Újra az ablakon túli világot bámulom és hagyom hogy átjárjon a hely szelleme és újra feltöltõdjek. Ehhez a városhoz képest a többi olyan, mint a tengerpart után a sivatag.
A mellettem ülõ fiúra sandítok, aki szintén a gondolataiba merülve, távolba révedõ tekintettel néz maga elé.
Kíváncsi lennék, mit gondol az egész helyzetrõl, de nehéz elképzelnem, hogy mit érezhet valaki, ha felfedik elõtti a természetfeletti világ titkait. Egy olyan világét, ami ezer veszélyt rejt, mégis különleges.
Az autó lassan lefékez, én pedig halványan elmosolyodom, amikor körülnézek a gyönyörû birtokon. Ezen a helyen szinte minden olyan, mintha megrekedt volna a gyarmatosítás idején, de éppen ezt szeretem benne. Idõtlen.
Érzem, hogy Francois közeledik felénk és hamarosan meg is hallom a hangját, de csak egy szemforgatással reagálok a „Nagyuram” megszólításra. Úgy tûnik, ezt soha nem tudom megváltoztatni.
Vesébe látó pillantása Deanre irányul és alaposan végigméri. A tekintetébe nyoma sincs a vágynak, hiszen õ nem kedveli a hímnemû lények társaságát, mégis tetõtõl talpig végigmustrálja.
A mellettem álló szépség egy zavart köhécselést hallat, majd miután erre a vámpírom végre az arcára figyel, határozottan elé áll.
- Üdvözlöm, Dean Averay vagyok.
Felé nyújtja egyik halvány kezét, mire Francois rám pillant és a bólintásom után közelebb lép hozzá. Õ nem szereti az embereket és Deanben van valamennyi ember. Valaha az volt és egy fõúr fattyú fiaként elég rossz élete volt, mindaddig, míg át nem változtattam.
Figyelem a pillanatot mikor összeér a bõrük, mert érdekelne, hogy látszik e rajta, ha a képességét használja. 
Dean lehunyja szemeit, majd egy mély lélegzetet vesz és végül újra felpillant. Biztos belelátott a vámpírom fejébe, mert õ nem védi a gondolatait. Megtehetné, de neki nincs annyi ereje, mint nekem és nem szereti elpazarolni.
A vendégünk felé fordulva kezdene neki mondani valamit, de õ megakadályozza.
- Elmondhatja amit már tudok, vagy akár tovább is engedhet.
Francois odébb áll pedig nem titkolt elégedettséggel nézek rájuk, mert bár rögtön ellenszenvesnek találták egymást, de legalább már õ is láthatja, hogy megvan a látónk.
Elindulok a biztos útvonalat követõ felé és azonnal utolérem. - Mit láttál nála?
Meglepett arccal pislog rám, de nem értem, hogy miért.
- Semmi említésre méltót.
Felsóhajtok, mert már tudom, hogy ha nem akarja megmondani akkor nem is fogja. Nyilván olyat láthatott a fejében, ami sértette a személyét és ezért lett ilyen morcos.
- Aranyos kis szõrpamacs.
Ijedten pördül meg és néz a háta mögött álló ellenszenves lényre, majd megnyugodva, hitetlenkedve pillant rá.
- Szõrpamacs? 
- Illene rá.
Az tény, hogy illene, de a gazdájának – az arckifejezésébõl ítélve – egyáltalán nem tetszik az ötlet. Nagyon szórakoztatóak.
- Ezt most, megemésztem.
Belép a szobába és magára zárja a súlyos faajtót. Vigyorogva nézek Francois bosszús tekintetébe, majd elindulok lefelé az egyik társalgóba, hogy megbeszéljünk néhány dolgot.
A nagy vörös bársonyfüggönyök be vannak húzva, bár már majdnem besötétedett, így nem szûrõdik be semmi fény. Szerencsére.
Leülök egy kényelmes kanapéra és intek a mögöttem haladónak, hogy foglaljon helyet.
- Mesélj!
- Tegnap újabb csoport vámpír érkezett, akik az elhagyott elmegyógyintézet alagsorában vertek tanyát. Tegnap az egyik éjszakai bárból bejelentették, hogy eltûnt két fiatal lány. Turisták, és már megkezdték a keresést a környéken.
Ettõl tartottam. Ha túl sok vámpír érkezik akkor megszaporodnak az eltûnések és a halottak. A régóta itt élõk már nem isszák halálra a táplálékaikat, de azok az õrültek, akiknek csak a gyilkolás okoz örömet…
- Lehet tudni, hogy mennyi vámpírról van szó?
- Nem, de valószínûleg egy nagyobb csoport, ha nem egyszerû házat, hanem egy nagyobb épületet foglaltak el.
Még ez is… nem elég, hogy ki kell derítenem, ki szövetkezik ellenem, gondoskodnom kell az elszabadult, gazdátlan korcsokról. Az ilyen vámpírokat csak átváltoztatták, de senki sem tanította õket, ezért olyanok, mint a vérengzõ vadállatok.
- Ma már nincs kedvem ezzel foglalkozni, majd holnap. – ma még ki akarok menni táplálkozni is. A nagy erõ átka, hogy naponta szükségem van vérre, hogy tiszta maradjon a fejem.
- Nagyuram, és mi lesz a látóval? – kelletlenül elhúzza a száját.
- Nem bánthatod õt, te is tudod! – komolyan, figyelmeztetõ hangsúllyal mondom. – És
próbáld meg elkerülni, ha teheted, mert láttam, hogy hogyan néztek egymásra.
- Értettem. Akkor, ha nincs más…
- Menj vissza és ha valami érdekeset hallasz, akkor gyere!
A szokásos udvarias meghajlása után azonnal eltûnik. Én is felállok és kiterjesztve az érzékeimet végigpásztázom a környéket egy élelemforrás után, mert nem szeretnék messzire menni.
Pár másodperc után meg is találom a közelben járkáló részeg fiatalokat, mire kelletlenül fintorogva elhúzom a számat. Nem szeretek részegekbõl inni, mert a vérük aromáját teljesen elnyomja az alkohol. De még mindig jobb mint ha huszonnégy óra múlva a fent lévõ szépségre vetném magam. És közel vannak. 

***

Majdnem egy órával késõbb érek csak vissza, mert miután jóllaktam eszembe jutott valami, amire eddig nem is gondoltam.
Étel. Ebben a házban semmilyen emberi étel nincs. Egy elegáns étterembõl hozattam ide ennivalót és levitettem a hideg éléskamrába.
El sem hiszem, hogy azon kell aggódnom, hogy beszerezzek egy hûtõt, ameddig Dean itt van.

Végül úgy döntök, hogy ma már nincs kedven több problémával foglalkozni és elindulok fölfelé, hogy megnézzem mit csinál Dean. Tudom, hogy nem hagyta el a szobáját, mert akkor a házban máshol is érezném az illatát, ezért egyenesen oda megyek.
Az ajtó mögül nem hallok neszezést és mikor zaj nélkül kinyitom az ajtót látom, hogy az ágyon fekszik.
Belépek és az ágya mellé lépve nézek le a békés arcra. Olyan nyugodtak a vonásai, amilyennek ébren még nem látta. Szinte már sebezhetõnek tûnik, amit senki nem feltételezne róla, ha belenéz a határozottan csillogó szemeibe.
Ismét elfog a vágy a közelségétõl, de nem érintem meg, mert nem akarom felébreszteni. Helyette inkább csak közelebb hajolok hozzá és mélyen magamba szívom azt a bódítóan finom illatát. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ereiben folyó vérének az illata, vagy a bõréé.
De nagyon szeretném megtudni.
Mielõtt még veszélyesebb vizekre vinnének a gondolataim éles szemeim észreveszik a szempillái rezdülését és abban a pillanatban az ágy végébe ugrom, mert nem szándékozom megijeszteni.
Hirtelen pattannak fel a szemei, a pupillái feketén csillognak és hatalmasak. Épp megszólalnék, mikor egy díszpárna csapódik az arcomba, amit reflexbõl elkapok, mielõtt leesne.
Riadt tekintete végre felfogja a látványom és egy megkönnyebbültnek hangzó sóhajjal visszadõl a párnák közé. Félig lehunyt szemei alól pillant fel rám, amit végtelenül izgatónak találnék, ha éppen nem lennék ennyire ledöbbenve.
Hozzám vágott egy párnát…
Elvörösödik, amitõl nagyon kívánatossá válik, de még mindig nem tudok megszólalni.
Most komolyan hozzám vágott egy párnát.
Bûnbánó szemeit látva eszembe sem jut haragudni. Ezt nem hiszem el… ha ezt látta volna a vámpírtanács valószínûleg mindegyikük halálra vált arccal várná a véres megtorlást.
- Bocsánat, hogy hozzád vágtam a párnát, de legközelebb, kérlek próbálj meg nem rám ijeszteni.
Hangos kacagás tör fel belõlem, amit sehogy sem tudok magamba fojtani, és nem is akarok.
A hangomra újra felém kapja a fejét és bosszús szemöldökráncolással néz engem. Úgy tûnik megint ikerült felbosszantanom.
- Ne legyél mérges, Dean, nem téged akartalak kinevetni! – még mindig levakarhatatlan vigyorral közelebb lépek az ágyhoz, és miután nem repül több párna leülök mellé.
- Akkor mi olyan vicces? – kicsit távolabb húzódik.
- Hm… hogy is fogalmazzam…
- Egyszerûen.
- A legtöbb vámpír, sõt nem csak õk, hanem mindenki, aki ismer vagy retteg tõlem, vagy annyira tisztel, hogy még csak rám sem mernek nézni. Te pedig folyton olyasmit csinálsz, amit még soha senki nem merészelt. És ez engem szórakoztat. Elég egyszerû voltam, kedves?
- Igen. – lerúgja magáról a takarót és a lábait maga alá húzva ül fel velem szemben – És mit tettél, hogy mindenki retteg tõled?
Szóval felkeltette a kíváncsiságát az amit idefelé mondtam neki. Látom a csillogást a szemében, a várakozás izgalmát.
Hogy mit tettem, amiért rettegnek tõlem? Erre egyszerû a válasz – Megszülettem.
- De ha nem teszel ellenük semmit, akkor miért?
- Hát ez a lényeg, kedves. Te erre rögtön rámutattál, de a begyepesedett és együgyû tanácstagok nem képesek fölfogni, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy élnek, vagy halnak. Mindig azon gondolkodnak, hogy vajon mikor fogom eltenni õket láb alól.
Látom, hogy elmereng azon amit mondtam, de nem zavarom meg, legalább közben én õt nézhetem. Mert tagadhatatlanul vonz a látványa és mindene. Ha nem lenne fontos a segítsége már rég megkaptam volna a testét, de ha azt tenném akkor csak meggyûlölne. És gyûlölnek már így is elegen.
- Milyen tanács?
Megint figyelt a részletekre. Ez már korábban is észrevettem, hogy nagyon ügyesen szûri át a beszélgetéseket és megjegyzi a lényeget. De elmagyarázni a vámpírok „kasztrendszerét” ami egy nagy baromság, elég nehéz.
- Szeretsz olvasni? – a könyvtáramban megvannak a fajokról és a történelmükrõl szóló feljegyzések, amiket még az apán készített.
- Igen, de miért?
- Ha nem vagy túl fáradt, akkor gyere velem és kielégítem a kíváncsiságod. – felé nyújtom a kezem, hogy segítsek neki kikászálódni és örömmel tölt el, hogy most elfogadja, de amint felsegítettem azonnal elengedi a kezem, minta tüzes vasat fogott volna.
- Miért tartasz ennyire az érintésemtõl? Nem foglak bántani téged. – a hangom komoly és egyben érdeklõdõ, mert erre még korábban választ akartam kapni.
- Nem félek tõled csak… megszoktam, hogy kerülöm az érintkezést. És nem is ismerlek igazán. Honnan tudjam, hogy nem akarsz bántani?
- Mondjuk onnan, hogy a szavamat adtam? – ezzel a feltételezéssel kicsit megsértett, de nem rovom fel neki, végül is egy idegen világba cseppen, számára ismeretlen fajok közé.
Nem szólalunk meg egyiken sem, némán kísérem a hatalmas könyvtár felé, ahol több ezer példány van összegyûjtve.
Mikor kinyitom elõtte az ajtót, az ajkai tátva maradnak a csodálkozástól, ahogy végigjáratja a tekintetét a bálterem nagyságú könyvtáron, amit teljesen körbevesznek a polcot, a mennyezetrõl egy hatalmas csillár lóg, az ablakokon sötétzöld bársonyfüggönyök, a szoba közepén pedig ugyanilyen színû kanapék és könyvel teli asztal mellettük.
- Te jó ég… ez lenyûgözõ…
Rámosolygok és a derekánál fogva beljebb tolom és bezárom az ajtót.
- Nézelõdj csak nyugodtan, egy pillanat és jövök. – eltûnök a szeme elõl és egy, a szobából nyíló kisebb helyiségbe megyek akol faragott emelvényeken pihennek a legértékesebb könyvek. Ezeket majdnem mindet apám írta hosszú élete során, és néhányukat átfordítottam a ma nyelvre, mert Francois nem tudta volna elolvasni az ófrancia nyelvet és ez a könyv tökéletes volt a tanulásra. Megfogok egy vaskos kötetet, ami a vámpírokról szól és visszamegyek a szobába.
Dean az egyik polc elõtt áll és a borítókat nézegeti, ezért szándékosan zajt csapok, hogy ne ijesszek megint rá.
- Tessék, ebben választ kapsz a kérdéseidre. Minden benne van, amit a fajomról tudni lehet.
Átadom neki, õ pedig óvatosan tartja a régi kötésû könyvet és az egyik kanapéra telepedve kezd olvasni. Én leülök a szokásos helyemre és a kisasztalról fölveszem az éppen félbehagyott könyvet.

Sokáig ülünk itt és csak egyszer töri meg a nyugodt hangulatot, amikor a fürdõszobát keresi. Még szerencse, hogy a házat modernizáltattam, amikor még személyzetet is tartottam.
Miután visszaér ismét a lapokba temetkezik. Hihetetlen, hogy mennyire kíváncsi. Más csak ránézett volna a vaskos kötetre és elment volna a kedve.

Nem tudom mennyi idõ telhetett el, de nem is nagyon számolom, mert csak akkor nézek fel a könyvembõl, amikor befejeztem.
Dean a kanapén hátradõlve alszik békésen szuszog, a könyv pedig kinyitva pihen mellette. Ahogy kinézek az ablakin, látom, hogy a hold már magasan jár, ebbõl arra következtetek, hogy pár órája már itt lehetünk.
Nesztelenül a kanapé mellé lépek és lehajolva óvatosan a karjaimba emelem az alvó szépséget. A súlyát szinte meg sem érzem, de az illatát annál inkább, ami folyondárként lepi el a környezetünket. Ahogy a kecses nyakára téved a tekintetem, majd a felsõtestére, amit szépen kihangsúlyoz a pulóvere minden eddiginél erõsebben érzem a késztetést, hogy felfedezzem minden porcikáját. A nadrágom kezd kényelmetlenné válni, de nem teszek semmit csak egy mély levegõt veszek, ami utólag már hatalmas hibának tûnik, mert ismét eláraszt az illata.
Összeszorítom az álkapcsomat, de nem megy teljesen, mert a szemfogaim is megnyúltak és a látásom is kiélesedik és ebbõl tudom, hogy a szemeim is izzani kezdtek a fellángoló erõs érzelmektõl.
Már a szobája elõtt járok, amikor az a szõrgolyó jelenik meg és éktelen nyávogásba kezd. Mielõtt még az erõmmel hathatnék rá, Dean megmoccan, majd kipattannak a szemhéjai és nagyra nyílt szemekkel pislog rám. Furcsa a tekintete, mert egyszerre látok benne félelmet, zavart és csodálatot, amit nem tudok minek tulajdonítani.
- M-mit csinálsz? Ho-hová viszel? Tegyél le! – a hangja halk és miközben beszél mereven bámulja az arcomat.
Elgondolkodom, hogy megszólaljak e, mert ha kinyitom a számat nem csak a szemeimet fogja bámulni.
- Ne aggódj, csak a szobádba viszlek. Elaludtál a kanapén. – egy pillanatra elengedem a hátát, hogy kinyissam az ajtót, õ pedig a vállamba kapaszkodik, mintha egy kézbõl nem bírnám megtartani.
- Kérlek, tegyél le!
Elvigyorodom a kérlelõ tekintetén, és ennek láttán a szemi még nagyobbra nyílnak, amibõl tudom, hogy most vette észre a fogaimat. Messzebbre hajol tõlem, amennyire a fogás enged én pedig megállok vele az ágy mellett, de még ne teszem le, megvárom, hogy kibámészkodja magát.
Mikor ismét a szemembe néz lassan leülök az ágyra, vele az ölemben õ pedig zavartan fészkelõdve kikászálódik és az ágyra mászik, de le nem veszi rólam a szemét.
- Ne félj, nem harapok. – elvigyorodom az arckifejezésén – Csak ha szertnéd…
- N-nem szeretném. – egy kicsit tétovázik, majd újra megszólal – Miért világít a szemed?
A kíváncsisága legyõzte a tartózkodását.
- Tudni akarod, kedves? – mit szólna vajon hozzá, ha tudná, hogy most is azok után a csábító ajkak után sóvárgom?
Mikor bólint, közelebb hajolok hozzá, addig míg már nincs hová hátrálnia. Felemelem az egyik kezét és az arcomra simítom, de mielõtt még elhúzhatná, felengedem a gondolataimat védõ erõt és hagyom, hogy belelásson a gondolataimba, amik jelenleg csak róla és az ajkairól szólnak…

Fürkészõ tekintettel néz rám, a pillantása végigjárja az arcomat, majd a testemet és ha mindezt nem ilyen tárgyilagosan tenné hihetetlenül izgatónak találnám.
- Leginkább valami elõkelõ társaságba. Nem igazán tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Olyan vagy, mint valami arisztokrata.
Elmosolyodom a válaszán, mert bár még nem tudja, de nagyon is fején találta a szöget.
A macskája felé nyúl és kiengedi, hogy szõrgolyó az ölébe bújva kezdjen éktelen dorombolásba. Elmosolyodik rajta, nekem pedig azonnal az ajkaira röppen a figyelmem és meg kell, hogy állapítsam: gyönyörû a mosolya. Mint egy lágy simogatás egy forró nyári éjszakán.
- Érdekes vagy – a legtöbb fiú nem kelti fel ennyire az érdeklõdésemet, de õ különleges, több szempontból is.
- Fura, hogy nem fél tõled.
A macskára nézek aki úgy tesz mintha ott sem lennék. Az agykontroll elõnyei és persze azé is, hogy ha nem használom éppen, elrejtem az erõmet. De ha ez esetleg zavarja Deant…
- Jobban szeretnéd, hogy féljen? – ha akarja egy perc múlva a macskája már a gép hátuljában fog felborzolt bundával fújni.
Rám kapja a tekintetét, de közben tovább simogatja az elégedett jószágot.
- Nem. Egyszerûen nem értem.
- Nem is kell, hogy értsd. – nemsokára úgy is mindenre rá fog jönni, mert abba a környezetbe, ahová kerülni fog a természetfölötti minden sarkon jelen van.
- Hát persze, hogy nem.
Az orra alatt motyog, de nekem nagyon érzékeny a hallásom s a morgolódásán csak elmosolyodom, miközben élvetegen figyelem a számomra érzéki mûveletet, ahogy nyújtózkodik és helyezkedik az ülésen.
Ahogy fölemeli a kezét a vékony pulóver megfeszül a mellkasán, kiadva ezzel a viselõje formás alakját, majd amikor a kezeit összefonja a tarkóján a karjáról felcsúszik a ruha és megpillanthatom a sápadt bõrt behálózó halványkék ereket.
Ínycsiklandóan néz ki. Legszívesebben végigharapdálnám minden porcikáját és az ágyéka melletti érzékeny bõrbe mélyeszteném a fogaimat, hogy sikoltson a gyönyörtõl.
Ellenállhatatlanul vonz magához a finom illata és a porcelánsimaságú bõre, ezért nem is állok ellent a vágyaimnak, hanem lassan az arca felé emelem a kezem.
Rögtön kipattannak a szemei és elcsapja a kezem.
- Tartózkodj a fizikai kontaktusoktól.
Azonnal elkomorulok a hangjának hûvösségétõl, de fõleg a tettétõl. Ezt még soha senki nem tette és nem is merné. Megszoktam már, hogy mindenki behódol nekem és mindent megkapok, amit csak akarok, küzdelem nélkül is. Most jövök csak rá, hogy mennyire bosszant is, ha valami mégsem úgy történik, ahogy én akarom.
- Indulhatunk? – felállok, Dean pedig összekapja a cuccait és követ.
- Rajtam ne múljék.
Kis mosolyt villant felém, ami majdnem el is feledteti velem az imént történteket, de még mindig rossz kedvem van.

Az autó már  a reptéren vár minket, így amint leszállunk a sofõr elveszi a csomagjait és elrakja õket. Elindulunk és jólesõ izgalommal tölt el, hogy újra New Orleansban lehetek. Sok vámpír, aki már több mint száz éves, egy begyepesedett, lélektelen semmivé válik, mert elveszti az élete értelmét azzal, hogy soha nem hal meg. Ostoba bolond mind.
Ez a város, akárhányszor is jártam már körbe, és akárhány évszázada is élek már itt, mindig szolgál meglepetésekkel. Az állandó nyüzsgés, a karneválok, az utcabálok, felvonulások és a számtalan érdekes szórakozóhely mellett nem lehet unatkozni.
Deanre nézek, aki az ablakon kifelé kémlelve nézi az utcákon õrült jelmezekben tobzódó turistákat. A hangulatom már újra a régi és a megszokott mosolyommal szólalok meg.
- Nem jártál még New Orleasban?
Felém fordul. – Nem, de nagyon… furcsának tûnik. – elgondolkodó tekintettel pillant rám.
- Milyen értelemben furcsa? – összeráncolom a homlokomat.
- Hát, olyan különös az energiája az egész helynek és az emberek úgy néznek ki mintha valami kábítószer hatása alatt állnának.
Felnevetek rajta, mert bár tényleg szoktak ilyesmit használni mégis egy másik oka van a felszabadultságuknak.
- Van abban igazság, amit mondasz Dean, de a város furcsaságát nagy részt az itt élõ lények energiái adják.
- Miféle lények? – ettõl a kíváncsi tekintettõl még sokkal fiatalabbnak tûnik. Válaszolok neki, mert jobb ha néhány dologgal tisztában van, mielõtt még szembesül velük.
- Többségben vámpírok és boszorkányok kedves. Ha az erejüket használják mindig energia veszi õket körül és ahogy továbbállnak ez az energia ott marad. Az emberekre pedig nincs veszélyes hatása, de a túltengéstõl feldobódnak és sokkal élettel telibbek lesznek. Ezért szeretik a turisták ezt a helyet. Olyan mintha boldogsághormont kapnának tõle.
Egy kis ideig hallgat, nyilván az új információt forgatja az agyában.
- Olyanok is vannak mint én?
Nem tudom miért akarja ezt tudni, de… - Nincs. Te olyan különleges erõvel rendelkezel, ami valószínûleg az egész világon nincs már több.
Kisimítok egy zavaró hajtincset a szemébõl, de nem érek a bõréhez, most hogy már hajlandó kerek mondatokban társalogni, azt hiszem nem bosszantom.
- Mi az hogy látó?
- Óh, látom emlékszel. – hol is kezdjem – Te egy látó vagy, kedves. A családodban több száz éven át nagy erejû látók születtek, akik képesek voltak elõre megjósolni, mi fog történni. Egy érintéssel megmenthettek vagy romba dönthettek egy birodalmat.
- És éppen ezért haltak meg ugye? Mert olyan értékesek voltak.
Mintha kissé elszomorodott volna. De az esze nagyon jó vág.
- Valóban, de veled nem ez fog történni, mert vigyázok rád. És mindig betartom az ígéreteimet. – nem sok dolog szent a számomra, de mivel a régi kor születte vagyok azt tanultam, hogy az adott szó kötelez.
- Hogy fogsz tudni vigyázni rám, ha mint mondta, itt egy csomó olyan él mint te? – félelem és aggodalom csillan azokban a szép szemekben.
- Mert a sok vámpír között egy sincs olyan mint én. – a legtöbb nemes vámpírnak ugyan nagy ereje van, de nem érnek fel az enyémmel. Ezért is akarom megtalálni, azt aki ellenem szövetkezik. Azt hiszik gyõzhetnek, egy eleve vesztésre ítélt ügyben. Nem tudják mekkora is valójában egy tisztavérû hatalma és azzal, hogy fölöslegesen szervezkednek és idecsõdítenek egy sereg vámpírt, csak veszélyeztetik a fajunk felfedését, mert ne minden vámpír hagyja életben z áldozatait.
Gondolataimból Dean hangja ránt vissza.
- Jean-Claude?
- Bocsáss meg kedves, elkalandoztam. – egy nyugodt mosolyt küldök felé – Megismételnéd még egyszer?
- Az erõd miatt ugye? Azért nincs még egy olyan mint te.
- Ezt honnan tudod? – nem emlékszem, hogy mondtam volna neki.
- Amikor megérintettelek a szobámban. Éreztem a bizsergést a bõröm alatt, a fejedbe nem láttam, csak az erõdet éreztem, amivel elzárod a gondolataidat.
Nagyon ügyes. Úgy tûnik nem is olyan gyenge, mint gondoltam, ha képes érzékelni az erõt. Bár igaz, hogy az csak a töredéke volt a teljesnek, de ha a keveset érezte akkor a többit is fogja.

Még mindig döbbent tekintettel bámul rám, de szerencsére nem az a sikoltozós fajta. És nyilván nem ismeretlen számára a természetfölötti, attól, hogy még nem látott vámpírt.
- Hogy döntesz? – udvariasságból kérdezem, mert bármit is akar akkor is velem jön, de egyszerûbb és sokkal kényelmesebb, ha szabad akaratából jön.
- Mi a terv?
Egy pillanatig összezavar, mert nem számítottam erre a kérdésre. Tiltakozásra és makacskodásra annál inkább várna a vámpír egy ilyen korú valakitõl. - Terv?
Igazából ezen még én sem gondolkodtam, mert elõször az volt a lényeg, hogy meg legen a látó. Fölösleges addig tervezni, míg a kulcselem nincs a kezemben.
- Ki akar rángatni az otthonomból és elvinni egy idegen helyre úgy, hogy közben még terve sincs? – kecsesen felvonja az egyik szemöldökét, ami nagyon mulatságos látvány, de próbálok a beszélgetésre összpontosítani.
- A terv ráér, elõbb téged kell meggyõzzelek. – a tervezés csak az után jön.
Messzirõl hallom, hogy valaki közeledik a szoba felé, de nem szólok, mert pár másodperc múlva õ is meghallja. Amint felfigyel a közeledõ léptekre kipattan az ágyból és az ajtó felé iramodik.
- Fél perc és jövök.
És már itt sincs. Úgy tûnik érdemes volt életemben elõször betennem a lában a kertvárosba, mert a halál unalmas környék ellenére jól szórakozom. Furcsa egy olyan lénnyel beszélni, aki nem tart az erõmtõl, mert nem is tudja, hogy milyen hatalmas. Az pedig, hogy felemelte a hangját velem szemben?
Hát… úgy tûnik, hogy egy több mint hatszáz éves lényt is érhet még meglepetés.
Hallgatom mit mondanak, de csak jellegtelen beszélgetés. Ezek szerint nem árulja el, hogy itt vagyok. Felmerül bennem a kérdés, hogy a családja vajon tudja e, milyen adottsága van? De végül is mindegy.
Nyílik az ajtó, mire összeráncolom a szemöldököm, mert még mindig itt áll az anyja is. Egy nagy szürke macska jelenik meg az ajtóban és nagy sárga szemeivel rám mered, majd egy pillanat múl felborzolja a szõrét és fújtatni kezd.
Elég megvillantanom a szemem és már megnyugszik. Mintha mi sem történt volna felugrik az ágyra és nagyot ásítva kinyújtózik.
Pár pillanat múlva a látó is visszajön és rögtön elnyílnak azok a kívánatos ajkai, amint meglátja a macskát. Gondolatban elvigyorodom, mert az a meglepett arc azt sugallja, hogy nem ezt várta.
- A tiéd? – bólint - Mi a neve?
- Macska.
- Kreatív. – a legtöbb ember általában valami bugyuta nevet ad az állatainak, de ez… vicces.
Fintorogva lép mellém és simogatni kezdi a szõrgolyót, de közben felém fordul.
- Veled megyek, de csak addig maradok, amíg szükséges.
- Örömmel hallom. – halványan elmosolyodom, mert ez azt jelenti, hogy nem kell erõszakkal elvinnem. Tökéletes.
- Estig mindent elintézek.
Megfontolom, majd bólintok, mert végül is csak problémát okozna, ha hirtelen eltûnne és kerestetni kezdenék.
Úgy ahogy jöttem, észrevétlenül eltûnök, de nem megyek túlságosan messzire. Az egyik utcában látok egy magányos alakot, aki éppen valamiféle virágot tart a kezében és ahogy beleszagolok a levegõbe, megfelelõnek ítélem.
Jobb lesz, ha táplálkozom, mielõtt újra a kis szépség közelébe megyek, mert a végén még túl csábítónak találom majd. Errõl jut eszembe, hogy még a nevét sem tudom. Ezt a hiányosságot késõbb majd pótolom.
Újra a fiatal nõ felé fordulok, majd egy ugrással lent termek a földön és olyan gyorsan haladok a kiszemelt felé, hogy senki sem venne észre. Csak egy erõs fuvallatot éreznének, ha elhaladnék mellettük.
Beállok egy nagy bokor árnyékába és a gondolataiba férkõzve magamhoz csábítom. Semmire sem fog emlékezni, mert olyan mintha transzba esett volna, csak az enyhe szédülés vagy fejfájás marad.
Mikor elég közel ér hozzám a karjánál fogva magamhoz rántom és a csuklójába mélyesztem a fogaimat. A nyaki ütõeret vagy a combartériát jobban szeretem, de most nem a szeretõmmel vagyok és nem szabad összevéreznem a ruháját.
Miután végzek megszúrom az egyik ujjam és a saját véremmel begyógyítom a sebét, majd eltûnök. Sokkal egyszerûbb életben hagyni a táplálékot, mintha sorra halmoznám a hullákat.

***

Már alkonyodik, amikor újra feltûnök a látónál és látom, hogy már bepakolt, mert egy táska áll az ágy mellett, de õ még nincs itt.
Felsóhajtok és leülök az ágyra, ahol korábban is vártam, de szerencsére most sem kell sokáig.
Lépteket hallok közeledni és finom illat kúszik az orromba, amibõl azonnal tudom, hogy õ az.
Belép, és ahogy az ágyra pillant megrándul, majd a mellkasához kapva bezárja az ajtót.
- Muszáj folyton a frászt hoznod rám?
Milyen bosszús a hangja. Elmosolyodom, majd felállok és elé lépek. Még nem álltunk egymással szemben, de bizsergetõ érzés közel érezni. Érzem az erejét a bõrömön, ami nem irritálóan erõs, csak kellemes. Ha én teljesen szabadjára engedném, a környezetemben minden nedvesség elpárologna, mert olyan hõt szabadít fel az erõm. Ezért félnek annyira tõlem, mert egy gondolattal, egy mozdulattal és képes vagyok ölni.
- Elnézést kedves, de mivel nem szeretnéd, ha a családod meglátna, jobbnak láttam nem az ajtón bejönni. – felemelem a kezem, hogy megérintsem az arcát, de elhúzódik. Hát jó, most ne erõltessük. – Mellesleg még be sem mutatkoztál. Mi a neved?
- Dean Averay.
A tekintete kissé tétova, mintha nem tudná pontosan mit tegyen, de kisegítem és felteszem azt a kérdést, amire egész nap vártam. – Akkor indulhatunk Dean?
- Igen. – megfogja a táskát és a vállára veszi, majd a macskahordozót is megfogja, amit eddig észre sem vettem.
- Macskát is hozod?
- Igen, õ az enyém és muszáj vinnem, mert senki másra nem hallgat. Ha nem vagyok itt elkóborol és nem jön vissza.
Mintha még ez is bosszantaná, de igazán tetszik ez az arckifejezés.
- Ha a taxival kiérsz a kertvárosból egy fekete sötétített ablakos autó fog várni. Száj be és a reptéren találkozunk. – nem megyek vele, mert a külsõm feltûnést keltene.
- És te?
- Óh miattam ne aggódj kedves, mire kiér a taxi én már ott leszek. – elmosolyodom, és már ott sem vagyok.
Elõször ide akartam küldeni érte a kocsit, de egy olyan luxus Lexus mint az, túl nagy figyelmet vont volna magára.
A reptéren már minden készen áll, a magángép már útra kész amikor odaérek és megkönnyebbülten konstatálom, hogy már teljesen besötétedett. Utálom a napot.
Felszállok és leülök a két szemben lévõ ülés egyikére és várom, hogy Dean megérkezzen. Már korábban szóltam Francoisnak, hogy megtaláltam és megkértem, hogy továbbra is figyelje mi készülõdik.

Pár perc múlva a Lexus begördül a gép mellé, és az ablakból látom, hogy Dean kiszáll és csodálkozva néz körül. A sofõr a gép felé tereli és mindjárt meg is jelenik az ajtóban.
Rámosolygok és a velem szemben lévõ ülés felé intek neki, hogy foglaljon helyet.
- Sikerült mindent elrendezi otthon, hogy ne keressenek? – miközben beszélek, az egyik alkalmazott elrakja a csomagjait, õ pedig leül, és maga melletti ülésre teszi a macskát.
- Igen, de mégis meddig kell maradnom? – kíváncsian nézelõdik a gépen, bár nem tudom, hogy mi olyan érdekes rajta.
- Elõre nem tudom megmondani, de arról biztosíthatlak, hogy nem esik bántódásod és meghálálom a szolgálataidat. Nem szoktam elfelejteni, ha szívességet tesznek nekem. – még mindig nézelõdik, de a végén már engem méreget, amit egy kicsit furcsállok – Mi az ami ennyire tetszik neked rajtam?
Élveteg mosolyra húzom az ajkaimat, amikor egy picit elpirul és zavartan elnézést kér.
- A tiéd ez a gép? Csak mert… valahogy nem illesz bele a környezetbe.
Ezt már végkép nem bírom ki nevetés nélkül, mert ilyet sem mondott még nekem senki. Bár, ahogy elnézem a berendezést igaza van. Egy hatszáznegyvenkét éves vámpír egy modern luxus kivitelû magánrepülõn.
- Te aztán értesz ahhoz, hogy ne unatkozzam! Ne és, hová tudnál engem elképzelni?
Kíváncsi vagyok, hogy mit mondd, mert azt nem tudja, hogy hány éves vagyok. Hiába öltözöm fel a mai divat szerint, akkor is furcsán hat mellettem a környezetem. Kivéve persze a saját otthonomat.

Mielõtt még megharapnám, hogy kiderítsem  tényleg olyan finom-e a vére, mint az illata, elhúzódom az arcától és mellé ülve kezdem tanulmányozni.
Még nagyon fiatal és nincs is benne annyi erõ, mint azokban a látókban, akik régen éltek. Nem tudom, hogy rajta kívül él e még a fajtájából, de nem valószínû. Õt is csak azért nem találták még meg, mert az ereje nem vibrál olyan erõteljesen. De remélem, maradt még benne annyi mágia, hogy a hasznomra legyen.
Hüvelykujjammal végigsimítom az állának kecses vonalát, majd a nyakán lassan mozduló ütõeret, de most nem engedek a kísértésnek. Semmilyen értelemben sem.

Alig egy óra múlva mocorogni kezd, majd a kecses nyakához kapva a kezét fölpattannak a szemei.
Érdeklõdve figyelem, ahogy érzelmek tömkelege jelenik meg az arcán, majd fölfogva a jelenlétemet, rám összpontosít.
Hm… nagyon szép szemei vannak. Hasonlít egy látó szemére, csak az övé nem olyan, mint a tükör. Gyönyörû halványkékek, amik most éppen engem pásztáznak.
- Ez egy újfajta köszönési mód?
Nem tudom eldönteni, hogy mit érez, de a hangja enyhe félelmet és zavarodottságot sugall. Mikor továbbra sem szólalok meg hátrébb araszol az ágyon, de egy pillanatra sem téveszt szem elõl.
- Szükségem van rád! – a hangom nyugodt, mert nem akarom megijeszteni. Felém nyújtja a kezét és egy pillanatra összezavar, mert nem tudom, mit akar ezzel.
- Add a kezed – kérlel, de mikor nem mozdulok, õ csökkenti a köztünk lévõ távolságot és meleg kezét a csuklóm köré fonja.
Érdekes. Ritkán mer bárki is önként hozzám érni és nem is szeretem, de az õ érintése nagyon kellemes, bár még mindig nem tudom, hogy miért csinálja.
Vár egy kicsit, majd mikor a homlokát ráncolja, megszólalok. - Nos?
Rám emeli azokat a gyönyörû szemeket és értetlenül néz rám.
- Miért emelsz falat az elméd köré?
Tehát észrevette. Ezek szerint õ érintéssel lát bele mások elméjébe. Ez okoz némi nehézséget, mert ezek szerint kapcsolatba kell kerülnie a többi vámpírral, ki akarom deríteni az áruló kilétét. Ezzel csak az a probléma, hogy nagyon kell vigyáznom rá. Egy látó hatalmas kincs a mai világban, bár… megnézném azt a személyt, aki ujjat mert húzni velem, azzal, hogy megpróbálja ellopni.
Újra rá koncentrálok és lassan elmosolyodom. – Azért, hogy ne láthasson bárki a fejembe.
- De ha nem engedsz be, akkor ne tudok neked segíteni.
- Ahhoz, hogy nekem segíts nem az én fejembe kell belenézned látó, hanem az ellenségeimébe. – csak néz rám, mintha elgondolkodna és nem is zavarom meg, most nem sietek sehová, mert megvan amit kerestem.
- Milyen ellenségek? Ki maga? – elhúzza a kezét és visszamászik az ágy végébe, hogy távolabb legyen tõlem. Nem zavartatva magam közelebb lépek és leülök az ágy szélére.
- Az bonyolult kedves, de késõbb mindent el fogok mondani. Egyenlõre elég annyit tudnod, hogy a segítségedre van szükségem és velem kell jönnöd.
Elkerekednek a szemei és rögtön tiltakozni kezd.
- Én nem megyek sehová, ha segítségre van szüksége akkor segítek, de itt.
Elvigyorodom a makacs arckifejezésén, mert régen nem mert velem senki így beszélni. Általában, ha kérek valamit azonnal teljesítik, mert nem akarnak magukra haragítani, de ez a fiú nem tudja kivel áll szemben.
- Óh az nem ilyen egyszerû kedves. – érdekes lenne idecsõdíteni egy tucat nemes vámpírt. Biztos különös látványt nyújtanának a babakocsit tologató apucik között.
- Akkor keressen mást, mert én nem megyek innen sehová. Nem is ismerem magát, azt sem tudom honnan jött és nem e valami aljasságra akar használni
Hihetetlen ez a fiú. Õszinte, kertelés nélkül beszél ami igazán üdítõ élmény, de a probléma az, hogy akár akarja, akár nem magammal viszem. Már csak az a kérdés, hogy hogyan.
- Nos, ha ettõl jobban érzed magad… a nevem Jean-Claude de Dion és jelenleg New Orleansban élek egy gyarmati birtokon, ahová nagyon szívesen elvinnélek. – megfogom az egyik kezét és magam felé húzva apró csókot lehelek a csuklója belsõ felére, ami lélegzetvisszafojtva figyel és még arról is megfeledkezik, hogy elhúzódjon. Isteni illata van a bõrének, de nem akarom halálra rémíteni, ezért visszafogom magam.
Pislog egy párat, látom, hogy feldolgozza az információt, de azonnal jön a várt reakció.
- Maga New Orleansba akar vinni!? Megõrült?!
Ragadozó mosolyt villantok rá, ezzel felfedve az éles szemfogaimat, mire azonnal odavillan a tekintete és nagyra tágult szemekkel bámul, majd fokozatosan megjelenik a szemébe a tartózkodás és a zavarodottság.
- Mi… mi maga?
- Ugyan… tudod te azt nagyon jól. Ne mond, hogy még nem láttál egy ostoba vámpírfilmet sem. – az csak jó jel, hogy még eggyel sem találkozott. Ha még nem tud róla senki észrevétlenül a nemesek közelébe juttathatom, õ pedig kideríti ki szervezkedik ellenem. Akkor már csak a kegyetlen megtorlás marad hátra…

Hiheti azt bárki is, hogy csupán a vér jogán õt illetõ hely miatt tisztelni fogják? Hogy a tett nem számít csak az, hogy hová születünk?
Egy tisztavérû vámpír élete sokak szerint eleve elrendeltetett, mert õk azok, akik uralják a vámpírok világát és összetartják az állandó viszályban élõ nemeseket. Ez a feladat az, amiért õk születnek, mert csak nekik van erejük egyesíteni a szanaszét szóródott kolóniákat.
Sokan még mindig nem hiszik el, hogy én nem vágyom arra, hogy egy egész fajt az uralmam alá vonjak és folyton az legyen a szemem elõtt, hogy hogyan vessek véget a gyûlölködésüknek.
Sokkal érdekesebb és élvezetesebb dolgok is vannak a világban, mint a háborúk, fõleg a mai modern korban, amikor az emberi világ számtalan új szórakoztató dolgot talált ki, mint például az éjszakai club, az utcabál vagy a halloween.
Ezért szeretem New Orleanst, mert itt mindig pezseg az élet. Mindenhol, amerre csak nézek táplálék és szebbnél szebb játékszerek várnak.
Ma este sajnos nincs idõm rájuk, mert az egyik bizalmasom, aki - annak ellenére, hogy nem vagyok hajlandó uralkodni – hûséges hozzám és mindig elmeséli, hogy mi zajlik a vámpír társadalomban, amit általában kerülök. Még egy örökéletû lénynek is elfogy a türelme, ha állandóan a kapzsi, hatalomvágyó nemesekkel kel találkoznia. Gyûlölöm õket, mert mind csak arra vár, hogy legyen egy gyengém, hogy lecsaphassanak rám.
A francia negyedben lévõ hatalmas gyarmati birtokomra megyek, ami szinte semmit sem változott az elmúlt száz évben. Ez a város leginkább irigyelt épülete, amit már nagyon sokan meg akartak szerezni.
Mikor belépek a birtokhatáron, már érzem a házban lévõ vámpír jelenlétét, ezért természetfölötti gyorsaságomat felhasználva, egy szempillantás alatt elõtte termek.
- Üdvözöllek, Francois. Milyen híreket hoztál?
Leülök egy vérvörös kanapéra és onnan figyelem a szemben állót, aki idegesen gyûröget a fekete ingje alját. Összeráncolom a szemöldököm, mert ez nem jellemzõ rá. Francois soha nem ideges.
- Nagyuram… nem is tudom, hogy mondjam. Egy nagyon súlyos dolog jutott a fülembe.
- Csak bökd ki, tudod jól hogy nem fogom rajtad kitölteni a dühömet, hacsak… nem hívsz végre a nevemen, ahogy már egy ideje kérem.
Utálom, ha „Nagyuramnak” szólítanak. Kivéve az ellenségeim.
- Jean-Claude, biztos forrásból tudom, hogy a nemesek összeesküvést szõnek ellened.
- Ez lenne a nagy hír? – nem az elsõ eset már.
- Ez komolyabb, mit az eddigiek. Valaki New Orleansba hívta a környezõ kisebb kolóniákat, akik az üres házakba telepedtek le, a nemesek pedig szokatlanul… békések..
Kiegyenesedem ültömben. – Hogy érted azt, hogy békések? – azok az ostobák folyton vitáznak valamin.
- Egy ideje abbamaradta a területi konfliktusok és tárgyalásokat folytatnak. Egy besúgóm szerint ellened szövetkeznek és ezért gyûjtik össze a vezetõ nélküli kolóniákat. Amolyan zsoldosok.
- Mennyire biztos az, amit most mondasz? – ha ez igaz, akkor most tényleg komolyabb a dolog, mint eddig. Azok a félkegyelmûek nem képesek fölfogni, hogy nem akarok uralkodni fölöttük, mégis folyton azt hiszik, hogy az irányításom alá akarom vonni õket. Mintha nem lenne jobb dolgom, mint pesztrálni a kapzsi seggüket.
- Majdnem teljesen biztos. A tanácskozásokon, csak a nemesek vehetnek részt, így a besúgó is csak az elcsípett mondatokból és a városban terjengõ szóbeszédbõl tudja.
Komor, nyugtalan tekintettel néz rám.
- És ki ennek a nagyszerû ötletnek a szerzõje? – szívesek fellógatnám a belein fogva, hogy a nap szépen kiszárítsa.
- Nem tudni. Nagyon sok nemes van a környéken, és ezek közül mind részt vett a tanácskozáson.
- Addig míg ki nem derül ki az értelmi szerzõ, nem teszek semmit. Semmi kedven öldöklésbe és személyi háborúba kezdenem, amíg a vezetõ nincs meg. – anélkül értelmetlen. Ha szervezõ nem hal meg, akkor mindig újabb és újabb embereket gyûjt maga köré.
- És hogy találjuk meg?
Ez itt a nagy kérdés ugyanis egy vámpírt aki nem akarja, hogy megtalálják, nagyon nehéz elõkeríteni. Én csak azoknak a jelenlétét érzékelem, akiknek a vére a testemben van, úgy mint Francoisé, de egy vámpírt a sok közül szinte lehetetlen.
- New Orleansban vagyunk, ez a hely pedig a boszorkányok Mekkája. Szóval keríts egyet, aki egy keresõ igézettek elõkerítheti nekem azt a félkegyelmût. Megfizetem a szolgálatait.
Az évek során annyi kincset halmoztam fel, hogy az egész várost meg tudnám venni belõle és még mindig gazdag lennék.
- Rendben. És Jean-Caude…
- Hm?
- Vigyázz magadra. – elvigyorodom.
- Drága barátom ismerhetnél már. – nem akadt még olyan személy, aki egy karcolást is ejthetett volna rajtam.
Ez így igaz. Nem él más tisztavérû lény a Földön, mert a legtöbb vámpír nem éli meg az ezredik évét és éppen azért, hogy ne tudjanak életet adni tisztavérû lényeknek, akik erõsebbek bárkinél.
- Akkor, majd holnap felkereslek, ha megvan a boszorkány.
Biccentek, õ pedig már nincs sehol. Fáradtan döntöm hátra a fejem, mert ilyenkor jut eszembe mit is jelent, ha valakinek ilyen hatalma van.
Állandó összeesküvést és irigységet, mert a gyengébb mindig vágyik a nagyobb hatalomra.

A hálószobámba sétálok, ami tele van antik bútorokkal még abból az idõbõl, amikor a franciák megépítették ezt a házat. A szobát egy hatalmas baldachinos ágy uralja, amit csak ritkán használok, mivel nincs szükségem alvásra.
A cikornyásan faragott asztalhoz megyek ahol egy félbe hagyott rubintköves gyûrû
pihen egy bársony ékszertartóban. Hát igen… még egy vámpírnak is kell hobbi.
Leülök és folytatom az ékszer elkészítését, amivel még sok munka van, de legalább nem fogok unatkozni.

***

Egészen addig ügyködöm az ékszeren míg meg nem érzem Francois jelenlétét és a vérköteléken keresztül magamhoz szólítom.
- Mit találtál?
- Rossz hír. Találtam egy idõs boszorkányt, de õ nem képes megtalálni senkit, csak ha egy személyes tárgya is a rendelkezésére áll.
Ezt sejtettem. – És nem volt senki más?
- Azt mondja, hogy õk is érzik a közeledõ veszély, ezért sokuk elhagyta a várost egy idõre. De a vénasszony adott valamit, ami szerinte segíthet. – a kabátjából elõhúz egy régi tekercset és nekem adja.
Széttekerem a régi papírt és ránézek. – Hogyan segíthetne egy õsi családfa?
- Azt mondja, hogy ebbõl a családba már négyszázötven éve születnek látók, akik képesek arra, hogy elõre meglássák a jövõt, de csak azét, akit megérintenek. Szerinte õk segíthetnek neked.
- Erre már én is gondoltam, de az utolsó látó százhetven éve eltûnt és senki sem tudja, hogy hol van. – nincs idõ arra, hogy megkeressem. Tû a szénakazalban.
- Százhetven éve még nem volt világháló és internetes adatbázis. A név alapján bárkit meg lehet találni.
Felhúzom a szemöldököm a javaslatán, majd ki is mondom a véleményem. – Internet. Nem túl biztonságos, ha valamit titokban akarsz tartani, tehát úgy kell csinálnod, hogy senkinek ne tûnjön fel. Képes vagy rá?
- Persze, csak beletelik egy kis idõbe, de meglesz.
- Akkor, nincs vesztegetni való idõd. Én addig eltakarítok néhány veszett kutyát. – sátáni mosolyra húzom az ajkaimat és elindulok, hogy megkeressem az újonnan ideérkezett szakadár vámpírokat.

***

A bujdosók szinte már szánalmasnak mondható csoportja egy régi raktárépületben húzta meg magát, ahol védve voltak a fénytõl. Nemek nem okoz gondot a napfény, ahhoz túl nagy az erõm, hogy kárt tegyen bennem, de nem szeretem. Bántja a szemem.
Mégis… a legjobb módja egy csapat megsemmisítésének a nap. Ezért könnyû szerrel letépem a raktár pléh tetejét, így az UV sugarak elvégzik helyettem a munkát.
Még néhány ilyen bunkert kifüstölök, de a negyedik után befejezettnek nyilvánítom a vadászatot, mert az ottani épületben egy igazán finom falatra bukkanok.
Egy fekete hajú, alacsony, nagy zöld szemeket meresztõ fiú. És még nem nyúltak hozzá, mert idõben érkeztem. Mivel ember, könnyen elcsábítja már csak a hangom is, ezért nem rohan el sikítozva a porrá égõ testek láttám. Magamhoz szorítom és egy pár perc múlva már az ágyamról néz fel rám, azokkal a szép szemekkel.
Elmosolyodom és az arcát cirógatva közelebb hajolok. Nagyon, nagyon jó éjszaka elé nézek…

***

Mikor Francois megérkezik reggel, lemegyek a nappaliba, mert kíváncsi vagyok mit sikerült kideríteni. A látók régen hatalmas kincsnek számítottak, ezért is pusztult ki a fajuk, mert mindenki meg akarta szerezni magának õket és a hatalmasok háborújában nagyon hasznos fegyverek.
- Jean-Claude, találtam valamit!
- Hallatlak.
- Úgy kilencvennégy éve ez az ág kettévált. – rámutat a családfára – Az egyik már kihalt, de a másiknak még élnek leszármazottai New Jerseyben.
- A kérdés már csak az, hogy ez az ág örökölte e a képességet. – ezt csak akkor tudhatom meg, ha letesztelem. – Rendben. Te addig húzd meg magad és ne kelts feltûnést, én pedig elmegyek a lehetséges látóért.
És nagyon remélem, hogy nem lesz hiábavaló átutazni a negyed országot egy emberért.

***

A kertváros. Ennél visszataszítóbb helyet még nem láttam. Ha lenne gyomormûködésem már elhánytam volna magam tõlük. Nevetõ kötött mellényes férfiak, slampos, elhízott nõk, ordító kölykök. Ez maga a pokol. Remélem nem kell sokat várni, hogy megtaláljam akit keresek.
Könnyen kideríthetem, hogy vannak e természetfölötti képességeik, mert az emberi gondolatokat befolyásolni tudom, de egy erõvel rendelkezõ lénynek természetes pajzsa van az agykontroll ellen.
Háztetõrõl háztetõre ugrálva haladok míg el nem érek ahhoz a házhoz, aminek a címét megjegyeztem. Két ember illata érzõdik bentrõl, de róluk azonnal megállapítom, hogy emberek. Túl könnyû behatolni a fejükbe.
Észrevétlenül besuhanok a házba és körbejárom a szobákat, és végül megállapodok egy finom illatot árasztó szobánál. Belépek és rögtön rájövök, hogy ez lesz a harmadik lakóé. Körbenézek, hátha találok az erejére utaló jeleket, de semmi. Néhány könyv, családi fotók, ruhák, de semmi jellegzetes.
Már éppen indulnék, amikor hangok szûrõdnek be a szobába és ahogy belenézek az érkezõ fejébe, azonnal rájövök, hogy meg van az emberem.
Elvigyorodom, és az ajtó háta mögé állva türelmesen megvárom, amíg bejön, de amint bezárul az ajtó, az erõmmel addig szorítom a nyakát, míg össze nem esik. Elkapom mielõtt földet érne és az ágyára pakolom, hogy közelebbrõl is megnézhessem.
Azonnal megragadja a figyelmemet az arca, ami szinte tökéletes vonásokkal bír és ahogy a bõréhez érek érzem, hogy milyen puha és selymes a tapintása. Az ajkai pedig… teltek és érzékiek, amit legszívesebben végigharapdálnék. – Lehet, hogy meg is teszem.
Elsimítom az arcából a finom szálú tincseket, majd magamba szívom az illatát. Nagyon finom lehet a vére, ha már az illata is ennyire csábító…

- Mennyit megyünk még? – teszem fel ismételten a már párszor elhangzott kérdést, egy nagy szipogás kíséretében. Hideg van, és nem vagyok valamiféle jégember, de még Szuperman se, hogy ezt kifejezetten jól bírjam. Raf pedig nem hagyta, hogy sapkát húzzak, szóval most csak viselje el a nyöszörgésem!
 - Pontosan két egész huszonöt század kilométert – sandít rám, én pedig marhára nem vágom, hogy most csak ugrat-e, vagy tényleg annyi van hátra.

- Mi van? – hördülök fel, majd menekülnék, mikor felém nyúl. De csak a maszkomat igazítja meg, mire durcás pillantást kap cserébe. Nem vagyok ovis…

- Orokunak új búvóhelye van, azt látogatjuk meg – ad végre némi magyarázatot az éjszakai kiruccanásra, de cserébe sértetten húzom fel az orrom.

- Azt mondtad, kajálni fogunk. 

- Persze, hogy fogunk, méghozzá csúnya gonosz nindzsákat! – vihogja elváltoztatott hangon, belebokszolva a vállamba. Mondtam már, hogy bátyáim jelenlévõ tagja, nem normális?
Ennek ellenére szótlanul követem a sötétben, ahogy végigszáguldunk a házakon. Neh már… pizza illatot érzek! Kis híján meg is torpanok, hogy irány váltsak, de azt hiszem, Raf nem dicsérne meg.

Pár perc múlva végre elérkezünk egy nagy, szürke épülethez, amiben semmi izgalmasat nem találok. Megpihenünk a szomszéd épület liftaknájánál, én pedig belemerülök a falfirkák tanulmányozásába. Raf csettintése riaszt fel.
 - Most már szedd össze magad. Majd eszünk ezután – jelenti ki, és int, hogy kövessem. A szememet forgatva teszek eleget az utasításnak, de ennyivel nem tudom le a dolgot.
 - De ugye tisztában vagy vele, hogy a legnagyobb Happy Meal menüt kérem, mert most Ezüstszárnyas figurát adnak hozzá, és…

- Jössz már? Bunyózni akarok – vág a szavamba nemes egyszerûséggel. Sértetten fújom fel az arcom, de azért elhallgatva követem. A következõ pillanatban azonban megtorpan, és lerántva engem is, visszabújik a fedezékbe.

- Hééé – nyöszörgöm, fájó kobakom simogatva. Még mindig nem képes kontrollálni az erejét, de persze lerendezi egy vigyorral. Ch…
Mielõtt azonban nagyobb ügyet csinálhatnék a dologból, kiles a fedezékbõl. Engem hidegen hagy mi zajlik lent, Raf majd úgyis részletezi.

- Na figyelj, a lényeg hogy verjünk el minél többet, aztán ha húzós lesz a helyzet, lelépünk – fordul vissza felém, ismertetve a naaaagy tervet. Hát, végül is… Bólintok, de azért tisztázzunk valamit:

- És a B terv? – Naná, hogy az Rafnál nincs… Ez egyértelmûen leszûrhetõ a pillantásából. Pedig a hõsöknek mindig van B tervük. Meg Donatellónak is, ha már itt tartunk…
 - Ja, persze… ha elkapnak, Basztuk – kacsint felém, majd elõkapja a fegyverét, és eltûnik mellõlem.
Jaj már… Feltápászkodva figyelem, ahogy szórakozik az õrökkel, majd anélkül, hogy kiütné õket, rám hagyja a dolgot. Okés, vágjunk bele!
Leugrom rejtekhelyünkrõl, és nunchakuim elõkapva, vágok némi rendet ellenfeleink között. Pár ordítás, és már ki is feküdtek, én pedig bátyóm mellé suhanok, aki lazán megvárja, hogy az egyik õr segítséget hívjon, mielõtt kiüti.
 

Raf megragadja a karom, és a tér közepére sétálva, maga után húz. Azt hiszem vége a rejtõzködésnek, ezt mutatja az is, hogy egy halom ninja vesz minket körül fél perc múlva. Party time!
 - Jééé mennyien lettünk, csak nem party van? Petárdát hoztatok? – szólalok meg fennhangon, húzva köszöntõink agyát.

- Nyugi tesó, hoztam én helyettük is – veszi elõ az említett dolgokat Raf az övébõl, és közéjük vágja. Persze annyira nem hülyék, hogy megvárják a becsapódást, de legalább szétugrasztani sikerült õket.
Tesóm hátrapillant, és bólint. Veszem az adást, fifti-fifti és mehet a menet. Az én részem már ugrik is nekem, én pedig eleinte csak jót szórakozva velük, lazán kitérek minden csapásuk elõl. De lassan kezdem megunni, és oda-odasózok nekik, miközben néha figyelem Raf hogy boldogul. 
- Ejnye, a meghívónk két személyre szólt, már nem csak harcolni, de számolni se tudtok? – nevet fel, divattervezést vágva saijaival.
- Hagyd õket Raf, apucinak nem volt ideje foglalkozni velük – kuncogom, miközben behúzok az egyik támadómnak fegyveremmel.

- Milyen kár, de majd mi bepótoljuk – jelenti ki, kiterítve az egyik ninját.

Pár perc, és mindenkit levertünk, így tesóm mellé ugorva, adunk egymásnak egy ötöst.
A következõ pillanatban viszont kisé nehezebb súlycsoport kezd kiömleni az épületbõl, velük talán nem kéne ketten harcba keverednünk, mert megjárnánk. Persze Raf már ugrana is nekik, és én csodálkozom a legjobban, hogy nekem jut eszembe megállítani, de majd emésztem a dolgot otthon. Na meg éhes vagyok…

- Fejezzük be ezt a bulit egy jó kis tûzijátékkal! – mondom lelkesen, õ pedig csalódott nyekergéssel, de beleegyezik.

- Egy tûzijáték rendel – húzza elõ az összes megmaradt petárdáját és füstbombáját. Próbálok lenyúlni párat, de irigyet játszik, és õ vágja az ellenség közé az egészet. Nem fair…

>ÂÂÂ<

- Ez csúcs volt! – lelkendezek Raf elõtt pattogva, miközben hazafelé tartunk a földalatti folyosókon. - Úgy küzdöttünk, mint Superman, aztán úgy tûntünk el az éjszakába, mint Batmen! A Pókemberes manõverekrõl nem is beszélve, a mozgásunk meg olyan volt, mint…

- Mint egy Rafnak és Mikinek? – sóhajtja lemondóan, belém fojtva eredeti mondandóm.

- Igen… olyan is – hagyom rá, mikor leesik, hogy marhára nem érdekli a mondandóm. Na jó, legyen neki gyereknap, és mára abbahagyom. Aztán úgyis muszáj lesz valakinek mesélnem, és õ mindig jó alany.
Most inkább váltsunk témát, és taglalom inkább, hogy Don milyen kiegészítõket ígért a játékkonzolomhoz, meg a járgányba, amit ugyan ritkán engednek nekem vezetni, de akkor biztos kipróbálom.
Mikor aztán a búvóhelyre érünk, elcsendesedek, és behúzódom mögé. Mégis csak õ vitt kajálás helyett bunyózni… Persze az én hibám, hogy mentem, de na… nem akarom Yoshi mester haragját magamnak. Végül a szemét forgatva nyit be.
A központi teremben sötét van, tehát mindenki alszik, és nem vették észre, hogy leléptünk. Remek! Elviharzok Raf mellett, de valaki útban hagyta a gördeszkámat – hoppá, lehet én voltam? -, így megcsúszok rajta, és hatalmasat taknyolok. Banyek…

Nyöszörögve ülök fel, miközben fény ömlik ki tesóink szobáiból, ahogy kivágják az ajtókat, és elõttünk teremnek. Hupsz…
 - Leonardo, Donatello! – ugrok fel a földrõl, és már le is támadom Dont a beígért kütyükért. Eléggé összezavarodik, ez abból is látszik, hogy a szidalmazásra szánt lendületét, a lenyugtatásomra fordítja.
Közben nem is igen hallom, hogy Raf és Leo mirõl társalognak, bár õket ismerve, eléggé egy síkon mozog a téma…

- Raf, figyelsz te rám? Raf… RAF! – Bátyánk felemelt hangjára én is felkapom a fejem Donnal, mert már elõre tudom, hogy nem jelent semmi jót a dolog.
 - Figyelek, FÕNÖK – vág vissza Raf, csak õ már kiabálva. Ajaj, kezdik nagyon felhúzni magukat, ami sose jelent jót.

- Szóval hol voltatok?

- Csak levegõztünk.

- Persze, azért szakadt a ruhád, mi?

- Beleakadtam a fákba.

- Ennyi fa nincsen New Yorkban!

- Érdekes, pedig a gyökerek megvannak hozzá…

- Raf, nem azért vagyunk egy csapat, hogy Mikivel magánakciózzatok. Ez veszélyes, és a mester sem engedte meg – veti be a végsõ fegyvert Leo, mire azért csak beszállok Raf pártján. Végül is, én is vele mentem.  

- Én valójában önként mentem vele, mert unatkoztam. De ha Don idõben megjavította volna a játékkonzolt… - sandítok az említettre, aki máris csúnyán néz rám.

- Miki – kezdené, de Leo nem hagyja kibontakozni, és leinti.

- A lényeg, hogy több ilyen ne legyen. Nem tudunk nektek állandóan falazni, a senseinek pedig van elég gondja, ne csináljátok neki még ti is!

Bûnbánóan, kiskutyaszemekkel pislogok fel legidõsebb bátyámra, és mint mindig, most se tud továbbra is olyan szigorú képpel nézni rám. Ezzel részemrõl le is van zárva a dolog, de látszólag Raf nem veszi olyan könnyen, mert beint Leonak, és már fordul is, hogy távozzon.
Ott azonban egyenest mesterünkkel találja szembe magát, és ahogy mi is észrevesszük a férfit, gyorsan felsorakozunk.
- Fiaim – sóhajtja, a pizsijével matatva. Azok egerek rajta? - Mi ez az egész? – érkezik a nyerõ kérdés.

- Mester, Raf és Miki kiszökött az éjjel, éppen ezt tárgyaltuk meg – feleli Leo, nem említve a harcot. Ez rendes tõle, én értékelem.

- Megafonnal sem lehetett volna hangosabb - csóválja a fejét senseiünk, majd Rafra pillant. Gondolom a legkisebbek kiváltsága, de én ezt is megúszom. - Térjetek nyugovóra. Holnap nehéz napotok lesz, a civódás pedig csak felesleges idõpazarlás.

- Na de mester…! - horkan fel Leo, de nem tudom, mit akar még.

- Tegyétek, amit mondtam – szólít fel minket mesterünk keményebben, mire némán meghajolunk, és indulunk a szobáink felé.
 - Hé, Raf – szólok oda bátyómnak, mikor már a saját szobája ajtajában áll, ami az enyém mellett van. A szeme sarkából pillant rá, jelezvén, hogy megtisztel figyelme egy töredékével. - Tartozol nekem egy Happy Meal menüvel – nyújtom ki rá a nyelvem, majd eltûnök a szobámban.

Bent kapásból megbotlom egy újabb gördeszkában, és nyekkenve vágódom be a sok képregény és szuperhõs figura közé, hogy aztán az asztalomról még magamra is rántsam a dvd gyûjteményem.
- Király – nyöszörgöm, a kupac legaljáról.
- Miki, jól vagy? – vágódik ki az ajtóm, és Don jelenik meg. Hüvelykujjam felemelve jelzem, hogy élek, majd megpróbálok elõkecmeregni a cuccok közül.
- Túléli, csak megint alkot – morran fel Raf is, én pedig azért kuncogva megállapítom magamban, hogy semleges hanglejtése ellenére, átjött megnézni mi van velem.
Don felsegít a földrõl, én pedig felhorzsolt tagjaimat dörzsölgetve, elnyúlok az ágyamon.
- Ezeket nem mind most szerezted – állapítja meg Leo, sebeimet figyelve, melyeknek egy részét valóban kicsit elõbb, pontosabban a harc során szerkáltam. Csak azt tudnám, hogy került be hirtelen mindhárom bátyám a hatalmasnak éppen nem nevezhetõ szobámba…
- Nem – vonom meg a vállam könnyedén, nem sok figyelmet fordítva a zúzódásoknak és horzsolásoknak, hisz egyik se súlyos. Sose érdekeltek igazán a sérüléseim, Leo már annál komolyabban veszi õket, és dühös pillantást vet Rafra.
- Miért kellett õt is belekeverni egy felesleges csetepatéba? Látod mi lett belõle! Járhatott volna rosszabbul is! – sziszegi, hogy a mester ne hallja, Raf arcára pedig visszatér a düh. Megszeppenve pillantok Donatellóra, aki tanácstalanul vonja meg a vállát. Természetesen õ se szereti, ha testvéreink civakodnak, és sajnos az összetûzéseik gyakoribbak lettek mostanában. Remek, ezúttal én vagyok az ürügy?
- Ezek csak karcolások! – morran fel Raf, rám mutatva. – Ha minden harctól távol tartjuk, sose tanulja meg megvédeni magát! Nem pesztrálhatod örökké!
- Az öcsénk, Raffaello, a legkisebb! Az a dolgunk, hogy vigyázzunk rá! – Erre már én is sértetten húzom fel az orrom, és nem törõdve Don csitításával, felpattanok az ágyamról.
- Héééé, én is itt vagyok ám, ne beszéljetek úgy rólam, mint valami dedósról, aki csak kolonc a nyakatokon! – csattanok fel duzzogva, és tényleg rosszul esik. Már most meg tudom védeni magam, nem pesztrálnak, nem szorulok védelemre. – Ha vitázni akartok, keressetek más okot! – puffogom, és szépen kiterelem õket a szobámból, még szegény Donra is rácsapva az ajtót, aki igazából egy rossz szót se szólt.
Durcásan pördülök meg, és nem is én lennék, ha nem vágódnék el megint az elõbb szétterített cuccaim kupacán.
- Jól vagyok! – kiáltom el magam, mire válaszul mesterünk ismételten elküld minket aludni, lezárva ezzel a cseppet se eseménymentes éjszakát.

***

- … és aztán a génmanipulált óriáskrokodil eltûnt a csatornában! – fejezem be lelkes beszámolómat testvéreimnek, és izgatottan szemlélem a reggelim felett arcukat, de látszólag egyikük figyelmét se keltette fel különösebben az eset, amit kaja elõtt hallottam.
Don valami kütyün matat, sajnos nem a nekem ígért játékkonzolon, Leo az újságot bújja, miközben monotonon lapátolja a müzlijét, Raf pedig igyekszik minél gyorsabban befejezni az étkezést, gondolom menne gyakorolni.
- Hé, figyelt egyáltalán rám valaki? – méltatlankodok, mire mindegyikük megereszt egy „aha”-t, aztán ismét se kép, se hang. – Oké, akkor ki jön el velem krokit vadászni! – lelkesedek be ismét, de nem kis meglepõdésemre, elmarad a jelentkezõk rohama.
- El kell mennem beszerezni pár alkatrészt – húzza ki magát Don.
- Gyakorlok Yoshi mesterrel – kontrázza Leo. – És neked se kéne ilyenre pazarolnod az idõd.
- Nem! – morranja Raf, mikor utolsó mentsvárként rápillantok. Az õ ellenkezését nem támasztják alá megfelelõ érvek, így õt kezdem megrohamozni reggeli után.

- Miért nem? – nyaggatom kitartóan, miközben a fürdõben lövi be fekete séróját.
- Mert nem!
- De nincs jobb dolgod, nem?
- Ennél minden jobb, Miki!
- Ne már, ez egy génmanipulált óriás krokodil!
- Amirõl az egyik videojáték mániás haverod mesélt.
- Megbízható forrásokból hallotta!
- Az anyja pletykapartnereitõl, akivel harmincéves létére még együtt él?
- Nem – húzom el a számat durcásan, majd felcsillanó szemekkel furakszom be közé, és a tükör közé, hogy kénytelen legyen rám nézni. – Ha eljössz velem, kvittek leszünk az éjjeliért, és nem kell a Happy Meal menü!
Szúrósan pillant rám, és látom a szemében, hogy tudja, ez tényleg így lenne fair. Lehet, hogy a legtöbb esetben ettõl függetlenül elhajtana azzal, hogy inkább töm gyorskajával, de ezúttal lemondó sóhajjal belemegy.
- De csak ma, akár megtaláljuk, akár nem!

***

- Ez nem fair! – nyöszörgöm sértetten, egész kevés levegõmet is, mely szorult helyzetemben elér hozzám, hisztizésre használva. – Úgy volt, hogy kroki vadászatra megyünk! – közlöm a mellettem nyomorgó Raffal, akinek valószínûleg még szûkösebb a hely, mivel nagyobb nálam. De neki köszönhetjük ezt, szóval no panasz a részérõl!

Otthonról még úgy indultunk el, hogy krokit vadászunk, és ennek megfelelõen tébláboltunk a csatornákban, mikor összefutottunk pár ninjával, akik úgy tûnt, hogy hasonló céllal vannak itt. Mit szûrt le ebbõl drága bátyám? Hát persze hogy Oroku keze van a krokodilos dologban is!
Az állat el is lett felejtve, mi pedig a visszavonulást választó ninjákat követve, kikötöttünk egykori nevelõnk egyik laborjánál, ahol most a szellõzõben nyomorogva, elvileg felderítést végzünk.
- Ugyan már Miki, ez nem sokkal izgalmasabb? – vigyorog rám, aztán persze figyelmen kívül hagyja, mikor rávágom, hogy nem!
- Egyébként se akartam soha többet labort látni – teszem hozzá panaszosan, de ebben most Raf is megérezheti a komoly riadalmat, mert nem mond rá semmi csípõset.
- Nem fogsz visszakerülni egybe se! – jelenti ki magabiztosan, én pedig megkönnyebbülten vigyorgok rá. Bízom benne, bár akkor is szívesebben másznék vissza a csatornába, krokit keresni.

Ekkor azonban mozgás támad alattunk, az eddig békésen munkálkodó tudósok haptákba vágják magukat, és nem más jelenik meg a labor ajtajában, mint volt nevelõnk. Raf kezei ökölbe szorulnak, és remegni kezd a dühtõl, míg én sokkal inkább a félelemtõl reszketek, és megragadva bátyám karját, kérlelõ pillantást vetek rá.
- Jól van, menjünk – sóhajtja megadóan, majd halkan elkezd kúszni elõrefelé, én pedig követem. Egy darabig nem is történik semmi gond, de aztán sikerül meglazult csavarokhoz érnünk, amik már Raf alatt is gyanúsan nyikorognak, de nálam adják meg magukat.

Bátyámnak nincs ideje elkapni, szépen lezúgok a labor majdnem közepére, és kissé kótyagosan meredhetek fel a körém gyûlt ninjákra. Rögtön nyúlnék a fegyvereim után, de ahogy az elém lépõ férfira téved a tekintetem, leblokkolok.
- Nocsak, Miki… - szólal meg hûvös hangon, mire nyelek egyet, és görcsberánduló gyomromat és félelmemet leplezendõ, magamra erõltetek egy vigyort.
- Ömm… helló, gondoltam beugrok, ha már apák napja van… - préselem ki magamból, fél szemmel Rafot figyelve, aki már mászna le utánam. Nenene, egyedül nem megy semmire, el kéne mennie a többiekért! Így csak õt is el fogják kapni!
Tudom, hogy fûti a bosszúvágy, és bezavarna a büszkeségébe, ha testvéreinkhez futna segítségért, de most tényleg nagyon hálás lennék, ha kicsit félretenné azt a fene nagy büszkeséget, mert én meg oltárira parázok.
Valószínûleg meg is látszik tekintetemen, mert az elém leguggoló férfi arcán gunyoros mosoly játszik, és venné el a nunchakuim, amiktõl nem válok meg könnyedén, makacsul szorítom fegyvereimet, míg durván ki nem rántja õket a kezembõl.
- Üdv újra itthon, Miki – áll fel, majd int az embereinek, akik mellém lépve megragadnak, hiába fújtatok rájuk, mint valami veszett macska. – Vigyétek a régi helyére, és nézzetek körül, ha õ itt van, a testvérei se lehetnek messze!