***

Miután magamnak is kerítettem táplálékot és az övét is hazaküldettem egy kiszállítóval elindulok hozzá. Útközben még szólok a múltkori sofõrnek, hogy jöjjön a házhoz, mert szükségem lesz rá. És persze nem tud ellent mondani.
Mikor hazaérek Deant az étkezõben falatozva találom, ami úgy néz ki, mint egy svédasztal. Tele mindennel, amit csak találta az étteremben. Egy tányér a földön van és abból pedig Macska eszik valami húsnak kinézõt.
- Találsz kedvedre valót kedves? – a hangomra megrándul és kissé bosszúsan felém kapja a tekintetét.
- Megkértelek már, hogy ne…
- Tudom, tudom. Ne ijesszek rád. Elnézést kérek, csak fojtom kimegy a fejembõl hogy nem érzel. – jelenleg észre sem vettem, hogy megint hangtalanul jelentem meg.
- Hogy érted azt hogy nem érezlek?
- Hm… ha például Francois a birtok területére ér, már akkor érzem a jelenlétét, mert az én vérem kering benne és bennem is van az övébõl. Így ha a közelünkben van érezzük egymás jelenlétét. Tehát, mivel nem ittam belõled és te sem az én vérembõl, nem érezlek csak ha egy szobában vagy velem.
Kelletlenül elhúzza a száját s leteszi a villáját.
- Még jó hogy már jóllakta, mert ettõl tuti elment volna az étvágyam.
- Te kérdezted tõlem, hogy hogyan tudnálak megerõsíteni. Nos, gondoltam, hogy valami ilyesmit mondanál ezért nem mondtam el.
- Úgy érted, hogy innom kellene a véredbõl? – bólintok – Fúj! Azt már nem, szerintem le sem bírnám nyelni és már kit is lenne. Ha valaminek még az említésétõl is elmegy az étvágyad nem próbálod meg lenyelni.
Hátradõl a széken és dob még egy darab húst Macskának.
- Van benne valami. Nekem sem lenne ínyemre, ha tetemet kellene ennem. – elfintorodom a gondolatra.
- Tetemet?
- Mit esznek az embere? Élettelen állatok húsát. Tetemet.
Leülök mellé egy székre, õ pedig igen csak érdekes tekintettel néz rám, mint aki egyszerre mulat és bosszankodik. De nagyon édes arckifejezéssel.
- Az nem tetem, hanem… ezek nem döglött állatok. – magyarázza.
- Tudom. De ha én lenyisszantanám egy ember fejét, ahogy ti teszitek a csirkehúsért, és megenném az már hullának számítana.
- De az emberek nem táplálékok – erre csak felvonom a szemöldököm – Mármint a normális emberi ideológia szerint.
- Hát persze. Ha már jóllaktál akkor mehetünk is, úgy hallom épp most érkezett meg az autó. – felállok és várakozóan nézek rá.
- Várj még a pénztárám…
- Ameddig itt vagy minden költséget én állok és nem fogadok el kifogást. Miattam vagy itt, ez a legkevesebb.

A városon keresztülhaladva újra a színes utcai jelmezekben pompázó embereket nézzük, de most nem sokáig kell várnunk, mert alig tíz perc alatt odaérünk. Csak azért nem gyalog jöttünk, mert nem akartam a nagy tömegben sétálni nappal. Ha Deanhez mindenki hozzáért volna az gondolom nem lett volna kellemes.
Egy elegáns ruhabolt elõtt állunk meg és mikor kiszállunk már nyitják is ki az ajtót. A tulaj már látásból ismerhetne, ha nem feledtetném el vele folton, hogy hogy nézek ki.
- Gyere kedves, itt mindent összeszedhetünk. – bár már pontosan tudom, hogy mi kell nekünk.
A bent lévõ embereket egy gondolattal kiküldöm és megfordítom a táblát, hogy a zárva legyen kifelé. A tulajt és az eladókat pedig egyszerûen elküldöm szünetelni.
- Kész is.
- Te mindenkit elküldtél? Nem lett volna elég ha csak szimplán bevásárolunk? – kérdezi fáradt hangon.
- Így egyszerûbb. Nincs kérdés, nincs zavaró tényezõ. Ha akarsz nézz szét, addig én összeszedem amire szükségünk lesz.
Magára hagyom, én pedig a felé a sor felé indulok, ahol tudom, hogy selyem holmik vannak. Ezekben lenyûgözõen fog kinézni, mert a fényes fekete szép kontrasztot alkot majd a bõrével. Kiválasztok egy elegáns testre simuló selyeminget és egy hozzá illõ fekete selyemnadrágot. Az tény hogy ezek nem utcai viseletre valók, de nekünk nem is ilyesmire kell. Felkapok pár méretet, majd visszamegyek Deanhez, aki a kanapén ülve lustán legelteti a szemit a kínálaton.
- Tessék próbáld fel ezeket.
Kelletlenül elveszi, majd az egyik kicsi próbaszoba felé megy velük én pedig megvárom a tükör mellett. Pár perc múlva kilép nekem pedig vissza kell fognom magam, hogy ne váljanak vörössé a szemeim a belém hasító vágytól. Csábítóbban néz ki ezekben a ruhákban, mint bárki a földön. Az ing szépen kiemeli a vékony derekát és a csípõjét, a nadrág pedig… még egy angyal is elcsábulna egy ilyen hátsó láttán.
- Tökéletes. – mondom kissé elmélyült hangon.
- Viccelsz? Ez nem jó… Úristen. – na, most nézte meg magát jobban. – Ezt nem! Nem fogok úgy kinézni, mint egy… selyemfiú, szó szerint!
Megállíthatatlanul tör ki belõlem a kacagás, amit csak nagyon nehezen tudok visszafogni, mikor bosszúsan rám pillant.
- Ne haragudj kedves, de te folyton meg tudsz nevettetni.
- Örülök, hogy te ilyen jól szórakozol. Nem neked kell ilyen cuccban emberek... vagyis vámpírok közé menni.
Azt hiszi, hogy azért nevettem? – Kedves, én azért nevettem, mert azt hiszed, hogy nevetségesen nézel ki, de ez nem igaz.
- Láttál te már valakit ilyen göncben, mert én még csak egy bizonyos helyen, és nem szeretnék azokra hasonlítani. – összefonja a karjait a mellkasa elõtt.
A háta mögött termek és a derekánál fogva magamhoz húzom, hogy érezze a merevedésem.
- Az biztos, hogy rád senki sem hasonlít. Hihetetlenül csábítóan nézek ki. – suttogom a fülébe kéjes hangon – Ha nem tudnám, hogy nem szeretnéd most rögtön a kanapéra nyomnálak és addig szeretném a tested míg el nem fáradok. – ami az én esetemben elég sokáig tartana…

Végül mégis a Dracula film kerül a lejátszóba, majd rá nézve egy halvány mosoly húzódik az ajkaimra.
A lábait felhúzva és átölelve ül a kanapén és emiatt a póz miatt sokkal fiatalabbnak néz ki, mint amilyen. De én mát tudom, a külseje megtévesztõ.
Leülök mellé, mert úgy gondolom, hogy ha már el mert aludni mellettem, akkor nem okoz majd neki problémát, bár eleinte kissé feszülten ül, de végül megnyugodva ellazul.
- Miért pont ezt a filmet választottad? – ha neki ez horror és nem szórakoztató…
- Mert még nem láttam – pedig ez már viszonylag régi filmnek számít. Épp megkérdezném, hogy hogy-hogy nem látta még, de a mutatóujjával elhallgattat. - Maradj csendben.
Mivel a hangja sem sértõ és látszik rajta, hogy nem is annak szánta csak elmosolyodom az újabb újdonság miatt. És nem elhanyagolható tény, hogy jól esik az érintése, igazi kísértés most, hogy ilyen közel ül mellettem, de mivel még épp csak kezd megbízni bennem nem teszem tönkre bármennyire is szeretném leteperni a kanapén és megízlelni mindenét.
Annyit azonban megteszek, hogy megérintem a vállát, amikor elkezdõdik a film, mert õ csak beléfeledkezve bámult elõre.
Pár perc elteltével azonban észreveszem, hogy itt-ott megrándul az arca egy-egy jelenetnél, majd nemsokára már nem is nézi, hanem ismét a gondolataiba feledkezik.
- Dean. Figyelsz te a filmre egyáltalán?
A hangomra megrándul, nyilván megint sikeresen a frászt hozta rá.
- Miért nézzük mi ezt?
Furcsa, mintha saját magán mulatna, de én nem értem a kérdést.
- Te akartad.
- És minek engedted? – na, most már végkép nem értem. Ha ne akarja nézni akkor minek választotta? És én ugyan miért akadályoztam volna meg?
- Négy vámpír!
- Mi négy vámpír? – teljesen olyan mintha alvajáró lenne, aki éppen nem tudja mit beszél.
- Mindössze négy vámpírt vagyok hajlandó megérinteni. Többet nem bírnék ki. Ha lehet, inkább nem feszegetném a határaimat. Igaz, te említettél valamit, amivel növelni lehetne az erõmet. De nem igazán fejtetted ki bõvebben is. 
- Ha elmondanám neked, hogy mirõl is beszéltem. Belemennél? – az felettébb érdekes lenne, ha már csak a filmbeli vér látványától is rosszul érzi magát, nem még ha meg is kellene innia. Bár az én véremnek furcsa édeskés íze van, de nem tudom, hogy egy ember ezt hogyan érzi.
- Ha az segít minket az elõrehaladásban akkor igen. Nekem sem érdekem, hogy egy helyben toporogjunk, vagy csak apróbb lépésekben haladjunk elõre. Félre ne értsd, ez nem személyes. Nekem nincs bajom a társaságoddal, egyszerûen nagyon haza akarok már menni. Hiányoznak a szüleim, szinte szó nélkül jöttem el tõlük. Ki tudja mi van most velük. 
- A szüleid miatt akarod elkapkodni annyira ezt az egészet? – nem értem, hogy mi ütött belé hirtelen. Tegnap még egész magabiztos volt, szót sem ejtett a hazamenetelérõl és sokkal nyugodtabb volt. Vajon mi történt így hirtelen?
- Ki beszélt itt elkapkodásról? Ez nem olyasmi, amit kedved szerint lehet húzni!
- Pedig te most pont azt teszed. Ha azt mondod, hogy holnap csak négy vámpírt vagy hajlandó leellenõrizni akkor rendben, de ilyen tempóban tovább fog tartani, mert mint mondtam a tanácsnak tizennyolc tagja van és õk csak hetente kétszer ülnek össze. – magyarázom neki, bár már kissé frusztrál ez az akadékoskodás. Nem tudom miért lett ilyen.
- Hetente kétszer? De hát ez a legjobb esetben is három hétig tartana! Én nem fogok három hetet itt tölteni!
Kezd felbosszantani, ami nem jó. Nagyon nem…
- Azt hiszed nekem kellemes ez a helyzet? Én örülök neki hogy megint meg akarnak öletni?
- Ez a te problémád, nekem semmi közöm a fajtádhoz és nem akarom veszélynek kitenni magam egy rakás vérengzõ szörnyeteg miatt!
Vérengzõ szörnyeteg? Képes engem is azok közé sorolni akiket a látott?
Ez annyira felbosszant és egyben irritál is, hogy már érzem is az erõm felszínre törését. Általában nyugodt vagyok, de neki sikerült egész alaposan kihoznia a sodrombõl.
Abból amilyen szemekkel néz rám, már tudom, hogy érzi a kavargó erõt és nyilván a szemeim sem éppen emberiek.
- Menj innen! Most! – szólok rá fenyegetõen, mert nem szeretném megölni. Elhátrál a kanapétól, de aztán megtorpanva mered rám. A fenébe. – Kifelé!
Erre már kiperdül a szobából, én pedig elengedem az eddig elfojtott dühömet, mire az ablakok hangos pattanással repednek meg és pár másodperc múlva már mindent üvegszilánkok borítanak.
Egyik elõnye annak, ha nincs mellettem senki, hogy nem is tudnak felbosszantani. Ez azonban már nagyon régen nem történt meg, mert általában még azelõtt végeztem az illetõvel mielõtt felemelte volna rám a hangját. Bár azok vámpírok voltak.
Kissé zihálva szedem a levegõt a kifejtett erõtõl, és mikor sikerül lenyugodnom annyira, hogy már nem vagyok közveszélyes egyszerûen kivetem magam az egyik ablak helyén és már itt sem vagyok.
A nap ugyan zavarja a szememet, de jobb ha elmegyek egy kicsit otthonról. És táplálkozni sem ártana.

***

Végül ma már nem mentem vissza a házba, hanem körbe-körbe jártam a városban és ellenõriztem az összes kikötõt, amik korábban eszembe jutottak, és végül egy északon fekvõ elhagyatott halkereskedésnél, ami a kikötõ mellett áll megtaláltam a lehetséges gyilkosokat, akiket Dean látott.
Bármennyire is megsértett azzal amit mondott, az ígéreteimet soha sem szegem meg és én neki, hogy megmentem azt a lányt.
A raktárban már hallani a mozgolódást, hiszen már leszállt az éj, de õk mindaddig nem érzik a jelenlétemet, ameddig én nem akarom.
Hangos csattanással vágódik ki a rozoga ajtó és mikor a bent lévõk meglátnak azonnal felém vetõdnek. Ha jól láttam, akkor kilencen vannak. Kilenc kiéhezett vámpír.
Játszi könnyedséggel ölöm meg õket, az utolsó kettõ pedig már nem is mer a közelembe jönni, ezért az erõmmel megbénítom õket, majd hamuvá égetem.
Mikor lesöpröm magamról a port kelletlenül elhúzom a szám a ruhám állapotát látva. Ezt biztos nem vitetem mosodába. Tele van vérrel és egyéb meghatározhatatlan darabkákkal.
Elindulok kifelé, mikor éles érzékeimmel lépteket hallok és még egy vámpír közeledtét, akinek társasága is van.
Leplezem a jelenlétem, és mikor belép a helyiségbe egy eszméletlen lánnyal a vállán azonnal lecsapok rá. Reflexszerûen eldobja a testet és védené magát, de az én erõmmel szemben fölösleges a védekezés, így rögtön be is végzi.
Megtörlöm a kezeimet és a lányhoz lépve felemelem és kiviszem a raktárból. Az elméjébe piszkálva látom, hogy sokkos állapotban van, de egy kis ráhatással azonnal magához tér, de még mindig a hatásom alatt van. Már éppen kitörölném az emlékeket, mikor eszembe jut a házamban lévõ rendetlenség, ezért inkább arra utasítom, hogy takarítson ki, majd menjen haza.
Egyszerûbb, mint egy takarítószolgálatot szerzõdtetni, akik olyasmit látnának, amit nem kéne. Mikor a lány elindult én visszafordulok az épülethez, hogy átnézzem a helyet, de nem találok semmit. Lassú léptekkel elindulok hazafelé, most nem használom az erõmet, mert úgy sem sietek sehová. Legalább már rend lesz mire hazaérek.

***

Valamikor a hajnali órákban keveredem haza, amikor már kezd elõbújni a nap is. A házban csend van, kivéve az emberlány sepregetésének zajait. Úgy tûnik több munka volt, mint hittem.
Bezárom magam mögött az ajtót és a könyvtárszobába indulok, hogy megnézzem és õ éppen a darabokra törött TV darabkáit szedi össze. Persze, hisz az is üvegbõl volt. Most szerezhetek egy újat.
Megérzem a közeledõ lépteket, mikor még csak a folyosón vannak, de nem mozdulok meg. Ugyan a dühöm már elszállt, de azt nem tudom, hogy õ milyen hangulatban van.
- Tényleg megmentetted? – a hangjából nem tudok kiszûrni semmit, ezért felé fordulok, mire a szemei kistányérnyira kerekedne és hátrál egy lépést.
Hát persze… el is felejtettem, hogy nézek ki.
- Igen, úgy már viszonylag könnyû volt, hogy elmondtad a körülményeket. – elindulok kifelé, de amikor a folyosóra érek a hangja megállít.
- Mit csináltál vele? Beszéltem hozzá, de nem válaszolt.
Milyen gyanakvó… hát persze, hisz én is csak egy „vérszomjas szörnyeteg” vagyok. De mindegy is.
- Nem bántottam, csak megparancsoltam neki, hogy takarítson össze és addig nem képes másra. Ez igazán nem nagy ár az életéért. – nekem valójában semmit sem jelent és más sem kellene, hogy számítson – Ha most megbocsátasz, lezuhanyoznék.
Lassú léptekkel elindulok a saját szobám felé, amiben elég keveset tartózkodok, de a fürdõszobám onnan nyílik. Végül is fürdõre még egy vámpírnak is szüksége van…

Rögtön látom az arcán, hogy nem tetszik neki az ötlet, de nincs más lehetõség. Egy olyan személyt aki nem vámpír és ráadásul egy nagyon is értékes faj utolsó képviselõje kockázatos a tanács közelébe vinni, de ha õk úgy tudják, hogy Dean az én tulajdonom, akkor ne mernek majd hozzá érni az engedélye nélkül.
- Tényleg nincs más lehetõség?
Reménykedve, világfájdalommal az arcán néz rám és ha nem tudnám, hogy neki ez mennyire kellemetlen, akkor nevetnék rajta. Bólintok a kérdésére, mire egy beletörõdõ mosolyt kapok.
- Melyiket választod kedves? – lágyan szólok hozzá, mert nem akarom még kellemetlenebb helyzetbe hozni, bár ha rajtam múlna felettébb jól szórakoznék.
- Legyen. Leszek a szeretõd... azzal jobban járok.
Nagyon édes ahogy kerüli a pillantásomat és egy pillanatra pír jelenik meg az arcán, de aztán gyorsan eltûnteti.
– De próbáljuk meg a legkevesebb érintkezéssel túlélni ezt az egészet – végre a szemembe néz és leküzdi a fölösleges zavarát, bár a legevesebb érintkezéssel még lesznek gondok.
- Ahogy gondolod – rámosolygok, hogy oldjam a feszültséget, de úgy tûnik ez nem nagyon sikerült.
Mondana valamit, de végül csak feláll és morcos tekintettel kisétál a szobából. Most vajon mi baja lehet?
- Merre mész? – mellette bukkanok fel, mert ha egyedül is akar lenni tudnom kell hol van. Mivel a vére nincs a szervezetemben nem érzem meg a jelenlétét.
- Sétálni.
- Egyedül?
Nem tudom mi volt ennyire szórakoztató a kérdésemen, de egy kedves mosollyal az arcán pillant rám.
- Velem tartasz?
Bár meglep hogy megkérdezi, de nem mutatom ki, csak bólintok és tartom vele a lépést. Kiérünk  birtokról és afelé a hely felé tartunk ahol tegnap is táplálékot kerestem. Furcsa most, hogy sokáig kell emberi tempóban haladnom, mert olyan érzés, mintha hiába mennék elõre nem haladnék semmit.
Megint egy turistacsoport jár errefelé, már messzirõl meghallom a visongásukat és a kábult kacagást, majd nemsokára elénk is érnek. Az egyik lány részegen támolyog Dean felé, majd egy suta mozdulattal megérinti az arcát, de amikor felém jön egyszerûen megparancsolom neki, hogy menjenek tovább.
Megállok, mert Dean is lecövekelt és mintha megszédült volna egy kicsit. Kinyitja a szemeit, majd a kezeivel is megdörzsöli õket és pislogni kezd. - Minden rendben?
Kérdésemre csak egy fejrázást kapok, de mindjárt megtudom, hogy mi a gond.
- Valamelyik lány meg fog halni. Csak azt nem tudom még, hogy melyikük. Én csak egy pillanatnyi képet kapok mindenki jövõjébõl. De ez eléggé ritka. Egyébként is, a jövõ mindenkinél ingatag, pillanatról pillanatra változhat. Emiatt is nem szoktam annyira nagy gondot fordítani rájuk.
Ez igaz hiszen egy apró tett miatt is másképpen alakulhat a jövõ. Újra elindulunk.
- Azt mondod, hogy nincsenek veszélyben?
- Nem. Azt mondom, hogy nem tudom mi lesz velük. Te... te túlságosan is nagy reményeket fûzöl hozzám. Én nem vagyok annyira jó, mint amilyennek te hiszel engem. 
Errõl nem vitatkozom vele, bár egyáltalán nem fûzök hozzá semmilyen reményt. Ha sikerül neki akkor sokkal könnyebb dolgom lesz, mintha nem sikerülne és meg kellene kínoznom az egész tanácsot.
- Mit javasolsz?
- Nem tudom. Várjunk. Nincs értelme utánuk koslatni. Ha történik velük valami annak úgyis híre terjed.
Nekem ugyan nincs közöm egy csapat részeg turistához, de az idegességét tekintve õt rosszul érinti ha ilyesmit lát.
- Dean. Miért olyan fontos ennek a két lánynak az esetleges halála?
- Nem lenne az, ha nem a te fajtádból lenne az egyik a tettes – a hangja nemtörõdöm, de tudom hogy csak tetteti. De a másik dolog… az én fajtám.
- Miért rám haragszol azért ha a fajtámból gyilkol valaki? – zavar és idegesít is a tény, hogy ilyen hangon beszél.
- Nem haragszom csak… hagyjuk ezt jó?
Komor arccal elõtte termek és nem hagyom, hogy tovább menjen, amitõl láthatóan csak még frusztráltabb lesz.
- Engedj már!
- Nem.
Elõször válaszolsz a kérdésemre. – megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek,de elrántja elõlem, így nem erõltetem. – Meg akarod menteni õket?
Nem vagyok az emberi érzések szakértõje, de akkor lett ilyen ideges, amikor arról beszélt, hogy ne tudja mi fog történni. És ebbõl következtetve…
- Nem tudok neki segíteni, mert azt sem tudom mi fog történni ráadásul nem csak egy baleset! – megpróbál ellépni mellettem, de ismét elé állok.
- Megmentheted, ha akarod, segítek neked. Csak gondolkozz egy kicsit…
- De nem tudok! Nem érted! Csak összevissza képeket látok bevillanni, amik néha egyértelmûek, de most nem! – ökölbe szorulnak a kezei és remegni kezd – Mielõtt megjelentél a szobámban anyám el akart menni vásárolni és mikor átadta nekem a cetlit hozzáértem! Tudtam, hogyha elmegy meghal! Nem láttam pontosan, de olyan volt mintha velem történt volna! Láttam a fényszórót, ami elvakítja, majd a csattanást és az utolsó szívdobbanást!
Kiborult. Nem tudom, hogy mitõl, de határozottan sok volt neki az, ami egyszerre a nyakába zuhant. Végül is akármilyen ereje is van õ csak egy fiatal fiú, akinek szórakoznia kéne és nem halált látni minden érintésnél.
Magamhoz húzom és szorosan köré fonom a karjaimat. Elõször próbál eltolni, de aztán csak a ruhámba kapaszkodva kapkodja a levegõt. Még soha nem kellett megvigasztalnom senkit sem és nem is igazán tudom, hogy ez segít e. Monoton mozdulatokkal simogatom a hátát, majd lassan, mély levegõket véve megnyugszik. Mikor rám néz, csak elmosolyodom. Az arca nem könnyes bár a makacsságából ítélve õ nem is az a sírós fajta.
- Megnyugodtál kedves? – megsimogatom az arát, de még mindig nem engedem el. A testébõl kellemes hõ árad belém, mivel a vámpírok teste sokkal alacsonyabb hõmérsékletû, mint az embereké.
- Igen. Köszönöm!
- Szívesen Dean! – elengedem, de nem lépek messzebb tõle, csak megvárom míg szép lassan elindul. – Elmeséled még, pontosan, hogy mit láttál vagy éreztél? Mindegy milyen kevés…
Gondolkozik egy kicsit, majd halkan belekezd.
- Vörös szemeket láttam és hallottam a lánynak a sikolyát aztán… semmi.
- A helyrõl esetleg, hogy hol történt?
Mély levegõt vesz és látom rajta, hogy nagyon koncentrál ezért nem szólalok meg.
- Párás volt a levegõ, nehéz és olyan… halszag volt…
Ez leszûkíti a kört, mert ha hal és párás levegõ, akkor lehet esetleg egy kikötõ Csak az a probléma, hogy New Orleansban négy olyan kikötõhely is van, ahol hallal kereskednek. De még erre van idõm, mert nappal van. Ha meg is támadják õket azt csak éjszaka teszik, mert ilyenkor elrejtõznek.
- Mit szeretnél ma csinálni? – most kelt fel, így gondolom még nem lehet álmos. Bár még soha nem laktam emberrel egy fedél alatt.
- Nem tudom.
- Szereted a filmeket?
Úgy bámul rám mintha valami idegen földönkívüli lennék, ami igazán vicces. Nem is bírok visszatartani egy kuncogást, de szerencsére nem lesz morcos miatta.
- Miért nézel így rám?
- Te szoktál filmet nézne? – kérdez hitetlenkedõ hangon.
Óh, hát ezért bámult úgy. – Igen kedves, szeretem a filmeket. Persze nem mindet, de nagyon sokat felhalmoztam mióta megjelent a video lejátszó és a DVD.
- Tudod ez már ijesztõen fura. – nem tudom mire gondol, de nagyon tetszetõs az a kis mosoly az ajkain – Na és, milyen filmeket szeretsz?
- Hm… a nevetségeseket, de érdekesek a dokumentumfilmek is. Bár csak némelyik.
- Ez érdekes. A legkevésbé sem gondolnám, hogy pont vígjátékot nézel. – mintha szórakoztatná, de nem baj.
- Ha másfajtát szeretnél, azokból is van bõven. – unalmamban szépen különválogattam az összest a szerényekben.
- Nem, jó lesz az is.
- Akkor menjünk. – úgy látom már egy kicsit jobb kedve van aminek örülök. Sokkal szebb amikor nem morcos és az ajkai is sokkal csábítóbbak, mikor mosolyog.

***

Mikor hazaérünk még elõszedi a többi ételt, úgy tûnik megéhezett a friss levegõtõl, majd a könyvtárszobába megyünk.
- De hol van itt a TV? – kérdezi kíváncsian, mikor belépünk.
Odasétálok a nagy fali festményhez, majd egy mozdulattal kihajtom az egyik oldalra, mint egy ablakot. – A modern dolgok elvennék a ház szépségét, így inkább elrejtem õket. Abban a ládában vannak a vígjátékok, abban pedig a többi.
A két hatalmas ládához sétál, majd a vígjátékosnak fölnyitja a tetejét és amíg õ keresgél addig én behúzogatom a sötétítõ függönyöket, hogy kizárjam a zavaró napfényt.
- Öhm… Jean-Claude?
- Igen?
- Ezek horrorfilmek és vámpíros kutatófilmek. – felém mutatja a dobozokat én pedig sak elvigyorodom, majd mellette termek.
- Tudod, ha az én szemszögembõl nézed Dracula és a hozzá hasonlók a legnevetségesebb filmek, amit valaha láttam. Annyi hülyeséget képesek kitalálni a fajunkról, hogy az már nevetséges. De mindegy is… nézd át õket és válassz azt, ami tetszik.
Nekem teljesen mindegy, mert már az is szórakoztató, hogy vele töltöm az idõmet ahelyett, hogy egyedül vagy egy megbûvölt emberrel lennék…

Úgy tûnik, õt sokkal keményebb fából faragták, mint ahogy a külsejébõl és a korából megítélném, mert egy mély lélegzetvétel után már nem is törõdik vele tovább.
Leül az asztalhoz és maga elé húzza az egyik tálcát és eszegetni kezd.
Mindig is érdekes volt számomra az emberek étkezése, mert némelyik ételnek az illata megjelenik a vérnél is. Csak annál természetes, az ételeket pedig megfûszerezik.
Nem eszik túl sokat, csak itt-ott beletúr a tányérba és bekap egy-egy falatot, majd hátratolja széket és feláll.
- Végeztél is?
Rágás közben bólogat és amikor megrágja a falatot elindul az emelet felé. Követem, hiszen nincs semmi egyéb dolgom és vele lenni sokkal érdekesebb, mint egy üres szobában ülni.
Mikor a szobájába is követem kíváncsian felém fordul.
- Mondani szeretnél valamit? – kérdezi, de közben már a táskája felé halad és abban kotorászik valami után.
- Azt éppen nem – nem is tudom pontosan, hogy minek jöttem utána. Amikor látom, hogy ruhákat vesz elõ már várom, hogy mikor kér meg, hogy hagyjam magára.
- Elárulod végre, hogy mit szeretnél, vagy csak mozizni jöttél be?
Egy pillanatig nem is tudom értelmezni amit mondott, annyira meglep, de aztán – ma már nem tudom hányadszor – elkerekednek a szemeim és hitetlenkedve bámulok rá. Mozizni?
Belegondolva, hogy valóban õt szoktam nézni van értelme a kérdésének, de így még senki sem fogalmazott a jelenlétemben.
Mindig minden szót illedelmesen becsomagolnak és egy elegáns szalaggal átkötve tálalnak, mert attól félnek, hogy „a vérszomjas tiszta vérû megsértõdik”.
Mikor már azt hiszem ma már nem lephet meg többször nyugodtan, a jelenlétemmel nem törõdve elkezd vetkõzni. Éhesen, megvillanó szemekkel figyelem a felszabaduló hófehér bõrfelületet, míg nem elém tárul a csodálatosan csábító teste, amit már csak egy alsónadrág takar. A gerince gyönyörû vonalú, kecses mint egy mûalkotás, a feneke pedig igazán csábítóan domborodik a szürke anyag takarásában. De szívesen megszabadítanám tõle…
Gyorsan felkapja a kezében tartott rövidebb nadrágot, majd színpadiasan, felvont szemöldökkel felém fordul, egy amolyan „tessék, nézz ha akarsz” nézéssel, ami megmosolyogtat.
Mikor még mindig élvezettel legeltetem a szemem a sápadt mellkasán és az apró harapnivaló mellbimbóin, bosszankodva elsétál mellettem és egy erõset csak a villanykapcsolóra. Mivel már úgysem lát elvigyorodom, mert ezzel csak azt érte el, hogy õ nem lát engem, mert az én szemeimnek a sötét nem akadály. Végül is a vámpírok éjjeli lények.
Teljes lelki nyugalomban hajtja álomra a fejét egy veszélyes vámpír jelenlétében. Hangtalanul az ágy másik oldalára sétálok és ledõlök mellé, élvezve az ágynemûbõl áradó illatát.
- Te aztán tényleg fura vagy – mondom, mikor még mindig nyugodtan fekszik mellettem.
- Örülök, hogy ezt pont most jutott eszedbe megosztani velem.
Álmos, de még mindig bosszankodik. Nem fojtom vissza a vidám nevetésem, mert jól érzem magam. Rég nem éreztem már valódi örömöt.
- Jean-Claude – felém fordul és nyilván észreveszi milyen közel van az arca az enyémhez, mert egy kicsit távolabb csúszik. Ezen csak elmosolyodom.
- Mit szeretnél Dean?
- Tõlem aztán maradhatsz, csak hagyj aludni – a hangja határozottan cseng, mint mindig, mikor közöl valamit.
- Rendben, aludj csak, nem foglak zavarni.
Halványan biccent, majd feljebb húzza takarót és lehunyja a szemeit. A szempillái éppen hogy csak súrolják az arcát, de nagyon szép így, mert ahogy egyre beljebb lép az álmok mezejére, úgy lesz az arca egyre nyugodtabb és békésebb.
Egy vámpírnak ez nagyon különleges, mert mi nem tudunk aludni. A szervezetünk valamely részei olyanok, mint egy halotté. Nem fáradunk el, nem leszünk álmosak, és éhséget sem érzünk úgy ahogy az emberek. Ha egy vámpír éhes, akkor egyre intenzívebben érzi a vér illatát, nem tudja kontrollálni a szeme színének változását, majd amikor már elviselhetetlen éhség kínozza bármire és bárkire képes rátámadni.
Nem tudom, hogy meddig fekszem mellett mozdulatlanul, de amikor álmában a másik oldalára fordul nesztelenül felkelek mellõle és kimegyek a szobából.
Jobb dolgom nem lévén a szokásos tevékenységemmel ütöm el az idõt. Ékszereket készítek.
A könyvtárszoba másik oldaláról nyílik egy ajtó, ami egy dolgozószobához hasonló helyiségbe vezet, de itt nem számítógép és irattartók vannak, hanem különbözõ fémek, öntõformák, ötvös eszközök, amikkel megmunkálhatók és ékszeres dobozok sokasága amikben más-más drágakövek kaptak helyet. A középkorban nagyon könnyû volt hozzájutni ezekhez, ma pedig már csak az úgynevezett „felsõ tízezer” juthat hozzá. Nevetségesek.
Belépek a szobába és kinyitom az innen nyíló zsúfolt szoba ajtaját is amiben úgy vannak felállítva a polcok mint egy könyvtárban, de ezeken több száz darab szebbnél szebb ékszer foglal helyet, amiket a hosszú éves során készítettem.
Elõveszem a legutóbb félbehagyott kis bross, ami egy tekergõzõ kígyót ábrázol, amiket egy nagyon ritka vörös gyémánttal fogok díszíteni, szemek gyanánt.
Bekapcsolok egy – a szobában eldugott – zenelejátszó berendezést, mire halk hegedû és zongoraszó árasztja el a szobát.

***

Az idõ ilyenkor úgy pereg mint a homokszemek, így nem csodálkozom, mikor lassú, ütemes lépteket hallok közeledni és az órára pillantva látom, hogy reggel fél nyolc van.
Felnézek és egy kíváncsi tekintettel találom szembe magam, mire azonnal elmosolyodom.
- Jó reggelt, látom elég jól kiismered magad. – ezt a szobát nem mutattam neki.
- Neked is jó reggel. Valójában csak egy könyvért jöttem, mert azt hittem nem vagy itthon. – közelebb jön és a kezemben tartott fémdarabra néz – Mit csinálsz?
- Mondjuk úgy, hogy ez a hobbym. Ékszereket készítek. – felé nyújtom a már majdnem kész kígyót. – Mit gondolsz?
Elveszi és megforgatja az ujjai között.
- Ez… hogy tudod te ezt megcsinálni? Ezek az apró vonalak… nekem nem biztos, hogy lenne hozzá türelmem? – visszaadja – De nagyon szép.
- Köszönöm.
- És mit csinálsz velük? – a tekintete körbekalandozik a szobán. Hát igen… már korábban is észrevettem, hogy milyen kíváncsi.
- Semmit, beteszem õket oda és ott vannak. Nézz körül nyugodtan.
Míg õ besétál a szobába én elõveszek egy finom csiszolóanyagot és a fölösleges érdes fémdarabokat letakarítom róla. Mikor kész vagyok vele beteszem a már kikészített fekete bársony dobozkába és beviszem Dean után a kincstáramba.
Õ éppen egy fekete obszidián köves gyûrût vizsgálgat, de az arcából nem tudom megmondani, hogy tetszik e neki. Leteszem a kis brosst a többi mellé.
- Itt annyi ékszer van, mint a Tiffany ékszeriparnak összesen! Ez a sok kõ mind valódi.
- Igen, tudod az a vicces, hogy a középkorban azért kezdtem el gyûjtögetni õket, mert tetszettek. Ma pedig az emberiség felének nincs annyi pénze, hogy megfizessen egy ilyen csecsebecsét. – rábökök az a gyûrûre amit nézegetett.
- Középkorban? – felém fordulva néz rám nagy szemekkel – Hány éves vagy?
Rámosolygok, kivillantva ezzel a fogaimat, de magához hûen nem ijed meg tõle. Végigsimítom a meglepett arcát és kiélvezem, hogy hagyja. Nagyon puha a bõre. – Hatszáznegyvenkét éves vagyok.
- Hatszáznegyvenkettõ… Úristen… - nagyon édes ezzel a döbbent arccal, de viszonylag hamar megemészti és feltesz egy sokkalta rá jellemzõbb kérdést.
- Mi a jó eget csináltál ennyi évig?
- Felnevetek a hangján, és õszintén szólva szeretném tudni, most vajon mi jár a fejében.
- Jártam a világot, háborúztam a fajtámmal, élveztem az életet… mikor mit hozott a kor. – felsóhajtok – Most ismét a háborúnál tartunk, sajnos.
És ha már itt tartunk, még meg kellene beszélnünk valamit. – Gyere kedves, menjünk a könyvtárba, ott kényelmesebben beszélgethetünk.
Szótlanul jön mellettem, majd ugyanoda ül, ahol tegnap olvasott és várakozóan néz rám.
- Holnap este lesz egy ülése a vámpírok tanácsának. Természetesen nem lesz mindenki jelem, mint általában, de szeretnélek elvinni és amennyiben módodban áll leellenõrizheted õket. – a vámpírok rossz szokása, hogy egyik pillanatról a másikre döntenek, így a tanácson szinte soha nincs jelen az összes tag, aminek tizennyolcnak kellene lennie, velem együtt.
- És hogy fogod elérni, hogy észrevétlenül a fejükbe nézzek, hiszen hozzájuk kell érnem? – látom a szemében a tartózkodást és belegondolva a helyzetébe, én sem szívesen kerülnék testközelbe egy ellenséges vámpírral.
- Nem fogják észrevenni ha a fejükbe nézel, én sem éreztem semmit, mikor azt tetted. – kissé elpirul az arca, nyilván az emlék hatására, de aztán már gyorsan a problémára koncentrál.
- Ha beléjük is látok, mi lesz ha észreveszik? Mindig meglátszik rajtam, mert úgy érzem, hogy egy pillanatra nem kapok levegõt. – ezt még nem láttam, de az okát tudom.
- Azért van ez, mert csak részben vagy látó, a tested gyengébb, mint az erõ, ami benned van. Meg tudnálak erõsíteni, de valószínûleg nem tetszene a módszer. – a vérem megerõsíti még az embereket is és fokozná a képességet, de nem hiszem, hogy meginná – Azt pedig, hogy hogyan fogsz a közelükbe kerülni… nos két lehetõség van, de nem tudom, hogy melyik fog kevésbé nem tetszeni. Vagy a vérrabszolgámként mutatlak be, vagy a szeretõmként.
Ha az emberi szokásaira hivatkozva „megkérem” õket, hogy kézfogással köszöntsék, nem mondhatnak nemet…

Elképzelem, ahogy közelebb vonva magamhoz végigcirógatom az ajkait a sajátommal, majd a nyelvemmel is körberajzolom, de Dean itt már elkapja az arcomról a kezét és a mellkasához húzza, mint megégettem volna. Édesen elpirulva néz rám és legszívesebben most tényleg megcsókolnám
- Mit láttál kedves?
Nagyot nyel, majd sietõsen másfelé pillant, ami mosolygásra késztet.
- Se... semmit – azon igyekvése közben, hogy távolabb húzódjon tõlem, nem veszi észre, hogy a takaró a bokáira tekeredett, így mikor lerakná a lábát  földre egy szép, elegáns eséssel a földre kerül. 
- Dean – egyszerûen hihetetlen ez a fiú. Erõszakkal kell elterelnem a gondolataimat, hogy vigyorogjak ismét, mert csak megint megsértõdne.
- Õ... sajnálom?
Nem értem miért mondja ezt, de nem is foglalkozom vele. Mikor már elmúlt a nevetési kényszer felállok és közelebb lépek, hogy fölsegítsem a földrõl. Alig teszek két lépést és egy dühösen fújtató szõrgolyóval találom szembe magam.
Dean meglepett tekintetét látva magamban elvigyorodom.
- Nem értem mi lelte õt.
Hát… csak az ösztönök, semmi több. Egy pillanatnyi gondolkodás után azonban mosolyodva csóválja meg a fejét, mint mikor egy csintalan kölyköt kapnak rajta valamin.
Milyen érdekes és tetszetõs ez az arckifejezés. Talán most elõször mosolyog rám…
- Hogy én milyen hülye vagyok. - nem, nem vagy te hülye, csak még új a világomban. - Az erõd miatt nem félt tõled, azért, mert te megbûvölted õt. Igazam van?
- Remek meglátásaid vannak – nagyon okos fiú és szép is.
- Örülök neki, hogy valahogy mindig sikerül nekem jobb kedvre deríteni téged.
Úgy tûnik már megint megsértõdött. Közelebb megyek, hogy kiengeszteljem, de ekkor a macskája még jobban fújni kezd és a körmeit Dean kezébe ereszti.
A seb csak egy vékony csík, mégis a vérének illata úgy árasztja el az érzékeimet, mintha mindent átitatna. Egyszerûen bódító… olyan mint a fahéj és rózsa édes illatának keveréke. Ellenállhatatlan. Ha most éhes lennék és nem lenne ennyi önuralmam, nem is bírnék neki ellenállni.
- Jean-Claude – a hangja szakít ki a gondolataimból, ezért rá koncentrálok az illat helyett - Kimennél?
Talán észrevette, hogy mennyire vágyom a vérére? 
- Ki – neki is biztonságosabb és jobb is ha lenyugtatom magam mielõtt késõ lenne. Nagyon ritka ugyan, mikor elvesztem a fejem, de egy olyan erõvel rendelkezõ lénynek mint én, olykor szembe kell néznem ezekkel a gondokkal is.
Azt hiszem kiszellõztetem a fejem egy kicsit és út közben keresek egy kis ínyencséget is. Bár egyik sem lesz olyan finom, mint amilyen Dean lenne, de jobb min a semmi.

***

Nem tudom, mikor érek vissza, de már teljesen jóllaktam. Út közben találtam néhány turistát, akiknek igazán csábító illatuk volt.
Egyikükbõl sem ittam többet mint amennyi még nem ártott meg nekik, majd hazafelé indulva eszembe jutott, hogy a vendégem már majdnem egy napja nálam van, de még nem is evett.
Egyenesen a szobája felé veszem az irány  és – mivel a megszokás nagy úr – hangtalanul közeledem, de belém is reked a levegõ, amikor belépek, majd buja mosoly szökik az ajkaimra, miközben az ajtónak dõlve nézem, ahogy lehúzza magáról a felsõjét.
A bõre hófehér és tökéletes, mintha szaténnal lenne beburkolva. Ennél csábítóbb már nem is lehetne.
- Feltételeztem éhes leszel majd, úgyhogy hoztam neked ételt – visszafogott mosollyal figyelem, ügyelve rá, hogy a gondolataim ne üljenek ki az arcomra, mert ha már egy csók gondolatától ennyire zavarba jött az imént, valószínûleg elsüllyedne, ha most a fejembe látna.
Hálás mosollyal fordul felém és elindul az ajtó felé, majd mikor nem követem hátrapillant.
- Te nem jössz?
- De, persze. Valószínûleg úgy sem találnád meg a pincét ebben a labirintusban. – egy idegen számára ez a ház valóban az, mert hatalmas. Én csak egy töredékét használom, egy hálószobát, egy fürdõt – mert bár szükségleteim nincsenek, de imádom a forró fürdõt -, a könyvtárat és egy kis kincstár félét, ahová a különleges köveket gyûjtöm.
- Hány szoba van ebben az épületben? Csak ezen a folyosón láttam hét ajtót?
A tekintete körbejárja a falakat, amin festmények és régi stílusú falilámpák díszelegnek.
- Összesen harminchét szobás és ebben nincs benne az alagsor és a palás.
- Nem lennék a takarítónõd helyében.
Kelletlenül elhúzza a száját, amin újfent mosolyognom kell, majd nyugodtan magyarázni kezdek.
- Nincs az összes szoba bebútorozva, a legtöbb be van zárva és nem használjuk. Azokon a helyiségeken kívül, amit láttál még két szoba amit használok és még három szoba Francoisnak. – kérdõ tekintetét látva hozzáteszem – A vámpír, akivel az érkezésünkkor találkoztál.
- Õ is itt lakik?!
Megtorpan és már-már fájdalmas kifejezés ül ki szép arcára. Érdekes, ezek szerint kölcsönös az ellenszenvük.
- Miért vágsz hozzá ilyen fancsali képet?
- Nem tetszettek a gondolatai – motyogja, de a tökéletes hallásom nem siklik el feletette.
- Had találjam ki. Nem tetszett neki, hogy ember vagy? – ez rá vallana.
- Az is, de az jobban bosszantott, hogy azt gondolta „csak egy kölyök vagyok és nem fogjátok semmi hasznomat venni”.
Felemelem a kezem és lágyan megfogom az állát, hogy magam felé fordítsam. Nem tiltakozik, de nem tudom, hogy azért-e mert kezd beletörõdni, hogy állandóan hozzá érek, vagy mert nem tar sokáig az érintés.
- Ne haragudj rá, szkeptikus fajta. Azzal meg ne törõdj ha az emberekre panaszkodik. Emberként nehéz élete volt és rossz tapasztalatai voltak a halandókkal. – amióta vámpír lett már van, de néha még elõjön nála az akkori rossz emlékek. Bár ezt mások elõtt nem mutatná ki, de engem nem tud becsapni. – És nem lesz folyton itt, valójában elég ritkán, mert õ titokba nekem kémkedik a tanácsban.
Egy pillanatig nem szól, de aztán ismét megcsillantja azt az éles eszét.
- Ha te is valami nemes féle vagy, akkor miért nem vagy benne a tanácsban? A könyvben azt olvastam, hogy minden nemes klánnak a feje bekerül.
Beszéd közben ismét elindulok lefelé, õ pedig tartva a lépést jön mellettem.
- Azért nem megyek, mert nem akarok. Engem nem érdekel a politika, nem érdekelnek a háborúik és fõleg nem érdekel a hatalom. Csak élni akarok végre békében és élvezni az életet. – ez minden vágyam, de az ostoba nemesség miatt nem tehetem, mert folyton résen kell lennem, hogy éppen mit terveznek ellenem. Megpróbáltak már varázslóval megöletni, rám küldtek egy falka vérfarkast, de nem jártak sikerrel csakhogy már elegem van!
Deanre nézek, aki furcsa tekintettel méreget, majd eddig nem hallott, sokkal lágyabb hangon megszólal, amit nem tudok mire vélni. – És én hogy segíthetek neked?
Beletúrok a hajamba és összeszedve a gondolataimat mesélni kezdek neki a problémáról, ami miatt itt van.
- Az egyik félkegyelmû merényletet szervez ellenem, de nem tudom, hogy melyikük. Egyre több vámpír érkezik a városba, akik nem olyanok mint én, hanem inkább hasonlítanak egy gazdátlan veszett kutyához. Minél hamarább meg kell találni a vezérüket, hogy megállíthassam. Arra lenne szükség, hogy belenézz a fejükbe és kiderítsd nekem melyikük az áruló. – közben elértünk a pincéhez – Bocsáss meg egy pillanatra, azonnal jövök.
Gyorsan lent termek a hideg pincében és felkapom a két ennivalóval megrakott tálcát, amit ott hagytam. Az egyiken francia étel van, a másikon pedig amerikai, mert nem tudtam, hogy mit szeret. Visszatérek hozzá õ pedig azonnal kérdéssel fogad.
- Miért nevezed árulásnak? Azt írták, hogy elég gyakori a nemesek közötti harc, mert vágynak a hatalomra. – összeráncolt szemöldökkel néz rám, majd a kezemben tartott leterített tálcákra.
Jelzek neki a fejemmel, hogy kövessen és bevezetem egy nagy étkezõbe.
- Olvastál valamit a tisztavérû vámpírokról? – sokkal egyszerûbb elmagyarázni neki a helyzetet, ha a hierarchiával nem kell foglalkoznom.
- Azt, hogy õk a legerõsebb vámpírok, mert nem átváltoztatják õket, hanem születnek s
születésüknél fogva olyan erejük van, amivel az egész fajt irányíthatják.
- Pontosan. Azért árulás amit tesznek, mert nem hivatalosan én lennék a királyuk.
Nagy szemekkel fordul felém és csodálkozva néz rám.
- Te… te egy tisztavérû vámpír vagy? – egy kis félelem jelenik meg a szemében, de csak egy pillanatra, majd újra átveszi a helyét a zavar – De hát azt írták, hogy már kihaltak. És hogy hatalmas erejük van. Éreztem az erõdet és tényleg nagy volt, de… nem is tudom, nekem nem tûnt olyan… hatalmasnak.
Elmosolyodom és közelebb lépek hozzá, mert egyszerûen csábít magához az illata, ami a bõrébõl árad.
- Azért nem érzed, mert elzárom, ha nem így tennék nem tudnál most itt állni mellettem, mert az erõm miatt olyan energia lenne körülöttem, hogy leégetné a bõröd. – utólag jövök rá, hogy ezt talán nem kellett volna, mert éles érzékeimmel hallom, hogy a szíve még hevesebb zakatolásba kezd. Nyilván megijesztettem, de jól palástolja, mert az arcán semmi sem látszik belõle. Remélem azért nem riasztom el magam mellõl, mert szeretném még sokkal közelebb tudni magamhoz, hogy minden édes illatú porcikáját megismerjem.