Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 17

Sai2018. 05. 03. 01:52:06#35481
Karakter: Luna



 

Végre megvagytok!  Ren most azonnal hazajössz velem! – Ren szófogadóan mellé lép– Te pedig még számolsz ezért. Mégpedig a király előtt! Hogy merészelted ilyen helyre hozni a herceget?

- Én vagyok a tanítója elhozhatom. – tezsem csípőre a kezemet, mérgesen, annyira, de annyira fel tud húzni, már pusztán a jelenlétével.- Mostantól már nem. – mondja, majd be hív pár katonát– Gyertek be. – Hárman bevonulnak a fogadóba. – Vigyétek ezt a nőszemélyt a király elé. – rnt karját megragadja és kiterelgeti az épületből.

- Nem megyek én sehová! – nem vagyok a csicskája, nem dirigálhat nekem az már más kérdés, hogy a király se, de egyenlőre jobb , ha nem tudódik ki a  tervem.

- Oh dehogynem. Mégpedig egyenest a király színe elé. –  magamra a hagy a katonáival miközben ő előre megy Rennel. Mikor végre halló távolsából ki ér halkan megjegyzem a katonáinak.

- Hát nem könnyű vele az élet, nem igaz srácok? Én nem is csodálkozok azon, hogy ilyen idős fejjel még nincs senkije. Nekem már 2 perc is sok vele. - viccelődnék velük, de ők nem veszik a humort jó néven. megkötözik a karomat elől és lóra ültetve  a palota felé veszük az irányt. Legalább nem kell a ló mellett futnom.

Miután Rnt egy szolgálólány vissza kísérte a szobájába Saitoh felém fordult.

- Na most szépen velem jössz a királyhoz. – durván megragadja a felkarom, tekintve, hogy össze van kötözve kezem nem tudom lefeszegetni az ujjait  a karomról szóvá teszem neki a nem túl udvarias bánásmódott.

Áuv, ez fáj! Nem tudnál egy kicsit udvariasan viselkedni? Mire tanított téged az anyád?

  • Hát sokkal jobb modóra , mint téged.- vág vissza.

  • Azt látom, így már nem is csodálkozom, hogy még feleséged sincs, előre sajnálom azt a lányt akit melléd kényszerítenek.

  • Több esélyem van párt találni, mint magadfajtáknak.- feleli rám se pillantva.

  • Na persze….

A palotában egészen a trónteremig vissz, ahol  akirály jelenlege gymagában ül. Két őr őrzi az ajtót. Saitoht meglátva azonnal kihúzzák magukat és vigyáz állásban köszöntik. Majd ajtót nyitnak nekünk.

Bent a király lágy mosollyal fogad minket. Mér ez kissé hátborzongató tőle.

  • Felség ez a csitr…. ez a nő kiszöktete  a kis herceget  a palotából.- kezdi rögtön  a közepétől az árulkodást ez féreg.

  • Tudom.- feleli az öreg király.

  • Veszélyes helyre vitte állítása szerint “ szórakoztatás” céljából, de én úgy gondolom önös érdekek vezérelték.

  • Igen…

  • Úgy gondolom a lehtő lgsúlyosabb büntets kéne rá kiszabni, bűneiért.- folytatja, d e én közbe vágok

  • Nm kérünk tanácsot tőled oké!- sziszegem neki, amiért p c sak szúrosan pillant vissza rám.

  • Te csak hallgass!

  • Ne mond meg, hogy mit tegyek! nem vagy senkim így jogod sincs dirigálni. - veszekedésünk közepedte egy pillanatra el is feledkeztem a király jelenlétéről, aki csak továbbra is mosolyogva figylete a szó csatánkat. Végüll a hangja hozott vissza mindkettőnket.

  • Szóval büntessem meg? - kérdezi, mi pedig ismét feléje fordulunk.

  • Igen, felség!- feleli Saitoh tisztelettel a hangjában.

  • Rendben! - kissé rémülten pillantok hol Saitoh-ra hol pedig a királyra. Most kivégeznek?

  • A döntésem házasság! - feleli.

  • Bölcs döntés uram én magam se tudtam volna…. várjunk, házasság? - esik le neki mit is mondott az öreg.

  • Igen, ha azt akarod , hogy jól nevelt hölgy váljék belőle tedd azzá. - esküszöm nagyon félelmetes ez az öreg.

Szóhoz se tudtam jutni. Most bebizonyosodott, hogy rossz ötlet volt idejönnöm.

  •  


loraneko2018. 04. 14. 13:50:24#35452
Karakter: Saitoh Kenji
Megjegyzés: Luna-nak


 Hirtelen arcon vág, ebből is láthatom, hogy tényleg nem nevelték meg. Ha nem volna a herceg tanítója most rögtön börtönbe vetném. Lenézően pillantok le rá, azt sugallva, hogy ez még egyszer ne forduljon elő, mert annak megissza a levét.

-  Bocsánat a kezem önkéntelenül cselekedet. Ha megbocsátasz meg kell találnom azt a kis taknyost. – Mikor kimondja azt, hogy taknyos én is rögtön lecsapnék rá egy hatalmas pofonnal, de ő hirtelen eltűnik. Nem ezt nem engedhetem meg neki.

Gyorsan magamhoz hívatom a katonákat és rá állítom őket Luna-ra. Figyeljék minden lépését és azonnal jelentsenek nekem. Egy pillanatra se tévesszék őt szem elöl, mert megölöm őket rögtön. Nagyon jól tudják, hogy betartom a szavamat ezért jól elvégzik a dolgukat, ebben biztos vagyok.

Magam is a lány követésére indulok. Fölforgatom az egész kastélyt, de nem találom őket. Sehol se. Közben a katonák is elindultak a megkeresésére. Aztán egyszer csak kapom a jelentést, hogy éppen kiosonni készülnek. Én erre azt mondom, ne jelezzék, hogy figyelik őket. Engedjék kimenni, hadd lássuk mire is kiszül ez a nőszemély. Egy kicsit sem bízom benne. Lefogadom, hogy egy rabló, vagy tolvaj. De engem nem ültet fel, ne is gondolkodjon ilyesmiben. Miután elengedték csak kövessék őket.

- Uram. Jelentem a hölgy kijutott a gyerekkel. Az őrök eljátszották, hogy alszanak. – nevetnem kell. – A kisasszony meg biztosan azt gondolta, hogy nem végzik jól a munkájukat. – Remek. Nagyon is remek.

- Remek. – jegyzem meg. – De utána küldött valakiket ugye?

- Igen természetesen. Több őr is követi őket.

- Tökéletes. – jegyzem meg. – Merre vannak most? – kérdezek rá. A katona részletesen beszámol arról, hol látták őket utoljára. Én pedig habozás nélkül szaladok a lovász fiúhoz, hogy nyergelje fel a lovamat. Felpattanok rá és szélsebesen arra indulok, ahol utoljára látták őket.

Sikerül utolérnem a keresetteket, amint éppen felpattantak egy lovaskocsira. Hova viszi ez a lány a herceget? Nem akarom lebuktatni magamat, szép csendben és nesztelünk követem őket. Ha lebuktatom aközben miközben valamit elkővet a herceg ellen, akkor a király rögtön kifogja dobni, ezt a csavargó lányt.

Most az egyszer nem hallgatott rám a  király, abban, hogy felvegye-e a nőt és máris megjön  a baj. Még jó, hogy időben észrevettem, hogy valami nem oké. A kis herceget nem féltem megvan a magához való esze. Tud ő vigyázni magára, csupán megjátssza  a kis hülyét. Hozzá teszem nagyon ügyesen és okosan teszi. Nem tudja, olyan könnyen ez az átkozott teremtés elcsábítani. Főleg úgy, hogy én is a nyomában vagyok.

Már körvonalazódik a tervem a fejemben. Szépen lebuktatom miközben rosszban sántikál és a kis herceget is veszélybe sodorja. Elfogatom az embereim segítségével. Tömlöcbe záratom és jó eséllyel a király már másnap kivégezteti. Tudniillik ha  a kisfiáról van szó, akkor ő is nagyon kegyetlen tud lenni.

Elhaladunk a tenger mellet. Morajlása úgy hangzik, mintha ő is jelezni akarna, hogy itt valami nincs rendben. Hogy valami nagy baj fog történni, hacsak le nem állítom ezt a hölgyeményt.

Távolról egy párhuzamos úton követem őket, a fák lombjaitól én még látom a kocsit, viszont ők nem láthatnak engem. Előre küldtem néhány emberem a kikötőbe és a faluba, hogy szépen csendben figyelhessék ők is a kisasszonyt.

Éles szemekkel figyelem a város utcáin, hogy merre viszi a kis herceget. Lovamat megkötözöm egy kerítéshez és most már lábon követem őket. Egy fogadóba viszi, nem is akármilyenbe, a lepukkantabb fogadok egyikébe. A kis bestia. Pár szót váltok még az embereimmel, mielőtt én is bemennék.

- Ti kövessetek minket. Én most bemegyek. – teszem hozzá határozottan. – Haza viszem innen a kis herceget. A hölgyeményt meg ti hozzátok majd vissza. A királynak tudnia kell erről. – mondom aztán benyitok. Meg is pillantom őket a pultnál.

- Végre megvagytok! – mondom neki. Úgy teszek , mintha csak most találtam volna rájuk. – Ren most azonnal hazajössz velem! – fordulok a kis herceg felé. Most az egyszer nem jár túl az eszemen ez a nőszemély. Látom valamit mondana de én csak határozottan leintem. – Te pedig még számolsz ezért. Mégpedig a király előtt!- hangom mérgesen hangzik. Biztosa vagyok benne, hogy ezt nem ússza meg szárazon ez a kis csitri. – Hogy merészelted ilyen helyre hozni a herceget? – vonom kérdőre. Ez a nő maga a sátán. Remélem a király azonnal a fejét véteti.

- Én vagyok a tanítója elhozhatom. – még most is neki áll feljebb. El se hiszem. Katasztrofális egy ember.

- Mostantól már nem. – jegyzem meg, majd az ajtóhoz lépek és ki szólok a katonáimnak. – Gyertek be. – Hárman bevonulnak a fogadóba. – Vigyétek ezt a nőszemélyt a király elé. – utasítom őket, miközben megragadom Ren karjait.

- Nem megyek én sehová! – emeli fel a hangját a hölgyemény. Én meg már égek a dühtől.

- Oh dehogynem. –  fentebb hangnemben szólok hozzá. – Mégpedig egyenest a király színe elé. – azzal magammal vonszolva Rent kivonulok a fogadóból. A katonák benn maradtak, hogy a kisasszonyt ügyesen a király elé vezessék. Szegény kis Ren meg sem mer szólalni, ez a nő nagyon megijeszthette. Felsegítem lovamra, aztán meg én is felpattanok rá, pontosan mögéje.

- Na kis herceg most hazamegyünk. – mondom az úrfinak kedvesen.

- A palotába? – kérdezi csillogó szemekkel.

- Igen oda. Az apádhoz. –mosolygok rá.

Gyors vágtába kezdek, hogy minél hamarabb elérjünk a palotához. Remélem katonáim elbírnak azzal a drágalátos nőszeméllyel. Ren nagyon élvezi, ahogy suhanunk a lovon és a szél a hajunkba kap. Hangosan nevetgél, miközben azt hangoztatja, hogy gyorsabban és gyorsabban szaladjunk vele.

Pár órácska után haza is érünk, pont akkor maikor katonáim meghozzák a hölgyeményt is. Ahogy látom kissé morcos a kicsike. De nem baj. Nem árt meg neki. Lesegítem Rent a lóról és odaszólok az egyik szobalánynak, hogy vigye őt a szobájába és ne hagyja magára. Aztán a  lány felé fordulok.

- Na most szépen velem jössz a királyhoz. –motyogom neki és megragadom felkarját, hogy a király színe elé vezessem. 



Szerkesztve loraneko által @ 2018. 04. 14. 13:58:26


Sai2018. 01. 25. 21:54:40#35371
Karakter: Luna



 A kis taknyost szem elől tévesztem mikor a palotába érve kergettem. Na, mintha ez annyira zavarna, lesz egy kis nyugtom tőle.  A király bizalmát már elnyertem. Emiatt nem félek a kirúgás veszélyétől. Ruhám mélyéről előszedek egy megtépázott körözési plakátot. Fekete szakáll áll rajta, minden idők legveszélyesebb kalóza. A pletykák szerint, ha jó árut, viszel neki, bőségesen megjutalmaz. Hát nagyon remélem, a kis herceg jó árunak tűnik majd a szemében. Gondolataimból Kenji mély hangja hozott vissza.

-  Luna kisasszony! – gyorsan elrejtettem a körözési plakátot ruhám mélyén mielőtt megláthatta volna, legszebb mosolyommal feléje fordultam.

- Mit szeretne az úrfi csak nem egy randit? – kérdésem hallatán csak össze  húzza a szemöldökét.

- Nem kedves hölgyem csak felvilágosítani szeretném néhány dologról. Szóval először is a királyfi a te és minden ember uralkodója. Tehát nem illedelmes törpének, avagy jószágnak nevezned valamint semmi másmilyen jelzőt használnod rá. - uh, nagyon morci pedig csak kedvesen becézgettem a herceget– Más szavakkal mondva többé ne merészeld ilyen jelzőkkel illetni, mert gondoskodom róla, hogy azonnal kirúgjanak. – már épp szólásra nyitnám a szám, de mondandójával belém folytja a szót– Az sem illedelmes, hogy a szavamba vágj vagy bárkinek a szavába vágj. Várd, meg amíg elmondja, amit szeretne és utána majd te is elmondhatod, amit szeretnél. – uh, nagyon nehéz esett, neki se volt gyerek szobája, ha ilyen határozottan veszi az életet.

- Mond csak itt minden olyan rideg, mint te? – pillantok rá érdeklődve..

- Van egy olyan érzésem, hogy neked nem volt anyukád, aki megtanítsa neked ezeket, avagy nem volt arra méltó. Nem tévedek?- gúnyos stílustól még el is tekintenék, nem érdekel megtanultam már megvédeni magam, bunkókkal szemben, de az, hogy az anyukámat is belekeveri az már több a soknál. Gondolkodás nélkül lépek közelebb hozzá, majd jobb kezemmel úgy arcon ütöttem, hogy a piros tenyerem csak úgy virított a fehér bőrén.

A támadásom után meglepetten pillant le rám. Olyan egy fejjel magasabb nálam, de se ez se az, hogy férfi nem tántorított el attól, hogy megüssem.

-          Bocsánat a kezem önkéntelenül cselekedet. Ha megbocsátasz meg kell találnom azt a kis taknyost. – taknyost, szót igen kihangsúlyoztam neki, hogy érezze a törődésemet.

 

 

Meg se várva a válaszát ott hagytam. Kis bolyongás után végre megtaláltam elveszett kis hercegemet. Vélhetőleg ahol csücsült az az ő szobája volt. Az ágyon ülve egy képet tartott a kezében miközben a képnek elpanaszolta a nap legnehezebb pillanatait.

A hallottak már nem hallják a hangodat. - felém kapta a fejét, közben a képet gondosan elrejtette a párnája alatt.

-         -  Nem adtam meg az engedélyt, hogy be gyere!- rivall rám mérgesen.

-          - Nem is jöttem be, még mindig a küszöbödön állok. – vontam vállat vádja hallatán.  Sértődötten felállt majd közelebb jöttem hozzám.

-          - Miért mondod azt, hogy a hallottak már nem hallhatják hangunkat?

-         -  Mert így van! Ők már nincsenek közöttünk csontjuk, húsuk a föld  a mélyén pihen.

-          - Ez nem igaz, a lelkük még mindig hall minket.

-         -  Még gyerek vagy, ezért nem gond, ha hiszel ezekben a tündérmesékben. – megborzolva a haját szobájának erkélyéhez léptem, hogy kitárhassam.

-         -  Ma igen szép időnk van, mit szólnál egy kis városnézéshez?

-          -Egyedül nem mehetek ki!

-          --Nem is egyedül mész ki, veled leszek.

-          Saitoh úgyse engedné, csak a születésnapomon mehetek a városba akkor is csak vele.

-          -Az a srác maga a búskomorság, azt se tudja hogyan kell szórakozni, de vele ellentétben én igen. Szóval inkább itt poshadsz, bent a szobádban vagy inkább kijössz velem a nagyvilágba?

Komoly dilemma elé állítottam, mert nagyon leállt gondolkodni rajta. Végül nem vártam meg a válaszát megragadva a karját magam után húztam.  Eleinte tiltakozott, de a palota folyosóin már csöndben jött utánam. úgy vettem észre tetszett neki a szökési tervem, tényleg nagyon gyerek még.

A főbejáratnál két fiatal őr állt. Nem tűntek tapasztalt katonáknak így könnyedén ki tudtuk kerülni őket.  Még csak el se kellett vonnom a figyelmüket, egyszerűen csak elkúsztunk a fal mellett felfelé futó növényzetben.

 

A palota területéről kijutva pedig felmásztunk egy éppen arra induló lovas kocsira, persze a kis herceg nem volt valami ügyes mászó így nekem kellett neki bakot tartanom. Halkan meg is jegyeztem neki miközben elbújtunk a kocsi rakományában, ami szalma volt:

-         -- Mégis miféle gyerek vagy te? Fogadjunk, még fára se tudsz mászni.

Mérgesen pillantott rám

-          -De tudok!

-         - Hiszem, ha látom.

 

Amíg a faluba értünk nem szóltunk egymáshoz, ő elvolt foglalva azzal, hogy mindenre rácsodálkozzon, ami csak a szeme elé tárult. Kissé elszorult a szívem, olyan, mintha egy kalitkába zárt madarat engedtem volna útjára. Gondolataimból Ren hangja hozott vissza.

-          -Luna nézd ott a tenger!- mutatott a nagy kékség irányába. Valóban a kék takaró békésen simogatta a partot.

-        -  Először látod a tengert?

-        -  Igen!- felelte le se véve róla szemét. - Halvány mosoly kíséretében figyeltem gyermeki csillogást a szemében

A faluba érve elsőként én ugrottam ki ideiglenes „ Taxinkból” majd Rent is kisegítettem.  Kis tanakodás után eldöntöttünk első körbe eszünk valami finomat mielőtt nyakunkba vennék a várost. A fogadó ahová betértünk jól ismertem, mikor dúskáltam az aranyban egy- egy jól sikerült rablás után itt csillapítottam szomjamat és éhségemet. A fogadós egyből intett is mikor meglátott.

-          --Luna kisasszony, ezer éve már, hogy betért hozzám! A szokásos? – kérdezi hatalmas mosollyal az arcán. 50- es éveimben járó duci öregúr, aki imád enni és mesélni. Az egész életútját elmondja, még akkor is, ha nem akarod tudni.

-         - Szerbusz, Kun Woo! – ülök le a pulthoz Ren társaságában. – Két sült csirkét kérünk Rizzsel.

-          -Máris adom, de előtte mond csak….

-          -Hmmm?

-        -  Lebabáztál? – int a mellettem ülő gyerek felé a fejével.

-         - Isten mencs! – nevetek fel- még nem jött velem szembe az a férfi, akinek hajlandó lennék szülni. Nem, ő az én kis főnököm, jelenleg bébicsőszködöm.

Hallottak alapján megkönnyebbülten ő is felnevet, majd hátra megy a konyhának kialakított helyiségbe.

-         - Mit iszol? Mindjárt átmászok a pultba és szerzek magunknak valami löttyöt, amíg az öreg dolgozik… - de nem tudtam befejezni mondandómat, mert egy jól ismert hang megzavart benne.

-          --Végre megvagytok! - gondoltam, hogy utánunk fog jönni csak azt nem, hogy ilyen gyorsan rá is jön, hol leszünk, ez a fickó tényleg kibírhatatlan, nem csoda, hogy még egyedülálló.


loraneko2018. 01. 14. 12:58:49#35346
Karakter: Saitoh Kenji
Megjegyzés: Luna-nak


Nem értek egyet a királlyal miszerint szolgálót keres a herceg mellé. Arra itt vagyok én is, tökéletesen megfelelnék neki és nagyon sok mindent meg is tudnék tanítani neki. Legfőképp azzal nem értek egyet, hogy leginkább egy nőt keresne fia mellé, ahogy mondá, hogy aféle anyuka szerep betöltésére. Ugyanis a király nem régen elvesztette hőn szeretett feleségét egy szőrnyű betegségben. Még jó, hogy ott volt a kisfia aki legalább tartotta benne a lelket. Miatta muszáj volt felállnia és még erősebbnek lennie. Sikerült neki. Szerencsére. Fogalmam sincs mi lett volna az országgal ha királyunk lelki beteg lesz. Inkább bele se gondolok, mert nem áll fenn ez a veszély. Bár egyedül nem bírja már a terhelést ezért is keres a kis herceg mellé valakit. Az ország teendőit meg nagy részben elvégzem én. 
Az utóbbi napokban nagyon sok hölgyet meghallgatott a posztra, de egyik sem felelt meg neki. Én ennek csak örültem. Meggyűlne a bajom ha találna egy lányt melléje. Akkor már nem csak a hercegre kéne vigyáznom hanem a lányra is. Nehogy véletlenül a cselszövők elfogják és felhasználják a király ellen, vagy netán valamit műveljen a kis herceggel csak azért, hogy ne kerülhessen majd ő a trónra. 
Egyik nap azonban miközben szokásos palotai felderítésemet végzem, és próbálom megkeresni a kis herceget valami változás történik. Az egyik ablakból a kertre nézve észre is veszem a méltóságot és nem messze tőle egy kútból ivó hölgyet. A kis herceg hevesen lecsap a lányra. Amaz meg hárítja a támadást, hátrafogva a kis herceg kezét. Ha ezt a király látta volna tutira lefejeztetné a lányt. Jobb ha mielőbb lemegyek és felvilágosítom a kis hölgyet. 
- Ren herceg! – szólítom meg az uralkodót. Közben lassan felé sétálok. Mindketten felkapják a fejüket és rám néznek. Ren mosolyogva figyel. Én pedig mivel udvarias és jól nevelt vagyok először a hölgy felé fordulok. 
- Benned kit tisztelhetek? – kérdezek rá. Meg se rezzen kérdésemre a kis hölgy. Kecsesen meghajol előttem. Hm. Jól nevelt az egyszer biztos. De amit az előbb tett a herceggel az nem az. 
- A kis herceg leendő cselédje, ha minden jól megy és átmegyek a teszten. – bólintok. Úgy sejtem később majd van időm foglalkozni ezzel az üggyel. Addig meg itt a kis herceg akivel most foglalkoznom kéne. 
- Tetszik neked igaz? Nincs lány a királyságba, aki ne lenne szerelmes belé. Õ minden nõ álma. – Nevet hangosan a kis kópé. A lány lehajol a kisfiúhoz és megpuszilja. 
- Értem pedig a férfiak vannak oda. – de beképzelt valaki., azt kell hogy mondjam. Egy kicsit sokat képzel magáról az egyszer bizonyos. 
Az elkövetkező napban nagyon sok dolgom van. Egy csomó állam ügyet kell elvégeznem, amivel maga a király bízott meg, mint a legfőbb bizalmasát. Szinte nem is tartózkodom a palota területen. Az ottani teendőimet egy másik katonára bíztam addig amíg én visszatérek. Kapcsolataimtól tudom, hogy a hölgyet akivel találkoztam volt felvették, mint a kis herceg nevelőnőjét és hogy a neve Luna. Érdekes név érdekes hölgy. Mintha már láttam volna valahol, csak nem tudom hová tenni. De az bizonyos, hogy nem valami úri kisasszonynak való helyen és azt hiszem a foglalkozása sem az. Sürgősen vissza kell térnem a palotába, még mielőtt valami rossz történik. 
Visszatértemkor minden rezdülését figyelem a lánynak, úgy hogy ő észre sem veszi. Remekül értek a feltűnésmenetes nyomozáshoz. Valami azt súgja jobb ha rajta tartom a szememet és persze a kis hercegen. Ő az én felelőségem. Nem adnék jót magamért ha valami történne az ifjúval. Jelen pillanatban ő az ország legelső embere. Csak még nem tudja. 
Az egyik edzésük során, úgy rendezem el a dolgokat, hogy észrevegye, őt figyelem. Ne higgye el túlságosan magát. Tudja, hogy valaki mindig figyeli minden lépését. Meg ne próbáljon semmi rosszat sem tenni, mert velem gyűlik meg a baja. A kis hercegről a lányra majd vissza pásztázom a szememet. Míg végre észre nem veszi, hogy figyelem. 
 - A hercegen kéne legeltetned a szemed. –ridegen figyelem tovább. Kissé túlságosan elvan szállva magától a lány. 
 - A hercegen is tartom meg rajtad is. – felelem hűvösen. Vörös haja szépen körül fonja arca vonalait. Ha nem volna ennyire beképzelt talán még szép is volna. De egy kicsit fenn hordja az orrát és nem mellesleg fel is vágták a nyelvét eléggé. 
- Csak nem tetszem? – nevetnem kell. Magas lón ül a lány, csak nehogy leesen róla. De inkább csak ridegen állok tovább. 
- Ellenkezőleg. Úgy érzem mintha már láttalak volna valahol. És nem jó értelemben. – fejtem ki bámulásomnak okát. 
- Kifejtenéd! – boldogan kisasszony. 
- Nem a tisztességes úton találkoztunk így értem. – magyarázom tovább, bár nem hiszem, hogy megértette a kislány. 
-  Tehát bűnöznek vélsz? – arrogáns viselkedését inkább egy pofonnal jutalmaznám, ha már az anyja nem tanította meg az úrinő viselkedésre. 
- Nem mondtam ilyet csak… - folytatom ugyanabban a hangnemben. 
- Gondoltad. – pontosan. Ren hangosan kiáltani kezd. 
- Luna, szomjas vagyok, adj vizet! – homlokát beletörli ingujjába. Semmit sem változott pont ugyanolyan kis kópé, mint volt. 
- Mit tanítottam, hogy kell kérni? – hm. Szóval tanított is neki valamit. Azt hittem csak azért jött, hogy illegesse – billegesse magát a katonáknak. 
- Na, ne szórakozz velem! – mondja az úrfi. A lány kuncogva rám néz. Azt hiszem elkel beszélgetnem vele egy kicsit a viselkedéséről. 
- Na meg kell itatnom a jószágot. –Jószágot? Hogy merészel így beszélni a hercegről. Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Miután a herceg elmegy lesz egy kis beszélgetésem vele. 
- Figyelsz rám? – húzogatja a szoknyáját s kis herceg. Nagyon akar valamit és ezért bármit megtenne. 
- Mondtál valamit törpe? – Törpe? Na ez már több a soknál. 
- Ki foglak rúgatni. Erre mérget vehetsz. –kiállt a herceg. Beszalad a palotába. A lány utána. Én meg követem őket. Eléggé eltűntek a szemem elő, de aztán valahol megpillantom Lunát, megszólítom. 
- Luna kisasszony! – a lány megfordul és mosolyogva rám néz. 
- Mit szeretne az úrfi csak nem egy randit? – mondja önbizalom ittasan. Nevetek. 
- Nem kedves hölgyem csak felvilágosítani szeretném néhány dologról. – teszem hozzá. – Szóval először is a királyfi a te és minden ember uralkodója. Tehát nem illedelmes törpének avagy jószágnak nevezned valamint semmi másmilyen jelzőt használnod rá. – Mondom tegező hangnemben, mivel ezt ő kezdeményezte. Látom kissé értetlenül figyel engem. – Más szavakkal mondva többé ne merészeld ilyen jelzőkkel illetni, mert gondoskodom róla, hogy azonnal kirúgjanak. – mondom komolyan és hidegen. Látom szavamba vágna de megelőzőm. – Az sem illedelmes, hogy a szavamba vágj vagy bárkinek a szavába vágj. Várd meg amíg elmondja amit szeretne és utána majd te is elmondhatod amit szeretnél. – magyarázom határozottan. 
- Mond csak itt minden olyan rideg mint te? – kérdez rá. Azt hiszem fölöslegesen magyaráztam a lánynak bizonyára nem volt megfelelő tanítója, hogy ezt elmagyarázza neki. 
- Van egy olyan érzésem, hogy neked nem volt anyukád aki megtanítsa neked ezeket avagy nem volt arra méltó. – jegyzem meg gúnyosan én is. – Nem tévedek? 


Szerkesztve loraneko által @ 2018. 01. 14. 13:13:05


Sai2017. 05. 21. 20:27:54#35094
Karakter: Luna
Megjegyzés: Loraneko-nak


Ha egykor nemesnek születtél az már nem számít a koszos sötét utcákban. Rangod elvesztésével egy kisgyermeknek számítasz, hacsak nem küzdöd magad vissza a ranglétra tetejére és mégis ezt, hogy lehet kivitelezni? Hát úgy, ha bűnözőnek állsz.  A királyi család talán legbefolyásosabb nemesi család sarja voltam, de miután apám elvesztett egy jó befektetési lehetőséget a királynak őfelsége azzal bosszulta meg, hogy elvette apám rangját, aminek következtében az öregem nem bírta az ezzel járó stresszt és megölte magát. Nem neheztelek rá hisz nem csak ő viselte nehezen azokat az időket. Anyám már jóval ez előtt meghalt.  Talán emiatt is gondolta úgy apám jobb, ha utána megy. Csak hát azt nem gondolta át, hogy így mi lesz velem, de erős lány vagyok, misem bizonyítja ezt jobban, hogy bűnözői éveim alatt igen tehetős összegre tettem szert. És vágyam az óta se csillapodott.  Legfőképpen a királynak akarom vissza adni akkori kedvességét mellyel családomat porrá zúzta.  
-          Luna miben sántikálsz? – ül le mellém egyik jó ivócimborám. Kalandjaim elején találkoztunk először ugyanebben a kocsmában ugyanezeken a bárszékeken. Amolyan törzshelyünk lett.
-          Miből gondolod, hogy sántikálom valamiben? – pillantok rá
-          Forgatod a rumos poharat az asztalon és ilyenkor valamin töröd a fejedet.
-          Nocsak, az évek alatt jól kifigyeltél. - emelem fel poharam, hogy koccintsunk.
-          Nem nehéz kiigazodni rajtad. – felei és koccint velem egyet.  Ivás közben a másik szabad kezemmel egy lapot csúsztatok elé. Felhúzott szemöldökkel olvassa el rajta az írást majd jókedvűen csak ennyit kérdez.
-          Te, mint cseléd?
-          Miért, tökéletesen alkalmas vagyok rá.
-          Az biztos, ha te megjelensz a királyi várban volt ezüst nincs ezüst.
-          Most nem arra pályázok. – mosolygok rá sejtelemesen.
-          Csak vigyázz magadra kicsi lány! – feláll, és még futólag int nekem búcsúzásképpen. Gesztusát mosolyogva viszonzom.
 
Három nappal később már a királyi főbejárat előtt találtam magam.  Három nap kellett ahhoz, hogy mindent eltervezzek a benti játékomhoz.
A két őr kardjaikat keresztbe tartották előttem majd morcosan megálljt parancsoltak nekem. Kapucnimat még jobban a szememre húztam.
-          Megállj! Ki vagy? – kérdezte egyikük.
-          Jó uraim nem akarok én itten arcot csupán csak a hirdetésre jöttem jelentkezni.  Hátha szerencsém lesz.
-          Miféle hirdetés? – pedig itt dolgozik. Legalább nem túl eszes katonákkal lesz dolgom.
-          A kisherceg mellé cselédlányt keresnek. – feleltem neki.
-          Tényleg, most, hogy mondod emlékszem szó volt erről a nagyteremben. – tűnődik, miközben társára néz.  Tekintetét ismét felém fordítja.
-          Mutasd az arcod. – fejet hajtva előttük teljesítettem a kérését. A szél feltámadt így táncba hívta vörös hajszálaimat. Mindkét őr megbabonázva figyelték a jelenséget.  Huncut mosollyal figyeltem őket. Végül, akivel eddig is dumcsiztam utamra engedet.
-          Menj és keresd az egyik palotai cselédet ez ügyben. – mondta vöröslő arccal tekintetét pedig már nem merte rám szegezni a továbbiakban.
-          Úgy lesz uram. – biccentetem nekik ismét és a palota előkertjébe indultam. Ez állta utamat, hogy eljussak a palotába.  A kert hatalmas volt. Csak a távoli pontjában véltem felfedezni a palota körvonalát. Hát nem irigylem a kertészeket. Talán félúton járhattam, amikor is megéreztem, hogy valaki figyel engemet. Nem igazán rémített meg, ha majd támad, kivédem, de az illető nem szándékozott támadni. Halvány mosoly kíséretében vártam mégis mit akar ebből az akcióból kihozni.
Az egyik fűzfa árnyékában megálltam. A kristálytiszta tóhoz lehajoltam, hogy kezemmel tölcsért formálva ihassak belőle. Az idegen ekkor lendült akcióba. Halottam a lába alatt ropogó tavalyi faleveleket és mielőtt rám ugorhatott volna megfordultam és hárítottam az akcióját. Elkapva karjait a háta mögé szorítottam. Áldozatom kétségbeesetten kalimpált.
-          Engedj el! Mégis mit képzelsz? A herceged vagyok, nem emelhetsz rám kezet! – kiabált. Nem akartam, hogy az egész palotát ide csődítse így befogtam azt a kicsi száját.
-          Nocsak, gyerek létedre nem is vagy olyan rossz. Azt hittem egy kis senkit kell majd szolgálnom, de most megleptél. Ezer örömmel készítelek fel a nagybetűs életre kis hercegem. – mosolyogtam rá majd elengedtem. Karjait dörzsölve végül felnézet rám. Vékony fiú, fekete hajjal melyhez égszínkék szempár társul.  Korához képest ügyes, de még van hova fejlődnie.
-          A cseléd munkára jöttél? – kérdezi meglepődve. Helyeslően bólintok neki.
-          Akkor már mehetsz is, hisz megbuktál. – felei kíméletlenül.
-          Oh, mit vétettem? – kérdeztem tűnődve, amiért rögtön begurult.
-          Rám támadtál!
-          Önvédelem volt. És nő vagyok így jogosan is tettem.
-          Az nem számít én meg herceg.
-          Pech, hogy a törvények többségében a nőket védik.
-          Akkor se felelsz meg a munkához. Menj! – drámaian kapuk irányába mutatott. Nem tudtam vissza tartani és hangosan felnevettem a mozdulat láttán.
-          Gúnyolódsz velem szolga? – feje kezdet pipacsvörös lenni.
-          Dehogy csak őszintén kinevetlek. - feleltem neki kuncogva.
-          Te kis…. – de befejezni nem tudta már egy idegen férfihang szólt közbe
-          Ren herceg!
A hang irányéba fordulunk mindketten.  A férfi hosszú mogyoróbarna egyenes hajába olykor belekap a szél. Sötét szemeivel érzelemmentesen figyel minket. Elég jóképű nem tagadom. Élőben sokkal másabb, mint ahogy leírják a bűnöző társaim.  Tekintetét leveszi a hercegről s rám szegezi.
-          Benned kit tisztelhetek? – kérdezi.
Kissé meghajolok előtte ezzel is eljátszva milyen jó kislány vagyok.
-          A kisherceg leendő cselédje, ha minden jól megy és átmegyek a teszten.
Nem mond, rá semmit csak bólint. Ren közben pedig nem tudja befogni.
-          Tetszik neked igaz? Nincs lány a királyságba, aki ne lenne szerelmes belé. Ő minden nő álma. – vigyorog rám, mint a vadalma. Elmosolyodom majd lehajolva az ő magasságába egy puszit adok az arcára.
-          Értem pedig a férfiak vannak oda. – kacsintok rá. Intek mindkettőjüknek és a palota felé veszem az irányt.
 
Csábos mosolyomnak és jó kislányos énemnek köszönhetően könnyen megszereztem a munkát.  A fő cselédasszonyt udvarias modorommal, míg a főkomornyikot a sokszor szoknya alól kivillanó lábammal nyűgöztem le. Feladatköröm abból áll, ami a hirdető papíron is szerepelt. Vigyázni a kis taknyosra, mivel se anyja se apja. Vagyis az anyja valamelyik ágyas volt, aki már nem él, az apja meg hát már túl öreg, hogy foglalkozzon vele. Nem csoda, hogy úgy viselkedik a kölyök, ahogy.
 
 Az elmúlt pár napban Saitoh- val ritkán találkozok és, ha találkozunk is, akkor se szól hozzám. Kicsit semmibe vesz, amit nem mintha bánnék, így kevésbé figyel engem és kevésbé leszek számára gyanús.  Ren edzését figyelve azonban szemem sarkából feltűnik, hogy le s e veszi rólam a szemét.  Bátorkodtam lépni a kapcsolatunkban.
-          A hercegen kéne legeltetned a szemed. – mondtam neki viccelődve, de ő nem vette a poént.
-          A hercegen is tartom meg rajtad is. – feleli hűvösen.
-          Csak nem tetszem? – lepődök meg és színpadiasan a kezemet a mellkasomhoz is kapom.
-          Ellenkezőleg. Úgy érzem mintha már láttalak volna valahol. És nem jó értelemben.
-          Kifejtenéd!
-          Nem a tisztességes úton találkoztunk így értem.
-          Tehát bűnözőnek vélsz? – görbült sírásra a szám.
-          Nem mondtam ilyet csak…
-          Gondoltad. – fejezem be a mondatát. – beszélgetésünket Ren kiabálása zavarja meg.
-          Luna, szomjas vagyok, adj vizet! – miközben ingujjába töröli az izzadságot a homlokáról.
-          Mit tanítottam, hogy kell kérni? – fordultam felé csípőre tett kézzel.
-          Na, ne szórakozz velem! – kiáltja mérgesen. Kuncogva Saitoh felé fordulok.
-          Na meg kell itatnom a jószágot. – meghajolva otthagytam és kis méregzsákomhoz léptem. Miközben előttem pattogott gondolataimban nagyon is elkalandoztam.  Ha eladom őt annak a kalózhajónak vajon mennyit kapok érte? Persze fiú így kevesebb jutalomban részesülök, de fiatal még és a világon sok a perverz öregember.
-           Figyelsz rám? – húzza meg a szoknyám szegélyét így visszahozva a valóságba.
-          Mondtál valamit törpe? – hajolok le hozzá. Imádom, ezzel cukkolni olyan pipa tud lenni tőle.
-          Ki foglak rúgatni. Erre mérget vehetsz. – kiabálja majd beszaladt a palotába. Vállat vonva követtem.
Már most várom a szabadnapomat. Ez a gyerek elég jól letudja, szívni az energiámat. Amióta itt vagyok észrevettem, hogy a palota elképzeltnél sokkal csendesebb. Csak Rennek köszönhetően van itt élet. Testvérei már rég nem laknak itt. Nővérei, mind férjhez mentek, bátyjai pedig új országokat igáznak le. Pont úgy élnek, mint a hétköznapi bűnözők csak éppenséggel felsőbbrendűnek tartják magukat. Alaptalanul. Az ő kezükhöz is pont annyi vér tapad, mint a miénkhez.  Csak az öreg király van itt meg megmaradt hitvesei. Nem csoda, hogy Ren annyira magányosnak érzi itt magát. Ácsi, miért foglalkozom én vele hisz csak egy kis anyagi bevétel semmi több. Eladom, aztán megint eliszom a pénzem, minta hogy eddig is tettem.  Nekem már nincs kit megvédenem. Magam vagyok és ez így most jó nekem. Legalább is akkor még ezt hittem. Ki gondolta volna, hogy egy nap majd kötődni fogok az egyik áldozatomhoz?
 

Szerkesztve Sai által @ 2017. 05. 21. 20:28:24


Moonlight-chan2016. 12. 10. 14:19:58#34828
Karakter: Francois
Megjegyzés: - linkának -



Kíváncsi vagyok mit lép erre, azon kívül, hogy nagy gonddal maga alá húzza a lábait és kényelmesen elhelyezkedik a széken, hisz mindketten tudjuk, hogy igazam van.

- Nem értem minek vállalod be ezt az egészet, ha ennyire borzalmas a helyzet az elmondásod alapján, de legyen. – nyújtja felém a kezét - Áll az alku. Megpróbálok mérsékelten belepofátlankodni a dolgaidba. - elégedett vigyorát látva felvonom a szemöldököm. Az ösztöneim azt súgják nem lesz ez olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, bár ez az idegesítő kis ember hajlamos rá, hogy nem várt módon okozzon meglepetést.

- Mérsékelten? 

- Velem kapcsolatban kénytelen leszel félretenni az emberundorodat, különben nem tudhatod, hogy ténylegesen tartom-e a szavamat a megbeszéltekhez. – vigyorog fölényesen - De hagyok neked időt, hogy átgondold. Egyébként is, lenne még itt valami, amit nem árt letisztázni. – elkomolyodik, ezzel felkeltve az én érdeklődésemet is.

- Mégpedig?

- Új főnök, új szabályok. Néhányat a régiek közül én megtartanék a helyedben. Említőlegesen az például kimondottan tetszett eddig is, hogy idebent nem piszkálnak a hozzád hasonlók senkit. – mosolyog, de hamar észreveszi, hogy a „hozzád hasonlók” megnevezés nem nyerte el a tetszésem - Ugyan már, manapság a hozzám hasonlók meg sztereotípiák szerint élnek, ne vedd a szívedre, ha általánosítok. Egyébként is lépek, mert megint le leszek cseszve, de legalább most lesz kire fognom a késést. 

Szóhoz sem jutok, mert az átkozott már ki is slisszol az ajtón.

Az az arcátlanság, amivel beszél hozzám, egyszerűen felháborító! Legalább egy évszázada senki nem mert ilyen hangot megütni velem szemben, erre ez a szőke ficsúr meg egyenesen a képembe vigyorog és közli a feltételeit! Ez éppen eléggé kiveri nálam a biztosítékot ahhoz, hogy apró darabokra roppantsak egy amúgy jó állapotban lévő üvegszobrot, majd ideges járkálásba kezdjek. Halálosan bosszant ez a kölyök! Ha a természetben mindennek megvan a saját ősellentéte, akkor ő biztosan az enyém, még ha nem is az ősidők óta él, és még ha a bátorsága valahol le is nyűgöz. Elvégre újra és újra szembeszáll velem, annak ellenére, hogy vámpír vagyok, aki nem egyszer megfenyegette őt. Tehát vagy Haydn a legbátrabb emberi lény, vagy a legostobább, ezt még nem döntöttem el, de hosszú ideje nem éreztem már ezt a várakozásteljes izgalmat, hogy megtudjam.

Néhány percig még lefoglalom magam azzal, hogy felmérjem az irodát uraló káoszt, de csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Haydn vajon hová sietett ennyire. Hiába koncentrálok, semmit nem hallok beszűrődni a falakon keresztül, a főnök valószínűleg megfizetett egy helyi boszorkányt és leárnyékoltatta a helyet, ami máskor még jól jöhet. Most viszont kénytelen vagyok kilépni az ajtón, ha hallani akarok bármit is.

- Hol van Haydn? – kérdezem az éppen arra járó pincérnőt. Ő lesz Jenny, legalábbis a felsőjére tűzött kártyán ez áll.

- Épp az előbb ment el. Már megint. – morogja duzzogó arckifejezéssel, mint egy hisztis gyerek – Tudja, ha maga lesz az új főnökünk, odafigyelhetne arra ki az, aki folyton lóg és ki az, aki folyton itt húzza az igát.

Na ebből most már elég! Az is nagy teljesítmény, hogy a szöszi nyakát nem tekertem ki eddig, de hogy még ez az ostoba liba is játssza itt nekem a hattyú halálát? Azt már nem!

- Ide figyelj kis szívem! – teszek felé egy lépést, mire megszeppenten pislogni kezd - Tartsd meg magadnak a véleményed, hacsak nem kérdezem. Majd én eldöntöm, mire kell, és mire nem kell odafigyelnem, compréhensible?

A válaszát persze már nem várom meg, mert rohadtul nem érdekel. Van fontosabb dolgom is, mint egy érzékeny női lélek pátyolgatása, például előkeríteni azt a kis szökevényt, akinek nyilvánvalóan az a legújabb hobbija, hogy nekem problémát okozzon.

Ugyanazon az útvonalon követem végig, mint a múltkor, vagyis nem kétséges, hogy hová tart éppen. Enyhe bosszússággal konstatálom, hogy fikarcnyit sem érdekli a saját biztonsága, vagy talán nem vette komolyan, amit mondtam neki arról, hogy akár tetszik, akár nem, már ő is belekeveredett ebbe az egészbe. Ha nem is rá vadásznak, de a vámpír, aki a bár körül leskelődött az utóbbi három napban, esetleg felfigyelhet Haydnre.

Csendben a ház oldalának lapulva megvárom míg bemegy és felkattint egy halvány fényű lámpát, ami kívülről alig látszik, majd én is megközelítem az ajtót. Odabent épp egy falra akasztott kép felé nyújtózik, mikor szándékosan bevágom magam mögött az ajtót, ő pedig ijedségében elejti a képet, ami a padlóra zuhanva ripityára törik. Nos, legalábbis az üveg széttört, az egyik jókora szilánk meg szerencsésen belefúródik a vászonba.

- Tudtommal még tart a munkaidőd! – förmedek rá, mert nem azt terveztem be ma estére, hogy őt kísérgessem a városban.

- Tudtommal a tiéd is – vág vissza, ártatlan mosollyal a képén.

Meg tudnám fojtani! Egy kisebb légzésgyakorlat után azonban a civilizáltabb megoldás mellett döntök. - Mit csinálsz te itt? 

- Akaratom ellenére összezúzom a berendezést – von vállat. - De a fizetésemből helyrehozatom ezt, vagy veszek egy hasonlót. 

Egy hasonlót? Na persze! - Tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy mennyibe kerül egy ilyen festmény? 

- Nem, de ez megfelelő alkalom arra, hogy átbeszéljük a fizetésemelésemet. – guggol le a törmelék mellé, hogy összeszedegesse az üvegszilánkokat, én meg viszonylag semleges képpel figyelem, amit művel. Természetesen szeretnék minél több érzelmet leplezni előle, tapasztalat, hogy egy márványarcú vérszívó nagyobb félelmet képes kelteni, mint azok, akik minden apróságon felhúzzák magukat, de bármibe lefogadnám, hogy a meglepődés az arcomra van írva, mikor a széthasadt vászon mögül egy sárga borítékot emel ki.

Mi… A… Franc?!

- Azt tudtam, hogy paranoiás, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire. – mormogja Haydn, miközben lassan kihajtja a borítékban megbúvó lapot.

Csak a válla fölött nézek bele, de éles szemeimmel így is minden egyes cikornyás betűt kiveszek. Egy lista, és az állapotából ítélve nem ma készülhetett. A papír szélei enyhén megkoptak és a tinta árnyalatai is különbözők, mintha nem ugyanakkor írtál volna fel az összes nevet.

- Miért van az, hogy valahányszor titokban próbálsz intézkedni, rejtélyes módon újabb bizonyítékot fedsz fel, amit nekem nem sikerült? – mondom lassan, megfontoltan, mert tényleg furcsa, hogy a titkát el nem árulná, de önként átadta nekem azt a noteszt. És most ez is…

- Úgy tűnik szerencsés vagy. – dünnyögi, még mindig a levélnek szentelve a figyelmét. A tömött borítékból előkerül még egy köteg készpénz és egy bankkártya, de ezek vajmi kevéssé érdekelnek engem.

- Szerencsés. – én nem így gondolom.

- Akarod ezt, vagy már úgyis átfutottad? – tartja elém a listát, kérdő pillantással.

Felvonom a szemöldököm. Valahogy nem szoktam hozzá, hogy bármi is ilyen simán menjen, amihez köze van.

- Csak úgy átadod?

- Én nem tudok mihez kezdeni vele. – vonja meg a vállát – De kezdeti megalapozásnak jó lesz, tudod, a megállapodásunkhoz.

Ez elég komolyan hangzik, még az ő szájából is, bár nem is tűnik úgy, mintha viccelne. Talán csak én vagyok túl gyanakvó, ritkán folytatok olyan beszélgetést, ahol nem kell a sorok között olvasnom, de ez az ember nem fél kimondani, amit gondol. A kérdés csak az, hogy hogy élte túl eddig?

Leguggolok mellé, majd óvatosan kiveszem a kezéből a papírt és még egy pillantást vetek rá. Az ismerős nevek, olyanok az ismeretlenek között, mint jelzőfények a sötétben, és az agyam máris lázasan dolgozni kezd. Többükre is emlékszem bálokról és összejövetelekről, amikre besurrantam, de egyetlen név van csak, ami komolyabb fejtőrést okoz nekem: Fabien Delaney, egy vámpírnemes, aki a Tanács tagjai között is szerepel.

A gond az, hogy ő volt az egyetlen, akire távolról se gyanakodtam, mert egy megrögzött élvhajhászról beszélünk, aki a maga száz évével is a legifjabb a tagok között és olyan hedonista életet él, amilyet ember el sem tudna képzelni. Mégis mi köze lenne neki a látókhoz? Maximum az ágyába csalogatná őket, ha elég szépek, de hogy megöletné?

Ráadásul neki nincs is annyi befolyása a felsőbb körökben, hogy maga mellé állíthatná a Tanács fejének bérgyilkosát.

Valami itt nem stimmel…

- Szóval találtam neked valamit? – szakít ki a gondolataimból Haydn kíváncsi hangja. Beleles a papírba, mire körültekintően összehajtom, hogy ne sérüljön meg, majd a kabátom belső zsebébe süllyesztem.  – Fölösleges eldugnod előlem, minden névre emlékszem. – jegyzi meg mellékesen.

- Kizárt.

- Fotógrafikus memória. – mosolyodik el elégedetten – Mondd ez neked valamit, nagyfiú?

Rámeredek, majd az orrom alatt szitkozódva állok fel. Remek, szóval mindenre emlékszik.

- Fogadni mernék, hogy azt a noteszt is átolvastad, mielőtt úgy döntöttél átadod. – találgatok, de csak felsóhajt válaszul és egy olyan pillantással illet, amit minden bizonnyal egy megfáradt mester vetne a tanítványára. A kis…

- Belelapoztam, de nem érdekelt különösebben a főnököm mindennapi élete. Elég uncsi figura amúgy. – nevet fel, majd az akváriumhoz lépdel, elkerülve az üvegszilánkokat és egy apró dobozból valami száraz fű illatú morzsát szór a vízbe. Az apró élőlények abban a pillanatban a felszínre rajzanak és a morzsák felé kezdenek tátogni.

Még sosem láttam halakat enni – fut át az agyamon, aztán rögtön ráncba is szalad a homlokom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen könnyen elterelődjön a figyelmem.

- Akkor honnan veszed, hogy nem árultad el vele, amit titkolni akarsz? – térek vissza a problémához.

Haydn most már tényleg fáradtnak tűnik, mikor felém fordul, nem csak úgy néz ki, mint aki tettetné. – Nem napolhatnánk el a kihallgatást? Hulla fáradt vagyok.

Ezen elgondolkodom, végül is mi az, amit ma éjjel még tehetek hajnal előtt? Nem sok.

- Rendben. – egyezem bele egy biccentéssel. Valójában én is kimerültnek érzem magam, nem ártana vadásznom még hajnal előtt, hogy holnap erőm teljében legyek.

A beleegyezésem szemmel láthatóan meglepte, talán arra számított továbbra is ragaszkodni fogok a faggatózáshoz.

- Kösz. – böki ki, mielőtt visszafordulna a vízi teremtmények felé és újabb adag táplálékot szórna be nekik.

Némán bámulom, amit csinál, feszengve a saját bőrömben. Most mégis mi a francot jelent az a Kösz? Miért nem tett valami megjegyzést, mint „Na végre!”,  „Ideje volt!”, vagy „Hálám üldözni fog”? Mit jelent ez a Kösz?

Amint befejezte az etetést, kérdő tekintettel fordul felém, nyilván arra számított, hogy majd szépen lelépek és itt hagyom őt egyedül.

- Csak teljesítem a megállapodásunk rám eső részét. – mondom, a mellkasom előtt összefont karokkal – Biztosítom, hogy a magamfajták békén hagyjanak.

- Te vagy az egyetlen vámpír, aki a báron kívül is zaklat engem. – jegyzi meg.

- Nos, ha a minap nem találtam volna rád, csúnya véged ért volna, ezzel gondolom tisztában vagy.

- Oké, akkor másképp fogalmazok. – billenti oldalra a fejét - Azelőtt egy vámpír se zaklatott, mielőtt veled találkoztam volna. Így már stimmel? – húzza fel a szemöldökét.

Legszívesebb megfojtanám! Szépen lassan, hogy az utolsó lélegzetvételét is kiélvezzem.

- Menjünk vissza. – vetem oda, hátat fordítva neki, mielőtt tényleg arra ragadtatnám magam, hogy valóra váltsam az egyik legnagyobb vágyam.

Elindulok az ajtó felé, amit a puskaporos hangulatom ellenére is lassan nyitok ki, és megvárom, míg Haydn is kiér. Egy kulccsal bezárja az ajtót, majd morcos tekintettel néz fel rám. Most meg mi van?

- Nem úgy volt, hogy mára végeztünk? – kérdi bosszúsan.

Gonosz mosoly szökik az arcomra. Komolyan azt gondolta, hogy egyszerűen hazamehet?

- Még van majdnem három óra a munkaidőnkből Haydn. Felejtsd el, hogy megint elblicceled. – közlöm elégedetten.

Erre kapok is egy igazán csúnya pillantást, amibe mondhatom a szívem szakadna, ha még mindig rendszeresen működne odabent. Így viszont teljesen érzelemmentesen veszem tudomásul, hogy rohadtul nem örül a fejleménynek.

- Rabszolgahajcsár. – morogja bosszúsan, mire egy pillanat alatt vörösbe borul előttem a világ.

- Soha többé ne merészelj így nevezni! – suttogom jéghideg dühvel és a tekintetéből ítélve felfogta, hogy valami olyasmit mondott, amit nagyon nem kellett volna.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 12. 10. 14:20:43


linka2016. 08. 07. 21:55:31#34501
Karakter: Haydn Stanislove



  Az arca egészen elgondolkodó most, vagy szimplán baromira unja már a fejem és mindezt igyekszik burkolt udvariassággal a tudtomra adni, na persze ez őt tekintve abszolút képtelenség és még gondolatnak is meglehetősen röhejes. Alapvetően az olyan általánosságokat, mint udvariasság, hírből nem ismeri az ő fajtája.
- Nem tervezem felkeresni, egyenlőre – pillant rám szúrósan. - De lehet, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. 
- Már miért lenne az? Egyszerűen csak hagyd békén és kész – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt.
- Arra nem gondolsz, hogy esetleg segíteni akarok neki? Te magad tudod a legjobban, hogy a nővérét megölték. Szerinted puszta véletlen volt?
- Rohadtul fogalmam sincs, miért ölték meg a lányt, de ezen nem is akarok változtatni. Végeztem!
- Mit értesz az alatt, hogy végeztél? 
Mi az, netalántán nem egy nyelvet beszélünk? Bosszúsan, s leheletnyi értetlenséggel meredek rá. Vajon a kérdését mennyire gondolta komolyan? Ennyire pocsék a humora, vagy most tényleg nem értette meg azt, hogy nekem itt és most abszolúte elegem lett ebből az egészből, és legfőképp belőle.
- Melyik részét nem érted?
Míg én egyre ingerültebb leszek, ő csak meddő nyugalommal, és a legtökéletesebb faarccal mered rám, mintha minimum tőlem várná a választ minden egyes ki nem mondott kérdésére, pedig amit tudtam, már megválaszoltam neki. 
- Rendben. Végeztünk – vágja zsebre a képet, s indul el az ajtó irányába. Ezzel most összezavart.
Ez így túl egyszerű. 
- Hé, várj! - kiáltok utána. 
Felvonja a szemöldökét, ő sem érti, miért szóltam utána. 
- Mi van?
Ez most komoly, ugye? - kérdem.- Nem lesz több rejtélyes felbukkanás a lakásomon meg hasonlók?
Nem tervezek látogatást, hacsak nem hívsz meg vacsorára. Azt értékelném – vigyorodik el, szemfogai kivillannak ajkai takarása mögül. 
- Felejtsd el.
- Legyen – sóhajt fel.
Ezúttal nem fenyegetőzik, és nem biztosít arról sem, hogy netalántán a közeljövőben tervében áll megkísérelni a megfojtásomat, de ugyanúgy nem tetszik ez az egész most sem, mint mikor számíthattam a felbukkanására.



Ahhoz képest, hogy a főnök mikor idebent volt a dirigáláson, morgolódáson és az alsóbb tagozatos éveink felelevenítésén kívül mást nem igazán csinált, valahogy mindig sikerült tartania a rendszert, azt, ami jelenleg erősen elharapódzott, s kezd kaotikus irányt felvenni. A raktárban álló rekeszek lassan kifogynak teljesen, több bennük a kiüresedett üveg, mint a még bontatlan, és ugyanez a helyzet áll fenn a vérraktárral kapcsolatban is. A beszállítók már jó ideje nem jártak erre, ami nem is lenne nagy gáz, viszont így a vendégeket is egyre nehezebb kiszolgálni, kevesebb az alapanyag, és olyan nincs, hogy ne vegyék észre még ennyi idő után sem a főnök hiányát. 
- Ez egyre borzalmasabb – szusszan fel mellettem Molly. - Ha így haladunk, lassan magunknak kell megvásárolni a cuccokat ide. A készletek lassan kongani fognak az ürességtől. 
- Hé, a dugipénzemet magamra tettem félre, és nem ezekre itt – intek körbe fintorogva. - Amúgy sem értem minek isznak ennyit. Ha ennyire nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, adják oda nekem. 
- Pontosan azt teszik, Haydn...
- Nem a legjobb biznisz, kiisznak a készletünkből, ami egyszerűen elfogadhatatlan!
- Örülj inkább, hogy van még egyáltalán állásod! - morogja fáradt frusztráltsággal. 
Ez sem ellenem irányul. Egyszerűen szereti rajtam levezetni a marhaságait. 
- Ja, repes a szívem, lassan már nekem kell azért fizetnem, hogy itt dolgozhassak. 
- Várd ki a végét, hidd el, nem olyan rossz ez a nap. Itt van Louis is – kuncog fel elégedetten.
- Szuper. Ettől a hírtől meg már egyenesen az életkedvem is elment. Minek jött egyáltalán? A főnök nincs itt, eltűnt, ezt már tudja ő is, vagy még beavatásra szorul? 
- Szóval te még nem is hallottad a legfrissebb fejleményeket?
- EZ MEG MI?!
Hogyan is tartja a mondás? Csak fesd falra az ördögöt, és Louis teljes pompájában megjelenik, aztán tombol, miközben egy frissen nyomtatott papírt lobogtat az ujjai közt, mintha minimum a kivégzésének időpontja lenne rádátumozva. Értetlenül nézek körbe, valamennyien a markukban röhögnek, vagy udvariasan kuncognak, s mosolyokat rejtenek, mint Molly. 
- Te voltál az, mi? Ez az egész a te műved, mert nem bírod elfogadni, hogy én jobb vagyok tőled!
- Csak mondd azt, hogy nem...- A mellettem álló lány hangja egészen halk.
- Tulajdonképpen most miről is van szó? - kérdem halvány érdeklődéssel. 
- Ne játszd itt a hülyét!
- Nem vádolhatsz olyasmivel, amiről nem is tudok – vonok vállat. - Amúgy meg mi is a bajod  most velem? 
- Kapott mindenki egy meghatalmazást – kezd bele Molly, ha már a többiek választották inkább a mély hallgatást. - Lesz egy új főnök, aki majd vezeti ezt a helyet, ha minden igaz az ex-főnök szervezte be. 
- Nekem itt valami sántít – jegyzem meg. - Ja, és Köszi, Lou, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a képességeimről, de ehhez momentán semmi közöm. Mindenesetre bárki is lesz az új főnök, hálás köszönetet mondok neki, amiért végól nem te lettél az.
Arcára egészen mélyvörös szín vetül, egészségtelen, s mintha szemei sarkában is látnék némi pirosat. A vérnyomásával kapásból problémák lehetnek, ha mindössze ennyitől sikerült így felhergelnie magát újra. 
Dühöngve hagy magunkra. Gyakorlatilag ugyanúgy, ahogy jött.
- Te tényleg nem tudtad? - kérdez rá összezavarodottan az egyik pincér. 
Elmosolyodom, és vállat vonok.
- Ilyet nem mondtam – sóhajtom elégedetten.
A többiek szétszélednek, megy mindenki a maga dolgára, míg az én szemeim meg nem akadnak egy ismerős alakon. Feltételeztem a legutóbb értelemszerűen a tudtára adtam mindent, akkor úgy tűnt meg is értette, de a jelek szerint ez egyértelműen nem így történt. Máskülönben most nem lenne itt. 
- Te meg mi a faszt keresel itt már megint? - meredek rá teljesen ledöbbenve. 
Minek jött egyáltalán vissza? Napok óta nem történt semmi szokatlan, már-már fogalmazhatunk úgyis, hogy teljes a béke. Nincs oka arra, hogy itt legyen. 
- Nem hiszem, hogy illik így beszélni a főnököddel.
Összeszorítom a számat, és nem mondok semmi olyat, amit a későbbiekben még súlyosan megbánhatok.
- Miről beszélsz? - kérdem rosszat sejtve. 
Nem felel, helyette Molly lép hozzánk, és ő nyitja nagyra a száját, és kérdezzen, faggasson, érdeklődjön. Mindezt persze olyan angyali mosollyal és ártatlan babaarccal, hogy az embernek nincs szíve ellentmondani neki.
- Te ismered őt, Haydn? - fordul felém.
- Volt már hozzá szerencsém – mosolyodom el kényszeredetten, a vámpír arca ugyanolyan semmitmondó, mint lenni szokott. Baromi idegesítő ezzel a megrögzött kifejezéstelenségével.
- Ööö...érzem ám a feszültséget – mosolyodik el félszegen a lány, majd a kezét nyújtja, engem pedig kevés választ el attól, hogy belefejeljek egy tetszőleges asztalba. - Hello, Molly vagyok, örvendek.
Nem fogja elfogadni a kezét, erre a nyakamat teszem. 
- Francois – mutatkozik be mellőzve minden udvariassági formulát. 
- Francia? - most már enyhén zavarban van, ha képes a frizuráját is szétcseszni a kezével és egy tudatalattis berögződéssel. 
- Igen, annak születtem – mosolyog már-már szinte kedvesen.
- Szuper! Jenny, a másik pincérünk épp franciául tanul. Ha nem okoz gondot, segíthetnél gyakorolni neki a kiejtést, mert irtó...
- Molly... - szólok közbe -...magunkra hagynál pár percre? A csajszi szerintem rendelni akar.
Hátrapillant, aztán lelép. 
Ez egyszer ténylegesen igazat mondtam, az egyik csaj valóban ott punnyad a pultnál, várva az italát, amitől még inkább beállhat, pedig még alig érkezett félórája. Vannak már bőven, de ez még közel sem telt ház. 
- Menjünk az irodába.
Jobb ötletem nekem sincs, halkan teszem be magunk mögött az ajtót, aztán legyökerezek valahol a kijárat közelében. Valahogy ott érzem magam biztonságban. 
- Azt mondtam végeztünk.
- Te végeztél, de nekem még dolgom van – pontosít. 
- Akkor mi ez az egész? - szűkítem össze a szemeim frusztráltan. - A te műved, igaz? A főnök levele, meg az egész dolog azzal a meghatalmazással!
- Az enyém – hagyja rám.
- Tudtam! Már akkor gyanús volt, mikor jött az e-mail, hogy egy barátjára bízza a helyet, míg távol van. Aki ráadásul vámpír!
- Ebbe mi olyan különös? - emelkedik meg kérdőn a szemöldöke.
Egyre bugyutább kérdéseket intéz felém. 
- Az, hogy akárhányszor üzleti útra ment, a kis pincsijére hagyta a főnökösdit.
- Tegyük fel, hogy ezúttal másképp döntött...
Ami abszurdum, de nekem aztán mindegy, mit feltételezünk. 
- Amit sosem tenne meg.
Rám vicsorog. 
- A múltkor nem bántottalak, de kezdem elveszíteni a türelmem – szólal meg egészen csöndesen, viszont a hangjában van valami borzalmasan fenyegető mellékzönge, amit nem tudok hova tenni így hirtelenjében. 
- Képzeld, én már akkor elvesztettem, mikor megláttalak az ajtóban – dögönyözöm meg a homlokomat.
Hosszas igyekezettel sem sikerül megértenem, miért jó az neki, ha meredten bámul. Néhány pillanatnyi idő után meglehetősen idegőrlő és zavaró, mégis állom a tekintetét.
- Most csak bámulni fogsz, mert akkor húzok vissza dolgozni? - intek az ajtó felé.
Összerezzenek mozdulatainak hevességétől, és a hirtelen jött közelségétől, mégsem fordulok tőle el.
- Figyelemreméltó a bátorságod, meg kell hagyni – ismeri el fenyegetően. - De ne játssz a türelmemmel ember, mert egyszer elszakad a cérna – suttogja egészen közel a fülemhez. Légzésének hangja megtöri a csendet, aztán egyszerűen elhúzódik, mintha misem történt volna. - Most, hogy ezt tisztáztuk, rátérhetünk a lényegre. 
A főnök székében foglal helyet, majd az asztalra könyököl és összefűzi az ujjait, aztán int nekem is, hogy telepedjek le vele szemben. Lehetőleg. Ha úgy vesszük nincs okom panaszra, végül is eddig vagy csak hatszor-hétszer fenyegetett meg alaphangon, míg az előző főnök általános rendszerességgel szedte le valami miatt a fejemet korábban.
- Szóval, hamisítottál egy meghatalmazást a főnök aláírásával – foglalom össze tényszerűen a történteket.
- Pontosan.
És mi hasznod van ebből?
A jobb kérdés az, hogy nektek mi hasznotok van belőlem – mosolyodik el. - A főnök vagy halott, vagy nem fog ide visszatérni egyhamar, ergo, a bár sem húzza már sokáig. Ha meg akarjátok tartani a munkátokat, kell nektek egy főnök, aki viszi a boltot.
Van logika a szavaiban, elgondolkodom. De még, ha el is fogadom mindezt oknak, neki ebből semmi haszon nem származna.
- Nélküled is elboldogulunk – komorodom el. 
Marokra gyűrök egy fecnit.
- Ezt még te sem gondolod komolyan, ugye? - biccent a gép felé, amit majdnem teljes egészében beborítanak a színes cetlik. 
- A főnöknek ez a hely az élete – motyogom megválaszolva ezzel a kérdését is részben. - Senki se hinné el, hogy egy vámpírra bízta a kis kedvence helyett.
- Elég meggyőző tudok lenni – biccenti oldalra a fejét. 
- Ja. vettem észre – fintorodom el. 
- Ha nem fogsz nekem keresztbe tenni, mindketten jól járunk. Én kideríthetem mi történt itt és tehetek róla, hogy ne ismétlődjön meg, közben vezetem ezt a bárt. Te és a többi alkalmazott ugyanúgy dolgoztok, ahogy eddig.
- És közben sunnyoghatsz, amennyit akarsz, mi?
- Feltörtem a számítógépet – folytatja zavartalanul. - A káosz nem fejezi ki azt, ami benne uralkodik, ha még egyáltalán elindul. Szerintem ahhoz is tehetség kell, hogy valaki ennyire elcsessze a dolgokat, mert véletlenül ilyen nem történik. És még azt mondod nincs szükséged rám? Kérlek!
Megmozdulok, magam alá húzom az egyik lábam, aztán igyekszem úgy elhelyezkedni a székben, hogy közben ne boruljak fel, és a végtagjaim se zsibbadjanak le teljesen. 
- Nem értem minek vállalod be ezt az egészet, ha ennyire borzalmas a helyzet az elmondásod alapján, de legyen – nyújtom felé a kezem egészen kiegyenesedve. - Áll az alku. Megpróbálok mérsékelten belepofátlankodni a dolgaidba – vigyorodom el. 
Újra felvonja az egyik szemöldökét, majd kérdőn a felé nyújtott kezemre pillant, aztán vissza rám. 
- Mérsékelten? 
- Velem kapcsolatban kénytelen leszel félretenni az emberundorodat, különben nem tudhatod, hogy ténylegesen tartom-e a szavamat a megbeszéltekhez .- vigyorodom el elégedetten. - De hagyok neked időt, hogy átgondold. Egyébként is, lenne még itt valami, amit nem árt letisztázni – komolyodom el újra.
- Mégpedig?
- Új főnök, új szabályok – vonok vállat érdektelenül. - Néhányat a régiek közül én megtartanék a helyedben. Említőlegesen az például kimondottan tetszett eddig is, hogy idebent nem piszkálnak a hozzád hasonlók senkit – mosolyodom el újra, ahogy a komor arcára pillantok. - Ugyan már, manapság a hozzám hasonlók meg sztereotípiák szerint élnek, ne vedd a szívedre, ha általánosítok. Egyébként is lépek, mert megint le leszek cseszve, de legalább most lesz kire fognom a késést. 
Intve csukom magam mögött be az ajtót, aztán a pultot elkerülve pulóverbe bújok és zsebre dugom a kezeimet a kihalt utcán. A kutya sem veszi észre a hiányomat, a halaknak meg szükségük van rám, mert nélkülem éhen halnak, vagy szimplán megdöglenek valami halas cuccban, ami rájuk jellemző és csak ők szenvedhetnek kínhalált benne. 
Néhányszor a biztonság kedvéért hátrapillantok, de egy lélek sem jön utánam, és teljesen magam vagyok az utcán is, mintha egyedüli lakosa lennék ennek a városnak. A főnök házának ajtaja azóta sem lett kulcsra zárva, így könnyedén nyitok be, aztán a sötétben tapogatózva felkattintom az egyik halványabb fényű lámpát. Az akvárium a nappaliban van, nem túl nagy, de ahhoz éppen elég, hogy jó pár hal ellébecoljon a vizében. Félelmetes még mindig, hogy csakúgy itt hagyott mindent, és mindezt anélkül, hogy legalább az egyikünknek szólt volna előtte róla. Talán tudtunk volna segíteni. Fejemet félrebillentve pillantok a mennyezetre és az azon pislákoló lámpára. Kezd kimenni a villanykörte. Előbányászom a kaját a halaknak, aztán körbenézek újra, a helyén van minden, leszámítva néhány papírt, és egyes fiókokat, amik nem egészen úgy vannak, ahogy korábban hagytam őket, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez az új főnök műve, mert kettőnkön kívül más nem igazán jött ide a tudtom szerint, noha lehetőség az lehetett rá bőven az ajtó és a lakatlanság miatt. Az egyik kép féloldalasan áll és az üveg is maszatos. A festő neve és az évszám halványan ugyan, de látható, a kép maga pedig valószínűleg nem mostanában készülhetett. Fogjuk rá amellett, hogy fura figura volt az ex-főnök és paranoid, volt érzéke ahhoz, hogy minden régiséget begyűjtsön. Nyújtózkodom, hogy le tudjam akasztani a szögről, aztán megrezzenve a földre lököm, mikor a bejárató ajtó hangosan csapódik. 
- Tudtommal még tart a munkaidőd! 
A hangja ezúttal ingerült, meg sem próbálom elmagyarázni, ezúttal mit keresek itt. Helyette használom a már jól bevált taktikát, amivel ha célt nem is érek, legalább jól szórakozok. 
- Tudtommal a tiéd is – mosolyodom el ártatlanul, majd a padlón heverő törött képre meredek.
- Mit csinálsz te itt? 
- Akaratom ellenére összezúzom a berendezést – vonok vállat. - De a fizetésemből helyrehozatom ezt, vagy veszek egy hasonlót. 
- Tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy mennyibe kerül egy ilyen festmény? 
- Nem, de ez megfelelő alkalom arra, hogy átbeszéljük a fizetésemelésemet – guggolok le, hogy a szilánkokat összeszedjem, aztán a szemem megakad egy a kép harsány szakadásából kikandikáló hófehér valamin. Ennél nagyobb kárt már aligha tehetek benne, úgyhogy tovább sértem a vászont, aztán óvatosan kiemelem a borítékot, ami alaposan meg van tömve. 
Arra számítottam, hogy képek lesznek benne vagy felvételek, amiket a kamerák egyike rögzített, mert, hogy van itt azokból bőven, de nem, csak egy nagy halomnyi irat. Nagyja a házzal kapcsolatos, míg a többi a bárral, és van egy, amit egyikhez sem tudnám úgy igazán kötni.
- Azt tudtam, hogy paranoiás, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire – dünnyögöm kihajtogatva a lapot, amire jó néhány név van felkörmölve, némelyik kerek, rendezett betűkkel, míg egyik-másik sietősen, dőlt és zavaros kacskaringókkal. 


Szerkesztve linka által @ 2016. 08. 08. 21:47:14


Moonlight-chan2016. 08. 02. 01:31:36#34478
Karakter: Francois
Megjegyzés: - linkának -



Ha bármilyen fejleményre is számítottam a ma estével kapcsolatban, hát az biztos nem az volt, hogy Haydn megmentőjévé avanzsáljak. Sajnos azonban sokkal több érv szól amellett, hogy miért kellene kihúznom a szarból, mint amellett, hogy miért kellene hagynom, hogy vacsora váljék belőle. Azzal eddig még semmi gond nem lenne, de a vérengző vámpírok hajlamosak rá, hogy a csontokon és néhány húscafaton kívül semmit se hagyjanak meg. Úgy meg már elég nehéz lenne kiszednem belőle bármit is.

Nem kerül különösebb erőfeszítésbe szétcsapnom a négy nyomorult között, épp a vámpírbár felé tartottam, mikor a szűk kis utcák felől megéreztem a tébolyult vámpírok bűzék, majd egy szokatlanul édes, ámde ismerős illatot is.

Egy napja sincs, hogy figyelmeztettem, ne mászkáljon egyedül a sötétben, erre tessék!

- Vigyázz mögötted! – kiált fel hirtelen.

Megpördülök, de semmi szükség rá, hogy figyelmeztessen, pontosan tudom, hol vannak a támadók, még azok is, akik a hátam mögött ólálkodnak. Mikor az utolsónak is könnyűszerrel elroppantom a nyakát, úgy, hogy a gerincvelő biztosan elszakadjon, beletörlöm a kezem egy tisztábbnak mondható ruhadarabba, majd bosszúsan a fal mellett ácsorgó fiú felé fordulok.

- Mit keresel itt? – vonom kérdőre rögtön.

- Fogd be, és örülj inkább, hogy segítettem. – veti oda durcásan.

Azért számítottam volna egy csipetnyi hálára, amiért megmentettem az életét.

- Menj innen.

- Jó, de akkor nem kapod meg, amit neked hoztam. - fordít hátát ingerülten és elindul az ellenkező irányba.

Dühömben átfut az agyamon, hogy hagynom kellett volna, hogy kiharapjanak belőle egy darabot, hátha akkor hálásabb lenne, de már késő. Ahelyett azonban, hogy a számat tépve késztetném maradásra, fenyegetőn a nyakára csúsztatom az ujjaim, egyenlőre még csak finomam simítva a bőrére.

Meglepetten pislog fel rám, mint aki nem számított erre, majd önelégült mosolyra húzza a száját. - Erőszakos bunkó.

- Utoljára kérdem...

- Elhoztam neked ezt itt. – emeli fel a noteszt, amit a volt főnöke házából fújt meg.

Meglep, hogy ilyen könnyen kiadja a kezei közül. Tegnap szándékosan engedtem, hogy elvigye, hátha valami olyan infóra bukkan benne, amit én nem találtam volna meg. Haydn jobban ismerte a fickót nálam, az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy önszántából átadja majd.

- Követtél?  - faggatom bizalmatlanul, mire a szemeit forgatva néz az égre.

- Óh, kérlek. Én csakis azért élek, hogy a te nyomodban járhassak. 

- Mi van benne?

- A főnököm élete. – válaszol talányosan.

- Ezt hogy érted? – egy napló?

- Az az ember gyakorlatilag mindent feljegyzett, ebben élte a világát. Ha engem kérdezel, szerintem enyhén paranoid lehetett szegény. 

Ez előfordul olyanokkal, akik vámpírokkal kerülnek kapcsolatba.

- Csak lehetett? - újfajta érdeklődéssel pillantok az emberre. Ha ilyesmiről is tudomása van, még annál is jobban ismerné a főnökét, mint gondoltam? Túlkomplikálom? Meglehet… de jobb az óvatosság - Tudsz róla valamit?

Haydn ismét a szemét forgatja. Ez a nyilvánvalóan szenvtelen gesztussal az idegeimre megy. Kíváncsi lennék, másnál is ennyire kiveri-e a biztosítékot, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés?

- Hiteles szerepkörbe bújtam, de megköszönném, ha mellőznéd a továbbiakban azt, hogy hülyének nézel. – morogja - Nem jelentkezett már egy jó ideje, az a bár volt a mindene, amit soha nem hagyna csak úgy ott. Nem szólt egyikünknek sem arról, hogy netalántán utazni készül, nem hagyta rá még a kis kedvencére sem azt, hogy hiányában vezesse ő az egész kócerájt. 

- Remek, elismerted, hogy a főnököd már halott, nem köt téged semmilyen ígéret. – még jobban is járok így, mintha élne.

- Hogy te mekkora egy seggfej vagy! Azt nem mondtam, hogy meghalt, de alátámasztom, hogy gyanúsan nagy szarba keveredhetett valami miatt. – nos, ebben nem téved - Nézd, engem nem érdekel, ha te magán célra nyomozásba kezdesz, azt csinálsz, amit akarsz, de engem hagyj ki belőle. Nem akarok belekeveredni.

Ó, tényleg?

- Pedig már nyakig benne vagy te is. – nyugtatom meg - Te láttad azt, akit én keresek. Kérdés, hogy miért hagyott életben.

- Mert van ízlése – von vállat vigyorogva, majd szőke tincsei közé túr, felkavarva ezzel az illatát körülöttem.

Felsóhajtok. Még magamnak sem tudnám tagadni milyen étvágygerjesztőnek tartom az illatát, és ami azt illeti a kecses kis nyakát is.

- Rendes ember volt, bármi is történt vele, nem érdemelte meg. – folytatja Haydn komoran - Alkalmazott, bízott bennem, pedig baromira nem szolgáltam rá a kedvességére, erre most eltűnt. 

Így már érthető, miért ragaszkodott annyira az adott szavához. Ha nem is kedvelte különösebben, de hálás volt a főnökének.

Sajnos ez sem változtat a tényen, miszerint a fickó valószínűleg… - Meghalt. 

- Éljen a pesszimizmus! – sóhajt fel színpadiasan - Nem tudjuk, hogy valóban meghalt-e. 

- Minden jel erre utal. – erősítem meg, amivel ismét csak kiérdemlek tőle egy gyilkos pillantást.

Most meg kéne ijednem?

- Ha lesz a világon bárki, aki pár óránál tovább elvisel téged, kérlek, mindenképp mutasd be nekem. – mosolyog édesen, szavai mégis csöpögnek a gúnytól.

Egyáltalán nem fél tőlem, legalábbis most nem érzem rajta félelem jeleit. Azt sem mondhatnám, hogy sokkos az őt ért támadástól és ettől csak még jobban idegesít. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy bármikor belepiszkálhatnék a fejébe és egy akarat nélküli zombit csinálhatnék belőle, aki egész nap kénytelen „elviselni engem”. Értékelnie kéne, hogy nem teszem meg.

Míg gondolkodom, mihez is kezdjek ezzel a bosszantó emberi lénnyel, ő a noteszt felém nyújtva várakozik.

Azt mondta még egy vámpír se harapta meg, ami önmagában is csodának számít. Igaz a bárban csak közös megegyezéssel lehetséges bármilyen aktus vámpír és ember között, tekintettel a két faj közötti erőviszonyokra. Azon kívül viszont semmi akadálya nem lett volna.

Haydn végül megunja a várakozást. Célzatos torokköszörüléssel közelebb nyomja hozzám a noteszt, amit el is veszek. Semmi kedvem a főnöke mindennapjairól szóló feljegyzéseket olvasni, de bármi, ami közelebb visz ahhoz, hogy megtudjam, ki vadászik a látókra, segíthet.

- Az ég szerelmére, legalább egy köszönömöt kinyöghettél volna. – kiabál utánam, mikor faképnél hagyom - De amúgy ja, nincs mit. Bármikor bármit, te arrogáns vér... Ah, hagyjuk inkább. – morogja halkabban, de én még ezt is tisztán hallom.

Meg kéne köszönnöm? Én csak annyira voltam hálás, amennyire ő nekem.

Hallom amint egyre távolabb kerül, s már csak a szívverésének tompa ütemét érzékelem.

Nyelvem hegyével lassan végigívelek hegyes szemfogaimon, miközben izgatottan beleszimatolok az éjszakai levegőbe, újabb vérengzők után kutatva.

A harc és a düh felpezsdített. Szinte érzem magam körül a lüktető életét, a párás, meleg levegőt, a szellőt, ami vidám nevetés foszlányait hozza magával. El is felejtettem milyen kellemes tud lenni egy kis veszekedés egy fárasztó nap után. Aminek történetesen még nincs is vége.

Szemmel tartom Haydnt míg beér a bárba, majd egy közeli háztetőre telepedve fellapozom a kis füzetet.

Később az egészet elolvasom, de most rögtön a legutolsóhoz lapozok, amin látszik, hogy ideges kéz írta. A betűk nem szabályosak és gömbölyűek, mint az elején, hanem élesek és düledezők.

A második oldalnál megpillantom Ashley nevét, a lányét, akit megöltek. Izgatottan olvasom tovább, de azon kívül, hogy délután találkozni fognak semmi mást nem ír róla.

Csak tudnám mi a fenét keresett az a lány egy vámpírbárban? Véletlen lenne, hogy kapcsolatban állt a pasassal, vagy tudhatott a vérvonala örökségéről?

Jean-Claude szerint, Deannek fogalma sem volt róla, hogy a látó képességei évszázadok óta öröklődtek a családjában. Nem valószínű, hogy Ashley tudott volna róla, főleg mivel ő maga nem rendelkezett a képességgel.

Néhány oldalt még elolvasok visszamenőleg, hogy biztos legyek benne, nem hagytam-e ki valamit, de főleg az üzlettel kapcsolatos - és ahogy a fiú mondta - saját paranoid félelmeiről tesz említést. A noteszt zsebre téve lelépek a tetőről, könnyedén landolva egy szűk kis utcában, majd onnan kilépve a bár felé veszem az irányt.

Már most sorban állnak a halandók, hogy bejuthassanak. Sokuk nyakát büszkén virít egy-egy harapásnyom, de akad olyan is, aki festékkel próbálkozott. Szánalmas. Egy kis pigmenttel nem lehet átverni a mi szemünket.

Odabent még nagyobb tömeg fogad, gyűlölöm ezt a rengeteg embert magam körül, mint egy zsongó méhkas ezernyi szaggal és testnedvvel.

Hogy a figyelmemet eltereljem az undoromról, rögtön a szőke ördögöt keresem a tekintetemmel és hamar meg is találom a pult közelében.

Leülök a hozzá legközelebbi bárszékre és onnan figyelem, ahogy felszolgál. A vámpírt láthatóan sokkal jobban érdekli Haydn, mint a koktélja, úgy vigyorog, mint aki megnyerte a főnyereményt, de az ember a legkisebb figyelemre se méltatja.

- Egy kérdést még nem válaszoltál meg. – szólítom meg, mikor elhalad mellettem.

Megfordul, és közömbösen a szemembe néz. - Várj a sorodra.

- Haydn.

Ezt a kört mintha már lejátszottuk volna egyszer.

- Nem, elég. Baromira elegem van már abból, hogy azt hiszed ugráltathatsz. – csattan fel, de visszafogja a hangját - Légy jó, és menj, ülj le vagy szórakozz, ismerkedj, bánom is én. 

Ismerkedjek? - Erre nem érek rá.

- Csúcs – villant egy kényszeredett mosolyt - Képzeld, én sem. 

- Miért volt az a lány odabent az irodában? – kérdésemre megtorpan és körülnéz, mint aki attól tart kihallgathat minket valaki. Egy vámpírokkal teli szobában ez nagyon is lehetséges, de a dübörgő zene némiképp tompítja a hallásunk.

Összeszűkült tekintettel int, hogy kövessen. Látom rajta, hogy ideges, de nem firtatom. Akkor nem, mikor épp megosztani készül velem valamit.

A főnöke irodájába vezet, ahol még minden úgy van hagyva, ahogy tegnap éjjel. - Szóval? 

- Nem bízom benned. – szögezi le a könyvespolc felé tartva.

Na ne mond… 

Újabb és újabb köteteket emel le, majd gondosan végigpörgeti a lapokat az ujjai között.

- Mit keresel? – kérdezem, mikor nyilvánvalóvá válik mi a célja.

- Tudni akartad, hogy miért volt bent a lány, nem? – kutat tovább - Nem hiszem, hogy használható információ lesz, de legalább megkapod a választ minden feltett kérdésedre. Megvan! Na végre. – az egyik könyv borítója mögül előhúz egy lapot - Az ember azt hinné, hogy fiókban, vagy széfben, vagy otthon tartja ezeket, aztán meg a nagy francokat. 

Az asztalra teszi a papírt, majd megfordítja. Egy fénykép az, rajta két emberrel. Az egyikük Ashley, őt azonnal felismerem, a másikat azonban még nem láttam.

- Ismered őket?

- A lányt nem, őt mindig csak futólag láttam, de beszélni nem beszéltem vele. A főnök viszont jóban volt velük, gyakori vendégek voltak itt – von vállat, mintha az egész semmit sem jelentene.

- És ő kicsoda? – mutatok a fiatal srácra, aki szembetűnően hasonlít Ashleyre.

- Damien. Az öccse. De próbáld meg nem felkeresni és nem belekeverni ebbe az egészbe. Éppen elég trauma neki, hogy a nővérét meggyilkolták, arra már nincs szüksége, hogy még a te fancsali képedet is bámulnia kelljen.

Csalódást kell okoznom neki, mert egyáltalán nem tud megsérteni, pedig nem először próbálkozik vele.

- Nem tervezem felkeresni, egyenlőre. – nézek rá szigorúan, hogy eszébe se jusson megszólalni – De lehet, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.

- Már miért lenne az? Egyszerűen csak hagyd békén és kész. – fonja össze vékony karjait maga előtt, kissé mérgesen.

Már kezdem megszokni. Úgy tűnik ez a természetes reakciónk egymásra.

- Arra nem gondolsz, hogy esetleg segíteni akarok neki? Te magad tudod a legjobban, hogy a nővérét megölték. Szerinted puszta véletlen volt?

- Rohadtul fogalmam sincs miért ölték meg a lányt, de ezen nem is akarok változtatni. Végeztem! – jelenti ki eltökélt hangon, olyan pillantással, ami azt üzeni, ne baszakodj velem.

- Mit értesz az alatt, hogy végeztél?

- Melyik részét nem érted? – mered rám szikrázó szemekkel.

Érzem a haragja forróságát, ami felém áramlik. A heves szívdobogás, testének apró reakciói úgy mesélnek nekem róla, mint egy nyitott könyv.

Hosszan nézzünk egymásra, ezúttal tényleg elhatározta magát, makacssága kiült a vonásaira és egy centit sem fog engedni belőle. A belsejében megbúvó csipetnyi kétségbeesés pont annak a félelemnek lehet a kezdete, amit a vadász elől menekülő zsákmányállat érez, ha sarokba szorítják.

Hát legyen. Közelítsük meg másképp a dolgokat, végül is úgy sem fogja elmondani, amit nem akar. Ki kell találnom, hogyan tudnék nélküle előbbre lépni.

- Rendben. Végeztünk. - a fényképet zsebre téve az ajtó felé indulok. Mindig is elboldogultam egyedül, most sem lesz ez másképp.

- Hé, várj! – kiált hirtelen utánam, mikor a kezem a kilincshez ér.

Felvont szemöldökkel nézek vissza. Eddig el akart zavarni, most meg visszatartana? – Mi van?

- Ezt most komoly, ugye? – firtatja – Nem lesz több rejtélyes felbukkanás a lakásomon meg hasonlók?

- Nem tervezek látogatást, hacsak nem hívsz meg vacsorára. Azt értékelném. – vigyorgok rá, szemfogaimat kivillantva.

Erre persze rögtön tartózkodóvá válik. – Felejtsd el.

- Legyen. – sóhajtom sajnálkozón, majd távozom.

Kifelé menet most is sokan megbámulnak, de figyelmen kívül hagyom őket. A mohó tekintetek kereszttüzében és a dohány bűzén túl is érzem Haydn illatát mögöttem. Gondolom nem fog hiányolni olyan nagyon.

Ami azt illeti… ideje sem lesz rá, hisz hamarosan úgy is viszontlátjuk egymást, csak még nem tudja.

 

***

 

A vámpírtanács után kémkedni nagyon kényes munka. Több száz éves nemes vámpírok, különböző kiéleződött tehetséggel, nagy odafigyelést igényelnek, ha nem akarom holtan végezni.

Mostanában gyanúsan nagy a mozgás a tanács épületében. Szolgák jönnek és mennek, de úgy tűnik a városban egyre inkább elharapózó helyzetre fittyet hánynak. A vérengzők már a nyílt utcán is támadnak emberekre, ha ez így megy tovább, előbb utóbb valaki felfigyel a létezésükre.

A mesterem éjszakai körútja alaposan lecsökkentette ugyan a számukat, de még mindig nem tudjuk, ki az, aki teremtette őket és ki az, aki más városokból idecsődítette ezeket a szörnyetegeket.

Egyenlőre egyetlen egy nyomom van az árulóhoz: egy vámpír, aki minden éjjel a bár körül ólálkodik. Ezt onnan tudom, hogy én is ezt teszem titokban, de nekem legalábbis jó okom van rá. Szabadidőmben szemmel kell tartanom a helyet és persze Haydnt is, mert a szemtanúk hajlamosak túl korán meghalni. Nem mintha hiányozna nekem, vagy ilyesmi, de ha a gyilkos netán feltűnik miatta, lehetőségem lesz rá, hogy elkapjam.

Rápillantok a laptopom képernyőjére, amin a feltöltés éppen befejeződött. Gonosz mosolyra húzom az ajkaim, mikor utoljára rákoppintok az Enter-re.

A levél elküldve, most már csak várnom kell pár napot.

 

***

 

- Te meg mi a faszt keresel itt már megint? – förmed rám hitetlenkedő képpel, mikor szombat este először megpillant.

Már majdnem két hét telt el azóta, hogy utoljára látott, de úgy tűnik még mindig dühös. Rejtély, miért.

Vitatkozhatnánk arról, hogy kinek is van joga mérgesnek lenni, ehelyett szenvtelenül rávigyorgok, maximálisan kiélvezve a helyzetet. Nem szoktam ilyet tenni, de ez a halandó valahogy… halálra idegesít.

- Nem hiszem, hogy illik így beszélni a főnököddel. – közlöm végtelenül arrogánsan, mire összeszorítja formás ajkait.

- Miről beszélsz?

Az egyik pincérnő siet hozzánk, mikor meghallja a kissé hangosra sikerült szóváltást. Enyhén mandulavágású barna szemeit rám mereszti, először végigmér, mint minden nőnemű emberi lény, majd ragyogó mosollyal Haydn felé fordul.

- Te ismered őt Haydn? – kérdezi kíváncsian.

- Volt már hozzá szerencsém. – mosolyog kényszeredetten, közben le sem veszi rólam a szemét. Nem tudom mi járhat a fejébe, gondolom csupa olyasmi, ami miatt átharapnám a torkát, de amíg nem mondja ki, nem fog fájni neki.

Kifejezéstelen arccal viszonzom a pillantását, én se jókedvemből vagyok itt, elhiheti.

- Ööö… érzem ám a feszültséget. – kotyog közbe a halandó nő, majd bátortalan mosollyal kezet nyújt. Nekem. Egy vámpírnak. – Hello, Molly vagyok, örvendek.

A kezét fixírozom, de eszemben sincs hozzáérni ehhez a nőhöz. Egyáltalán nem taszító, ami azt illeti szép is, de nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám. Sosem szerettem.

- Francois. – szólalok meg végül, miután visszahúzta a kezét és az oldala mellé engedte.

- Francia? – túr bele zavartan a hajába.

- Igen, annak születtem. – mosolygok rá, hogy oldjam a feszültségét. Ha el akarom hitetni az itteniekkel, hogy az új főnök vagyok, hát úgy is kell viselkednem, nemde?

- Szuper! Jenny, a másik pincérünk épp franciául tanul. Ha nem okoz gondot, segíthetnél gyakorolni neki a kiejtést, mert irtó…

- Molly… - vág közbe Haydn mogorván - … magunkra hagynál pár percre? A csajszi szerintem rendelni akar.

Molly erre hátranéz a bárpultnál ülő vörös hajú lányra, aki egy intéssel jelzi, hogy kiürült a pohara. A bár még csak most nyitott, alig szállingóznak befelé az emberek, de a vámpírok ideje még csak most kezdődik.

- Menjünk az irodába. – javaslom, ő pedig szélsebesen elhalad mellettem.

Az iroda ajtaját feszült testtartása ellenére is finoman zárja be utánam, majd megáll a lehető legtávolabb tőlem és azonnal a lényegre tér.

- Azt mondtam végeztünk.

- Te végeztél, de nekem még dolgom van. – pontosítok finoman. Az én feladatomról egy szó sem esett közöttünk.

- Akkor mi ez az egész? – kéri számon összehúzott szemekkel – A te műved igaz? A főnök levele, meg az egész dolog azzal a meghatalmazással!

Minek is tagadjam? – Az enyém.

- Tudtam! Már akkor gyanús volt, mikor jött az e-mail, hogy egy barátjára bízza a helyet, míg távol van. Aki ráadásul vámpír!

- Ebben mi olyan különös? – emelem meg a szemöldököm érdeklődve. Bármely elejtett információ a segítségemre lehet.

Haydn unott kifejezéssel néz rám, mint arra, aki csak pazarolja az értékes idejét. Ezzel tud a leginkább felbosszantani, amellett hogy sérteget, de ő amúgy minden téren kimagaslóan csinálja.

- Az, hogy, akárhányszor üzleti útra ment, a kis pincsijére hagyta a főnökösdik. – világosít fel.

- Tegyük fel, hogy ezúttal másképp döntött…

- Amit sosem tenne. - rávicsorgok, de meg sem rezzen.

Persze, hisz ő nem fél tőlem, mert naponta vámpírok között mozog, és még ha félne is, a fejemhez vágná, mint a múltkor. Átkozott ember!

- A múltkor nem bántottalak, de kezdem elveszíteni a türelmem. – közlöm, higgadtságot erőltetve magamra.

- Képzeld, én már akkor elvesztettem mikor megláttalak az ajtóban. – masszírozza meg a homlokát.

Ahogy újra felpillant, a lámpafényben megcsillan a szempillájára hullott ezüst por. Még mindig nem értem miért festi ki magát, úgy mint egy nő, de aztán emlékeztetem magam, hogy ez a halandó eddig mindenben pont az ellenkezőjét tette, mint amire számítottam. Nem szabad alábecsülnöm.

- Most csak bámulni fogsz, mert akkor húzok vissza dolgozni? – mutat az ajtóra, mire egy szempillantás alatt előtte termek.

Megrezzen, mégis büszkén felszegett állal néz szembe velem. - Figyelemre méltó a bátorságod, meg kell hagyni. – ismerem el – De ne játssz a türelmemmel ember, mert egyszer elszakad a cérna. – az utolsó szavakat, már a füle mellett suttogom. Mélyet szippantok a lenyűgöző illatából. Azt még a parfüm sem képes elnyomni, majd amilyen gyorsan előtte termettem, úgy el is húzódom. Érzem a félelme enyhe illatát, ami elégtétellel tölt el. Ezek szerint megértette. – Most hogy ezt tisztáztuk, rátérhetünk a lényegre.

Kényelmesen helyet foglalok a főnök székében. Az asztalra könyökölve összefűzöm az ujjaim és intek Haydnnek, hogy foglalja el a velem szemben lévő széket. Meglepetésemre szó nélkül megteszi és még megjegyzést sem fűz hozzá, mint eddig mindenhez.

- Szóval, hamisítottál egy meghatalmazást a főnök aláírásával. – foglalja össze röviden és tömören a tényeket, elvégre a meghatalmazás másolatát ők is megkapták.

- Pontosan.

- És mi hasznod van ebből? – kérdi komolyan, de…

- A jobb kérdés az, hogy nektek mi hasznotok van belőlem. – mosolyodom el számítón – A főnök vagy halott, vagy nem fog ide visszatérni egyhamar, ergo, a bár sem húzza már sokáig. Ha meg akarjátok tartani a munkátokat, kell nektek egy főnök, aki viszi a boltot.

Elgondolkodva néz körül az irodában, én pedig csendben várom, hogy mérlegeljen.

Feltűnt, hogy mióta utoljára itt jártam, olyan lett ez a hely, mint ahol tornádó ment keresztül. Papírok mindenfelé, üres rekeszek, ládát a sarokban, ragasztós cetlik mindenfelé…

- Nélküled is elboldogulunk. – dünnyögi halkan, percekkel később.

Az eddig oly ádáz tekintetbe most szomorúság költözik, amit még nem láttam nála ezelőtt.

Ujjai között egy papír fecnit kezd el gyűrögetni. Nagyon nehezen akarja beadni a derekát, talán azt hiszi, azért jöttem vissza, hogy kiszedjem belőle amit még tud?

Nem tagadom, kíváncsi vagyok mi az amit ennyire nem akar elárulni nekem, de ennél fontosabb most, hogy kiderítsem ki az áruló a tanácsban és ki az, aki éjjelente itt ólálkodik, mint egy kísértet. Mert ahányszor csak megérzem az erejét és túl közel merészkedem hozzá, köddé válik. Rohadt gyors lehet, ha ezt meg tudja tenni.

- Ezt még te sem gondolod komolyan, ugye? – biccentek a számítógép monitorját beborító emlékeztetőkre. Még magamat is meglepem, hogy képes vagyok felismerni, mikor kell finomabb modorra váltani.

- A főnöknek ez a hely az élete. – motyogja nagy sokára – Senki se hinné el, hogy egy vámpírra bízta a kis kedvence helyett.

- Elég meggyőző tudok lenni. – billentem oldalra a fejem.

- Ja. Vettem észre. – morogja fintorogva.

Ha most arra céloz, hogy fenyegetéssel csikartam ki belőle amit tudni akartam, nem fogok sajnálkozni miatta.

- Ha nem fogsz nekem keresztbe tenni, mindketten jól járunk. Én kideríthetem mi történt itt és tehetek róla, hogy ne ismétlődjön meg, közben vezetem ezt a bárt. Te és a többi alkalmazott ugyanúgy dolgoztok, ahogy eddig.

- És közben sunnyoghatsz amennyit akarsz, mi?

Sunnyoghatok? Mindegy… - Feltörtem a számítógépet. – folytatom - A káosz nem fejezi ki azt ami benne uralkodik, ha még egyáltalán elindul. Szerintem ahhoz is tehetség kell, hogy valaki ennyire elcsessze a dolgokat, mert véletlenül ilyen nem történik. És még azt mondod nincs szükséged rám? Kérlek!



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 08. 02. 01:33:00


linka2016. 04. 27. 22:26:16#34237
Karakter: Haydn Stanislove



 Őt bámulva abszolút nincsenek értelmes gondolataim, közönyös nyugalommal figyelem vonásainak merevségét. Vajon mosolygott már valaha is? Elérte már nála bárki azt, hogy érdektelenségét levetve bármi emberi visszatükröződjön a vonásairól? Nevetségesen más, mint a többi. Nem színészkedik, nem érezteti minden megmozdulásával azt, hogy ő mennyire más, mennyire makulátlan, tökéletes, arrogáns. Neki egyszerű kérdései vannak, amikkel még a pökhendiségnél is jobban felidegesít. Hiába jött el egészen idáig. Semmi újjal nem tudok neki szolgálni. Már elmondtam neki mindent...nagyjából. 
A bárban eltöltött időm egyik óriási előnye az, hogy teljesen immunissá tett a körülöttem lévőkre, nincs most hozzá hangulatom, ahogy nem érdekel a megrögzött faggatózása sem. Van jobb dolgom is annál, mint potenciális gyilkosokról leírást készíteni. 
Nem szól szám, nem fáj fejem. Engedelmével tartanám is magam ehhez, mert a főnök utasítása szerint is nem láttam semmit, nem hallottam semmit, és nem tudok semmiről.
- Amikor olyasmit láttál, amit nem kellett volna.
Tompa inger rántja görcsbe az öklömet, nem fogja feladni. Nyilván. 
- Miből gondolja, hogy láttam bármit is és nem csak a főnököm beszélt róla?
- A kis pincérnőcske szerint a főnök tiltotta meg, hogy beszéljetek, ergo... - nahát, és mosolyog. - ...itt az ideje, hogy hozzákezdj. Pontról pontra.
Pontról pontra? Akaratlanul is ráncok mélyülnek a homlokomon. Ijesztő, hogy komolyan gondolja. 
Valahol mélyen nevetséges is. Bámulatos, mennyire hidegen hagyja őt az, hogy engem mennyire nem érdekel ez az egész. A halálesetek manapság már egészen megszokottá váltak. Mit számít az, ha plusz egy testre ráakadnak? A halál előbb-utóbb bekövetkezik mindenkinél. Ezen már kár kiakadni. 
Bosszúsan hagyom őt magára, hogy felöltözzek. Addig csak leköti magát valamivel. Vagy akár el is mehetne...Igen, az lenne a legmegfelelőbb. De úgysem fog. Önállósította magát és azt hiszi, hogy joga van betörni az életembe csak azért, mert szerinte láttam valami olyat, amit nem kellett volna. 
Ártatlan érdeklődéssel kocogtatom meg az ablaküveget, a kinyitásával nem is lenne olyan nagy probléma, azzal viszont már nagyon is, hogyha ezen keresztül távoznék, akkor plusz-mínusz négy öt bordám tuti eltörne. Nem beszélve arról, hogy helyi látványosságnak könyvelnének el. Vagy egy oltári nagy idiótának. Ennyi elég is ahhoz, hogy meggondoljam magam, ész érvek, és a zsigeri életben maradási ösztön.
Tévedtem, hogy azt hitem a napom ennél rosszabb már nem is lehet, törölközővel a fejemen zárom magam mögött az ajtót be, hogy aztán heveny infarktussal emésszem a vámpír látványát, amint a nyulamat cirógatja kevésbé agresszív árnyakkal az arcán.
- Mit csinál? Ne bántsa!
- Miért bántanám? Ő nem tud semmi olyasmit, amit el kellene hallgatni előlem, igazam van?
Burkolt célzás. Értem én.
- Már megint azt várja, hogy beijedjek?
Fejét félrebiccentve figyel, mennyire emberi ezzel az egészen ártatlan mozdulattal is. 
- Ha azt akarnám, ember, akkor rettegnél tőlem. És fogsz is, ha nem kapom meg, amit akarok.
És még arrogáns is.
- Na és mit is akar pontosan? Mit érdekli magát az a fickó? - lépek közelebb, és a nyulamat felnyalábolva inkább visszateszem őt a ketrecébe. Kevesebb az esélye, hogy baja essen úgy, ha távol kerül magától a veszélytől. 
Tisztában vagyok, hogy hol hibáztam. Nem lett volna szabad hozzá sem szólnom. Hagyhattam volna mindent a pincérnőcskére, azt aztán nyaggathatta volna kedvére, talán még örült is volna neki. A férfi  tekintete komor, és ugyan arcán nincs változás, a hangulat mégis érezhetően megcsappan, na nem mintha eddig úgy kicsattant volna örömében bármelyikünk is. 
- Ha nem hagysz más lehetőséget, Haydn, belemászok a fejedbe és az utolsó gondolatig mindent kipiszkálok onnan.
Reakciót vár tőlem? Igazán? 
Őszinte meglepettséggel kutatom rajta hazugságának a jeleit. Mert az képtelenség, hogy a gondolataim közt is turkáljon, nem teheti meg, erre nincs jogosultsága. De ez mikor is érdekelte őt?! Mosolya csak még inkább elborzaszt, elégedett, nyerésre áll és ezt tudja ő maga is. Óh, hogy fordulna fel, ahol van.
- Bassza meg – konstatálom nyugtalanul, míg hátrálok tőle néhány lépést. 
Egyszer már lefutottuk ezt a kört, és akkor sem volt semmi értelme. Hát most mi változott volna? Dermedten fagyok mozdulatlanná, míg lélegzetem félúton valahol bent reked a mellkasomban. 
- Szóval, hogy is nézett ki a gyilkos? - a szavainak ezúttal súlya van és ez kiborít. - Magas volt? Erős, vagy – ahogy mondtad – nyüzüge? Sötét hajú, sebhelyes kezű? Érezted az erejét? Mesélj és nem kell megtudnod, milyen érzés a harapásom.
- Harapásról szó sem volt – bátorodom fel indokolatlanul. 
- Hát, most már van.
Nem, nincs. Nem is lesz, csak egyszer próbálja meg, holtbiztos, hogy kivégzem.
- Miért akarja annyira kideríteni, hogy nézett ki a fickó?
- Azért, mert meg akarom ölni, mielőtt bántana valakit, aki fontos a mesteremnek. Te is tudod Haydn, hogy a vámpírok dolga csakis a vámpírokra tartozik, és nem szeretjük, ha egy ember túl sokat tud.
Egek, legalább néha hallja azt, amit mond? Tartása meglazul, így nekem is esélyem nyílik arra, hogy elhúzódhassak tőle. 
- Honnan tudjam, hogy utána eltűnik innen és békén hagy? -  emelem meg kíváncsian egyik szemöldökömet.
- Jobb dolgom is van, mint utánad mászkálni, hidd el – elhúzza a száját, hiszek neki. 
Nem, mintha ő nem lenne ugyanannyira irritáló nekem, mint amennyire én vagyok neki. Körülnéz, feszült, türelmetlen. Igaz is, már jócskán benne vagyunk az éjszakában. 
- Tegyük fel, hogy adok egy személyleírást – nem látok az arcán semmit, visszafogott lett újra, tökéletesen érdektelen. - Ha úgy gondolja, nem az igazat mondom, vagy nem elégedett, megint erőszakos tuskó lesz?
Szenvtelenül veszem tudomásul modortalanságának újabb megnyilvánulását. Rám sziszegett. Most akkor megsértődjek rajta, vagy mi a franc?
- Tudom, mikor hazudsz nekem, ember. De ha nem vagy biztos magadban, egyszerűen hagyd, hogy a fejedbe nézzek. Pár perc az egész. 
Na ez az, amit akár el is felejthet örökre. 
- Nem!
- Rendben. Tehát?
Felszusszanok. Van más lehetőségem? Bosszúsan dőlök hátra a fotelomban. 
- Magas volt...magasabb nálam. Jelentéktelen fazonnak tűnt, sötét hajjal, a szemét nem láttam, de még ha láttam volna se megyek vele semmire, mert úgyis vörös, miközben vért isznak. 
- Érezted az erejét?
- Mit? - ráncolom össze a homlokom. 
- Mintha hirtelen lehűlt, vagy felforrósodott volna a levegő körülötted. Éreztél bármi...zavarosat? 
- Miközben a szemem láttán nyírtak ki valakit? - ez abszurd. - Lássuk csak? Igen!
- Haydn...
- Nem, és kurvára nem arra figyeltem, hogy éppen milyen erős az a fazon! Meg se próbáljon erőszakoskodni, mert nem megy vele semmire, világos? 
Nem értem mire jó neki ez az egész. Elhiszem, hogy meg akar védeni valakit, aki fontos, de ennyiből mégis merre indulna el? Semmi használható. Nem éreztem semmit, nem rémlik az sem,hogy hűvös vagy meleg volt-e, mert baromira nem arra koncentráltam. Esz6emben sem volt, hogy a hőmérséklet esetleg fontos lehet. 
- Ennyi volt? - kérdem ingerülten.
Miután felhergelt már megy is a dolgára? 
- Egyenlőre.
- Válaszoltam a kérdéseire.
- Azokra, amiket feltettem – pillant rám vissza. - De vannak még. Például, hogy miért loptad el a noteszt – hát ez nevetséges. - Vagy, hogy mit keresett az a lány a főnököd irodájában akkor este. Na és ugyebár te miért nem vagy halott, ha láttad a gyilkost. Erre nem gondoltál még? - mosolyodik el. - Viszlát, hamarosan!
Mellkasomon összefonom a karjaimat, felhorkantok, de nem köszönök tőle el. Meg sem érdemelné, hogy egyáltalán hozzá szóljak. Kulcsra zárom mögötte az ajtót, aztán hátat fordítva lekucorodom a kanapéra, és a távirányítóval a kezemben nézek körül, hátha van valami érdekes film, műsor, mese, akármi. 






Táskám cipzárjával szórakozva könyökölök rá a korlátra, míg gondolataimba mélyedve összpontosítok a kisebb csoportosulásra. Nem emberek, ez evidens, és nemfognak sokáig élni. Ez meg már szinte majdnem biztos. Eddig azt hittem, hogy csak a szája nagy, de legalább már elérte, hogy ezúttal komolyan vegyem majd a fenyegetőzéseit. Már, ha lesznek még egyáltalán. Igazából nem is terveztem őt felkeresni, még csak nem is számítottam arra, hogy majd pont itt akadok rá, de legalább helyben van. Ennél tovább nem kell cipelnem magammal a noteszt. Átadom neki, aztán kész. Részemről végeztem. 
- Vigyázz mögötted! - szólom el maga, mikor az egyik rafinált kis mocsadék megpróbálja hátba támadni. 
Ő nem lepődik meg, én viszont annál inkább, mikor az ismeretlen nyakát kitöri, aztán tenyereit megtöröli a tetem ruháiba és felém fordul.
- Mit keresel itt?
- Fogd be,  és örülj inkább, hogy segítettem.
- Menj innen.
- Jó, de akkor nem kapod meg, amit neked hoztam.
Ingerülten fordítok hátat, hogy aztán valamelyest megnyugodva mindkét kezemet zsebre vágjam, és akaratlanul is megkocogtassam egyszer kétszer ujjaimat a kemény fedőlapon. Őszintén szólva a munkám során volt időm kitanulni, miként kell az olyanokkal bánni, akik többé-kevésbé annyira emberiek, mint egy vadállat, és legalább annyira szelídek is, mégis meglep, mikor a már oly annyira ismerős ujjak újra a nyakamra fonódnak. Megilletődötten pislogok az ingerült arcra, hogy aztán egy hitetlen mosollyal nyugtázzam újabb apró győzelmemet. Na ugye, hogy mégis csak érdekli őt, mit hoztam neki.  
- Erőszakos bunkó.
- Utoljára kérdem...
- Elhoztam neked ezt itt – emelem fel a noteszt, amiért a legutóbb annyira odavolt.
- Követtél?
- Óh, kérlek. Én csakis azért élek, hogy a te nyomodban járhassak. 
- Mi van benne?
- A főnököm élete. 
- Ezt hogy érted?
- Az az ember gyakorlatilag mindent feljegyzett, ebben élte a világát. Ha engem kérdezel, szerintem enyhén paranoid lehetett szegény. 
- Csak lehetett? Tudsz róla valamit?
- Hiteles szerepkörbe bújtam, de megköszönném, ha mellőznéd a továbbiakban azt, hogy hülyének nézel. Nem jelentkezett már egy jó ideje, az a bár volt a mindene, amit soha nem hagyna csak úgy ott. Nem szólt egyikünknek sem arról, hogy netalántán utazni készül, nem hagyta rá még a kis kedvencére sem azt, hogy hiányában vezesse ő az egész kócerájt. 
- Remek, elismerted, hogy a főnököd már halott, nem köt téged semmilyen ígéret. 
- Hogy te mekkora egy seggfej vagy – csóválom meg a fejem. - Azt nem mondtam, hogy meghalt, de alátámasztom, hogy gyanúsan nagy szarba keveredhetett valami miatt. Nézd, engem nem érdekel, ha te magán célra nyomozásba kezdesz, azt csinálsz, amit akarsz, de engem hagyj ki belőle. Nem akarok belekeveredni.
- Pedig már nyakig benne vagy te is. Te láttad azt, akit én keresek. Kérdés, hogy miért hagyott életben.
- Mert van ízlése – vonok vállat elvigyorodva, aztán a hajamba túrva elhúzom a számat. - Rendes ember volt, bármi is történt vele, nem érdemelte meg. Alkalmazott, bízott bennem, pedig baromira nem szolgáltam rá a kedvességére, erre most eltűnt. 
- Meghalt. 
- Éljen a pesszimizmus! - sóhajtom teátrálisan. - Nem tudjuk, hogy valóban meghalt-e. 
- Minden jel erre utal. 
- Ha lesz a világon bárki, aki pár óránál tovább elvisel téged, kérlek, mindenképp mutasd be nekem. 
Fél szemmel sandítok rá csak, de nem úgy tűnik, mint akit mélyen megérintettek a szavaim. Célzásként a torkomat köszörülve nyújtom felé újra a noteszt, de nem töri magát, hogy elvegye tőlem minél hamarabb, helyette enyhe gyanakvással méricskél, mintha minimum én lennék az, akiben még véletlenül sem lehet megbízni. Sértő a feltételezés, de nem állíthatom, hogy jogtalanul gondolja ezt. Megvan rá az oka, elvégre van néhány információ, amit továbbra sem szándékozok vele megosztani. Viszont ennek is megvan a maga oka, többek között az, hogy van, akit még én se akarok bajba keverni. Elég nagy kalamajkába van ő már enélkül is. Inkább nem fokoznám az élvezetet, ha egy mód van rá. 
Türelmetlen vagyok, már megint késni fogok, ami ezúttal az ő hibája lesz és nem az enyém. Mérgesen toporogva vonom fel a szemöldökömet, miután már kemény tíz perce mozdulatlanul áll és bámul. Ha most nem fogadja el, akkor így járt. Nem fogok itt szobrozni, míg őnagysága eldönti, hogy kell-e neki ez a vacak vagy sem. Ahelyett, hogy megköszönné és eltenné, mert erre vágyott, vagy nem? Azért tett róla említést, mert látni akarja, ugye? Államat megemelve köszörülöm meg a torkom, az őrületbe kerget lassan, aztán megmozdul, kiveszi a kezemből, de nem lapozza fel. Egyszerűen elteszi, aztán sarkon fordul, és kis idő múlva azon kapom magam, hogy komótos léptekkel távolodik tőlem.
- Az ég szerelmére, legalább egy köszönömöt kinyöghettél volna. De amúgy ja, nincs mit. Bármikor bármit, te arrogáns vér... Ah, hagyjuk inkább – dünnyögöm körülnézve. 
A környék maga nem rossz, egyszerű és letisztult. Itt azért kevesebb a forgalom, turistákból szinte semennyi, de ugyan, minek is jönnének erre ilyenkor? Újra zsebeimbe süllyesztem mind a két kezemet, aztán irányt váltva elindulok én is, bár valamivel sietősebb léptekkel távozom, mint ahogy jöttem. Több irányból is megközelíthető innen a bár, de inkább megyek a hosszabb úton, mint, hogy sikátorokon gázoljak át. Nem vagyok hülye, és nem pont ma szeretnék holtan egy kuka mellett végezni. Néhány röhögő félrészeget leszámítva teljesen nyugodt most minden, szokatlan ugyan, de nem annyira, hogy ingert érezzek a probléma körüljárására. A sikátorok mellől orrfacsaró bűz árad, romlott étel, szemét, büdös áporodottság, néhány zugban hajléktalanok rejtőznek, többnyire ártalmatlanok. Elkeserítő a város ezen arca, de hát az éremnek is két oldala van. Homlokomat megdörgölöm és már rutinosan nyitok be az oldalsó ajtón, hogy aztán egy nagyjából üres helységgel és néhány riadt tekintettel találjam magamat szembe. 
- A rohadt életbe is már, miért nem bírsz legalább életedben egyetlen egyszer időben itt lenni? 
-  Jól sejtem, hogy a haragod nem nekem szól? - kérdezek rá óvatosan. - Egyébként is, ilyenkor már nem vendégeknek kéne zsongniuk idebent? 
- Nem lehet, képtelenség – ismerem a pincérlányt, de csak látásból, és most nyögve roskad le az egyik kihúzott székre. 
Teljesen nekikeseredett idebent mindenki. 
- Mi képtelenség? - zavarodom össze.
- A főnök nincs, kámforrá vált, nem létezik többé. Nincs semmi okunk, hogy itt maradjunk...
- Mégis itt vagytok – kotyogom közbe.
- Néhányan maradtunk csak, a pincérek közül többen elmentek, felmondtak, vagy egyszerűen közölték, hogy nem jönnek be. De hát érthető is, nincs fizetés, ingyen meg ki dolgozna?
- Akkor sem maradhatunk zárva – rázom meg a fejem. - Pakoljatok, én meg megyek és kinyitom az ajtót, aztán hajrá mindenkinek. 
- Azt azért ugye sikerült felfognod, hogy nincs elég pincérünk? - fakad ki most már hisztérikusan a lány. 
- Besegítenek – vonok vállat.
- Hadd helyesbítsek, besegítesz – javít ki Molly. 
Nem reagálok, már csak amiatt sem, mert nőkkel nem illendő vulgárisan beszélni. Én pedig alapvetően illemtudó vagyok, és kedves, és udvarias, és szerény. De ez nem zárja ki azt, hogy ne fojtsam meg, csak egy kicsit, annyira, hogy érezze a törődést és a szeretetemet. A nyitás valamivel könnyebb, a többit meg nem én intézem, az sosem érdekelt, hogy ki mennyiért és hogyan jut ide be. Erre legalább még maradt emberünk. Az viszont elkeserítőbb, hogy így napokon belül nagy lesz itt a fejetlenség. 
- Megyek és átöltözöm.
- Igyekezz.
Mintha én lennék az, aki akár félórán át is képes magával szöszölni a tükör előtt. Megcsóválom a fejemet, de azért tartom magam az ígéretemhez. Igyekszem amennyire csak tudok. 
- Tessék, ezt vidd ki.
Meglepő már most mennyien vannak. És ez a létszám csak emelkedni fog, ahogyan később majd vegyülnek is a vendégek. A fiatalokat nem fogom megérteni soha, bár, ha az ő helyükben lennék, akkor lehet engem is érdekelnének az e fajta szórakozóhelyek. Az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül meredek a kezembe nyomott tálcára, inkább nem akarom felismerni az italt, nem tenne jót a közérzetemnek. Pocsékul  fest, de annak tökéletesen megfelel, aki kikérte. Látványos farkasvigyorral köszöni meg, én pedig kezdem kapiskálni, miért is nem lettem végül pincér. Ez nem az én asztalom. 
- Egy kérdést még nem válaszoltál meg. 
Nem mintha válaszokkal tartoznék neki amúgy. Halvány érdeklődéssel fordulok az engem vizslató szürke szempár felé. Nocsak. Kit látnak szemeim. 
- Várj a sorodra – emelem feljebb jelzésértékűen a kezemben tartott tálcát. 
- Haydn.
- Nem, elég. Baromira elegem van már abból, hogy azt hiszed ugráltathatsz. Légy jó, és menj, ülj le vagy szórakozz, ismerkedj, bánom is én. 
- Erre nem érek rá.
- Csúcs – mosolyodom el humortalanul. - Képzeld, én sem. 
- Miért volt az a lány odabent az irodában?
Körülnézek, aztán összeszűkült szemekkel intem, hogy kövessen. Nem fog békén hagyni, nekem meg jelenleg pont hozzá nincs türelmem. Már így is éppen eleget mondtam neki. Az iroda hangszigetelt, zajmentes, ki tudja mióta nem járt odabent senki, pedig előbb utóbb valamelyikünk kénytelen lesz beállni a főnök helyére és átvenni az irányítást. 
- Szóval? 
- Nem bízom benned – jegyzem meg a könyvespolchoz lépve. 
Nem válaszol, de nem is várom el. 
Helyette fellapozom a könyvet, visszateszem, aztán előveszem az újabbat. Nem tudom, melyikbe tette a képet. A főnök is csak egyszer mutatta még nagyon régen, akkor is csak amiatt, hogy beengedjük őket, és ne küldjük el egyiket sem, mert még kiskorúak. 
- Mit keresel?
- Tudni akartad, hogy miért volt bent a lány, nem? - kérdezek vissza, miközben tovább kutatok. - Nem hiszem, hogy használható információ lesz, de legalább megkapod a választ minden feltett kérdésedre. Megvan! Na végre – morgom kibányászva a könyv borítója mögül. - Az ember azt hinné, hogy fiókban vagy széfben vagy otthon tartja ezeket, aztán meg a nagy francokat. 
Az asztalra simítom, aztán felé fordítom, hagyom, hadd gyönyörködje ki magát benne.
- Ismered őket? - pillant rám fel.
- A lányt nem, őt mindig csak futólag láttam, de beszélni nem beszéltem vele. A főnök viszont jóban volt velük, gyakori vendégek voltak itt – vonok vállat.
- És ő kicsoda? - bök a másik alak felé.
Tűnődve szemlélem én is a képet, itt ugyan fiatal még mind a kettő, de a fiú félszeg mosolya mai napig nem változott. 
- Damien. Az öccse – válaszolom vontatottan. - De próbáld meg nem felkeresni és nem belekeverni ebbe az egészbe. Éppen elég trauma neki, hogy a nővérét meggyilkolták, arra már nincs szüksége, hogy még a te fancsali képedet is bámulnia kelljen -  vigyorgok rá. 


Szerkesztve linka által @ 2016. 05. 13. 15:22:11


Moonlight-chan2016. 03. 29. 15:12:20#34137
Karakter: Francois
Megjegyzés: -linkának-


Ez a kölyök itt egyáltalán nem fogja fel a helyzet súlyosságát. Egyre jobban bosszant a viselkedése, az ujjaim szinte bizseregnek, hogy újra markoljam meg a vékony kis nyakát, csak ezúttal sokkal tovább szorongassam, mint az előbb. Ezt kellene tennem, hiába bátor, ő sem halna meg olyasmiért, amihez semmi köze, de Jean-Claude nem örülne, ha erőszakkal szednék ki információt az emberekből. Az csak a legvégső megoldás lehet.

- Haydn! – dörrenek rá ingerülten, mikor továbbra is elkerüli a válaszadást. Lábával félrerúg egy könyvet, majd lassan rám emeli a tekintetét.

- Ne higgye, hogy túl sok mindent láttam belőle – von vállat, mire türelmetlenül intek felé, hogy folytassa - Meglehetősen nyüzüge alaknak tűnt, nem is igazán hívta fel magára senki figyelmét sem. Azt hiszem pont ez volt a célja – mosolyodik el, majd újra elkomorul - Különösebb ismertetőjegyet nem tudok mondani, a szemszínét sem láttam tisztán, de a haja az sötét volt. 

Bólintok, bár ezzel a vámpírtársadalom szimpla egynegyedét sorolta fel. Nem hiszem el, hogy egy legendás gyilkosnak ne lenne semmilyen ismertetőjegye! A bérgyilkosok szeretik otthagyni a lenyomatukat, hogy tudják ez az ő művűk volt és ez különösen igaz a mi fajtánk tagjaira. Csakhogy azt a nőt teljesen átlagos módon végezték ki, nem volt se megnyúzva, se megégetve, de még csak lecsapolva sem. Egyszerűen egy harapás és törött nyakcsigolyák.

Lassan körülnézek a házban, hogy még egyszer felmérjem a helyet. Minden modern és drága, a használati tárgyak a helyükön, semmi nyoma annak, hogy erőszakkal hurcolták volna el a főnökét, bár ha valóban a tanács tüntette el, nekik még csak hozzá sem kellett érniük, az akaratukkal befolyásolhatták, hogy kövesse őket. Ennek fényében Haydn ígérete már fölösleges, hisz a személy, akinek tette vagy halott, vagy árkon-bokron túl van már, ha elég gyorsan vág az esze. Én az előbbire szavazok, de ez mellékes. A fiú ideges mozdulatai, ujjainak apró rebbenése, mind-mind árulkodó jel…

- Valamit nem mondasz el...

Szavaimat követően csak még idegesebb lesz, érzem a szívverését, ami egyszeriben sebesen meglódul.

- Igen, ez általában így szokott lenni – próbál könnyednek tűnni - Mehetek?

Pár percig tanulmányozom az arcát, majd meg sem várva a válaszom szinte kirohan az ajtón. Nem megyek rögtön utána, úgyis pillanatok alatt megtudom hol lakik, így ahelyett hogy követném szép sorjában bejárom a szobákat. Benézek a gardróbba, átkutatom az íróasztalt és a széfet is feltöröm, majd a számítógépet. Itt találom az első olyan dolgot aminek köze van a vámpírokhoz. Egy elrejtett adathordozón néhány illegális szállítmány egy amerikai vérbankból, viszont ez sem köthető össze az ügyünkkel. Egyre csak a fiún jár az eszem, abban biztos vagyok, hogy nem mondott el mindent. Sok évet töltöttem emberek figyelésével, már messziről kiszúrom a testük jelzéseit, amik arra utalnak, hogy nem mondanak igazat, Haydn pedig különösen ideges lett mikor megvádoltam.

Miután nem találok semmit, visszamegyek a bárba és a főnök irodájába besurranva ott is mindent átkutatok. A legfelső fiókban egy borítékban találom meg azt, ami már elég bizonyíték számomra, hogy a pasas halott. Egy repülőjegy a ma délutáni Miamiba induló járatra. Ha elhagyta volna az országot, akkor ez a jegy nem heverne a fiókja tetején. Ennyit a főnökről. Vagyis az egyetlen, aki nyilván látott valamit és még életben van, az a makacs kis ember. És ha azt hitte, ennyivel magszabadul tőlem, hát nagyon téved!

 

***

 

A szomszédban alvó emberek miatt nem törhetem rá a lakása ajtaját, nem lenne jó, ha valamelyik idióta kihívná a rendőrséget, így maradok az elfogadható módszer mellett. Bekopogok, jó párszor, ami azt illeti és kezd elegem lenni abból, hogy egy olyan embert hajkurászok, aki nem zsákmány.

Pár pillanat múlva nyílik az ajtó, döbbenten pillant rám és kicsit engem is meglep a látvány. A víz még csöpög a hajából, de képes volt egy szál köntösben ajtót nyitni. A kis nyomorult nem számított rám, hanem míg én lázasan kutakodtam, ő vígan fürdőzgetett idehaza. Talán azt gondolta nem jövök rá a kis stiklijére?

- Hazudtál nekem! – csapok az ajtóra dühösen, mikor megpróbálja bevágni az orrom előtt. Épp hogy nem repedt szét a fa, de ez most a legkevésbé sem érdekel.

- Maga pedig fenyegetett engem! – vág vissza dühtől szikrázó szemekkel.

Szóval így állunk!

- Haydn... – sziszegem közelebb lépve, legszívesebb beleharapnék az átkozott nyakába! - Elhallgattál előlem fontos információkat.

- Jó, keressük bennem a hibát!

Nem emlékszem mikor voltam ilyen dühös utoljára. Gyűlölöm az embereket, de leginkább figyelmen kívül hagyom őket, ez a kis nyomorult viszont az idegeimre megy! Miért nem fél inkább? Miért kell folyton visszavágnia és keresnie a bajt? Rosszabbkor nem is találkozhattam volna össze pont egy ilyen akadékoskodó, makacs emberi lénnyel!

- Két percet kapsz – préselem ki összeszorított fogaim között.

- Remek – neveti el magát - De ennyi idő kevés lesz nekem. 

- Egy perc ötvennégy másodperc – belépek a lakásba és becsapom magam mögött az ajtót, majd nekidőlök. Elég volt a játékból.

- Az emberéről, akit olyan hű, de nagyon keres, nem tudok mondani semmi hasznavehetőt. – kezd végül bele.

- Korábban még tudtál volna – úgy bizony. Azt mondta hallgatást ígért, vagyis látott valami fontosat.

- Ja, hogy van egy mély és ritka csúnya heg a bal kézfején. Azzal aztán sokra menne! – fonja össze a karjait a mellkasa előtt.

Pörögni kezdenek a gondolataim, minden vámpírt felidézve, akit valaha láttam, akinek sebhely volt a kezén. Egy ritka csúnya, mély vágás…

Egy erős vámpír simán meggyógyítaná magát, nem lenne gond. Ha még ember korában szerezte volna, az átváltozásakor nyomtalanul eltűnik, vagyis csakis később szerezhette. De hogyan? És miért nem gyógyult be?

Újra Haydnre nézek, nem tudom eldönteni, vajon tényleg az igazat mondja-e nekem, de ha egy sebhelyet észrevett, többet miért ne vett volna? - Minden számít, még az is, amit te lényegtelennek gondolsz. 

- Árulja már el, mikor lettem én a besúgója? – szalad ráncba a homloka, de nem most jött el az ideje, hogy kekeckedjen velem.

- Amikor olyasmit láttál, amit nem kellett volna.

- Miből gondolja, hogy láttam bármit is és nem csak a főnököm beszélt róla? – faggatózik tovább.

- A kis pincérnőcske szerint a főnök tiltotta meg, hogy beszéljetek, ergo… - mosolyodom el - … itt az ideje, hogy hozzákezdj. Pontról pontra.

Kitartóan fogva tartom a tekintetét, ha ez afféle szempárbaj lenne, úgyis én nyernék, mert nem kifejezetten van szükségem pislogásra. Ezt azonban nem most foglyuk tesztelni, hamar vége is lesz az egésznek, amikor súlyos ráncokkal a szeme sarkában fordul meg és morgolódva indul el a másik szoba felé. Nem zavarom meg, két percet kapott tőlem, hogy rendbe szedje magát és most úgy sem mehet sehová.

Míg várok, éles szemeimmel alaposan feltérképezem a lakását. Jóval nagyobb terekhez szoktam, de ez világos és barátságos, ezen kívül meg kell állapítanom, hogy ez az ember nagyon rendszerető. Az utolsó tollpihéig minden a helyén van, még a függöny csipeszei is azonos távolságban, ami megmosolyogtat, bár nyilván csak véletlen.

Hirtelen apró neszezésre leszek figyelmes, mire oldalra pillantva keresem a forrást. A kanapé mellől egy gömbölyded fehér állat fut elő, mint egy csomóba gyűjtött vatta, csupán két hatalmas szeme és rózsaszín orra ad némi színfoltot. Egy nyúl.

Egy ideig kíváncsian figyelem, majd lehajolok és megérintem a selymes bundát, még engem is meglep milyen puha. Mint egy kupac bárányfelhő.

- Mit csinál? Ne bántsa! – jön az ideges hang, mire felnézek és látom, hogy már felöltözve áll a szoba másik végében, a fején egy kisebb törölközővel.

- Miért bántanám? Ő nem tud semmi olyasmit, amit el kellene hallgatni előlem, igazam van?

- Már megint azt várja, hogy beijedjek? – néz a szemembe.

Félrebiccentem a fejem, az ajkaimra halvány gonosz mosoly kanyarodik. Van ebben a helyzetben valami morbid élvezet.

- Ha azt akarnám ember, akkor rettegnél tőlem. És fogsz is, ha nem kapom meg, amit akarok. – jelentem ki nyugodtan.

- Na és mit is akar pontosan? Mit érdekli magát az a fickó? – közelebb sétál és felveszi a bolyhos nyulat magához, majd egy rácsos ketrecbe pakolja.

Megvárom, míg újra felém fordul, egy csöppet sem barátságos arckifejezéssel fixírozom. Tudom, hogy még mindig elhallgat előlem valamit, csak azt nem, hogy miért. Vajon ha megtudná, hogy a főnöke valószínűleg vámpíreledel lett, beszélne?

Nem. Attól csak még jobban megijedne.

- Ha nem hagysz más lehetőséget Haydn, belemászok a fejedbe és az utolsó gondolatig mindent kipiszkálok onnan. – mondom szenvtelenül, majd elmosolyodom mikor tágra nyílnak a szemei.

- Bassza meg! – suttogja remegő hangon, hátrálva pár lépést.

Egy szempillantás alatt mögötte termet, hogy az ínycsiklandó nyaka pont fogra essen. Hófehér, sápadt bőr, kismadárként verdeső szív…

- Szóval, hogy is nézett ki a gyilkos? – kérdezem a bőrébe suttogva a szavakat. –

Magas volt? Erős, vagy - ahogy mondtad - nyüzüge? Sötét hajú, sebhelyes kezű? Érezted az erejét? Mesélj és nem kell megtudnod, milyen érzés a harapásom.

- Harapásról szó sem volt.

- Hát, most már van.

- Miért akarja annyira kideríteni, hogy nézett ki a fickó? – faggat, a helyzet ellenére is megőrizve a higgadtságát, pedig minden porcikája pattanásig feszült.

- Azért mert meg akarom ölni, mielőtt bántana valakit, aki fontos a mesteremnek. Te is tudod Haydn, hogy a vámpírok dolga, csakis a vámpírokra tartozik, és nem szeretjük, ha egy ember túl sokat tud. – kissé lecsillapodva hagyom, hogy elhúzódjon, bár a nyakának az a csábító kis hajlata még mindig vonzza a tekintetem.

- Honnan tudjam, hogy utána eltűnik innen és békén hagy? – emeli meg a szemöldökét.

- Jobb dolgom is van, mint utánad mászkálni, hidd el. – húzom el a számat. Éppen elég elviselnem az idegesítő jelenlétét akkor, amikor muszáj.

Látszólag mérlegeli, amit mondtam, én pedig az ablak felé, majd a falon függő órára pillantok. Túl sok időt vesztegettem el azzal, hogy átkutassam a házat és az irodát. Hamarosan felkel a nap, és ha lángra nem is kapnék, de nem kedvelem annak az átkozott égitestnek a melegét. Az épületek fölött már így is dereng némi világosság, előfutára a hamarosan mindent elárasztó fénynek.

- Tegyük fel, hogy adok egy személyleírást. – kezd bele – Ha úgy gondolja, nem az igazat mondom, vagy nem elégedett, megint erőszakos tuskó lesz?

Rásziszegek, nem tudom megállni a sértés hallatán, de csak egy picit rezzen meg az arca, ezenfelül mintha teljesen emberi reakciót látott volna. Te jó ég, pedig mennyire meg akarom harapni! Még senkibe sem akartam ennyire belevájni a fogaim, nem tudom azért-e mert ennyire idegesít, vagy pusztán csak túl szép az a nyak. Majd átgondolom, ha egyedül leszek.

- Tudom mikor hazudsz nekem, ember. De ha nem vagy biztos magadban, egyszerűen hagyd, hogy a fejedbe nézzek. Pár perc az egész.

- Nem! – vágja rá azonnal.

- Rendben. Tehát?

Bosszúsan fúj egyet, a száját összepréselve ül le az egyik fotelbe, én pedig mozdulatlanul várom, hogy belekezdjen.

- Magas volt… magasabb nálam. Jelentéktelen fazonnak tűnt, sötét hajjal, a szemét nem láttam, de még ha láttam volna se megyek vele semmire, mert úgyis vörös, miközben vért isznak.

Ebben van logika, a szemszín nem a leglényegesebb egy vámpírnál, sokkal inkább a külső jegyek, ékszerek, ruházat, vagy egy elejtett név esetleg. De a legbiztosabb mégis az erejének a lenyomata.

- Érezted az erejét?

- Mit? – ráncolja a homlokát.

- Mintha hirtelen lehűlt, vagy felforrósodott volna a levegő körülötted. Éreztél bármi… zavarosat?

- Miközben a szemem láttál nyírtak ki valakit? – emeli fel a hangját – Lássuk csak? Igen!

- Haydn…

- Nem, és kurvára nem arra figyeltem, hogy éppen milyen erős az a fazon! Meg se próbáljon erőszakoskodni, mert nem megy vele semmire, világos?

Hosszú ideig összeszűkült szemekkel bámulok az arcára, ahogy a méreg elfutotta, úgy pirult ki rajta a sápadt bőr. Halványan érezni a félelmét, de sokkal inkább a dühét. Ezúttal nem hazudott nekem, ahhoz túlságosan is felindult, de sehogy sem áll össze a kép. Talán ha megnézem a hullát… lehet, hogy éreznék rajta valamit. Abban a bárban annyi vámpír fordul meg naponta, hogy a gyilkos szaga már rég eltűnt, az erejének rezgéseiről nem is beszélve, de a hullához hozzáért. Sietnem kell, ha még hajnal előtt be akarok jutni a hullaházba. Van ott egy pasas, aki a vámpíroknak dolgozik és elleplezi amit el kell.

Ezt eldöntve indulnék is. Hátat fordítva a fiúnak szó nélkül az ajtó felé lépek. Még egy órám van napfelkeltéig és utána egy kevés, hogy visszaérjek a mesterem házába. Fogalmam sincs, hogy a gyilkos után kellene-e mennem, vagy a látók vérvonalának egy másik leszármazottját kellene-e őriznem.

- Ennyi volt? – kiált még utánam, mikor az ajtóhoz érek.

- Egyenlőre. – válaszolok nyugodtan, félig a gondolataimba merülve.

- Válaszoltam a kérdéseire.

- Azokra, amiket feltettem. – pillantok hátra – De vannak még. Például, hogy miért loptad el azt a noteszt. – megvillan a tekintete – Vagy, hogy mit keresett az a lány a főnököd irodájában akkor este. Na és ugyebár te miért nem vagy halott, ha láttad a gyilkost. Erre nem gondoltál még? – mosolyodom el. – Viszlát, hamarosan!

Az ajtót ezúttal csendesen csukom be magam után. A hullaház a város szélén van, éjjel viszonylag kevés ember tartózkodik ott, nem lesz nehéz bejutnom és ki, de annál kellemetlenebb egy három napos holtest vizsgálata.

Mondtam már, hogy a vámpírok szaglása milyen éles? Nos, nagyjából két teljes napra hazavághatom a szaglásom ezzel.

 

***

 

A tunya biztonsági őrök mellett még emberi sebességgel is lazán elsétálhatnék, észre sem vennék. Pár villámgyors kattintás a biztonsági irodában és a kamerák befagyasztva. Még be sem lépek az alaksori hullaházba, mikor megcsapja az orrom az az irtózatos rothadó szag. Nem, nem olyan, mint mikor egy pohár vért kiteszünk a napra és megromlik, annál sokkal rosszabb ez a szag. Az elmúlásé, a végső pusztulásé és semmi méltóságteljes nincs a meztelen testekben a fémasztalom. A légzést ideiglenesen beszüntetem, addig meg sem kísérlem, míg nem muszáj, ha tudnék hányni már rég valamelyik sarkban kuporognék.

A feljegyzések alapján megkeresem a testet, a látvány már rég nem döbbent meg. Azok, akik a régmúltból származnak, sokkal inkább hozzá vannak szokva a halál látványához, hisz kétszáz évvel ezelőtt még minden következmény nélkül leszúrtak bárkit.

Felemelem a lepedőt, alatta egy fiatal, húszas évei elején járó nő fekszik, a vállán akkora helyen szétmarcangolva a bőr és a hús, mintha egy kifejlett rottweiler vetette volna rá magát. A nyaka egy merő véraláfutás, a szakértő jelentés szerint a kutyaharapásba épp úgy belehalhatott, mint a fojtogatásba, vagy abba, hogy kitörték a nyakát. Nem kérdés melyik volt előbb. Halott testből egy vámpír sem enne és ez az egyetlen módja, hogy biztosan megtudják, bír-e azzal a képességgel, amit keresnek.

A brutalitásra nincs magyarázat, a tanács bérgyilkosa profi és a feljegyzések szerint mindig karddal végzi el a kivégzéseket. Akkor most miért? Lehetséges, hogy nem a tanács keze van a dologban? Azok a simlis mocskok biztos profit küldtek volna ráadásul… a leghalványabb energia jeleit sem érzem a testen. A vámpír vagy nem használta az erejét az öléshez, vagy olyan hatalmas, hogy az utolsó elejtett morzsát is leplezni tudta.

Sehogy sem áll össze a kép. Bárcsak lenne halvány sejtésem arról, hogy ki lehet a következő célpont! Három leszármazott is él Louisianaban, kettő közülük New Orleansban és feltételezhetően a közelebbiekkel kezdik.

Gondosan visszarendezek mindent úgy, ahogy volt, kifelé menet visszakapcsolom a kamerákat, majd észrevétlenül kisurranok az épületből. Beszélnem kell a mesterrel.

 

Pirkadat után érek a birtokra, hihetetlen, de a nyílt utcán futottam össze három vérengző vámpírral. Szó nélkül rám támadtam, ami eddig még sosem fordult elő. A mesteremtől tudom, hogy nemrég ő is végzett egy tucat ilyen tébolyulttal, de még sosem volt ennyi sok belőlük egy helyen. Gazdátlan vámpírom szabadon. Lehetne még ennél jobb a napom?

Mint kiderült lehet, főleg hogy egész délelőtt azt az ostoba kis halandó látót kellett pesztrálnom. Nem annyira idegesítő, mint Haydn, de zavar, hogy a mesterem így odavan érte. Még ha valami hasznát látná, de egyenlőre csupán nála vendégeskedik, és talán az ágyát tartja melegen. Nem értem miért kedveli ennyire az embereket, még azt is megtiltotta, hogy erőszakkal szedjem ki abból a kölyökből, amit tudni akarok, pedig úgy sokkal gyorsabb lenne!

Bosszantó és idegesítő. Ma éjjel sajnos már nem lesz lehetőségem visszamenni. Át kell kutatnom a kikötőt vérengzők után, mielőtt túlságosan is elszabadulnának, ha egyszer a tanács nem hajlandó semmit sem tenni.
Gúnyosan elmosolyodom, arra gondolva, hogy nyilván csalódás lesz a kölyöknek, hogy nem török be hozzá ismét. Kíváncsi leszek a lakásán találom e holnap, vagy félelmében elmenekül addigra. Nem vágyom egy újabb hajszára, de hazugság lenne azt állítanom, hogy nem tölt el izgalommal a lehetőség. Idegesítő, makacs kis dög, de attól még szeretem kínozni egy kicsikét.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 17

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).