Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Moonlight-chan2015. 03. 08. 01:26:06#32586
Karakter: Valerius Magnus




- Még soha senki nem mondott nekem ilyet – szólal meg halvány mosollyal az ajkain, miközben finoman a karjaimba simul. Gyengéden tartom, nagyon jó érzés így, ilyen közel lenni hozzá, akár hajnalig is így maradnék, de a következő pillanatban összerezzenek a csendbe hasító éles hangra. Lucius bocsánatot kérve elhúzódok, a táskájából előveszi azt a mobiltelefont ami máskor is nála volt, majd a füléhez szorítva beszélni kezd bele.

Az a hölgy az, aki a múltkor is és most is szinte ugyanazokkal a szavakkal illeti, mégis kihallani belőlük a féltést.

- Madame, kérem… semmi baj – mosolyog miközben beszél – Nemsokára megyek.

- Egyébként édesapád hívott. – mondja, mire Lucius hirtelen egyenesedik ki, a mosolya pedig már a múlté.

- Valóban?

-  Oui. Azt mondta, hogy egy üzleti ügy miatt Róma felé jönnek, és meglátogatnának.

- Mindenki?

- Eddig az a terv.

Megszorítja a kezem, az övé még mindig az enyémben van, de nem teszek ellene semmit, csak tartom ahogy eddig. Egyszeriben sokkal idegesebb lett és most már kicsit értem is miért, hisz az imént mesélte el, hogy sokszor rosszul érzi magát a családja társaságában.

- Az… hát ez nagyszerű! – sápad el – Nem mondták, hogy pontosan mikor?

- Még majd hívnak. És remélik, hogy akkor te is a kagylónál leszel, cheri.

- I-igen…

- Siess haza – szól még bele az asszony, azután pedig elhal a hangja és Lucius is elteszi a mobiltelefont.

Visszaül mellém a padra, egy ideig csendben van, gondolkodik, addig én visszahelyezem a lemezeket a tartójukba, hogy ne sérüljenek meg, de mikor még ezután sem szólal meg… - Minden rendben?

- Igen… miért? – emeli felém a fejét.

- Hát… remeg a keze. És hideg – simítom végig a kézfejét, most majdnem olyan hideg, mint amilyen én vagyok, pedig ő puha meleg szokott lenni.

- T-tényleg? – ijedtség jelenik meg az arcán – Nem akartam, sajnálom.

- Mit sajnál? – kérdezem halkan, mert nem érte miért mondta. Nem tett semmi rosszat, szerintem az nem helytelen, ha kapaszkodik belém, amikor szükségét érzi. Én nem bánom.

- Egyszer majd… eljöhetne hozzánk – mosolyog rám – Biztos tetszene Önnek is.

Kíváncsi vagyok milyen lehet egy ház belülről, milyen lehet az ő otthona, de az sajnos nem lehetséges - Nem szeretem a társaságot…  - mentem ki magam óvatosan. Nem akarok hazudni neki, de a valódi okokat nem tárhatom fel előtte.

- Ó… értem – motyogja halkan. Rossz érzés, hogy nem adhatom meg neki azt amit szeretne, még el is gondolkodom rajta, hogy mi módon lehetne mégis, de… nem. Nem láthatnak meg. – Én azért… örülnék, ha egyszer meglátogatna.

- Ezt úgy mondja, mintha búcsúzna – simogatom mindkét kezemmel az övéit, hátha a dörzsöléstől picit felmelegszik.

- Ha megyek is, csak most – mosolyog rám – Már keresett a Madame, és nem akarom, hogy… utánam jöjjön.

 

Pont itt biztosan nem keresnék. Ennyire távol a temető új részétől… még a temetőőrök sem jártak erre, amikor még voltak. - Itt… soha nem találnák meg.  

 

Szeretném, ha itt maradna, akkor is ha ostobaság. Lehetetlenség. Egy ember nem tudna itt élni, nem is várnám el senkitől sem, főleg nem tőle, hogy egy ilyen helyen tengődjön. Veszélyben lenne mellettem, Damoklész kardja folyton ott lebegne a feje fölött, mert mi történne, ha ő itt van, amikor túlságosan éhesen ébredek?

- Jó lenne. – suttogja kirángatva a zord gondolataim közül azzal, hogy az arcát a vállamhoz simítja, mielőtt kikísérném a temető kapujáig, ahol ismét elválunk.

A kezemben pihenő kis papírra pillantok, amire a lakhelye címét írta fel. Elképzelésem sincs merre lehet, sosem találnám meg ebben a hatalmasnak tűnő városban és talán így lenne a legjobb. Ha nem mennék el oda és ő lassan megunna egy hideg kriptába járni és elfelejtene.

Mégis… ha felidézem a finom mosolyát, szép arcát miközben a hegedűn játszott nekem, azt érzem, hogy újra olyan boldognak akarom őt látni, még rengetegszer. Eltűntetni a szomorúságát, akár olyan apróságokkal is, minthogy meglátogatom, ahogy kérte. Ha meglátnak… legfeljebb azonnal eltűnök onnan.

***

Késő este van mikor végre eltűnik a fény a földszinti ablakokból. Lucius az emeleten van, a szobájából még az én fülemnek is alig hallható zene szűrődik ki, egy ember meg sem hallaná és először nem is értem miért szól egyáltalán.

Egy ugrással könnyedén az ablakpárkányra érkezem és onnan nézek be a sötét szobába. Lucius az ágyon fekszik, a takaró a nyakáig felhúzva, a fején valami, ami leginkább egy hajpántra emlékeztet, de zene szól belőle, egyenesen a fülébe. Pár percbe beletelik míg rájövök, hogy hogyan lehet kinyitni ezt a furcsa ablakot, ami nem oldalra hanem felfelé csúsztatva nyílik ki, majd szép csendben belépek rajta.

Odabenn azonnal megcsap a meleg levegő, mintha minden olyan puha és langyos lenne, mint Lucius bőre és az egész szobát belengi az a nagyon finom illat, ami belőle árad.

Mélyen magamba szívom miközben lassan megkerülöm a hatalmas ágyat. Míg várakoztam elkaptam néhány galambot a háztetőn így nem kell amiatt aggódnom, hogy túl nagy lenne a kísértés. Mindig az, de most nem fogom elveszíteni a fejem, mint ahogy korábban majdnem.

Hangtalanul leülök a puha szőnyegre, közvetlenül az ágya mellett, hogy nézhessem egy kicsit amint alszik. Olyan békés, nyugodtak a vonásai, a szuszogása meg-meglebbent egy az arcába hulló hajtincset, amit óvatosan kisimítok onnan. Megnézem azt a különös készüléket is amiből a zene szól, de aztán inkább Luciusra figyelek.

Eszem ágában sem volt megzavarni az álmát, valameddig maradtam volna, de még hajnal előtt csendben távozni akartam, viszont kis idővel később megmozdul, majd olyan hirtelen ül fel, hogy még én sem reagálok azonnal. Leveszi azt a valamit a fejéről és félreteszi, majd a feje egyenesen felém fordul.

- Valerius?

A szemét egy sötét anyag takarja, bár akkor sem látna ha nem lenne rajta semmi, mégis tudja hogy itt vagyok.

- Honnan tudta? – kérdezem halkan, nem mozdulva.

Kifújja a bent tartott levegőt miközben teljesen ülő helyzetbe tornássza magát. – Éreztem, azt hiszem. Mintha álom lenne… de tényleg itt van, ugye?

Felemelem a kezem, majd gyengéden az övére simítom, amivel a takarót fogja. – Tényleg itt vagyok. Nem akartam megzavarni, elnézést kérek miatta.

- Nem zavart meg. – ingatja a fejét – Csak felébredtem. – egy kis szünetet tart, de észreveszem, hogy az ujjait picit az enyémhez görbíti, így végül megfogom a kezét, úgy, hogy bármikor elhúzhassa ha akarja.

- Mikor álmodik, én is ott vagyok? – az előbb azt mondta, azt hitte, hogy álmodik. Én nem tudom milyen lehet az, amikor én alszom, csak a sötétség vesz körül, nincsenek színes képek, ahogy egy könyvben leírták az álmokat. Sem jók, sem rosszak.

- Én nem így értettem… csak azt hittem… mert… - motyogja zavartan, majd elég hirtelen másra tereli a szót – Madame Marie engedte fel?

Csak bámulok rá, de nem tudom mit mondjak úgy, hogy ne legyen hazugság. – Nem.

- Akkor hogyan…?

- Az ablakon. – válaszolom végül, de mikor látom, hogy picit elnyílnak az ajkai és megszorítja a kezem, azt hiszem tudom mi következne most – Nincs semmi baj, nem kell aggódnia. Nem tettem kárt az ablakában sem.

- De hát ez a második emelet! Miért nem jött el velem? – szorítja meg a kezem, a hangja kicsit ijedtnek tűnik.

Talán tényleg hiba volt az engedélye nélkül bejönnöm az otthonába.… - Ha úgy kívánja elmegyek, nem szeretnék kellemetlenséget okozni önnek. – állok fel lassan, hogy most azonnal elmenjek. Valóban nem gondoltam át eléggé, nem is csodálkozom, hogy megrémisztette a viselkedésem, éppen ezért lep meg, mikor nem engedi el a kezem, hanem még szorosabban markolja.

- Félreérti, nem akarom, hogy elmenjen. – suttogja, majd maga felé húz én pedig engedelmesen lépek mellé és megértve a szándékát leülök az ágy szélére – De biztonságosabb lenne az ajtón át jönnie.

- Aggódik értem? – lepődöm meg. Nem azért ijesztette meg az ittlétem, mert én vagyok, hanem az, hogy az ablakon jöttem be? – Tényleg?

- Persze, hogy aggódom… - motyogja az orra alatt.

Még senki nem aggódott értem. Nem is tudom mit kellene most éreznem vagy gondolnom. Meg kellene köszönöm, vagy ugyanazt felelnem? Hisz én is aggódom érte…

Csend ereszkedik közénk, egy percig kicsit feszülten hallgatunk, de lassan ugyanolyan könnyűvé válik a csend, mint eddig bármikor, ha csak ültünk egymás mellett, beszéd nélkül. Lucius egy kicsi fehér négyszögletű eszközt fog a kezébe, amit egy zsinór köt össze azzal a zenélő hajpánttal, amit levett a fejéről. Nyomogatni kezdi a tetejét, mire a zene egyszer csak megszűnik, a fehér készülék egy ideig még világít, majd lassan elsötétül a párnán. - Az micsoda, ha szabad kérdeznem?

- Ez? – emeli meg a kezében tartott pántot. – Nem tudja?

- Az ismereteim kissé hiányosak az efféle újdonságokkal kapcsolatban. – magyarázom halk hangon, hogy a beszélgetéssel ne keltsem fel a pár szobával arrébb alvó asszonyt.

- Egy fejhallgató. Néha ezen hallgatom a zenét amikor aludni megyek. – félreteszi a másik párnára, amin nem is feküdt.

Érdeklődve körülnézek a szobában, bár félhomály van, a szemeim élesebbek mint egy emberéi így látom a különböző tárgyakat szépen elrendezve az asztalon és néhány polcon, ahol jó pár könyv is helyet kapott. Minden szép és világos, tele puha dolgokkal, mint a szőnyeg, vagy ez az ágy is. Biztos kényelmesebb alvást biztosít, mint egy kőkoporsó, de ha én elalszom úgy sem érzem, vagyis nekem nem számít annyira.

- Az egész szobának olyan illata van, mint önnek. – a legjobban azt hiszem pont ezen a takarón érezni, ami félig még mindig rajta van. – Milyen illat ez? - nem válaszol azonnal, ezért felé fordulok, hogy megtudjam nem hoztam-e kellemetlen helyzetbe a kérdésemmel. Látni nem látok az arcán semmit, de érezni annál többet érzek. Hirtelen melegebb lett a bőre és a szíve is sokkal hevesebben ver, mint az imént. Ez azt jelenti, hogy… - Most elpirult ugye?

Torokköszörülés a válasz, mintha nehezére esne megszólalni pedig nem kérdeztem olyasmit, amire nehéz lenne választ adnia. – M-mandula… a kedvenc szappanomnak van ilyen illata. – nyögi ki – Tetszik?

Bólintok, de aztán azonnal rájövök hogy nem látja. – Igen, nagyon finom. És illik önhöz.

Gyengéden lefejtem az ujjait az enyémről és közelebb sétálok az egyik polchoz. Nem veszek le semmit csak végignézek a tárgyakon, sok különös dolog van itt és felfedezem az asztalra téve azt a hegedűt is, amit neki adtam. Ezt szokta magával hozni akkor, amikor hozzám jön és játszik nekem. Legalább hasznát tudja vennie.

Az anyag suhogására pillantok hátra, Lucius már az ágy mellett áll és biztos léptekkel indul meg előre, egyáltalán nem kell tapogatóznia. Bizonyára a szoba minden szegletét ismeri már és mikor ezt csinálja, teljesen olyan, mintha látna. Olyan könnyű megfeledkeznem arról, hogy a számomra természetes adottság, a látás, számára nem létezik.

- Így talán többet lát majd.

A falhoz nyúl, majd hirtelen éles, fájdalmasan vakító fény árassza el a szobát, a szemeimbe mintha ezernyi tű fúródott volna egyszerre. A kezeim gyorsan az arcom elé rántom, sziszegve szorítom össze a szemhéjaim, próbálva megszabadulni ettől a fájó lüktetéstől. Ez túl erős… mintha egyenesen a napba tekintettem volna, csak ez nem perzseli meg a bőröm…

- Valerius? Jól van? Szólaljon meg… – érzem meg a vállaimon a kezeit – Mi a baj?

Nem tudok megszólalni az összeszorított fogaim miatt, de mikor újra megpróbálom kinyitni a szemem, nem látok semmit, csak az éles szúrást érzem megint.

- A fény… a szemem nincs hozzászokva a fényhez. – suttogom rekedten – Túl erős.

Alig mondom ki az utolsó szót mikor ismét áldásos sötétség borul körém és visszatartott lélegzettel kipislogom a szúró érzés utolsó maradványait is, bár még mindig kicsit elmosódottan látom a körvonalakat, de ha megsérült is a szemem, tudom, hogy pár perc alatt meg fog gyógyulni.

- Nagyon sajnálom, nem tudtam... – hallom meg a hangját, aztán az egyik keze indul útnak fel az arcomra, de gyorsan elfordulok tőle. – Valerius?

A köpenyem szegélyével alaposan letörlöm azt a pár előbuggyanó vércseppet a szemeim sarkából, nem akarom, hogy véresek legyenek az ujjai. Visszafordulok felé, röviden megérintve a kezét csak hogy tudja nem mentem arrébb és tényleg nincs semmi baj, amiről biztosítom is. – Minden rendben, nincs szükségem fényre hogy lássam. Nincs olyan sötét.

Mozdulatlanul áll pár pillanatig, majd nehéz sóhajjal botorkál vissza az ágyhoz, leülve a szélére. Most nem olyan ruha van rajta mint szokott, ez sokkal vékonyabbnak tűnik, odakint biztosan átfázna bennük. Kinézve az ablakon látom, hogy még van valamennyi időm mielőtt vissza kellene indulnom, hogy biztonságban legyek a hajnal elől, de nem tudom mit kellene csinálnom. Furcsa, hogy nem a kriptában vagyok, nagyon szokatlan ezt a teljesen más környezetet látnom, éreznem magam körül. Olyan ez, mintha egy másik világba kerültem volna és az egyetlen, ami ugyanaz itt is, az Lucius. Ez viszont bőven elég érv ahhoz, hogy ne vágyjak vissza a rideg falak mögé.

- Ha a családja megérkezik… - szólalok meg hosszas hallgatás után, miközben visszaültem mellé - … nem áll majd módjában egy temetőben kóborolni éjszaka. – elmélkedek.

- A családom szeretné megszabni, hogy mit tegyek. – bólint szomorú mosollyal – De ez csak részben sikerülhet nekik. Vak vagyok, de nem kisgyerek.

- Tisztában vagyok vele. – érintem meg finoman a szemét fedő fekete anyagot mire picit megrezzen, de nem húzódik el, én pedig nem teszek semmi mást, minthogy röviden végigsimítok a halántékán esett sérülésen és megállapítom, hogy már nem vérzik.

Nem, ő már nem gyermek. Bár az én éveimhez mérten alig élt, az emberek között már felnőtt és ezt én soha nem is kérdőjelezném meg. A cselekedetei, a gondolatai, nem egy felelőtlen gyermeket tükröznek, hanem egy komoly, érett, tapasztalt férfit, akinek talán túl sok szomorúság nehezedik a lelkére.

- Ön is eljöhet bármikor, ha szeretne. Végül is, én sem kértem öntől soha engedélyt arra, hogy meglátogassam. – mosolyog rám.

Szeretem mikor így mosolyog, ilyen szépen, boldogan. – Mert nem is kell az engedélyem, hisz egy köztemetőbe szabad bejárása van. – simítom meg a térdén pihenő kézfejét - Én… nem szeretném, ha bárki is meglátna itt.

- Miért nem?

- A legtöbben félnek tőlem. – vallom be halkan, hogy valami magyarázattal szolgáljak – Ön Lucius, csak azért marad a közelemben, mert nem lát engem. Ha látna, soha többé nem tenné.

Némán mered felém, a szavaimon gondolkodhat, de ennél többet nem mondhatok, hogy ne legyen hazugság és ne is fedjem fel magam. Nem én választottam ezt az átkozott életet, de számtalan alkalmam volt megtapasztalni a következményeket, ha egy ember felismeri bennem a vámpírt, a szörnyeteget, akitől menekülnie kell, mert úgy hiszi épp áldozatra vadászom.  Néha kísértetnek is hittek, de a vége úgy is ugyanaz lett: az emberek elmenekültek.

- Valerius… - tör be a szelíd hang a gondolataim közé - … nem kell mondania semmit ha úgy gondolja…

- Személyes kérdést szeretne feltenni?

Bólint. – Említette az otthonát… hogy… hogy elpusztult egy tűzben.

Az otthonom, a börtönöm és majdnem egész Róma. – Így történt.

Mély levegőt vesz, minta valami szörnyű tettre gyűjtene bátorságot, de láthatóan bármilyen nehéznek is tűnik a feladat, ő nem hátrál meg.

- Megsérült abban a tűzben? – kérdezi végül alig hallhatón – Ezért mondta, hogy…

-… hogy félnek tőlem? – bólint – Nem, sértetlenül kijutottam. – mondom, mire láthatóan megkönnyebbül hogy ezt a választ kapta, viszont így további magyarázat is szükségeltetik amit sajnos nem adhatok meg. – Én… nem vagyok olyan, mint az emberek. Nem akarom becsapni önt, az nem lenne tisztességes, ugyanakkor nem mondhatom el az okát. Még ha önzőnek is tart majd emiatt, nem szeretném elveszíteni a társaságát…


Honey2015. 03. 03. 23:09:06#32570
Karakter: Lucius Hellet



- Így született? – töri meg a hideg, kínos csendet a hangja. Picit megremegek, végignyalva kiszáradt ajkaimon.

- N-nem – hunyom le a szemeim egy hosszú pillanatra – Egy… baleset volt. – legalábbis azt hiszem.

- Sajnálom, hogy megsérült – mondja hirtelen amire a legkevésbé számítok. – Biztos gyönyörű szemei lennének.

- Már tudja, miért nem szeretem, ha látják – mondom csendesen, az ujjaim közé feszül a köpenye nehéz, selymes anyaga.

- Mások… tesznek valamit, ha meglátják? – meglepődve rezzenek meg, amikor az ujjait megérzem végigsiklani az arcomon. Mintha a fejemben zubogó tompa sajgás is eltűnne lassan, enyhülve.

- Mikor kicsi voltam – gondolok vissza szomorúan, de nincs bennem harag vagy keserűség. Ha én látnám, minden bizonnyal én is megrémülnék. – kigúnyoltak… undorítónak neveztek. Néha még a szemüveget is eldugták, hogy aztán nevessenek rajtam – ülök fel finoman – De csak gyerekek voltak. A felnőttek egyszerűen… nem tudják, mit mondanak. Még a szüleim is, nem csak az idegenek – próbálkozok egy erőtlen mosollyal.

Ó, igen, az a csend, az a kínos hallgatás, a torokköszörülés aztán tématerelés. Anyámék pedig egyszerűen nem hozzák szóba, de érzem, hogy nem csak a témát, de engem is kerülnek. Próbálnak nem… annyira próbálják. Mégis, Valerius úrnak mégis el merem mondani ezt, mintha a lelkem mélyéről szakadna le egy sötét szilánk.

- A szülei is bántják?

- Nem szándékosan – mentegetem őket – csak azt hiszem, kellemetlen nekik. Úgy érzem, nem tudják, hogy mit kezdjenek velem.

Ott vannak a bátyjaim. Én vagyok az, aki a fekete bárány, aki csendben ül és mosolyog, aki felborítja a poharat, ha nem a megszokott helyre teszik, aki udvarias mosollyal kimenti magát az összejöveteleken.

Meglepve érzem, hogy körém fonja az erős, hatalmas karjait és megszorít finoman. A keze… langyos, ahogy a tenyerét az arcomra simítja, mintha egy ketrecben lennék, mely bársonnyal van kibélelve.

- Ön mit szeretne? Nekem elmondhatja, ha gondolja, én aztán nem fogom továbbadni – halványan elmosolyodva hallgatom. Ez kedves. Annyira őszintén és mesterkéletlenül kedves…

- Tudom – simítom meg a kezét óvatosan – Szeretném, ha… úgy kezelnének, mint a testvéreimet. Mintha én is a… családhoz tartoznék és ne… ne sajnálnának.

Akármennyire is próbálom visszafogni, a torkom összeszorul, hiába harcolok, remeg a vállam. Sírni nehéz és fáj. Nyelem a könnyeim, befelé.
De itt van Valerius, és én ilyen kínos helyzetbe hozom, hogy ezzel a megváltoztathatatlan, keserű helyzetemmel foglalkozzon az ügyetlenségem miatt, ahelyett, hogy zenét hallgatnánk. Megérzem a hatalmas tenyerét a hátamon, finoman cirógatva.
Hallom kint az esőt, érzem a nedves kő és a föld illatát. Szeretem ha esik, szeretem a halk kopogását az ablakomon.
Minden mocorgás hangos ebben a csendes akusztikában.

- Jobban érzi magát?

- Igen, köszönöm… biztos nehéz vagyok, elnézést hogy… - habogok.

- Egyáltalán nincs súlya, ne aggódjon – nyugtat. Érzem, hogy ez a pozíció felettébb… félreérthető, zavartan próbálom kihúzni magam az öléből, de könnyedén, megerőltetés nélkül kap fel. Megdöbbenve kiáltok fel halkan, megkapaszkodva a vállában, kikerekedett szemmel fordulva ösztönösen felé. Szent ég, mit csinál, mintha meg sem feszülne.

- Mit csinál? – kapok levegő után.

- Csak a lócára ültetem, ne aggódjon.

- A szemüvegem! – sóhajtok.

 Egy pillanat – érzem a fenekem alatt a kőpadot. Amikor az ujjaimnak nyomódik a hideg műanyag, csalódottan sóhajtok. Most egész végig üljek itt, fedetlenül?

- Eltörött.

- A feje… jól van?

- Azt hiszem – érintem a halántékomra az ujjaim. Kicsit mintha… nedves lenne.

- Várjon egy kicsit – áll fel, én pedig lassan veszek egy mély levegőt, beszívva a nedves, poros kő illatát. Magam mellé teszem a kezem, megérintve a fal faragott mintázatát. Megrezzen a fejem, érezve, hogy visszatér és bátran állom, bármit is csinál. Semmi rosszat nem lennék képes feltételezni róla.

A hűvös ujjai a nyakamra simulnak, az államnál fogva megdöntve a fejem, megrándulok egy hosszú pillanatig, amíg a nedves anyag a bőrömnek nyomódik. Érzem a nedves vér fémes szagát.

- Jobb egy kicsit?

- Ön nagyon kedves – mosolyodok el.

- Így gondolja?

- Igen – szorítom össze az ajkaim, az arcom ismét égni kezd. Ez már rettentően kínos, úgy viselkedem egy tanult úriember előtt, mint valami elborult agyú fruska. Pedig fiú vagyok, ami még rátesz egy lapáttal. Apám mindig neheztelt rám emiatt… előre biccentve a fejem érzem, hogy a hosszú sötét tincseim ismét eltakarják az arcom, mint egy jótékony függöny.

- Nem kell elrejtenie az arcát – szólal meg csendesen – Engem nem zavarnak a hegek.

Hallom, hogy motoszkálni kezd, kíváncsian biccentem felé a fejem, hogy jobban halljam. Hallom a gépecske zúgását, a gramofon sistergését és a jellegzetes, el nem téveszthető kattanást, ahogy a lemezhez ér a tű.

Ó, Chopin…

- Mikor még volt otthonom és családom – kezdi csendesen – apámnak volt egy testőre, aki elveszítette az egyik szemét. Nagyon magas férfi volt – zeng a hangja halkan, mintha nagyon, nagyon régre emlékezne vissza. – és sohasem beszélt, mindenki kellemetlen emberként ismerte, de mikor megkérdezte apámat, hogy miért hagyja maga mellett, azt válaszolta: „Az a férfi egy szemével is többet lát, mint az, aki kettővel bír”.

- Ez mit jelent? – kérdezem csendesen.

- Sokáig nem értettem a jelentését, de most… azt hiszem, értem – megérzem a puha ujjbegyét az államon, felemelve a fejem maga felé. – Ön nem láthatja ami körülveszi, mégis sokkal többet felfedez a világból, amit a látók nem vesznek észre: illatokat, ízeket, hangokat, formákat… amik fölött a látók elsiklanak. Pusztán a légzésem üteméből tudta, hogy én állok ön mögött, érezte, hol a tűz, a könyvek… - lassan végighúzza az ujját a szemem alsó részén, megrebben a pillám. – Elveszítette a színeket, de helyette rengeteg mást észrevesz. Ezek a hegek pedig engem egyáltalán nem borzasztanak el. Ön miatt elszomorít, de szerintem… még így is szép.

Megdöbbenve kerekednek el a szemeim, emésztve, amit mondott. Ő… nem úgy sajnál? Ő… bele próbálja képzelni magát az én fejembe… elakad a lélegzetem.

Az ajka… végigsimít a halántékom egy lassú ívén, a szája megdöbbentően meleg az ujjaihoz képest. Lehunyom a szemem, beledőlve finoman a karjaiba. Ez… kedves. Nagyon… figyelmes és… és nem tudom, mintha megolvadna a mellkasom.

Halványan elmosolyodok.

- Még soha senki nem mondott nekem ilyet – mondom csendesen, a kezem a kezére simítom, megszorítva hálásan. Valamit ha mondani is akart, belé rekedt a szó, ugyanis a telefonom haldokló hangon próbál csörögni. Ó tényleg, itt biztos jó a földelés, csodálom, hogy van térerő… Zavartan rebbenek fel, megszorítva az ujjait. – B-bocsánat csak… biztos Madame Marie és… bocsánat – dadogom zavartan, kis híján lilára vörösödve a kínos pillanattól, ahogy a kabátomból próbálom elővarázsolni a telefont.

Már így is elég… kínos a dolog, zavartan markolászom az ujjait.

- Lucius! – csattan fel a Madame hangja és franciára váltva kezd el velem pörölni. Hogy hol vagyok, késő van, sokára, meg amúgy is, ne járjak ki esténként és folytatja és és és…

- Madame, kérem… semmi baj – mosolygok. Még mindig fogom Valerius kezét és félek, hogy tolakodónak fogja tartani, de nem húzza el sőt, mintha kicsit meg is szorítaná az ujjaim. – Nemsokára megyek.

- Egyébként édesapám hívott – jegyezte meg, mire megfeszülök, kihúzva magam.

- Valóban?

-  Oui. Azt mondta, hogy egy üzleti ügy miatt Róma felé jönnek, és meglátogatnának.

- Mindenki?

- Eddig az a terv – idegesen rángatózni kezd a lábam, izgatottan. Nem is tudom, hogy érezzem magam… Jön a családom! Látogatóba!

- Az… hát ez nagyszerű! – mosolygok sápadtan. – Nem mondták, hogy pontosan mikor?

- Még majd hívnak. És remélik, hogy akkor te is a kagylónál leszel, cheri.

- I-igen – vörösödök el még jobban.

- Siess haza – megszakítja a hívást. Zavartan ülök. Nem akarok még hazamenni. Mosolyogva simítom hátra a hajam a másik oldalon. Nem tudom, mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy a szüleim meglátogatnak. Talán a bátyjaim is. Majd valamikor. Úristen. Nem is tudom…

- Minden rendben? – szólal meg Valerius. Megrebbenve pillantok felé.

- Igen… miért?

- Hát… remeg a keze. És hideg – simogatja meg a hüvelykjével a kezem.

- T-tényleg? – nézek le ijedten. Érzem a port az arcomon, én… össze vagyok zavarodva. – Nem akartam, sajnálom.

- Mit sajnál? – lágyul a hangja. Elgondolkodok csendesen, a gondolataimba vagy épp azok hiányába feledkezve.

- Egyszer majd… eljöhetne hozzánk – mondom csendesen mosolyogva. – Biztos tetszene Önnek is.

- Nem szeretem a társaságot…

- Ó… értem – dünnyögök zavartan. Pedig bizonyára ízlene neki Madame Marie főztje, bár nem tudom, hogy néz ki a lakásunk közvetlenül, de tudom, hogy pasztellkék, fehér betétes fal, magas… jó az akusztikája. Nagy, üres terek. Nem megyek neki semminek. – Én azért… örülnék, ha egyszer meglátogatna.

- Ezt úgy mondja, mintha búcsúzna – simítja mind a két kezét a kezemre, megszorítva.

- Ha megyek is, csak most – mosolygok – Már keresett a Madame, és nem akarom, hogy… utánam jöjjön.

- Itt… soha nem találnának meg. – mondja csendesen. A vállának dőlök. Úgy mondja, mintha menedéket ajánlana fel. Elmenekülhetnék, itt nem találnának meg? Tényleg ennyi lenne?

Akarok találkozni a szüleimmel? Elmosolyodok, az arcom a vállához simítva.

- Jó lenne.

De még én sem tudom, hogy abban a nagy sötétségben, amiben élek, ki van még velem együtt. Bár soha ne tudnám meg.

XxX

Otthon csendesen ülök a szobámban a földön, szétterítve a kottáim, az ujjaimmal olvasom, előre nézve. Egy új számot akarok begyakorolni, nem árt memorizálni előtte a kottát… plusz van róla hangfelvételem is.

Megállnak az ujjaim a kotta fölött. Valerius nem sokkal később kikísért a temető bejáratához, és már félelem nélkül mehettem végig a sírok között. Nincs ott semmi, mégis mardossa a mellkasom, hogy ő ott él. Bár idejönne hozzám. De fel se mertem tenni a kérdést, egyszerűen illetlennek és ami még furcsább, gyorsnak éreztem. Ő olyan számomra, mint egy rejtvény, mégis egy búvóhely, amelyet átitatott az idő, és így ott megállt a pillanat.

Mintha Alice lennék Csodaországban, ahol megállt az idő.

Mielőtt eljöttem volna, azért megadtam a címem, hátha mégis úgy dönt, eljön, vagy bármi. A fejemben képek tódultak egymás után, lehetetlen pillanatokról – napközben a városban, a Trevi-kútnál, végigjárni az apróm macskaköves utcákat, és életemben először kívánom mindennél jobban, hogy lássak. A mellkasom is belefájdul abba a vágyba, hogy lássam az arcát, láthassam a vonásait a napfényben, és ne csak érezzem a melengető sugarakat.

A Madame persze leszidott… későn értem haza, nagyon késő este volt már.

Nem tudok figyelni, sóhajtok, majd összekaparom a papírokat, visszatéve mindent a helyére. Az éjjeliszekrényemen kitapogatom a fülhallgatóm, a nagy kagylók kizárják a külvilágot és csak a kellemes basszus lüktet végig. A hajam kiengedem és itthon, ebben az elszigetelt kis világomban könnyedebben vehetem magam is.

Zenét kapcsolok, feltéve a fülest, így mint egy pánt simítja hátra a hajam, pár tincstől eltekintve. Egy vékony, fekete anyagot kötöttem a szemeimre, kényelmes, de még így sem szeretem mutogatni. Persze a törött szemüveget is ki kellett magyaráznom valahogy.

Az ujjaimon még ég az érintése, ahogy távozásomkor megszorította. Olyan nehezen húztam ki az ujjaim az ujjai közül…

Elmosolyodok.

Egyértelmű, hogy vissza fogok menni.

Nem kell lehunyni a szemeim, az örökké csukva van, mégis érzem, hogy az álom lassan zsong végig rajtam, elnehezítve a tagjaim, miközben a jazz lágy basszusa hullámzik. Csend van.

Minden, ami ezek után történik, mellékes és távoli. Bizonyára csak álmodok.


Moonlight-chan2015. 01. 12. 01:45:47#32292
Karakter: Valerius Magnus




Türelmesen várom, hogy vajon válaszol-e, bár nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen kérdést illő-e feltenni, vagy már túl személyesnek számít. Még nem beszéltem senkivel annyit, hogy ezek felől a határok felől tapasztalatot szerezzek.

Látom, hogy a kérdésemtől még jobban elpirult, érzem a felgyorsuló szívverését, az arcára és a nyakára kúszó piros szín pedig vonzza a tekintetem és meg szeretném érinteni. Már tudom milyen puha és meleg a bőre, ettől a színtől pedig még inkább annak tűnik.

- Hát… Meleg… - nyögi ki akadozva - …az ember érzi, hogy a forróság az arcában lüktet, végig a mellkasán át… - megszorítja az ujjaim a kezével, a köpeny takarásában az ujjaink még mindig összekapcsolódnak és most tűnik csak fel, hogy már majdnem átmelegített engem is.

A következő pillanatban viszont egyáltalán nem számítok arra, hogy az arcát a tenyerembe simítja. Egy rövid időre a szívverésem is megáll a meglepetéstől, meg sem merem mozdítani a kezem nehogy kárt tegyek benne, vagy valami olyat amit nem szeretne, csak élvezem a bőrömön átkúszó forróságot, ami egészen a csontjaimig átmelegít. Még soha nem éreztem ilyet, de bárcsak örökké tartana!

– Ég az arcom, mert félek, hogy nem tudok jó választ adni. – folytatja halvány mosollyal az ajkain - Ha zavarba jövök, mindig úgy érzem, a szívem nem is az én mellkasomban ver, összeszorul a torkom és az arcom forró lesz, a nyakamon hevesebben ver az ér… - suttogja, én pedig megbizonyosodhatom róla hogy ez valóban igaz is – Azt mondja, elpirul, de én nem emlékszem, milyen a vörös szín. Csak a meleget érzem, hogy a levegő, amit beszívok, az is forró és éget, és minden… csak fokozza ezt az érzést.

Éget. Valóban perzselő érzés. Egyre forróbb, egyre hevesebben pulzál az az ér a nyakán, amiről próbálok megfeledkezni és tudomást sem venni az egyre növekvő éhségemről, pedig azt hittem eleget táplálkoztam és ha nem veszek levegőt, nem érzem az illatát, talán biztonságban lesz, de már nem vagyok benne biztos. Valami eddig ismeretlen érzés arra ösztönöz, hogy közelebb hajoljak és szívjam be az illatát, véssem az emlékezetembe minden cseppjét, minden részletét.

Megmozdítom az ujjaim az arcán, éppen csak érintve a finom meleg bőrt végigsimítok az arccsontja fölött, követve annak ívét fölfelé a fekete szemüvege keretéig. Minden egyes pillanattal jobban tetszenek az új érzések, olyan kellemes hozzá érni, hogy legszívesebben abban sem hagynám soha.

Lucius meg sem mozdul, csupán mosolyogva hagyja hogy megérintsem őt, úgy tűnik nem zavarja, talán még tetszik is neki, máskülönben miért mosolyogna ilyen szépen?

Finoman megérintem a szemüvege oldalát is, közvetlenül az ujjaim mellett a halántéka vékony bőrén át érzem a vére sebes áramlását és nem tudom levenni a szemem arról az egy pontról. Szinte megbabonáz miközben a szemfogaim belesajdulnak az éhségbe, a torkom kiszárad, mintha a sivatag porát nyeltem volna le, s most nem tudok semmit tenni.

- Valerius… minden rendben…? – elhúzza a kezét az enyémről és kihúzza magát – Én… sajnálom, ez biztos kényelmetlen önnek… én… talán jobb is, ha megyek…

- Ne, kérem… Lucius…!

Utána kapok mikor hirtelen feláll és megbotlik a köpenye aljában, de már túl későn nyúlok ki, túl későn rántom el a kezem az arcáról, s így már csak tompítani tudom az esést, de megakadályozni már nem.

A köpeny oldalra hullik, Lucius pedig éppen az egyik lád sarkába üti a fejét, még hallom a koppanást, mielőtt a földre esne, a napszemüvege oldalra esik, de nem foglalkozva ezzel ugrom fel és térdelek mellé a földre.

- Lucius! – óvatosan a karjára fogok és megfordítom, aggódva nézek végig a testén, de a ruhái épek mégis… vér… érzem a vére illatát. – Jól van…?

Nem tudom megállni. Még egy lélegzet… csak még egy utolsó és abbahagyom…

- Én… Én azt hiszem igen, annyira sajnálom, rettenetesen ügyetlen vagyok. Hol… hol a szemüvegem…

Csak még egy kicsit… Éreznem kell az ízét, muszáj, vagy belepusztulok… Már látom is, ahogy végigfut az állán egy rubint csepp, majd a porba hull mellettem. A drága, értékes vére a porban…

Öntudatlanul emelem a kezem és végighúzom az ujjam a vékony csíkon. Még csak az illatát érzem, de mintha máris ízlelném… éhes vagyok, annyira éhes…

- V-valerius…? – elfordul tőlem az arca, így eltűnik a szemem elől a csábítás - Minden rendben…?

Felsóhajtok, túl tömény az illata, abba kell hagynom! Teremetőm, majdnem megharaptam! Nem tehetem, azt soha. Ki kell bírnom, nem bánthatom Luciust. Őt soha!

Minden apró mozdulatát, szívverését, lélegzetet érzem magamon ahogy a karomban tartom. Forró, puha és annyira élő, hogy már fáj ránéznem is, mégsem tudom levenni róla a szemem.

- Fél tőlem…?

A kérdésemre, mintha remegés futna keresztül a testén, megválaszolva ezzel, de aztán akadozó hangon megszólal.

- Nem… Öntől nem, csak… nem akarom, hogy… bocsánat, én…

Nem jövök rá mit akar mondani, míg a haja el nem csúszik az arca elől és meg nem látom a szemére szorított kezeit. Még az ujjai is belefehérednek, annyira az arcára szorította őket.

A szemei… a szemüvege…

„Az emberek még kellemetlenebbül éreznék magukat a közelemben, ha nem lenne rajtam. Meg aztán… nem szép látvány.”

Az emléktől, a hangjában bujkáló fájdalmának emlékétől végre sikerül kizárnom a vért. Nem lélegzem, nem nézek a vérre. Csak a kezeit figyelem, majd azon gondolkodom hogy most mi is lenne a legbölcsebb dolog, de érezve az egyre növekvő félelmét és kétségbeesését, döntök.

Gyengéden a kezére csúsztatom az enyémet és elhúzom onnan őket. Nem tudom mire számítsak, de a szemei csukva vannak, mégis megdöbbent amit látok. A bőre a szeme körül nem olyan hófehér, mint a többi helyen, hanem… olyan, mint mikor engem napfény ér. Mintha megégett volna a bőre, vörös csíkok futnak át a szemöldöke alatt, a szemhéjain is van belőlük… Mi történhetett vele? Hogyan… hogyan éghetett meg?

A szorítás a csuklómon egyre jobban erősödik, látom, hogy az ajkait harapdálva vár, de még mindig alig tudom elszakítani a tekintetem a látványról.

Az égés begyógyult, de a hegek ott maradtak, a bőr fényes és szinte áttetsző…

A szorítása nem gátol meg abban, hogy feljebb emeljem a kezem és nagyon gyengéden a sérült részhez érjek és alig érintve végigsimítsak rajta. Ő csak mozdulatlanul fekszik a karomban, majd lassan felnyitja a szemeit.

A cirógató ujjaim is megdermednek és csak meredten bámulok rá. Így néznek ki azok a szemek, amik nem látnak? Mintha eltakarná valami az íriszeit, nem is látom őket csak egy fényes, pirosas réteget ami beborítja. Olyan, mintha egy sérült bőrréteg borult volna rá, amit nem tudok megnevezni.  Furcsa… nem tudom mivel fejezhetném ki.

- Így született?

Pislant egyet, de mikor ismét kinyílnak a szemei még mindig ugyanolyanok.

- N-nem… egy baleset volt…

Miféle baleset okozna ilyen sérülést, és hogyan?

Újra végigsimítok a szeme alatti sérült részen, a szemöldöke alatt, s mikor lecsukja a szemét, alig érintve végigsimítok a vékony szemhéjain is. - Sajnálom, hogy megsérült. Biztos gyönyörű szemei lennének.

Felemeli a fejét, de persze tudom hogy nem lát, mégis úgy tűnik mintha rám nézne.

- Már tudja miért nem szeretem ha látják. – suttogja halkan, megkapaszkodva a köpenyem szélében.

- Mások… tesznek valamit ha meglátják? – kérdezem finoman, nehogy megsértsem a szavaimmal. Az arcába hulló tincseit hátrasimítom a füle mögé, az ujjaim érintik a véres bőrét mire úgy összeszorítom az ajkaim, hogy még a szemfogaim is belémélyednek.

Nem veszek levegőt. Ki fogom bírni, ahogy már nagyon sokszor – mondogatom magamnak.

Megmozdul, látom rajta, hogy ideges lesz, ezért nem sürgetem. Ha úgy gondolja válaszol, ha nem akkor pedig nem fogom firtatni.

- Mikor kicsi voltam kigúnyoltak… undorítónak neveztek, néha még a szemüveget is eldugták, hogy aztán nevessenek rajtam. – megvonja a vállát – De ezek csak gyerekek voltak. A felnőttek egyszerűen… nem tudják mit mondjanak. – suttogja, majd felcsúsztatja a kezét az enyémre és lassan elhúzza onnan, de aztán nem engedi el. – Még a szüleim is, nem csak az idegenek.

Ezt nem értem. – A szülei is bántják?

- Nem szándékosan csak… azt hiszem kellemetlen nekik. Úgy érzem, nem tudják, hogy mit kezdjenek velem. – suttogja.

Ebből a mondatból csak úgy süt a szomorúság. Kihallom a hangjából, látom a vonásain és még az ujjai is jobban szorítanak. Finoman elhúzom tőle a kezem, majd lassan köré fonom a karom hogy óvón megtartsam, a másikkal pedig ismét az arcához érek, hogy tudja, engem is csöppet sem undorít.

- Ön mit szeretne? – szólalok meg pár perc múlva, miután átgondoltam amit mondott – Nekem elmondhatja ha gondolja, én aztán nem fogom továbbadni. – még ha akarnám se tudnám, de nem is akarom.

Halványan elmosolyodik, bár ebben a mosolyba nincs annyi öröm, mint mikor a zenét hallgattuk.

- Tudom. – egy kicsit tétovázik – Szeretném ha… úgy kezelnének, mint a testvéreimet. Mintha én is a családhoz tartoznék és ne… ne sajnálnának. – suttogja elcsukló hangon.

Lehajtja a fejét és elrejti előlem a könnyeit, de a válla remegéséből tudom, hogy sír. Engem is elszomorít, nem tudom mit tegyek, hogy jobban érezze magát. Luciusszal jóval többet beszélgettem, mint eddig bárkivel is az életem során, és ez teljesen új. Már az is csodálatos, hogy nem fél tőlem, ahogy az is, hogy újra és újra visszajött ide.

Simogatni kezdem a hátát, remélve hogy ezzel talán megnyugtathatom egy kicsit. A könyvekben mindig az ölelés és a gyengédség az, amivel megvigasztalnak valakit így hát én is azt teszem. Meg sem szólalok, nem lenne értelme bármit is mondani, hiába vagyok sokkal öregebb, nem tudok neki tanáccsal szolgálni, ha családról van szó.

Percekkel később már teljes a csend a kriptában, csak az eső koppanásai hallatszanak a régi, málladozó cserepeken és Lucius légzése. Szorosan tartom, a vastag köpeny megvédi őt a hidegtől és ahogy picit oldalra simítom a haját látom, hogy a vérzés is elállt és csak egy vékony vágás van a bőrén.

- Jobban érzi magát?

Bólint. – Igen, köszönöm… biztos nehéz vagyok, elnézést hogy…

- Egyáltalán nincs súlya, ne aggódjon. – nyugtatom meg, mikor a földre tenyerelve tápászkodna fel, mert még mindig félig az ölemben ül.

Mikor félénken felemeli a fejét az arca halovány pírban fürdik, ezért hogy ne érezze magát kényelmetlenül, a térdei alá nyúlok és könnyedén felemelem.

A vállamhoz kapva mered rám, egy pillanatra mintha még arról is megfeledkezni, hogy takargassa az arcát. A szemei látványa ismét meglep, soha nem képzeltem el milyen lehet a vakság, de nem ilyennek hittem. Nem undorít csupán elszomorít, hogy ő az, akivel ez történt.

- Mit csinál?

- Csak a lócára ültetem, ne aggódjon.

- A szemüvegem…

Hátranézek miközben leteszem a lócára és meglátom a homokban. – Egy pillanat.

Odalépek és fölveszem, de az egyik hosszú vége rögtön leesik. A kezébe adom mind a két darabot, ő pedig megtapogatja őket, majd felsóhajt.

- Eltörött.

- A feje… jól van? – kérdezem inkább ahogy ismét csak szembetűnik a vér.

- Azt hiszem. – tapogatja meg óvatosan, majd felszisszen és elkapja a kezét.

- Várjon egy kicsit. – körülnézek és találok egy összehajtogatott fehér selyem zsebkendőt. Széthajtogatom, majd az ajtóhoz megyek és hagyom, hogy az eső átnedvesítse, azután visszamegyek Luciushoz és leülök mellé. Jobb lesz, ha nem kísértem önmagam a látvánnyal, mert bár sikerült ellenállnom a kényszernek, nem szeretném kipróbálni meddig tart ki az önuralmam. Ha nem táplálkoztam volna mielőtt megérkezett… bele sem gondolok mit tehettem volna!

Elsöpröm a haját a sebről és oldalra biccentem a fejét, hogy hozzáférjek. Gyengéden a vágáshoz nyomkodom a nedves anyagot, hogy felitassam a fölösleges vért és hűsítse a sérülést. Minden egyes pillantásra belém hasít a vágy hogy megízleljem, de helyette letörlöm az arcán végigfolyt csíkot is, majd egy másik száraz anyaggal felitatom a nedvességet. - Jobb egy kicsit?

- Ön nagyon kedves. – mosolyog rám.

- Így gondolja? – ezt még senki nem mondta nekem.

- Igen. – pirul el, majd előre fordul, így a haja ismét eltakarja előlem az arcát.

Úgy vélem szándékosan teszi. Lehet, hogy még mindig azt hiszi undorítani fog a látvány, pedig nem. Ez egy sérülés ahogy mondta, nincs benne semmi szégyellnivaló.

- Nem kell elrejtenie az arcát. Engem nem zavarnak a hegek.

Nem válaszol semmit, ezért én sem szólalok meg, mert nem tudom mire gondol. Félreteszem a véres zsebkendőket oda ahol már nem látom. Azok közül a lemezek közül amiket hozott, kiválasztok egyet majd elindítom ahogy mutatta. Elsőre sikerül, a borítóra pillantva megnézem az írást, de fogalmam sincs ki az a Chopin. A gramofonból halk, gyászos hegedű dallama szól, illik ahhoz a hangulathoz, ami most ránk telepedett, de nagyon szeretném eloszlatni, hogy újra mosolyogjon.

- Mikor még volt otthonom és családom, apámnak volt egy testőre, aki elveszítette az egyik szemét. – kezdem, visszaemlékezve arra a két évezreddel ezelőtti napra, mikor apám először engedte, hogy elkísérjem a római körútján – Nagyon magas férfi volt és sohasem beszélt, mindenki kellemetlen emberként ismerte, de mikor megkérdeztem apámat, hogy miért hagyja maga mellett azt válaszolta: „ Az a férfi egy szemével is többet lát, mint az, aki kettővel bír”.

Elhallgatok, az emlékeimben kutatva, mert a múlt olyan homályos előttem, mintha egy összemosódott álom volna, mégis fel tudok idézni minden egyes percet, emléket, ha nagyon akarom.

- Ez mit jelent? – fordul felém újra, még mindig félig lehajtott fejjel.

- Sokáig nem értettem a jelentését, de most… azt hiszem értem. – mondom halkan, majd finoman az állára simítom az ujjaim és megemelem. – Ön nem láthatja ami körülveszi, mégis sokkal többet felfedez a világból, amit a látók nem vesznek észre: illatokat, ízeket, hangokat, formákat… amik fölött a látók elsiklanak. Pusztán a légzésem üteméből tudta, hogy én állok ön mögött, érezte hol a tűz, a könyvek... – végigcirógatom a szempillái vonala alatt, amik aztán megrebbenve nyílnak fel. – Elveszítette a színeket, de helyette rengeteg mást észrevesz… - én így gondolom és remélem semmi ostobaságot nem mondok, amivel csak még jobban elszomorítanám. – Ezek a hegek pedig engem egyáltalán nem borzasztanak el. Ön miatt elszomorít, de szerintem… még így is szép.

Egy furcsa ösztöntől vezérelve ami arra késztet, hogy megérintsem míg ő döbbenten hallgat, közelebb hajolok és leheletfinoman végigsimítok az ajkaimmal az egyik pirosló heget, vigyázva, hogy a szemfogaim véletlenül se sértsék meg…


Honey2015. 01. 04. 18:20:08#32237
Karakter: Lucius Hellet



Érzem az illatát, de nem a hely levegőjét lengi be, inkább mintha auraként mozogna körülötte, mint az angyalokat az üdvösség… csak akkor érzem, ha elég közel vagyok hozzá, és talán ha megérintem… különösen zúg a szél, de hamar elhalkul, lassan veszek egy mély levegőt, hogy kielemezzem a körülöttem imbolygó illatfoszlányokat. Ez olyan… különös. Mint amikor otthon, még az angol birtokon kiskoromban letaláltam a borospincékbe, de innen hiányzik a szőlő erjedt, jellegzetes illata. El sem tudom képzelni, miféle házban élhet…

- Várjon egy percet, kérem – szólal meg csendesen, én pedig engedelmesen megállok, mind a két kezem a pálcámra fonva. Valamiért mégis békésnek, teljesen nyugodtnak érzem magam.

- Itt tartja a könyveit? – érdeklődöm lassan fordulva a motoszkálás zajai felé.

- Honnan tudja?

Nagyon lassan veszem a levegőt. – Érzem azt a különös illatot – suttogom – amit a régi papír áraszt.

Micsoda kincsei lehetnek… sajogni kezd a szívem, hogy nem láthatom őket. Ritkán érzek csalódottságot a… hiányosságom miatt.

- Igaza van – hallok egy sercegést és pár pillanaton belül… a meleget az arcomon, amit a fény áraszt. Finoman előre nyújtom a pálcám, hogy véletlenül se tehessek kárt semmibe és próbálok a vendéglátóm felé lépkedni, de inkább tipegésnek tűnhet a dolog. Ha a bal oldalamról jöttünk be, akkor most a terem közepe felé tarthatok… előre felkészülök, hogy egy asztalba ütközöm, vagy bármi az utamba kerül, de a pálca hegye visszhangozva koppan. Ez… nem fa. Megdermedek.

- Nyugodtan járjon körbe, ha van kedve – hallom a hangját.

- Nem akarok leverni valamit – mondom zavartan.

- Ez a veszély nem fenyeget, ugyanis semmi törékeny vagy ingatag nincs a közelében – nyugtat meg és továbbra is az irányából hallom a motoszkálást, mégsem érzem magam rosszul vagy épp fenyegetve. Eddig is lett volna lehetősége bántani, sosem tudták, hogy hova és kihez jövök, miért pont most kezdené el?

Talán bolond vagyok, talán rettegnek kéne, de erről rég letettem. Nem zárhatom ki az életből magam, nem lehetek mindig bizalmatlan az emberekkel.

Közelebb lépek és finoman kinyújtom a kezem. Biztos egy nehéz asztal. Faragott kőből vagy márványból, az érintésére vágyom, hogy a saját lehetőségeim szerint magam elé képzelhessem, képek híján…
Megérintem, de bár simára van csiszolva, mégis érzem az érdes, rovátkás felületet. Ahogy továbbakarok simítani, olvasva az asztallapból, hirtelen eltűnik a kezem alól, ez csak egy… perem. Kiráz a hideg, megdermedve markolom a kőperemet, lassan oldalra simítva.
Egy temetőben vagyunk… ez…

- Valerius… ez egy… - akadozik a hang az ajkaim között, teljesen megdermedve állok. Félelem fut végig a csontjaimon.

- Koporsó – megborzongok, hideg sóhaj fut ki a számon. Szent ég! – De üres – lép mögém, a kezét finoman a csuklómra fonja és első ijedségem ellenére leereszti a perem mögé, ahová nem mertem nyúlni. Megrándulok, elvégre ez félelmetes… de az ujjaim puha anyagot simítanak, puha… szőrme… kiszárad a torkom, ahogy a szálak az ujjaim csiklandozzák. Ő… itt alszik? – Érzi?

- Ön…

- Megmutatja, hogyan működik a gramofon? – szólal meg hirtelen, még mindig finoman a kezem fogva.

- Persze – suttogok – Merre? – nyújtom ki a kezem. A levegőben állnak az ujjaim, várom egy pillanatra, hogy megérintse, de nem…

- Pont ön előtt.

Csendesen lépek előre. Csak pár lépés az egész, de a kezeim még mindig remegnek. Nem akarok mélyebben belegondolni a dolgokba… Finoman simítom meg a dobozt.

- Ha esetleg fázna, nyugodtan vegye csak fel – terül valami meleg a térdemre, meglepve fordulok a hangja felé. Gyengéden elmosolyodok, ahogy a puha anyagon végigsiklanak az ujjaim. Ez kedves… ő annyira kedves.

- Köszönöm. A kabátom most még elegendő, de hálás vagyok a figyelmességéért – mosolygok, az ujjaim a puha szőrmébe markolnak. Gondol rám…

- Nem szeretném, ha miattam megbetegedne…

- Emiatt ne aggódjon – jövök még jobban zavarba, ahogy a gombokat próbálom kitapintani a gramofonon – Az orvosom szerint elég erős az immunrendszerem és már jó ideje még csak náthás sem voltam – fecsegek mindenféle butaságot.

- Értem…

Még jobban elvörösödök, zavartan összedörgölöm az ujjbegyeim, de érzem hogy a kezem már hideg… finoman oldalra nyúlok, hogy egy pillanatra megmelengethessem a gyertyák lángjánál, amikor hirtelen, mint ahogy a sas lecsap az áldozatra fonódnak az ujjai a csuklómra.

- Elnézést kérek!

- Semmi baj – nyugtatom halvány mosollyal. Megpróbált megóvni a balesettől…? Még mindig kinyújtva a kezem, érzem, ahogy a melegtől finoman bizseregnek az ujjbegyeim.

- A tűznek is érzi az illatát? – felkuncogok halkan. Bár igaz, milyen illata lehet a tűznek?

- A gyertya viaszának érzem az illatát – mosolygok – és a levegő pedig hangyányit langyosabb ezen az oldalon.

- Ne ijesszen meg még egyszer ennyire – suttogja, meglepve felé fordulok. A hangja megint olyan… mély és karcos lett. De amit mondott… csendesen mosolygok, zavartan lesütve a fejem, érzem, hogy elpirulok. Jaj, kellemetlen, mit gondolhat. Zavartan fordulok a gramofon felé, ellenőrizve mindent, utána kiválasztok egy lemezt a sok közül. Sajnos nincs megjelölve, hogy ez melyik is, de majd rájövök…

- Ezt mikor készítették? – hallom magam mellett a hangját.

- A típust? 1930 és 40 között, valószínűleg a dédnagyapámé lehetett – magyarázom, lassan megérintve a rugót… - Akkor lássuk, működik-e. Ezzel a fémkarral kell felhúzni a rugót – tekerem meg a fogantyút, amíg nem érzem a feszülést a szerkezetben – ez pedig óvatosan ráhelyezi a bakelitre – teszem a tűt a lemez felé.

Érzem a bőrét az ujjaim alatt, puha és hűvös, mint a szélben fútt selyem. halk kattanással és öblös hangon szólal meg a zene. Ó, már tudom… pár taktus után megkeresve a megfelelő kottát a fejemben mosolyodom el, csendesen ülve, az ujjaim finoman a kezére kulcsolódva. Jólesik valaki közelsége, aki nem néz bolondnak aki… Ő. Bach… La Vie Passante…

Mosolyogva hunyom le a szemeim a sötét üveg leplében, és látom a muzsikát, ahogy csak én látok. bekúszik a bőr alá, hangulatot és érzelmeket hagy. Nem merek megmoccanni, még a levegővétel is fáj, annyira tökéletesnek tűnik ez a pillanat, annyira időtlen.

Mégis kiürül minden, amikor lejár a lemez és a tű lassan elcsúszik. Kinyújtva a kezem veszem le, hogy ne sérüljön a fekete anyag, de ez a csend… más, mint előbb volt. Ez… ez nem tetszik annyira.

- Öhm… Bachtól a… La vie Passante… mit gondol?

Tartja a csendet, meglepve érzem, hogy valami finom simogatja meg a kezem, utána a meleg, prémes köpeny a vállamra borul. Érzem az illatát, a keze olyan közel van az arcomhoz, ahogy összefogatja a csattal…

- Gyönyörű… de az ön zenéje még sokkal szebb volt. Az… élőnek tűnt, ez nem – mondja csendesen – Az önét érzem, ezt pedig csak hallottam. Megérti ezt? Vagy ostobaság?

Lágyan elmosolyodok, zavartan összepréselve az ajkaim. A bókja olyan jólesik, melenget belülről. Soha senki nem mondta ennyire őszintén, hogy tetszik neki a zeném, ahogy és amit játszom… olyan kevesen értékelik, érzik át teljesen, a komolyzene a sznobság egyik szériatartozéka lett.

- Nem… nem az. Köszönöm – mondom zavartan, szinte érzem magamon a pillantását, a pír lassan átkúszik a füleimre is – Meghallgatjuk a többit is?

- Előbb kérdeznék valamit, de nem muszáj válaszolnia, ha úgy gondolja – a hangja felé fordulok kíváncsian – Amikor elpirul, mint most… az milyen érzés?

Meglepve kerekednek el a szemeim, a pír még erősebb lesz és érzem, hogy égni kezd a nyakam és a mellkasom is.

- Hát… - jövök zavarba, hogy erre mégis milyen érdemi választ lehetne adni… de egyáltalán hogy érti, hogy milyen érzés elpirulni? – Meleg… az ember érzi, hogy a forróság az arcában lüktet, végig a mellkasán át… - megszorítom a kezét, ami még mindig az ujjaim között pihen, és még jobban elpirulva emelem fel az ujjait, óvatosan a tenyerébe simítva az arcom. Puha és hűvös, régi por és gyanta, viaszillatú. De mindenképp kellemes – Ég az arcom, mert félek, hogy nem tudok jó választ adni. Ha zavarba jövök, mindig úgy érzem, a szívem nem is az én mellkasomban ver, összeszorul a torkom és az arcom forró lesz, a nyakamon hevesebben ver az ér… - suttogom, a végén legnagyobb zavaromban már szinte a tenyerének szorítom az ajkaim, úgy dünnyögök. – Azt mondja, elpirul, de én nem emlékszem, milyen a vörös szín. Csak a meleget érzem, hogy a levegő, amit beszívok, az is forró és éget, és minden… csak fokozza ezt az érzést.

Lehunyom a szemem, az arcom a hatalmas tenyerébe rejtve csendesen, rajta pihentetve az én ujjaimat is. Ez a mozdulat annyira… jóleső, békés és bizalmas. Nem akarok kiszakadni belőle, bár… biztos kellemetlenül érinti, talán már túl bizalmas is a mi ismeretségünkhöz képest. De csak meglep, amikor finoman megmozdítja az ujját, lassan végigsimít az arcomon. Cirógat…

Érthetetlen módon hihetetlen mély hála önti el a mellkasom. Ez… annyira más. Otthon sosem kaptam ennyire közvetlen, őszinte szavakat, érintéseket, mindig úgy kezeltek, mint egy marionett babát, amelynek majdnem minden drótja elszakadt; mozgatható, de hibás, törődünk vele, de épp hogy csak. Mosolyogva hunyom le a szemem. Köszönöm…

Az ujjai megakadnak a szemüvegemben, hirtelen megérzem, hogy megremeg a keze. Megszorítom az ujjait finoman. Biztos ez már… túl közvetlen.

- Valerius… minden rendben…? – kérdezem csendesen, zavartan húzva ki magam kicsit, hogyha akarja, elvehesse a kezét – Én… sajnálom, ez biztos kényelmetlen önnek… én… talán jobb is, ha megyek – vörösödök el megint, de ez most nem jó érzés.

- Ne, kérem… - de már felállok, viszont arra nem készültem, hogy a köpeny jóval nehezebb, mint képzeltem. – Lucius…

Meglepődöm, én magam is. Csak két lépésre ha jutottam, a cipőm vékonyabb sarka beleakadhatott a prém lelógó végébe és hiába nyújtom ki meglepett kiáltással a karom, csak a levegőt markolják az ujjaim. Megrándul a vállamon a köpeny, így megfordulva huppanok a földre. Valerius akart megfogni, de csak a vastag anyagot sikerült, így viszont nem estem akkorát, mégis, valaminek nekiesek, éles fájdalom nyilall a halántékomba, a szemüveg pedig halk csattanással oldalra csúszik.

- Lucius! – érzem az érintését a karomon, ahogy óvatosan átfordít a hátamra és megemel. Ijedten hajtom le a fejem, hogy a tincseit közé rejtőzzek, a szabad kezemmel az arcom takarom. Ne, nem akarom, elborzadna, megundorodna tőle. – Jól van…? – halkul el a hangja, ahogy akaratlanul is élesen, szinte zihálva kap levegő után. Valami meleg csorog végig az arcomon, nem sokkal a fülem előtt.

- Én… Én azt hiszem igen, annyira sajnálom, rettenetesen ügyetlen vagyok – suttogom dermedtem, de nem merem elvenni a kezem, hogy a vércseppet letöröljem. Inkább legyen foltos a ruhám, de a szemüveg… - Hol… hol a szemüvegem…

Puha érintésére megdermedek, ahogy lassan végighúzza a forró csepp után, lassan, én pedig levegőt is elfelejtve venni hagyom és figyelek. Remeg, ahogy a karjaiban tart, megilletődök és megrémülök, túl nagy a csend, túl nagy, csak érzem a teste dermedt, szoborszerű mozdulatlanságát.

- V-valerius…? – suttogom óvatosan, elfordítva tőle a fejem. – Minden rendben…?

Csak halkan felsóhajt, mint a kiszáradt vándor a sivatagban, aki végre oázisra bukkant. Még annál is több érzelem, forró láng van ebben az egyetlen sóhajában, nem tudom hová tenni… Óvatosan fogja meg a csuklóm, amivel a szemem takarom.

- Fél tőlem…? – kérdezi, szinte hangtalanul. Talán az ajka mozgása az egyetlen, ami elárulja. Annyira közel van… mozdulatlanul fekszem a karjaiban, csak finoman remegek.

- Nem… Öntől nem, csak… nem akarom, hogy… - Remeg a hangom, habogok mindenfélét, ezerféle bocsánatot, de mégis enyhül az ellenállásom, ahogy finoman elhúzza a szemeim elől a kezem. Nem merem kinyitni, de azzal nem javítok a helyzeten, sőt.

Annyiszor mondták, hogy nézek ki. Túl sokszor. Ha tényleg csak annyi lenne, hogy nem látok, de a szemeim tisztán tekintenek a világra, nem lenne ennyire borzalmas… még ha ezüst lepel fedné a tekintetem, még az sem…

De a szemeim környékén a bőr mintha megégett volna, vékony, átderengenek az erek, fényes és sebes. Sápadtan harapom be az ajkam, megszorítva a csuklóját. Meghökkenve érzem, hogy a hüvelykjével lassan végigsimít a bőrön, ami a fejemben borzalmasnak tetszik, ahogy elmesélték, amiket kiabáltak rá, amit el kellett rejtenem… végig, egészen a szemem alá. Valamiért mégis megbízom benne annyira, bár belül rettegek a következményektől, hogy kinyitom a szemem.

Se szép írisz, sem ezüst holdfény nem vakít…

A szemeim mintha hiányoznának, a világtalan gömböcskéket halvány, hússzínű réteg borítja, amelyen hiába csillog a gyertyák fénye, nem hatol alá, áttörhetetlen fal ez a világ és énköztem. Remegve fekszem, felfelé meredve, rettegve a következő pillanattól, a reakciójától, a mondatától, a mozdulatától.

Nem akarom, hogy az egyetlen őszinte fény a sötétségemben is eltűnjön.


Moonlight-chan2014. 12. 30. 00:45:16#32185
Karakter: Valerius Magnus




Akadozó mozdulattal felemeli a kezét és hátrasimítja a haját az arcából. Most nem kötötte össze és így az összes sötét tincs a vállára omlik. Nem olyan hosszú mint az enyém, de nem is olyan rövid, mint a legtöbb emberférfinak.

- Igen… de ha zavarok, vagy… rosszkor jöttem, igazán… nem akarok a terhére lenni.

- Dehogy. – hogyan jöhetne rosszkor, ha nincs semmi tennivalóm? - Ön sose lenne. Csak nem hittem, hogy… viszontlátom.

Elmosolyodik és közelebb lép hozzám. Már azóta nem veszek levegőt, hogy meghallottam a hegedűjátékát, így érdeklődve nézem a lapos dobozt és azt a nagy utazótáskát, amit az egyik kezében tart.

- Semmi nem tarthatott volna vissza – suttogja, amivel ismét az arcára tereli a figyelmem – Ezt… Önnek hoztam. Már ha… úgy gondolja, hogy hasznát tudja venni.

Mikor még nem hagytam abba a lélegzést, éreztem milyen furcsa illata van annak a tárgynak, de nem tudom behatárolni hogy mire emlékeztet. Azt hiszen leginkább a könyveim illatára hasonlít.

- Ez… micsoda? Várjon – átveszem tőle a barna bőrtáskát. Nem olyan könnyű, miattam igazán nem kellett volna elcipelnie ide, de kíváncsi vagyok mi lehet ez.

- Egy… kisebb gramofon. A minap, a nyitott próbán mesélte, hogy tetszett önnek… én… nem tudom, mennyire tudja hasznát venni…

Gramofon… ami zenét játszik. Olvastam már róla és láttam is képeken az újságokban még régen, de még sosem láttam. - Ezt… nekem hozta?

Kérdésemre lassan elpirul - I-igen…

- Én még sosem használtam hasonló eszközt.

- Ó, az igazán egyszerű – mosolyog, és előre nyújtva a kezét hozzá ér a karomhoz. Már megtette néhányszor, de még mindig meglep, hogy milyen jó érzés ahogy a melegség átsüt a vastag bársony anyagokon – De… nem zavarok?

Miből gondolja, hogy zavar engem? - Egyáltalán nem. Hiányoltam a társaságát… azt hittem, már nem jön.

- Miért ne jöttem volna?

Talán, mert ez egy temető, ahol hideg van és nincs kedve csak azért éjszaka ide sétálnia, hogy találkozzon velem. - Még… mindig érdekli, hogy hol élek? És ott… megmutathatja, hogy kell használni ezt a szerkezetet.

- Természetesen! – mosolyog szélesen. Boldognak tűnik, ahogy előre nyújtja a kezét, mintha azt várná merre fordulok, de elég kacskaringós az út. Óvatosan megérintem a kézfejét, hogy ha akar ellökhesse a kezem, de nem teszi - Vezethetem?

- Igen – belém karolva az oldalamhoz húzódik és hagyja hogy vezessem. – Sajnálom, hogy a múltkor olyan hirtelen kellett távoznom, a beszélgetésünk közepén.

- Nem kell bocsánatot kérnie. A hölgy biztos aggódott ön iránt. – a családja nagyon szeretheti őt, ha ennyire aggódnak érte.

- Igen. Mindig.

- Az édesanyja?

- Ó, nem! – szorít a karomra miközben balra fordulok, kikerülve egy sírt – Inkább… olyan, mint egy mindenhez értő házvezetőnő. A családom nem él velem.

Összeráncolom a homlokom. - Ezt nem értem. Hiszen ön még fiatal. – Nem a családjával kellene még élnie?

- Ideköltöztünk a madammal, de a családom székhelye főként Anglia. Az életem jelentős részét Londonban töltöttem, ott is születtem, majd később a család egy része átköltözött Franciaországba, Párizsba. Ott éltünk, én pedig a Sorbonne-on tanulhattam. Utána felvételt nyertem a helyi művészeti egyetemen és leszerződtettek zenekarhoz, de a családom nem költözött velem. A munkájuk miatt nem volt rá lehetőség. Meg… nem is érte volna meg nekik, hogy az én igényeim miatt otthagyják az életüket.  

Sokat utazott és egyedül. Bár nem minden teljesen világos abból amit mondott, mint például a „leszerződni”szó jelentése is rejtély, de nekem úgy tűnik mintha a látás hiánya szinte egyáltalán nem korlátozná. Persze én nem tudhatom

Letérünk a kikövezett útról, hogy a kripta felé vezethessem a fás rész szélénél. A temető ezen felére már senki sem temetkezik, a több mint százötven éves síremlékeket már nem látogatják még nappal sem. Hiába nézek viszont Lucius arcára, egyszer sem látom rajta hogy félne. Talán azért, mert ha nem látja a körülötte lévő dolgokat: a sötétség festette árnyakat, a hátborzongató ködöt, talán nem is tűnik olyan ijesztőnek, nemde?

Csendben merengve követem az ujjai mozgását amint lejjebb csúsztatja őket a csuklómra, majd a köpenyem prémszegélyét tapogatva mosolyodik el, mintha valami kellemes érzést tapasztalna. Tetszhet neki a puha prém. Sok régi ruhadarab van a kriptában aminek prémszegélye van.

- Milyen a családja? Mesélne róla…? Már ha…

- Persze – mosolyog fel rám az arcán szeretetteljes nyugalommal – Két bátyám van, én vagyok a legfiatalabb, így… nem is akkora probléma, hogy én ilyen lettem – az ujjával a szemüvegéhez ér, de ettől mintha nyomban elszomorodott volna – A bátyáim tudják vinni a családi üzletet. Segítenek apámnak és a nagyapámnak. A családom már hosszú idő óta tradicionálisan ugyanazt a feladatot végzik a cégnél, de én… nos, sosem lettem úgy beavatva, mint a testvéreim. Én… így vagyok. Talán… ostobán és önzően hangzik, hiszen a családom nagyon rendes és toleráns, mindig mindent megadtak nekem, sosem szenvedtem hiányt semmiben, egészséges vagyok, de… sosem éreztem, hogy meglenne az a… kötődés. Mintha én… nem lennék teljes értékű tagja a családomnak… butaság, tudom.

Annyira szomorú lett az arca mikor a bátyjait említette, akik a családjukkal együtt vannak, hogy szeretném megvigasztalni valamivel, aminek örülne.

- Nem az – mondom halkan, aztán a továbbiakon gondolkodom. Az én családom… az anyám szeretett, úgy emlékszem. Meg akart védeni az apámtól és ezért kellett meghalnia. Nem emlékszem rá hogy mit éreztem, de nincs abban semmi önző, ha az ember szeretetre vágyik. Hallom, hogy megiramodik a szívverése, ezért folytatom.  – Nekem sem volt… felhőtlen viszonyom a családommal. Az apám elég… ingatag volt, túl szeszélyes és túl nagy hatalommal bírt. – tébolydában lett volna a helye, ehelyett a legnagyobb birodalmat irányított a világon – Megérkeztünk.

- Remélem, tetszeni fog a zene, amit hoztam… hogy nélkülem is hallgathassa.

- Nem hinném, hogy akkor ugyanaz az érzés lenne.

Kinyitom előtte a kripta ajtaját, a zsanérok panaszosan nyikorognak még a szélfúvástól is, de tökéletesen működnek. Lassan bevezetem az első sötét helyiségbe, ahol egy régi kőkápolna áll, szétmállott csipketerítőkkel, imafüzérekkel és kopott szobrokkal együtt. Egyenesen a másik, sokkal nagyobb terembe vezetem, ami szinte zsúfolásig tele van mindennel: középen hatalmas, zömök kőkoporsó, a falnák lócák, itt-ott az összegyűjtött tárgyak halmai és a rengetegsok könyv, amiket a földön kell tartanom, mert a ládák már megteltek.

- Várjon egy percet, kérem. – állok meg az ajtóban és kihúzom a karom az öleléséből, hogy gyertyát gyújtsak, de azonnal hiányozni is kezd az érintés.

- Itt tartja a könyveit?

- Honnan tudja?

Mély levegőt vesz és kezdem érteni. – Érzem azt a különös illatot, amit a régi papír áraszt.

- Igaza van. – meggyújtom a gyertyát, majd körülnézek és a lócára halmozok több ruhadarabot, hogy ne legyen olyan hideg. Úgy tudom az emberek nagyon könnyen megbetegszenek és azt nem akarom.

Hallom, hogy befelé lépked, óvatosan tapogatva a padlót a fehér pálcával, míg meg nem akad a kőkoporsóban. Megtorpan.

- Nyugodtan járjon körbe, ha van kedve.

- Nem akarok leverni valamit. – mosolyog hátra.

- Ez a veszély nem fenyeget, ugyanis semmi törékeny vagy ingatag nincs a közelében. – visszafordulok és felteszem a nehéz bőröndöt a lóca szélére és óvatosan felpattintom a tetejét összefogó kapcsot. Egy furcsa szerkezetet rejt, ami némileg hasonlít arra a gramofonra amit az újságban láttam, de…

- Valerius… ez egy…

Hátrafordulok és mellé lépek, mert enyhe döbbenetet vélek felfedezni a hangjában.

- … koporsó. De üres. – teszem hozzá, mert talán azért döbbent meg mert a holttestre gondolt. Finoman megfogom a kezét ami a kő peremén pihen és bevezetem a belsejébe, amiről el van fordítva a teteje. – Érzi?

Megtapogatja az anyagot, végig ki van bélelve, hogy ne legyen olyan borzalmasan kemény. A hideget nem érzem, de borzasztóan kényelmetlen napnyugtáig a csupasz kövön aludni.

- Ön…

- Megmutatja, hogyan működik a gramofon? – vágok közbe, bár tisztában vagyok vele, hogy ez udvariatlanság, de nem volna szerencsés ha olyat kérdezne amire nem akarok… nem tudok válaszolni. Nem érzek helyesnek egy hazugságot, az igazat pedig nem mondhatom meg.

- Persze… merre? – kérdezi zavartan megfordulva.

- Pont ön előtt. – rájöttem hogy nem kell neki folyton segítség, mert az a bot arra való hogy tájékozódjon.

Könnyedén odatalál a lócához és kicsit megtapogatja a széleit, majd leül az odahalmozott régi ruhákra. A háttámlára is terítettem, mert neki biztosan hideg van itt.

- Ha esetleg még mindig fázna nyugodtan vegye csal fel. – teszek az ölébe egy az enyémhez hasonló köpenyt, de ez valamivel kisebb és a gallérját is sötétszürke prém borítja, amit halván mosollyal tapogat végig.

- Köszönöm. A kabátom most még elegendő, de hálás vagyok a figyelmességért. – pirul el, amit a gyertyafényben úgy érzékelek mintha sötétebb, bronzosabb lenne a bőre.

- Nem szeretném, ha miattam megbetegedne.

Elmosolyodik miközben a füle mögé simítja a haját. – Emiatt ne aggódjon, az orvosom szerint elég erős az immunrendszerem és már jó ideje még csak náthás sem voltam.

Immunrendszer? - Értem…

Hirtelen oldalra nyúl a gyertya felé. Abban a pillanatban mellette termek és elkapom a kezét, de előtte még észreveszem, hogy pár centire megáll a mozdulatban. Gyorsan elengedem, remélem nem ijesztettem meg ezzel a hirtelen érintkezéssel, de azt hittem… nem látja a tüzet, vagy igen? – Elnézést kérek!

- Semmi baj. – mosolyog, a tenyere megmozdul, de biztonságos távolságban tartja a lángtól.

- A tűznek is érzi az illatát?

Halkan kuncogni kezd, ezek szerint megint valami ostobaságot kérdezhettem.

- A gyertya viaszának érzem az illatát és a levegő egy hangyányit langyosabb ezen az oldalon. – magyarázza.

Ahogy a levegő távozik a tüdőmből most jövök csak rá, hogy a rémülettől elfelejtettem nem lélegezni. Viszont most… még egyszer beszívom a levegőt és sokkal tompábbnak tűnik Lucius illata. Megismerem, de szinte rátelepedett a nedves, dohos levegő, ami elnyomja annyira, hogy ne ébresszen bennem hatalmas vérszomjat.

- Ne ijesszen meg még egyszer ennyire. – suttogom, közben tétovázva közelebb lépek, de amint kétlépésnyire kerülök tőle már érzem is, hogy lecsap rám a bűnös sóvárgás, aminek sohasem szabad engednem, így egy utolsó lélegzetvétel után elfojtom az ingert és mozdulatlanná teszem a tüdőm. Nincs rá szükségem.

Lucius csak mosolyog, hófehér bőrén azzal a bronzos pírral szinte ragyog mint egy csillag a derült éjszakában. Nagyon szép ilyenkor és sajnálom, hogy nem láthatom a szemeit. Azok is csillognának az apró gyertya fenyében.

Miközben ő összerakja a gramofont, mellé ülök és figyelem hogy mit hogyan csinál, bár csak három darab az egész. Rákérdezek arra a fémtölcsérre ami azon a képen felfelé állt a szerkezetből, de Lucius szerint az már nagyon régi típus.

- Ezt mikor készítették? – pillantok fel a gépezetről, ami most már készen áll a zenejátszáshoz.

- A típust? 1930 és ’40 között, valószínűleg a dédnagyapámé lehetett. – megfogja a vékony papírdobozt és kicsúsztat belőle egy fekete korongot és ráhelyezi a szerkezet közepén kiálló fémre. – Akkor lássuk működik-e. Ezzel a fémkarral kell felhúzni a rúgót, ezt pedig… - átnyúl a szerkezet fölött és rövid tapogatózás után a kezemre fekteti az övét és megfogja, majd a szerkezet fölé emeli. - … ezt pedig óvatosan ráhelyezi a bakelitre.

Irányítja az ujjaimat, hogy fogjam meg és fordítsam a fekete korong – bakelit – felé, majd alig érintve helyezzem rá. Valójában alig figyelek arra, hogy megszólal a zene, sokkal inkább a keze tereli el a figyelmem, ahogy az ujjai körülfogják a kézfejemet még elkerülve az éles körmeimet, amiket hiába próbálok visszahúzni az éhségtől már nagyon régóta nem megy, de Lucius nem mozdítja meg a kezét. Míg a lassú lágy dallamok szállnak a hűvös éjszakai levegőben, a tekintetem feljebb kúszik az arcára. Mosoly játszik az ajkain mintha csak élvezné a zenét, ami tényleg nagyon szép, de a jelenléte az ami még ezt a komor kriptát is meglágyítja, akárha egy balzsamos lepel ölelne körbe. Nagyon különös érzés, sokkal kellemesebb mint bármi amit eddig tapasztaltam. Talán ezért sem tudom levenni a szemem az arcáról míg mosolyog, teljesen belefeledkezem a látványba, a zenébe, amit csak apró reccsenések szakítanak meg néha.

A zenével együtt ez a furcsa bűvölet is tovaröppen, nem messzire, de most már el tudom szakítani a pillantásom Luciusról, aki a szabad kezével a gramofon felé nyúl és leemeli a lemezről azt a botot.

Megköszörüli a torkát. – Bachtól a La vie passante… mit gondol?

Puhán végigsimítom a kézfején csak hogy érezzem tényleg hidegebb lett-e, azután pedig becsomagolom az ölében tartott köpenybe.

- Gyönyörű… de az ön zenéje még sokkal szebb volt. – mondom őszintén. – Az… élőnek tűnt, ez nem. – nem tudom másképp kifejezni. – Az önét érzem, ezt pedig csak hallottam. Megérti ezt? Vagy ostobaság?

- Nem… nem az. – mondja egy pillanat múlva, egyszerre pirul el és mosolyog. – Köszönöm… meghallgatjuk a többit is?

- Előbb kérdeznék valamit, de nem muszáj válaszolnia, ha úgy gondolja. – mondom, mert nem tudom, hogy ez a kérdés mennyire zavarná. A könyvekben le van írva mi miért történik, de Lucius különleges, nem olyan mint egy szereplő. Ő valódi. – Amikor elpirul mint most… az milyen érzés?



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2014. 12. 30. 00:47:53


Honey2014. 12. 25. 01:15:14#32150
Karakter: Lucius Hellet
Megjegyzés: Fa alá~


Elképedt a hangja, amikor visszakérdez.
- Érdeklem…?

- Igen… - vörösödök el – Ha nem akar, persze nem kell…

- Csak egy… pillanat – mind a ketten fülig ülhetünk a zavarban, az biztos. Így sétálva a temetőben… marha idilli. – Meséljek esetleg a… családomról?

- Persze! – kapok a témán, és meleg érzéssel mosolygok magam elé. Jó és kellemes, hogy úgy érzem, ezzel megbízik bennem annyira, mint én benne. – Tehát van családja?

- Már nincs. Mind meghaltak.

Elakad a lélegzetem, mintha arcon loccsantottak volna hirtelenjében egy pohár jeges vízzel. Milyen tapintatlan vagyok… Olyan tanult, illedelmes és intelligens, nem is értettem, mit keres egy ilyen helyen de… kinyújtom a kezem, reménykedve, hogy nem mellé tapintok, és megkönnyebbülök, amikor megérzem a karját az ujjaim alá simulni. Kemény és hideg, mint egy márványszobor. Biztos az egész férfi ahhoz hasonlít…

- Nagyon sajnálom, Valerius… - suttogom csendesen, bűntudatos hangon. Nem akartam érzékeny területet felhozni, csak elrontom a beszélgetést… Túl gyakran vagyok ennyire figyelmetlen.

- Régen történt – vigasztal a hangja. – Már alig emlékszem rájuk. Talán csak anyámra.

- Milyen volt? – kérdezem csendesen, még mindig állva a göröngyös macskaköveken, ujjaimmal finoman megszorítva a puha anyagot, ami az erős karját fedi.

- Gyönyörű nő volt – a hangja különös, merengő hullámot kap. Ilyenkor rettentően sajnálom, hogy a látásom olyan régen elveszett már, hogy nem is emlékszem alapvető dolgokra. Színekre… arckifejezésekre… a napfelkeltére. Édesanyám mosolyára… - Sötétkék szemei voltak és hosszú, fekete haja. Sok ékszert viselt, amik csillogtak a nyakában és a karjain…

- Tényleg gyönyörű lehetett – suttogom, magam elé mosolyogva. Látás és képek hiányában én máshogy látom a világot. Érintésben… hangokban, illatokban.

Érzékekben. Bár az édesanyja kék szemei, hosszú, sötét pillái nem jelenhetnek meg az elmémben, de érzem az ujjaim között a haja selymét… az ékszerek cizellálásának recés mintáját, a kövek hűvös metszését.

- Miután leégett az otthonom, vándoroltam… aztán ide jöttem, ahol nem látnak meg az emberek.

- Istenem, akkor azért van itt, mert nincs hová mennie?

Leégett az otthona… ahol nem látják meg… talán történt vele valami? Megsérült… megéghetett, ami miatt inkább ezt választotta, vagy talán nincs más… választása…

- De van, itt lakom. Tökéletes hely, senkit nem zavarok.

- Tudod, nem kellene itt laknod – fut ki a számon – A városban biztos vannak olyan hajléktalanszállók, ahol van szabad hely és…

- Nincs rá szükségem, de hálás vagyok, hogy gondoltál rá – hirtelen tudatosítom, hogy mit is mondtam, és elönt a szégyen. Hogy én mekkora bunkó, tapintatlan vagyok, nem lehet igaz, hogy mondhattam ilyet?!

- Itt… hol élsz? Ha nem vagyok tolakodó?

- Megmutassam?

Meghökkenek. Nem hittem volna, hogy a faragatlanságom után még képes lenne, és elvezet az otthonába… zavartan forgatom az ujjaim között a pálcám.

- Ig…

Összerándulok, a vállam Valerius karjának ütközik, remegve és hevesen dobogó szívvel tapogatom át a kabátom zsebeit a telefonom után kutatva. Nem győzök sajnálkozni, ahogy felveszem.

- Halló?

- Lucius! – könyörgöm, komolyan muszáj pont most? Madame Marie olyan időzítéssel rendelkezik… - Már nagyon aggódtam, régen besötétedett, hol vagy megint?

Egy temetőben. Megint. Késő lenne? Észre sem vettem és nem, még nem akarok menni… beszélgetni szeretnék, végre egy ember, aki nem gyereknek vagy nyomoréknak néz… Élvezem a társaságát, jó vele beszélgetni!

- Madame Marie, semmi bajom… - hadarom franciául.

- Hol kóborolsz, érted megyek?

- Erre semmi szükség – kezdek pánikba esni – Madame Marie… csak sétáltam egy kicsit, de már indulok haza.

- Igyekezz Lucius, késő van.

- Ne aggódjon – nyomom ki a telefont. Felsóhajtok, zavartan pirongva fordulok felé, legalábbis amerről az illatát érzem. – Bocsánat, de mennem kell…

- Értem. Ez esetben, ha megengedi, elkísérem a kapuig – mosolyogva biccentek. Igen, jó lenne… - Ugye, valójában nem tévedt el?

- Nem – kuncogok halkan, leírva egy körívet a pálcámmal. Akkor az út… le kell számolni… - Most már hazatalálok egyedül is.

Csendesen sétálunk, és bár nem mond semmit, élvezem a társaságát. Ha csendben vagyok, otthon mindig azt hiszik, valamin emésztem magam, folyton faggatnak, beszélnem, nevetnem kell… De vele ez békés, beszédes csend. Nyikorog a kapu, érzem az országút szmogos illatát. Megérkeztem.

- Nem zavarná, ha… ha esetleg máskor is eljönnék? – szorítom meg a pálcám. Élvezek a társaságában lenni… engem nem érdekel, hogy hol lakik, vagy mit szeret. Ő jó ember…

- Örömömre szolgálna, ha újfent láthatnám.

Még jobban elvörösödök, de boldog mosollyal nézek – remélhetőleg – felé. Zavartan sütöm le a fejem, pár hosszú hajtincs előrehullik, végigcirógatva az arcom.

- Jó éjt, Valerius…

- Önnek is.

XxX

Az ágyamon heverek, a szememen a vékony fekete kötés. Lassan veszem a levegőt, a bő, ujjatlan póló felcsúszik a hasamon, a melegítőnadrágból kivillan a csípőcsontom. Érzem.

Esik. Hallom, és mindenhol nehéz, hideg és nyálkás ködillat van. Nem az a könnyed, puha esőillat, ami után érzi az ember a meleg napsütést az arcán, ez ködöt hoz.

Jön a hideg… egyre gyakrabban kell majd végigszenvednem azt a reggeli vitát, miszerint Madame Marie elvisz az iskolába, majd onnan a próbára. Jön-megy, vinne. Merthogy hideg van. Meg eső. Aztán jó. És csúsznak az utak.

Ritkán tör rám az érzés, miszerint csak egy bezárt állat vagyok egy aranykalitkában. Egy pacsirta, akit dísznek tartanak, néha muzsikáltatják, de egyébként semmi hasznát nem veszik… letör, letargiába taszít az idő és az érzés. A bátyáim mind a családi üzletben vesznek részt, én néha azt sem tudom pontosan körülírni, hogy mivel is foglalkozik a családom.

Nem is tudom, mikor éreztem őket utoljára magam körül. Megmarkolom a hegedűm nyakát, az arcom a puha, illatos fához szorítom. Ez ajándék volt, jó szívvel, viszonzást nem várva, Valeriustól. Annyi kérdésem lenne még hozzá!

Bár elmondhatnám, hogy hova megyek, ha vele találkozom, de egy kis óvó hang nem engedi. Mindig is furcsállottam, hogyha nem is paranoiásan, de bizonyos dolgoktól erőteljesebben tiltva vagyok, mint normális lenne. Fantasy filmek, horrorok, vámpíros regények, Anne Rice, temetők, Halloween partyk. Sosem értettem, de sosem foglalkoztam vele túlzottan. Az érdeklődésem perifériájára szorult a kérdés, hogy vajon miért, mégis, ez a kétség megállít, ha Valerius eszembe jut.

Elmosolyodva torpanok meg. Valamivel… kedveskedni szeretnék neki, cserébe a gyönyörű hegedűért, amit azóta nem is engedek ki jó szívvel a kezemből. Nem tudom, gyakoroltam-e ennyit egymást után, mint ezekben az esős napokban.

Nem kis időbe telik, mire magamtól mindent megtalálok a padláson, és le is törölgetem a nehéz, recés bevonatú bőröndöt, de mindennek itt kell lennie.

XxX

Szombat van, és azzal a felkiáltással, hogy kimegyek sétálni, élvezve a pillanatnyi esőmentes időt, felmarkolom a nehéz bőröndöt és ballagok… az emberek még mindig futnak, sietnek haza, nem élvezik ki a csendes, esőillatú levegőt. A hátamon csendesen hintázik a hegedűtok, a fejemben már választok egy számot, amit eljátszanák… annyi minden lenne, amit szeretnék mutatni neki!

Megnyikordul a temető ajtaja, csendesen teszem be magam mögött, mintha lopakodnék. Titkos találkozó…

Csendesen állok meg a már megszokott fordulón, lassú, megfontolt mozdulatokkal, mintha egy rituálét készítenék elő, előveszem a gyönyörű alt hegedűt, és a húrokra helyezve a vonót fakasztom dalra…

Csendesen mozdulok bele a zenébe, lehunyt szemmel a szemüveg sötét üvege mögött.
Nehéz szólamok a temető nedves földjébe szivárogva…

Megzörren valami mögöttem, a pulzusom hirtelen az egekbe szökken, de elmosolyodok, ahogy meghallom, az ujjaim megfeszülnek a hegedű nyakán.

- Olyan csendben jár, hogy mindig az utolsó pillanatban veszem észre…

- Tényleg eljött – mondja csendesen. Hiszen megengedte, talán zavarok…? Csendesen markolom meg a tok fogantyúját, hátrasimítva egy kósza tincset.

- Igen… de ha zavarok, vagy… rosszkor jöttem, igazán… nem akarok a terhére lenni – dörgölöm meg a karom

- Dehogy. Ön sose lenne – megkönnyebbülök a szavaira, elmosolyodom, visszaveszem tokot átdobva a vállamon. – Csak nem hittem, hogy… viszontlátom.

- Semmi nem tarthatott volna vissza – mondom csendesen, összefonva az ujjaim a fehér pálcán. – Ezt… - zökkentem vissza magam, kinyújtva a kezem tapogatom ki a ládát, megemelve – Önnek hoztam. Már ha… úgy gondolja, hogy hasznát tudja venni.

- Ez… micsoda? Várjon – nyúl ki, elvéve a kezemből. Aminek a súlyával én azért megszenvedtem, ő könnyedén kapja ki a kezemből, és ennyi… zavartan igazítom meg a kabátom gallérját.

- Egy… kisebb gramofon – mondom csendesen, zavartan ácsorogva – A minap, a nyitott próbán mesélte, hogy tetszett önnek… én… nem tudom, mennyire tudja hasznát venni…

- Ezt… nekem hozta? – elvörösödök a kérdésre. Persze…

- I-igen…

- Én még sosem használtam hasonló eszközt.

- Ó, az igazán egyszerű – mosolygok, előre nyújtva a kezem, és sikerül is megérintenem a karját. Kellemes illata van, puha, kicsit olyan, mint a fáradt, már hervadó virágok édes illata. – De… nem zavarok?

- Egyáltalán nem. Hiányoltam a társaságát… azt hittem, már nem jön.

- Miért ne jöttem volna? – mosolygok a hangja irányába, de nem kapok választ.

- Még… mindig érdekli, hogy hol élek? És ott… megmutathatja, hogy kell használni ezt a szerkezetet.

- Természetesen! – mosolygok, előre nyújtva a kezem, hogy tudjam merre indulunk el, de meglepődök, amikor óvatosan megérinti az ujjbegyeim, megfogva az ujjaim.

- Vezethetem?

- Igen – mosolygok, megszorítva az ujjait, és a kezem finoman az alkarjára teszi, hogy belé karolhassak. Csendesen sétálunk, számolom a lépéseket, a kanyarokat. – Sajnálom, hogy a múltkor olyan hirtelen kellett távoznom, a beszélgetésünk közepén.

- Nem kell bocsánatot kérnie. A hölgy biztos aggódott ön iránt.

- Igen. Mindig.

- Az édesanyja?

- Ó, nem! – szorítom meg a karját finoman. Balkanyar. – Inkább… olyan, mint egy mindenhez értő házvezetőnő. A családom nem él velem.

- Ezt nem értem. Hiszen ön még fiatal.

- Ideköltöztünk a madammal, de a családom székhelye főként Anglia. Az életem jelentős részét Londonban töltöttem, ott is születtem, majd később a család egy része átköltözött Franciaországba, Párizsba. Ott éltünk, én pedig a Sorbonne-on tanulhattam. Utána felvételt nyertem a helyi művészeti egyetemen és leszerződtettek zenekarhoz, de a családom nem költözött velem. A munkájuk miatt nem volt rá lehetőség. Meg… nem is érte volna meg nekik, hogy az én igényeim miatt otthagyják az életüket.

Csendesen sétálunk, zavartan szorítom meg az ujjaimmal a karját, akaratlanul is lejjebb siklanak az ujjaim, a csuklójához. A köpenye ujját puha prém szegélyezi, jóleső mosollyal érintem hozzá az ujjbegyeim. Nem értem… miért itt él, amikor ez a ruha drága és régi, mégis remek karban van tartva.

- Milyen a családja? Mesélne róla…? Már ha…

- Persze – mosolygok fel rá. – Két bátyám van, én vagyok a legfiatalabb, így… nem is akkora probléma, hogy én ilyen lettem – érintem meg a szabad kezemmel a szemüvegem – a bátyáim tudják vinni a családi üzletet. Segítenek apámnak és a nagyapámnak. A családom már hosszú idő óta tradicionálisan ugyanazt a feladatot végzik a cégnél, de én… nos, sosem lettem úgy beavatva, mint a testvéreim. Én… így vagyok – mosolygok magam elé, kissé szomorúbban. – Talán… ostobán és önzően hangzik, hiszen a családom nagyon rendes és toleráns, mindig mindent megadtak nekem, sosem szenvedtem hiányt semmiben, egészséges vagyok, de… sosem éreztem, hogy meglenne az a… kötődés. Mintha én… nem lennék teljes értékű tagja a családomnak… butaság, tudom – mondom csendesen.

- Nem az – meglepve biccentem a fejem a hangja felé, a szívem hevesen kezd kalapálni. Én mindig önzőnek érzem, ha az jut eszembe vagy csak felmerül ez az érzés, hogy én valami… kolonc vagyok a családom nyakán, ezért távolítanak el folyton az útból. A saját közelükből… nem is tudom, mikor hajthattam a fejem utoljára édesanyám ölébe. – Nekem sem volt… felhőtlen a viszonyom a családommal. Az apám elég… ingatag volt, túl szeszélyes és túl nagy hatalommal bírt. Megérkeztünk – áll meg, ujjaival megérintve a kézfejem.

- Remélem, tetszeni fog a zene, amit hoztam… hogy nélkülem is hallgathassa.

- Nem hinném, hogy akkor ugyanaz az érzés lenne.


Moonlight-chan2014. 12. 23. 01:58:34#32134
Karakter: Valerius Magnus




Némán küzdve a bensőmet emésztő éhséggel görnyedek előre, a tüdőm továbbra is mozdulatlan, megfosztva a funkciójától és megóvva engem attól, hogy elpattanjon az az utolsó szál is, ami még a józan eszemnél tart. Ez a szál már olyan vékony, mint egy pókháló, amit egy nagyobb széllökés is képes eltépni.

Lucius vérének látványa a tejfehér bőrön sokkal jobban vonz, mint egy éjszakai rágcsáló. Ahogy lélegzik, a szívverésének lüktetése a fülemben, a halványkékes erek látványa a kabátja szegélyénél… Közelebb hajolok, készen arra, hogy mély lélegzetet vegyek az illatából mikor meleg ujjai rászorulnak az én jeges bőrömre és kizökkentenek a kábulatból, mintha csak egy álomból rázna fel.

- Sajnálom, nem akartam gondot okozni… valahogy mindig ilyen helyzetbe keverem önt.

Nekem kéne elnézést kérnem és szégyellnem azt, amit majdnem megtettem, holott neki még csak fogalma sincs róla milyen veszélyben van. Kizárólag azért nem mondom ki, mert akkor elijeszteném… önző módon még nem akarom hogy elmenjen és újra minden csendbe boruljon.

- Nem történt semmi… - kerülöm az arcán elmaszatolódott csík látványát és felegyenesedem a kezétől. Ő még mindig szorítja, de pillanatokon belül ez az érintés is eltűnik.

Még magam is meglepődöm a feltörő hiányérzeten, mintha valami számomra kedves dologtól fosztottak volna meg. Ez lenne az érintés varázsa, amiről oly sok költő ódákat zeng?

– Nem akarok kényelmetlen kérdést feltenni, de…

- Igen…?

- Az a szemüveg… miért viseli? – kérdezem, hogy megfeledkezzem a vérről és talán mert valóban kíváncsi vagyok.

A szemüveg nem egy ismeretlen tárgy számomra, a kriptában valahol van egy régi darab, de ha Lucius világtalan… bár az ő szemüvege sötét. Az lesz a napszemüveg amiről reklámlapokban olvastam, de még mindig nem látom okát a viselésének.

Ide-oda fordítja a fejét, mintha kényelmetlenül érezne magát és menekülni szeretne, mint egy csapdába szorult madárka. Ugyanakkor nem hagyja a levegőben függeni a kérdésem.

- Az emberek még kellemetlenebbül éreznék magukat a közelemben, ha nem lenne rajtam – mosolyog szomorúbban, mint ezelőtt és feljebb tolja a szemüvegét. – Számukra… zavaró és kínos, ha… elnéznék mellettük, miközben beszélek vagy megyek. Nem tudják, hogy hogyan viszonyuljanak hozzám, mivel nem tudnak rólam semmit, ez is ront a helyzeten. Meg aztán… nem szép látvány.

- Hogy érti? Hogy nem tudják, hogyan viselkedjenek? – furcsa, hogy az embereknek mennyi aggályuk van. Talán hibáztatnák ha esetleg elnéz mellettük? Miért? Olyan nagy baj az? És nem tudom elképzelni, hogy ne lenne szép látvány.

Való igaz, elképzelésem sincs milyen egy világtalan szempár. Úgy képzeltem, olyan mint mindenki másé, csak nem lát. Beteg. Ezek szerint… megváltozik? Csúnya lesz?

Lucius – látszólag nem szívesen – de megválaszolja ezt is. - Nem tudják, hogy sajnáljanak-e, vagy legyenek tapintatlanok, és tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne – nevet fel keserűen.

- És a… nem szép látvány? – az arca, a vonásai, a kezei, a melegen mosolygó ajkai, az orra, a fülei és még a haja is szép. Lehetséges lenne, hogy a szemei valóban olyan elborzasztók?

Nem tudom elképzelni, hogy így lenne. De attól még lehet. Nem tudom.

Különös hangokra pillantok fel és rájövök, hogy ezek a gyorsuló dobbanások az ő szívverésének hangjai, amik hirtelen lassú kalapálásból, gyors dübörgéssé változtak. Homlokráncolva vizsgálom a pillanatok alatt beálló változást, a légzése kapkodó lesz és az arca is sokkal sápadtabb, szinte már világít a félhomályban. - Lucius…?

- Bo-bocsánat – rebegi gyengén, ijedten – Én csak…

- Jól van? – mivel ijeszthettem meg? Túl sápadt lett…

- I-igen. Rettentően sajnálom, csak pár régi… rossz tapasztalat.

Ez a hely pedig nyilvánvalóan nem a legjobb a rossz emlékek távoltartásában, ahogy általában a társaságom sem. Lehangoló, unalmas, gyászos… azt hiszem így jellemezte Brontë az egyik regényének főhőse a kérőjét és valahogy úgy éreztem ezek a jelzők leírnának. Ehhez még társul az otthonom mibenléte, a kinézetem és az, ami vagyok. Hibáztathatom hát?

- Nem értem, miért kéne ezért bocsánatot kérnie – ismét csak én tehetek a rosszullétéről, talán jobb lenne ha elmenne és nem jönne vissza, de mikor a nyelvemen a kérés, valami megakadályozza, hogy kimondjam. Helyette… – Nem akar beszélni róla?

- Még nem. Kényelmesebb így. – érinti meg a szemüvege alatti részt - Elrejti, amit egyelőre nem kell látni.

- Az otthonában is hordja?

- Nem. Olyankor… kötést viselek. Néha még alváskor is. – vallja be nyugtalanul.

Éles a szemem, sokkal élesebb mint az embereké, de a sötét szemüveg mögött csak a néha-néha megrezzenő szempillák árnyékát látom, semmi mást. - Akkor… Önt is zavarja…?

Ismét tétovázik a válasszal. - Kicsit, talán – beletúr a hajába, a fürtöket összekötő szalag kihullik az ujjai közé, így a sötét tincsek szabadon terülnek szét a vállán miközben felém fordítja a fejét, mintha csak rám nézne - És ön, Valerius? Most maga meséljen.

- Meséljek? – azt akarja… hogy beszéljek… dolgokról?

- Így fair. Én is meséltem – mosolyog – Mondjuk… miért van… itt… a temetőben? – kérdezi hirtelen és rajtam a sor, hogy félrenézzek még ha nem is látja. A tekintetem körbesiklik a sírok sokaságán – Persze, nem kötelező válaszolni, egyáltalán nem akarom faggatni csak… csak érdekelne…

- Érdeklem? – kérdezem lassan. Olyan szokatlan ez a gondolat. Gyakran hallgatom más emberek beszélgetését itt, de engem nem szoktak hallgatni, kérdezni.

- Igen… - motyogja félrefordítva a fejét - … ha nem akar nem kell…

- Csak… egy pillanat. – kérem, ellágyult tekintettel figyelve őt.

Mit mondhatnék, ami érdekelné? Mit mondjak, amitől nem rohan el? Nem sok minden van…

- Meséljek esetleg… a családomról? – úgy tudom az bevett társalgási téma viszont nem sok mindent mondhatok. Nem is sok mindenre emlékszem, de akkor még nem voltam ilyen. Nem voltam vámpír.

- Persze! Tehát van családja?

- Már nincs, mind meghaltak. – alig emlékszem… különös, hogy mióta az a lény átváltoztatott egyetlen emlékem sem fakult meg az évszázadok során, az emberi életem azonban mintha nem is létezett volna.

Lucius hirtelen levegő után kap, egy pillanatig megint azt hiszem, hogy megijesztettem, hogy talán nem kellett volna ezt mondanom, de aztán előre lép néhány. A kezét maga elé nyújtva közelít, mozdulatlanul várom mikor ér el a karjával és a felkaromra helyezi.

- Nagyon sajnálom Valerius.

A nevemet hallani nagyon furcsa, de az ő ajkairól mégis olyan természetesen gördülnek le a hangok.

- Régen történt. Már alig emlékszem rájuk. Talán csak anyámra. – igen, egy kicsit.

- Milyen volt? – mosolyog kérdőn, lágy hangja finoman simogatja az érzékeim.

- Gyönyörű nő volt. – idézem fel az arcát, a szemeit… - Sötétkék szemei voltak és hosszú fekete haja. Sok ékszert viselt, amik csillogtak a nyakában és a karjain…

- Tényleg gyönyörű lehetett.

Rövid ideig csendben nézek rá, a gyengéd mosolyára és szeretném megérinteni azt a finom görbületet, de nem lenne illendő csak úgy hozzáérnem, ha nem engedi. A tenyere még mindig a felkaromon pihen, meleget sugározva a bőrömig, de ez kevés ahhoz, hogy fölmelegítsen. Az éhségem most sokkal erősebb és kitartóbb mint máskor, szerencsémre hozzászoktam már ehhez az égető szükséghez annyira hogy tiszták maradjanak a gondolataim.

- Miután leégett az otthonom vándoroltam… aztán idejöttem, ahol nem látnak meg az emberek. – fejezem be, s tudom, hogy nem sok amit mondtam, de ha többet mondanék… olyan tébolyultnak hinne amilyen az apám volt, vagy elijeszteném. És én egyiket sem szeretném.

- Istenem! Akkor azért van itt, mert nincs hová mennie? – kérdezi kicsit ijedten, amit nem tudok hová tenni.

- De van, itt lakom. Tökéletes hely, senkit nem zavarok.

- Tudod, nem kellene itt laknod. A városban biztosan vannak olyan hajléktalanszállók, ahol van szabad hely. – leejti a kezét a karomról, de nem tágít. Jó lenne látni a szemeit, az érzelmei tükrét, hogy tudjam vajon mire gondolhat. A fejébe nem fogok beleolvasni.

Tisztában vagyok vele mi az a hajléktalanszálló, vannak emberek akiknek semmijük sincs, az utcán alszanak és megfagynak a hidegben. Engem ez a veszély nem fenyeget, így ameddig van egy sötét hely, ahol meghúzódhatom, addig a temetőnél jobbat nem is kívánhatnék.

- Nincs rá szükségem, de hálás vagyok, hogy gondoltál rá. – nyugtatom meg.

Egy percig csak némán mered maga elé mielőtt megszólalna. – Itt hol élsz, ha nem vagyok tolakodó?

- Megmutassam? – pillantok rá figyelmesen.

- Ig…

Mindketten összerezzenünk a hirtelen felhangzó hangos dallamra. Én azért, mert fogalmam sincs honnan jön ez a különös zene, míg Lucius elnézést motyogva elő nem vesz valamit a kabátja zsebéből. Mobiltelefon.

- Haló?

- Lucius! Már nagyon aggódtam, régen besötétedett, hol vagy megint? – hallom a készüléken keresztül kiszűrődő női hangot. Nagyon idegesnek tűnik és kicsit mintha rémült is lenne.

- Madame Marie semmi bajom…

- Hol kóborolsz? Érted megyek. – szakítja félbe.

Lucius nem szólt a családtagjának, hogy ide jön?

- Erre semmi szükség Madame Marie. – sóhajtja fáradtan – Csak sétáltam egy kicsit, de már indulok haza.

- Igyekezz Lucius, késő van.

- Ne aggódjon. – benyom egy gombot, amitől megszűnik a női hang és visszateszi a téglalap alakú mobiltelefont a zsebébe.

Olyan furcsa eszköz. Hogyan tud egyik ember beszélni a másikkal, ha nem látja és még csak nincs is a közelében? Miért hallani itt, ha egy másik helyen beszél?

- Bocsánat, de mennem kell. – fordul vissza felém, lágy hangja visszasodor a jelenbe.

- Értem. Ez esetben, ha megengedi elkísérem a kapuig. – ajánlom fel, majd eszembe jut amit az érkezésekor mondott – Ugye valójában nem tévedt el?

Kuncogni kezd és megrázza a fejét miközben megfordul és a fehér sétapálcával ismét megkeresi a járda szegélyét, majd azt követve elindulunk visszafelé.

- Nem, most már hazatalálok egyedül is. – mosolyog oldalra.

Ezt reméltem, mert csakúgy mint a múltkor most sem kísérhettem volna el. Az sem változtat ezen, hogy éjszaka kevesen járnak az utakon és sötét is van, nehezebben látnának olyannak amilyen vagyok, de még mindig túl nehéz lenne.

Elkísérem a kapuig, vagyis csak megyek mellette és ő dönti el hogy melyik oldalon megy és egyenesen az újabb bejárat felé kanyarog. Nem csoda, hogy akkor nem talált haza, teljesen más irányba indult el, bár még így is érdekes, hogyan tud látás nélkül tájékozódni. Ha behunyom a szeme, eltűnik a világ és csak a hangok, szagok maradnak, de azok segítségével nem találnék semmit egy nagyvárosban. Ez az ő képessége, mint ahogy nekem is megvannak a sajátjaim habár legtöbbjük kihasználatlanul.

Kinyitom előtte a fényesre festett fekete vaskaput. A szárnyai olajozottabban működnek mint a réginek, nem adnak ki olyan éles nyikorgó hangot sem. Átlépi a határt, s éppen zárnám vissza a kaput mikor megtorpan és visszafordul.

- Nem zavarná ha… ha esetleg máskor is eljönnék? – kérdezi halkan, a lámpafényben jól látható a halovány pír az orcáin.

Vér… friss vér…

- Örömömre szolgálna ha újfent láthatnám. – ő az egyetlen aki nem ijedt meg.

A pír még tovább terjed, míg el nem tűnik a kabát alatt. Ez az egyik legszebb emberi reakció. Olyan fájdalmasan élő, hogy ránézni is maga a gyönyörteljes kín.

- Jó éjt Valerius!

- Önnek is!

Addig várok a kapunál, míg el nem fordul az utca sarkán, de még percekig hallom az egyre tompuló koppanásokat a betonon.

 

***

Hogy valóban eljön-e valamikor, nem tudhatom, de talán jobb is ha ebben a zord időben az otthona melegében tartózkodik. Nehéz követnem a hónapok, napok múlását, de az időjárás gyakran árulkodóbb, mint egy naptár. A hűvös esti szél, ami kicsit erősebb egy átlagos szeles napnál eső illatát hordozza magában. Az ősz, a közelgő tél hűvöse, ami által hosszabbak lesznek az éjszakák és rövidebbek a nappalok.

A napok múlását sem számolom igazán, egy éjjel elkezdtem olvasni a Lucius-tól kapott könyvet, amelynek minden betűjét ismerem már, de mindannyiszor lenyűgöz. Teljesen belé tudok feledkezni és csak akkor teszem félre mikor eláll az eső. Táplálékra van szükségem, eső után pedig rengeteg patkány menekül az eláztatott csatornákból.

Csak azután ülök vissza a könyv mellé, hogy csillapítottam az éhségem. Kicsit később hallom meg a már ismerős hegedűszót, mintha csak engem hívna magához, s mikor kiérek az ösvényig rá kell jöjjek, hogy valóban engem hívott az előadó.

Beletúrok a kavicsba a cipőm orrával, hogy felfigyeljen rám. Rögtön elmosolyodik és visszacsomagolja a hegedűt abba a dobozba és felveszi a járdaszegélyre helyezett kocka alakú lapos papírdobozt. Megint egy másik fajta doboz? Furcsa illata van…

- Olyan csendben jár, hogy mindig az utolsó pillanatban veszem észre. – mosolyog felém miközben közelebb lép.

- Tényleg eljött.

Magam sem tudom, hogy vártam-e, számítottam-e rá vagy sem, egyszerűen csak kisiklottak a szavak a számon mielőtt átgondolhattam volna.


Honey2014. 12. 19. 21:38:55#32110
Karakter: Lucius Hellet



- A nevem Valerius… Magnus – megérzem a tenyerét a kezemben, picit el is képedek, hogy milyen hatalmas tenyere van… elmosolyodok, megszorítva.

- Nagyon örülök!

Elveszi a kezét, én pedig megmarkolom a sétapálcám. Összedörgölöm az ujjbegyeim, de már rég megszoktam azt az apró, szúró fájdalmat. Hiába a bőrkeményedés, ha koncert közben felszakad, akkor is el kell tőle vonatkoztatni. Majd eláll.

- Én is…

- Ezek szerint nem csak az én családom hagyománytisztelő a nevek terén – próbálok belőni a hangja irányát, hogy mégse mellé beszéljek. Akármennyire is toleránsak a hiányosságommal szemben, én érzem magam kellemetlenül, hogy ilyen udvariatlan vagyok.

- Hogy érti? – kérdezi lassan, mintha keresné a szavakat. Felvonom a szemöldököm, aggódva rándul meg a vállam. Mintha vas csikorogna a torkában, talán beteg? Vagy történt valami? de hiszen nem hallottam semmit…

- Nem sértésnek szántam – bizonytalanodok el kissé, elvörösödve. Néha magam sem vagyok megelégedve a nevemmel, de talán túl bizalmas voltam, igazán nem tudom…

- Semmi baj, nincs oka idegesnek lenni – hallom a karcot a torkában. Valami rosszat mondhattam mégis? – Mindössze arról van szó… hogy nem értettem, mire céloz.

- A Lucius és a Valerius is elég régi keletű nevek… csak erre gondoltam…

- Értem. A Lucius is római név.

- Pedig nem is vagyok olasz – mosolyodok el, végighúzva a kezem a hajamon zavaromban. Már nem is veszem figyelembe az ujjbegyeimből szivárgó vért. Számomra megszokott.

- Nem olasz, római… - válaszol még lassabban. Belém nyilall a gondolat, egy kósza emlék, képek nélkül. Ugyanez a vibráló hangszín, de apám hangján. hogy szinte éreztem a perzselő mérgét az arcomon, ugyanígy remegett a hangja, de visszafogta magát, türtőztetett, uralkodott… valami miatt. Nem emlékszem… - Azt tudom, hogy ön nem olasz. Észrevettem abból, ahogy beszél. Olyan… lassabb, mint az olaszok…

- Ó, tényleg – rebbenek ki a sötét és zavaros emlékből. – Eddig nem is gondoltam, de igaza van.

- Nem bánná, ha beljebb sétálnánk? – meglep a hirtelen felajánlás.

- A temetőbe?

- Maradhatunk a kikövezett részen, ha úgy megfelel önnek, csak ne itt… Ígérem, semmilyen hátsó szándék nem vezérel, nem fog bántódása esni – valami kiülhetett az arcomra, ha máris biztosítani szeretne. Ez igazán rendes tőle.

- Valójában ettől egyáltalán nem tartok – koppantom a macskakőhöz a bot végét, hallom a kattogást, a karistolást az éles felületen. Megvan az irány, a visszhang.

– Ön nem fél a temetőben, ahogy mások? Főleg éjszaka?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rázott ki a hideg, amikor beléptem, de… most nem félek – mosolygok magam elé.

- A kísértetektől sem?

- Még egyet se láttam – kuncogok halkan. Az én esetemben ez nem feltétlenül hátrányos dolog. Bár az ember attól fél, amit nem lát… egy kis madárra emlékeztető mozdulattal oldalra biccentem a fejem, hogy a fülem közelebb kerüljön hozzá, de néma csend van, csak a köpeny anyagának nehéz surranása… annyira kíváncsi lennék, vajon hogy nézhet ki! Látni akarom… látni… a két kezemmel. De ez a csend… - Csak egy vicc volt. Sajnálom. – Nekem természetes, hogy viccelődök az állapotommal, de neki biztos kényelmetlen volt.

Ez a csend… megnyugtat, hogy nem tettem rosszat. Magamban morfondírozom, hogy mit is kérdezhetnék, ami nem túl személyes és tolakodó, de ő sem kérdez, hogy bármi is legyen így…

- Bocsásson meg egy pillanatra – suhan el. Összeszorul a torkom. Hova megy? Ha most csak így eltűnik, én…
Nem, nyugodj meg, Lucius, van telefonod. Egyszerűen csak felhívod Madame Mariet. Le fog szidni az biztos, de nincs semmi baj, azt mondta, csak egy pillanat…

- Hogy…?

- Szabad a kezét? – meglepve emelem fel a szemöldököm, de magam elé nyújtom a kezem, puhán tartva. Megint megérzem a hűvös, hosszú ujjait. Ennyire hideg lenne? Felfelé fordítja a tenyerem, érzem, hogy egy bő vércsepp leszánkázik az ujjaimon, egyenesen a tenyerembe. Valami hideg, mintha egy nyálkás csiga csúszna végig az ujjamon, megrándulok, de szerencsére nem tépem el a kezem. Utána érzem, hogy a nedves bársonynak van ilyen különös tapintása… letörli a vért? De hiszen összekoszolhatja magát! – Fájdalmat okoztam?

- Nem, nem… csak hideg volt – mosolygok. Az ujjai között puhán fogja a csuklóm, de megint érzem a tenyeremben simító ujjain, hogy reszket, sőt, megfeszül a csuklómon… akaratlanul is megüti a fülem az a csikorgás, ahogy összeszorítja a fogait, istenem, mennyire remeg a keze…

- Nem bírja a vér látványát..? – kérdezem óvatosan, kinyújtva a másik kezem simítom a kézfejére az ujjaim, gyengéden mosolyogva. Szent ég… megszorítom az ujjait, biztatóan. A hideg már összehúzta az erecskéket, már én is érzem azt az összetéveszthetetlen, fémes illatot.

- Nem…

Csendesen állok, érzem, hogy le van hajolva. Mennyivel magasabb lehet, mint én… megszorítom a kezét, az ujjait.

- Sajnálom, nem akartam gondot okozni… valahogy mindig ilyen helyzetbe keverem önt – vörösödök el.

- Nem történt semmi… - egyenesedik ki, magasabbról jön a hangja. Még mindig szorítom a kezét, elnézést dadogva húzom el. Hagyja, hogy kicsússzanak az ujjaim az ujjai közül. Zavartan igazítom meg a szemüvegem, felé mosolyogva. – Nem akarok kényelmetlen kérdést feltenni, de…

- Igen…? – fordulok felé kíváncsian.

- Az a szemüveg… miért viseli?

Zavartan érintem meg a sötét üveget. Mellette valahogy mindig zavarba jövök, pedig annyira udvarias, és semmi rosszat nem tesz, de valahogy mégis sikerül bénázni. Pedig talán ha három napja ismerjük egymást. Érdekes.

- Az emberek még kellemetlenebbül éreznék magukat a közelemben, ha nem lenne rajtam – mosolygok, feltolva az orromra rendesen. – Számukra… zavaró és kínos, ha… elnéznék mellettük, miközben beszélek vagy megyek. Nem tudják, hogy hogyan viszonyuljanak hozzám, mivel nem tudnak rólam semmit, ez is ront a helyzeten. Meg aztán… - megmarkolom a pálcámat – nem szép látvány.

- Hogy érti? – érzem a hangján, hogy meglepődik. Lesápadok, izzadni kezd a tenyerem, mégis próbálok mosolyogni. Ez olyan… - Hogy nem tudják, hogyan viselkedjenek?

- Nem tudják, hogy sajnáljanak-e, vagy legyenek – szerintük – tapintatlanok, és tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne – nevetek fel. Igazából annyira hozzászoktam, hogy már egyiket sem érzem bántónak. Sőt… valahol aranyosak. Esetlenebbek, mint én valaha is voltam. A hangja felé fordulok, mosolyogva.

- És a… nem szép látvány?
Kicsit meghökkenek a kérdésre. Mindig… igen, voltak akik megkérték, hogy mutassam. Kicsiként letépték a fejemről a szemüveget, a kötést, voltak, akik lefogtak, csak hogy lássák… a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni.

Ez valahogy… kényelmetlenebb. Túl bizalmas! Mármint… Értem, hogy nem érti, Valerius néha olyan… mintha nem tudna semmiről semmit. De pont emiatt bízok benne, keresem a társaságát, de pont hogy emiatt miért kéne megbíznom benne?! HÁROM NAPJA HA ISMEREM, NEM TUDOK RÓLA SEMMIT!

- Lucius…? – kizökkent a hangja az egyre kanyargó érzésből, észre se veszem, hogy levegő után kapkodok. Mi… szent ég, milyen régen nem gondoltam már…

- Bo-bocsánat – zihálok, annyira remeg a kezem, hogy alig tudom fogni a pálcám. Hűvös, nyugtató ujjak érintik meg a kézfejem, meglepődve kapom fel a fejem. – Én csak…

- Jól van?

- I-igen – sütöm le a szemeim zavartan – Rettentően sajnálom, csak pár régi… rossz tapasztalat.

- Nem értem, miért kéne ezért bocsánatot kérnie – valahogy megmosolyogtat. Az ember pont nem ezt a választ várná egy majdnem-roham után, rettenten szégyellem magam. – Nem akar beszélni róla?

- Még nem – megrázom a fejem, megérintem a szemüveget – Kényelmesebb így. Elrejti, amit egyelőre nem kell látni.

- Az otthonában is hordja?

- Nem – rázom meg a fejem. Nem… Madame Marie tudja. Ő egyszer csak… felbukkant. És felszedett a porból, család ide vagy oda, olyan volt, mint egy pótanya, dada – az még most is – testőr – az állandóan. – Olyankor… kötést viselek. Néha még alváskor is.

- Akkor… Önt is zavarja…?

Zavartan pillantok felé, nem is tudom, mit mondjak. Én… inkább szégyellem.  Nem szép, és ki szereti mutogatni a hiányosságát?

- Kicsit, talán – dünnyögök, beletúrva a hajamba, szétzilálva a szallagot. – És ön, Valerius? Most maga meséljen.

- Meséljek? – érzem, hogy meghökken.

- Így fair. Én is meséltem – mosolygok. – Mondjuk… miért van… itt… a temetőben? – kérdezem, de egy pillanattal utána már zavartan kopogtatok a pálcámmal a macskaköveken – persze, nem kötelező válaszolni, egyáltalán nem akarom faggatni csak… csak érdekelne – dünnyögök elbizonytalanodva. Nem akarom megsérteni. A rengeteg zavar és minden ellenére, kellemes vele beszélgetni. Régen volt ilyen érzésem egy konverzációval kapcsolatban, ő a hiányosságom ellenére is máshogy kezel, mint a többi ember. És ez jól esik…


Moonlight-chan2014. 12. 14. 00:43:52#32083
Karakter: Valerius Magnus




A telihold fényében egy apró alak botorkál kifelé a temetőből. A lépteit szelíd csoszogó hang követi, a sápadt arcon megannyi ránc húzódik, mintha egy pergamen kiterített lapjai begyűrődtek volna. Olyan különös…

Vajon milyen érzés lehet megöregedni? Fájdalmas?

Az idős hölgy alig bír menni, majd negyedórába telik mire kiér a kapun. Szerintem nem lehet valami kellemes.

A kripták mögött kivárom míg eltávolodik hogy ne rémisszem meg, majd amikor már elhalnak a kavics súrlódása keltette hangok odasétálok a sírhoz, ahonnan a fény jön. A vastag fehér mécsesek még alig olvadtak meg, nem lehetett csak pár perce hogy meggyújtotta őket, én pedig el is fújom. A tartójukat majd visszahozom, így nem fogja tudni hogy valaki elvitte.

Éppen az erdős részen surranok keresztül hogy hangtalanul felkutassam a vacsorámat mikor megdermeszt egy lassú, elnyújtotta dallam ami nagyon is közelről szól. Egy pillanatra azt hiszem, hogy talán a koplalás miatt képzelgek, hogy a vér iránti vágy elborította az elmém, de ekkor a fenyőfák sűrűjében is megérzem az illatot. Ez az Ő illata.

Édes és csalogató, a legfinomabb aroma amit valaha emberen éreztem.

És a zene… a hegedű…

Alig hallható léptekkel előbújok a bozót közül és óvatosan megközelítem. Ugyanaz a látvány, mint amit nemrég az épületek tetejéről csodálhattam, csak most alig pár méterre előttem. Nem veszek levegőt többé, talán túl nagy lenne a kísértés hogy elvegyem amire éhezem, de azt nem akarok. Ő nem fél tőlem és ez jó érzés.

Miközben kilépek az utolsó fa árnyékából is szándékosan rálépek egy a földön heverő száraz gallyra, hogy neszt keltsek és észrevegyen, mielőtt túl közel kerülök. A reccsenésre abbamarad a hegedűszó és levegő után kapkodva fordul meg.

Azt hiszem kicsit mégis megijesztettem, ezért nem mozdulok, megállok ott ahol vagyok.

- Uram…? – kérdezi csendesen, majdnem pontosan az irányomba nézve – Ön az?

- Megint eltévedt? – ismét csak egyedül kóborol.

- Szántszándékkal – mosolyog felém mire ráncba szalad a homlokom. Szántszándékkal eltévedt? – Én csak… nem volt lehetőségem megköszönni a… tegnapi ajándékát.

Ajándék… - Az a hegedű...?

És valóban, ott van a kezében ugyanaz a különös darab, amit odaadtam neki. Nem gondoltam rá ajándékként, de ha ez örömet okozott neki, akkor nembánom.

- Igen – mosolyog ismét, az ajkai sarkában apró nevetőránc jelenik meg – Tetszett?

Nem tudnám meghatározni, hogy melyik szép és melyik nem. Ez volt a második alkalom, hogy zenét hallok, de örömmel hallgattam volna még tovább is a megnyugtató dallamokat. Ez szerintem azt jelenti, hogy tetszett. - Igen.

- Csak meg akartam köszönni… És sajnálom, ha tegnap megbántottam. Nem akartam visszautasítani az ajándékát, én csak…

- Nem történt semmi – nem bántott meg, fogalmam sincs mi volt az, ami erre a következtetésre juttatta, de azt hiszem Ő nagyon… figyelmes és kedves, amiért megköszönte.

- Én… nagyon sokkal tartozom önnek – suttogja, az arcán rózsás pírral ami ismét csak eszembe juttatja, hogy egy vérrel teli élőlény áll előttem, akinek az illata maga a csábítás.

Némán követem a mozdulatait miközben elpakolja a hegedűt abba a furcsa dobozba. Azután a válláról lelógó sötétbarna táskához nyúl és maga elé húzza. Nem tudhatom mit akar, de mikor elővesz belőle egy közepes méretű régi kötésű könyvet, kíváncsian figyelem az aranyszínű dőlt betűk, míves kézírását.

La Vita Nuova… ?

Új Élet, Dante első műve. Már egy tucatszor olvastam, a lapok már teljesen elrongyolódtak, de minden alkalommal gyönyörűnek találom. A mondanivalója, a szavai…

– Csak remélni tudom, hogy… tetszik – nyújtja felém a könyvet.

Kiveszem a kezéből és megforgatom magam előtt a vörös bőrborítású könyvet. Egy cseppet sincs megkopva, a betűk fényesen hirdetik a címét, az alján pedig egy régi címer lenyomata díszeleg. És még valami, ami mindennél jobba magára vonja a figyelmem: az utolsó betű felén elkenődött vér nyomai, még friss és ahogy felpillantok nyelnem kell egyet a torkomba hasító égő érzéstől.

Vérzik az ujja… istenem, szerencse, hogy nem lélegzem be az illatát, mert már a látványa is bőven elegendő, hogy a látásom kiélesedjen, s a testében futó összes vér szinte pulzáljon a szemem előtt.

Annyira éhes vagyok…!

- Sajnálom – szólal meg, felrázva a kábulatból, s mikor az arcára pillantok látom, hogy az is piros – Én csak…

- Ez… nagyon szép – sietve letörlöm az apró vérfoltot a ruhám szegélyével és belelapozok a kézzel írt könyvbe – És ezt nekem ajándékozza?

Még soha nem kaptam semmit, senkitől. Vajon most miért adja ezt nekem?

- Amiért annyit segített, ez a legkevesebb – suttogja, a hangja olyan lágy, hogy legszívesebben lehunynám a szemem és csak hallgatnám, mint a hegedűjátékát – Nem tudom, hogy tudnám tényleg meghálálni…

- Szeretem Dante írásait – mindig elgondolkodtat az életről és annak értelméről, amit oly gyakran keresek magam is.

„Vágyja a halált, mely sohasem jön el” Mikor olvasom ezeket a könyveket, kevésbé érzem azt, hogy nincs helyem ebben a világban, vagy hogy nem tartozom senkihez és sehová.

- Én is. Őt olvasva tanultam meg olaszul – mosolyog, az arca szinte ragyog, olyan tiszta örömet sugároz. Különös látvány, nem emlékszem nézett-e már rám így valaki, de állandóan csak a rettegő arcok, sikolyra nyíló ajkak jutnak eszembe. Ez viszont más. Ő nem olyan mint a többiek.

- In quella parte del libro della mia memoria dinanzi alla quale poco si potrebbe leggere… *- olvasom a könyv nyitott oldaláról a cirkalmas betűket, s e szavakban talán mély igazság rejlik, ami éppúgy igaz most, mint majdnem nyolcszáz éve volt, amikor ez a könyv íródott.

Nem számítok arra, hogy félbeszakít és még inkább meglep, mikor fejből is pontosan idézi a szavakat:

 

 

- Si trova una rubrica la quale dice Incipit Vita Nova.*

 

Tehát ismeri, olvasnia kellett, de hogy? Esetleg… igen biztosan felolvasta neki valaki ő pedig megjegyezte.

A mosolya továbbra is megőrzi a szépségét miközben előre nyújtja a kezét, nem teljesen felém, hanem kicsit oldalra, de ez nem baj. Viszont nem tudom mit szeretne most.

- Lucius Hellet.

Ez a neve. Lucius.

Lucius…

Ízlelgetem egy picit a nevet és végül arra jutok illik hozzá. Én pedig már tudom miért nyújtja a kezét. Az emberek kezet fognak bemutatkozáskor, mikor megismerik a másik ember nevét, ezzel üdvözlik őt a társaságukban.

Óvatosan előrenyújtom a kezem és az övébe csúsztatom. A finom puhaságos és a langyos melegség ami belőle árad szinte mellkason vág, az én kezemet biztosan nagyon hidegnek érezheti és az is.

- A nevem Valerius… Magnus. – egy pillanatra megszorítom a kezét, de vigyázok, hogy nehogy túl erős legyen és kárt tegyek benne.

- Nagyon örülök!

Elhúzom a kezem, egy percig dermedten bámulok a rákenődött vérre. A látvány ismét az ő kezére vonja a figyelmem, az ujjbegyeire, amik vörösen fénylenek a holdfényben. Megvágta volna valamivel, vagy elesett?

- Én is. – mondom, megbűvölten az ujjait követve. Vér…

- Ezek szerint nem csak az én családom hagyománytisztelő a nevek terén. – egy különös fintor fut végig az arcán, amitől hirtelen rájövök mennyire fiatal is még. Ahhoz az idős hölgyhöz képest, akit nemrég láttam nagyon fiatal. Mennyi idős lehet? Már nem gyermek, de egyetlen apró ránc sincs a bőrén.

Visszafordítom a figyelmem a merengésből, a megjegyzése azonban…

- Hogy érti? – megpróbálom ledörzsölni a vérfoltokat a kézfejemről.

Nem maradhatnak ott. Sajognak a szemfogaim, hogy többet kapjak, még ha nem is érzem a finom illatát. Ha érezném, már nem tudnék előtte állni, de ezek a makacs foltok nem jönnek le…

- Nem sértésnek szántam… - kezeivel a táskája zsinegébe kapaszkodik, hallom, hogy felgyorsul a szívverése. Ideges lenne? Mert arra gondol, hogy megbántott?

Milyen különös…

- Semmi baj, nincs oka idegesnek lenni. Mindössze arról van szó… hogy nem értettem mire céloz. – ismét. Nem vagyok hozzászokva ehhez, még a saját hangomat is furcsa hallani. Társaság híján sem vetemednék arra, hogy a sírokkal beszélgessek, így inkább csendben maradok.

- A Lucius és a Valerius is elég régi keletű nevek. Csak erre gondoltam. – magyarázza meg, zavart arckifejezéssel.

- Értem… a Lucius is római név.

- Pedig nem is vagyok olasz. – hátrasimítja a kibomlott tincseket, a mozdulattól pedig egy vékony vörös csík marad az arcát.

Mintha kínozna, pedig nem is tud róla.  Az átkozott vérszomjtól már a fejem is hasogat, azzal fenyeget, hogy bármelyik pillanatban darabokra pattanhat. Meg kell szabadulni a vértől, vagy el kell vonnom a figyelmem róla, ez azonban borzasztó nehéz lesz. Ennem kellett volna mielőtt megkeresem őt, de a zene hallatán teljesen megfeledkeztem mindenről.

- Nem olasz, római. – nyomatékosítom, talán számára érthetetlen, hogy nem a mai Rómára gondoltam. – Azt tudom, hogy ön nem olasz. Észrevettem abból, ahogy beszél. Olyan… lassabb, mint az olaszok.

Le kell törölni a vérfoltot…

- Ó, tényleg. – látom, hogy megértette mire céloztam – Erre eddig nem is gondoltam, de igaza van.

- Nem bánná ha beljebb sétálnánk? – javaslom, mert muszáj tennem valamit. Nem bírom ki ha így kell néznem… túlságos erős a késztetés…

- A temetőbe?

- Maradhatunk a kikövezett részen ha úgy megfelel önnek, csak ne itt. – bizonytalan tekintete láttán hozzáteszem – Ígérem, semmilyen hátsó szándék nem vezérel, nem fog bántódása esni.

Rám mosolyog és leengedi a földre azt a fehér botot. Félkör alakban végighúzza a lábai körül, s mikor a vége megakad a járda szegélyébe jobbra fordul, pont arra amerre mennünk kell.

- Valójában ettől egyáltalán nem tartok. – vallja be miközben lassan elindulunk.

Pedig ha tudná… Igazodom hozzá, s így legalább nem állok szembe vele, de az arcán még mindig ott van az a kínzó vörös csík. Ne szabad rá néznem!

- Ön nem fél a temetőben, ahogy mások? Főleg éjszaka? - az emberek többsége nem merészkedik éjjel ide. Sőt, már sötétedés után sem.

- Hazudnék ha azt mondanám nem rázott ki a hideg mikor beléptem, de… most nem félek.

Tehát bátor. Sokkal bátrabb mint a legtöbben.

- A kísértetektől sem? – érdeklődöm tovább.

- Még egyet se láttam.

Én sem. De… értetlenül összeráncolom a szemöldököm… ő hogyan is láthatta volna? Akkor miért mondta… nem értem. Nem is válaszolok, valószínűleg ismét csak butaságot kérdeznék és furcsállná. Csendben lépkedek mellette, míg felém nem fordítja a fejét a szája sarkában egy pici mosollyal.

- Csak egy vicc volt. Sajnálom.

Még mindig nem értem, de megnyugtatom, hogy nem történt semmi. Természetesen tudom mi a vicc… de amennyit eddig olvastam belőle az újságokban, nagyrészt érthetetlenek voltak. Valószínűleg csak számomra, de nem találtam mulatságosnak egyiket sem. Talán nem is tudom hogyan kell.

Lenézek a kezemben tartott könyvre, később majd beviszem a kriptába és jó helyre teszem. El fogom olvasni újra, hisz mindig szerettem ezt a könyvet és most már különös kedves lesz ez a kötet.

Percegik némán lépkedünk egymás mellett, ennek ellenére mégis más, mint mikor egyedül teszem ugyanezt. Nem vagyok egyedül és ez egy kicsit más, még ha nem is tudok anélkül Lucius-ra nézni, hogy ne fogna el a kísértés.

Ahogy erre gondolok, az egyik kripta mellett megpillantok egy régi rozsdás csapot, amit még mindig használnak. - Bocsásson meg egy pillanatra.

- Hogy? – kapja felém a tekintetét, de én már leléptem a járdáról és a kiszemelt tárgy felé tartok.

A köpenyem egyik sarkát megnedvesítem egy kicsit, kicsavarom, hogy ne csöpögjön és visszalépek a kísérőm mellé. Azt hiszem illetlenség lenne csak úgy megérinteni, ezért nem is teszem.

- Szabad a kezét?

- Miért? – a kérdése ellenére nem tétovázik, kinyújtja felém.

Óvatosan a tenyerembe fektetem a kézfejét, így láthatóvá válik három ujján is egy-egy apró horzsolás. Próbálom kizárni az éhséget, de kezd vörössé válni a látásom, mintha minden vérben úszna. De nem szabad…

Hozzáérintem az anyagot az ujjbegyéhez. Megrándul egy pillanatra, ezért abbahagyom. - Fájdalmat okoztam?

- Nem, nem, csak hideg volt. – mosolyog kedvesen, de nem húzza el a kezét.

Lassú, egyenletes simításokkal letörlöm mindet, még a rászáradt nyomokat is. Minél több tűnik el, az agyaraim annál inkább sóvárognak a csuklóján futó halványkék erek után. Az ujjaim alatt érzem a vér áramlását. Annyira… éhes vagyok…

- Nem bírja a vér látványát? – kérdezi hirtelen.

Rámeredek, egy röpke pillanatig azt hiszem rájött, de aztán megnyugszom. Ha tudná, akkor már elmenekült volna. A másik kezét az enyémre simítja és csak ekkor veszem észre, hogy remegnek a kezeim. Eddig fel sem tűnt igazán, annyira próbáltam elfeledkezni a szükségletről hogy táplálkozzam, de most már tudom mennyire közel kerültem ahhoz, hogy megbocsáthatatlan bűnt kövessek el ellene.

- Nem. – éhezem rá… nagyon éhes vagyok, borzalmas ez a kívánás miközben Lucius olyan védtelenül áll velem szemben. Nem, nem tehetem meg vele! Le tudom küzdeni, nem bánthatom őt, még ha csak egy karnyújtásnyira áll is… csak egy harapás lenne…

 

 

 *(Emlékezetem rövidke könyvében van egy fejezet, egy fejezet mely arról a napról szól amikor megismertelek. Új élet kezdődik.)


Honey2014. 11. 08. 00:44:25#31818
Karakter: Lucius Hellet



- El sem hiszem, hogy ilyen sokáig kódorogtál! – szapul folyamatosan, én pedig megkönnyebbülten és lassan kiolvadó tagokkal süppedek a hátsó ülésbe. Kellemesen meleg, ellazít… én pedig annyira fáradt vagyok. – Hogy tudtál… Lucius, el ne aludj, amíg én beszélek!

- Nem alszom – dünnyögök, oldalra billentve a fejem – De nagyon fáradt vagyok, Madame Marie.

- El is hiszem, éjfél múlt! Csirkefogó, mit szólnának hozzá a szüleid…

- De nem mondjuk el nekik – ülök fel. – Igaz?

- Még meggondolom – morog. Sóhajtva dőlök vissza. Éhesnek érzem magam, és szomjas is vagyok.
A madame nagyon kicsi korom óta velem van, mióta az eszemet tudom. Elvégre apámék és a bátyjaim is elfoglaltak, nem feltétlenül tudtak a vak öccsük mellett lenni.

Nem szeretek erre gondolni.

A madame pedig… elméletileg segítség, tanár, ide mint házvezetőnői státusz birtokosa jött velem.. de szerintem olyan, mint egy dadus. Amióta nem látok, annak érzem, ő vigyáz, ő intéz mindent, ő főz, takarít és távol tart tőlem mindent, ami szerinte veszélyes. Mint egy testőr.

Nem tudom, mitől féltenek ennyire, hogy távol akarják tartani tőlem a világot… alig tudtam kibulizni magamnak, hogy gyalog járhassak a városban.

XxX

Az ágyamban heverek, a plafonra merednek a szemeim, de nem látom a stukkókat, a színt, a plafonon lebegő árnyakat. Nincs rajtam a szemüveg, nem is moccanok; nem simítom meg a világtalan gömböket a koponyámban. Olyan különös, de már megszokott érzés, hogy a pilláim mozognak, pislogok, még sincs különbség a lehunyt és a kinyílt szemem elé táruló látvány között.

Emlékezek, előások mindent, ami ma történt, érzem a félelmet, a tanácstalanságot és a tehetetlen dühöt, hogy itt vagyok, és még egy egyszerű utat sem találok meg a nyomorom miatt…

Utána azt az ismeretlen alakot. Milyen rendes volt, mennyit segített… és milyen szemtelen voltam, be sem mutatkoztam. Nem tudom, hogy találhatok ismét így rá… tényleg csak abban reménykedhetem, hogy eljön a próbára és a szűkszavúsága ellenére megszólít.

Lehunyom a szemem, lassan veszek egy mély levegőt: érzem azt a különös, régi pergamenekre, hideg kőre hasonlító illatot, és még valamit, ami a régi lámpások illatosított olajára emlékeztetett.

Elmosolyodva fordulok a hasamra és magamhoz szorítom a párnám.

XxX

Másnap Madam Marie ragaszkodott hozzá, hogy ismét átvegyük a hazáig tartó útvonalat, de persze ennek ellenére elvitt az iskolába, és ragaszkodott hozzá, hogy aznap velem legyen. Egy pizzériába mentünk enni, isteni finom volt!

A franciák a krémesekhez, süteményekhez rettentően értenek, pralinék, képviselőfánkok, bagettek és friss ropogós pékáruk halmaza, viszont az olaszok! Micsoda tészták, pizzák!

Jó, a francia konyha se kutya, imádom a leveseit, de mégis… jaj, nem tudnék dönteni.

Csendesen ülök hátul, az ujjaim között forgatva a vékony fehér sétapálcát. Ideges vagyok. Késő van, de nem tudtam délután aludni.

Vajon eljön? Jaj, annyira szeretném, meg akarom köszönni, hogy segített, nem tudom, hogy hálálhatnám meg. Még mindig a temetőben barangolnék…

A botom halk koppanással ér az emelvény legalsó lépcsőfokához, segítenek; nem szeretem. Nem vagyok egy tehetetlen nyomorék, de halvány mosollyal hagyom és megköszönöm, leülök a nekem kijelölt székre. Finoman veszem elő a hegedűm, még édesapámtól kaptam.

Nem tudom, mit érezzek ezzel kapcsolatban, inkább csak örülök a tudatnak, hogy egyáltalán gondoltak rám. Szólista lettem.

Figyelem a pengését: fel van hangolva, tökéletes, és utána csak csendesen. Várom, hátha mégis eljön az ismeretlen úr.

- Lucius, kezdhetünk? – hallom a karmester hangját, felrebbenve igazítom meg a napszemüveget az orromon. Persze, kezdhetünk.

Elkezdjük. Csendesen állok fel, kiszámolva a koppantás utáni másodperceket… fejből tudom a kottát, ami egyébként is illik, nekem pedig nincs is más választásom, mivel legfeljebb a kezemmel tudnék olvasni, ami ugye kell.

Hallgatom, hogy nekem mikor kell pontosan belépnem, mivel nem számíthatok a szememre, a karmester intő legyintésére.

Élvezem. Mozart… a harmadik hegedűkoncertjéből ízelítő.

Gondtalanul lejátsszuk, mosolyogva hallgatom, felállok, ringatózok játék közben, beleélve magam, érzem az ujjaim alatt vibráló húrok énekét.

Az egész zenekar ritmusa tőlem függ, nem ronthatom el…

A végén mosolyogva hajolok meg, magam mellett tartva a hangszerem, a mellkasomhoz emelem a kezem és előre lépve finoman meghajolok, egy-két kósza tincset finoman hátrasimítok a fülem mögé. Mosolyogva zihálok. Ez… nagyon jól ment, tényleg!

A madame csalt, hogy mehetünk is haza és ennyi, de húzom az időd: még pakolok, még megbeszélek ezt-azt, menjen csak előre, majd… majd mindjárt…

Remélem, hogy az ismeretlen úr eljött, legalább csak egy szóra.

De hiába várom fent, lassan pakolva, sóhajtva fogom meg a hegedűtokot és indulok el a parkoló felé. Nincs messze, csak két sarok, és el tudom képzelni, hogy Madame Marie ül a vezetőülésben és unalmában olvas, a kis cvikkerrel a szemén. Aztán hazamegyünk, én pedig lefekszem, és sosem tudom rendesen megköszönni a jótevőmnek, amit tett.

Kop-kop-kopogtatom a járdát, pont a lépéseim előtt, figyelem a visszhangot, az illatokat. Mennek mellettem az emberek, mellém érve talán egy másodpercre lelassítanak, megbámulnak.

Érzem magamon a tekintetüket…

Hirtelen tompa, elfojtott puffanás, mintha valamit leejtettek volna. Megállok, minden érzékem csak arra a pontra irányítom, lassan, mélyet szívva a levegőbe. De fúj a szél…

- Van ott valaki…? – fordítom lassan az arcom, és egy kósza szellő az arcomba csapja az esszenciát, mint tegnap. A régi, nedves föld, régi könyvek, pergamen, hideg, fűszeres aroma. – Ön az, ugye…?

- Miből jött rá? – jön a halk, rekedt, mély hangú kérdés. Megkönnyebbülten mosolyodok el.

- Ismerős volt a köpenye illata… és… általában hallom az emberek lélegzetvételét, de ön olyan halkan csinálja, hogy nem is hallom – teszem mindkét kezem a pálcám markolatára.

- Értem – jön a csendes válasz. Amikor ő itt van, mintha semmi más nem történne, csak mi ketten beszélgetnénk. Bizalmas. Jól esik. – Nem volt tudomásom róla, hogy az emberek is képesek ilyesmire. vagy csak önnek van ilyen képessége?

- Képesség – mosolyodok el halványan. – Nem hallott még arról, hogyha valakinek hiányzik az egyik érzékszerve, a többi csak felerősödik? – igazából nem is így mondanám, de ez olyan általános. Nem lesz jobb a hallásom vagy érzékenyebb a szaglásom, csak látás híján, amitől az emberek érzékelésének 80%-a függ, jobban figyelek az elhanyagolt részletekre.

- Nem – válaszol. Csendesen szegem le a fejem Valamit illene mondani neki, megköszönni, meghálálni, de annyira rákoncentráltam, hogy nem is találtam ki még semmit, amivel… lányos zavaromban a hajamhoz érek.

- Meghallgatta a próbát?

- Igen. Igazán különleges élmény volt… köszönöm – elpirulok.

- Ugyan, ne köszönje meg – merülök egyre jobban a zavarban. Ez… hirtelen valamit a kezemnek érint, zavartan húzom el az ujjaim, aztán lassan kinyújtom. Ez… bársony. Régi, puha.

- Ezt önnek hoztam – hallom a hangját egészen közelről, és ahogy érzem, magasból… - Talán megfelelő lesz, ha szüksége lenne egy másik hangszerre.

Elképedek. Egy hegedű… nem kis dolog, és csak így? Nekem kéne megajándékoznom!

- Ezt… tényleg nekem hozta? – remegnek meg az ujjaim, végigcirógatva a faragást. Te jó ég… ez… ez komolyan…? – Ez… gyönyörű, és igazi mestermunka! – remeg a hangom. Szent ég, ezen játszani, maga lenne a gyönyör… - De nem fogadhatom el!

Ez nagyon drága, nagyon értékes…

- Nekem nincs rá szükségem – nem veszi el, az én kezem pedig görcsösen szorul a hegedűre. Az ember látni is ritkán lát hasonlót, nemhogy tapintani, pláne nem játszani!

- De ez… nagyon réginek tűnik – suttogom. Hatalmas kincs és kisebb vagyon, miért pazarolná rám?

- Hasznavehetetlen? – leesik az állam. Ezt komolyan kérdezi? Végigsimítom… a húrok szét vannak pattanva, de igazából hibátlan…

- Tökéletes állapotban van. Csak a húrokat kellene kicserélni, de ez egy egyedi darab lehet…

- És az mit jelent? – lassan megnyalom az ajkaim, kiszáradt az izgalomtól. Istenem, soha ennyire nem utáltam az állapotom, mint most. Látni szeretném az arcát, hogy tényleg komolyan kérdezi? Ennyire… jólelkű, és nagylelkű lenne, hogy csak így odaadná?

- Öhm… valószínűleg nagyon értékes lehet. talán el kéne adnia egy múzeumnak, vagy egy régiségkereskedőnek… - erősködöm zavartan.

- Nincs szükségem értékekre, ha nem kívánja megtartani, akkor tegyen vele, ahogy jónak látja.

Megrémülök, érzem a hangján, hogy nem… valami nagyon rosszat mondtam, én tényleg nem akartam…

- Várjon! – nyúlok utána, de egyszerűen… nem hallom a lépéseit, semmit!

Az illatát pedig elfújja a szél… csalódottan nyögök fel, a tenyerembe temetve az arcom, megdörzsölöm a szemeim a szemüveg alatt. Szent isten… annyira sajnálom, én… annyira hálás vagyok, és elrontottam, még csak meg sem köszöntem!

Visszacsavarom a gyönyörű hegedűt és magamhoz ölelem. Szent ég… és megint csak nem tudom a nevét!

- Lucius, mi tartott ilyen sokáig! – hallom Madame Mariet. Sóhajtva mosolygok rá, és kicsit elkenődötten ülök be hátra. – Mi van nálad?

- Ajándékot kaptam – suttogom.

- Nocsak, kitől?

- Nem tudom – válaszolok őszintén. Indítja a kocsit, én pedig megsimítom az új hangszert. – Madame Marie, kérem, holnapra hívja el a hangolót…

- Rendben. Miért?

Hátrabiccentem a fejem. Nem válaszolok, elfáradtam, mégis, zsong bennem az izgatottság, hogy ezen a csodán játszhassak.

XxX

Próba. De egy másik, elegánsabb tokban pihen az új, átfényezve, átgyantázva-viaszozva, húrozva, hangolva.

Most már persze megjegyeztem az utat, amerre mennem kellett, mégis… bántott a lelkiismeret, hogy úgy beszéltem a férfival, pedig segített, sőt, olyan ajándékot adott, aminek láttán a húrozó torkán is megakadt a tea.

Balra… útkereszteződés… a piac… a Madame nagyon nehezen engedte meg, hogy megint gyalog jöjjek haza. De biztosítottam, hogy most már van nálam telefon, ne aggódjon.

Fémhez koppan a pálcám, remegve nyújtom ki a kezem. Tudom, hogy a legutóbb nem emlékeztem, merre kell mennem pontosan, de egyszerűen csak ide tudom kötni.

Izgulok, aggódok.

Beljebb megyek, ameddig csak tudok, rajtam a felöltő, de ahogy megy le a nap, egyre hűvösebb van és a szívem majd kiugrik a mellkasomból. Biztos ostobaságot csinálok, elvégre ez egy temető!

Bolond vagyok, de nekem is… van számára egy ajándékom. Nem akarom… rosszul érezném magam, ha csak így, önzőm, oda sem figyelve…

Oldalra koppantok. Nedves föld, növények illata, moha…

Előveszem a hegedűm – a díszeset. Az újat, ami gyönyörű, kortalan. Finoman illesztem az államhoz, jobb híján egy idiótának érzem magam, de nem jutott más az eszemben, ez viszont, mint valami rossz leányregényben…

Lassan húzom végig a vonót, vibrál az ujjam alatt a gyanta, a húr. Most nem játszok kottából, csak magamtól, improvizálás, tiszta lélekkel.

Remélem, senki nem jár erre. Száraz torokkal nyalom meg az ajkaim, lassan szedem a levegőt, hallgatom a kényes, gyönyörű alt hegedű hangját, még el is mosolyodok játék közben. Nem zavartatom magam, az ujjaim gyorsan járnak, érzem, hogy hiába a megannyi gyakorlás, a pici bőrkeményedések, felhasad az ujjbegyem a tempótól…

Megreccsen mögöttem egy gally, ijedten engedem le a vonót, levegő után kapkodva, csendesen állok, leeresztem a hegedűt.

- Uram…? – kérdezem csendesen, oldalra biccentem a fejem, a fülemmel látva. – Ön az?

- Megint eltévedt?

- Szántszándékkal – mosolyodok el halványan – Én csak… nem volt lehetőségem megköszönni a… tegnapi ajándékát.

- Az a hegedű...? – kérdezi csendesen, mint mindig, közelebb lép, hallom, a mozgást, ahogy a ruhájába kap a szél. Dallama van.

- Igen – mosolygok, magamhoz fogva. – Tetszett?

- Igen – válaszol ismét kis szünet után.

- Csak meg akartam köszönni… És sajnálom, ha tegnap megbántottam. Nem akartam visszautasítani az ajándékát, én csak…

- Nem történt semmi – megkönnyebbülten engedem ki a levegőt. Érzem, hogy mintha mosolyogna a hangja, ha az arca nem is.

- Én… nagyon sokkal tartozom önnek – pirulok el, kicsit zaklatott idegességemben, óvatosan kitapintom a tokot, finoman visszahelyezve a hegedűt. Előveszem a táskám, kiszedve belőle egy könyvet. Nem Braille-írással van írva, ez még eredeti, gyönyörű. Az olaszul, ótoszkán nyelvjárásban íródott La Vita Nuova…

Az egyik legrégebbi Új Élet, még kézzel íródott, másolt. – Csak remélni tudom, hogy… tetszik – dörgölöm az ujjaim zavartan.

De nagy a csend… egyre jobban vörösödök el, az ajkamba harapok, az ujjbegyemen kibuggyanó egy-két csepp vért dörgölve. De ha nem… Istenem, nem tetszik neki, hogy lőhettem ennyire mellé…

- Sajnálom – nyögök fel elvörösödve, összepréselt ajkakkal. Nagyon mellélőttem, ég a szégyentől az arcom – Én csak…

- Ez… nagyon szép – hallom a lapozást. Beleolvasott? Veszettül dobog a szívem. – És ezt nekem ajándékozza?

- Amiért annyit segített, ez a legkevesebb – suttogom – Nem tudom, hogy tudnám tényleg meghálálni…

- Szeretem Dante írásait – lapozás hangja. Halványan elmosolyodok.

- Én is. Őt olvasva tanultam meg olaszul – mosolygok. Örülök, ezek szerint tetszett neki…

- In quella parte del libro della mia memoria dinanzi alla quale poco si potrebbe leggere… - olvassa halkan, a hangja szinte mégis zeng… ösztönösen nyílnak az ajkaim.

- Si trova una rubrica la quale dice Incipit Vita Nova – fejezem be fejből, zavartan elmosolyodva, magam elé meredve. Óvatosan magam elé nyújtom a kezem, bár sejtem, nem felé.

- Lucius Hellet – mutatkozok be végre, és várom, hogy végre megtudjam az ő nevét is.

 

(Emlékezetem rövidke könyvében van egy fejezet, egy fejezet mely arról a napról szól amikor megismertelek. Új élet kezdődik.)


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).