Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

ryukia2015. 04. 18. 15:36:37#32771
Karakter: Sanmaya Mae Sayakishi
Megjegyzés: Sado-nak


Pár pillanat múlva újra vörösen kezd izzani. Megint megszédülök! Mi ez az érzés? Olyan ismerős. Mintha én ott lent… nekem lüktet? Az én… mi a csuda lehet ez? Ilyet még soha nem éreztem. Egy púpot látok meg a ruhámon és a vászon anyaga nagyon csikiz… az ágyékomnál, vagyis inkább olyan jó érzés… még nem éreztem ilyet. Vagyis lehet, hogy igen nagyon ismerős.
Reizen sokkal gyengédebb, mint pár perccel ez előtt. A kezei is olyan finoman simogatnak, és ahol hozzámér jóleső melegség áramlik szét a testemben.

Most már biztos. Én ismerem ezt a… a… masszázst. Már csináltak velem ilyet, de mikor? És mégis ki? Reizen ismét a mellbimbóimat nyalogatja, de ez most sokkal, de sokkal másabb. Nem olyan kellemes, mint a simogatás, inkább ilyen fura hangokat csal ki belőlem, meg remegek tőle. Éppen olyanok, mint amik a felnőttek terméből hallatszódnak ki odahaza. Csak sokkal magasabbak és igyekszem őket elfojtani. Annyira megalázó. Néha meg-meg szívja őket, amitől az egész testem megfeszül.

Még jobban megremegek, mikor megérzem kezét ott. Ajkai végigsimítanak rajtam felül, végül megállapodnak az enyémeken… Reizen nyelve… mi a? Tiszán érzem a bizsergő ajkait, és ahogy a nyelvével köröz a számban. Ismét szokatlan, bár ismerős érzés. Kábultan meredek a fal felé, mi ez? Olyan furcsa, alig kapok levegőt, minden olyan forró, mintha egy vulkán belsejében lennék. Zihálva kapkodom a levegőt.

Valahogy sikerül kiszabadítanom a kezemet, a kötél rabságából, próbálom eltolni magamtól Reizent, hogy egy kis levegőhöz jussak, de ez nem sikerül. Amikor megérzem bőrének bársonyos, enyhén sikamlós tapintását, hirtelen automatikusan végigsimítok rajta, bár elég bátortalanul.

- Ahh… ott ne! – szinte felsikítok, amikor forró krémszerű anyag távozik a testemből. Lassan elenged és érzem, hogy már csak a kötelek tartanak.
- Ez…gonosz… volt.. – próbálom két levegővétel között mondani, de a légzésem egyáltalán nem tiszta. Hirtelen a kötél ereje is megszűnik a testemen, erőtlenül a földre zuhanok. Egy pillanatra hunyom csak be a szemem, de amikor újra kinyitom Reizen már nincs velem, és egy lepel van a testemre dobva. Hová tűnt el ilyen rövid idő alatt? Kezdek egy kicsit félni, elég homályos van idebent és furcsa hangokat is hallani bőven.

A légzésem egyre tisztább és a levegő is egyre hidegebb, hogy-hogy nem éreztem ezt eddig? Jobb híján a nagy fekete köpenyből tudok ruhát csinálni, de csak nőit, mindegy egyelőre megteszi. Körbetekerem magamon, de valami nem jó. Túl nagy. Nem messze tőlem egy éles tüske hever, óvatosan közelebb megyek hozzá és felveszem. Kiterítem a köpenyt és elkezdem a szabást.
- Min ügyködsz? –a hang hallatán összerezzenek és reflex szerűen takarom magam, ahol csak lehet.
- Ru-ruhát csinálok. – a hangom bizonytalan és eléggé remeg. Igyekszem a hátam annyira görbíteni, ahogy csak lehet, nehogy véletlenül azt higgye, hogy szemtelenkedni akarok.
- Húzd már ki magad, így nem látom az édes arcocskád. – utasítására lassan, remegve húzom ki a felsőtestem, mire elmosolyodik. Nem értem, talán annyira viccesnek találja? Végignézem magamon, de semmi szokatlant nem látok.

- Nincs miért szégyenkezned, gyönyörű vagy. – szavai hallatán érzem, hogy hevesebben kezd dobogni a szívem és az arcom is égni kezd. Zavarba ejtő ilyet hallani. Nem csak az ő szájából bárki szájából . Ilyet egyébként is nem a nőknek szoktunk mondani. – De ha annyira akarod csináld meg azt a ruhát. – Bólintok, majd leguggolok és elvagdosom a textilt néhány helyen. A széléből levágok egy kicsit, hogy legyen mivel megkötni. Sohasem voltam rossz se a varrásban, se az anyagok vágásában. Talán azért mert állandóan ezt csinaltatták velem és sose vadászhattam.

- Kész vagyok. – jelentem be elégedetten, de Reizen már megint sehol. Hova tűnik el ilyenkor? Felveszem a ruhát, meglepetésemre egészen passzol, azt hittem legalább a derekamnál kicsit szélesebb lesz. Be kell vallanom egész kényelmes viselet.  
 


Sado-chan2015. 04. 16. 13:13:42#32764
Karakter: Reizen



 Ahogy közelebb lép neki ütközik az oldalamból kitüremkedő tövisnek...furcsa...nem is tűnt fel hogy nem tűntek el...

Csak nézem őt ahogy a sebből folyó vért nézegetni.

Furcsa... nem látott még vért? Kis ártatlan... közelebb lépek hozzá, még mindig nem vesz észre. Ez így unalmas, ideje végre felfednem magam előtte.

Alig egy pillanatra mutatom meg magam, mire elveszíti az eszméletét és tehetetlenül zuhan a karjaiba. Felkapom a magatehetetlen kölyköt és elindulok hazafele. Sötétségbe burkolva tartom a testét mely megóvja a fulladástól.

Mikor haza érek kikötözöm...hmm...élvezet lesz vele játszadozni!

Elrejtem magam és csak azután fedem fel előtte miután magához tért.

- Helló újra mentám! Hiányzott Reizen bácsi? – körül néz, de engem nem lát még – Ne aggódj! Veled szépen lassan fogom csinálni, hogy sokáig kihúzd....

Mint egy fátylat, úgy dobom le magamról a sötétség leplét. Kikerekedett szemekkel néz rajtam végig, ezek szerint megismert... helyes!

- Csak később tépem szét a testedet… kezdjük valami enyhébbel. – vigyorgok, majd elindulok felé szép lassan – Próbálj meg előtte felizgatni. – ajkaimon végig nyalva incselkedek vele, vajon ezúttal képes lesz-e kielégíteni.

Tőle alig pár centire állok meg. Ide érzem apró teste minden pontjának remegését. Na nem baj, majd rá segítek. Ujjaimat mellkasára csúsztatom majd végig karmolom. Nyögése, sikolya zene füleimnek... egyszerűen nem elég... még többet akarok belőle!

Ahogy látom könnycseppjeit végig folyni arcán mosoly ül az arcomra. Mellkasát kezdem simogatni, csókolgatni, ajkaim végül merevedő mellbimbóira tévednek. Nem finomkodok, azonnal rá harapok az érzékeny testrészre, fel is ordít rögtön.

- Régen is ennyire felizgatott a rémült sikolyod… - Dünnyögöm kéjes hangon majd lenyalom a kiserkenő vért – úgyhogy ne fogd vissza a hangod. Úgy se hall senki.. – vigyorgok

- Rei…zen.. –halkan nyögi a nevem... ooh...szóval még emlékszik rá...– Ö-örülök… hogy… jól vagy. Most már… m-mosolyogsz is… ez annyira… boldoggá tesz. – egy erőltetett mosoly jelenik meg az arcán.

Örül? Ezt meg hogy érti? Nem igazán tűnik úgy, mint aki élvezi... na nem mintha ez engem olyan nagyon érdekelne...

Vissza zökkenek a helyemre, most csak mi ketten vagyunk, én és a kis játékszerem...

Egyik kezemmel a dereka mögé nyúlok és átkarolom, míg másik merevedő ágyékához csúszik. Mikor simogatni kezdem, egyelőre még csak ruhán keresztül, felnyög, arca pillanatok alatt rák vörös lesz. Elmosolyodok, ezek szerint élvezi. Gyengédebbre veszek, így most csak nyalogatom apró mellbimbóit, néha kicsit szívogatom amitől megfeszül a teste. Ruhája alá nyúlok és rá markolok, de még nem kezdem el izgatni. Ajkaim felső testén végig vándorolva érik el az övéit majd tapadnak rá... istenem, milyen édes a csókja!

Verítéktől nedves karjai valahogy kiszabadulnak a kötél fogságából és a mellkasomra tapadnak. Próbál eltolni magától, persze sikertelenül.

Remegő kezei tétován csúsznak végig vizes bőrömön végig simítva rajtam, ami valljuk be, igazán jó érzés.

- Ahh...ott ne!-érzékeny makkjára csúsznak az ujjaim, ai úgy tűnik meg is hozta a hatását, ragacsos forró nedve elárasztja a markon.

Elégedetten engedem el ott lent, majd az egész testét, ami össze is csuklana, ha nem lenne az oszlophoz kötözve.

- Ez...gonosz..volt..- nyögi lihegve. Én csak lenyalom az ujjam, majd egyetlen mozdulattal elvágok köteleit, ezzel hagyva, hogy ülésbe csússzon. Rádobok egy tiszta köpenyt, majd eltűnök víz alatti kastélyom egyik szobájában.


ryukia2014. 10. 26. 21:27:15#31717
Karakter: Sanmaya Mae Sayakishi



Nem hiszem el, ezt nem hiszem el! Apám „nőül” akar adni az egyik harcosához. Mindenki és ezalatt az egész törzset értem, azt hiszi, hogy az istenek rossz testbe küldtek, holott én férfi vagyok! Be is tudom bizonyítani… csak még nem tudom, hogyan. A törvény szerint el kell ejtenem egy vadállatot és kioltanom az életét. De hát ők nem is bántottak minket és mindegyikük olyan gyönyörű. A hosszúfülű és a huhogó is… van bennük valami, ami vonzza a tekintetet. Valami földöntúli szépség. Sose tudnék ártani Khalim –törzsünk főistene- gyönyörű teremtményeinek.

Ott a másik lehetőség, miszerint egy szörnyeteggel kell végeznem. De igazából ezt sem akarom. Ők szerintem nem gonoszak, csak megkeseredettek és magányosak azért gyilkolnak, és azért félemlítenek meg minket. Pedig igazán nincs rá szükség. Még ha zord is a külsejük. Akkor is csak kedvesen kéne közeledniük felénk és akár még az együttműködést is el tudom képzelni.

De valahogy akkor is bebizonyítom, hogy rátermett férfi vagyok. Aki erős és nem fél semmitől. Úgy bizony. Igazi hős. Mondjuk, elmegyek oda ahol régebben rám találtak a folyóparthoz és megmutatom mindenkinek, hogy már nem félek a víztől. Feltápászkodom a földről, elköszönök kedvenc fámtól és egy kicsit bizonytalan léptekkel indulok el egykori „lelőhelyem” felé.
***
Sokkal több fa nőtt azóta errefelé és mintha minden egy kicsit sötétebb lenne mint az emlékeimben. Baljós előérzetem van.
Vízcsobogást hallok meg, metorpanok, de egy mély levegő után újra határozottan lépkedek a hang irányába. Most nem fogok elfutni. Néhány buta emlékképecske nem tántoríthat el a célomtól. Apám, remélem büszke leszel rám!

Ahogy egyre közelebb és közelebb érek annál sötétebb lesz. Ez furcsa, pedig errefelé nincs is annyi fa. Hirtelen egy éles tárgy nyomódik oldalamnak és felkiáltok. Odanyúlok a sérülésemhez. Ég az oldalam! Ez nagyon fáj. Elveszem a kezem és vörös folyadékot pillantok meg rajta. Éppen olyan színűt, mint amilyet a múltkori képemhez használtam. Csak annak édes és finom illata volt. Ennek pedig kicsit olyan vasas, mint amikor a sámánok fegyvert készítenek. Oldalamat fogva ismét körülnézek, sötét. Ez az átkozott sötét. Semmit sem látok.

Hirtelen felvillan előttem valami vörös, megszédülök és elvesztem az eszméletem.
***
Mikor újra magamnál vagyok egy furcsa kinézetű barlangban találom magam az egyik oszlopnak kötözve. Zajt hallok a hátam mögül.
- Helló újra mentám! Hiányzott Reizen bácsi? – ez a hang. Annyira ismerős. Körülnézek. Rengeteg koponya és csontváz félelmetes. – Ne aggódj! Veled szépen lassan fogom csinálni, hogy sokáig kihúzd.
A hang végre testet ölt. Hiszen ő… ő volt az a fiú régebbről. Én… én már mindenre emlékszem. Könnyek jelennek meg a szememben.
- Csak később tépem szét a testedet… kezdjük valami enyhébbel. – vigyorog. Most is olyan mint akkor. Semmit sem változott. – Próbálj meg előtte felizgatni. – Fel…iz…gat…ni?? Az meg mi a csudát jelent? Választ kapok a kérdésemre. Reizen végigkarmol a mellkasomon. Éget és a fájdalom szinte a csontomig hatol. Felordítok. Vajon hallja valaki? Segítsenek. Egyre közelebb jön. El akarok menni. Haza. Hozzámegyek ahhoz a férfihoz, csak hazamehessek. Akaratlanul is könnycseppek gördülnek végig arcomon. Elkezd simogatni és érintésétől testem, valami másra is kezd vágyni. Nem kapok levegőt, és hirtelen minden olyan fullasztóan forróvá válik körülöttem. Mikor Reizen a mellbimbóimra veti magát, tépi, cibálja, harapja, ismét felordítok.
- Régen is ennyire felizgatott a rémült sikolyod… - lenyalja a vérem. Félelmetes. De bárhogy is vesszük, örülök, hogy újra látom. – úgyhogy ne fogd vissza a hangod. Úgy se hall senki.. – vigyorog rám.
- Rei…zen.. – kezdek bele, de a fájdalom és a heves szívdobogásom alig hagy beszélni. – Ö-örülök… hogy… jól vagy. Mosmár… m-mosolyogsz is… ez annyira… boldoggá tesz. – próbálom mosolyra húzni a szám, bár a testem erősen tiltakozik ellene. Rei szemei hatalmasra nyílnak és haja egy pillanatra, hirtelen kékké válik, mint a tenger.   



Sado-chan2014. 10. 26. 17:05:10#31716
Karakter: Reizen



 Újabb unalmas nap...

A zátony közelében ébredek, sajnos egyáltalán nem emlékszem, hogy kerültem oda. Körbe nézek, sehol semmi csak halak, korall, sziklák...

Ahogy a sekély homokpadon forgolódok nekiütközök valaminek. Hmm..egy földi lény... ember, azt hiszem. Már emlékszem, a tegnap esti kis játékszerem! Finoman végig simítok élettelen arcán, majd a testén, pedig jól elszórakoztam vele de így, holtan nem sok hasznát veszem. Körmömmel végig simítok a mellkasán, mire az vékony sávban ketté nyílik és sötét, szurokszerű anyag bújik elő belőle apró csápokként. Lassan ölelik körbe a testet, majd oldják fel, míg végül semmi sem marad belőle.

Utálok takarítani, de ha nem tenném tele lenne az óceán hullákkal és hemzsegnének a cápák meg az ostoba dögevők.

 

Megvárom míg feloldódig a hús és a lágy szövet, de mielőtt a csontokat is feloldaná bele nyúlok és kiveszem a koponyát. Szép, sértetlen darab, talán a legszebb azt eddig gyűjtöttek közül.

Lassan, ráérősen indulok hazafelé, nem sietek, hisz előttem áll még az örökkévalóság. Odalent, mélyebb vizeken a többi démon csak összesúg a hátam mögött. Képzelem mi járhat a fejükben ' Nézd már, az a barom megint kioltott egy életet, undorító!' mintha ők nem ugyanezt tennék nap mint nap.

Otthon, édes otthon... időm nagy részét itt töltöm, ha nem éppen vadászok. Egy víz alatti barlang, melyet úgy építettem meg hogy bent levegő legyen, így képes vagyok lábakon sétálni idebent. Az uszonyom helyén csinos, vékony lábak, a pikkelyekből pedig lepel formálódik amely a részleteket hivatott eltekerni. Furcsa... a démonok közül rajtam kívül csak kevesen képesek ilyen gyorsan átalakulni, a többieknek meg kell várniuk míg megszáradnak és az uszonyuk ketté hasad... undorító, hosszú és fájdalmas folyamat.

Az éjjeliszekrényre teszem a koponyát majd az ágyba vetem magam. Áááh... sokkal kényelmesebb, mit a homokpad volt! Ahogy végig nézek az apró, ám annál otthonosabb zugon magányosság tölt el. Nincs senkim, hiába szeretek bele valakibe, az biztosan csalódással végződik... egy tévedés, ahogy az egész életem. Felpattanok majd a kijárat felé veszem az irányt. Ideje újabb áldozat után néznem, de ezúttal olyan után, amivel hosszabb ideig el tudok játszadozni.

 

.oOo.

 

Nem sűrűn szoktam kimerészkedni a szárazföldre, valahogy sosem éreztem otthonosnak, de valami furcsa előérzet azt súgja ma szerencsém lesz. Hajamat hátrakötve, lepelbe burkolózva hatolok egyre beljebb az erdőbe. Ismerős a környék, csak tudnám honnan. Hirtelen neszt hallok, talán egy egyszerű vadállat, de ki tudja, lehet, hogy szerencsém lesz. A sötétséget, mint elemet hívom segítségül, hogy rejtsen el a jövevény szemei elől, de én lássam őt. Nem kell sokáig várnom, a lény hamar felfedi magát.

Egy csinos, apró fiúcska bújik elő a bokrok közül. A félhomály takarja az arcát, de mikor közelebb ér felismerem. Igen... a kis erdei kölyök, hogy is ne emlékeznék rá...

lassan, árnyékba burkolózva osonok egyre közelebb hozzá, míg végül már csak pár centi választ el tőle.


linka2014. 05. 14. 17:57:27#29933
Karakter: Jack Edison
Megjegyzés: Shillának - kezdés


 Napjaim utolsó hetét töltöm náluk. 
Beszélgetéseikből jól kivehető a lényeg. Nincs már több  szükségük rám, legegyszerűbb, ha gyorsan túladnak rajtam. Vevő már akadt is rám. Nem meglepő, hisz minden ember ilyen. Azzal, ami még újdonságot jelent nekik, gyermeki örömmel foglalkoznak, aztán amikor ráunnak eldobják, vagy továbbadnak rajta. 
Rám untak... 
Lentről kopogtatás, majd léptek hangja. Az a férfi jelenik meg az ajtóban, aki sohasem szerette, hogy én itt vagyok. Nem is értem. Egyszer sem ártottam neki semmivel. Ha tehettem inkább elkerültem, mintsem, hogy egy helységben tartózkodjak vele. 
Bőrömet ujjai közé csípve emel fel. Ösztönösen fújok és marok az arcába, amit ő egy jókora ütéssel jutalmaz. Tudom ki a főnök, de nem várhatja el, hogy mindent eltűrök neki. 
Lesiet velem a lépcsőn, az ajtóban egy nő áll és egy kiskölyök. Utálom a gyerekeket. Hangosak, ostobák és végtelenül idegesítőek. Hamar átkerülök a kölyök kezébe, meg sem próbálok ellenkezni. Hagyom, hogy megnyomorgasson és egy hordozóba pakoljon. Eddig minden ismerősen zajlik. Beülnek ők is, a gyerek mellettem foglal helyet a hátsóülésen. Ujjaival kocogtatja a hordozó oldalát, tetejét, még elől, a rácsokat is piszkálja. 
Erős a késztetés, hogy megharapjam. 
Megérkezve a ház elé, zökkenőmentesen visznek be a házba. Kinyitják nekem a rácsot és távolabb lépnek. És most mindannyian várakozunk.  Ők arra, hogy kitoljam végre a képem, én meg arra, hogy távolabb lépjenek. Egyikünk kérése sem lehetetlen. Izmaimat megfeszítve ülök a pokróc közepén, a nő eltűnik, szöszmötöl, majd néhány perc múlva egy kistányérral jön vissza, amit letesz a földre, tőlem nem messze. Csapda? Ezzel akarnak engem kicsalogatni? 
Érthetetlen. 
 
- Cica cicc – térdel le a férfi megveregetve maga előtt a szőnyeget. Kedves egészségére, talán egy mezei macska be is dőlne ennek. Milyen kár, hogy én teljesen más kategóriába esem, mint a házi macskák. 
 
- Hagyjátok, majd kijön, ha akar. Meg kell még szoknia a környezetet. Elvégre ez nagy változás neki – ha tudnék mosolyogni, most bizonyára megtettem volna. Talán ez a hely, most más lesz. Olyan, mint régen. Ki gondolta volna, hogy egyszer még visszavágyom majd a régi életemhez. Akár élhetnék emberként is, de nem tudnék egymagam megállni a lábamon. Nekem senkim sincs. Otthon nélkül pedig egy lennék a hajléktalanok közül. 
 
 
 
...ooOoo...
 
 
 
 
Egy hetet kellett eltöltenem velük ahhoz, hogy megtudjam minden rossz után valami még rosszabb következik. Mást hittem. Valamiért azt gondoltam, hogy majd itt tényleg jól bánnak velem. Mindenki tanul valamit a saját hibájából. Vagy ha mégsem, legfeljebb újra elköveti, addig, amíg meg nem érti, hogy valamit rosszul csinál. 
 
Észrevétlenül osonok az ajtóhoz és amikor az kinyílik gyorsan kisiklok rajta meg sem állva az út túloldaláig. De még ott sem időzhetek túl sokáig. Jobb mancsomat magasba emelve szökkenek egy távoli épülethez. Ennek a pokolnak még a közelében sem akarok lenni. Ostoba, átkozott emberek. 
Mintha részben magamat vetném meg...
Testem valami ismeretlenbe ütközik. Feleszmélni sincs időm, de máris két kéz tart szorosan sakkban. Tolatva próbálok meg kicsúszni a két tenyér közül, de az a valaki nem hagyja. 
 
- Maradj nyugton, nem bántalak – kedves, lágy hangjára felnézek rá. Tekintete pár másodpercnyi mozdulatlanságra ítél engem. Míg továbbra is szorosan tart egyik keze fejemre siklik és végigsimít bundámon. - Hol a gazdid? - néz le rám, mintha tőlem várna megoldást kérdésére. Nincs gazdám. Már nincs. Meghalt. 
 
- Várjon! Ne engedje el – összerezzenek, majd rémülten meredek a kölyökre, aki úgy tűnik észrevett és utánam rohant. Ezúttal már meg sem próbálok elszökni a lány kezei közül, inkább lefekszem a puha fűbe és várom, mikor ér ide hozzánk. 
 
- Tiéd ez a macska? - bundám felborzolódott, ostoba voltam, hogy nem téptem ki magam a lány kezeiből. Így most visszakerülök, és várhatom a következő alkalmat, hogy mikor kerülök újra a szabadba. 
 
- Igen. Végre megvagy te hálátlan dög – morogja bundámat megragadva, milyen ismerős mozdulat, ahogyan a magasba emelnek. 
 
- Mit művelsz? - háborodik fel a lány, kikapva engem a srác kezeiből. Már meg sem lep ez az egész. Hagyom, hogy holmi ócska rongyként kezeljenek. 
 
Az egésznek az eredmény egy újabb „otthon”. Unom már, hogy mindig máshová kerülök, és mindig van valaki, aki terrorizálhat. Nem szánhatnának ezúttal valami békésebb életet nekem? Nem kell házban tartani, kibírom én a zord időt, csak hagyjanak nyugton. 
Utálom, ha a határaimat feszegetik, de nem fedhetem fel senki előtt a titkomat. Senki nem tudhatja meg, hogy mi vagyok valójában. 
A lány bőre kellemes, virágillatot áraszt magából. Talán mert megjelenésem pillanatáig kertészkedéssel foglalkozott. Letesz egy székre, ami már önmagában meglepetésként ér engem és valahonnan rongyot, gézt és tégelyt pakol elő.  Azt hiszem nem meglepő, hogy kezd nem tetszeni a nyugtató hangja és mosolya. Ez valamit határozottan tervez ellenem. 
 


Thalia2013. 10. 22. 14:54:23#27813
Karakter: Lucy White
Megjegyzés: Reinenek - Leirannak


- Elfelejtett engem. Legalább engem értesíthetett volna. – suttogom, érzem hogy átölel hátulról de valamiért nem ijedek meg ettől az érintéstől. 

- Ne haragudj rá kérlek. –soha nem tudtam rá haragudni. Biztosan jó oka volt arra hogy eltitkolja előlem –Ha tudtam volna, hogy van családja mondtam volna neki, hogy értesítsen titeket. Vagy legalább téged. –igyekszik megnyutatni –Gyere mutatok neked valamit. – lassan húz maga után az emelet felé én csak tompán követem. Nem tudok és nem is akarok semmire sem gondolni. Üresnek és tompának érzem magam. –Ez Silien műhelye volt, amit tőlem kapott. – ahogy belépek a terembe leesik az állam. A terem tele van képekkel. Pontosabban az én képeimmel. –Mindig ugyan azt az arcot rajzolta a festményeire, ha nem kért meg, hogy álljak neki modellt. – próbálom összeszedni magam de túl sok a fájdalom. 

- Nem felejtett el… nem felejtett el engem. –átölel engem, ha nem tartana talán össze is esnék. –De akkor miért nem írt? Miért nem adott magáról életjelet. – szipogom.

- Nekem azt mondta nincs családja, akikhez kötődhetne. Őt nem keresi senki. De hazudott nekem, mert hozzád kötődött nagyon is. – érzem hogy a hajamat simogatja, aztán valami puhára ültet, az ölében vagyok, hol is vagyunk? Egy hálószobának tűnik. Újra kitör belőlem a sírás.  Hírtelen megcsókol, amin nagyon meglep és az is ahogy csókolja szinte élettelen ajkaimat. Az ágyra dönt és folytatja a csókot, a testem felébred az övé alatt. A fájdalom helyét egy másik érzés kezdi átvenni. Érzem ahogy vetkőztet és egy pillanat múlva már a nyakamon érzem forró ajkait. A keze nyomán felforrósodik a testem és egy pillanatra az élvezet mindent elnyom amikor a csiklómat kezdi simogatni. Levegő után kapok. Talán ezt nem kéne most… még a gondolatot sem tudom befejezni mert újra átjár a tűz ahogy a melleimet kezdi csókolni és simogatni. Lány még sosem hozott ki belőlem ilyen érzést. Csókjai lejjebb haladnak a testemen, minden porcikám arra a pillanatnyi forróságra vágyakozik amit most ad nekem. Nem tudom megállni a nyögést amikor a puncim kezdi csókolgatni. Aztán végre kapcsolok. Úristen itt fekszem egy idegen lány ágyban meztelenül és épp kinyalni készül.

- Neh! Ezt nem kellene. – mondom ösztönösen.

- Sajnálom Lucy, de eleget sírtál és már nem tudsz leállítani. – néz rám, de csak arra a percre amíg válaszol majd újra nyelvével kezd kényeztetni. Nagy nehezen felemelem a fejét onnan, bár minden körülmény ellenére már úszom a nedvességben. Be kell ismerni tud valamit.

- Én még sosem… voltam lánnyal…- nyögöm ki nagy nehezen, miközben igyekszem paracsolni lüktető testemnek ami mindent akar csak a fájdalmat érezni nem.

- Attól tartok most sem leszel. – suttogja, a hangja csupa ígéret, mint aki másra sem vágyik csak egy jó szexre velem. Értetlenül nézek rá, mire megfogja a kezem és a lába közé teszi. Ijedtem rántom el a kezem és ugrom hátra az ágyon. Csak nézek rá. Amit ott éreztem az kemény volt… beleborzongok a gondolatba. Sokat segítene az ésszerű gondolkodásban ha nem lennék ennyire felizgatva.  – Igen az egy hímtag. – válaszol ki nem mondott kérdésemre. És mivel továbbra is hitetlenkedve bámulok rá, előveszi.

- De hogyan? – teszem fel a teljesen ostoba kérdést.

- Hermafrodita vagyok. Olyan aki mindkét nem nemi szervével rendelkezik. – magyarázza lassan. – Így születtem.

- Oké. – emelem fel a kezem nem akarom hogy tovább magyarázkodjon. Ennek ellenére továbbra sem tudom levenni a szememet róla. Csak bámulom.

- Ennyire tetszik? – a hangján is hallom hogy mosolyog. Elkapom a tekintetemet és a padlót kezdem bámulni, közben érzem hogy teljesen elvörösödöm.

- Én…csak… nem láttam még…így. – hebegem.

- Jobban örülnél neki ha egy férfi lenne most itt helyettem?

- Nem tudom…

- Én dénom vagyok Lucy és képességem az illúzió keltés. Csak egy szavadba kerül és azzal a férfivel szexelhetsz akivel csak akarsz.

Erre aztán végképp nem tudok megszólalni. Dénom?! Egyik ámulatból a másikba esem. A megszokott kis világom ma este végleg darabokra hullott. Csak nézek Reine szemeibe és újra kezd eluralkodni bennem az üresség és a tompaság. Lassan már nem is látom őt.

-          Lucy – mondja hangosan a nevem. Talán már többször szólt. – Hallasz engem?

-          Igen. – rázom meg a fejem, de a rengeteg kavargó dolog továbbra sem kíván nekem békét hagyni.

-          Akarod, hogy átváltozzam? – közelebb jön hozzám. –Milyen legyek? – kezdi lassan az arcomat majd a nyakamat simogatni.

-          Maradj ilyen. – válaszolom halkan. Erre elmosolyodik és újra csókolni kezd.

Visszaadom a csókját, kétségbe estem, összeomlottan és azt sem tudom, hogy hol vagyok de mindezt nem akarom érezni és a csók feledteti. Sután ölelem át a nyakát ő pedig a hátamat megtámasztva kissé hátra dönt és úgy kezdni csókolni a nyakamat. Minden lehetséges érzéket megmozgat bennem. Csókja lassan halad lefelé a mellemre. Hírtelen vesz az ölébe és én kissé megrázkódom amikor a farka hozzám ér. Már teljesen merev és elég nagy is. Nem vesz tudomást a reakciómról csak tovább csókol és a következő amit érzékelek az, hogy fölöttem van, én az ágyon fekszem. Kiszolgáltatottnak érzem magam attól hogy csak én vagyok meztelen. A topp cipzárját keresem, reszkető kezemnek nehezen enged a cipzár. Egy pillanatra abbahagyja a csókolgatásomat és gyorsan megszabadul a szűk ruhadarabtól. Nem viselt melltartót és még női szemmel is gyönyörű mellei vannak. Elmosolyodik és csókjával újra az ajkaimat támadja, mint egy éhes vadállat aki fel akar falni, közben melleit az enyémhez érinti, majd érzem a kezét ahogy lefelé kalandozik, újra a lábam közé. Gyengéd érintésekkel körkörösen kezdi a csiklómat simogatni. Ajkamat halk nyögések hagyják el, mire ő csak gyorsítja a tempót. Most már teljes erőmből kapaszkodom meg a nyakában.  Továbbra sem elengedve az ajkamat a kezét nedves bejáratomhoz vezeti. Most érzem csak igazán mennyire vágyom rá. Ujját könnyedén csúsztatja lüktető hüvelyembe. Felsikítok. Hanyatt dőlve az ágyon élvezem ahogy épp ujjaz. Megemelem a csípőmet, hogy jobban hozzám férjen.

-          Felkészültél. – suttogja rekedten. Kiveszi az ujját és most a farka következik, alaposan benedvesíti rajtam, de nem siet, egy ideig csak meg-megérinti a bejáratot. Amikor észreveszem, hogy csak játszik felrántom a csípőm és elkapom a farka végét. Egy pillanatra megállom amikor megérzem mekkora is valóban, de itt már nincs visszaút. Lassan teljesen belém csúszik. Felnyögök, teljesen kitölt. Hamar felveszi a ritmust, forró tűz fut végig a testemen minden mozdulatára. Egyre nyögdécselek alatta. Ő pedig tovább kényeztet. Amíg már nincs feljebb. Nagyot sikítva robban ki a testemből az élvezet, a testem remegni kezd és görcsösen szorítom őt magamhoz. Hüvelyem többször is összerántja hímtagját amitől ő is elélvez.

***

Kábán ébredek. Dörzsölöm a szemem. Ruha nélkül fekszem Reine mellett. Újra előtör minden belőlem.

-          Jó reggel! - húzódik közelebb hozzám. – Tehetek érted valamit?

-          Hozz valami alkoholt, erőset. – a francba ennyire látszik rajtam. Kimegy a szobából és egy whiskeys üveggel és két pohárral tér vissza néhány másodpercen  belül.

-          Hál’Isten. – elveszem tőle az üveget, szokásomtól eltérően alaposan meghúzom majd visszahanyatlom az ágyra.


Leiran2013. 10. 21. 03:37:23#27786
Karakter: Reine
Megjegyzés: Thalianak


 - Mikor indulunk?

- Ha akarod most is mehetünk, bár egy temető nem túl szívderítő hely éjjel.

- Induljunk azonnal. Menjünk taxival? Nekem nincs kocsim. – bólintok. Kimegyünk a szórakozóhelyről és az egyik taxihoz megyünk. A sofőr kissé meg van lepődve, még éjfél sincs, de nem szól. Megadom a temető címét. Elég messze van. Az út alatt nem beszélünk.

A taxis furcsán néz ránk amikor kiszállunk a temetőnél, de megtanulta már hogy ne szóljon, így csak elveszi a pénzt és elhajt. Természetesen én fizettem.

- Erre gyere. – indulok az ótemető felé.

- Nem az új részre megyünk?

- Nem, azt gondoltam Siliennek jobban tetszene itt.

- Igen. Szerette a régi korokat idéző dolgokat. – suttogja.

- Kedvelted őt? – kérdezem halkan.

- Olyan volt nekem mint egy testvér. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel.

- Ez az. – állok meg az egyiknél. Gyönyörű fehér, rózsákkal díszített sírkő. Hírtelen kitör belőle a zokogás. Elkapom mielőtt elesne. Kétségbeesetten kapaszkodik belém. Hosszú ideig tartom így, ő pedig csak zokogok a karjaimba bújva.

Jó ideig így állunk, mire megszólalok kicsit aggódón érte. – Gyere, próbálj egy kicsit megnyugodni. Teljesen át fogsz fagyni. Hazakísérjelek?

- Ne. Nem akarok oda hazamenni. – zokogja.

- Akkor hozzám gyere el. – csak rázza a fejét de én húzni kezdem magammal. Lassan távolodunk Silien sírjától. Néhány utcát sétálnunk kell a temetőn kívül is mire kapunk egy taxit. A kezét simogatom, ő közben lassan lecsillapodik. Felmegyünk a lakásomra, megkínál egy teával. Jó ideig ül csendben, a konyhában. Én pedig figyelem. Rossz közölni a rossz hírt. Nem akartam, hogy elmenjen igazán szerettem. Nem szólt a betegségéről és én nem tudtam mit tenni.

- Nagyon szerettem őt. Mindig írt nekem, vagy felhívott. Aztán egy nap nem jött több levél és nem is hívott többé. A telefonszáma már nem élt. A lakásából elköltözött. Egyszerűen eltűnt. Persze már jó ideje mondogatták nekem meg a családnak, hogy ha nem kerül elő 1 hónap, 2 hónap, 3 hónap múlva…. A család elfogadta és nem beszéltünk róla. De én hazavártam. –töri meg a csendet.

- Tudom mit érzel. Én is szerettem. –mondom neki őszintén és az asztalon átnyúlva fogom meg a kezét.

- Elfelejtett engem. Legalább engem értesíthetett volna. –Mondja szomorúan. Felállva lépek mögé és hátulról ölelem át finoman.

- Ne haragudj rá kérlek. –Suttogom fülébe kedvesen lágy hangon. –Ha tudtam volna, hogy van családja mondtam volna neki, hogy értesítsen titeket. Vagy legalább téged. –Mondom halkan és megsimítom az arcát. –Gyere mutatok neked valamit. –Suttogom és finoman állítom fel a székből és az emeletre felvezetve egy szobába vezetem, be ahol rengeteg festmény van és a legtöbb őt ábrázolja. –Ez Silien műhelye volt, amit tőlem kapott. –mondom el neki. –Mindig ugyan azt az arcot rajzolta a festményeire, ha nem kért meg, hogy álljak neki modellt. –mondom el neki az őszintét és látom szemeibe újabb könnyek szöknek és mielőtt térdre rogyhatna elkapom és magamhoz ölelem.

- Nem felejtett el… nem felejtett el engem. –Suttogja. –De akkor miért nem írt? Miért nem adott magáról életjelet.

- Nekem azt mondta nincs családja, akikhez kötődhetne. Őt nem keresi senki. –Mondom neki szomorúan, de hazudott nekem, mert hozzád kötődött nagyon is. –Mondom, és haját megsimítva ölelem magamhoz. Óvatosan vezetem ki a szobából be a hálószobámba és leülve az ágyra ültetem bele ölembe, hogy tovább nyugtathassam.

Nem bír megszólalni újra síró görcse lesz, én pedig nem bírom tovább, hogy sír. Nekem fáj a legjobban, hogy sírni látom. Felemelve állát nézek szemeibe és kicsit ugyan erőszakosabban, de ajkaim tapasztom övéire. Hosszan csókolom, meg hogy eltereljem gondolatait és finoman simítok végig testén, miközben eldöntöm az ágyon. Nem hagyom szóhoz jutni, mert újra ajkaira tapadok. Szó szerint letámadom, hogy eltereljem a gondolatait.

Óvatosan, mégis határozottan nyúlok a felsője alá, amit elkezdek kigombolni. Pirulva néz szemeimbe és nem tud ellenkezni. Túlságosan is kiszolgáltatott most és én mocsok módon kihasználom, de hát nem lennék démon, ha nem így tennék. Hamar levetkőztetve nyakát kezdem el csókolgatni lágyan. Testén végi cirógatva szoknyájától és bugyijától szabadítom meg, majd finoman ujjam csúsztatom csiklójára és kezdek el körözni körülötte tovább izgatva. Felnyög az élvezettől mely csak engem is izgatni kezd. Melleire tapasztom ajkaim és finoman gyengéden mégis határozottan kezdem el azokat izgatni. Nem fogom hagyni, hogy újra a szomorúságba merüljön. Most nem. Ennyi sírás bőven elég volt neki, most jön a élvezet. Csókjaimmal egészen mézes csupráig haladok, melybe mohón nyalok bele, miközben melleit kezeim közé kaparintva kezdem el masszírozni. Hallom édes hangját ahogy felnyög cselekedeteim nyomán.

- Neh! Ezt nem kellene. –Nyögi ki végül, mikor ténylegesen tudatosul benne, mit is teszek vele. Egy pillanatra szakadok el barackjától.

- Sajnálom Lucy, de eleget sírtál és már nem tudsz leállítani. –mondom neki, majd újra mohón tapadok csiklójára, melyet szívogatni kezdek neki, miközben falloszom már igen csak merev a bugyiba mely fojtogatja.


Thalia2013. 09. 11. 21:17:10#27295
Karakter: Lucy White
Megjegyzés: Reinenek


Péntek este. Apa, szokás szerint dolgozik. Pedig ma ígérte, hogy vacsorára hazajön. Persze fél órával a várt időpont után felhívom, hangposta. Visszahívom, nagy nehezen felveszi. Persze hogy sok dolga van. Nem tud hazajönni. A szokásos. Anya már évek óta meghalt, ő mégsem tudott még annyira sem továbblépni, hogy a lányával vacsorázzon otthon. Sóhajtok és felveszem a táskámat. Elegem van az üres házból.  Felhívom néhány ismerősömet. Már buliznak. Odamegyek. Egy ideig elvagyunk, iszogatunk a többiek táncolni mennek én inkább a pulthoz megyek. Nincs kedvem táncolni. Inkább iszom még, egyszer csak megszólal mögöttem valaki, amire összerezzenek. - A szokásost kérem szépen. –egy vöröshajú lánytól jön a hang. –Szia! A nevem Reine! –köszön rám jókedvűen és kezet nyújt.

-          Szi… szia. Én Lucy White vagyok. – válaszolom.

-          Igazán szép neved van. Lucy. Ohh milyen gyönyörűen cseng. – ha fiú lenne azt hinném, flörtöl velem, de így nem tudom mire vélni a dolgot.

-          Kö… köszönöm. –mondom zavartam.

-          Jaj elfogyott az italod. Pincér! Egy Napfény íze koktélt kérnék a hölgynek.

-          Ne, nem kell köszönöm! Én már úgy is menni készültem. – hebegem. Valami furcsa érzésem van vele kapcsolatban, amit nem tudok megmagyarázni.

-          Kérlek, ne menj! Szeretnélek meghívni erre az italra. – fogja meg a karom gyengéden és édesen néz a szemembe.

-          Hát… jó… de csak ez az egy ital! – mutatom fel az ujjam. Végülis csak egy.

-          Megértetem szép kisasszony. – kezet csókol nekem. Ez nagyon meglep, nem gondoltam volna, hogy leszbikus. Pedig mi más lehetne? Határozottan udvarol nekem. Kezd ez az este érdekessé válni. Közben megérkezik az italunk, koccintunk.. –A találkozásunkra, és az egészségünkre. – mondja ünnepélyesen. Megkóstolom. Nagyon finom és édes. Nem érzem erősen az alkoholt.

-          Ez nagyon finom! –jegyzem meg.

-          Örülök, hogy ízlik Lucy. – félig lehunyt szempillái alól figyel engem.  –Mond Lucy ismered Silien White-ot? – kérdezi. Nem túl nőies mozdulattal lecsapom a poharam mielőtt elejteném. Több mint 2 éve nem hallottam ezt a nevet.

-          Ő az unokanővérem! ismered?! Hol láttad? –kérdezem gyorsan. Már majdnem 3 éve hogy Silien minden kapcsolatot megszakított a családunkkal.

-          Az unokanővéred? –ő is meg van döbbenve. –Ismertem. –a hangja valahogy megváltozik.

-          Igen! Hol van?! –istenem, mit meg nem tennék, hogy viszont láthassam.

-          Sa… sajnos ő már meghalt. Silien 2 éve meghalt a karjaimba. Beteg volt és nem szólt nekem róla… -  Uramisten. Minden maradék reményem odalett ezzel a mondattal. 3 éve várom őt haza. Imádtuk egymást. Mindig vigyázott rám. Ő tanított meg rajzolni és ő beszélte a szüleimet, hogy rajzra járassanak. –Ha velem jössz, elviszlek a sírjához. Tisztességes temetést kapott.

-          Mikor indulunk?

-          Ha akarod most is mehetünk, bár egy temető nem túl szívderítő hely éjjel.

-          Induljunk azonnal. Menjünk taxival? Nekem nincs kocsim. – bólint. Kimegyünk a szórakozóhelyről és az egyik taxihoz megyünk. A sofőr kissé meg van lepődve, még éjfél sincs, de nem szól. Reine megadja a temető címét. Elég messze van. Az út alatt nem beszélünk.

A taxis furcsán néz ránk amikor kiszállunk a temetőnél, de megtanulta már hogy ne szóljon, így csak elveszi a pénzt és elhajt.

-          Erre gyere. – indul Reine az ótemető felé.

-          Nem az új részre megyünk?

-          Nem, azt gondoltam Siliennek jobban tetszene itt.

-          Igen. Szerette a régi korokat idéző dolgokat. – suttogom.

-          Kedvelted őt? – kérdezi halkan. Egyikünk sem akar hangosan beszélni egy ilyen helyen.

-          Olyan volt nekem mint egy testvér. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel.

-          Ez az. – áll meg az egyiknél. És tényleg. Silien neve áll rajta. Gyönyörű fehér, rózsákkal díszített sírkő. Hírtelen kitör belőlem a zokogás. Reine kap el mielőtt elesnék. Kétségbeesetten kapaszkodom belé. Hosszú ideig tart így, én pedig csak zokogok a karjaiba bújva.

Nem tudom mennyi idő telik el így amikor Reine megszólal. – Gyere, próbálj egy kicsit megnyugodni. Teljesen át fogsz fagyni. Hazakísérjelek?

-          Ne. Nem akarok oda hazamenni. – zokogom.

-          Akkor hozzám gyere el. – csak rázom a fejem de ő húzni kezd magával. Lassan távolodunk Silien sírjától. Néhány utcát sétálnunk kell a temetőn kívül is mire kapunk egy taxit. Reine a kezemet simogatja, én közben lassan lecsillapodom. Felmegyünk a lakására, megkínál egy teával. Jó ideig ülök csendben a konyhában. Ő engem figyel.

-          Nagyon szerettem őt. Mindig írt nekem, vagy felhívott. Aztán egy nap nem jött több levél és nem is hívott többé. A telefonszáma már nem élt. A lakásából elköltözött. Egyszerűen eltűnt. Persze már jó ideje mondogatták nekem meg a családnak, hogy ha nem kerül elő 1 hónap, 2 hónap, 3 hónap múlva…. A család elfogadta és nem beszéltünk róla. De én hazavártam.

-          Tudom mit érzel. Én is szerettem. – fogja meg a kezem az asztalon keresztül nyúlva.


Leiran2013. 08. 28. 20:18:20#27109
Karakter: Reine
Megjegyzés: (Thalia/Lucynak kezdés)


 Átlagos napnak nézek elébe. Mély levegőt véve unatkozom palotámban. Egy játék babát nézegetek, amit egyik régebbi kedvesem ajándékozott nekem.

- Jaj Silien, miért nem mondtad el, hogy halálos beteg vagy… én segíthettem volna. –Mondom kicsit szomorkásan és mély levegőt véve lassan teszem le a babát és állok fel. –Elég volt a búslakodásból. Silien itt hagyott. Már 2 éve… az a mocskos férfi, aki bántotta… az tehet róla. –Dühödöm be, hiszen Silien, úgy került a védelmem alá, hogy az exbarátja rendszeresen megerőszakolta.

Felkelve egy csinos ruhát öltök magamra, de inkább csak a szokásos. Könnyű szerrel ugrom fel az emberek világába, az egyik kedvelt szórakozó helyemre, hogy férfi áldozat után nézzek. Nem érdekel, hogy Silien bántalmazóját már 4 éve megkínoztam és megöltem. Azután amit Siliennel tett egy férfinak se tudok megbocsájtani. Még inkább…

Belépek a bárba és úgy erőltetek arcomra egy bájos mosolyt és nézek a férfiak szemébe keresve a potenciális nő gyűlölőket, akik eszközöknek látják őket. A pulthoz sétálok, ám ott egy lányt pillantok meg. Teljesen úgy néz ki mint az én drága kedves Silienem. Arcomról a mosoly lefagy. Ez lehetetlen. Ő nem lehet Silien, hiszen ő meghalt. A kezeim között halt meg. Hirtelen más célt tűzök ki és oda libbenek a lány mellé. A pultosra nézek és felülök a lány melletti székre.

- A szokásost kérem szépen. –Mondom, és a lányra nézek mosolyogva. –Szia! A nevem Reine! –Köszönök neki kezem nyújtva és látszik, hogy teljesen megilletődik.

- Szi… szia. Én Lucy White vagyok. –Mutatkozik be és én belém meg szöget üt a neve.

- Igazán szép neved van. Lucy. Ohh milyen gyönyörűen cseng. –Mondom elmosolyodva és elhatározom, hogy utána járok, hogy rokona-e Siliennek és, hogy mégis ki ez a lány. Nagyon hasonlít az én elhunyt szerelmemre, és ha egy mód van rá, megszerzem magamnak őt is.

- Kö… köszönöm. –Mosolyodik el zavartan és félénken. Jaj de kis édes, bár Silien sokkal vagányabb volt.

- Jaj elfogyott az italod. Pincér! Egy Napfény íze koktélt kérnék a hölgynek. –Mondom mosolyogva.

- Ne, nem kell köszönöm! –Kezd el szabadkozni. –Én már úgy is menni készültem.

- Kérlek, ne menj! Szeretnélek meghívni erre az italra. –Mondom finoman gyengéden megfogva a kezét és mélyen nézek szemeibe.

- Hát… jó… de csak ez az egy ital! –Mondja felmutatva figyelmeztetőileg az ujját.

- Megértetem szép kisasszony. –Mosolyodom el ismét és finoman csókolok neki kezet és a pultos meghozza a két erős alkohol tartalmú koktélt. Odanyújtom neki, aki félénken veszi át tőlem és a bókomra fülig vörösödik. Kis ártatlan. Hmmm máris érzem, hogy alig bírok magammal. Mikor át veszi emelem a poharam és mélyen nézve a szemeibe koccintok vele. –A találkozásunkra, és az egészségünkre. –Mondom őszintén és ő csak bólint majd bele iszik az italba. Erős az alkohol tartalma, de nem érződik az édes finom ízektől és itatja magát.

- Ez nagyon finom! –Csillan fel a szeme az első korty után, én pedig mosolyogva hunyom be a szemem.

- Örülök, hogy ízlik Lucy. –Lassan nyitom ki a szemeim és fürkésző tekintettel figyelem meg arca minden apró részletét. Nagyon szép és nagyon hasonlít az én szerelmemre. –Mond Lucy ismered Silien White-ot? –Kérdem érdeklődve rá nézve, aki lecsapja az asztalra a poharat és elkerekedett szemekkel néz rám.

- Ő az unokanővérem! –Fakad ki és elkapva a karomat néz egyenesen szemeimbe reménykedve. –Honnan ismered?! Hol láttad? –Kérdi izgatottan.

- Az unokanővéred? –Kérdem és elképedek. Hát ezért az a nagy hasonlóság. –Ismertem. –Mondom kicsit elszomorodva.

- Igen! Hol van?! –Kérdi teljesen tűzbe jött és aggodalom színezi hangját.

- Sa… sajnos ő már meghalt. –Mondom magunk közé nézve lesütve a szemeim. –Silien 2 éve meghalt a karjaimba. Beteg volt és nem szólt nekem róla… - Mondom el neki az igazat és mivel ő volt az első szerelmem így elégé mély nyomott hagyott bennem. Szemeimből könnyek szöknek, de hamar letörlöm és mélyen nézek a szemeibe. –Ha velem jössz, elviszlek a sírjához. Tisztességes temetést kapott. –Mondom ki őszintén.


Lorian2011. 02. 06. 20:05:20#11161
Karakter: Jamal
Megjegyzés: (a bandának)









-Ihhgeen.... mélyebben szívd le...
Hátravetem a fejem, hátammal a málladozó téglafalnak dőlök.
- Hmm...
Az esti szél arcomba fújja hosszú hajszálaimat. Behunyt szemmel kortyolom a hűvös levegőt.
Ujjaim a szőke loboncba mélyednek.
- A torkodig, babám...
Fojtott nyögés a csípőm magasságágból. Lustán lenézek; a vörösre rúzsozott ajkak között eltűnik kemény hímtagom, a kifestett szemek sarkából feketés könny csorog.
- Ehhzzz.. az... erősebben....
Izmaim megfeszülnek, körmöm tarkójába hasít, durván magamra húzom, ahogy átadom magam az orgazmusnak.
Oh... igen.
Felhúzom a zipzárt a nadrágomon, felsegítem a térdelő platinaszőke prostit, kisimítom a haját az arcából. Az egyik haver futtatja, párszor látott már, erre ma azt mondta, szeret... hát most kapott belőlem.
- Hé, azért ne túlozzunk.. – kapom el a fejem, amikor hozzám hajolna, hogy megcsókoljon – sajnálom,cica.... ebből a 10 percből én azt szűrtem le, hogy nem illünk össze. De barátok azért lehetünk.
Széles mosolyom láttán az övé lefagy, szeme indulattal telik meg.
- Fizess a szolgálatomért, seggfej! – köpködi a szavakat.
Vigyorogva nyalom meg a szám szélét, közel lépek hozzá.
- Te ma már ettél, cica.... épp most, finom meleget.. az én hasam még üres – duruzsolom a fülébe, ahogy észrevétlenül benyúlok a zsebébe, és elveszem az összes pénzét. Megborzong, ahogy lehelletem a nyakát éri.
Hátralépek, megszámolom a pénzt. Hmmm... pár napig elég lesz.
- Tessék, vegyél magadnak csokit – tűzök a hajába egy bankjegyet, majd lustán nyújtózkodva elsétálok.
 
 
Nyüzsgés, könyökök, rohanó léptek, szitkozódás, lökdösődés: az arab negyed metroállomása.
London legbüdösebb, legmocskosabb része.
Úgy siklunk az emberek közt öcsémmel, mint a kígyó a vízben, mint a puha léptű leopárd a vadonban.
Hol egy pénztárcához, hol egy telefonhoz, hol egy bankkártyához simul a kezem.... néha egy-egy szoknya alá csúszik be, egy feszes combot, egy kerek feneket érintve....
Minden a miének, még ha nincs is semmink.
 
Jön a metro, elterülünk az üléseken.
- Rég látogattuk már meg azt a masszázsszalont... – gondolkodom hangosan, Casparra nézve.
Öcsém a tükörképem, mégis teljesen más; szeme megfejthetetlen színű, bőre napbarnított, ő maga pedig kevésbé robbanékony. Ő a jobbik felem, talán. Ő az, aki kihúz a tömegből, amikor tizen akarják a véremet venni.
Cserébe én meg...
Hmm, ezen még gondolkodnom kell – nevetek fel magamban.
Ahogy zakatol a metro a külváros felé, elfogy az utas a kocsiból, csak ketten maradunk a pislákoló neonfényben.
Részemről akár el is szundítanék, de...
Nézzenek csak oda....
Hosszú csizma és rövid miniszoknya között villan meg egy izmos comb. Feljebb emelem a tekintetem... domború mellkas.... vöröses fényű tincsek egy kapucni alól kikandikálva...
Grrrr – morranok fel alig hallhatóan.
Caspar tekintete rám villan, teljes az egyetértés. Hazavinnénk a hölgyet, ha szeretné...De ha nem, akkor is meggyőzzük finom perzsa modorunkkal. Repülő szőnyegen fekhetsz, kígyót bűvölhetsz, vadmacska..
Tekintete a sötét kapucni alól a miénkbe mélyed. Hallom, ahogy Caspar hangosabban veszi a levegőt – igen, tesó... ez a nő a megtestesült erotika.
- A következő megálló egy kihalt építkezésnél van – formálja a szavakat szinte hangtalanul testvérem.
Bólintok.
A nő felpattan, határozott léptekkel indul felén, mintha kifutón sétálna... gyere, cica. Dorombolj nekünk.
Mellén ér, még egy lépés...ű
- Elnézést szép hölgy.. – Caspar udvarias, simulékony hangját hallom, közben én egy észrevétlen mozdulattal már a nő mögé is kerültem. Késem kipattan, a torkához feszül.
Könyörög, természetesen. Ártatlan hangja hallatán elmosolyodom... hiszen nem bántalak, csak viselkedj rendesen.
- Legyél jó kislány, és életben maradsz – mondja ki gondolatomat ikertestvérem, és közel lép a zsákmányhoz.. Igen, most jön a szédítés... pár pillanat, és a hölgy elveszik Caspar sármjában, és még ő fog könyörögni, hogy velünk tarthasson, nekünk adhassa pénzét.
Esetleg megengedjük..
- Áááárrrgh!
Valami élesen a kezembe mar, hátraugrok.Mi a franc volt ez? Kézfejemből vérpatak csorog. Caspar kiáltásomra reflexszerűen esne ököllel a kis kurvának, de...
De....
 
Ez a függőleges falon, az ablakon mászik!
Az üveg felsikolt körmei alatt.
Tekintete egy vadállaté
Mi a...
 
Egy villanás, forgószél dönt le a lábamról, éles, vörösen izzó fájdalom robban bennem, mintha tüzes vasat nyomtak volna a nyakamhoz.... mintha egy darabot kitépne belőlem.
Valaki üvöltése visszhangzik a fejemben...
Az én üvöltésem.
 Mély...
Feketeség.
 
 
 
Dohos hideg...
Sötét...
Kinyitom a szemem.
Nem sokat javult: még így is csak félhomály van. És a fejem... mintha egy orrszarvúcsorda masírozna végig rajta.
Felnyögök.
Caspar...
-Caspar! –üvöltök fel automatikusan. Hol az öcsém?
- Ne kiabálj... – suttog egy erőtlen hang mellettem. Testvérem véres vállal, monoklival fekszik egy ágyon, csuklója körül bilincs.
Ahogy az enyémen is. Dühömben teljes erővel rángatni kezdem, a fém belevág a bőrömbe, ízületeim jajdulnak.
- Állj már le... – Caspar ajka sebes, arca sápadt.
Érzem a vér szagát, hallom a szívverését, még azt is, ahogy pislog. Mintha minden... élesebb lenne. Mintha egybeolvadnék a levegővel. Érzem a testem, máshogy, mint eddig.
Mi történt velünk?
Léptek zaja hallatszódik, nyikorogva nyílik egy ajtó. Zöld szem izzik fel a félhomályban, egy macskáé lehet... de az nem magassarkú csizmában, mosolyogva közeledne.
- Sziasztok, kandúrok – rekedtes, füstös hang kúszik a fülembe, hideg kéz simít végig a mellkasomon. Áramszünet az agyamban.
- Ideje volt felébrednetek... már nagyon ki vagyok éhezve rátok.
Fekete szoknya csúszik feljebb egy feszes combon, ahogy lovagló ülésbe helyezkedik felettem, közel hajol, arca végre kirajzolódik a sötétben...
 - Te kis... – vicsorogva mozdulnék felé, de egy kezével visszalök, arcomba hajol, ragadozó tekintete az enyémbe mélyed.
- Cssss....most ... csak élvezzétek.
 
Árnyak mozdulnak meg a sötétben.



Szerkesztve Lorian által @ 2011. 02. 06. 20:16:24


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).