Nem csatlakozik hozzám azonnal, elõször idõt szakít arra, hogy olyan bikavadító tekintettel mérjen végig, amint az ágyán kiterülve fekszem, hogy csak még türelmetlenebbé fokozódik bennem a vágy. A tekintetébõl csak úgy sugárzik a vágy, ami tovább szítja a tüzet bennem is.

Mikor vigyorogva fölém kezd mászni, én sem tudom megállni, hogy elvigyorodjak. A csípõmre ülve kezdi lehámozni rólam a kabátomat. Alig gyõzöm kivárni, hogy levegye rólam, aztán felülhessek, és jóval türelmetlenebbül szabadítsam meg õt is a sajátjától.

Az ajkaimat a nyakára tapasztom, végigcsókolom bõrének legérzékenyebb pontjait, finoman bele-beleharapva. Amikor viszont lejjebb térnék a mellkasára is, nem bírja tovább – szinte letépi rólam az ingemet, majd visszalök az ágyra. Úgy mászik újra fölém, hogy azokkal az állandóan bûnös mozdulatokra képes kezeivel bejárja a meztelenné vált bõrfelszín szinte egészét. Ezzel sem elégszik viszont meg, az ágyékát az enyémhez szorítja, így éreztetve velem a vágyát.

- Harden... – nyögök fel, mire õ izgató mordulással ismétli meg a mozdulatot újra és újra.

Hamarosan már mindketten levegõ után kapkodunk, lehajol, hogy a nyakamat kezdje hol finomabb, hol erõteljesebb, de annál izgatóbb harapásokkal kényeztetni.

- Leh kellett volna vetkõznöd... mielõtt ennyire felizgatsz... – morogja a nyakam érzékeny bõrébe, mire elvigyordom.

- Ah ígyh, sokkal élvezetesebb. – Az egyik lábamat feljebb húzom, amitõl lüktetõ férfiasságunk csak még jobban egymásnak feszül.

Egyszerre nyögünk fel, és azt hiszem, most pattant el nála az a bizonyos húr. Szinte leugrik az ágyról, és türelmetlen mozdulatokkal kezdi megszabadítani magát a nadrágjától és a csizmájától. A testem türelmetlenül lüktet a vágytól, úgyhogy én sem totojázok, továbbra is az ágyon maradva varázsolom le magamról a feleslegessé vált ruhadarabokat, majd egyszerûen félrehajítom õket az ágy másik felére.

Egyszerre pillantunk a másikra, vágytól izzó tekintettel mérem végig a testét. Nem is értem, más királyok mind vagy elhízó félben vannak a jó sorsuk miatt, vagy tejben-vajban fürösztött, jellegtelen testük van, de Õ... Harden testét megirigyelhetné bármelyik hadseregbéli katona. Minél hamarabb meg akarom érinteni, ezért felé mászok az ágyon, amit õ lángoló tekintettel figyel.

Feltérdelek elõtte az ágyon, majd lassan végigsimítok a felsõtestén, aztán le a hasán, egészen a férfiasságáig. Felszisszenve kap a kezem után, mikor ujjaim a vágyához érnek, de csak vesz néhány mély lélegzetet, aztán hagyja, hogy tovább kínozzam. Hol finomabb, hol erõsebb harapásokkal borítom be a gyorsan emelkedõ és süllyedõ mellkasát, miközben az ujjaimat a férfiassága köré kulcsolom és lassú csuklómozdulatokkal, módszeresen kergetem az õrületbe.

Nem sokáig bírja, túl hosszú ideig kínoztuk egymást elõzõleg, így csakhamar megállít.

- Feküdj le! – utasít izgatóan elmélyült hangon.

Elvigyorodom az érzéki hangra és a parancsra, de mindenféle teketóriázás nélkül engedelmeskedem az én királyomnak. A következõ másodpercben már felettem is van, és széjjelebb is teszem a lábaimat, hogy közéjük férkõzhessen, de még nem teszi meg... egyelõre revansot vesz az elõbbiekért. Ujjai kínzó lassúsággal kezdenek simogatni, érzem, hogy izzadtságcseppek gördülnek le a halántékomon. Mikor az ujjaival lassan lejjebb vándorol, olyan közel hajol az ajkaimhoz, hogy a lehelete a számat égeti. Kis híján felnyögök, amikor egy pokolian izgató, lassú mozdulattal körberajzolja a bejáratomat, úgy vágyom rá, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okoz...

- Kész vagy? – morogja az ajkaimra.

- Mint mindig, felség – dorombolom.

Hasznosítom a nyakát öleli karomat és magamhoz húzom egy vad csókra, amibe aztán egyszerre nyögünk bele, mikor egy mozdulattal elmerül bennem. Imádom ezt az érzést, ahogy a forrósága kitölt és feszít... Az az enyhe feszítõ fájdalom teszi olyan édessé az egészet.

Felnyögve harapok az alsó ajkába, mikor mozogni kezd, már most érzem, hogy nem fogom tudni sokáig tartani magam. Napokig nem voltunk együtt, és most minden egyes alkalom különösen az eszemet veszi.

- Õrület, hogy milyen forró vagy – nyögi az ajkaimra, én pedig egy pillanatra elveszek a vágytól izzó tekintetében.

- Teh pedig õrülten feszítesz – búgom rekedt hangon.

Felmordul és még hevesebb mozgásba kezd, mire ívbe feszült háttal kapok a vállai után. Lehunyt szemekkel élvezek minden lökést és próbálok nem túl hangosan felnyögni, inkább a hátán vezetem le a bennem gyûlõ feszültséget. Egyszer mintha fel is szisszenne, amikor erõsen karmolok a hátába, de nem vagyok benne biztos... és nem is szól, úgyhogy nem érdekel.

Tényleg nem bírom sokáig, néhány perc múlva felnyögve adom meg magam végleg a gyönyörnek, összeszoruló izmait pedig õt is velem rántják. A nyögésétõl végigbizsereg a gerincem, aztán meg is érzem magamban a forróságát.

Lihegve hanyatlik mellém, én pedig mosolyogva fordulok felé.

- Nos? Elég bizonyság volt felségednek? – simítok félre egy arcára tapadt hajtincset.

- Hm talán – feleli, de a szemei csillognak. – De majd még eldöntöm, hogy lesz e szükség további bizonyítékra.

Majdnem felnevetek, de õ az oldalára gördülve magához húz, hogy megcsókolhasson, ami sokkal jobb ötletnek tûnik. Lassan, levezetés jelleggel csókolózunk, aztán szerencsére egyetértünk abban is, hogy ma éjszakára is vele maradok. Legalábbis abból ítélve, hogy nem szól semmit, csak felhúzza ránk a takarót, aztán behunyja a szemét.

***

A programozott bioritmusom a szokásos idõben ébreszt. Harden még mélyen alszik a hátamhoz simulva, egyik karjával a hasamon, aminek csak azért nem örülök, mert ma reggel tanácsülés lesz, ami elõtt nem szeretem felébreszteni. Az ülések elõtt jó, ha kipiheni magát. Más esetben kifejezetten örülnék neki, ha nem sikerülne kibújnom mellõle anélkül, hogy felkeltsem, mert annak mindig egyféle kimenetele van...

Mintha csak megérezné, hogy óvni akarom, szusszan egyet és a hátára fordul, majd békésen alszik tovább. Mosolyogva kicsusszanok a takaró alól, aztán gyorsan összeszedem az eldobott ruháimat. Lehelek egy lágy puszit a szája sarkába, aztán már megyek is át a saját szobámba.

Reggeli elõtt még elintézek néhány dolgot. Az egyik emberem jelent nekem az új francia nagykövettel kapcsolatban, mert valami nagyon bûzlik nekem körülötte, de szerencsére jó híreket kapok. Sikerült inasként beépíteni egy másik bizalmasomat, így azt is tudni fogom, hogy az újdonsült nagykövet éppen mikor szellent.

Kilovagolok a Towerbe is, ahol már vár két kivégzési parancs, amiket még tegnap rendeltem el. Az egyik egy férfi, aki meggyalázott és félholtra vert egy 14 éves lányt, a másik pedig egy asszony, aki a tulajdon gyermekét fojtotta meg, mert az rajtakapta a szeretõjével... Néha elgondolkozat, milyen undorító világban élünk.

Éppen a reggeli kezdésére érkezem vissza a palotába, úgyhogy rögtön az étkezõ felé veszem az irányt.

- Jó reggelt, felség! – köszöntöm a már az asztalnál ülõ Hardent.

- Mr. Moore! – biccent, majd a másik teríték felé mutat. – Foglaljon helyet. – Miközben leülök, becsukják az ajtót, így mindketten levehetjük a formális álarcot. – Nagyon csendben távoztál, meg sem hallottalak közben – mosolyodik el.

- Nem akartalak zavarni, mert a mai tanács ülése miatt jobb, ha kipihent vagy – viszonzom a mosolyt.

- Mint mindig, ha közöttük vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy a farkasverem a veszélyesebb vagy a tanácsterem. – Halkan felnevetek, ez egy megválaszolhatatlan kérdés. Leteszem a kezemben tartott papírokat, mire Harden odapillant. – Mik azok?

- Két kivégzési jóváhagyásra váró rab a Towerben. Mindkettõ bûnös, csak alá kell írnod.

Nem kérdez semmit, csak bólint, megbízik a döntéseimben. Nekilátunk a reggelinek és gyorsan el is fogyasztjuk, utána pedig az inasok leszedik az asztalt és hoznak tollat és tintát is.

- Lenne itt még valami – szólalok meg, miután újra kettesben maradtunk, és leteszem elé a francia nagykövet cseréjére vonatkozó iratot. – A francia nagykövet idõs korára hivatkozva visszavonul a szolgálatból, ezért a király egy bárót nevezett ki az új követnek. Ez a jóváhagyás, miszerint elfogadod a cserét.

- Mit lehet tudni errõl a követrõl? – kérdezi, tudom, az elõzõt sem kedvelte, de hát ki szereti a franciákat?

- Nemrég kapta a rangját, a negyvenes éveiben jár – sorolom az általános tudnivalókat.

- Tudod, hogy nem ez érdekel.

- Állítólag õ maga tervelte ki a felesége megölését, hogy aztán öngyilkosságnak titulálják és újraházasodhasson a szeretõjével, egy vagyonos özveggyel.

- Értem, tehát jobb lesz szemmel tartani – bólint.

- Már kerestem egy megbízható személy, aki a szolgálatába áll, mint inas és jelent nekem – vallom be, mire mindent tudóan elmosolyodik.

Reggeli után szokásosan együtt megyünk a tanácskozásra, bár én elõbb megyek be, mint õ. Elfoglalom a helyem a trónja mögött, a jobb oldalán, ahol az egész tanácskozás ideje alatt szoktam állni. Az én dolgom igazából az egész tanácskozás alatt annyi, hogy itt állok és figyelek mindent és mindenkit. Csak akkor szólok bele a tanácskozásba, ha esetleg egy ügy kapcsán olyan részletekbe kell beavatni a tanács tagjait, amit én tudok pontosan elmondani nekik.

A tanácskozás alatt minden viszonylag flottul megy... egészen az utolsó pontig. Amikor Harden bejelenti, hogy meg akarja sürgetni a királyné keresését, egy kicsit elvesztem a fonalat. Kényszerítenem kell a gondolataimat, hogy ne kalandozzanak el, de így is kimarad néhány perc, csak akkor figyelek fel újra, mikor valaki lelkesen kijelenti, hogy majd õ rendez egy estélyt a napokban, ahová meghívja az összes ígéretes hajadont, hogy Harden kedvére válogathasson.

Remek, újabb napok tele tennivalóval... Minden egyes lány családját ellenõriznem kell majd. És miközben ezzel foglalkozom, kényszerítenem kell majd magam, hogy ne találjak mindegyikükben valami kivetnivalót.

A tanácskozást követõen igyekszem elrejteni Harden elõl, hogy újabban mennyire kellemetlen téma számomra ez az egész házasság-dolog. Nem akarok felesleges magyarázkodásokba bocsátkozni, és pláne nem akarom bizonytalan lábakra helyezni a köztünk lévõ kapcsolatot. Ezt a szilárd, bizalmon és hûségen alapuló barátságot nem fogom felrúgni a zavaros érzéseim miatt. Harden Anglia királya, és királyként feleségre és utódra van szüksége, nekem pedig az a dolgom, hogy mindezek biztosításában segítsem õt. Inkább megtisztelve kéne éreznem magam, hogy egyáltalán engem is beengedett az ágyába.

A terelésben segítségemre van az is, hogy mindketten egész napra be vagyunk táblázva. Nekem meg kell néznem az újoncokat és felügyelnem kell a kiképzésüket, ami egészen biztosan elhúzódik estig, úgyhogy a szokásos módon Harden mellé parancsolom Langleyt és Comptont, hogy legyenek az árnyékai, és rajtuk kívül még három embert a biztonság kedvéért. Nem szeretem bevallani, de gyûlölöm, ha nem személyesen felügyelhetem Harden biztonságát. Ha történne vele valami úgy, hogy én nem vagyok ott... Soha nem bocsátanám meg magamnak. Ezért is rendelek mellé mindig legalább öt teljesen megbízható embert ilyen esetekben.

Mire végzek az újoncokkal, Hardennel pont elkerüljük egymást. A nyári napokon mindig estére idõzíti a kilovaglását, én viszont ezúttal nem mehetek utána... Ugyanis elõre egyeztetett találkozóm van néhány vakmerõ egyénnel.

Pontosan 8 órakor érkezem meg Emsworth lakosztályához, a környezõ folyosókon minden maradék emberem szétszóródva strázsál, többük csak arra a pillanatra várva, hogy én eltûnjek az ajtó mögött, õk pedig köré gyûlhessenek.

Azt akarom, hogy az a rohadt Davenport és a talpnyalói egy kicsit nyeregben érezzék magukat, úgyhogy nem töröm szimplán rájuk az ajtót, hanem illedelmesen bekopogok. Mikor kinyílik az ajtó, Davenport undorítóan fölényes képe üdvözöl, látszólag nagyon elégedett magával, hogy elérte, hogy eljöjjek. Pedig ha tudná...

Belépek a lakosztályba, és az egyetlen furcsaság, ami rögtön szembetûnik az az, hogy éppen maga Emsworth nem tisztelt meg minket a jelenlétével, de nem teszem szóvá a dolgot. Hagyom, hogy Davenport továbbra is magát érezze a fõnöknek.

A nyájas, álszent üdvözlés után egy hasonló stílusú bevezetéssel kápráztat el, én pedig csak remélni merem, hogy az unalom és az undor nem ül ki az arcomra is. Fõleg, miután meg sem várja, hogy reagálok-e valamit a dolgokra, már bele is kezd azoknak az ecsetelésébe. Nem is érdekli a véleményem, látszólag tényleg azt hiszi, hogy én részt fogok venni ebben az egészben.

Ez az ember felülmúlja a saját apját is. Hülyeségben garantáltan, stratégiailag pedig remélhetõleg nem annyira.

- Tökéletesen kivitelezhetõ tervünk van a király félreállítására – folytatja az undorító maszlagot – és senki még csak észre sem fog venni belõle semmit...

Valahol itt lesz elegem. A fennhéjazó stílusától, a szavaitól... Ha csak arra gondolok, hogy ezek a köztiszteletben álló személyek, akik rangjuknál fogva mindennapi kapcsolatban állnak Hardennel, akik bármikor jogosan a közvetlen közelébe mehetnek, ilyen emberek akarnak az életére törni, egyszerre tör rám a hányinger és forr fel az agyvizem. Legszívesebben itt helyben felkoncolnám õket, és a kardomra tûzve vinném ki a fejüket a kastély elé, hogy addig használjuk õket zászlónak, míg el nem bomlanak. Nem jellemzõek rám az ennyire civilizálatlan gondolatok, de ez a helyzet még ezt is kihozza belõlem.

Elõször csak a pillantásom hatására fagy belé a szó, de rögtön stílust is váltok.

- Elég veszélyes gondolatai vannak, Lord Davenport – mondom gúnyosan, szinte köpve a titulust, amire egyáltalán nem szolgált lá. – Õfelségét bizonyára érdekelné, hogy magas rangú nemesek az életére akarnak törni.

- Most meg...

- Bizonyára mindannyian tudják – vágok közbe, végigjáratva a tekintetem mindegyikükön –, hogy nem hagyhatom szó és megtorlás nélkül a felségárulást.

Fulton rémülten Davenport felé kapja a fejét. – Én mondtam, hogy nem bízhatunk...

- Kegyelmed valóban ennyire naiv? – fordulok felé érdeklõdve. – Komolyan azt hitte... azt hitték, hogy elárulnám a királyt? – Némelyikük arcán komoly meglepõdést vélek felfedezni, mire majdnem elnevetem magam. – Akkor jobb, ha alaposan a fejükbe vésik, uraim: én leszek az örök élõ akadálya bármilyen tervüknek. Amíg én élek és lélegzem, sem maguk, sem senki más nem fog egy ujjal sem a királyhoz érni. Erre megesküszöm.

- Ha beszél... – kezdené Rutherford, de Davenport leinti.

- Nem fog beszélni, mert nem hinné el neki senki. Nem igaz, Mr. Moore? – próbálja felvenni a stílusomat.

Elmosolyodom a próbálkozáson. – Mit gondol kegyelmességed, a király tud errõl a kis találkáról?

Davenport hirtelen az oldalán függõ kardhoz kap és elrántja, mire a körülötte állók hátralépnek egyet. Felvonom a szemöldököm és kérdõn pillantok rá, nem szólok semmit.

- Most azonnal meg kellene öljelek, te senkiházi...

- Valóban? – húzom újabb mosolyra az ajkaimat.

Felemeli a kardot és a mellkasomhoz szegezi a hegyét, majd lassan elkezdi fölfelé mozdítani a nyakam mentén. Amikor már az állam alját karcolja, feljebb emelem a fejem, de a nyugodt mosoly az arcomon marad, mert tudom, hogy nincs elég mersze a gyilkoláshoz.

- Egy senki vagy. Egy átkozott senki, aki túl magasra kapaszkodott fel...

- Tudja, a hûség általában kifizetõdõbb, mint az árulás, kegyelmes uram. Legtöbbször hosszabb élettel is jár.

Bosszúsan felmordul és elrántja a kardját a nyakamtól.

- Nagyon okosnak hiszi magát, Mr. Moore – veszi vissza a fellengzés álarcát. – Ez esetben viszont bizonyára azt is tudja, hogy nem emelhet kezet önmagánál magasabb rangúakra büntetlenül... A tanúvallomások aránya pedig elég egyértelmû, tekintve a résztvevõket, nem igaz?

Újra felvonom a szemöldököm. Most meg mirõl beszél? Azt hiszi, hogy rájuk fogok támadni csak úgy? Még ha kedvem is lenne hozzá... ennyire nem vagyok eszement.

- Thornton, Gresham! – szól. – Fogjátok!

Most már a homlokom is ráncba szalad, nem tetszik, ahová tartanak a dolgok. Nevetséges a helyzet, amikor a két felszólított elkapják a karomat, mert bár erõs a fogásuk, én katonai kiképzést kaptam... Másodpercek alatt leszerelhetném õket, de Davenportnak sajnos igaza van. Ha dulakodni kezdünk és ezek itt mind azt vallják, hogy rájuk rontottam, még Harden sem tudja megmenteni a fejem.

- Rutherford! – hangzik az újabb parancs.

Csak azt látom, hogy valamit a kezébe nyom, aztán mintha egy fémes felületen megcsillanna az ablakon beáradó napfény... Utána Rutherford már közvetlenül elõttem van, nekem pedig éles fájdalom hasít az oldalamba, valahol a csípõm felett. Ismerõs az érzés, még mielõtt Harden mellé kerültem volna, megjártam néhány ütközetet. Egyszer majdnem teljesen felnyársalt egy kard, ez is ahhoz hasonló érzés, csak sokkal rövidebb a penge... Valószínûleg egy tõr.

Felmordulok, de nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy fájdalom vagy bármi más, dühön kívüli érzelem látszódjon az arcomon. Rutherford elrántja a kezét, de csak összeszorítom a fogaimat, a másik kettõ meg elenged.

- Egy senki vagy, Moore – szól még vissza Davenport, mikor már mindannyian az ajtó felé mennek –, ezt jól jegyezd meg. A szavad semmit nem ér, és bármikor félreállíthatlak, ha úgy tartja kedvem.

- Kíváncsian várom a további próbálkozásokat – szorítom a szúrás helyére az egyik tenyerem, míg a másikkal megtámaszkodok a falnál.

A véres tõr csörömpölve hullik a padlóra, mielõtt kimennének a szobából, az ajtónak viszont becsukódni sincs ideje, már rontanak is be rajta az embereim.

- Uram! – hallom meg Chadwick aggodalomtól csengõ hangját. – Uram, jól van?

- Persze – préselem ki a fogaim között, de azt hiszem, õ sem hiszi el.

Elém lépve elhúzza a kezem az oldalamról, aztán már int is a mögötte állóknak. Két katona máris a két oldalamnál terem és a karjaimat a vállukon átvetve segítenek el a faltól, aminek eddig támaszkodtam.

- Kísérjétek a szobájába, de gyorsan! Én addig elõkerítem az orvost – vet még egy pillantást a véres ingem irányába, aztán jóformán kirohan a szobából.

Colton és Darwin végigtámogatnak a folyosókon, míg a többiek utat csinálnak és hátulról is biztosítják a haladásunkat. Hamarosan már egy kisebb felbolydulás keletkezik, az arra járó emberek hüledezve nézik a jelenetet és ujjal mutogatnak Emsworth lakosztálya felé. Még el is mosolyodom. Davenport bölcsebben tette volna, ha a hasonló diskurzusokat inkább az erdõ szélén kívánja véghezvinni... hacsak nem akar valamiféle figyelemelterelõ bûnbakot faragni Emsworthbõl.

Épphogy leér a hátam az ágyamra, mikor Chadwick megjelenik az ajtóban, a sarkában az orvossal. Elõrelátóan kigombolom magamon az inget, hogy a doki megnézhesse a szúrást, de közben Chadwickre függesztem a tekintetem.

- Ami a királyt illeti...

- Már küldettem õfelségéért – vág közbe.

Felsóhajtva a párnára ejtem a fejem. Éppen ezt akartam elkerülni.

- Nem lett volna szükséges.

- De hát... – néz rám zavartan. – Uram, hiszen ez felségárulásnak minõsül! Valaki megpróbálta megölni...

- Ezt aligha nevezném gyilkossági kísérletnek – pillantok le, aztán fel is szisszenek, mikor az orvos rászorít valami löttyel átitatott kendõt, ami átkozottul csíp.

- Nagy szerencséje van, Mr. Moore – néz fel rám egy pillanatra. – A szúrás mély, de a vérzés mértékébõl ítélve nem valószínû, hogy ért bármilyen létfontosságú szervet vagy artériát.

- Pompás, akkor lehetõleg ne is veszõdjünk vele tovább – vonom fel a szemöldököm.

- Egyelõre csak bekötöm, de ha a vérzés nem csillapodik holnap reggelig, össze kell varrnom – rázza meg a fejét.

Beleegyezõen bólintok, aztán összeszorítom a fogaimat, mikor újabb adagot löttyint a sebre a csípõ készítménybõl. Elõveszi a kötszereit, aztán Chadwick segítségével alaposan bekötöznek, de olyan szorosan, hogy levegõt is alig kapok.

Éppen akkor végeznek, amikor meghallom az ismerõs hangot valahonnan a folyosóról.

- Hol van?! – Harden hangja tömény düh és aggodalom.

A fejemmel az ajtó felé intek a bent tartózkodónak, de alig indulnak el kifelé, az máris kivágódik, és hirtelen mindenki mélyen meghajol. Harden áll ott, a tekintetével engem keresve és szinte rögtön meg is találva. Langley és Compton ott állnak mögötte a folyosón, de csak egy-egy aggódó pillantást engedélyeznek maguknak, nem lépnek be engedély nélkül. Ahogy Harden elindul az ágy felé, a bent lévõ embereim és az orvos is kötelességtudóan távoznak, becsukva maguk mögött az ajtót.

- Nincs semmi baj... – kezdeném.

- Mégis mi történt?? – vág közbe. A tekintetét végigvezeti rajtam, aztán a friss kötésre szegezõdik a pillantása, és szinte látni vélem, ahogy fellángol a szemeiben a düh. – Ki tette ezt?

- Nem számít...

- Tudni akarom, kinek a mûve, mert meg fog fizetni érte! – emeli fel a hangját.

- Harden – nézek a szemébe. Addig tartom fogva a pillantását, amíg nem látom a szemein, hogy egy kicsit lecsillapodik. – Nyugodj meg.

Vesz egy mély levegõt és leül az ágy szélére, aztán újra a kötésre pillant.

- Mit mondott az orvos? – kérdezi már jóval nyugodtabb hangon.

- Megmaradok – mosolygok rá. – Éltem már túl rosszabbat is. Gyere ide! – nyújtom felé a kezem.

Mikor elég közel hajol, a nyakára csúsztatom a kezem, hogy magamhoz húzhassam és megcsókolhassam. Még érzõdik rajta egy leheletnyi kétségbeesés, így csak akkor engedem el, mikor már a csókján is egyértelmûen érzem, hogy megnyugodott.

- Fogalmad sincs, mennyire megijedtem – dönti a homlokát az enyémnek. – Azt mondták, megpróbáltak megölni.

- Chadwick hajlamos a költõi túlzásokra – simítok végig a haján mosolyogva. – Ez csak egy aprócska figyelmeztetés volt.

- Mi történt? – egyenesedik fel, figyelmesen nézve rám.

- Mind az öten ott voltak, kivéve magát Emsworthöt. Davenport eleinte megpróbálta tartani magát az álcához, de az is lehet, hogy volt olyan hülye, hogy elhitte... – Megrázom a fejem. – Mindenesetre hamar világossá tettem, hogy én nem a részese, hanem az akadálya leszek a terveinek, bármi legyen is az. Szerintem számított rá, mert kész B-terve volt. Elõször megpróbált megfélemlíteni, de mikor látta, hogy semmire nem megy vele, jött az erõfitogtatás.

- Tehát õ volt?

- Nem, õ soha nem mocskolná be a kezét – mosolyodom el komoran. – Thorntont és Greshamet uszította rám, Fulton az ajtót vigyázta, és Rutherford szúrt. Davenport éppen azt akarta az orrom alá dörgölni, hogy nem érhetek hozzájuk egy ujjal sem, õk viszont megtehetnek bármit.

- Már hogy tehetnének meg bármit?! – csattan fel, majd felpattanva dühösen fel-alá kezd járkálni. – Te vagy a tanácsadóm és a hadsereg parancsnoka, az isten szerelmére! Ez felségárulás!

- Nem tudod rájuk bizonyítani, Harden – nézek rá nyugodtan. – Az egyetlen lehetséges bûnbak Emsworth lenne, mert az õ lakosztályában történt, de õ még csak ott sem volt.

- Éppen most mondtad el nekem részletesen, hogy mi történt, nekem ez elég bizonyosság.

- Neked igen, másoknak aligha. Én csak a te szemedben vagyok valaki – rázom meg a fejem. – Õk mind hercegek, bárók és grófok, ha egy nincstelen senki vádolja meg õket ilyesmivel, akkor én fogom fej nélkül végezni, nem õk.

Erre megtorpan és rám mered.

- Szóval azt hiszik, azért tehetnek veled bármit, mert nem arany pecsétgyûrûvel az ujjadon születtél?

- Nem csak azt hiszik, igazuk is van.

- Akkor egyszerûen változtatunk rajta – jelenti ki.

- Mirõl beszélsz? – vonom össze a szemöldököm.

- Megszámlálhatatlan földem van, köztük megannyi grófság. Mit szólnál mondjuk Suffolkhoz? Vagy legyen inkább Essex?

Mikor eljut a tudatomig, hogy mirõl beszél, elkerekedett szemekkel rábámulok.

- Harden, ezt nem teheted...

- Már hogy ne tehetném meg? – fordul felém felvont szemöldökkel. – Én vagyok Anglia királya, azt teszek, amit csak akarok. Miért ne ajándékozhatnék egy grófságot a legfontosabb emberemnek az udvarban? Nem is értem, miért nem gondoltam erre elõbb – rázza meg a fejét. – Ez a minimum, amit megérdemelnél.

- De én nem... – Megrázom a fejem. – Nekem nincs szükségem birtokra. Soha nem akarnék távol lenni tõled.

A szavaimra elmosolyodik, és visszasétál az ágyhoz.

- Nem is kell ott élned. A te helyed itt van az udvarban, Wyatt – ül le mellém újra. – Viszont egy gróf szavában már senki nem merne kételkedni.

- És ha ellenünk fordítják? – kérdezem bizonytalanul.

Még a végén magát Hardent is meggyõzik arról, hogy végig arra ment ki a játék, hogy én bármiféle ranghoz juthassak. Bár... ha jobban belegondolok, talán mégis jól jönne egy hely, ahová visszavonulhatok néha. Nem érdekelnek a rangok, sem a birtokok, de akaratlanul is eszembe jut a ma reggeli tanácskozás, és hogy Harden sürgette királyné keresését.

Neki fogalma sincs az újonnan felfedezett furcsa érzelmeimrõl, és ha rajtam múlik nem is fogja megtudni. Viszont ha minden egyes éjjel a szomszéd szobából kell hallgatnom, hogy a királynéval teszi azt, amit addig velem... Nos, egészen biztosan sok feszültség gyûlne fel bennem, az pedig nem tenne jót neki. Ha õ megházasodik, mindkettõnk érdekében jobb lenne, ha távol lennék tõle.

Nincs annál élvezetesebb elfoglaltság az egész országban, mint távolléte után újra a karjaimban érezni. Egy udvari ágyas sem tudná csillapítani azt a vágyat, ami iránta gyúl bennem. Csak Wyatt maga.
- Hiányoztál. – suttogom a tarkója bõrébe.
- Éreztem.
Hallom a hangján, hogy mosolyog, de a kijelentése megragadja a figyelmem.
- Mire fel a múlt idõ? – ha egy kicsit jobban hozzá simulok, még mindig érezheti, hogy mennyire hiányzott. Egyik kezemet felcsúsztatom a derekára élvezve a ruganyos izmokkal teli testet, majd a még mindig kemény férfiasságomat hozzá érintem. – Talán ennyire kevéssé voltam emlékezetes?
- Természetesen nem – kéjes nyögése még inkább szítja bennem a tüzet, és ezt csak tetézik a felém pillantó éj kék szemek és a csábító mosolya –, felség.
Halkan felnevetek az incselkedõ szavain, ha ketten vagyunk, akkor szólíthat a nevemen. Ezt a kegyet soha nem adtam meg egyetlen ágyasomnak sem, de Wyatt kivételes. Nem egy egyszerû ágyas, hanem barát, méghozzá olyan, akinek a hûsége és odaadása hosszú évek óta töretlen felém.
Kezemet ingerlõn a hasához csúsztatom, közben megakadályozva hogy megmozduljon, majd a nyakára hintek forró csókokat. Nem tudok betelni vele…
- Harden...
- Ssh… Még nem végeztem veled. – túl sok volt nélküle a két nap.
- Egy óránk sincs a vacsoráig.
Felsóhajtok, mert valóban nincs sok idõnk pedig örömmel itt maradtam volna vele egész éjjel. A vacsora sajnálatos módon egy olyan esemény, ahol a király együtt étkezik a nemesekkel és azokkal, akik az udvar elõjogait élvezik. Ostobaság… bár ha soha nem járnék az udvaroncok és nemesek között egy idõ után elfelednék, hogy van aki fölöttük áll.
Visszafekszem az ágyra, de egy cseppet sem akarok felkelni.
Wyatt felém fordul apró csókokkal próbál kiengesztelni pedig nem az õ hibája, hogy mennem kell. Egy rövid idõ csupán és máris visszatér a kedvem, ezért egy hosszabb csókba vonom az ajkait.
- Te is hiányoztál – mondja, miután elengedtem.
- Legalább sikerrel jártál? – kérdezem elmélázva, közben a hátát cirógatva az ujjaimmal – Egyáltalán mi tartott ennyi ideig? Úgy volt, hogy csak két napra mész el.
Ha nem õ lenne a legfõbb bizalmasom, és nem tudnám hogy mindig az igazat mondja nekem, akkor is ha nem tetszik el sem engedném magam mellõl.
- Nem. Az a lány több mint alkalmatlan. Tudom, gazdag, neves és õsi családja van, és eleinte azt mondtam, hogy a kis francia beütésük még jól is jöhet a franciákkal szemben, de nem. A család francia felmenõi ága messzebbre nyúlik, mint kellene.
- És? Eggyel több ok, hogy a franciák távol tartsák magukat tõlünk.
- Igen, és eggyel több ok, hogy az újdonsült feleséged lehetõleg már a nászéjszakátokon megöljön – van benne igazság – De ha ez meggyõzõbb érv, az ártatlannak csúfolt kishölgy a lehetõ legtávolabb áll az ártatlanság fogalmától. Már akkor gyanús lett, amikor bár pontosan tisztában volt a látogatásom okával, megpróbált megkörnyékezni, de aztán bevallotta azt is, hogy éppen gyermeket vár egy elõkelõ francia uraságtól.
- A legmeggyõzõbb érv az volt, hogy megkörnyékezett. – nincs olyan a világon, ami jobban ingerelne és bosszantana, mintha valaki hozzáér vagy szemet vet arra, ami csak az enyém.
Szavaimon felnevet, majd indulásra készen felül, pedig komolyan gondoltam, de most nem tudok megsértõdni, ahhoz túl jól szórakozom, és túl jól elvonja a figyelmem a meztelen teste. Nem akarom, hogy még elmenjen, és eszembe jut, mivel marasztalhatnám.
Megragadom a derekát és egy gyors mozdulattal visszanyomom az ágra, majd fölé kerekedve hevesen megcsókolom. Imádom az odaadó ajkait…
- Hmm, hatásos.
Elvigyorodom a vágyakozó szemei láttán, majd forrón a fülébe suttogok. - Ha közvetlenül az ünnepség után nem talállak az ágyamban, én fogok átmenni hozzád, de abban nem lesz köszönet.
- Igenis, felség – csábos mosolyát látva felmordulok, és mérhetetlen önuralomba kerül, hogy ne kezdjem elölrõl amit már befejeztünk. De majd vacsora után…
Sajnálatos módon ügyesen kisiklik a szorításomból és öltözködni kezd, aminek minden pillanatát követem a tekintetemmel.
Miután kész van, a szobáinkat összekötõ rejtekajtóhoz lép, majd onnan pillant vissza még utoljára mielõtt eltûnne mögötte.
Még heverészem itt egy darabig, mert bármennyire is élvezem az estélyeket és a vacsora nyüzsgését, néha kedvem lenne elmulasztani a megjelenést. Talán tennem kéne ez ügyben valamit. Végül is megtehetem.
Mikor végre fölkelek és elsétálok a mosdótálig hogy egy kicsit felfrissítsem magam, már alig fél óra marad, de így, hogy nem hívatom az öltöztetõ inast, sokkal hamarabb készen vagyok és indulhatok a nagyterem felé…

***

Ez az estély kicsit népesebb, mint egy átlagos vacsora, hiszen az udvarba élõk minden alkalmat megragadnak, hogy a királyuk elõtt mutatkozzanak, magukkal hozva lányaikat is, akik egy kis szerencsével esetleg bekerülhetnek a királyi családba.
Nos, eddig egyiküknek sem volt szerencséje. A megszokás, vagy legjobb megtalálására való törekvés miatt minden nõt Wyatthez hasonlítok bizonyos szempontból. Csak olyan királynét tûrnék meg magam mellett, aki tökéletesen kielégíti a vágyaimat és nem mellesleg nem avatkozik az ügyeimbe. Ha nem lenne szükségem trónörökösre nem is keresnék feleséget. Nincs rá szükségem és nem is vágyom rá.
Élvezem, hogy Wyatt itt ül mellettem, és ha észrevesz valamit, ami tetszene mindig jelzi.
Az összegyûlt vendégeket pásztázva észreveszek olyanokat is akik újak az udvarban, vannak akik most vannak itt elõször, de akad olyan is akinek már ismerem a nézeteit és a szándékait.
Mikor Wyatt már jó ideje nem szólalt meg felé fordítom a fejem.
- Wyatt? Minden rendben?
- Még mindig nem tetszik ez az egész.
Az udvarba érkezett fiatal Davenportra mutat.
- Az apja egyszer már szégyent hozott a nevükre. Nem hiszem, hogy fokozni akarja. Feleslegesen idegesíted magad ezen. – ha hasonló felségáruló törekvései lesznek, hacsak a jelét látom ennek, azonnal kiutasítom az udvarból.
- Csak nézz rá! Nézd meg, kikkel veszi körül magát. Thornton, Gresham, Rutherford, Emsworth, Fulton... Befolyásos családok fejei, és mindegyikhez kapcsolható valami az apáddal kapcsolatban. Mindegyik családból kivégeztetett, letartóztatott vagy számûzött valakit.
- Néha nem tudom eldönteni, hogy zseni vagy, vagy paranoiás – sokszor igaza volt már, de õ is tudja, hogy nem büntethetek meg mindenkit akinek a elõdje áruló volt, mert akkor már nem lennének nemesek Angliában.
- Ha nem hallgatsz rám, elõbb-utóbb úgyis kiderül, melyik. – mondja, nagyot sóhajtva.
- Akármit is mondok, rajtuk fogod tartani a szemed, úgyhogy igazából mindegy, nem igaz?
Mosolyogva nézi a tömeget és tudom, hogy igazam van. Õ mindig, mindent szeret megtudni és kideríteni, és ez teszi õt kiváló tanácsadóvá.  

A vacsora jó hangulatban telik, az ételek elfogyasztása után többen táncolni kezdenek. Én is szeretek olykor-olykor táncba vinni egy hölgyet, de ma nincs kedvem hozzá.
Elmélázva, a bortól ellazultan figyelem a díszes ruhákban pompázó embereket, míg az utolsó tánchoz érve Wyat fel nem áll mellettem.
Elkapom a karját, mielõtt elléphetne - Hová mész?
- Lépésre ösztönzöm.
Elhúzza a kezét, majd fürge léptekkel elhalad a táncolók mellett, majd az õt vizslató Lord Davenporthoz siet, de nem õt szólítja meg. A lord háta mögé néz, ahol a nem éppen szûzies erényeirõl ismert lánya áll
Nem hallom mirõl beszélnek, de a tetteibõl ítélve, épp táncra hívta a hölgyet. Egy cseppet sem tetszik, hogy közel állnak egymáshoz, de nem emelek szót, mert bízom Wyattben. Õ csak az enyém és senki másé.
- Felség!
A hangra oldalra fordítom a fejem, ahol az egyik inasom áll.
- Ha szabad, Lord Windsor szeretne önnel szót váltani. Engedélyezi?
Újra a táncoló párosra pillantok, akik most még közelebb állnak egymáshoz megszorítom a szék faragott karfáját, majd az inas felé nézek.
- Nem. Keressen fel holnap, most fáradt vagyok. – meghajol, majd távozik, én pedig tovább nézhetem az igen csak bosszantó jelenetet.
Éppen vége szakad a zenének, mikor már kezdek ingerült lenni, de rögtön megnyugszom, mikor elengedi a hölgyet és visszakíséri az apjához. Helyes.
Elindul kifelé, közben elkapva a tekintetem és nagyon remélem, hogy már a szobámban esz, mire odaérek.
Alighogy õ elhagyja a termet én is felállok, bár nekem tovább tart kijutnom a búcsúzók miatt, de nem hagyom, hogy sokáig tartóztassanak. A fontosabb ügyekkel majd holnap foglalkozom, nem a vacsorán.
A két õr, akiket Wyatt parancsolt a kíséretembe, egészen a szobám ajtajáig követnek, majd ott addig ott várnak, míg el nem tûnök az ajtó mögött. Elmosolyodom arra gondolva, hogy minden alkalommal ezt teszi, ha õ nem lehet mellettem. A saját maga által válogatott õröket állítja mellém. Valamily különös oknál fogva tetszik, hogy óvni akar.
Mikor belépek, õ már ott van, ezért kulcsra zárom magam mögött az ajtót, ami már megszokott elõvigyázatosság, bár az engedélyem nélkül úgy sem léphetne be senki sem.
Valamit épp a kezében tart és olvas, de nem röstellem feltenni akérdéseimet, amint közelebb léptem.  - Mi az? És mi volt ez az egész?
- Mint mondtam, lépésre ösztönöztem – a kezembe adja a cetlit – Ezt a tánc után csempészte a zsebembe, és biztos, hogy õ volt, mert éreztem.

- Ez meg mi a francot akar jelenteni? – kérdezem, miután elolvastam.
- Az ott Emsworth lakosztálya. Azt hiszem, szerveznek nekem egy kis találkozót.
Ha van igazság abban, amit korábban feltételezett, és annak alapján, amit tudni lehet róluk nem valószínû, hogy jóban sántikálnak.
- Nem mész oda. – jelentem ki, mire felvont szemöldökkel néz rám – Ha igazak a sejtéseid, abból semmi jó nem sülhet ki.
- Ha nem megyek oda, soha nem tudjuk meg, mit forgatnak a fejükben.
- Így sem fogják az orrodra kötni, hacsak nem akarnak bevenni a csapatba, amit a pozíciódat tekintve erõsen kétlek. – az olyan nemesi származású embereke, mint õk, lenézik a rang nélkül magasra jutott személyeket. És egyébként is, ha tudják, hogy a tanácsadóm és bizalmasom miért kockáztatnák, hogy beavatják?
- Nem én lennék az elsõ felségáruló legfõbb bizalmas.
- Te soha nem árulnál el engem. – mondom magabiztosan.
- Az ég szerelmére, még jó, hogy nem! De õk ezt nem tudhatják.
- Szerintem tudják – mindig mellettem van, mindent megbeszélünk és még az udvarban sem titok, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
- Akkor más tervük van, de kis morzsákat egészen biztosan el fognak ejteni, onnan meg már összerakom a kirakóst – próbál meggyõzni, de nekem még mindig nem tetszik.
Mi van ha mégis merényletet terveznek és baja esik?
- Megtiltom, hogy odamenj! – jelentem ki, már-már parancsoló hangsúllyal, ahogy vele nagyon ritkán beszélek.
- Harden...
- Nem! A jó ég tudja, hogy mit terveznek, és akár katona vagy, akár nem, a hatan egy ellen sehogy nem lesz fair play.
- Úgysem ölnének meg, ha ettõl tartasz. Még ha valóban ilyen irányúak is a terveik, nem kockáztatnák meg a halálomat, mert ha sejtik, hogy beszélek neked a dologról, rögtön rájuk is bizonyíthatnád a dolgot. – megrázza a fejét - Nem, biztosan van valami céljuk.
- Ha nem is ölnek meg, valószínûleg az erejüket akarják demonstrálni.
- Ez már inkább reális elképzelés.
- Remek, akkor nem ölnek meg, csak alaposan helyben hagynak. Ez sokkal jobb? – nekem még ez a lehetõség sem hoz elég megnyugvást, ahhoz, hogy engedjem neki.
- Igen. – elmosolyodik és közelebb lép.
- Mégis miért?
- Mert lesz bizonyítékunk, hogy készülnek valamire.
További vitára azonban már akarom vesztegetni az idõt és abból ahogy rám néz, úgy hiszem õ sem.
- Továbbra sem tetszik az ötlet – mondom komolyan, majd a derekát megragadva magamhoz rántom – Holnap estig még átgondolom.
A nyakamba kapaszkodik és mosolyogva, incselkedõn végigcirógatja az ajkaimat a sajátjával. Élvezem, mikor ilyen és fõleg azt, hogy a régebbi szeretõimhez képest sokkal bátrabban érint. Néha mondhatni birtoklón, ami valószínûleg túlzás, de én így szeretem.
- Úgyis engedni fogod – suttogja, ingerlõen közel hajolva, de nem érintve.
- Ne legyél ebben olyan biztos. Találtam némi kivetnivalót abban a táncban, aminek még lehetnek következményei.
Merem remélni, hogy a lady nem fogja megkörnyékezni, mert akkor kiutasítom az udvarból.
A mondatomra még inkább jobb kedvre derül és a nyakamat ingerelve suttog a bõrömbe. Õrjítõ…
- Féltékeny voltál?
Ebbe eddig még bele sem gondolta, de Wyatt láthatóan jól szórakozik ezen. Megragadom a tarkóját és a hajánál fogva hátrahúzom a fejét és hevesen az ajkaira tapadok a merészségért.
Nem elég, hogy mással táncol, még mulatni is merészel a királyán, ami csak és kizárólag az õ esetében nem von maga után egy hosszú látogatást a Towerben.
- Kellett volna? – mormogom neki, már sokkal elégedettebben a csók után.
- Ugyan már, felség.
- Bizonyítsd! – morgom válaszul, mire az ellenállhatatlanul csábító tekintetét elõvéve kezd az ágy felé húzni, amit nem sokáig bírok. Magamhoz rántom és már-már agresszíven csókolom, a nyelvemmel az övét kergetve és közben majdnem az ágy mellé esünk.
Egyszerre nevetünk fel, de az ajkaink táncát meg nem szakítva haladunk az ágy fel. Jólesõ borzongás áramlik végig a testemen, ahogy kezeivel erõsen a hajamba túr.
Addig hátrálunk, míg Wyatt a takaróra nem esik, de én nem követem azonnal, hanem elõtte még végignézek az alakján és ismét csak arra jutok, hogy õ pont itt az én ágyamon fekve a legkívánatosabb.
Elvigyorodva fölé mászom és a csípõjére ülve kezdem el szétkapcsolni a díszes kabátját, majd mikor kész vagyok, hagyom hogy felüljön és sokkal gyorsabban mint én az elõbb megszabadítsa a felsõtestem minden zavaró anyagtól.
Csókokkal és harapásokkal kényeztet amit most sem tudok csendben tûrni. Pontosan tudja melyek a legérzékenyebb pontjaim és mit szeretek, ezért nem is bírom sokáig elviselni.
Szinte már letépem róla az inget és újra az ágyra döntve fölé mászom és a kezemmel bejárom az egész testét a csípõmet pedig az ágyékának szorítom, hogy érezze mennyire kívánom már.
- Harden… - nyögi érzéki hangját, mire felmordulva ismét megismétlem a mozdulatot, míg nem már mind a ketten zihálva szedjük a levegõt.
- Leh kellett volna vetkõznöd… mielõtt ennyire felizgatsz… - morgom a nyakába néhány harapás közben.
- Ah ígyh, sokkal élvezetesebb. – az egyik lábát térdben meghajlítja, amitõl még inkább egymásnak feszül a férfiasságunk és egyszerre nyögünk fel az érzéstõl.
Zihálva felpattanok róla és az ágy széléhez állva gyorsan kikötözöm, majd lerángatom a nadrágot és a csizmát, és mikor az ágyra pillantok Wyatt éppen akkor dobja félre a sajátját.
Buja tekintettel néz rám és leplezetlenül megbámul, ahogy én is õt. Mint egy ragadozó úgy mászik felém az ágyon és ha lehet ezzel még inkább megnöveli bennem a forróságot, hogy már úgy érzem elégek, ha nem kapom meg.
Felszisszenve kapok a csuklója után, amivel a férfiasságomon simított végig, de pár mély lélegzet után újra elengedem.
Miközben szakértõn használja a kezeit, a mellkasomat harapdálja, de nem sok kell, hogy ismét meg kelljen állítanom, mert nem bírnám tovább a kettõs kényeztetést.
- Feküdj le! – parancsolom, elmélyült hangon, amit vigyorogva meg is tesz és egy szempillantás alatt ismét fölötte termek.
Ugyanolyan kínzó lassúsággal simogatom, ahogy õ tette, majd az ujjbegyeimet végighúzom a megfeszülõ herezacskóin és tovább lefelé. Ingerlõen lassan körberajzolom a forrón lüktetõ bejáratát, majd vissza fölfelé.
- Kész vagy? – kérdezem morogva az ajkaitól pár centire.
- Mint mindig, felség.
A nyakamnál lévõ karjával magához húz és mélyen megcsókol, miközben én egy gyors mozdulattal beléhatolok.
Egyszerre nyögjük bele a gyönyörünket a vad csókba, Wyatt pedig az alsó ajkaimba mélyeszti a fogait mikor megmozdulok.
- Õrület, hogy milyen forró vagy – nyögöm az ajkaira, mikor már nem bírom magamban tartani. Hogy érezhet egy ember ekkora vágyat valaki iránt?
- Teh pedig õrülten feszítesz – felmordul a szavaira és még hevesebben folytatom a mozgás. Felszisszenek, mikor gyönyörében erõsen végighúzza a kezét a hátamon, de most az sem érdekel, ha nyomot hagy.
Pár lökés után megfeszül alattam és mély hangon felnyögve élvez el. Ahogy még jobban magába szorít én sem bírom már visszatartani és egy utolsó lökéssel pattanásig feszülnek az izmaim, majd fáradtan lihegve mellé hanyatlom.
Hirtelen mintha minden erõm elhagyott volna, mégis kellemesen üdítõ érzés.
Wyatt felém fordul és elégedett mosollyal átveti rajtam a karját, mire felé fordítom a fejem.
- Nos? Elég bizonyság volt felségednek? – kérdezi, miközben félresimít egy tincset az arcomról.
- Hm talán. De majd még eldöntöm, hogy lesz e szükség további bizonyítékra.
Oldalra gördülve magamhoz húzom és megcsókolom, de most, hogy már megnyugodtam sokkal lassabb ez a csók, de nem kevésbé élvezetesebb.
Mivel az ajtó zárva van és már éjszaka nem is szándékozom elengedni magam mellõl, így csak felrántom a takarót és behunyom a szeme…

***

Reggel mikor fölébredek már egyedül vagyok az ágyamban, hiszen Wyatt korábban szokott kelni, mint én. Megszervezi nekem a tanácskozásokat és a fontosabb ügyeket még reggeli közben megvitatjuk. Ott csak ketten vagyunk, így nyíltan beszélhet velem a tanácstagok vizslató tekintete nélkül.
Nyújtózkodva felkelek az ágyról és miután magamra rángattam egy inget és egy nadrágot kinyitom az ajtót, ezzel jelezve az inasoknak, hogy jöhetnek. Mind köszöntenek, majd elõkészítik a reggeli fürdõhöz szükséges eszközöket a toalett szobában az öltöztetõ pedig felmutat pár ruhát választásra.
Ingben vonulok a fürdõhöz, majd magamra zárom az ajtót kiparancsolva addig õket a hálószobába, mert még nem igazán szemléltem meg, hogy Wyatt mit is mûvelt a hátammal.
A nagytükörben megnézve, elvigyorodom a négy piros csík láttán, majd folytatom a készülõdést…

A szobámból kilépve a már megszokottá vált tömeg fogad köszöntve és üdvözölve, egyesek áldást kérve a gyermekükre, amivel újra eszembe jutatják a fennálló problémát az öröklést illetõn.
Mindenkit megnyugtatna egy fiú, aki vér a vérembõl, különben a halálom után a korona jogosan a Davenport családra szállna, és sem én, sem a többi nemes nem szívesen fogadna hûséget egy olyan embernek, akinek az apja a saját királya ellen szövetkezett. Ennek érdekében a tanácson meg akarom sürgetni a királyné keresését.
Az étkezõbe belépve látom, hogy szokás szerint már terített asztal vár és a fõpohárnokom bort tölt a poharakba. Amint készen van intek, hogy távozzon, majd pár perc múlva megérkezik a tanácsadóm is.
- Jó reggelt, felség! – köszönt formálisan, mert még nyitva az ajtó.
- Mr. Moore! – biccentek, majd a székre mutatok – Foglaljon helyet.
Az ajtó becsukódik, így nem kell tovább hivatalos arcot vágnia és nekem sem.
Elmosolyodom a tegnap este emlékeire. – Nagyon csendben távoztál, meg sem hallottalak közben.
Volt már, hogy nem sikerült anélkül kiosonnia, hogy föl ne keltsen és olyankor az lett a vége, hogy egy ideig még nem is engedtem el.
- Nem akartalak zavarni, mert a mai tanács ülése miatt jobb ha kipihent vagy. – mondja, õ is mosolyogva.
- Mint mindig, ha közöttük vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy a farkasverem a
veszélyesebb vagy a tanácsterem.
Kuncogva teszi le a kezében tartott papírt, mire arra terelõdik a figyelmem.
- Mik azok?
- Két kivégzési jóváhagyásra váró rab a Towerben. Mind kettõ bûnös, csak alá kell írnod.
Biccentek, majd nekilátunk a reggelinek. Nem kérdezem, hogy miért végzik ki õket, megbízom benne és tudom, hogy azonnal szót emelne ha a kérelem igazságtalan.
Miután befejeztük a reggelit egy inas hoz tollat és tintát, míg egy másik elviszi a tányérokat, majd újra kettesben maradunk.
- Lenne itt még valami. – elém tesz egy újabb papírt, amin francia címer van. – A francia nagykövet idõs korára hivatkozva visszavonul a szolgálatból, ezért a király egy bárót nevezett ki az új követnek. Ez a jóváhagyás, miszerint elfogadod a cserét.
- Mit lehet tudni errõl a követrõl? – az elõzõt nem igazán kedveltem, mert túlságosan is… franciás volt. Már-már sértõ megjegyzéseket tett.
- Nemrég kapta a rangját, a negyvenes éveiben jár. – sorolja.
- Tudod, hogy nem ez érdekel. – sokkal inkább azok a tudnivalók, amiket Wyatt elõszeretettel gyûjt be az ismeretlenekrõl.
- Állítólag õ maga tervelte ki a felesége megölését, hogy aztán öngyilkosságnak titulálják és újraházasodhasson a szeretõjével, egy vagyonos özveggyel.
- Értem, tehát jobb lesz szemmel tartani.
- Már kerestem egy megbízható személy, aki a szolgálatába áll, mint inas és jelent nekem.
Mint mindig, most is elõre gondolkodik és felkészül a legrosszabbra is. Mennyivel nehezebb dolgom lenne, ha õ ne lenne mellettem…

- Hiányoztál.

A halk suttogás végigbizsergeti a gerincemet, a lélegzete a tarkómat csiklandozza.

- Éreztem – vigyorodom el még mindig lehunyt szemekkel.

- Mire fel a múlt idõ? – Az eddig a derekamon nyugvó kezét lecsúsztatja a csípõmre, hogy stabilan ott tartson, miközben még félig merev férfiasságát hozzám dörzsöli. – Talán ennyire kevéssé voltam emlékezetes? – búgja a fülembe.

- Természetesen nem – nyögök fel az ingerlõ mozdulatokra, majd kinyitom a szemeimet és vigyorogva rásandítok a szemem sarkából –, felség.

Halkan felnevet, de legalább abbahagyja a kínzásomat... vagy mégsem. A kezét elõre csúsztatja a hasamhoz, de míg teljesen a hátamhoz simul, a fejét nem teszi le, hanem inkább a nyakamhoz hajol, hogy ezúttal izgató csókokkal halmozza el a fülem alatti területet.

- Harden... – sóhajtok fel.

- Ssh – suttogja a fülembe. – Még nem végeztem veled.

- Egy óránk sincs a vacsoráig – emlékeztetem.

Nekem is sokkal több kedvem lenne vele tölteni az este hátralevõ részét, de a király nem hagyhatja ki a vacsorát, ha az egy ünnepséggel lesz egybekötve. Ezt pedig õ is nagyon jól tudja, valószínûleg ezért is sóhajt akkorát, mielõtt visszafeküdne mögém. Inkább megfordulok a karja alatt, hogy legalább szemben lehessek vele, de látva, hogy mennyire morcos képet vág, közelebb hajolok, és megpróbálkozom néhány engesztelõ csókkal. Eleinte hagyja, hogy jóformán csak puszilgassam a száját, de aztán megadja magát: érzem, hogy elmosolyodik, viszonozni kezdi a csókokat, majd el is mélyíti õket.

Mikor elengedjük egymást, már mosolyog, ami mindjárt jobban tetszik nekem is.

- Te is hiányoztál – simítom ki a haját az arcából, mire kiszélesedik a mosolya.

- Legalább sikerrel jártál? – kezd el finom köröket leírni az ujjával a gerincem mentén. – Egyáltalán mi tartott ennyi ideig? Úgy volt, hogy csak két napra mész el.

- Nem – sóhajtok fel. – Az a lány több mint alkalmatlan. Tudom, gazdag, neves és õsi családja van, és eleinte azt mondtam, hogy a kis francia beütésük még jól is jöhet a franciákkal szemben, de nem. – Megrázom a fejem. – A család francia felmenõi ága messzebbre nyúlik, mint kellene.

- És? – vonja fel a szemöldökét. – Eggyel több ok, hogy a franciák távol tartsák magukat tõlünk.

- Igen, és eggyel több ok, hogy az újdonsült feleséged lehetõleg már a nászéjszakátokon megöljön – húzom fel a szemöldököm én is. – De ha ez meggyõzõbb érv, az ártatlannak csúfolt kishölgy a lehetõ legtávolabb áll az ártatlanság fogalmától. Már akkor gyanús lett, amikor bár pontosan tisztában volt a látogatásom okával, megpróbált megkörnyékezni, de aztán bevallotta azt is, hogy éppen gyermeket vár egy elõkelõ francia uraságtól.

- A legmeggyõzõbb érv az volt, hogy megkörnyékezett.

Felnevetek, aztán felülök az ágyban. Lassan ideje lenne meglépnem, ha nem akarom, hogy a szolgálók itt találjanak az ágyában. Hardennek viszont más tervei lehetnek, mert a derekamat megragadva visszaránt a párnákra, majd fölé kerekedve megcsókol, de úgy, hogy szabályosan elfelejtem, mit akartam csinálni.

- Hmm, hatásos – ismerem el, mikor szélesen vigyorogni kezd az arckifejezésemen.

Lehajol, és egyenesen a fülembe suttog, forrón és csábítóan.

- Ha közvetlenül az ünnepség után nem talállak az ágyamban, én fogok átmenni hozzád, de abban nem lesz köszönet.

- Igenis, felség – mosolyodom el csábosan, mire halkan felmordulva a csípõmre markol.

Kuncogva siklok ki a kezei alól, majd gyorsan összeszedem a ruháimat a földrõl, magamra rángatom õket és a titkos ajtó felé veszem az irányt – ami ugyan nem annyira titkos, inkább az a tény nem ismert róla, hogy szinte mindig nyitva van, ez köti össze ugyanis a királyi lakosztályt az én közvetlenül mellette álló szobámmal. Visszapillantva a vállam fölött látom, hogy Harden a hátán fekve terpeszkedik a hatalmas királyi ágyban, a kezei a tarkója alatt összevonva, világoskék szemeit pedig egyenesen rám szegezi, élénken csillogó tekintettel figyelve a látványt.

Egészen hozzászoktam már ezekhez az állandósult légyottokhoz. Most azért jóval kötetlenebb a dolog, szinte minden éjszakát az õ ágyában töltök, mert engedély nélkül úgysem jöhet be senki... Ha viszont találunk neki egy megfelelõ jelöltet az új feleség szerepére, akkor ez sajnos meg fog változni egy kicsit – vagy nagyon, de ebbe inkább bele sem akarok gondolni. Furcsa lesz, de még furcsább érzés, amikor azon gondolkozom, hogy vajon mi lesz, ha egy minden szempontból tökéletes, gyönyörû nõt találunk mellé, aki talán még egy fiúgyermekkel is megajándékozza. Mi leszek én hozzá képest? Idõszakos ágymelegítõ, semmi más. Talán belé is szeret majd, és akkor még annyi sem.

Megrázom a fejem, hogy számûzzem belõle ezeket a nemkívánatos gondolatokat. Lehet, hogy egy ideje mindkettõnk örömére a szeretõjévé avanzsált, de ettõl én még elsõ sorban a tanácsadója és a legjobb barátja vagyok. Az a dolgom, hogy gondoskodjam arról, hogy neki minél jobb legyen – a lehetõ legjobb pedig semmiképpen sem egy titkos homoszexuális kapcsolat, hanem egy hiteles és jó házasság, na és persze az utódok.

Az ajtón – ezúttal már az enyémen – felhangzó kopogás térít vissza végleg a valóságba. Mikor engedélyt adok a belépésre, az egyik szolgáló nyit be és hajtja meg a fejét.

- Uram? Óhajtja most a fürdõjét?

- Igen – sóhajtok fel –, köszönöm.

***

Az estély ugyanolyan, mint az összes többi. Rengeteg ember, rengeteg étel, rengeteg bor és sör, hangos zene és beszélgetés, táncoló párok a terem közepén. Mint mindig, most is Harden jobbján van a helyem, onnan figyeljük a hullámzó tömeget, az én fülembe súgja, ha éppen felkeltette valami a figyelmét, aztán együtt nevetjük vagy beszéljük ki a dolgot.

Én viszont már egy jó ideje egyetlen embert figyelek. Éppen azt, akinek a visszatérésre ez az egész banzáj rendezve lett, és akinek pont ez a visszatérése olyan átkozottul gyanús nekem. A Davenport család nem is olyan ifjú örököse – azoké a Davenportoké, akik egész Anglia második legfontosabb családja, közvetlenül Harden mögött állnak vagyon és befolyásosság szempontjából, de az õ családjuk õsibb, a gyökereik mélyebbre nyúlnak Anglia történelmébe. Ráadásul Brandon Davenport apját Harden apja végeztette ki, miután az merényletet kísérelt meg ellene, hogy átvehesse a hatalmat. Attól tartok, a hatalomvágy családi vonás, és a szent meggyõzõdés, miszerint a trón jogosan õket illetné, szintén öröklõdik.

- Wyatt? – Felpillantva látom, hogy Harden homlokráncolva néz rám. – Minden rendben?

- Még mindig nem tetszik ez az egész – fordulok vissza Davenport felé.

Most is minket figyel, ahogy egész álló este is folyamatosan az asztal felé pislogott.

- Az apja egyszer már szégyent hozott a nevükre – kortyol bele a borába. – Nem hiszem, hogy fokozni akarja. Feleslegesen idegesíted magad ezen – rázza meg a fejét.

- Csak nézz rá! – intek felé a fejemmel. – Nézd meg, kikkel veszi körül magát. Thornton, Gresham, Rutherford, Emsworth, Fulton... Befolyásos családok fejei, és mindegyikhez kapcsolható valami az apáddal kapcsolatban. Mindegyik családból kivégeztetett, letartóztatott vagy számûzött valakit.

- Néha nem tudom eldönteni, hogy zseni vagy, vagy paranoiás – vonja fel a szemöldökét.

- Ha nem hallgatsz rám, elõbb-utóbb úgyis kiderül, melyik – dõlök hátra nagyot sóhajtva.

- Akármit is mondok, rajtuk fogod tartani a szemed, úgyhogy igazából mindegy, nem igaz?

Erre muszáj mosolyognom. Dehogynem, nagyon is. Átkozottul igaz. Amíg én élek és itt vagyok, addig senki nem fog Harden életére törni, pláne nem ezek közül valamelyik.

Az est végéhez közeledve a kíváncsiságom csak egyre fokozódik. Nem tudom mire vélni Davenport figyelõ tekintetét, sem a nagy visszatérést, és ezt a gyanús társaságot sem. Viszont nem kívánom megvárni, míg õk maguk pottyantják az ölembe a megoldást, úgyhogy ideje cselekedni. Az utolsó tánc elõtt felemelkedem az asztaltól.

- Hová mész? – kapja el a karom Harden.

- Lépésre ösztönzöm – mosolygok rá.

Kihúzom a karom az ujjai közül, aztán magabiztos léptekkel megkerülöm az asztalt és a tömeg felé indulok. Kifelé menet még rápillantok az asztal szélénél álló két lovagra – saját magam válogattam õket, az egész csapatuk átkozottul megbízható –, és a tekintetemmel Harden felé intek nekik, mire õk bólintanak és közelebb somfordálnak a királyhoz.

Brandon Davenport nem ifjú, a lánya viszont annál inkább, a férfiakhoz pedig gyakran a lányuk felõl vezet az út. Fõleg akkor, ha igazak a pletykák, amiket a leányzóról rebesgetnek az udvarban – márpedig ha a lovagok egymás között beszélik ki, a dolog minden egyes pikantériájára részletesen kitérve, akkor az minden valószínûséggel igaz lesz.

Érzem, hogy Davenport gyanakodva figyel, én azonban a háta mögé nézek, egyenesen a lányára szegezve a tekintetem. Mielõtt még Davenport bármit is tehetne, már ott is vagyok a lány elõtt, akinek a ruhája olyan mélyen dekoltált, hogy még egy voksot kell tennem a pletykák igaza mellé.

- Lady Davenport – hajtom meg a fejem és felé nyújtom a jobb kezem. – Megtisztelne egy tánccal?

Csak a szemeimet tartom rajta, a szempilláim alól figyelve õt. Igyekszem egy ahhoz hasonló tekintetet felölteni, amitõl tudom, hogy Harden mindig megõrül – ugyanolyat egészen biztosan nem tudok produkálni, de ha már egy kicsit is megközelíti, az nekem jó.

Úgy tûnik, sikerrel jártam, mert a lány arcán halvány pír jelenik meg, és angyali, szûzies arcát meghazudtolóan olyan buja mosolyra húzódnak az ajkai, hogy most már teljesen biztos lehetek a pletykák igazában. Ha nem lenne sokkal jobb elfoglaltságom az éjszakáimra, talán még engem is képes lenne elcsábítani.

Most viszont mindketten illemtudóan az apja felé fordulunk, hiszen hajadon lányt aligha kérhetek fel az apa engedélye nélkül. Ugyanakkor csapdába is ejtettem, hiszen az elutasítás durva udvariatlanság lenne, a király tanácsadójával szemben egyenesen arcátlanság. Így hát Davenport – a halántékán egy rángatózó ideggel – kurtán bólint.

Tánc közben a lány – azt hiszem, Katherine – próbál a lehetõ legközelebb férkõzni hozzám, állandóan szorosan hozzám próbál simulni, még akkor is, ha a lépéseknek köze sincs ilyesmihez. Azt hiszem, abban a tudatban ál perpillanat, hogy az éjszakát nálam fogja tölteni, pedig... Még ha kedvem is lenne ilyen szinten beletiporni Davenport becsületébe, semmi pénzért nem cserélném le Hardent egy hozzá hasonló lotyóra. Ezt viszont nem mondhatom meg neki így, szóval igyekszem a lehetõ legkevésbé feltûnõen távol tartani a magánszférámtól.

A tánc végeztével lekísérem Katherinet a tánctérrõl, Davenport pedig már vár is minket, szinte letépve a lánya ujjait a karomról, amin muszáj vigyorognom. Az emberek lassan már el is kezdenek szállingózni kifelé, úgyhogy senki nem figyel ránk.

- Kegyelmes uram – hajtom meg a fejem.

- Mr. Moore – biccent arrogánsan.

Katherine szégyenlõs – vagy inkább annak álcázott – mosollyal a háttérbe húzódik, az apja meg közvetlenül elém lép, mintha meg akarna félemlíteni. Mikor látja, hogy az egyetlen reakcióm az, hogy a vigyorom széles mosollyá szelídül, felém hajol, hogy az arca az enyém mellett legyen.

- Remélem nem forgat semmit a fejében – sziszegi, mire majdnem felnevetek.

- Mégis mire gondol kegyelmességed? – kérdezek vissza, meg sem próbálván elrejteni a gúnyos élt.

- Én Davenport hercege vagyok, míg maga egy senki, Mr. Moore. Ha tisztességtelen szándékai vannak a lányommal szemben...

- Ugyan már, Lord Davenport – mosolygok rá. – Hiszen ez csak egy tánc volt.

Szándékosan nem lépek hátra, megvárom, míg õ csatlakozik a rá váró „neves” társaságához, csak azután indulok én is vissza. Elkapom az asztalnál álló Harden tekintetét, aki éppen a nemes uraktól búcsúzik el, de egy pillanatra rám néz, amit ki is használok. Míg õ tovább búcsúzkodik, én elindulok a szobáink felé, Langley és Compton úgyis felkísérik majd.

A saját szobámba megyek be, hogy a szolgálóknak és az õröknek ne tûnjön fel, de aztán rögtön át is megyek Harden lakosztályába. Végigtapogatom az ingem zsebeit a mellkasomnál, mert ha a sejtéseim igazak, Davenport nem azért matatott ott az imént, mert vonzónak talál, hanem mert képtelen feltûnésmentesen cselekedni. Elmosolyodom, amikor kitapintok egy kis kitüremkedést az egyik zsebnél, rögtön bele is nyúlok és elõhúzok egy összehajtott kis fecnit.

Felhorkanok az utolsó mondatot olvasva, éppen akkor, amikor kinyílik az ajtó és belép Harden. A szokásoknak megfelelõen kulcsra zárja maga mögött az ajtót, aztán felém indul.

- Mi az? – kérdezi közben. – És mi volt ez az egész?

- Mint mondtam, lépésre ösztönöztem – fordulok felé, majd a kezébe nyomom a cetlit. – Ezt a tánc után csempészte a zsebembe, és biztos, hogy õ volt, mert éreztem.

Homlokráncolva olvassa végig a kis üzenetet.

- Ez meg mi a francot akar jelenteni? – emeli fel a fejét aztán.

- Az ott – bökök a papírra – Emsworth lakosztálya. Azt hiszem, szerveznek nekem egy kis találkozót.

Még mindig összevont szemöldökkel néz rám hosszú másodpercekig, aztán lassan megrázza a fejét.

- Nem mész oda. – Felvonom a szemöldököm, mire újra megrázza a fejét. – Ha igazak a sejtéseid, abból semmi jó nem sülhet ki.

- Ha nem megyek oda, soha nem tudjuk meg, mit forgatnak a fejükben – ellenkezek.

- Így sem fogják az orrodra kötni, hacsak nem akarnak bevenni a csapatba, amit a pozíciódat tekintve erõsen kétlek.

- Nem én lennék az elsõ felségáruló legfõbb bizalmas.

- Te soha nem árulnál el engem.

- Az ég szerelmére, még jó, hogy nem! – emelem az égre a pillantásomat. – De õk ezt nem tudhatják.

- Szerintem tudják – fonja össze a kezeit a mellkasán.

- Akkor más tervük van, de kis morzsákat egészen biztosan el fognak ejteni, onnan meg már összerakom a kirakóst – gyõzködöm tovább.

- Megtiltom, hogy odamenj! – lép közelebb kissé dühösen.

- Harden...

- Nem! – mered rám. – A jó ég tudja, hogy mit terveznek, és akár katona vagy, akár nem, a hatan egy ellen sehogy nem lesz fair play.

- Úgysem ölnének meg, ha ettõl tartasz. Még ha valóban ilyen irányúak is a terveik, nem kockáztatnák meg a halálomat, mert ha sejtik, hogy beszélek neked a dologról, rögtön rájuk is bizonyíthatnád a dolgot. – Megrázom a fejem. – Nem, biztosan van valami céljuk.

- Ha nem is ölnek meg, valószínûleg az erejüket akarják demonstrálni – néz rám kétkedve.

- Ez már inkább reális elképzelés – vonok vállat.

- Remek, akkor nem ölnek meg, csak alaposan helyben hagynak. Ez sokkal jobb? – tárja szét a kezeit.

- Igen – lépek felé mosolyogva.

- Mégis miért?

- Mert lesz bizonyítékunk, hogy készülnek valamire – simítok végig a mellkasán.

- Továbbra sem tetszik az ötlet – néz le a kezeimre, aztán megragadja a derekamat és közelebb húz magához. – Holnap estig még átgondolom.

Mosolyogva feljebb simítom a kezem a nyakára, aztán közelebb hajolva végigsimítom elnyílt ajkait a sajátjaimmal.

- Úgyis engedni fogod – suttogom.

- Ne legyél ebben olyan biztos – vonja fel a szemöldökét. – Találtam némi kivetnivalót abban a táncban, aminek még lehetnek következményei.

Kiszélesedik a mosolyom, huncut csillogás bújik a szemeimbe, ahogy megcsókolom a nyakát, éppen azt a pontot a füle alatt, amelyik annyira érzékeny.

- Féltékeny voltál? – dorombolom.

Egyik kezével elkapja a tarkómat, a hajamba markolva feszíti hátrébb a fejemet, aztán az ajkaimra hajol és olyan mélyen és birtoklón csókol meg, ami egyértelmûen megadja az „igen” választ. Nem tudom miért, de ez valahogy nagyon tetszik, és ezt egy mosollyal a tudtára is adom, amikor elengedi az ajkaimat.

- Kellett volna? – mormogja a számra.

- Ugyan már, felség – incselkedek vigyorogva.

- Bizonyítsd!

Azzal a csábító mosollyal ragadom meg a kezét, amit tudom, hogy imád. Hagyja is, hogy elkezdjem az ágy felé húzni, de hamarosan újra elkapja az ajkaimat a sajátjával, aminek köszönhetõen kis híján mindketten elesünk. Nevetve csókoljuk egymást tovább, a hajába túrva hátrálok az ágyig, amíg jóformán rá nem esek a takaróra.

Jobb, ha kihasználok minden lehetõséget, mert ha a félelmeim egyszer ne adj’ isten beigazolódnának, még eljöhet az az idõ, amikor az emlékeimbõl táplálkozva kell végignéznem a távolból, ahogy valaki mást szeret.

Miután távozik, óvatosan pakolgatni kezdek, de nem figyelek eléggé, mert hirtelen nyílik az ajtó, én pedig megpördülve, Johann-nal találom szembe magam. Francba, a kopogás királyéknál nem szokás?

- Azt hittem az orvos egész napos ágynyugalmat rendelt – szólal meg közönyösen.

- Ne reménykedj, jól vagyok – morgom neki, válasz gyanánt. Hûvös vigyor kúszik az arcára, és az ablakhoz lépve, félrehúzza kissé a függönyt, hogy kilásson.

- Nem akarom a halálod. Már nem élnél, ha azt akarnám – szólal meg hirtelen. Kétkedve húzom el a számat, és leülök az ágyam szélére. Ritkán jön bájcsevegni, csak nem megérezte mire készülök? Bár… ha jobban belegondol, egyértelmû.

- Mit akarsz tõlem? – morranok fel élesen, kiéreztetve a hangomból a neheztelõ gyûlöletet. De vajon kit gyûlölök igazából?

- A pestis tovább tombol odaát, de nem ez az oka, hogy nem engedlek el anyádhoz.

- Hát mi? Egy újabb büntetés? Egy megtorlás? Tudod mit? Nem érdekel! És te sem érdekelsz! De ezt sosem bocsátom meg neked! És tudod mit? Te is leszel majd az én helyemben, és röhögve fogom végignézni, ahogy szenvedsz! – A végére elcsuklik a hangom, a tömény dühtõl, és utálattól. Persze a szavaim messze nem tükrözik a valódi érzelmeim. Kétségbeesés, fájdalom, és szívet tépõ aggodalom. De úgyse értené meg. Nem, õ csak a gyûlölködõ szavaimat hallja meg.

- Igazad van. – Rám pillant, ugyan olyan hidegen, mint eddig. - Nem várom, hogy megértsd mit miért teszek Alexander. Még csak azt sem, hogy tettesd, vagy megpróbáld. Nem azért teszek dolgokat, hogy azok neked tetszenek, vagy ne tetszenek. Hogy jónak, vagy rossznak nevezhesd õket. De egy dolgot fogadj el tõlem, mint idõsebbtõl: Nincs jó és rossz, csak a meghozott döntések és az utak, amiken elindítanak. – Komoly hangon, kissé komoran beszél, és inkább az ablak felé fordul, így nem látja a fájdalomtól megvonagló arcomat.

- De rohadt filozofikus lett valaki…- morgom magam elé. - Megcsonkított kisgyerekek, leölt felnõttek… ez mind csak egy meghozott döntés? Ilyen kedvem van, kivégzek egy családot? – Nyersek a szavaim, de belülrõl még mindig égetnek az emlékek. Sose fogom elfelejteni…

- Mint mondtam: Nem kell megértened.

- Nem is! Soha nem is tudnálak! Szörnyeteg vagy, gyûlöllek! Téged és az egész nyomorult famíliádat! – kiáltom keserûen, még ha csak a fele igaz is.
Felém fordul, és elém lép, én pedig rögtön felpattanok, hogy legalább a minimumra csökkentsem a méretkülönbséget kettõnk között.

- A királyod vagyok Alex! – emeli föl a hangját. - Lehet, hogy apáddal beszélhettél ezen a hangon, vagy a bátyáddal, de az én megszólításom Felség! Világos? – Dacosan fordítom el a fejem, jelezve, hogy jobb ha elfelejti. Kezei a vállamra nehezednek, és olyan erõsen szorítja meg õket, hogy a nyelvembe kell harapnom, hogy ne nyögjek fel. - Téged nem túl nehéz kiismerni Alex  - suttogja, a fülemhez hajolva. - Nem fogsz meghunyászkodni, mert azzal elárulnád a családod és mindent amiben hittek. Ez jó, az árulókat senki sem szereti. Ennek ellenére nem fogom hagyni, hogy megszökj. Nem bízom benned Alexander.

Mielõtt bármit is felelhetnék, magamra hagy, én pedig dühös kiáltással vágom a falhoz az elsõ díszpárnát, ami a kezem ügyébe kerül. Váza, és törékeny tárgy már alig akad, a legutóbbi tombolásom óta. A párna viszont nem szenved kárt, én pedig nem küldök utána mást, inkább levetem magam az ágyra, és a plafont kezdem bámulni. Tervet kéne szõnöm a szökésre, de olyan üresek, tompák a gondolataim, hogy ha így indulok neki, az a biztos halált jelenti.
Felülök, és a halántékomat dörzsölgetve, tervezésre próbálom ösztönözni magam. Egyszerûen nem szabad hagynom, hogy a történtek figyelmetlenné, a haragom önfejûbbé tegyen.

 Végül lassan összeszedem a gondolataim, és néhány szükséges cuccot bepakolva, megvárom, míg késõ éjszaka lesz. Ekkor óvatosan lépek az ajtómhoz, hogy résnyire nyitva, megnézzem, hogy éjszakai õröm, mivel foglalatoskodik. Majd kiugrom a bõrömbõl, mikor észlelem, hogy félrehajtott fejjel, halkan szuszog.
Amilyen óvatosan csak tudok, kislisszolok mellette, és végigsietek az éjszakai folyosókon, megcélozva a legközelebbi rejtekajtót. Tudom, hogy legutóbb kudarcot vallottam, mikor erre próbálkoztam, de most kétszer olyan óvatos leszek, ráadásul egyedül vagyok.
Egészen messze jutok, mikor neszt hallok, és riadtan pattanok be, az egyik páncél beugrójába. Lélegzetvisszafojtva figyelek, és lépteket hallok meg, de olyan halkak és puhák, hogy el nem tudom képzelni, kihez tartoznak. Alaposan meglepõdök, mikor Johann idõsebb öccsét pillantom meg, amint óvatosan lopakodik el a sötét beugró elõtt, amivel tele van a folyosó.
Mit kereshet itt a kisfiú, az éjszaka közepén? Aggódva nézek utána, mert hiába mondom Johann-nak annyiszor, hogy a családját is gyûlölöm, és majd kivégeztetem, valójában sose lennék képes bántani az öccseit.
Elhalad elõttem, és már fordulna be a következõ sarkon, mikor a szemem sarkából, egy sötét árnyékot pillantok meg, egy ezüstvillanással együtt. Rögtön tudom mivel van dolgom, és felszisszenve ugrok a gyerek, és a támadó közé, megpróbálva kiverni a férfi kezébõl a kést. Csakhogy az magasabb nálam, és erõsebb is, így dulakodás közben felém kerekedik, és mikor elvesztem az egyensúlyom, a vállamba állítja a fegyvert.
Felnyögve esek térdre az éles fájdalomtól, és már várom a végzetes csapást, de a felettem álló férfi, megkövülten bámul le rám, és ahogy az ablakon besütõ hold fénye rávetül, az ifjabb Sankt-Walmont fivért pillantom meg.
- Herr Alexander… Felség… - nyög fel riadtan, és tekintete a vállamból kiálló késre siklik. A fájdalomtól összehúzott szemmel, levegõ után kapkodva húzom el a számat, és a mögöttem, dermedten kuporgó Stefanra pillantva, megbizonyosodom róla, hogy az ijedtségen kívül, semmi baja.
- Felség, én nem akartam… sajnálom… Istenem… - esik térdre mellettem, a nálam alig egy évvel idõsebb férfi. – Én csak a Welf kölyköt akartam, pontosabban nem miatta jöttem, de megláttam, és…
- És úgy gondoltad, hogy egy ötéves kisfiú halála, majd kárpótol azért, ami a családoddal történt?!  - fojtom belé a szót, dühös, fedõ hangon. Mintha elbizonytalanodna, tekintete Stefanra rebben, és viaskodik benne az emberség, és a veszteség gyûlölettel vegyes fájdalma.
- Én… - elakad, és én nem is várom, hogy megmagyarázza.
- Menekülj innen Günter, azon az úton, amin jöttél, mielõtt idecsõdül a várnép! – figyelmeztetem színtelenül. Tisztában vagyok vele, hogy a közbeavatkozásommal, és a sebesülésemmel, lehetetlenné tettem a magam számára a szökést. Talán véglegesen… Az se biztos, hogy ezt megúszom élve.
- De Felség! – hördül fel mellettem Günter, és aggódva pillant a ruhámon egyre inkább elterjedõ vérfoltra. – Segítségre van szüksége! Jöjjön velem, megszöktetem!
- Felejtsd el, ilyen állapotban nem jutnék sehova! Te viszont menj innen, most! Vidd a táskámat, az bizonyítaná, mit terveztem! Menj, ez parancs!
Tétován nyúl a táskámért, de a parancsommal nem száll szembe, végül kiegyenesedik, és elsiet, én pedig hátamat a hûvös kõfalnak vetve, a vérveszteségtõl kábán hunyom le a szemem egy pillanatra, majd Stefanra pillantok, aki kezdi összeszedni magát.
- Mit kerestél erre éjszaka?- kérdezem fáradtan. Összerezzen, de aztán mellém lép, és kis kezeit a sebemre szorítja, amiben még mindig benne van a kés.
- Csak… csak édesanyámat szerettem volna meglátogatni – szipogja elesetten, én pedig kis híján felnevetek. Ugyan olyan cél vezérelt minket, de egyikünk se érte el. – Megmentettél, és miattam sérültél meg – teszi hozzá egyre sírósabb hangon.
- Megmaradok – suttogom halkan. Kár lenne foglalkoznom még, a lelkemet tépõ fájdalommal, ami a meghiúsult szökés, és édesanyám meglátogatásának lehetetlensége vált ki. Én döntöttem úgy, hogy inkább az ellenségem családját mentem, minthogy a sajátomért cselekedjek. Meg magamért…
Piszkosul fáj a kés okozta seb, érzem, ahogy egyre gyengébb vagyok a vérveszteségtõl, de mindez eltörpül a keserûségem mellett. Kezdeném feladni? Talán…
- Hozok segítséget! – pattan fel hirtelen mellettem Stefan, de el se kell indulnia, a folyosó végérõl sietõs lépések közelednek. Ahogy mellénk érnek, a kis Stefan az érkezõhöz fut, én pedig próbálom fókuszálni némiképp homályos tekintetem. annyira nem is kell, mert ami ennyire fehér, az csak egy személy lehet. Mellette pedig, ha jól látom, Mathias áll.
- Mi történt? – érkezik Johanntól rögtön a sablonos kérdés, és hirtelen két õr is megjelenik. Remek, gyûlik a várnép.
- Én csak… én csak… - kezd bele Stefan akadozva, de úgy tûnik a bátyától nem tart, mert õszintén befejezi. – Csak édesanyát szerettem volna meglátogatni, én nem láttam délután, és aggódtam… - elcsuklik a hangja.
- Alexander, te mit kerestél erre? – lép elém, én pedig a lábamat behúzva, gunyorosan pillantok fel rá, bár az arcom megvonaglik a fájdalomtól, amit ez a mozdulat vált ki.
- Hagy ne kelljen kimondanom, amit úgyis nagyon jól tudsz! – motyogom fáradtan, jobb kezemmel, továbbra is a bal vállamon lévõ sebet szorítva. Megvillan a szeme, néhány olyan érzelmet is tartalmazva, amiket nem tudok hova tenni. Csalódottság? Kudarc? Mit tudom én!
- Johann, Herr Alexander megmentett! – kapaszkodik bele bátya kezébe a kis Stefan, habár így azt is összevérezi. Ezek után mondja nekem azt, hogy nem tapad vér a kezéhez… az én vérem…
- Kitõl? – guggol le mellém a fehér kísértet, a sebet figyelve.
- Ne… nem tudom – érkezik a halk felelet az öccsétõl. – Annyira féltem, nem láttam… nem hallottam…
- De te igen, ugye Alex? – pillant rám, összehúzott szemekkel. Állom a pillantását, és tudom, hogy sejti ki volt, de azt is tudja, hogy tõlem nem kap megerõsítést.
- Nem tudom, én csak megvédtem a kis Stefant, egy arctalan támadótól – felelem tisztán. Hûvösen elmosolyodik, pont erre a válaszra számított. Habár valószínûleg elgondolkodik majd rajta, hogy bárki, akit én védenék, miért ártana nekem. Nos, léteznek véletlenek.
Én viszont egyre nehezebben maradok eszméletemnél, és a fájdalom egyre inkább tompul a sebemnél, ami lehet, hogy nem is jelent olyan jót. Bár, ha szökésért kivégeznek, nekem úgyis mindegy.
- Vidd az öcsémet a szobájába, és segíts neki megtisztálkodni – szólal meg Johann, testvérét az egyik õrre bízva. Némán figyelem, ahogy eltûnnek a folyosón. Most, hogy Stefan már nincs itt, nem kell kedvesnek tûnnie, jöhet az én ítéletem. Addig még megpróbálok nem elájulni.

Összeszorult szívvel, némán ücsörgök a napfénytõl védett hintóban. Akárhányszor lehunyom a szemem, a nem rég átéltek képei villannak fel elõttem. Gondolataimat minduntalan a szörnyû esemény vonzza magához. Hiába szorítanám kezemet a füleimre, a kétségbeesett sikolyok fejemben szólnak, nem szabadulok tõlük.

Fáj. Piszkosul fáj! Tehetetlen vagyok, dühös, és igen, hibásnak érzem magam. Johannt is! Kegyetlen döntést hozott, egy jó királynak nem ilyennek kéne lennie!

- Azt mondta megtanulta a leckét Herr Alexander? – szólal meg hirtelen, élesen vágva a csöndbe. Összerezzenek, és felé fordulok, ám õ a fény játékát figyeli. - Engedje meg, hogy kételkedjek eme állításában, de kap egy esélyt. – Az õrökhöz fordul. - Elhagyhatja a szobáját, de csak kísérettel. Erõs kísérettel. A fellegvárat nem hagyhatja el.

Végre rám néz, de mikor tekintetünk találkozna, elfordulok. Nincs mit mondanom neki.

Könnyes szemmel, egész testemben remegve ébredek, pedig már napok teltek el, és mégis, még mindig... Hideg verejték gyöngyözik az arcomon, és ahogy lábaimat felhúzva, átkarolom õket, felerõsödik a reszketésem is. Képtelen vagyok szabadulni az átéltektõl. Csatáztam, és öltem már. Vesztettem el számomra fontos embereket, de most egy egész családról volt szó…

Összeszorítom a szemem, torpanásra késztetve a könnyeimet, és kikászálódva az ágyból, a berácsozott ablakhoz lépek. Fejemet a hûvös fémnek döntve, rendszerezem a légzésem, és próbálok megnyugodni. Erõsnek kell maradnom! Nem hagyhatom, hogy megtörjenek, eltiporjanak, vagy elérjék, hogy behódoljak!

Én vagyok a jogos uralkodó!

Miért fáj mégis ennyire a teher, melyet apám és bátyám rám hagyott? Miért kellett meghalniuk?

A kezembe temetem az arcomat, és pár percig mozdulatlanul szobrozok az éjszaka hûvösében. Ennyi kell ahhoz, hogy összeszedjem magam. Megerõsítem a védelmet a szívem körül, és igyekszem kiölni belõle mindent, ami elgyengíthetné. Vajon, ha nem lennék tekintettel azokra, akik fontosak nekem, messzebbre jutnék?

Valószínû… Csakhogy, képtelen lennék olyanná válni, aki tekintet nélkül, érzéketlenül átgázol másokon.

Sóhajtva lépek el az ablaktól, hogy rendbe szedjem magam, és kimenjek sétálni a fellegvár udvarára. Messzebb nem mehetek, pedig megnyugtatna, ha lovagolhatnék az erdõben.

Még a délelõttöt is kint töltöm, így Claus is ott talál, a háború hírével. Elsápadok, mikor meghallom, pedig ez az én hasznomra válhat. De egy háború akkor is… Sose élveztem.

Lassan sétálok végig a folyosón, egészen magamba mélyedve, mikor gondolataimból vidám gyermekkacagás ránt ki. Felkapom a fejem, így nem messze magam elõtt, Johannt és az öccseit pillantom meg.

Egy pillanatra letaglóz a keserû fájdalom, és magány, ami rám tör, ahogy együtt látom õket. Johann teljesen más embernek tûnik, mikor két kistestvérével van. Kedves és figyelmes, az ember nehezen hiszi el, hogy pár nappal ezelõtt, egy egész család életét tette tönkre.

Lehorgasztom a fejem, és visszanyelem könnyek formájában kitörni készülõ fájdalmamat. Egyedül vagyok, és ennél nagyobb kínt, jelenleg egy tény se okozhatna. Nincs igazság! Johannak élnek a testvérei, mellette van az apja, és még az anyjától se választja el egy ország!

- Hé, kölykök, tünés! El innen, mindketten! – dörren hirtelen, Frederich von Welf hangja, a frászt hozva fiaira, meg rám is. A gyerekek elszaladnak, õ pedig Johannhoz fordul. - Johann, királyként ilyesmire nincs idõd! Ne feledkezz meg magadról fiam!

A megszidott bólint, és mire feláll, arcán nyoma sincs az elõbbi gyengédségnek. A szokásos merev kõszobor. Az apám, sose bánt így velem és a bátyámmal.

Johann megfordul, és ekkor vesz észre, látszólag nem igazán örülve a felfedezésének.

- Mióta…. – Elharapja a mondatot. Csak nem leleplezõdve érzi magát? Miért hiszik azt a Welfek, hogy a szeretet gyengeség?

Viszont nem mutathatom ki, hogy valamit megérintett bennem az elõbb látott kép. Nem! Nekem most erõsnek, és hidegnek kell maradnom, hogy visszaszerezzem én is a számomra fontos dolgokat!

- Hallom vége a “jó világnak”, jönnek a Franciák. Félsz Johann? Egészen más mikor fordul a kocka, igaz? De ha most megadod magad, még lehetsz a szolgám, persze a családodnak halnia kell. – Magamra erõltetek egy vigyort, de belül szinte összezuhanok a lelkemet tépõ fájdalomtól. Én ezt nem akarom! Ez nem én vagyok…

- Igen Alex, - löki el magát a faltól. - jönnek a Franciák. Háború lesz, az emberek hullani fognak, mint a legyek. - lassan lép elém, egy tapodtat se moccanok. - Éhínség lesz, pusztulás, pestis, felégetett földek, árvák és özvegyek. Igen Alex, félek, hogy talán nem tudom majd megmenteni a népemet. – megáll elõttem, és közelebb hajol, világos szemei hidegsége, szinte süti a bõrömet. - Remélem boldog vagy.

Elfordul tõlem, és sebesen továbbindul, de pár lépés után visszafordul.

- Nemzetgyûlést hívtam össze. Egy óra múlva azt akarom, hogy ott legyél.

Legszívesebben ordítanék tehetetlenségemben. Megmenteni a népét? Hisz õ hozta rájuk a bajt! Õ az, aki még a nép tagjait is megöleti, ha nincs ínyére amit tesznek! Ha hagytak volna uralkodni, ez az egész meg sem történt volna!

Tudom, hogy képes vagyok megállítani ezt az egészet, ha újra trónra kerülök. Anyám nagybátya kapzsi, és kéne neki az ország, de könnyû kiszúrni a szemét a területekkel. Márpedig ha kell, a saját birtokaimból adnék neki, amik jelenleg Welf kézen vannak. A háború elkerülhetõ! A gyûlésen rá fogom ébreszteni erre az embereket is!

Némán, folyamatosan magamat nyugtatva állok Johann balján, miközben egyet intve, elcsöndesíti a tömeget. Magabiztos, nyoma sincs rajta érzelemnek.

- Isten úr fenn a mennyben, és itt a mi szent országunkban. Ma este õ vezette hozzám valamennyijüket. Franciaország hadat üzent hazánknak. Nem fogok hazudni maguknak! Armand von Sankt-Weilmont, egykori dicsõ honfitársunk szörnyû bûnt követett el Isten és a mi törvényeink ellen. Amit kapott az kemény volt, nagy csapás, de szükséges. Fiai nem fordultak hozzám kegyelemért, hanem elhagyták az országot s Francia földre menekültek, hogy hadat hívjanak saját Isten kegyelmébõl kapott országuk ellen! Áruló az, aki eladja a saját hazáját, aki idegent hív testvérei és szomszédi ellen, hogy saját hazában idegen fegyver tegyen igazságot. Árulók, mert a francia segítség nem jön ingyen. Hetedik Lajos csak erre várt mióta király lett. Fegyverrel jön ellenünk, s cserébe a megdöntött Welfek helyett kijelölt uralkodótól csak egy dolgot fog kérni: Hûbért! Minket! Hogy franci kutyák legyünk, hogy felségnek szólítsunk egy idegent, hogy magunk verejtékével megtermelt javainkkal más országot gazdagítsunk! A szabadságunkat! Háború lesz emberek, véres, komoly háború. Sokan meg fognak hallani, sok gyermek marad árván, sokan özvegyülnek meg, sokan fognak éhezni. Nem ígérhetem, hogy nem, hiszen az ország még éppen csak rendezni kezdte sorait. Ezt mind elmondom, mert bízom magukban. Ígérni csak annyit tudok, hogy harcolni fogunk. Minden pénzünkbõl élelmet veszünk, minden szerszámunkból fegyvert kovácsolunk, ott leszünk minden frontvonal elsõ sorában, a közös, szent, Istentõl kapott hazáért! A szent szabadságért! Mert amíg egy Welf is él ezen a földön addig ez az ország szabad lesz! Addig ez az ország harcolni fog önmagáért, a gyermekeiért, a honáért és földjeiért! És az utolsó Welfnek is fegyver lesz a kezében és értetek fog harcolni! Mert sosem leszünk holmi béka és csigazaboló sajtszagú franciák ölebei! Nehéz idõk jönnek uraim. De a mi Urunk Jézus Krisztus arra tanít bennünket hogy õ ott van az õt félõkkel, megsegíti is megoltalmazza õket a bajban és a halál völgyében! Aki velem tart fölállva esküdjön: Az Úrért, a Hazáért, a Jövõnkért és a  Szabadságért, elõre! Nem hagyjuk magunkat eltiporni!

Kirántva kardját, a magasba tartja. A népre hatással volt, együtt ujjonganak vele, csak kevesen maradnak csöndben a helyükön.

Remegek a dühtõl, és az elkeseredett megalázottság érzésétõl. Hogy teheti…? Égbekiáltó bûn? Árulás? Alig van erõm állva maradni, legszívesebben összegörnyednék, hogy tompítsam a mellkasomat tépõ keserû fájdalmat. A Sankt-Walmont család egyetlen bûne a hûség volt! És most halottak a férfiak és a fiúk, majdnem mind, a nõk és a lányok pedig megcsonkítva, gyászban fuldokolva.

Én pedig semmit se tudtam tenni. Szinte éget, apám híveinek reményvesztett és mások kíváncsi, várakozó tekintete. De mit várnak tõlem? Mit kéne tennem?

Szinte összeroppant a felelõsség, és a magány súlya, mégis egyenesen állok, és csak addig tartom fejemet leszegve, míg tekintetembõl el nem tûntetem a bizonytalan, fáradt ürességet. Végül összeszedem magam, és fejemet felszegve nézek le a tömegre.

Megérzik, hogy készülök valamire, mert csakhamar elcsendesednek. Remek, azért valamennyi tekintélyem még maradt, mégiscsak én voltam a királyuk. Voltam… De meddig? Mi értelme volt?

Ökölbe szorítom a kezem, szándékosan a tenyerembe mélyesztve a körmeimet, hogy visszazökkentsem magam a jelenbe, és felidézzem, miért is vagyok itt. Ez az ország hozzám tartozik, én pedig a néphez! Elvették tõlem, ahogy a családomat, a szabadságomat is!

Nyugalmat erõltetek magamra, és hagyom, hogy tekintetem legyen az egyetlen, melyben meglátszanak örvénylõ érzelmeim. Már nyitnám a szám, hogy belevágjak mondandómba, mikor Johann apja, hirtelen megmoccan, és int az õröknek.

Még a fiatalabb Welf is meglepettnek tûnik, mikor a katonák mellém lépnek, hogy az utasítást követve, kitessékeljenek a terembõl. Elsápadok a dühtõl, és egy tapodtat se mozdulok.

- Mégis mit jelentsen ez? – sziszegem halkan a férfi felé. Hûvös tekintettel pillant rám, majd a fiára néz.

- Herr Alexander nincs túl jó színben, szerintem a szobájába kéne kísérni, mielõtt összeesik a nép elõtt!

Johannra pillantok, aki némiképp elgondolkodónak tûnik, de tudom, hogy azt fogja tenni, amit az apja mond, és késõbb kér magyarázatot.

- Mind visszavonulunk!- jelenti ki halkan, majd a néphez fordul. Moccannék, hogy elõrébb lépve, szembeszálljak vele, de a mögöttem álló katonák keményen megragadnak, és szinte észrevétlenül sakkban tartanak. Az embereim, a nép, csak annyit lát, hogy sápadtan, tehetetlenül állok a háttérben, és az elõbbi magabiztosságom szinte nyomtalanul eltûnt. Pedig ez nem igaz!

Végül Johann feloszlatja a tömeget, folytatást ígérve, és apjával együtt, távozik az egyik oldalsóajtón, míg engem a szobámba próbálnak elvinni. Csakhogy én nem akarok oda menni! Kétségbeesett haraggal tépem ki magam a katonák gyûrûjébõl, és Johannék után viharzok.

A következõ, kisebb teremben érem utol õket, és szikrázó pillantással vágok eléjük.

- Miért? – sziszegem halkan, visszafojtott haraggal, leszegett fejjel. – Miért nem beszélhettem? – Felkapom a fejem, és jóval hangosabban folytatom. – Jogom van szólni a néphez! Joguk van hallani az én álláspontomat is, a lehetõségekkel amiket eléjük tárhatok!

- Jogod? – szólal meg hûvösen az idõsebb Welf. – Egy jogfosztott család utolsó sarjaként, ilyen magas követelményeid vannak, kölyök?

Az arcom kipirul a dühtõl, és a szégyentõl, de nem hunyászkodom meg. Van egy sejtésem, miért nem beszélhettem. Tisztában vagyok vele, hogy vagyok olyan jó szónok, mint Johann, ha nem jobb! Ezt az idõsebb Welfnek is tudnia kell, hisz jártas a családom múltjában. Ebbõl a szempontból pedig, mindig lekõröztem bátyámat, még talán apámat is. Tudja tehát, ha érvelhetek a nép elõtt, van rá esély, hogy magam mellé állítom õket.

- Tisztában van vele Herr, hogy igazság lenne a szavaimban, és a nép elgondolkodna rajta, vajon nem járnának e jobban velem, mint királlyal! Tudja, hogy képes lennék a Welfek ellen fordítani õket, így inkább belém fojtja a szót! – halkan, maró gúnnyal beszélek, és a hatás se marad el. Harag villan a szemében, én pedig keserûen elmosolyodom. Az igazság fáj, ugye?

- Túl messzire mész Alexander! – szólal meg hûvösen Johann, de a hangjából kiérzõdik a harag is. – Tanuld meg hol a helyed, különben még több bajt hozol magadra!

- Még több bajt? – nevetek fel, enyhén hisztérikus hangon, és kitárt kezekkel lépek egyet hátrébb. – Gondolod „királyom”, hogy nem vagyok még túl a „még több bajon”? – Félrefordítom a fejem, és elkomolyodva, szenvedélyesen folytatom. – Nem akarok háborút! Sok csatában vettem már részt, és tudom milyen szörnyû! De azt se fogom hagyni, hogy leromboljatok mindent, amit apám felépített!

- Elég ebbõl! – csattan fel az idõsebb Welf. – Még egy szó, vagy ellenszegülés, és saját kezûleg küldelek apád után!

- Megöl? Ahogy a bátyámmal is tették? – izzik fel a szememben a vádló gyûlölet, de a következõ pillanatban megtántorodva kell kapaszkodót keresnem az ablakpárkányban, ugyanis Johann hatalmasat lekevert.

Villámló tekintettel egyenesedek ki, egyik kezemet égõ arcomra szorítva.

- Jusson eszedbe Alexander, hogy mit mondtam, már nem is egyszer! Biztos vagy benne, hogy nem tudok neked több fájdalmat okozni anélkül, hogy megölnélek? – Johann szavai hidegen verõdnek vissza a kövekrõl, egyszerre fagyasztva, és égetve a bensõmet. Nem felejtettem el, mit mondott, de én se vagyok képes a végtelenségig tûrni. Mégis elcsendesedem. Miért Johann az egyetlen, aki képes így hatni rám?

Leeresztem a kezem, és félig elfordulva visszanézek rá.

- Milyen szerencse, hogy engem lehet zsarolni mások életével, igaz? – szólalok meg halk, szomorú hangon. – Nem lenne egyszerûbb végezni velem? Hisz utána a lázadást is le tudod verni, mit számít a polgárság élete, ha ezzel a hatalmat lehet szilárdítani!

Keserûen beszélek, az enyhe gúny viszont így is átüt a szavaimon. Felkészülten várom a megtorlást, ám mielõtt megérkezhetne, a terem végén nyíló folyosó felöl, egy sietõs alak tûnik fel. A férfi bizonytalanul lelassít, de mikor Johann biccent, meghajol, és mindenkit köszönt.

- Fenség, híreim vannak a francia seregrõl! – vág bele, miután engedélyt kapott, hogy még az én jelenlétemben is beszélhet. – Úgy tûnik, még a határ átlépése elõtt, járvány tört ki a katonák között, ami képtelenek megfékezni. Így nem tudják folytatni az utat, és kénytelenek késleltetni a támadást.

- Ez igazán remek hír, köszönöm Mathias, elmehet! – feleli Johann. A férfi bizonytalanul hátrál pár lépést, majd felém pillant. Elszakítom tekintetem az ablakon kívüli világtól, és színtelenül viszonzom a pillantását. Nem ismerem, talán még a bátyám embere volt, vagy teljesen Welf.

- Fenség, lenne még valami… - szólal meg, Johannra nézve, de néha rám rebben a figyelme.

- Mondja.

- Nos… az a hír járja a franciáknál, hogy az uralkodó unokahúga is megbetegedett. Nem biztos, hogy a járvány döntötte ágynak, de ha az, akkor alig van hátra pár hete. Ez lehet csak pletyka, de gondoltam megemlítem… - a végére egészen elhalkul a hangja, és ahogy felém pillant, rögtön tudom, hogy nem akármelyik unokahúg. Anyám…

A fájdalom úgy hasít belém, mint a villám, hogy utána tompa ürességet hagyjon maga után, és ez váltakozzon újra, meg újra. Teljesen leblokkolok, még ahhoz sincs erõm, hogy elforduljak az ablaktól. A könnyeim nem jönnek, csak a testem reszket teljes erejébõl, és a levegõért kell kapkodnom, mert úgy érzem megfulladok. Minél szaporábban lélegzek, annál kevesebb oxigén jut a szervezetembe, egyre rosszabbul vagyok, mígnem hangtalanul összecsuklom, és elvesztem az eszméletem.

Sajgó fejjel, puha párnák között ébredek, de ahogy visszatérnek az emlékeim, azt kívánom, bár aludtam volna tovább.

- A túllégzés nem kifejezetten betegség, és szerencsés esetben, csak egyszeri alkalom – hallom meg az orvos hangját. – A túlzott stressz, és… a rossz hír válthatta ki.

- Értem, tehát nem kell aggódni? – Ez Johann.

- Nos, talán nem, de… Fenség, minden tiszteletem az öné, de a fiú szenved! Ha elengedné az anyjához…

- Nem! – érkezik azonnal a várható felelet. – Magának köszönheti a bajok többségét! Ha engedelmesebb lenne, én se így bánnék vele!

Hallom, ahogy távolodnak a léptei, majd csukódik az ajtó. Az orvos közelebb lép, és sóhajtva tesz egy pohár vizet az ágyam mellé.

- El fogok menni! – szólalok meg halkan, résnyire nyitva a szemeim. Ijedten rezzen össze, majd megkönnyebbült sóhajjal fordul felém, mikor rájön, hogy nem a szellemek kísértenek. – El fogok szökni, és meglátogatom anyámat!

Hugo még apám idején lett a vár orvosa, de mivel kiváló szakember, Johann megtartotta, és eddig nem is lehetett rá panasza. Azonban azt is tudom, hogy a középkorú férfi, nem fogja elárulni a tervem. Nincs rá oka.

- Nézd fiam – becéz le, szokásához híven. – Megértem mit érzel, de a szökés esztelenség. Ha megtudja, a király féktelen haragra gerjed majd, és…

- Ne aggódjon doki, ezúttal egyedül megyek, senki nem fog meghalni miattam. Claust majd elõreküldöm, magának meg semmi köze nem lesz a dologhoz.

- Én most nem más miatt aggódóm, Alex! Ha elkapnak, mi lesz veled?

Némán pillantok a plafonra, és sajgó mellkasomra helyezem a kezem. Az aggodalom és a kétségbeesés szinte szétfeszíti, mégis elmosolyodom. Halványan, meggyötörten, de a tekintetem tiszta és eltökélt marad.

- Nem fogom feladni Hugo! Ha nem is jutok el édesanyámhoz, hogy segítsek, ha be is zárnak, és elvesznek tõlem mindent, én akkor se fogok behódolni és lemondani a jogaimról! Egy Rheinfelden nem tenne olyat!

- Apád fia vagy Alex, de nem szeretném, ha ez az életed rovására menne! – sóhajt fel. – Ne csinálj ostobaságot, inkább érd el, hogy Johann elengedjen.

- Nem fogok meghunyászkodni! – csattanok fel, elégedetlen ciccegést váltva ki belõle.

- Sejtettem… Mindenesetre, most pihenj le, és gondold át majd tiszta fejjel!

Azzal magamra is hagy, de jól tudom, hogy a vizembe altatót tett. Mégis megiszom, szükségem lesz minden erõmre a szökéshez. Ezúttal egyedül leszek!

Homlokomat a hûvös kõfalnak vetve, elkeseredetten hunyom le a szemeim. Ez nem állapot, tennem kell valamit! De hiába próbálkozok, a Welfek törekvéseit nem tudom megakadályozni. Nekem itt már nincs hatalmam.

El kell jutnom Franciaországba, és rávenni anyám unokatestvérét, az uralkodót, hogy segítsen. Anyám is próbálkozik, de nem jártas különösebben a politikai életben, a Welfek támogatói elnyomják.

Összeszorítom a számat, és fogcsikorgatva fordulok meg. Még ma éjjel elszökök innen, amint Claus szól, hogy Herr Almand megérkezett. Az elmúlt két órában, mióta visszaküldött a szobámba, az õröket fûztem, hogy engedjenek meglépni, de mivel alig-alig inogtak meg, Claus szolgált fel nekik altató hatású italt.

- Herr Alex, megérkezett! – nyílik ki résnyire a szobám ajtaja, és Claus dugja be rajta szõke fejét. Ellököm magam a faltól, és pillanatokkal késõbb, már mellette sietek a folyosón, miután átléptem a két mélyen alvó õrt.

Úgy ismerem a kastélyt, mint a saját tenyeremet, könnyedén találom meg a kerülõ utakat és rejtett átjárókat. Így hamarosan a belsõvár udvarán szaladok. Claust hátrahagytam, nem akarom gyanúba keverni, de tudom, hogy idõvel utánam jön, hozva az állataim.

Herr Almand Sankt-Welmont, türelmesen vár a fal tövében, és ahogy mellé érek, egy kardot nyom a kezembe. Szinte elmosolyodok, mikor a hûvös fémre simul a tenyerem. Sokkal nagyobb biztonságban érzem így magamat.
- Köszönöm – fordulok hálásan a férfi felé, aki válaszként meghajtja a fejét.

- Herr Almand Sankt-Welmont! – harsan az éles, jéghideg hang, mely körbezengi az egész termet. Megremegek a benne rejlõ, féktelen dühtõl.

- Nem õ… - próbálok közbevágni, hogy kisegítsem Almandot, de mielõtt folytathatnám, akkorát kever le, hogy nyekkenve terülök el a földön. Nem tudtam tompítani az esést, összekötött kezeim nem hagyták.
- Ez most nem a te idõd Alexander! - dörren rám, majd Almandhoz fordul. - El akarta lopni a király tulajdonát! Magát a királyt akarta meglopni! Mit gondol, mi lesz ennek a következménye?
Megpróbálok felpattanni, hogy felháborodottan kérjem számon, az egyszerû birtoktárgyként való kezelésemet, de az ütés és esés ereje miatt, visszaszédülök.

- Meg fogok halni. - érkezik szöktetõmtõl, a közönyös válasz. - De nem baj. Örömmel adom életemet a királyomért. Herr Rheinfelden a király mindörökre!

Vakmerõen a lábához köp, cserébe õt is mellém küldi, egy méretes pofonnal. Johann elfordul, és távoztában int.

- Öljétek meg!

- Ez nem teheted! - kiáltok fel kétségbeesetten, térdelõ helyzetbe tornázva magam. Neh... Visszafordul, és a szemében megcsillanó gonosz fénytõl, rögtön tudom, hogy rontottam a helyzeten.

- Állj! - int a katonáknak. - Herr Rheinfeldennek igaza van. Csak az õ halálával nem érek el semmit. Éppen ezért holnap reggel lóhoz kötve végigfuttatjátok a megyeközpontokon, majd a fõtéren fölnégyelitek, részeit pedig az ország négy végében akarom látni. Fiait és családja férfiait végezzétek ki, lányait csonkítsátok meg, szolgáit pedig botozzátok meg! Hirdessék ki pedig ugyanakkor az egész birodalom területén és legyen intõ példa minden a mindenkori Welf király ellen lázadónak, hogy ellenszegülõknek nincs kegyelem! Most vigyétek!

- Kérlek ne! Bocsánatot kérek! - kiáltok fel könyörögve, feladva a büszkeségem nagy részét. Teljesen belesápadok a parancsába, és a rosszullét kerülget tõle. Õ azonban nem veszi figyelembe, emberei kivonszolják Almandot, akinek kiabálása megremegteti a bensõmet.
Johann leguggol mellém, és arcomat megfogva, maga felé fordít. Elkeseredett, könnyes szemekkel állom a hûvös, kísértetien világos szemek pillantását.

- Ne feledkezz meg róla Alexander, nem a játszótársad vagyok, még csak nem is veled egyenrangú. Tudd, hol a helyed, különben mindenkivel ezt teszem, aki bármennyire is közel áll hozzád. Kezdve az állataiddal, anyáddal, és szépen lassan mindenkivel, míg egyedül nem maradsz a nagy világon.
- Sosem leszel igazi király - sziszegem könny fátyolos tekintettel. Nem lehet ennyire kegyetlen, egyszerûen nem hiszem el! De csak elvigyorodik, megmutatva, hogy lebecsültem a kemény, rideg hatalmát.

- Csak figyelj! - fejezi be hidegen, majd az embereihez fordul. - Mostantól Welf õrök õrizzék! Nem hagyhatja el a szobáját, csakis az engedélyemmel.
Felcsuklok a kétségbeesett fájdalomtól, ami végigmar a testemen. Talpra küzdöm magam, és megpróbálom lefeszegetni magamról a kötelet.

- Ha ezt megteszed, a nép sose fog szeretni, sose fog elismerni uralkodónak! - kiabálom neki végsõ elkeseredésemben. Ha ezt megteszi, minden támogatom megijed, és egyedül maradok. Ráadásul kiirtani egy egész családot, túl kegyetlen tett, egy meghiúsult szöktetésért.
- Én nem vagyok olyan gyenge és álmodozólelkû, mint te, Alexander. Nekem nem a szeretetük kell! Engem félni fognak, de tisztelni! - közli halk gúnnyal, közelebb hajolva hozzám. - Éppen ezért, én nem fogok elbukni, mint te!

Bennem reked a visszavágás, habár legszívesebben mindent a fejéhez vágnék, a jelenlegi helyzeten, már az se rontana. Azonban a szavak nem jönnek, és kényszerítenem kell magam, hogy tekintetemet elszakítsam az övétõl. Félre fordulok, és hallom, ahogy ellép tõlem, de még távozás közben hátraszól.
- Holnap reggel, találkozunk a fõtéren! - Hangja ellentmondást nem tûrõ, és a parancs fõként két mellém lépõ õrömnek szól, jelezvén, hogy ha kell, akaratom ellenére is oda kell vinniük. Megingok a szavai hallatán, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy végig kell néznem a kivégzést és a mészárlást.

- Nem... ezt nem teheted velem! - nyögöm kábán, de már válaszra se méltat, elhagyja a termet. Emberei határozottan megindítanak a szobám felé, de mivel jelenleg teljesen érzéketlen lettem, ellenkezés nélkül sétálok közöttük.
Mikor azonban kezem szabaddá válik, és rám zárják az ajtót, a bensõmet marcangoló tehetetlen düh kitör belõlem. Felkiáltok, és a könnyeim is elõtörnek, minden kezem ügyébe kerülõ dolgot a földhöz, vagy az egyik falhoz csapok. Sorra törnek a drága porcelán díszek, és festmények, amikre más esetben igenis figyelnék. De nem most...

Másnap reggel mereven, üres tekintettel állok a fõtéren elhelyezett trónszék mellett, pillantásomat makacsul az égre függesztve. Beborult, de rendesen, mégse mondanám, hogy a hangulatomat tükrözi. Nem... bennem most õrjöngõ vihar dúl. Éjjel is, csak az egyik õr közbelépésével sikerült elcsitítani. Nemes egyszerûséggel, kiütött, és én álomba ájultam.

- Nézz szembe a tetteid következményével, Alexander! - érkezik a kemény utasítás, a mellettem ülõtõl. Rá se hederítek, a gyülekezõ felhõket figyelem. Nem tetszik neki a dolog, kissé felemelkedve, elkapja az állam mielõtt hátrálhatnék, és erõszakkal a tér felé fordít.
- E...eressz el! - sziszegem kétségbeesetten, de csak lejjebb húz, kénytelen vagyok kissé meghajolni. Pedig ha állna, magasabb lenne nálam, nem is olyan kicsivel.

Ujjai azonban keményen szorulnak az államra, akaratom ellenére nézhetem, ahogy sorba megölik Almand férfi rokonait. Könnyek gyûlnek a szemembe, és képtelen vagyok tovább fenntartani a közönyös látszatot. Légzésem szaggatottá és akadozóvá válik, leblokkolok és mozdulni se tudok.
Láttam én már kivégzést, vettem részt harcokban és öltem. De ez puszta mészárlás, nem beszélve arról, hogy miattam történik.

- Kérlek... - nyöszörgök meggyötõrten. - Állítsd le õket... Megtanultam a leckét...
- Késõ. - Határozott, és könyörületlen. Zihálva tépem ki magam a kezébõl, és elhátrálok, míg bele nem ütközök a minket körülálló õrökbe. Nincs lehetõségem a menekülésre, akár akarom, akár nem, végignézhetem, hogy jár az, aki hozzám húz.

- Gyûlöllek! Ezért még megfizetsz! - préselem ki magamból, és a bosszúvágy egyre erõsebben - lángol bennem. Hirtelen azonban felpattan, és kardja máris a torkomnak szegezõdik. Szaporán süllyedõ és emelkedõ mellkassal állom a pillantását, nem teszek egy lépést se, hogy távolabb kerüljek a pengétõl.
A tér körül összegyûlt emberek figyelme, felénk terelõdik, éppen ezért, eszem ágában sincs meghunyászkodni. Ugyan akkor Johann is tudja, hogy ez a legjobb alkalma rá, hogy még inkább megtörje az ellenállásom.

Némán, kifejezéstelen arccal figyelem szobám ablakából a naplementét. Jó lenne azt mondani, hogy nem gondolok semmire, teljesen üres a fejem, de sajnos ez nincs így. Ha nem akarom, akkor is zûrzavaros gondolatok tömkelege lepi el az elmém, és képtelen vagyok eltájékozódni közöttük.

Bátyám kábé fél éve halt meg, és azóta, hiába próbáltam meg mindent, elvesztettem a koronát, a trónt, a hatalmat. Még a szabadságomat is. Alig pár hete sikerült végképp leverni minket, de a Welf család, máris radikális változásokat vezetett be.

Sóhajtva vetem hátamat a hûvös falhoz, majd nem túl elegánsan, lecsúszok a tövébe. Királyi vér vagy sem, én is emberbõl vagyok, még ha ezt sokan nem is veszik figyelembe, a mostani környezetemben.

Nem azt mondom, hogy nem bánnak velem jól, hisz mindent megkapok amire szükségem van, nem láncoltak ki sehová, és nem egy dohos cellában, hanem saját lakosztályomban élhetek.

Mégis úgy érzem magam néha, mint egy díszpinty, aki díszes kalitkát kapott ugyan, de mégiscsak fogságban él, nem tárhatja ki a szárnyait, hogy elrepüljön.

Az emberek gyönyörködnek a hangjában, a megjelenésében, de ha elpusztul, egyedül a macskának fog feltûnni. Hogy ki a macska az én esetemben? Talán az ország, vagy a nép. Ki tudja…

Erélyesen kopogtatnak az ajtón, mire rögtön felpattanok. Az õreim azok, de nem nyitnak be, csak szólnak, hogy Õfelsége vár a vacsorára. Elhúzom a szám, és legszívesebben kijelenteném, hogy várjon csak, úgyse megyek, de remélem, hogy a torkán akad valami. Csakhogy nem tehetem meg, hogy önzõ hisztibõl, kikerülöm a kötelességeim. Márpedig az én dolgom most az, hogy figyeljek, várjak, és ha kedvezõ az alkalom, visszakaparintsam a koronám.

Így csendben tûröm, hogy a belépõ szolgák rendbe szedjenek, és némi huzavona után, rám adják az ünneplõ kabátom. Szerencsére sötétkék, mert ha nekem is hófehér szellem köntösben kéne parádéznom, esküszöm, hogy kirobbanna a forradalom.

Végül kilépek az ajtón, és sebes léptekkel indulok meg az étkezõ csarnok felé. Pár pillanat, és õreim már fel is zárkóztak mellém.

- Nektek sosincs jobb dolgotok? – morgom feléjük ellenségesen. Persze, hogy nem felelnek, jól ki vannak képezve. Õk már jók! Az elsõ pár napban, eléggé lebecsültek, és egy õrt adtak mellém, de õt is váltani kellett. Vagy lyukat beszéltem a hasukba, vagy egyszerûen legyõztem õket kardforgatásban, és kis híján megléptem.

Tanultak a hibából, és egy hete, már két õr vigyáz rám, akik mintha meg se hallanák amit mondok nekik – de nem süketek, kipróbáltam -, és olyan nagydarabok, hogy semmi esélyem ellenük.

Mikor elérjük a díszesen faragott, méretes faajtót, megtorpanok. Semmi kedvem most ehhez, de kísérõimet ez nem igazán érdekli, egyikük kitárja az ajtót elõttem, a másik pedig ösztönzõen meglök kicsit.

Belépek a fáklyákkal megvilágított hatalmas terembe, aminek a végén, egy hasonló méretekkel megáldott faasztal kap helyet. Egykor szerettem ide járni, fõkén apám uralkodásának idején, de még akkor is, mikor bátyám ült a legnagyobb székben. De most…

Dühös, izzó pillantást vetek az asztal közepén emelkedõ ülõhelyet elfoglaló férfira. Nem igazán hatja meg. Nyájasan int, a mellette lévõ üres szék felé, én pedig kelletlenül odasétálok, és helyet foglalok.

Csak azért vagyok itt, hogy megmutasson az asztal többi részén várakozó nemeseknek, akik csak azért nem fordulnak ellene, mert én élek. Hát néhanapján bemutatót tart, a madárkáját közszemlére teszi, a kalitkát felváltja a láthatatlan lánc, ami mégse engedi el.

Keresztbe fonom a kezeimet, és hátradõlök. Nincs étvágyam. Idejöttem, hogy lássák megvagyok, de nem kell tettetnem, hogy kellemesen érzem magam. Arra nem kötelezhet senki!

- Ha nem eszel most, késõbb se legyél éhes! – szólal meg alig hallhatóan a mellettem ülõ. Csak nekem címzi, az engem pártolók jóval távolabb ülnek, nem hallják meg.

- Csak reménykedek benne, hogy megmérgezték az ételed, és nem akarok én is sajnálatos módon, korán elhalálozni – felelem bûbájos mosollyal.

Mintha ingerültség suhanna át az arcán, és jóval lassabban folytatja az étkezést. Elégedetten elvigyorodok, de tudom, hogy ezért még kapni fogok. Kijárási tilalom, nuku edzés, elveszi a könyveim, ami épp az eszébe jut. De megérte, én is odaszúrhattam kicsit.

Most még kicsit, de jobb, ha ne ringatja magát tévhitekben, nem nyugodtam bele a sorsomba!

Hamarosan befejezõdik az étkezés, és nagy kegyesen, ad lehetõséget, hogy beszéljek néhány emberemmel, hogy megtudakoljam anyám hogylétét.

Persze minden szót meghallgat, nehogy szövetkezzünk. Azt úgy is másképp oldjuk meg.

Anyám még bátyám halálakor ment vissza Franciaországba, és azóta nem láttam. Hiányzik, de örülök, hogy távol van ettõl a zûrzavartól.

- Ne felejtsd a helyzeted, Alexander! – kapja el a karom Johann, mikor végül kiürül a terem, és csak az emberei maradnak ott. – Csak egy hajszál választ el attól, hogy kövesd a családod férfitagjait a túlvilágra. Addig van jó dolgod, amíg engedelmeskedsz!

Felszikrázik a tekintetem, és kirántom karomat a kezébõl.

- Jó dolgom? Teszek rá! Felõlem akár bilincset is aggathatsz rám, bezárhatsz a várbörtönbe, akkor se foglak elfogadni királynak! – sziszegem élesen. – Sõt, tudod mit? Tedd meg! Ölj meg, és nézz szembe a népem haragjával! Majd õk igazságot szolgáltatnak!

Kihúzza magát, és hidegen végigmér. Jól tudom, hogy nagyon utálja, ha feleselek vele, vagy ha tiszteletlen vagyok. Én pedig régebben egészen máshogy viselkedtem volna. De az elmúlt idõszak, kezdve bátyám halálával, megváltoztatott bennem valamit.

- Minek öljek meg egy trónfosztott kiskirályt, akinek még ott a tojáshéj a fenekén? Csak egy kölyök vagy Alex, ne hidd, hogy esélyed lehet ellenem! – jelenti ki ridegen, majd int az õreimnek. – Vigyétek vissza a szobájába, és vegyétek el a sólymát, és ne engedjétek addig a többi állatához se, míg nem közli, hogy bocsánatot akar kérni a királyától!

Elsápadok, és már nyitnám a szám, hogy visszavágjak, de az egyik õr elkapja a kezem, és határozottan kihúz a terembõl. Visszavisznek a szobámba, majd dühtõl remegve végignézhetem, ahogy Akont leemelik az állványáról, és kiviszik.

- Ha baja esik, valaki nagyon fog bûnhõdni! – kiabálok utánuk, már-már toporzékolva.

- Majd én ügyelek rá, Herr Alex! – szólal meg, az eddig az ajtó mellett toporgó fegyverhordozóm, aki, hogy fogságomban is mellettem maradhasson, elvállalta a személyi szolgálóm szerepét. Idõsebb nálam egy évvel, és kiskorunk óta barátok vagyunk.

Halványan, hálásan rámosolygok, õ pedig elsiet a sólymot cipelõ õr után. Tudom, hogy õ tényleg vigyázni fog rá, mert tisztában van vele, hogy mennyire fontos nekem.

Igen, valószínûleg bocsánatot fogok kérni. Fogcsikorgatva, dühöngve, és cseppet se õszintén, de nincs más választásom, ha az állataimat magam mellett akarom tudni. Legalább õk had maradjanak meg nekem. Õk biztos nem vernek át, áskálódnak ellenem, vagy váltanak hûbérest, a hatalmától függõen.