- Öreg hiba! – vágtam rá rögtön, ami olyan viccesnek tûnt úgy hirtelen.

- Milyen hiba?! – vágott vissza rögvest, hangja kicsit sértett volt, de ajkain széles, boldog mosoly ült. 

- Nyugalom, csak viccelõdtem! A te hibád, te ragasztottad rám a jókedvet! – próbáltam menteni a helyzetet, persze nem oly lelkesen, hisz tudtam én, hogy nem vette a szívére. Ezt igazolta az is, hogy a táskájából elõkerült a rúzsa is.

- Szerencsére nem volt nehéz! – kent ajkaira egy újabb réteget.  –Na de most arról beszéljünk, hogy mik a további terveid? – Erre pislogtam párat, ugyanis nem tudtam elképzelni mire is értette.

- Hogy érted? – érdeklõdtem a biztonság kedvéért, nehogy félreértés legyen belõle. – Az építkezéssel kapcsolatban? Vagy az egyetem után? – faggattam.

- Ma este, te buta!  - vágta rá rögtön, mire én teljesen zavarba jöttem az ostobaságom miatt. Hallani sem akarok a munkáról! Mármint szívesen maradnék még egy kicsit.

- Hááát... nem igazán tudom – vallottam be. - A Dorothy, aztán majd valami, de igazság szerint nemsokára ideje lenne mennem... – motyogtam, míg azon törtem a fejemet, miféle indokot hozzak fel a korai távozásomra. Remekül éreztem magamat, nem ezzel volt a gond, egyszerûen féltem attól, hogy ezt az érzést átveszi majd valami más, vagy nem lesz elég, s akkor elszabadul a pokol. Nem akartam visszaesni. Rettegtem attól, hogy amit addig összekapartam, egy figyelmetlen mozdulattal elveszthettem.

- Ciki ilyen vénlánnyal bulizni, mi? – kérdezte huncut mosollyal ajkain, ami megdobogtatta a szívemet. Viccelõdött velem, ami segített kicsit jobban kezelnem a helyzetet.

- Nem, én nagyon jól éreztem magam! Komolyan! – gyõzködtem õszintén, hisz ez tényleg így volt. Igazából józanul még soha nem szórakoztam ilyen jól… részegen, nos akkor meg nem emlékeztem rá. Sõt, szerintem ez volt életem legjobb bulija.

- Kezd hûvös lenni, tényleg ideje menni! – váltott át hirtelen az én nézõpontomra. fejemben – Elvigyelek?

- Nem, közel lakom. Majd sétálok! – hárítottam a felajánlást rögvest. Ha le is fagyott volna a harmadik lábam, akkor is sétáltam volna.

Elbúcsúztunk, majd szerencsére ellenkezõ irányba folytattuk utunkat. Emilia valószínûleg az egyik közeli parkolóhoz, én pedig a kis lyukhoz, amit az otthonomnak nevezhettem. Egész úton azon járt az agyam, hogy mitõl volt ez az este olyan különleges, mitõl volt másabb, mint az eddigiek. Oké, józan maradtam, jó volt a zene s Emilia is jó társaság volt. Azonban ilyen máskor is volt már, nem? Kellett lennie máskor is ilyennek, biztosan.

Vagy nem.

*×*×*

- Oldd meg! – jött a meglepõen könnyed felszólítás, ami lehet neki ennyibõl állt, de nekem ettõl sokkal többet jelentett.

- Rendben. De kicsit sok idõ lesz, remélem nem baj! El kell végeznek a Rokszfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolát és szereznem kell egy ébenfa pálcát! – dörmögtem az orrom alatt, míg a fejemet csóváltam. Nem tudtam volna megmondani, hogy a kihívás villanyozott e fel jobban, vagy maga a tudat, hogy megint alig fogok aludni az elkövetkezõ pár hétben.

Persze a koncert óta nem is aludtam igazán, ugyanis Emilia tervein meg a sulis dolgaimon dolgozgattam, ahogy tudtam, a meló mellett. Szépen elrendeztem mindent, órákig lógtam a neten az alapanyagok ára miatt, hogy minden a kereten belül maradhasson. Erre… erre jött azzal, hogy neki kell egy medence. Olyat még nem terveztem, mármint élesben nem, az órára leadott jegyzetek csak másabbak. Ennek hála be is ugrott mennyit kell majd utána olvasnom, a terápiának is - mint addig is, hisz ha már terveztem, tudni akartam miért –, s az alapanyagokról ne is beszéljünk!

- Nem is értem honnan szedted ezt! Bele se gondoltál hogyan fogjuk kivitelezni ezt? – kérdeztem rá, míg fejben próbáltam valami emberi napi beosztást készíteni magamnak, hogy mindennel haladhassak és az alapvetõ életfunkciókra is legyen idõm.

- Az a te dolgod! – vágta rá, mire legszívesebben a szívemhez kaptam volna. – Én vagyok a megrendelõ, a te dolgod meg az, hogy megvalósítsad az ötleteimet!

- Kacsalábat esetleg nem szeretnél az épület alá? – érdeklõdtem, de fejben már kezdtem látni a fényt, amit követve kijuthattam az alagútból.

- Attól függ mennyi plusz költséggel jár!

- De miért olyan fontos az a medence?  – faggattam, míg azon morfondíroztam, ha azt a választófalat netán kiszedném a tervekbõl, s átraknám amoda, akkor lenne hely a medencének az öltözõvel és a zuhanyzóval… Hisz az is kellett, elõírás volt, ha pedig nem felel meg, nincs engedély. Nekem pedig diploma. A prof tuti ki akart csinálni ezzel a megbízással.

- A hidroterápia miatt. Akkor olyat is tudnánk, na meg sokkal könnyebb vízben mozgatni a gyerekeket, fõleg a nagyobbacskákat.  Nem kellene az uszodával egyezkedni és drága bérletre költeni emiatt. Hosszú távon megtérülne! Nem úszómedence kell! Nem kell sem nagy, sem mély, csak épp akkora amibe ketten beleférünk. Mint egy nagy fürdõkád! Úgy másfél méter mély, s elég, ha 3x2-es kerületû – ecsetelte lelkesen, ami mindig olyan melegséggel töltött el. Ha a munkájáról, a gyerekekrõl vagy ezekhez kapcsolódó dolgokról volt szó, mindig olyan lelkes és pozitív volt, duplán. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy még egy pár nap kevés alvással belefér az egyetemi limitembe.

- Rendben.

- Mi? Mit mondtál? – kérdezett vissza széles vigyorral az ajkán. Tudtam ám, hogy heccel, de egy cseppet se bántam. Így kicsit elviselhetõbb volt a dolog. Emellett tudtam, hogy nem velem akart õ kiszúrni, hanem a gyerekek javát akarta. Ez volt az õ szerencséje!

- Hogy rendben. – morogtam. – Megkapod a medencéd! – Legszívesebben hozzátettem volna, hogy, légy boldog vele, de láthatóan már az volt.

- Belemennél?

- Ezért küzdöttél, nem? – szusszantam, majd az egyik tervrajzot az üres padlóra terítettem, hogy jobban átláthassam.

- Nem hittem volna, hogy valóban belemész a végére – vallotta be, mg óvatos léptekkel megközelített. Nem nagyon figyeltem fel rá, azon törtem a fejemet, hogyan is oldjam meg a dolgot, helyben és anyagilag.

- Akkor csak az életemet akartad megrövidíteni? – néztem fel rá egy kisebb szünet után, ajkamon egy gúnyos mosollyal.

- Az hiányzik, így is felháborítóan fiatal vagy! – vágta rá, míg ajkán széles, õszinte mosoly csücsült. Hányszor csodáltam már rá arra, hogy mennyire nem illik össze a kora a külsejével? Persze javára. Bõven a javára.

- Felháborítóan? – nevettem a megjegyzését, majd a tervrajz egy pontjára böktem. – Itt jó lesz?

- Tökéletes! – guggolt le õ is. – Nem semmi! Nem sokat aludhattál mostanában. Remélem a változtatás nem lesz majd... túl nagy munka. – Láthatóan zavarta a dolog, de már kimondta s megkért rá. Nem tudtam eldönteni, hogy a nyúzott képem láttán bánta e meg az egészet, vagy valami más miatt.

- Még úgysem végleges, nem egyeztettünk a részleteket. – nyugtattam. – A medence pedig nem lesz olyan nagy munka, mint gondolod, csak a költségek miatt aggódom. – Azok miatt azonban piszkosul!

- Hát, akkor már ketten vagyunk! – felelte zavart nevetéssel. – Bár dolgozunk egy pályázaton. Ha sikerülne, megoldódna minden gondunk, s a te fantáziád is szárnyalhatna... de ez még nagyon a jövõ.

- Pedig az szuper lenne! – lelkesültem fel, míg összetekertem a tervrajzot, s a tartóba helyeztem. – Most viszont sietnem kell! Ma éjfélig le kell adnom egy beadandót, s még nem igazán... egyszóval nem vagyok a helyzet magaslatán. Megvan hozzá minden, de elég nagy munka lesz rendszerezni és begépelni.

- Jaj, a beadandók nem hiányoznak! Rengeteget szívtam velük – sóhajtotta, majd egy kis gondolkodás után folytatta. - Viszont ha gondolod szívesen segítek! Gépelni pont tudok is, és ami azt illeti ismerek egy szuper éjjel-nappali netkávézót!

Mintha félrehallottam volna a dolgot. Nem, nem… Nem ajánlhatta fel, hogy velem töltse egy estéjét. Pont velem. Nem… én… el kéne mennem hallásvizsgálatra, azt hiszem. Azonban a kínos csend, a feszültség, mind arra következtet, hogy biza tényleg kimondta azokat a szavakat, amellyel felajánlotta a segítségét a házimmal kapcsolatban. Miért ijeszt meg ennyire ez a kedves kis gesztus? Mintha gyomorszájon rúgott volna teljes erejébõl, pedig semmi hátsószándéka nem volt ezzel. Mikor ölték ki belõlem azt a kis reményt, hogy az emberek kedvesek? Hat évesen? A doki is segített, önként és teljes szívvel. Mégis meglepõdtem ezen… nagyon is. Talán mert nem bánnám a dolgot?

- Nem szükséges, megoldom – préseltem ki nagy nehezen magamból ezeket a szavakat.

- Persze... buta ötlet volt! – jött a zavart válasza, amit próbált egy kuncogással palástolni. Annyira zavaró érzés volt, hogy ilyen lett, miattam. Még bele is pirult a helyzetbe, amit annak idején piszkosul élveztem volna, akkor mégis feszélyezett a dolog. Vajon mit gondolhat rólam?

- Nem akarom még valaki estéjét tönkretenni vele – vallottam be a féligazságot. Persze, mindvégig ott motoszkált bennem a tudat, hogy próbált értem tenni valamit, ami nagyon is jól esett.

- Oh, egy dolgozat kevés ahhoz, hogy tönkretegye a péntekemet! – Nevetése sokkal vidámabban hangzott, kevesebb feszültséggel. Bennem pedig felrémlett a kérdés, mi bajom lehetne egy ilyen kis közös programból? Legalább nem otthon ülnék, magányomba, egyedül szenvedve, az antiszociálisak mintapéldányaként. Miért ártana egy kávé, egy kis társaság, egy kis jókedv, nevetéssel?

- Merre van az a kávézó? – böktem ki végül a kérdést, ami Emiliánál egy kisebb döbbenetet idézett elõ, de hamar ajkára csalt egy széles mosolyt is, ami megmelengette szívemet.

A szóban forgó hely nem volt messze, így hamar áttelepültünk oda. A kis laptopom nálam volt nonstop, így az összes beadandó anyag nálam volt. Ha lehetett, tíz percre is leültem, hogy pötyögjek pár dolgot, annyival több idõm jutott otthon az alvásra.

Kiosztottuk a feladatköröket is, én írtam, válogattam s csoportosítottam, mit-mikorra, míg Emilia formázott és gépelt. Hihetetlen, hogy egy matematikára alapuló szakon mennyi beadandót kell írnia az embernek. Például a gyakorlati munkámmal volt a legtöbb gondom, mert mindent dokumentálnom kellett. Mivel idõm nem igen akadt, hogy szépen begépeljek mindent, kulcsszavakat és adatokat véstem fel egy papírra.

- Nos, akkor mivel kezdjük? – kérdezte Emilia széles mosollyal, engem figyelve. Az asztal tele volt papírokkal, nyomtatványokkal, rajzokkal, egyszóval káosz volt. Kávét is rendeltünk már, ha minden igaz, úton volt.

- A gyakorlati beadandóm a legfontosabb – kerestem elõ a papírt. – Itt van rajta pár dolog, mint például belsõtér, aztán alatta pontokban, hogy fal: glett, a szám mellette a négyzetméter, amennyit kell, zárójelben meg, hogy hány helyiségrõl van szó. Ez érvényes a burkolatra s a padlózatra.

- Oh, még árakat is írtál! – fordította meg a papírt, amit kikapott a kezembõl. – Milyen lelkes vagy.

- Persze, ez egy fontos munka! – vágtam rá rögvest, mire õ széles mosollyal rám nézett. – Nem csak a jegy miatt… Szóval! – próbáltam visszaterelni a beszélgetést a medrébe. – Az adatokat, ha egy táblázatba raknád, esetleg egy grafikont készítenél róla, az sokat segítene.  

- Mi lenne, ha a táblázatba azt is beleírnám, hogy az általad kiszámított felületekre mennyibe kerülne, a grafikonba pedig csak az árakat raknám, hogy látni lehessen, mi mennyi? – kérdezte, míg már az adatokat pötyörészte.

- Tökéletes.

A kávé megérkezése után csendben dolgozgattunk egymás mellett, ha kérdésünk volt, feltettük a másiknak, de inkább csak a házival kapcsolatban. Hihetetlenül jól haladtunk, amihez foghatót nem pipáltam még. Emilia még pár gondolatot is legépelt a gyakorlati beadandómhoz, mint például õ mit szeretett volna, s ez hogy valósult meg, mit ajánlottam neki, s hogy ez mennyiben volt jobb, mint ahogy õ képzelte. Sejtettem én, hogy az õ véleménye sokat nyom majd a latba –vagyis a pontjaimon felfelé inkább -, s ez mennyit jelent majd az év végi megbeszélésnél. Ha elégedett velem a megbízó, az csak jót jelent.

- Tartsunk egy szünetet, mit szólsz hozzá? – kérdezte egyszer csak meg, mire én rápillantottam a szemüvegem mögül. – Tizenegy van már, az elõzõ szünet jó rég volt.

- Jó ötlet – helyeseltem. – Sütit? – kérdeztem rá, míg az étlapot kutattam elõ a papírok alól.

- Ilyenkor? Tudod, az én koromban még csak a gondolata is, hogy tizenegykor édességet faljak, hizlal – mosolygott pajkosan, míg az asztalra könyökölt, s állát a tenyerében támasztotta meg.

- Ugyan, ne butáskodj – legyintettem. – Eleve fiatalabbnak nézel ki a korodnál, s egy kis süti a kemény munka után nem árt, csak használ – ecseteltem neki. – Ennyitõl nem fogsz hízni, csak visszaszerzed az agyad által elhasznált energiát.

- Palacsinta van? – érdeklõdött, amin majdnem felnevettem, de inkább türtõztettem magamat.

- Van – mosolyogtam rá az étlap mögül. Kezemet rögvest felemeltem, hogy lássa az éjszakai pincérnõ, hogy ama két idióta, aki már órák óta a sarokban csövel, végre megint rendelne valamit. Rendeltünk, õ lekváros palacsintát én meg egy krémest.

- Meddig vannak nyitva? – tettem fel a kérdést, mire Emilia az étlapot megfordította, s rábökött a „24 h” feliratra.

- Közel a fõút, csak egy utca, sokan betérnek ide éjszaka is – mosolyogta.

- Igen? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. – Nekem nem tûnt fel.

- Mert ma nyugis! – tudta le ennyivel, de azért mosolygott hozzá. – S mond csak, mindig ennyi a házid?

- Nos… - nyúltam rögtön zavartan a tarkómhoz. – Attól függ, mennyi idõm van rá.

- Oh, igen a bulik és a lányok – kacsintott rám, mire én csak lesütöttem a szemeimet. Igen, annak idején.

- Inkább a munka és a szakgyak – feleltem, míg az üres kávéscsészém száján köröztem mutatóujjammal. – Nem vagyok nagy bulizós. – Már. – A lányok pedig remekül megvannak nélkülem – tettem hozzá, majd felnéztem rá. Láthatóan meglepõdött a válaszomon. – Huszonhat vagyok, bõven volt idõm kitombolni magamat – próbáltam megmagyarázni a dolgot. Nem mondhattam, hogy egy szex függõ, drogos, elkényeztetett pöcs voltam, s most épp a cölibátust súrolom.

- Igaz… - tette hozzá. – Mindig elfelejtem, hogy már ennyi vagy.

- Köszönöm – sóhajtottam színpadiasan, de mivel épp kihozták a rendelésünket, nem beszéltünk.

- És… szabad megkérdeznem, hogy miért ennyi idõsen járod az egyetemet? Elõtte valami mást tanultál? – érdeklõdött, miután már az elsõ falat a számban volt.

- Mondhatjuk így is – feleltem, majd újabb adagot tömtem a számba. Gondolom úgy volt vele, hogy nem akarok errõl beszélni, s lehet így is volt, de a doki szerint jobban meg kellett nyílnom az embereknek, hogy az õ elfogadásuk által elfogadjam magamat. Ki érti ezt a szakszarságot? – Nem volt lehetõségem egyetemre járni, meg õszintén, nem is nagyon akartam. Eléggé… lázadó kölyök voltam – magyaráztam meg röviden, majd mielõtt ezt ki kellett volna részleteznem, a pulcsim nyakát jobban lehúztam, hogy megmutassam a tetoválásomat.

- Oh, szóval tényleg tetkó! – nézte Emilia. – Nem tudtam mi az.

- Van még – tettem hozzá, mire a nõ szemei felcsillantak. – Nem fogok vetkõzni.

- Nem is kértelek rá! – háborodott fel, de aztán rögtön közelebb is hajolt hozzám. – Ennyire felháborító helyen van?

- Csak egy kicsit – feleltem szórakozottan. – Oh, és tele voltam fémmel.

- Fémmel? – kérdezett vissza.

- A fülemben van még pár, meg a számnál is látszik a piercing nyoma, de akadt még a szemöldökömben is… áh, mindegy is, szóval totál leszartam az iskolát. Azért csináltam pár tanfolyamot, például értek a testfestéshez, tetováláshoz és a piercingek behelyezéséhez.

- Az igen! – nevette el magát. – Elég különcnek tûntél, de azért ez így…

- Ja, extrás - vágtam a szavába, majd újabb adagot tömtem magamba.

- S hogy jött a belsõépítészet?

- Jó voltam matekból – tudtam le egy vállrándítással, de látva Emilia felhúzott szemöldökét, még hozzátettem pár dolgot. – Emellett kreativitás kell hozzá, s állítólag az van nekem. Gondoltam megpróbálom.

- S jól is megy – felelte mosolyogva, majd õ is evett a palacsintájából. Úgy tûnt, hogy gondolkozik valamin, ami nem enyhén kiakasztotta a szívemet. Csak úgy kalapált a mellkasom börtönében,  féltem, hogy valami olyasmit kérdez majd, amire nem tudok válaszolni… mert nem akarok, s akkor olyasmi alakul ki, amit nem lehet helyrehozni.

- Testfestészet alatt mit tanultál? – tette fel a kérdést, amire nem vártam. Látta is arcomon a döbbenetet, mire elmosolyodott, s belekezdett a magyarázatba. – Tudom, nagyon gonosz boszorka vagyok, csak tudod olyan nehéz lelkes fiatalokat találni, akik hajlandóak kifesteni a kicsiket mondjuk Pókembernek.

- Ja, hogy így – nyeltem le a falatot. – Nos, gyerek arcfestészetet is tanultunk, de elég rég festettem bárkit is ki. Azonban mivel nonstop rajzolok, s nem csak tervrajzokat, beltereket és bútorokat, mielõtt azt hinnéd, lehet menne.

- Oh, szoktál szabadidõdben mást is rajzolni? – lelkesült fel rögtön.

- A mimben? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, értetlent játszva, mire õ felnevetett, s kicsit szégyenlõsen lesütötte a fejét.

- Igen, tudom, szörnyû boszorka vagyok. Ígérem, nem fogok több munkát a nyakadba varrni!

- Elég nekem a kis medencéd kitalálása – vágtam vissza. – S igen, szoktam. Ritkán. Azonban mivel sokat segítettél, lehet lesz az... a… hogy is hívtad? – kérdeztem.

- Szabadidõ – nevette.

- Az, az! – helyeseltem a villámmal lelkesen. Nem tudtam mit kezdjek a felajánlással. Arcfestés, gyerekekre? Pillangó, kutyus, Pókember meg hasonlóak? Egyrészt feldobott a dolog, hisz olyan murisnak tûnt, másrészrõl azonban féltem, hogy valami balul sül el. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy mi.

- S veled mi a helyzet? – kérdeztem. – Te mit csinálsz, mikor nem nekem találsz ki extra feladatokat?

- Nézzük csak… szeretek festeni – mosolygott. – Nem vagyok túl jó benne, s általában elõttem kell lennie a dolognak, hogy le tudjam festeni, de nagyon szeretem. A gyerekekkel sokat szoktam ecsetet ragadni… a fehér festéket is azért szeretném majd a játszószobába és a termekbe, mert majd valami mesefigurás, varázserdõs falat szeretnék.

- Újabb munka – sóhajtottam színpadiasan újra, amin jót kuncogott. – Szóval szabadidõdben is munkát csinálsz nekem.

- Ugyan! – legyintett. – Akkor szeretek még kirándulni, akár gyalog, akár biciklivel. Ha pedig épp nem vagyok aktív hangulatomban, akkor a kanapémon olvasok valamit – ecsetelte. – Akkor jönnek a legjobb ötletek, mivel kínozzalak – tette hozzá huncut mosollyal.

- Jaj nekem… - túrtam bele a hajamba.

Nem tudtam volna megmondani, hogy Emiliával miért éreztem magamat másképp, mint addig bárki mással. A kezelésem óta egyedül nála éreztem azt, hogy a megnyílás nem fájdalmas s egy kis móka bõven belefér. A dokinál is rengeteg fennakadásom volt, de sikerült végül. A szívem legmélyén alig vártam, hogy errõl beszámolhassak neki és a csoportnak is, ugyanis úgy éreztem, hogy ennek a nõnek hála nagyot léptem elõre. Kezdtem úgy érezni, hogy nem feleslegesek az emberi kapcsolatok, és hogy a barátság milyen is igazándiból. Nem tudtam õ hogy viszonyult hozzám, s nem is akartam magamat ezzel kínozni. Az igazság mindig fájt, s most kellett egy kis önzõség. Nem akartam belekapaszkodni,s f elhúzni magamat, míg õt a mélybe taszítom. Egyszerûen… egyszerûen jó volt, hogy ott volt, s mosolyogva le-lenézett rám, míg én egyre magabiztosabban lépkedtem a jelen s a múlt peremén. 

- Mi olyan meglepõ ezen? – kérdezte, s közben belekortyolt italába.

- Nem tudom, csak… – jöttem egy pillanatra zavarba, de hamar megtaláltam a megfelelõ szavakat – Nem hittem volna, hogy akad olyan elvetemült még rajtam kívül, aki egymagában vág neki egy koncertnek. – mosolyogtam rá halványan.

- Erre nem mondok semmit, mert csak magamat égetném – mondta, mire felkacagtam – S melyik koncertre jöttél? – kérdezte meg – Erre, a következõre, az estire, a zúzósra? – sorolta végig, majd újra ivott egy kicsit kólájából.

- Jaj, dehogy erre! – hadováltam védekezõen, majd miután eljutottam agyamig önnön szavaim, no meg a hangsúly, amit használtam hozzájuk elszégyelltem magam. Elvégre ki tudja Õ miért jött, én pedig a világért sem akarnám megbántani – Bocsánat, túlságosan… túlságosan is ellenszenves volt. Lehet neked tetszik…

- Ugyan, tõlem nem kell bocsánatot kérned . Én nyíltan kimondom, hogy nem az én ízlésem s nagyon nem tetszik – kortyolta be kólája végét, én pedig alaposan megkönnyebbültem szavaira.

-  Akkor melyikre jöttél? – kérdeztem meg kíváncsian, mire a színpadra, majd a karórájára pillantott.

 - A következõre. – kaptam meg a választ.

- A Dorothyra? – kérdeztem meg újra, meglepetten – Én is arra jöttem! – lelkendeztem, mire elmosolyodott. Az az aprócska kis arckanyarulat pedig nagyon jól állt ennek a fiúnak.

- Eléggé új banda, de ismertem már õket egy ideje – mondta – Koncerten még nem voltam, hisz ez az elsõ fellépésük… mármint, tudod, mikor elkezdenek koncerteket adni – magyarázta izgatottan, kezeit is bevonva – Most jött ki az új albumuk is.

- Én csak megláttam a neveket a plakáton, rájuk kerestem a youtube-on, s ez nagyon tetszett – vallottam be õszintén, mire õ csak kuncogott üres poharát matatva..

- Én is így szoktam. Ezt azonban már ismertem… tudod, szeretem a különféle videojátékokat is, csak idõm nincs rá. Jó, tegyük hozzá, hogy keretem se – szavaira elmosolyodtam, mivel immár tudtam mire akar kilyukadni. Nekem sem volt igazán ilyesmire... semmim, legfõképpen tehetségem és türelmem nem, de imádtam végigjátszásokat nézni különbözõ játékokról –, viszont vannak akiknek akad mindkettõbõl, s fel is töltik youtube-ra a végigjátszásokat.  S azért jövök most ezzel, mert az egyik játékban hallottam a Gun in my hand címû számukat, s onnantól nem volt megállás.

- Én nem is tudom mely számokat hallottam tõlük – gondolkoztam el egy pillanatra  – De mindegyik tetszett.

- Nem csodálom - dobolgatott ujjaival az asztalon, olybá tûnt muszáj mindig matatnia valamit, ezt pedig nagyon aranyosnak találtam – Aki Gun ’N Roses pólóban jelenik meg egy téren, annak jó ízlése lehet.

- Oh, te is szereted? – csillantak fel a szemeim. Egyre inkább úgy tûnt, a fiúban ifjú énemre találtam, ami szintén mókás volt – Lám csak, a mai fiatalok is tudják mi a jó.

- Mintha olyan fiatal lennék – tette hozzá gondolatomhoz, mire én csak összeráncoltam a szemöldököm, jelezve: igenis fiatal még.

- Tõlem fiatalabb. – öntöttem szavakba a dolgot.

- Ugyan, max pár évvel – legyintett egyet, én pedig csak sóhajtva csóváltam a fejem. Igazán nagyon szerettem volna, ha az a sok év kettõnk között maradna, mint egyfajta választóvonal.– Tévednék?

Mikor egy új emberrel megismerkedtem, s ne adj isten még szimpatikus is volt, mindig a választóvonallal kezdtem. A határral, ami elválaszt tõle. Miért volt ez szükséges? Nem vágytam túl közeli kapcsolatra, egyetlenre sem. Ennyi. Jól éreztem magam egyedül, legalábbis ezzel áltattam magam. Valójában már csak a gondolatától is rettegtem, hogy egyszer újra... annyira...

- Még mekkorát! – ittam bele gyorsan poharamba, majd belefulladtam akkorát. Reméltem, hogy kimossa agyamból ezeket az ostoba gondolatokat – Ha ez most sör lenne, midet meginnám ám.

- Ilyen szörnyen tippeltem? – vonta fel szemöldökét, mire én csak mosolyogva bólogattam – Ennyire nem nézhettem be…

- Pedig de. Majdnem tíz évvel idõsebb vagyok tõled – közöltem vele könnyedén, apró pipát rajzolva az elijesztés címszó alá gondolatban – Azonban kérlek, ne mond ki hangosan a számot, mert még belegondolnom is szörnyû, nem hogy hallanom! – sóhajtottam, pedig tudtam, nincs okom panaszra. Jól éreztem magam bõrömben.

- Nem látszik – közölte velem mosolyogva, ami felért egy ellentámadással. Na persze! Jön itt az aranyos mosolyával, meg az önkéntelen kis együttmozgásaival és felborítja a tervem... de ebbõl nem eszik!

- Dehogynem. Legalábbis én látom, sõt, érzem is. – magyaráztam, Õ pedig nem vitatkozott tovább. Helyette engem figyelt, s közben újra halvány mosoly húzódott ajkaira.

Frusztrált a dolog, de az jól esett, hogy legalább nem firtatja tovább a dolgot. Rám hagyta, én pedig meg is feledkezve róla szemléltem arcát. Sötétkék szemeiben szemüvegén át is tisztán ragyogott az értelem. Okos fiú volt, jó észjárású, igazi ritkaság, ezt már elsõ beszélgetéseink alkalmával leszûrtem. De még ha buta lett is volna...
Már éppen meg akartam kérdezni, hogy õ miért is jött egyedül, mikor felcsendült az oly ismerõs elsõ akkord. Egyszerre kaptuk fejünket a színpad felé, ahol már a Dorothy tagjai sorakoztak s próbálgatták a hangszereiket s beállításaikat.

- Kezdõdik – szólalt meg izgatott hangon.

- Úgy tûnik. Menjünk elõre? – kérdeztem.

- Csak akkor, ha nem fogsz mellettem pogózni, s ezzel együtt leverni a vesémet – válaszolt kérdésemre, mire én csak sóhajtottam egy nagyot jelezve, hogy csupán azért nem teszem majd, mert ilyen szépen kérte.

- Miért vagy minden jó móka elrontója, Leslie? – kérdeztem rá komoly hangon, persze magamban jót mulattam a dolgon – A koromat is szóba hoztad, aztán kritizálod a nem is látott tánctudásomat.

- Miért kritizálnám? – kérdezett vissza – Csak kellõ távolságra kell egymástól pogóznunk, s a veséink egyben maradnak. Visszaviszem a poharakat – kapta is fel az említett tárgyakat..

El is inalt gyorsan, de kisvártatva vissza is tért. Ám visszatérve már cseppet sem volt olyan beszédes, sõt inkább feltûnõen hallgatag. Közben az együttes színpadra állt, s nemsoká el is kezdõdött a koncert. Izgatottan néztem a készülõdésüket, nem akartam lemaradni egyetlen pillanatról sem. Egy életre megtanultam, hogy ki kell élvezni az ilyesmit... egy életre, mert abból valóban csak egy adatik.
Ritmusra mozogtam, elengedtem magamat. Furcsa volt milyen könnyen megy, de nem törõdtem vele. Rám fért már. Ám velem ellentétben Leslie cseppet sem tûnt túlságosan oldottnak, sõt egyenesen feszengett. Látszott rajta, hogy bántja valami... vagy inkább gyötri, kínozza. Sápadt volt és elcsigázott.

- Minden rendben van? – kérdeztem, de nem felelt. Csak jó pár pillanat múlva, míg én aggódva néztem rá. Nem táncikáltam már,  helyette egyik kezemmel karjára simítottam.

- Persze… miért?

- Elsápadtál és… és mintha fájt volna valamid. Menjünk hátrébb, zavar a tömeg? – kérdeztem a lehetõ legszelídebb hangon, ami csak tellett tõlem.

- Nem, nem… jó itt. Élvezzük a koncertet – fejtette le karjáról kezemet, majd mosolyt erõltetett arcára – Hisz ezért jöttünk.

Feltûnõ volt, hogy nem õszinte, de az volt a fõ, hogy mosolyogni akart. Így nem firtattam a dolgot tovább, inkább igyekeztem lefoglalni, elterelni a figyelmét. Sikerrel jártam, sõt kisvártatva azt is elértem, hogy õ is mozogjon egy kicsit, majd együtt énekeltünk, persze csak akkor, ha olyan szám jött, amit én is ismertem. Lassanként feloldódott, amitõl én is lényegesen jobban éreztem magam. Jobban, mint az elmúlt pár évben valaha.

Csak fél órás volt a koncert, de nem bántam. Jól kifulladtam a végére. Leslie még elcipelt magával CD-t venni. Nagyon izgatott volt, az izgatottság pedig jól állt neki. Sokkal jobban, mint a sopánkodás, vagy a visszafogott egyetemi hallgató álarca. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni.

- Szerintem sohasem vettem még CD-t, pláne nem dedikáltat! – nevettem, miközben lehuppantunk az egyik sörpadra, újdonsült szerzeményünkkel a kezünkben.

- Öreg hiba! – incselkedett frappánsan.

- Milyen hiba?! – kérdeztem egybõl sértett hangon, de még mindig széles vigyorral arcomon.

- Nyugalom, csak viccelõdtem! A te hibád, te ragasztottad rám a jókedvet! – magyarázta, míg én elõvettem retikülömbõl a rúzsomat.

- Szerencsére nem volt nehéz! – motyogtam, miközben ajkaimra festettem egy újabb réteget –Na de most arról beszéljünk, hogy mik a további terveid?

- Hogy érted? – kérdezte elgondolkodva – Az építkezéssel kapcsolatban? Vagy az egyetem után?

- Ma este te buta! Hallani sem akarok a munkáról! – közöltem vele könnyedén, miközben elpakoltam – Mármint szívesen maradnék még egy kicsit.

- Hááát... nem igazán tudom. A Dorothy, aztán majd valami, de igazság szerint nemsokára ideje lenne mennem... – magyarázta kissé zavarodott ábrázattal.

- Ciki ilyen vén lánnyal bulizni, mi? – vigyorodtam el csibészesen. Immár kicsit sem vettem magamra.

- Nem, én nagyon jól éreztem magam! Komolyan! – mondta halkan, de olyan õszintén csendült a hangja, hogy összeborzongtam tõle.

- Kezd hûvös lenni, tényleg ideje menni! – vágtam rá, mielõtt még bármi ostobaság megfordulhatott volna a fejemben – Elvigyelek?

- Nem, közel lakom. Majd sétálok! – mosolygott.

Búcsút intettünk, s mentünk is, mindketten az ellenkezõ irányba. Volt ebben valami átkozottul tragikus, pedig határozottan ez volt az este lehetõ legjobb lezárása. Leslie nem csak egyszerûen jó társaság volt, elfeledtette velem ki is vagyok. Ez az új valaki pedig nem azért kente ki újra a száját vörösre, hogy fiatalnak és erõsnek érezze magát, de nem ám...

Az autómba pattantam és elindultam haza. Fél tizenkettõre már otthon is voltam.

***

- Oldd meg! – utasítottam könnyed hangon a fiút.

- Rendben. De kicsit sok idõ lesz, remélem nem baj! El kell végeznek a Rokszfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolát és szereznem kell egy ébenfa pálcát! – mormogta a fejét csóválva. Persze látszott rajta, hogy mulattatja a helyzet, de legalább annyira bosszantotta is, ebben biztos vagyok.

A koncert óta nem találkoztunk, majd egy hete, most meg azzal állok elõ, hogy medencét szeretnék. Pedig nem olyan légbõl kapott elképzelés, s lefogadom, hogy megvalósíthatatlannak se lehetetlen. Vagy inkább lehetetlennek se megvalósíthatatlan. Szóval ahhoz képest, hogy lehetetlen nagyon is megvalósítható!
A medence egy közös, intézményi megbeszélés eredménye. Arra jutottunk, ha valóban kivitelezhetõ, akkor kell. Még ha szûköcske is az anyagi keretünk. Hamar megtérülne az ára már csak az uszodabelépõkbõl egy pillanat alatt.  Olyan dolog ez amire érdemes költeni.

- Nem is értem honnan szedted ezt! Bele se gondoltál hogyan fogjuk kivitelezni ezt? – értetlenkedett tovább fájdalmas vigyorral ajkain, majd sóhajtva szedte elõ a terveket.

- Az a te dolgod! – cukkoltam – Én vagyok a megrendelõ, a te dolgod meg az, hogy megvalósítsad az ötleteimet!

- Kacsalábat esetleg nem szeretnél az épület alá? – vágott vissza miközben elmerült a papírlapok sokaságában. Okos szemei szemüvege alól kutattak lehetséges megoldás után.

- Attól függ mennyi plusz költséggel jár! – világosítottam fel szórakozottan.

- De miért olyan fontos az a medence?  – kérdezte gondterhelt  hangon, ajkára harapva, szemeit azonban fel sem emelte a lapról.

- A hidroterápia miatt. Akkor olyat is tudnánk, na meg sokkal könnyebb vízben mozgatni a gyerekeket, fõleg a nagyobbacskákat.  Nem kellene az uszodával egyezkedni és drága bérletre költeni emiatt. Hosszú távon megtérülne! – magyaráztam – Nem úszómedence kell! Nem kell sem nagy, sem mély, csak épp akkora amibe ketten beleférünk. Mint egy nagy fürdõkád! Úgy másfél méter mély, s elég, ha 3x2-es kerületû.

- Rendben. – sóhajtotta végül, én pedig nem hittem a fülemnek.

- Mi? Mit mondtál? – kérdeztem vissza elvigyorodva.

- Hogy rendben. – ismételte el morogva – Megkapod a medencéd!

- Belemennél? – vigyorogtam tovább boldogan.

- Ezért küzdöttél, nem? – fújta ki a levegõt és az egyenlõre üres épület padlójára terítette egyik rajzát.

- Nem hittem volna, hogy valóban belemész a végére. – sétáltam melléje, kíváncsi tekintetem pedig már munkáját pásztázta, na meg a medence leendõ helyét.

- Akkor csak az életemet akartad megrövidíteni? – gúnyolódott rám pillantva.

- Az hiányzik, így is felháborítóan fiatal vagy! – mosolyodtam el  hálásan. Jól tudtam, hogy valószínûleg senki más nem állt volna kötélnek, ha elõrukkolok bármi hasonlóval ily nagy hirtelenséggel.

- Felháborítóan? – nevetett, majd ujjával a rajz egyik részletére mutatott – Itt jó lesz?

- Tökéletes! – guggoltam le a kiterített lap mellé – Nem semmi! – jegyeztem még meg a kidolgozott munkát szemrevételezve  – Nem sokat aludhattál mostanában. Remélem a változtatás nem lesz majd... túl nagy munka. – motyogtam a végét szégyellõsen. Igazán nem akartam plusz munkát adni neki, így is rengeteget dolgozott.

- Még úgysem végleges, nem egyeztettünk a részleteket. – mondta könnyedén – A medence pedig nem lesz olyan nagy munka, mint gondolod, csak a költségek miatt aggódom.

- Hát, akkor már ketten vagyunk! – nevettem kissé zavartan – Bár dolgozunk egy pályázaton. Ha sikerülne, megoldódna minden gondunk, s a te fantáziád is szárnyalhatna... de ez még nagyon a jövõ.

- Pedig az szuper lenne! – tekerte össze a terveket mosolyogva, majd  henger alakú tartójába csúsztatta õket – Most viszont sietnem kell! Ma éjfélig le kell adnom egy beadandót, s még nem igazán... egyszóval nem vagyok a helyzet magaslatán. Megvan hozzá minden, de elég nagy munka lesz rendszerezni és begépelni.

- Jaj, a beadandók nem hiányoznak! Rengeteget szívtam velük. – keltem fel sóhajtva – Viszont ha gondolod szívesen segítek! Gépelni pont tudok is, és ami azt illeti ismerek egy szuper éjjel-nappali netkávézót! – álltam elõ meggondolatlan ötletemmel. Hozzájárult, hogy marha nagy lelkiismeret furdalásom volt a pluszmunka miatt.

Nem hittem tulajdon  fülemnek, elvégre nem kicsit éreztem nyomulósnak a dumát. Pedig valóban csupán hála vezérelt, segíteni szerettem volna mindenképp valahogy. Annak az egyetlen összetevõnek örültem, hogy nem a lakására óhajtottam felmenni segédkezni, mint valami ördögi milf, aki egyetemista fiúkat ront meg.
Sajnos hiába, mert éppen úgy nézett rám, mint egy perverz ördögi milf-re. Bár az is lehet, hogy csupán én láttam bele a dolgot a cikis helyzetbe, de ez mit sem javított. Ha pusztán csak elképzeltem ábrázatát, akkor is hallgatott. Ez pedig frusztrált. Feszült csend telepedett közénk, biztos voltam benne, hogy félreértette a dolgot.

- Nem szükséges, megoldom. – préselte ki nehézkesen ajkai közt pár pillanat elteltével.

- Persze... buta ötlet volt! – kuncogtam pirulva, a nevetésszerû hang is inkább csak kínomban jött ki torkomon. Pedig ha tudná, milyen jól gépelek... !

- Nem akarom még valaki estéjét tönkretenni vele. – motyogta még mindig nehézkesen, ám valamivel lágyultabban. Úgy, mintha valóban jól esne neki a gesztus.

- Oh, egy dolgozat kevés ahhoz, hogy tönkretegye a péntekemet! – kuncogtam ismét, ezúttal felszabadultabban, õszintébben. Igaz is volt, ahhoz egy dolgozathadsereg  is kevés lenne.

- Merre van az a kávézó? – kérdezte meg nagy döbbenetemre, én pedig úgy örültem a kérdésnek, akár egy kisgyerek a cukorkának. Vagy épp mint egy milf.

Beavattam hát a netkávézó lelõhelyének titkába, s alig másfél óra múlva már ott is ültünk mindketten, elõttünk egy-egy kávé, s egy-egy laptop. Õ írt, válogatott és csoportosított, én pedig formáztam és gépeltem. Az mindig is jól ment. Hosszú estének néztünk elébe, de cseppet sem bántam. Azok után mennyit segített ez volt a minimum. Na meg évek óta nem akadt olyan jó társaságom, mint õ.

- 26 – böktem ki gyorsan, majd hogy elkergessem a keserû ízt a számból, beleharaptam a csokiba.

- 26 évesen már két éve dolgoztam – jött a válasz, amit vártam, mégis kicsit szíven ütött. Igen, már én is dolgoztam minimum annyit. Ezt azonban nem fogom az orrára kötni, se azt hol s miként.  Semmit. Ez csak egy jegy lesz, ami duplán számít, ezért dolgozom rajta keményen.

- Bocsánat, csak elgondolkodtam – törte meg a csendet egy fejrázással, majd folytatta. – Szóval 26 évesen, a munka mellet egyetemistáskodtam is, a második diplomám megszerzésén ügyködtem. Mozgásterapeutának tanultam. Úgy éreztem ez még szükséges ahhoz, hogy megfelelõ ellátást adhassak a sérült gyermekeknek... a mozgás és az egyéb képességek sokkal jobban összefüggenek, mint ahogy azt gondoljuk. – Hihetetlennek találtam, hogy valaki ennyire segíteni akart a gyerekeken.

- Ez nagyszerû! – lelkesültem fel a helyzethez képest talán túlzottan is. – Úgy értem...szóval... nagy dolog, hogy tudtad a két dolgot párhuzamosan csinálni, s hogy a végén idáig jutottál – motyogtam a dolgokat, hátha javítanak a kezdeti gyermeteg lelkesedésemet.

- Visszatekintve sok mindent másképp csinálnék, de ki nincs így ezzel? – csacsogta. - A lényeg, hogy imádtam egyetemista lenni... ez gondolom fel is tûnt már! – nevette jókedvûen.

- Én is szeretem – böktem ki õszintén, azonban többet nem akartam az erõltetett témáról fecsegni. Ez szerintem Emiliának is feltûnt, ugyanis nem feszegette tovább a témát csak még pár mondat elejéig. Szerencsére hamar áttértünk a közös munkára, aminél már sokkal könnyebben tudtam beszélni. Felszabadultabb s nyitottabb lettem, még én is éreztem. Miután ellõképpen körbejártuk a témát,s érezhetõen a könyvtári kis részt is feleslegesen foglaltam le, elõvettem a táskámból a terveket. Nem bántam, ugyanis az ebédlõben senki se nézett meg minket, míg a könyvek közötti csendben ez nem így lett volna.

- Ez... – kezdett bele Emilia a beszédbe, miután végignézte az alaprajzaimat, amik egyszerûek voltak, hogy õ is simán megérthesse. – ...ez csodálatos! – Nagyot dobbant a szívem, ugyanis nagyon tartottam attól, hogy nem fog neki tetszeni a munkám.

- Köszönöm! – Hiába könnyebbültem meg, ujjaim még mindig vészesen remegtek. Ezért is túrtam bele a kócos hajamba, hátha egy kis mozgással kiküszöbölhettem volna a dolgot, ami sajnos nem jött össze.

- Magaddal szúrtál ki, mert a továbbiakban is ilyen jó munkát várok el! – küldött felém egy sziporkázó mosolyt Emilia, majd újra a tervrajzokat kezdte el elemezgetni. Amikor kérdése akadt, hezitálás nélkül feltette, amire én válaszoltam is készségesen. Közben apró megjegyzéseket is tettem a bel térrel kapcsolatban, amikbõl közösen újabb ötleteket gyurmáztunk.

- Munkásokon már gondolkodtál? Úgy értem van olyan, akiket szívesen alkalmaznál? – ugrott be hirtelen a dolog, ami igen lényeges volt a megvalósítás szempontjából. Nem voltam biztos abban, hogy meghallotta a kérdésemet, ugyanis olyan lelkesen bújta a rajzokat, mintha egy több millió dollárt érõ festmény csomagot foghatott volna kezeiben.– Van itt fénymásoló, ha gondolod, ha meg szeretnéd mutatni másnak is... kikérni a véleményét – tettem hozzá mosolyogva. Jót tett a szívemnek s lelkemnek is, hogy ennyire elismerte a munkámat. Hisz lerítt róla, mennyire elégedett volt.

- Nem-nem! – ellenkezett rögtön apró pírral orcáján, majd egy kuncogás után folytatta.– És munkásokon sem gondolkodtam. Nem igazán ismerek senkit.

- Akkor annak is utána érdeklõdöm, az egyetemen otthon vannak az ilyesmiben – feleltem egy halovány mosollyal az ajkaim szélén. Láttam rajta, hogy hálás a segítségért, de nem mondott semmi kirívót. Még egyszer megbeszéltünk mindent, hogy biztosan semmit se felejtsünk el. Miután már én is tudtam mit s merre, s õ is megnyugodott, hogy nem valami kis lusta kezdõ vagyok, berekesztettük a gyûlésünket s egy újat tûztünk ki a következõ hét szombatára. Búcsúzásunk után Emilia elindult a dolgára, én pedig ugyanezt tettem az egyetemen belül.

Még volt pár elõadás, amire beültem, amik után megkerestem McLeaf proffot, hogy mit tud mondani a munkásbrigádról. Figyelmesen hallgattam s jegyzeteltem pár nevet s telefonszámot. Úgy terveztem, hogy a következõ hét hétfõjén megejtem a hívásokat, hogy aztán szombaton mindenrõl beszámolhassak Emiliának. S miért nem aznap? Mert már késõ volt. S miért nem másnap? Nos, erre is bõven volt indokom. Délelõtt órákra mentem, délután dolgozni s aztán meló után pedig tervben volt egy Dorothy koncert, egyedül. Imádtam az ingyenes, igényes elõadásokat, emellett a bandát már megalakulása óta követtem kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Nagyon örültem, hogy a városba jöttek koncertezni.

***

Ahogy a térre tartottam a szokásos, utcára járós ruhámban a délután gyûlés után, ezernyi érzés fogott el. Elsõnek is, fáradt voltam, de jól tudtam, hogy ha nem mozdulok ki egy kicsit s élvezem az életet, akkor biza csak jobban magamba zuhanok. Nem akartam se inni se cigizni, csak leülni egy padra s onnan nézni a fellépést. Sokáig azért nem jártam tömegbe, mert féltem attól, hogy összefutok egy ismerõssel… Igaz rengeteg változtam, a ruhatárom is szinte teljesen más lett, azonban a képemet nem varratattam át, hiába gondolkoztam rajta nem egyszer.

A kezelések alatt ezerszer beszéltem errõl a dokival, aki azt mondta, amin megteszem az elsõ lépést, jobb lesz. Azt hiszem igaza is volt, hisz mikor elsõnek mentem el egyedül egy hasonló koncertre, egyetlen egy ismerõst se láttam. Persze, hisz a züllött haverok mind a gettók s lepusztult negyedekben lófráltak, meg sem közelítették az egyetemi részt. A család pedig, úristen, ilyen helyre még kocsival se járt. Igen, az egyetemi részrõl beszéltem. Apám tuti kiakadt volna, hogy egy ilyen helyre jelentkeztem, hiába volt jó hírneve az iskolának. Nem eléggé, ez lett volna a baj. No meg a szakmaválasztásom, az eredményeim, az életem, szerintem még a képem is. A háta közepére se kívánt, jól tudtam.

A sok hülyeségnek hála rögtön el is ment a kedvem attól, hogy emberek között legyek. Azonban már késõ volt, ott álltam a téren, az elõ zenekar durva basszusát hallgatva. Tanácstalanul álltam a sürgés-forgás közepén, földbegyökerezett lábakkal. Megbántam, hogy arra adtam a fejemet. Aztán egy vörös hajzuhatag, ismerõs arcú s járású nõre lettem figyelmes.

- Emilia?! – adtam hangot a csodálkozásomnak, hisz teljesen máshogy festett az eddigi találkozásainkhoz képest. Elsõnek is, a farmer s bõrdzseki totál nem illett az addigi elegáns képbe. Aztán ott volt a Guns N’ Roses póló és a vérvörös ajkainak kombója. Igazából, ha nem ismerem fel arcának jellegzetes vonalait, s nem bámult volna meg oly zavartan, azt hittem volna, hogy benéztem. Kegyetlenül.

- Ö... izé...

- Izé? – kérdeztem vissza vigyorogva, ugyanis valamiért roppant szórakoztatónak éreztem a helyzetet. Maga a tény, hogy a segítõkész nõ, aki a beteg gyerekeket segíti ilyen felszerelésben jelent meg egy köztéren…. igen, azt hiszem ez volt a ludas.

- Ne légy már ilyen meglepett! Zavarba hozol! – Nézett a színpad felé teljesen zavarban. Túl kemény voltam vele, mármint… nem úgy kellett volna lereagálnom a dolgokat, ahogy tettem.  

- A világért se tenném! – vágtam rá, majd inkább én is a színpadon ugráló fiúkat kezdtem el nézni. Szörnyen játszottak az én ízlésem szerint. Kettõnk közé csend telepedett, míg én azon gondolkodtam, mit kéne ilyen helyzetben tennem. Felhoznom valamilyen témát, esetleg megemlítenem azt, mire jutottam a közös munkával kapcsolatban?

- Na és hol van az az ördögi kis boszorka, aki ilyen helyre hozott téged? – szegezte nekem a csípõs kérdést, ami igen váratlanul ért. Elsõnek fel se fogtam, hogy milyen boszorkáról lehet szó, aztán leesett, hogy biztos a képzeletbeli barátnõmre értette.

- Úgy látom nem csak én jöttem egymagam – szúrtam vissza azzal a kiskéssel, amivel õ is tette, miután körbenéztem, hogy senki nem állt a környékünkön s figyel minket. Vagyis, Emilia is egyedül vágott neki a koncertnek.

- Beszélj csak a saját nevedben, az én kedvesem a színpadon van! – kacsintott rám lelkesen. Oh, az enyém meg az oviban homokozik még, vagy éppen a nyugdíjas éveit tölti valahol nagyon messze tõlem, amilyen szerencsés vagyok.

- Az énekes talán? – mentem bele a játékba, míg a megfigyeltem az említetett. - Nem, õ túl nyálas hozzád. A dobos meg szakállas... – ecseteltem a tagokat, s bele se gondoltam hol s mivel lövök mellé.

- Az kizáró ok volna? – csodálkozott rá láthatóan csak a poén kedvéért, ugyanis szemei huncut fénnyel csillogtak.

- Az öreglányok nem szeretik a szakállt! – jelentettem ki, mire õ durcásan összevonta szemöldökeit, ami az egyik nevelõnõmre emlékeztetett még tíz éves koromból.

- Naaa! – vágta csípõre kezeit, amin nagyon jót mulattam.

- Gyere, kárpótlásul meghívlak egy sörre, úgyis én vagyok a soros! – tereltem inkább a témát, nehogy megsértsem õt.

- Nem iszom. Mást kell kitalálnod! – sóhajtotta, de azért követett az italpulthoz, ami egy csinos kis sátor alatt állt.

- Ennek örülök, nagyon ciki lett volna egyedül kólázni – feleletem a tényt burkolt köntösben, miszerint én magam sem iszom alkoholt. Ellenben kólát, na azt igen. Pontosan ezért kértem is kettõt, egyet neki, egyet pedig nekem. Apró volt a zsebembe, azzal fizettem, majd kezemben a két kólával indultam el egy közeli asztalhoz., ami igaz csak kétszemélyes volt, de ennél fogva üres is.

- Tényleg egyedül jöttél? – kérdezett rá újra Emilia, miután leült a kólája mögé, én pedig vele szemben foglaltam helyet.

- Mi olyan meglepõ ezen? – kérdeztem vissza, majd beleittam a poharamba. Annak idején  se tudtam elképzelni, hogy bárhova is egyedül menjek, viszont változtak az idõk s velük együtt én is.

- Nem tudom, csak… - nézett újra a színpad felé. – Nem hittem volna, hogy akad olyan elvetemült még rajtam kívül, aki egymagában vág neki egy koncertnek – nézett újra felém egy halvány mosollyal a vadító vörös ajkain.

- Erre nem mondok semmit, mert csak magamat égetném – feleltem, mire õ felnevetett. – S melyik koncertre jöttél? – tereltem a témát inkább. – Erre, a következõre, az estire, a zúzósra? – soroltam, majd újra beleittam a poharamba.

- Jaj, dehogy erre! – Olyan hangsúllyal mondta a szavait, hogy vissza kellett fognom a kitörõ nevetésemet. – Bocsánat, túlságosan… túlságosan is ellenszenves volt. Lehet neked tetszik…

- Ugyan, tõlem nem kell bocsánatot kérned . Én nyíltan kimondom, hogy nem az én ízlésem s nagyon nem tetszik – húztam le az utolsó korty kólát is. Tudtam jól, hogy a nagy cukor- s koffeintartalma miatt majd segít ellazulnom kicsit, de nem túlzottan ahhoz, hogy jelenetet rendezzek. Nem volt kedvem se az asztalon táncolni, se vetkõzni, se más egyéb dologhoz.

-  Akkor melyikre jöttél? – érdeklõdött õ is, míg én a színpad felé néztem, majd a karórámra. A kiírások szerint még volt egy kis idõ hátra az elõ zenekar idejébõl.

 - A következõre.

- A Dorothyra? – kérdezett vissza döbbenten. – Én is arra jöttem! – lelkesedett fel, ami egy mosolyt csalt az arcomra.

- Eléggé új banda, de ismertem már õket egy ideje – vallottam be. – Koncerten még nem voltam, hisz ez az elsõ fellépésük… mármint, tudod, mikor elkezdenek koncerteket adni – magyaráztam a kezeimmel is, mert annyira nem ugrottak be a szavak.  -  Most jött ki az új albumuk is.

- Én csak megláttam a neveket a plakáton, rájuk kerestem a youtube-on, s ez nagyon tetszett – vallotta be, mire én kuncogva tovább játszottam az üres poharammal.

- Én is így szoktam. Ezt azonban már ismertem… tudod, szeretem a különféle videojátékokat is, csak idõm nincs rá. Jó, tegyük hozzá, hogy keretem se – erre õ mosolygott egy széleset -, viszont vannak akiknek akad mindkettõbõl, s fel is töltik youtube-ra a végigjátszásokat.  S azért jövök most ezzel, mert az egyik játékban hallottam a Gun in my hand címû számukat, s onnantól nem volt megállás.

- Én nem is tudom mely számokat hallottam tõlük – gondolkozott el. – De mindegyik tetszett.

- Nem csodálom - doboltam ujjaimmal az asztallapon. – Aki Gun ’N Roses pólóban jelenik meg egy téren, annak jó ízlése lehet.

- Oh, te is szereted? – csillantak fel a szemei. – Lám csak, a mai fiatalok is tudják mi a jó.

- Mintha olyan fiatal lennék – kommentáltam a dolgot, mire õ szemrehányó pillantást küldött felém.

- Tõlem fiatalabb.

- Ugyan, max pár évvel – legyintettem. Tényleg nem gondoltam többnek harmincnál. Õ azonban csak csóválta a fejét, nagy sóhajokkal, mintha olyan hihetetlen dolgot mondtam volna. – Tévednék?

- Még mekkorát! – ivott bele õ is a poharába egy jó nagyot. – Ha ez most sör lenne, midet meginnám ám.

- Ilyen szörnyen tippeltem? – vontam fel a szemöldökömet, míg õ lelkesen bólogatott. – Ennyire nem nézhettem be…

- Pedig de. Majdnem tíz évvel idõsebb vagyok tõled – közölte nemes egyszerûséggel. – Azonban kérlek, ne mond ki hangosan a számot, mert még belegondolnom is szörnyû, nem hogy hallanom! – sóhajtotta. Igazából köpni-nyelni nem tudtam, de ahogy elõadta a hattyúhalálát a korával kapcsolatban elmosolyodtam.

- Nem látszik – közöltem vele, miután megtaláltam a hangomat.

- Dehogynem. Legalábbis én látom, sõt, érzem is. – Nem feleltem semmit se, csak halvány mosollyal az ajkamon figyeltem õt. Olybá tûnt Emilia is kifogyott a szavakból, helyette az én példámat követve, engem nézett.

Ahogy figyeltem az arcvonásait, egyetlen egy huncut ráncot sem fedeztem fel az arcán, kivételt képezett ez alól mikor mosolygott. Persze a mosolyráncok hada nem arról árulkodtak, hogy már harmincöt éves volt, hanem arról, hogy jókedvû. Talán emiatt is gondoltam róla azt, hogy harminc alatt van még. No meg a lendülete, a hozzáállása mindenhez, a szóhasználata, az öltözködése, az egész lénye… egyáltalán nem tûnt annyinak, mint amennyi a kora volt. Csak remélni mertem, hogy engem se fog a korom magával rántani, s fiatalos maradok. Persze ez még a jövõ zenéje volt, emellett Emilia se volt ám olyan idõs. Egyszerûen arról volt szó, hogy igenis odafigyelt magára, ami figyelemreméltó volt. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy õ miért is jött egyedül, mikor felcsendült az oly ismerõs elsõ akkord. Egyszerre kaptuk fejünket a színpad felé, ahol már a Dorothy tagjai sorakoztak s próbálgatták a hangszereiket s beállításaikat.

- Kezdõdik – állapítottam meg enyhe izgatottsággal a hangomban.

- Úgy tûnik. Menjünk elõre?

- Csak akkor, ha nem fogsz mellettem pogózni, s ezzel együtt leverni a vesémet – feleltem, mire õ csak kifújta a levegõt.

- Miért vagy minden jó móka elrontója, Leslie? – kérdezett rá kerek-perec, mire én értetlenül pislogtam párat. – A koromat is szóba hoztad, aztán kritizálod a nem is látott tánctudásomat.

- Miért kritizálnám? – kérdeztem vissza. – Csak kellõ távolságra kell egymástól pogóznunk, s a veséink egyben maradnak. Visszaviszem a poharakat – vettem el elõle az üres poharát, majd az enyémet is felkaptam.

 Jobbnak láttam, ha kicsit más vizekre evezünk így a koncert elõtt. Aggódtam, de magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért. Mikor visszaértem Emilia mellé megint magamba burkolóztam, s nem beszéltem annyit. Valahogy az volt az rézésem, hogy segíteni fog. Eközben a banda beállt a helyére, az énekesnõ is szólt a közönségéhez pár szót. A mellettem álló vörös úgymond munkaadóm se szólalt meg, helyette a színpadra koncentrált csillogó szemekkel. Láthatóan izgatott volt, amibõl egy adagnyit rám is rám akasztott. Nem akartam vadulni, nem akartam kikelni magamból, se botrányt csinálni, de igenis jól akartam magamat érezni.

Gotta raise a little hell

Ahogy felcsendültek az ismerõs akkordok, ahogy az énekesnõ rekedtes hangja a hangszórókból bömbölt, az én vérem is hevesebben kezdett el száguldani az ereimben. Emilia hamar feloldódott, s hamar elkezdte a ritmusra a felsõtestét mozgatni. Semmi feltûnõ mozdulat nem volt köztük, csak jól érezte magát. Ez pedig annyira meglepett, hogy egy jó pillanatnyi idõre csak álltam ott s figyeltem. Én annak idején nem tudtam szórakozni alkohol, cigi s egy dugás nélkül. Sõt, az volt a jó, ha minél többet s minél több emberrel tettem. Beleremegett minden porcikám az emlékekbe, amik mérhetetlen nagy szégyent ébresztettek fel bennem. Pont aznap délután beszéltem errõl a dokinak, aki csak annyit mondott erre, hogy beszéljek róla sokat, neki, a csoportnak. Ha õk elfogadnak, lassan én is el fogom magamat.

- Minden rendben van? – Pár pislantás után kitisztult a kép, a köd az elmémrõl is tovaszállt. Emilia figyelt engem aggódó tekintettel, sõt, fél kézzel a felkaromra simított.

- Persze… miért?

- Elsápadtál és… és mintha fájt volna valamid. Menjünk hátrébb, zavar a tömeg? – faggatott továbbra is kedvesen, ami jól esett a lelkemnek. Alig ismert, s biztos nem hallott rólam. Vajon akkor is úgy tekintene rám, ha tudná a múltamat?

- Nem, nem… jó itt. Élvezzük a koncertet – fejtettem le óvatosan aggódó kezét magamról, majd egy mosolyt erõltettem az ajkaimra. – Hisz ezért jöttünk.

Emilia nem szólt semmit se, szerintem láthatta rajtam, hogy nem akarok beszélni a bajaimról. Helyette próbált szórakoztatni, sõt, még arra is rávett, hogy vele együtt rázzam magamat egy kicsit. Csakis szolidan természetesen. Azokat a számokat, amiket õ is ismert, együtt énekeltük, s ahogy telt az idõ egyre jobb kedvem lett. Minden rémképemet eltáncoltam, minden félelmemet kiénekeltem. Igaz a koncert nem tartott sokkal tovább fél óránál, de évek óta az volt életem legszebb ideje.

Mikor a koncert végén bejelentette a csapat, hogy hoztak magukkal száz ingyen CD-t, amit dedikáltak is, én voltam az elsõ, aki elindult feléjük. Persze, jókedvemben Emiliát is magam után csábítottam, hogy ki ne maradjon a jóból. Rég vettem zene CD-t, nem futotta rá, így még lelkesebb voltam. A Dorothy elsõ lemeze, dedikálva. Ki tudja, tíz év múlva vagyonokat érhet!

Már szerda volt, csütörtök este. A hét elsõ fele hamar elrepült, én pedig lelkesen szövögettem szombat esti terveimet. Hétközben mindig teljes fordulatszámon pörögtem, csak dolgoztam és dolgoztam... olykor még a hétvégén is, ám a mostani szabad volt. Én pedig alig vártam, hogy végre kiengedhessem a gõzt és lazulhassak egy kicsit.

Úgy nyolc felé lehetett, mikor megcsörrent a telefonom. Épp a helyi hetilapot olvasgattam a neten, Gin-nel, a macskámmal az ölemben. Kíváncsi voltam a hétvégi programoknak,  ám a kutatást félbeszakította a 'Come As You Are', a kijelzõn pedig a Leslie Lambert név jelent meg.

- Szép jó estét! – vettem fel a telefont boldogan. Alig vártam, hogy hallhassak tervekrõl és láthassam õket, bár azon sem lepõdtem volna meg, ha utóbbi még odébb lett volna. Fogalmam sem volt mennyi idõt vehet igénybe a munka, de a tudat, hogy biztosan okkal hívott roppant kíváncsivá tett.

- Szép jó estét, itt Leslie – szólalt meg -, remélem nem zavarom.

- Oh, akkor nem veszem fel – világosítottam fel elkuncogva magam. Sajnos ez olykor így is volt. Egy életre megtanultam, hogy a lelki békénél, s a nyugalomnál nincsen fontosabb a világon. Ezeket pedig õrizni kell, vigyázni rájuk, s nem terhelni õket feleslegesen. - Miben segíthetek?

- Nos – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd végre kibökte –Kész vagyok az alap elképzeléssel.

- Ilyen gyorsan? – kérdeztem csodálkozva, s legalább olyan boldog izgalommal, mint egy kisóvodás.

- Nos, sokat dolgoztam rajta – kezdett bele kissé zavartan, majd megköszörülte a torkát. Csak remélni tudtam, hogy nem a csodálkozásom okozta zavarát, elvégre nem volt benne semmi rosszalló... bár valóban kissé félreérthetõen fogalmaztam. Szerencsére hamar összeszedte a gondolatait, s folytatta, mintha semmi sem történt volna – S mint mondtam, ez az alap elképzelés. Hogy legyenek a szobák, kell e valamit egybe nyitni, hova milyen burkolót javasolok és hasonlók. Természetesen ezek mind csak tanácsok, hisz maga az épület már kész van, a belteret kell remekül megoldanunk.

- Oh, értem – mondtam – Kaphatok egy kis ízelítõt így lefekvés elõtt? Ugye ezért hívtál, nem csak azért, hogy ezen járjon egész este az agyam? – kérdeztem, s õszintén szólva majd kiugrottam a bõrömbõl.

- Nem, nem terveztem ilyen gonosz lenni – hallottam a hangján, hogy mosolyog – Ezért is hívtam, no meg egy idõpont egyeztetésért.

Ez után röviden, s velõsen összefoglalta, hogy hol tart jelenleg, én pedig ismételten kellemesen csalódtam. Nem gondoltam volna, hogy már ennyit haladt a dologgal, bár le kell szögeznem, semmiféle elõzetes tapasztalattal nem rendelkeztem. Fogalmam sem volt vajon mennyi idõt vesznek igénybe a különféle részfolyamatok. Belsõépítésszel pedig egyáltalán nem volt még dolgom. Nem tudhattam, az összes közülük olyan-e, mint Leslie. Ötletei kreativitásról, megfontoltságról és elõrelátásról árulkodtak, amit nagyon is tudtam értékelni. Olybá tûnt figyelt minden apróságra, nem csak az épülettel és a pénzzel kapcsolatban. Minden picurka kis mondatomra és minden szándékra, mi megbújt benne.

Péntekre datáltuk a találkozót, így plusz egy okom volt várni a hétvégét. A péntek pedig gyorsan eljött. Számomra pedig nagy könnyebbség volt, hogy végre tudtam kit is keresek. Begurultam a parkolóba és egybõl megláttam Leslie-t. Kissé nyúzottnak tûnt, de furcsa is lett volna, ha nem az. Péntek volt, ráadásul õ még suliba is járt. Engem anno ez még önmagában is lestrapált a hét vége felé.

- Jó reggelt – fékeztem le a kocsit, s boldogan pislogtam ki rá teljesen leengedve a már félúton lévõ ablakot – Beszállsz, vagy esetleg mutassam meg hogy kell?

- Jó reggelt – mosolyodott el – Lehet nekem kéne megmutatnom önnek hogy kell kiszállni  – vette fel a kesztyût – A könyvtárban foglaltam helyet, ahol mindent nyugodtan átbeszélhetünk. Enni pedig tudunk a baráti áron árusító büfében.

- Mikre nem gondolsz – mosolyodtam el, majd gyorsan le is parkoltam. S a már megszokott cipõcsere után elindultam felé, õ pedig mutatta az utat.

- Oh, a sok emlék… - sóhajtottam halkan, elvégre az egyetemi közeg életem legszebb éveit idézte fel – S ha lehet, tegezz csak nyugodtan. Még a végén vénlánynak néznek – tettem hozzá, elvégre nem éreztem magam annak. Méltányoltam a két fél közti tiszteletet, mint minden jóérzésû ember, ám azt koránt sem gondoltam, hogy a magázódásban rejlik. Az már régen rossz, ha csupán csak abban. Leslie pedig bólintással nyugtázta a dolgot.

- Te is ide jártál? – emelte meg szemöldökét csodálkozva, élve is az elõzõ felajánlással. Jó érzés volt, hogy végre tegez, úgy éreztem egy perc alatt éveket fiatalodtam – Mert nem tudok olyan képzésrõl, ami… szóval… – folytatta a gondolatot, ám kissé elakadt a nyelve. Nem csodáltam, valóban félrevezetõek voltak a szavaim. Sohasem jártam még ezen az egyetemen.

- Nem, nem itt tanultam se nem végeztem – csóváltam meg a fejem, nyomatékosítva a dolgot – Azonban nagyon régen jártam egyetemi területen… nosztalgikus lesz - kuncogtam. Emlékeztem még azokra a boldog szabadsággal átitatott évekre. Bár így visszagondolva nagyon fárasztó volt, mégis sokkalta több dologra jutott idõm. Egészen furcsa dolgokra is...

Nem felelt semmit, csak elmosolyodott. Beléptünk az épületbe, ami egészen olyan volt belülrõl, mint egy labirintus. Egészen elvarázsolt az ismerõs közeg. Olykor halkan fejtegettem is a látottakat, de javarészt némán haladtunk elõre.

- Erre, itt lesz a könyvtár – mutatott balra Leslie, ám nekem elsõre más terveim voltak. Pontosabban a hasamnak.

- És a büfé? – kérdeztem, mire megáll, s felém fordult.

- Az kicsit odébb van.  Miért? – kérdezte érdeklõdve.

- Reggel nem volt idõm kávéra, gondoltam bepótolom itt – feleltem õszinte hangon, pedig a kávé csupán kifogás volt. A harapnivaló hiánya jobban megviselt, mivel egy gyors reggelin kívül másra még nem volt idõm – A számokhoz kicsit..nos, ahhoz éberebbnek kell lennem. Hisz ez egy nagyon komoly téma, s fontos jó döntést hoznunk – folytattam komolyan, azt a látszatot keltve, mintha közeli barátságot ápolnék velük.

- Akkor menjünk egy kávéért – indult e a másik iránya, én pedig követtem. A felállás maradt: én csacsogtam, õ pedig hallgatott. Kicsit frusztrált a dolog, fõleg mert nem akartam terhelni, de nem bírtam el-elkalandozó gondolataimmal.

A büfébe érve vettem egy kávét és egy szendvicset, Leslie pedig egy csokit. Egy szabad asztalhoz ültünk, én pedig jó alaposan megcukroztam a kávét. Gyûlölöm a keserû dolgokat. Miután befejeztem kalóriabombám készítését a szendvicsemért nyúltam.

- Akár itt is neki eshetünk – mondtam halkan, elvégre már nagyon izgatták fantáziámat a tervek – Persze miután megetted a csokidat, nem akarom,hogy valamit újra keljen rajzolnod, mert összemaszatolod – tettem hozzá, miközben õ a csokipapírral bajlódott.

- Nem kell ennyire gyereknek nézned - mosolyodott el  – Sokszor sikerül nem leennem magamat – szavaira az ajkamhoz kaptam, igyekezve türtõztetni vigyorgásomat. Elvégre mindenki magából indul ki... én sem gondoltam, hogy ennyire gyerek, csak megesett már, hogy kissé maszatosak lettek a dolgaim.

- Elnézést, persze… erre is gondolhattam volna – mondtam, miután belekortyoltam a kávémba. A kesernyés aroma egybõl letörölte arcomról a vigyort – Akkor inkább beszélgessünk a… nem is tudom. Például én elmondom miért lettem az aki, aztán te is miért akarsz az lenni, akinek épp tanulsz – haraptam a szendvicsembe.

Nem akartam egybõl vallatással kezdeni, s úgy gondoltam a jövõben is könnyebb dolgunk lesz egymással, ha kicsivel jobban megismerjük a másikat. Én nyitott voltam az ilyesmi felé, ám azt csak remélni tudtam, hogy õ is. Végül bólintott, így meg is fogalmaztam elsõ kérdésem.

- Hány éves vagy? – böktem ki a kérdést könnyedén, ám meglepett arcát látva gyorsan hozzátettem – Nem akarok indiszkrét lenni. Pusztán azért kérdem, mert így könnyebb lesz elindítanom a gondolataimat... a reggelek mindig nehezen indulnak be számomra. – kuncogtam el a végét.

- 26. – válaszolta tömören, majd beleharapott a csokijába.

- 26 évesen már két éve dolgoztam – motyogtam elgondolkodva. Arra számítottam, hogy fiatalabb, nem nézett ki 26-nak. Ahogy pedig ezen gondolkodtam egyszer csak bevillant... Pedig olyan régen volt már, azt hittem, hogy túlvagyok rajta. Talán az az idõ sohasem fog eljönni, kár is számolni vele.

Akkor már nagyjából egy év telt el azóta, hogy elveszítettem mindenkit. Az egy év alatt összesen hat öngyilkossági kísérletem volt, ebbõl kettõ kórházzal végzõdött. Errõl senkinek sem beszéltem, sem a barátaimnak, sem a csoporttársaimnak, sem pedig késõbb Charles-nak.

- Bocsánat, csak elgondolkodtam. – ráztam meg a fejem, s igyekeztem összekaparni szerteágazó gondolataimat – Szóval 26 évesen, a munka mellet egyetemistáskodtam is, a második diplomám megszerzésén ügyködtem. Mozgásterapeutának tanultam. Úgy éreztem ez még szükséges ahhoz, hogy megfelelõ ellátást adhassak a sérült gyermekeknek... a mozgás és az egyéb képességek sokkal jobban összefüggenek, mint ahogy azt gondoljuk. – igyekeztem kihozni a lehetõ legtöbbet a félresiklott kérdésbõl.

- Ez nagyszerû! – nézett rám okos tekintettel Leslie – Úgy értem...szóval... nagy dolog, hogy tudtad a két dolgot párhuzamosan csinálni, s hogy a végén idáig jutottál. – tette hozzá halkan, kissé szégyellõsen, mire elmosolyodtam. Jól estek a szavai.

- Visszatekintve sok mindent másképp csinálnék, de ki nincs így ezzel? A lényeg, hogy imádtam egyetemista lenni... ez gondolom fel is tûnt már! – nevettem a végére. Jókedvem egy szempillantás alatt visszatért.

- Én is szeretem. – foglalta össze tömören, nekem pedig eszembe sem volt ezt tovább boncolgatni. Hiba volt elkezdeni. Nem szívesen meséltem saját múltamról, s õt sem akartam faggatni. Viszont megvolt a közös pont.

Váltottunk még néhány szót úgy nagy általánosságban a diákévekrõl, majd jövõbeli terveinkrõl. A kávé és a szendvics szépen lassan elfogyott elõlem, s õ is megette a csokiját. A kisebb kitérõket leszámítva pusztán csak szakmai dolgokról beszélgettünk, elvégre az feltétlenül szükséges volt a közös munkához. A többi nem volt lényeges. Ez után pedig végre láthattam a terveket is. Leslie óvatosan elõszedte a táskájából, majd felém nyújtotta õket. Mohón vettem kézbe a szépen elkészített munkát, s tátva maradt a szám.

- Ez... – akadt el a szavam egy pillanatra – ...ez csodálatos! – nem gyõztem betelni a látvánnyal. Igaz, még csak ízelítõ, de részletes, pontos volt és minden stimmelt. Minden a helyén volt, átláthatóan és érthetõen, pont úgy, mint ahogy nemrég elmondta.

- Köszönöm! – túrt a hajába szégyellõsen.

- Magaddal szúrtál ki, mert a továbbiakban is ilyen jó munkát várok el! – vigyorodtam el, majd még párszor átfutottam a terveket.

Kérdezgettem, õ pedig készségesen válaszolt mindenre. Elmondta mi miért lenne jó így, s hogy ötleteim hogy valósíthatóak meg a legegyszerûbben. Tovább is mentünk, s az ötletekbõl újabb koncepciók születtek, ez pedig feldobta a hangulatot is.

- Munkásokon már gondolkodtál? Úgy értem van olyan, akiket szívesen alkalmaznál? – kérdezte kíváncsian, miközben én még mindig a terveket bújtam. Ötlet ötlet hátán merült fel agyamban, teljesen belefeledkeztem gondolataimba. – Van itt fénymásoló, ha gondolod, ha meg szeretnéd mutatni másnak is... kikérni a véleményét. – vigyorodott el csakhamar a buzgalmamon.

- Nem-nem! – néztem fel rá riadtan, kicsit talán pirulva is, majd elkuncogtam magam – És munkásokon sem gondolkodtam. Nem igazán ismerek senkit. – vallottam be miután sikerült csillapítanom nevetgélésem.

- Akkor annak is utánaérdeklõdöm, az egyetemen otthon vannak az ilyesmiben. – válaszolta kedvesen.

Miután mindenen végigfutottunk még utoljára, s már nem volt mit egyeztetni berekesztettük az eszmecserét. Egy hét múlva, ugyanitt újabb találkozót beszéltünk meg, s jövõ szombatra is, akkor már az épületben. Végül elbúcsúztunk egymástól és mindenki ment a maga dolgára. Jó ütemben haladt minden, ami megnyugtatott.

Délután volt még egy három fõs csoportom, ami óvodás korú, testi fogyatékossággal született gyermekekbõl állt. Okos és bájos gyermekekbõl. Mindig öröm volt velük együtt dolgozni, s ez most sem volt másképp. Játékként élték meg, és kacagva élvezték a mókás gyakorlatokat. Mikor pedig végeztünk, s hazamentek, én is mosollyal az arcomon ültem be autómba.

Úgy éreztem egy roppant sikere napon vagyok túl, ráadásul immár volt miért várni a szombatot. A városba a Dorothy jött koncertezni. Imádtam a zenéjüket, egyedi volt és volt benne valami elemi, valami mély és szexi. S bár jobb szerettem a magányosabb programokat, nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy élõben hallgathassam õket.

***

Másnap, bár nem volt délelõttre programom, korán keltem. Reggel futni indultam, rám fért, s jól esett a testmozgás. Miután lezuhanyoztam és megreggeliztem nekiálltam néhány adminisztrációs teendõ elvégzésének. Közben megebédeltem, kora délutánra végeztem is mindennel. A hétvége az enyém volt.

Gondolkodtam rajta, hogy estére elhívjak-e magammal valakit. Sok barátom volt, illetve inkább sok mindenkivel jóban voltam. Olyan viszont, akivel szívesen megosztottam volna intimebb pillanataimat, ami esetemben a kivételesen nem munkával kapcsolatos dolgokat jelentette, nem igazán.

Az egyik iskolának, ami gyógypedagógusként ellátási körömbe került, az igazgatója, egy bizonyos Wade Barell olybá tûnt érdeklõdik irántam. Ám ez inkább irritált és zavart. Válófélben volt feleségétõl, akit állítólag szemrebbenés nélkül csalt már évek óta mindenféle nõkkel, és vagy tíz évvel idõsebb volt nálam. Amúgy sem hiányzott ilyesfajta gond. Megvoltam én férfi nélkül,  nem volt szükségem társra. Jól megvoltam egyedül. Ezt meséltem be magamnak minden egyes ilyen alkalommal.

Nassoltam egy kicsit délután, majd Gin-nel kezdtem el játszani, kárpótolva érte, hogy nem kaphatott a finomságból. Nagyon okos macska volt, bár meglehetõsen öntörvényû és olykor flegma is. Még Charles-tól kaptam egyik születésnapomra. Kandúr volt, s mivel lakásban lakott ivartalaníttattam. Ennek az volt a hátulütõje, hogy nagyon kellett figyelnem rá mibõl mennyit eszik. Nem akartam, hogy elhízzon, elvégre fontos nekem. Családtag.

Hajamat kibontva hagyva, egy kényelmes farmernadrágban, bõrdzsekiben és egy laza Guns N’ Roses logós pólóban indultam el a koncertre. Ajkaimra vérvörös rúzst tettem fel, nem mintha olyannyira oda szerettem volna csalni a tekinteteket, egyszerûen csak így éreztem magam jól. Fiatalnak és erõsnek. Egyik sem voltam, de annak kellett lennem, ha meg kívántam õrizni józan eszemet.

Az elõzenekar kezdésére értem oda. Nem tódultam elõre a tömeggel, inkább csak a háttérbõl nézelõdtem. Nem volt rossz a zene, bár a hangosítás kicsit furcsa volt. Az énekbõl alig jött át valami. Az elsõ szám után orvosolták is a dolgot. S már a harmadik számnál jártak, mikor egy ismerõs hang ütötte meg fülemet.

- Emilia?! – fordultam a csodálkozó hang irányába, és nagy meglepetésemre Leslie-t pillantottam meg.

- Ö... izé... – jöttem egybõl zavarba. Hiszen õ nem így ismert meg.

Úgy éreztem magam, mintha jelmezbálban volnék... ahol rajtam kívül senki sem bújt maskarába. Pedig valójában abban a szerelésben sokkal otthonosabban éreztem magam, mint a visszafogott, elegáns munkaszerkóimban. Bár azoknak is megvolt a maguk varázsa, de kellett néha lazítani. Így sohasem éreztem fullasztónak õket.

- Izé? – vigyorodott el halványan, mire én csak szégyellõsen elmosolyodtam, lesütve tekintetemet.

- Ne légy már ilyen meglepett! Zavarba hozol! – Pillantottam fel a színpadra, hogy addig se rá kelljen néznem. Nem igazán tudtam mi mást tehetnék még hozzá a dologhoz.

- A világért se tenném! – mondta, majd õ is így tett.

- Na és hol van az az ördögi kis boszorka, aki ilyen helyre hozott téged? – kezdtem el incselkedni. Igazán rászolgált, megérdemelte hogy ne csak nekem legyen kellemetlen.

- Úgy látom nem csak én jöttem egymagam. – vágott vissza könnyedén, mire ismét felé sandítottam.

- Beszélj csak a saját nevedben, az én kedvesem a színpadon van! – kacsintottam rá játékosan.

- Az énekes talán?... nem, õ túl nyálas hozzád. A dobos meg szakállas... – kezdte el méregetni az elõzenekar tagjait. Persze látszott rajta, hogy vette a poént, s egy pillanatig sem gondolja, hogy igazat mondtam.

- Az kizáró ok volna? – színleltem nagy csodálkozást.

- Az öreglányok nem szeretik a szakállt! – pillantott õ maga is énfelém, szavaira morcosan húztam össze a szemöldököm.

- Naaa! – adtam hangot nemtetszésemnek. Talán még a kezemet is csípõre tettem.

- Gyere, kárpótlásul meghívlak egy sörre, úgyis én vagyok a soros! – indult el az italpult felé.

- Nem iszom. Mást kell kitalálnod! – közöltem vele sóhajtva. Pedig igazán jól esett volna egy sör. Az alapján, amit még fel tudtam idézni ízébõl biztosan, pedig változatlanul nem voltak ínyemre a keserû dolgok.

- Ennek örülök, nagyon ciki lett volna egyedül kólázni. – lépett a pulthoz, majd kért is két üdítõt.

Én pedig némán követtem. Nem kérdeztem miért nem iszik, nem tartozott rám, ahogy rá sem, én miért nem teszem. Örültem, hogy találkoztam egy ismerõs arccal, ennyi volt az egész. Az külön jó volt, hogy õ sem rajongott a tömegért, így nem kellett egyedül hátul ácsorognom. Okos és szellemes fiúnak találtam, és az volt a legjobb, hogy nem emlékeztetett a világon senkire. Jól esett a társasága.

Másnap ugyanis nem az iskolapadot kellett koptatnom, hanem egy igazán fontos projektben kellett részt vennem. Gyakorlat, jegyre, ami az év végi bizonyítványomban vastagon fog állni, duplán aláhúzva. Egy igen bõ lista került elénk, azonban nem mi választottunk, hanem a professzor sorsolt. Nem jártam rosszul, egy beteg gyerekekkel foglalkozó intézményt kell felújítanom, igaz elég kevéske pénzbõl. Éltem én már rosszul, úgy vagyok vele menni fog. De attól igenis izgultam.

Ahogy alváshoz készülõdtem, összeszedtem az alvós pólómat és rövidnadrágomat egy alsóval, csak az járt a fejemben miket lehetne újra felhasználni, hogy olcsón kreatív helyet csinálhassak a gyerekeknek. Az emberek sok mindent kidobnak, amibõl remek dolgokat lehet csinálni. A fürdõbõl visszafelé is gondolkodtam, pedig még nem is láttam mibõl kéne kihoznom valami jobbat és szebbet.

A párnára hajtottam a fejemet, s míg eldöntöttem hogy akarok ma este elaludni, egyre nagyobb izgalom lett úrrá rajtam. A szobában sötét volt, én mégis formákat, alakokat és színeket láttam mindenhol. Ilyen ez, mikor az ember belsõépítész.

Azonban egyszer csak egy kecses kéz jelent meg, gyengéden simított végig arcomon, ajkammal játszott mutatóujjával. Szorongtam, hevesen vert a szívem, talán még izzadtam is. Közelebb hajolt a nõi alak, hajától szemeit nem láttam, azonban a vörös rúzs ajkain jobban elvonta a figyelmemet.

- Gyerünk, Fucky, tedd be jól.

Rémkép. Múlt. Fájdalom. Még mindig visszajárt, még mindig kísértett és nem eresztett, pedig igazán megtehette volna már. Én Leslie Lambert voltam, a belsõépítész tanonc. Nem Fucky, a negyed szexmániása. Már nem.

///***\

Reggel lelkesen készülõdtem, jegyzetfüzetet és tollat csempésztem a válltáskámba. Még egy párszor körbeszaladtam a szobában nehogy ott hagyjak valamit, végül üres gyomorral roppant mód izgulva elindultam az egyetemhez. A mellette lévõ parkolóban kellett találkoznom a hölggyel, a tanár úr nem is mondott ennél többet. A címet azért nem adta meg, mert állítólag így könnyebb az odajutás. Nem ellenkeztem, felesleges volt, eleve nem jutottam szóhoz a nagy meglepetéstõl.

Ahogy végigsétáltam a parkolón és egy hölgyet kerestem a tömegben, kezdett eluralkodni rajtam egyfajta szorongás. S ha nem találom meg? Vagy még rosszabb: ha nem leszek jó neki? Ha nem tetszik a munkám? Akkor nekem végem. Minden téren. A prof megbuktat, és lehet tovább se mehetek. Mi lesz akkor megint velem? Nem hinném, hogy még egyszer túlélem ezt az egészet. Egyszerûen érzem, hogy még mindig nincs erõm semmihez és senkihez.

- Nem kedvesem... azt hiszem valaki mást keres... – hallottam meg tõlem pár lépésnyire egy idõsebb férfi hangját. Felvont szemöldökkel indultam meg feléjük, s ahogy az ismeretlen nõre esett a tekintetem, a szívem mintha megnyugodott volna. Õ lesz az.

- Elnézést hölgyem, azt hiszem engem keres! – szóltam oda, mire a nõ felém fordult. Vörös, huncut tincseit feltûzte, de így is pár az arca mentén táncolt. Zöld szemei engem vizslattak érdeklõdve, biztos nem erre számított, hanem egy…. hanem, nos egy végzett belsõépítészre.

- A nevem Leslie Lambert, én vagyok az a diák, akit a központ átépítése terveinek elkészítésével bíztak meg – hadartam el, míg kezemet nyújtottam felé. Egy darabig csak nézte, én pedig attól féltem nem fogja elfogadni s a gyanúm beigazolódik. Mégis, lassan csak a kezembe simította sajátját, hogy kezet rázhassunk.

- Szép napot, Emilia Meadows vagyok! Diák? – Na, kezdõdik. Mégse lesz jó így neki? Nem mondták volna? - Nem nagy feladat ez, egy tanuló számára? – érdeklõdött, de szerencsére nem gúnyolódva, hanem inkább… incselkedve.

- Majd a terveim után eldöntheti – vágtam vissza egy mindenre elszánt halovány mosollyal a szám szélén. Nem adhattam fel, bizonyítanom kellett. Annyi ötletem volt már, nem hagyhattam, hogy kárba vesszenek.

- Akkor ne is húzzuk az idõt, induljunk! – intett fejével egy téglavörös, régi 79-es Chevrolet Camino felé, ami minden bizonnyal az övé. Kicsit feszélyezve éreztem magamat, de követtem.

- Egy pillanat, átveszem a cipõmet... – adta meg szavakban az okot arra, mire fel ez a nagy kavarodás az ajtókkal kapcsolatban.

- Látom nagyon aprólékos – jegyeztem meg, míg elsétáltam mellette és végül helyet foglaltam az anyósülésen. - Gondolom a központtal kapcsolatban is ennyire aprólékos. – Úgy tûnt mégse lesz olyan rossz ez a munka.

- Rátapintott a lényegre, úgyhogy út közben akár meg is beszélhetjük az alapkritériumokat! – jelentette ki, míg az áthúzott cipõs lábával rálépett a gázra.

Emilia mindent rendesen elmagyaráz az úton, amitõl még jobb képet kapok az elképzeléseirõl. Nem lesz könnyû munka, ugyanis egyszerre kell kreatívnak és elérhetõnek lennie a beltérnek, hisz komolyan sérült gyermekeknek is jól el kell majd igazodniuk. Ahogy közeledünk a leendõ vásznam felé, ami az épület lesz, egyre jobban összeáll a kép. Emilia leparkol a parkolóban, majd kiveszi a kulcsot a kocsi indítójából.

- Erre jöjjön, hátul megyünk be! – irányított lelkesen.

- Mindkét bejárat akadálymentesített kell, hogy legyen? – állok meg egy pillanatra, még felnézek a nagy épületre. Lesz mit terveznem és kigondolnom, ez már biztos.

- Jó lenne, de egy is elég. Amire a költségvetésbõl futja... – teszi hozzá a bûvös szót, amibõl mindent leszûrök. Szóval nem elég a nagy méret, a sok munka, még azt is át kell gondolnom, hogy mi mennyibe fog kerülni, hogy a legolcsóbb és a legjobb.

- Akkor mindkettõ az lesz, majd kihozom a költségvetésbõl – jelentem ki magabiztosan. - Hány helyiségre oszlik? – érdeklõdöm, míg elõveszem a tollat és a noteszt, amit a táskámba raktam. Tudtam én, hogy kelleni fognak.

- Lássuk csak...- kezd bele, én pedig koncentrálok, hogy mindent lejegyzeteljek. - Az alagsorban van két nagy tornaterem, ezekbõl mint már említettem uszodát szeretnénk kialakítani a vízi terápia miatt. Itt a földszinten is van kettõ kisebb, a folyosó keleti végébõl nyílnak. Utána van egy fürdõblokk, de borzasztó állapotban van. A mosdók mellett szeretnénk egy kis kádat is, az megkönnyítené a babajátékok fertõtlenítését. Ezt követi 3-3 terem, az utolsó kettõbõl nyílik két kis szertárféle, azt majd valószínûleg raktárnak fogjuk használni.

- És az emelet? – alig bírtam az iramot, emellett a macskakaparás az írásomhoz képest szépírásnak bizonyult, s ehhez jött az is, hogy a lépcsõt is kiszúrtam. Érdeklõdve figyeltem, majd gyorsan felfirkantottam a papírra az emelet szócskát és kétszer aláhúztam.

- Az emelet egyelõre nem fér bele a keretbe, de szívem szerint valami játéktár-szerûségnek adna helyet – magyarázza, amit jegyzetelek is. - Egy olyan helynek, ahol egészséges és sérült gyermekek együtt játszhatnak, együtt akár a szüleikkel és a testvéreikkel. Feltöltenénk minõségi játékokkal, remek kis délutáni programot kínálna.

- Értem. Jól hangzik – jegyeztem meg, míg elkezdtem körülnézni. Jó lenne, ha nem kéne mindent visszaszedni a szerkezetig. Meg kéne nézetni a szigetelést, a fürdõben a csempék minõségét, oh és a csövek a falban… csak egy csõtörés hiányzik.

Két órán át csak jegyzetelek és mérek, mindent alaposan feljegyzek. Szeretem, ha minden adat megvan, hisz akkor így a költségeket is pontosabban meg tudom mondani. Persze a dolgozók munkájától is fog függni, hisz ha valamit elhasználnak, elvisznek, elrontanak… mindig rá kell számolni pluszban. Bár nehéz úgy koncentrálni, hogy épp felemésztem magamat, olyan éhes vagyok…

- Nos? – kérdezte Emilia, míg az emeltrõl lefelé tartottunk.

- Holnap reggel neki is állok a terveknek - feleltem elrakva a jegyzetfüzetemet, amiben minden fontos adatot tudhattam.

- Akkor végeztünk? – kérdezett rá a lényegre.

- Igen, végeztünk – biccentettem aprót. Némán követtem a kocsiig, ahol már épp bepakoltam volna magamat is az anyósülésre, mikor Emilia felrikkantott meglepetten.

- Hûha, jól elment az idõ! Éhen halok, jöjjön, együnk valamit!

- Köszönöm, de nekem... – kezdtem volna bele egy lelkes ellenkampányba, azonban nem hagyta, hogy befejezzem és nyerhessek egy éhezéssel teli napot.

- Ne kéresse magát, hallottam, hogy a maga gyomra is korog, és nem szeretek egyedül falatozni! – korholt le, én pedig úgy éreztem magamat, mint egy öt éves kisgyerek, aki a nagy játszásban elfelejtett enni, s most jól leszidták.

- Rendben, de én fizetek! – jelentettem ki magabiztosan, míg a pénztárcám sikítva könyörgött a kegyelemért a táskám gyomrában.

- Felejtse el, én hívtam meg... no meg egyetemista, egy ebéd visszautasíthatatlan ajánlat kell hogy legyen egy egyetemistának – kuncogta, ami kicsit rosszul érintett.

- Most burkoltan lekoldusozott Miss. Meadows?! – mosolyogtam az enyhe célzást, ami átgondolva, szinte igaz volt. A milliárdos kölyke most kuporgatott, hogy legyen pénze. Micsoda cikk lehetett volna,a pámnak csak ez hiányzott volna.

- Én is voltam egyetemista Mr. Lambert. Tudom milyen éhezni – felelte, míg a kis bár felé tartottunk.

- De ön a hölgy, Mrs! Irtó furán fog rám nézni a kiszolgáló, ha ön fizet – próbáltam meggyõzni arról, had fizessek. Ezt diktálta az illem, amit annak idején magasról letojtam.

- Ennyire öregnek tûnök? – tette fel hirtelen a kérdést, mire nekem kellett pár pillanat, hogy kapcsoljak. Basszus! Lehet nem házas?

- Nem, dehogy! – túrtam bele idegesen a hajamba.  - Miss... Miss-t akartam mondani! – nyitottam ki elõtte az étteremajtót. Kerestünk egy üres asztalt, ahol helyet foglaltunk. Az étlap az asztalon volt, de végül mindketten egy hamburger mellett döntöttünk. nagy volt és laktató, emellett árban a legjobb is.

- Akkor mi legyen? Enged fizetni? – szólaltam meg várakozás közben a kényes témát felbolygatva.

- Odaadom a pénzt, és ön fizet, Mr. Lambert! – vágott vissza, amitõl már majdnem elnevettem magamat. Nem ismert, nem tudhatta mennyire el tudom magamat határozni, s véghez is vinni. Végül csak én fizettem, nem hagytam, hogy õ perkáljon a kajáért. Ezután visszamentünk a kocsihoz, õ pedig elfuvarozott az egyetemig, ahol számot cseréltünk és elváltak útjaink.

Csendben indultam el a hatalmas, ódon épület felé, hogy az idõnek megfelelõen beülhessek az elõadásra. Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, aminek egy ok a koncentrálásra gyógyír lehetett.

///***\

Egy pár napig nem vette fel a kapcsolatot Emiliával, hisz a tanulás mellett kellett az õ terveivel foglalkoznom. Persze, nem hanyagoltam cseppet sem el, minden este dolgoztam rajta minimum egy órát. Persze, ez az alvásomra ment rá, azonban egy egyetemista jól ismerte azt a bûvös hármas halmazt, amibõl csak az egyiket tudhattad magadénak. Ezért se volt szociális életem: tanultam és aludtam.

A munkánk során pontozták az eredetiséget is, azonban nekem is voltak olyan pillanataim, mikor másoktól kellett löketet vennem. Nem egy olyan oldalt figyeltem lelkesen, ahol házi készítésû dolgokat készítettek a lelkes blogolók és írók. Nem teljes mértékben használtam fel az ötletüket, emellett a díszítés a legkisebb gondom volt mindig, de roppant mód élveztem a színek kombinálását.

Egyik este azonban az alap – ami a legfontosabb volt – már késznek bizonyult. Persze Emilia véleménye is kellett ahhoz, hogy mélyebben beleáshassam magamat a dolgokba. Egy falat akartam bontatni csak, ami helyére egy könnyed húzóajtót terveztem. Így a két csoportot el lehetett egymástól különíteni, azonban a játék alkalmával hatalmas tér állt számukra készen a kalandokra.

A telefonomért nyúltam, majd kikerestem belõle Emlia számát. Nem volt még csak nyolc óra, reméltem nem lesz ebbõl nagy gond. Nem igazán tudtam volna máskor hívni, sok órám késõig tartott, napközben pedig jól tudtam, hogy õ is keményen dolgozott.

- Szép jó estét! – vette fel csilingelõ hanggal a vonal másik végén.

- Szép jó estét, itt Leslie – szóltam bele -, remélem nem zavarom.

- Oh, akkor nem veszem fel – jelentette ki kuncogva. - Miben segíthetek?

- Nos – túrtam bele a hajamba, majd a ceruza után nyúltam s az asztalomon heverõ rengeteg rajzot kezdtem el figyelni. –Kész vagyok az alap elképzeléssel.

- Ilyen gyorsan? – jött a döbbent kérdés, ami kicsit rosszul érintett. Idegesen haraptam bele az alsó ajakamba. Nem akartam, hogy azt higgye, elkapkodom.

- Nos, sokat dolgoztam rajta – kezdtem bele, majd miután megköszörültem a torkomat, folytattam. – S mint mondtam, ez az alap elképzelés. Hogy legyenek a szobák, kell e valamit egybe nyitni, hova milyen burkolót javasolok és hasonlók. Természetesen ezek mind csak tanácsok, hisz maga az épület már kész van, a belteret kell remekül megoldanunk.

- Oh, értem – nyugtázta. – Kaphatok egy kis ízelítõt így lefekvés elõtt? Ugye ezért hívtál, nem csak azért, hogy ezen járjon egész este az agyam? – Széles mosolyra húztam az ajkamat, míg a tollal játszadoztam.

- Nem, nem terveztem ilyen gonosz lenni – mosolyogtam a telefonba. – Ezért is hívtam, no meg egy idõpont egyeztetésért.

 Miután gyorsan összefoglaltam neki mire jutottam, s örült neki, kicsit megnyugodtam. Tartottam attól, hogy a munkámat összecsapottnak esetleg rossznak vélte, esetleg mindkettõnek egyszerre Azonban szerencsére ez nem így volt, hangjából jól kihallatszódott, hogy tetszettek neki az aprós kis ötleteim. Ezután megegyeztünk a két nap múlva történõ találkozóban, ami megint az egyetemi parkolóból indult.

Én addig is finomítgattam a rajzokon, utána néztem pár árnak is, hisz tudtam, hogy a költségvetés komoly mérce volt a beruházás alatt. Errõl is beszélni akartam Emiliával, van e terve már a munkásbrigádhoz, esetleg keresgél e. Ebben is ezer örömmel segítettem volna neki, a professzort is megkérdeztem volna, tud e rendes csapatot, ahol nem fognak annyit lehúzni a költségvetésbõl és jól is dolgoznak. Az ilyennek mindig híre megy.

A megbeszélt nap reggelén bepakoltam mindent gondosan a táskámba, ami akkor sokkal teltebb formát kapott, mint elsõ alkalommal. Mappák, ceruzák, jegyzetfüzet – ha netán valamit fel kellett volna jegyeznem.

Jóval korábban értem a parkolóba, ahol a nagy várakozásban elõkerült még a régebbi cigis doboz a táskám aljáról. Nem voltam rá büszke, de olyan szinten evett az idegesség, hogy muszáj volt legalább egyet az ujjaim között tartanom. Az elmúlt pár napban nem sokat aludtam, emellett sokat güriztem ide is meg oda is. nem akartam rágyújtani, így mikor feltûnt az ismerõs téglavörös tragacs, gyorsan visszagórtam mindent a táskába. Gyújtó amúgy se volt nálam…

- Jó reggelt – állt meg a kocsi elõttem, amiben Emilia mosolygott vidáman. – Beszállsz, vagy esetleg mutassam meg hogy kell?

- Jó reggelt – feleltem mosolyogva. – Lehet nekem kéne megmutatnom önnek hogy kell kiszállni  - feleltem mosolyogva, zsebre vágott kezekkel. – A könyvtárban foglaltam helyet, ahol mindent nyugodtan átbeszélhetünk. Enni pedig tudunk a baráti áron árusító büfében.

- Mikre nem gondolsz – mosolyogta, majd egy közeli parkolóhelyre letette a kocsit. Én addig a padkán egyensúlyozva várakoztam, s mikor végre elindult felém szó nélkül léptem egyet hátrébb, majd fordultam az egyetem irányába.

- Oh, a sok emlék… - sóhajtotta, míg a bejárat felé igyekeztünk. – S ha lehet, tegezz csak nyugodtan. Még a végén vénlánynak néznek – jegyzi meg, amire én csak bólintok egy aprót, hogy megértettem.

- Te is ide jártál? – vontam fel a szemöldökömet csodálkozva. – Mert nem tudok olyan képzésrõl, ami… szóval… - magyaráztam volna, de valahogy nem jött a helyes szó a számra.

- Nem, nem itt tanultam se nem végeztem – csóválta fejét tagadóan, amitõl a vörös tincsei ide-oda táncoltak. – Azonban nagyon régen jártam egyetemi területen… nosztalgikus lesz - kuncogta.

Nem feleltem semmit se, csak halvány mosollyal az ajkamon folytattam az utamat az épület felé. A kacskaringós folyósokon végigkalauzoltam, míg õ csendben vagy éppen pár szóval kommentálta a látottakat. Páran kódorogtak a folyosókon, de a legtöbbjüket nem ismertem. Próbáltam a lehetõ legkevesebb kapcsolatot kiépíteni a diákokkal, hisz így kevesebb volt az esélyem arra, hogy valami rosszul süljön el.

- Erre, itt lesz a könyvtár – mutattam balra az egyik elágazásnál.

- És a büfé? – érdeklõdött, mire én megálltam s hümmögve megfordultam.

- Az kicsit odébb van.  Miért?

- Reggel nem volt idõm kávéra, gondoltam bepótolom itt – felelte õszintén. – A számokhoz kicsit..nos, ahhoz éberebbnek kell lennem. Hisz ez egy nagyon komoly téma, s fontos jó döntést hoznunk – tette hozzá sokkal komolyabban.

- Akkor menjünk egy kávéért – indultam el nyugodtan a másik irányba, továbbra is magamba zárkózva. Nem zavart, hogy Emlia többet beszélt, min én. Pontosabban annyit, amennyit kellett volna. Nekem azonban nem ment, hiába volt annyira közlékeny és nyílt. Jól éreztem magamat a pulóverem védõ takarásában.

Emilia kért egy kávét egy szendviccsel, én pedig egy csokoládét vettem. Sikeresen találtunk egy szabad asztalt, ahová aztán leültünk együtt. A fekete szutykot alaposan teletömte cukorral s kis tejszínnel enyhítette, majd elégedett sóhajjal a szendvicsért nyúlt.

- Akár itt is neki eshetünk – jegyezte meg halkan, láthatóan nagyon érdekelték a tervek. – Persze miután megetted a csokidat, nem akarom,hogy valamit újra keljen rajzolnod, mert összemaszatolod – tette hozzá gyorsan, mikor meglátta, hogy épp a twixem kibontásával bajlódtam.

- Nem kell ennyire gyereknek nézned - mosolyogtam. – Sokszor sikerül nem leennem magamat – erre csak az ajkához kapta kezét, s hiába takarta ajkait, szemein jól látszódott mennyire jól szórakozik.

- Elnézést, persze… erre is gondolhattam volna – jegyezte meg, miután lenyelte a korty kávét. – Akkor inkább beszélgessünk a… nem is tudom. Például én elmondom miért lettem az aki, aztán te is miért akarsz az lenni, akinek épp tanulsz – hozta fel a témát, majd a szendvicsébe harapott.

Tudtam, hogy illetlenségnek bizonyult volna, ha nemes egyszerûséggel közlöm vele, hogy nem akarok ilyet, így már azon törtem a fejemet, hogy mit feleljek. A csoki édes íze a számban s a cukor a szervezetemben pedig remélhetõleg elõsegített egy édesebb képet, mint a valóság maga volt. Végül csak bólintottam egy aprót helyeslõen, miszerint benne vagyok.

A tavasz egyik legelsõ napja volt, idõjárás tekintetében legalábbis mindenképpen. Hosszú és hideg tél volt mögöttünk, így nagy felüdülést jelentettek az elsõ melengetõ napsugarak. Egyetlen hétvége alatt vagy tizenöt-húsz fokot melegedett a levegõ, s én végre cipõcskére válthattam a  fekete, bélelt, kopott téli csizmámat.

Mintha egy korszak ért volna véget, az életem újra sínen volt, és úgy éreztem fontos megálló felé közeledik. Ma elkezdõdik a fejlesztõ központ felújítása, s ha minden rendben megy nyáron már nekem is saját, önálló kis termem lesz, már nem csupán bérelni fogom eddigi helyemet, ekképpen ott is hozzáláthatok a teljes átalakításának. Tele vagyok új célokkal és ötletekkel, és ez csodás érzés.

Mivel ezen a napon csak délután voltam gyerekekkel, akkor is egészen kicsikkel, akiket nem nagy munka emelgetni, harisnyám fölé egy térdig érõ, barackszínû, háromnegyedes ujjú kis vászonruhát húztam, hozzá pedig egy bordó cipõt.

Kiléptem a lakásomból és izgatott, szapora léptekkel indultam is a kocsimhoz. Egy téglavörös 79-es Chevrolet Camino, igazi retro autó. Kissé ütött kopott, de még gurul. Még az apámé volt, s istenigazából már rég le kellett volna cserélnem, de nem visz rá a lélek. Szeretem ezt az autót, a szüleimre emlékeztet, akik voltaképpen benne élték ifjúkorukat.

 Miután lecseréltem magassarkúmat az autóvezetéshez használt sportcipõre indítottam is.  Imádtam autót vezetni, volt benne valami pezsdítõ, valami izgalmas, szinte leírhatatlan... már amikor nem épp a reggeli dugó kellõs közepén totyorogtál. Ez a fajta autóvezetés inkább lelombozó, mint üdítõ. Az egyetemre tartottam, ott kellett találkoznom a belsõ építésszel, akinek majd megmutatom a fejlesztõközpont épületét, s aki majd megmondja, mit tudunk belõle kihozni.  Már-már kezdtem úgy érezni, hogy eddigi vidámságomat is felõröli ez az unott forgatag, ám hála istennek közel volt a célom. Csupán pár sarok ide az egyetem, viszont a központ, ahová már a belsõépítésszel  szándékoztam eljutni, a város túlsó végében volt.

Miután leparkoltam és kibújtam a sportcipõbõl, hogy lábaimat újra a bordó kis csodába bújtassam. Ez után kíváncsian néztem körül... az építész elvileg valahol itt, a parkoló környékén várt, csak az volt a baj, hogy rajta kívül még legalább 40-50 ember téblábolt. Tanácstalanul néztem végig az embersokaságon, az elsõ gondolatom az volt, hogy jobbról balra végigkérdezgetek mindenkit, míg meg nem találom az építészemet. Szerencsére azonban máshogy alakult.

Egy sötétkék szempárt fedeztem fel a tömegben, egy vastagkeretes szemüveget és... õszülõ halántékot. A többi ember mellette szinte gyermeknek tûnt... hát persze, egyetemisták! Egy építész, az biztosan egy végzett építész, s mivel egyetemre jöttem, biztosan egy tanár! Indultam is, hogy bizonyosságot nyerjek feltevésemrõl.

- Jó napot, Emilia Meadows vagyok, a gyógypedagógus! - nyújtottam felé a kezem - Biztosan Ön az építész, akit a Fejlesztési Központ felújítására kértek fel, ugye? - mosolyogtam mint a tejbetök.

- Nem kedvesem... azt hiszem valaki mást keres... - sápadt el a szemüveges alak. Látszott rajta, hogy nem nagyon érti a dolgot, és ez velem is megértette, hogy nem õ az emberem. Oltári ciki volt...

- Elnézést hölgyem, azt hiszem engem keres! - ütötte meg a fülemet egy kellemes, mély, megnyugtató férfihang.

A hang felé fordultam, s egy újabb kék szempárba ütközött tekintetem. Egy magas fiatal férfi állt elõttem. Markáns arc, mély, okos szemek, sötétbarna haj. Tizenöt évesen épp ilyenrõl álmodtam talán, mint õ. Le merném fogadni, hogy a nõnemû csoporttársai bomlanak utána mind. Még szerencse, hogy én már kinõttem a szerelembõl.

- A nevem Leslie Lambert, én vagyok az a diák, akit a központ átépítése terveinek elkészítésével bíztak meg. - nyújtotta felém a kezét, amit én kisebb habozás után el is fogadtam.

- Szép napot, Emilia Meadows vagyok! - nyújtottam a kezem mosolyogva, majd még egyszer végignéztem rajta - Diák? - haraptam az ajkamba, próbálva elkerülni, hogy szélesedjen a mosolyom - Nem nagy feladat ez, egy tanuló számára? - kérdeztem inkább csak incselkedve, mint szemrehányóan.

- Majd a terveim után eldöntheti. - válaszolt valamiféle apró kis furcsa mosolyfélével. Nem volt a szavaiban semmi sértettség, vagy önérzetesség. Tekintetén pedig elszánt volt és furcsa mód megnyugtató. Lesült róla, hogy tudja mit csinál.

- Akkor ne is húzzuk az idõt, induljunk! - biccentek az autóm felé, majd elindulok elõvéve a kulcsomat. Kinyitom az ajtómat, majd az anyósülését is - Egy pillanat, átveszem a cipõmet... - mondom, majd hozzá is látok.

- Látom nagyon aprólékos. - jegyezte meg elsétálva mellettem, majd beült mellém - Gondolom a központtal kapcsolatban is ennyire aprólékos. - kezdett el puhatolózni egy újabb furcsa kis mosolygással az ajkán.

- Rátapintott a lényegre, úgyhogy út közben akár meg is beszélhetjük az alapkritériumokat! - mondtam céltudatosan majd elindítottam az autót.

***

Mindenképpen egy vidám, barátságos helyet szeretnénk, ahol a testi és értelmi fogyatékos gyermekek boldog biztonságban érezhetik magukat, és természetesen nem okoz nekik nehézséget a közlekedés. Ezek voltak az alapkritériumok, melyeket részletesen megbeszéltünk mialatt a központhoz kocsikáztunk. Mikor kiszálltunk az autóból már teljesen tiszta lehetett Mr. Lambert elõtt, hogy mit is akarok.

- Erre jöjjön, hátul megyünk be! - mutattam az utat miután lezártam a kocsit.

- Mindkét bejárat akadálymentesített kell, hogy legyen? - kérdezte megállva, szemrevételezve az épületet.

- Jó lenne, de egy is elég. Amire a költségvetésbõl futja... - mondtam kissé szomorkásan, hiszen unalmas és tragikus dolognak találtam mindig is, ha az ilyen nagyszerû és hasznos dolgoknak állta útját a pénz.

- Akkor mindkettõ az lesz, majd kihozom a költségvetésbõl. - mondta bíztatóan a fiú, majd besétáltunk az épületbe - Hány helyiségre oszlik? - kérdezte egybõl, elõvéve egy kis noteszt.

- Lássuk csak... az alagsorban van két nagy tornaterem, ezekbõl mint már említettem uszodát szeretnénk kialakítani a vízi terápia miatt. Itt a földszinten is van kettõ kisebb, a folyosó keleti végébõl nyílnak. Utána van egy fürdõblokk, de borzasztó állapotban van. A mosdók mellett szeretnénk egy kis kádat is, az megkönnyítené a babajátékok fertõtlenítését. Ezt követi 3-3 terem, az utolsó kettõbõl nyílik két kis szertárféle, azt majd valószínûleg raktárnak fogjuk használni.

- És az emelet? - nézett el a lépcsõ felé miközben ajkait résnyire nyitotta. Igazán aranyosan festett.

- Az emelet egyenlõre nem fér bele a keretbe, de szívem szerint valami játéktár-szerûségnek adna helyet. Egy olyan helynek, ahol egészséges és sérült gyermekek együtt játszhatnak, együtt akár a szüleikkel és a testvéreikkel. Feltöltenénk minõségi játékokkal, remek kis délutáni programot kínálna.

- Értem. Jól hangzik. - mondta elgondolkodva, majd elkezdte komótosan végigjárni a helyiségeket.

Vagy két órát legalább eltöltöttünk ott, míg õ szorgalmasan jegyzetelgetett és leméricskélt mindent. Még az emeletre is felnézett. Közben mindkettõnk hasa szorgalmasan korgott, jelezve, hogy ideje indulni.

- Nos? - kérdeztem amint lesétált a lépcsõn.

- Holnap reggel neki is állok a terveknek. - felelte elrakva a jegyzetfüzetét.

- Akkor végeztünk? - kérdeztem mosolyogva.

- Igen, végeztünk. - mondta, majd mindketten kifelé indultunk.

- Hûha, jól elment az idõ! - pillantottam az autóhoz érve a telefonom kijelzõjére - Éhen halok, jöjjön, együnk valamit!

- Köszönöm, de nekem... - szabadkozott rögtön, de közbevágtam.

- Ne kéresse magát, hallottam, hogy a maga gyomra is korog, és nem szeretek egyedül falatozni! - valóban nem volt különösebb oka a meghívásnak... mármint annál különösebb, hogy nem szerettem egyedül enni. Egy idõ után semmi olyat nem szeret az ember, ami gyakran történik.

- Rendben, de én fizetek! - biccentett balra, ahol pár háztömbnyire egy kis gyorsétterem villódzó fényei látszottak.

- Felejtse el, én hívtam meg... no meg egyetemista, egy ebéd visszautasíthatatlan ajánlat kell hogy legyen egy egyetemistának. - kuncogtam.

- Most burkoltan lekoldusozott Miss. Meadows?! - mosolyodott el õ is halványan. A mosolyában még mindig volt valami elképesztõen furcsa. Ha nem mosolygott sokkal boldogabbnak tûnt.

- Én is voltam egyetemista Mr. Lambert. Tudom milyen éhezni. - kuncogtam megint miközben már félúton jártunk.

- De ön a hölgy, Mrs.! Irtó furán fog rám nézni a kiszolgáló, ha ön fizet. - erõsködött tovább, míg én csak nevettem.

- Ennyire öregnek tûnök?

- Nem, dehogy! - mondta a hajába túrva - Miss... Miss-t akartam mondani! - nyitotta ki elõttem az étteremajtót, majd kisvártatva már a pultnál válogattunk.

Végül mindketten a hamburger nevû amerikai nemzet eledel mellett döntöttünk, s immár helyet foglalva vártuk, hogy elkészüljenek a burgerek.

- Akkor mi legyen? Enged fizetni? - terelte vissza a beszélgetést eredeti medrébe Leslie.

- Odaadom a pénzt, és ön fizet, Mr. Lambert! - jutottam el arra a szintre, ahol a magázódás inkább tûnt incselkedésnek, mint bármi másnak. Nem is értem miért kezdtük el egyáltalán, de már olyan jó móka volt...

Végül õ fizetett. Persze megjegyeztem, hogy jó neki, ha ennyi felesleges költõpénze van, de nem különösebben hatotta meg. Beültünk a kocsiba, kiraktam az egyetemnél, telefonszámot cseréltünk és ment is a dolgára. Én pedig az autóban maradtam, s csak ültem ott egy darabig. Boldog voltam, úgy éreztem igazán jó napom volt.

újra és újra, mondhatni az idõk végezetéig. Az élet akár egy kerék, mi pedig magatehetetlenül vergõdünk benne. Ki belül, ki kívül, vagy épp egy sziklához láncolna.

Türelmetlenül forgolódok a szikla tetején, majd mikor az óra éjfélt üt, meredten, mozdulatlanul nézem végig, ahogy gazdám újból testet ölt.

Példáját követve én is alakot váltok, szárnyaim elcsökevényesedve simulnak a hátamhoz, a taréjok, tüskék és karmok is eltûnnek.

- Indulás – hangzik a parancsszó, mire csak levetem magam a szikla tetejérõl és szótlanul bólintok.

Lepusztult környék, romos házak, és azok rettegõ lakói. Néha már a gyomrom is felfordul, de nem tehetem mást, mint hogy követem.

- Lindain... ma is megint gyilkolni fogsz?- kérdem unott hangon. Megáll, de nem fordul felém.

- Úgy terveztem... az õ erejükbõl töltõdöm fel, vérük éltet, lelkük pedig fegyver...talán valami gondod van ezzel, sárkány?- csak felhorkanok, még ha zavarna is, tehetnék ellene bármit is?!

- Engem aztán hidegen hagy, hogy te mit csinálsz, mivel látom se lebeszélni se megakadályozni nem tudlak... amíg nekem nem kell belefolynom, édes mindegy!- fordulok el unott fejet színlelve, pedig legbelül fáj, amit a fejéhez vágtam és hogy ilyen rideg a kapcsolatunk.

Gondolataimban elmerengve nem veszem észre mikor hátra int nekem. Majdnem neki is megyek, aztán különös érzés jár át. Idegenek a szigeten...egy másik sárkány. Bele szagolok a lebegõbe, az édeskés füst szagból ítélve nõstény.

- Nexo!- Lindain kiáltása ránt vissza az édes merengésbõl, meg kellene néznem õket magamnak...hiába másik sárkány, õ mellette veszély les rájuk. Ott hagyom õt és a szagot követve hamarosan meg is találom a jövevényeket.

Két nõ, egy kicsi lila, megy egy páncélba bújt nõci....ahogy érzem, a lila lesz a nõstény sárkány.

- Nem szabad itt lennetek! Menjetek innen!- mondom nekik végül

-Ki vagy és mit akarsz itt?-kérdi a kis sárkány, a másik meg támadó helyzetet vesz fel...mintha lenne bármi esélyük is ellenem, vagy ha támadni akarnék....

- Semmi közöd hozzá ki vagyok, itt ti vagytok a betolakodók!- mordulok rájuk. Már készülök újra sárkánnyá válni, mikor Lin is megjelenik....nah, pont jókor. Egy ideig csak köröz felettünk, majd mikor megunja le is száll, pont mellém.

- Ti meg kik vagytok és mit kerestek itt? Ez itt az én szigetem, semmi keresnivalótok itt, kélek távozzatok!

- Mi az, hogy a te szigeted?! Bocs, kedves akárki, de nem láttam sehol a neved, így pedig nem állíthatod, hogy a tiéd! A kedves kis barátodat pedig tanítsd meg, hogy ne üsse mások dolgába az orrát, különben pórul jár.- na jó. Ezt nem kellett volna. Alapból higgadtan tûröm a sértegetést, de most rossz helyen rúgott belém. Vissza változom, majd két lábra ágaskodom és úgy üvöltöm el magam. Fene...mért nem születtem valami nagyobb sárkányfajba!

Lin felé pillantok, aki éppen szarvait mereszti az ég felé. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy mi is õ valójában, de máig nem sikerült rájönnöm.

- Mi a neved asszony, csak hogy tudjam, mit véssek a sírodra- már csak ez kellet...

a nõci dühödten kardot ránt, úgy tûnik nem hajlandó benyelni a sértést -nem is értem miért- Lin meg csak int, mire szó nélkül a nõstény sárkányra vetem magam.

Acsarkodva esünk egymásnak, szemeinket villogtatjuk, bár, hogy õszinte legyek, bármi máshoz több kedvem lenne jelenleg, mint egy vadidegennel kakaskodni.

Tûz és jég golyók repkednek oda és vissza, persze ennyitõl még nem lesz komolyabb bajunk, ez inkább olyan erõ felmérésnek indul.

-- Megmondtam, hogy menjetek innét, de persze nem hallgattok a szép szóra!-- szólok hozzá telepátiával

-- Szállj ki a fejembõl!-- förmed rám, majd a torkomnak esik. Szárnyaim végén lévõ karmokkal hasítom oldalba, nem nagyon, csak hogy megtántorodjon

-- Nem véletlenül mondtam amit mondta. Tudtam, hogy megtalál...legalább a neved elárulhatnád! -- viszek be egy ütést a farkammal
-- Tinen...és most takarodj az utamból!-- hmmm...harcias nõstény, az egyszer biztos. Egy igen szép támadására válaszul jeges nyíl záporral készülök, de mielõtt az elsõ jégtövis elérné õt, a társa burkot von köré. Õ is erõs, ehhez nem fér kétség, hiába küldöm felé percekig a muníció, csak akkor ereszti le a pajzsot mikor már kifogytam a szuszból.

 

- Hiányoztam husi bogyó?- fordul Lindain felé, majd küld egy csókot. Remek, ha ezek ketten így folytatják, a végén még lesz ebbõl valami.

Gondolataimból egy tûzgolyó ébreszt, ám arra nincs idõm, hogy kitérjek elõle. Fejen talál, még jó, hogy kemény a koponyám és tûzálló a pikkelyem. Fejemet megrázva horkanok fel, majd nézek vissza rájuk. Mire a látásom is kitisztul a nõ már Tinen hátán áll és úgy méreget minket.

- Mégis mi vagy te asszony?- na igen...Lin és a jó modor...gratulálok...

- Elõször is nem vagyok asszony. Nõ vagyok ez igaz, de nincs se férjem, se gyerekem. Szóval ezt itt buktad öcsi sajt. Másodjára pedig... nem vagyok ember!- öö...ha nem ember, akkor mégis mi a szösz? Hiába mérek rajta végig, akkor is csak egy harcias embernõsténynek látom...- Én egy sárkány boszorkány vagyok!

Valamit csinál a sárkánya hátán, mire az izzani kezd és lassanként eltûnnek a sérülései. Hmmm...szóval gyógyítani is tud.

- Nekem erre nincs idõm! Távozz a következõ teli holdig, különben legközelebb megöllek!- morran fel a Nap elsõ sugarait látván. Hogy elszállt ez az éjszaka is...-Gyere!- mordul rám, mire én is felszállok és követem õt egészen a sziklájáig. Épp idõben érünk vissza, mikor földet érünk a testét már kis híján felemésztették a napsugarak.

- Ugye tudod, hogy ez is a te hibád?- kérdi, miután vissza tért az õ világába

- És pontosan miért is?

- Ha nem lépsz le vadászat közben, elkerültük volna egymást és talán békésen elmentek volna...na nem mintha érdekelne a lelki üdvöskéjük...

- Õszintén, nem vártam tõled többet- azzal be is fejezzük a kommunikációt. Másnap reggelig nem is szólok hozzá, nincs kedvem felbaszni még jobban az idegeimet. Inkább a jövevényeken agyalok, fõleg azon a lila hajú sárkánylányon. Tinen...hmm...kíváncsi lennék, melyik sárkányrendbe tartozik.

Mikor a Nap sugarai átbuknak a hegygerincen, én már messze járok. Nincs kedvem megvárni míg felébred, tudom, kapok majd a pofámra, de nem érdekel. A szigeten belül szabadon mozoghatok annak ellenére, hogy a lelkem az övéhez van láncolva.

Végig járom a romos falvakat, azelõtt sem voltak valami szép látvány, de jó nagy pusztítást végzett rajtuk, az egyszer biztos. Hogy ne csapjak nagy zajt, emberi alakban haladok tovább, így talán nem vagyok annyira feltûnõ...a rengeteg pircinget leszámítva.

Hirtelen zajt hallok. Az állatok hangját már megszoktam, de ze más...eddig ismeretlen. A forrás felé közelítek, mire váratlanul nekem jön valaki. Nem látom ki az, csak mikor felkelek a földrõl és kisöpröm a szemembõl a port.

- Sárkány!- nézek meglepetten, mire õ csak felhorkan és feltápászkodik

- Figyelhetnél jobban is!

- Már bocsánat, de te jöttél nekem!...és ahogy látom még mindig itt vagy

- Na és te mit keresel itt? Jöttél újra belénk kötni? A kis õrült angyalodat hol hagytad?

- elõször is, nem beléd kötni akarok...ez a sziget az otthonom, már több száz éve...másodszor is...milyen angyalom?! Lindainre gondolsz?... õt inkább ne is emlegesd...

Már csak pár perc és szabad leszek, legalábbis napfelkeltéig. Nexo is türelmetlenül fészkelõdik a szikla tetején, talán õ is unja már a gubbasztást, nem tudom és annyira nem is érdekel.

Éjfél... a kötõ mágia lassan veszti el az erejét és válik semmivé egy idõre, én pedig újult erõvel, frissen alkotott testben születek újjá, immár a valós világban. Lassan nyújtóztatom ki a karjaim, lábaim, majd húzom vissza az eddig a hátam mögött verdesõ szárnyaim és villás démonfarkam. Máig átkozom a napot mikor a világra jöttem... talán valaki jót nevetett mikor egy ilyen hibridet hozott a világra, vagy két hibbant elmebeteg szerelmébõl születtem? Ez sajnos örök rejtély marad.

- Indulás – fordulok az emberi alakot öltött sárkányom felé aki hátát ropogtatva ugrik le a szikla tetejérõl majd szótlanul bólint. A környék épp olyan mint mindig. Kihalt, csendes, magányos, csupán a kabócák hangja keveredik a szigetet övezõ óceán morajával. Szeretem a csöndet, így elmélyedhetek a gondolataimban, kérdéseimben, a saját világomban, no nem mintha nem ezt tenném állandóan, hisz a sziklában is saját világom foglya vagyok, de ez most lényegtelen.

Lenn a faluban is minden a megszokott... az emberek a házaikba húzódnak, az ablakok bezárva, egyetlen gyertyát sem látok az ablakon... félnek tõlem... helyes!

- Lindain... ma is megint gyilkolni fogsz?- kérdi unott hangon. Megállok, majd vállam fölött átlesve válaszolok neki

- Úgy terveztem... az õ erejükbõl töltõdöm fel, vérük éltet, lelkük pedig fegyver...talán valami gondod van ezzel, sárkány?- õrülök, hogy a régóta tartó szolgálata nem kezdte ki se a világnézetét se ezt a beszólogatós szokását... nélküle talán még ennél is unalmasabb lenne az életem

- Engem aztán hidegen, hagy te mit csinálsz, mivel látom se lebeszélni se megakadályozni nem tudlak... amíg nekem nem kell belefolynom, édes mindegy!- egykedvûen fordítja el a fejét, oooh, dehogynem, látom én hogy nem mondja el mit is gondol, hogy valójában nagyon is böki a csõrét... annál jobb!

Hirtelen megállok majd neki is hátra intek. Egy eddig ismeretlen lény energiáját érzem...nem is...kettõ... elég messze vannak, így nem tudom õket sem beazonosítani, sem megmondani miféle szerzetek, de van valami az egyikben ami felkeltette az érdeklõdésemet. Kár értük...messze vannak, nekem meg sem idõm, sem kedvem nincs jelenleg a nyomukba eredni, ám ahogy kis testõrömet elnézem, neki annál inkább. Szemeimet forgatva indulok el az egyik nyitva felejtett ablak felé majd belesek rajta. Egy fiatal pár kuporog a sarokban...hmmm, kezdetnek megteszik.

- Nexo!- kiáltok a sárkányom után, de nem felel. Még egyszer megismétlem, de nincs válasz... hátra lesek. Hûlt helye...az a kis...

Ott hagyom az emberpárt és a sárkányom után megyek. Nem is értem mi ütött belé, nem szokott magamra hagyni.

Nincs kedvem gyalogolni így kiengedem a szárnyaim és odafentrõl kémlelem körbe a tájat.

Nem sokra rá meg is találom, egy erõ széli tisztáson áll, harcra készen, egy másik sárkány és egy nõ ellen... szép, mondhatom.

Egy ideig még fentrõl figyelem õket, majd mikor már megunom le ereszkedek tõlük alig pár méterre és onnét figyelek.

- Ti meg kik vagytok és mit kerestek itt?- kérdem az idegentõl- ez itt az én szigetem, semmi keresnivalótok itt, kélek távozzatok!- kitárom ismét a szárnyaim, de mielõtt megfordulhatnék közbe szól

- Mi az, hogy a te szigeted?! Bocs, kedves akárki, de nem láttam sehol a neved, így pedig nem állíthatod, hogy a tiéd!- nem tudom ki ez a nõ, de kezd idegesíteni- A kedves kis barátodat pedig tanítsd meg, hogy ne üsse mások dolgába az orrát, különben pórul jár- na erre már õ is bedühödik és kiengedi az erejét. Ezüst-fekete haja a hátára simulva lassan tüskés taréjjá, körmei karmokká válnak. A csontozata is átrendezõdik, hátából pedig hatalmas szárnyak bomlanak ki. Üvöltve csap párat a szárnyaival, majd két lábra ágaskodik, ezzel megmutatva teljes sárkány mivoltát.

Én is kiengedem az erõm. A fejembõl csavaros szarvak nõnek és hosszú tövisekkel borított villás farok bújik elõ. Csöppet mintha meglepõdnének, de nem menekülnek. Fenébe... nem sok kedvem van most hozzájuk.

- Mi a neved asszony, csak hogy tudjam, mit véssek a sírodra- vetem oda neki félvárról, majd egyetlen kézjellel intek a sárkányomnak, mire az támad. A másik is rá veti magát, azok ketten ellesznek míg én a nõt intézem el. Furcsa szerzet, bár már sokfélét láttam ide keveredni, de ilyet még nem...ki, vagy inkább mi lehet?

Kardot ránt és támad, nem mondom, van ereje. Az elsõ elõl könnyûszerrel kitérek, de a második csapása eltalál, egyenesen a mellkasomon. Hátrébb ugrok majd a vágásra szorítom a kezem, ujjaim közül folyik a fekete démonvér.

- nem rossz....egyáltalán nem...- nézek a nõre- Azt hiszem most én jövök- zsebembe csúsztatom a kezem, majd miután megtaláltam amit keresek kihúzóm. Felé nyújtva nyitom szét az ujjaim, amik közül egy elbájolt rózsafüzér bomlik ki. Döbbenten néz rám

- ezzel akarsz megölni? Halálra imádkozol? - nevet. Én csak elmosolyodok majd szemeimet behunyva koncentrálok. Hmm...azt hiszem egy korbács most pont megteszi...kinyitom a szemem, majd pár gyors parancsszót elmormolva a lány felé lendítem a füzért, mire az korbáccsá válik, vége pedig a dereka köré tekeredik

- megvagy!- nagyot rántok rajta, mire felemelkedik és a levegõben táncolva csapódik az egyik fának- azt hiszem ennyi volt, egy ekkora erejû ütést nem sokan bírnak ki. Hátat fordítok és elindulok a Nexoék felé, demegtorpanok. Az a nõ...még él...

Tökéletesen boldognak érzem magam amikor felébredek Hiroshi mellett. Egy rövid idõre csak elmerülök gyönyörû zöld szemeiben, majd jó ötletem támad. Láttam egy kristálytiszta patakot a kertben, invitálásomra Hiroshi természetesen elkísér oda és bár meglepõdik de elfogadja a hívásomat, hogy fürödjünk meg benne. Nem sokkal a visszaérkezésünk után Layla érkezik. Reggelit hoz nekünk.

-         Látom, most már sokkal jobb színben vagy. – mosolyodik el.– fõmágus üzenetét hoztam, ma délután megkezdi a oktatásodat.

-         Ez remek hír. – ennél csodásabb már nem is lehetne. Nemcsak itt lehetek Hiroshival de még a tanítás is elkezdõdik nagyon várom már. Az ebéd elálmosít, hamarosan el is alszom Hiroshi karjaiban. Csak Layla hívására ébredek fel. Mennem kell az oktatásra. Nem szeretném itt hagyni Hiroshit de Layla magával hív, így hát mennem kell.

Nagy megtiszteltetés ha valakit a fõmágus maga tanít, bár hamar kiderül, hogy új tanítóm eléggé sokat vár tõlem. Egy örökkévalóságnak tûnik amíg gyakorolnom kell, újra és újra. Nagyon fárasztó. Késõ van már mire elenged mára, Layla pedig visszakísér Hiroshihoz. Csendesen megyek be.

-         Azt hittem, hogy már alszol. – suttogom, bár látom, hogy ébren van, vetkõzni kezdek.

-         Nélküled? Ilyen sokáig tartott a tanóra? – morog kissé.

-         Igen. Nagyon fáradt vagyok. – leveszem az utolsó felesleges ruhadarabot is és mellé bújok az ágyba.

-         Mennyire fáradt? – kezdi az arcomat simogatni.

-         Annyira azért nem. – nevetek fel. Legalábbis ha arra gondol amire én.

Ezek után majdnem minden nap mennem kell gyakorolni. Órákon keresztül meditálni, varázserõt irányítani, fõzeteket tanulni. Mondjuk annyira sosem vagyok fáradt, hogy ne örülnék Hiroshinak. Imádok vele lenni. Úgy tûnik õ éppolyan boldog mint én. Kissé úgy élünk itt mint egy házaspár. A helyet kedvemre rendezgethetem. Nemsokára virágok és egyéb kellemes dolgok töltök meg lakrészünket. Hiroshin mégis látom, hogy bezárva érzi magát. Bár én sokkal több szabadságot kapok itt mint õ. Nekem szinte mindenhová van bejárásom, de õ csak ritkán mehet ki a lakrészünkbõl. Azt hiszem megértem miért nyugtalan. Persze sosem mondja nekem. Azt hiszem azt szeretné ha nem is tudnék a dologról és azt hinném õ is annyira boldog itt mint én.

-         A mester azt mondta, hogy még pár óra és elérem azt a szintet, hogy képes leszek teljesen uralmam alatt tartani az erõmet. – mesélem neki vidáman az egyik óra után, de az õ arca elkomorul. – Valami baj van?

-         Semmi, semmi. –  lágy csókja most is mint mindig megnyugtat, kellemes így maradni a karjaiba bújva. Hatalmas dörrenés rázza meg az egész palotát.

-         Mi volt ez? – ugrom ki Hiroshi kezébõl. Baj van. Azonnal érzem.

-         Megtámadtak minket.  – lép be Layla.

-         Kik? – áll fel azonnal Hiroshi. Látszik rajta kész azonnal harcba szállni ha kell.

-         Démonok. – válaszol Layla. – A te kardod kevés az õ erejükhöz. Túlzottan barbár módon harcolnak, de nagyon gyorsak.

-         Tehetünk valamit? – teszem fel a kérdést.

-         Azt hiszem mi nem. A fõmágus azt kérte helyezzelek titeket biztonságba.

-         Többel tartozunk nektek annál, hogy elbújjunk valahova. – mondom kétségbeesetten.

-         Marianne a fõmágus tovább szeretné folytatni a tanításodat. Értékes vagy számára. – néz Layla mélyen a szemembe. – Kérlek, a keleti palotába kell, hogy kísérjelek.

-         Layla, elég erõs vagyok már. – nézek a szemébe elszántan. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázza meg az egész helyet.

-         Marianne, azt hiszem jobb lenne most Laylara hallgatni. – néz rám Hiroshi. Már õ is kezdi? Azt hittem õ harcolni akar, õ katona, vagy engem féltene.

-         Gyertek. – szólal meg Layla és már indul is, szinte futnunk kell, hogy Hirhoshival követni tudjuk õt.

Hosszú folyosókon megyünk végig. Van ahol már félig beomlott a palota, de Layla igyekszik mindent kikerülni velünk. Nagyjából 15 perc folyamatos futás és megérkezünk a keleti palotába. Meglepõdve nézek körül. Ijedt gyerekek és fiatalok mindenfelé, néhány felnõtt kísérõ van csak velük. Egyre biztosabb vagyok benne hogy tennünk kéne valamit ahelyett hogy itt várnánk. Apró tündérek, manók és mindenféle lény megtalálható itt. A nagyterem alatti raktárhelyiségben összegyûlve várják a veszély elmúltát. Hiroshira nézek. Layla egy idõ után magunkra hagy minket.

-         Segítenem kell- mondja Hiroshi. – Én katona vagyok.

-         Ezt miért nem mondtad Layla elõtt?- vonom kérdõre.

-         Mert az az elsõ hogy téged biztonságban tudjalak. A saját szememmel kellett látnom, hogy itt nem eshet bajod.

-         Ne kezelj úgy mint egy gyereket. Tudok magamra vigyázni. És ha már itt tartunk veled megyek, ha kimész innen.

-         Nem. Itt kell maradnod.

-         Nem maradok. Rám épp úgy szükség van mint rád. Engem is tanítottak harcolni.

-         De..

-         De mi? – vágok a szavába. – Csak nem az hogy nõ vagyok. Ne viccelj már.

-         Nem arról van szó, csak… - hezitál. – féltelek, túl fontos vagy nekem ahhoz hogy ilyen veszélynek tegyelek ki.

-         Én is szeretlek, mégsem kérem, hogy ne menj tenni a kötelességedet, csak azt hogy had tegyem én is az enyémet.

Egy percig némán nézünk farkasszemet. Aztán már nincs lehetõségünk tovább vitatkozni. A fal ugyanis hírtelen ledõl mellettünk. Amikor kissé felszáll a füst azt veszem észre hogy a helyiség felét szétrobbantották, a keleti palotát megtámadták. Ebben a pillanatban meg is látom az elsõ démont.

-         Meneküljetek. – visítom a gyerekeknek és minden egyéb lénynek.

Ahogy oldalra nézek Hiroshi már lendül is kivont karddal az egyik felé, a felnõttek igyekeznek lefoglalni a démonokat és egyik oldalon egy démon épp egy csapat tündérgyermek felé tart. Azonnal oda veszem az irányt. Közben a fõmágustól tanult módon kezdem összpontosítani az erõimet. 

-         A falhoz- sikítom a gyerekeknek miközben eléjük ugrom.

A démon elneveti magát amikor meglát majd támad, de én egy energiacsapást küldök rá amitõl visszatántorodik. Azt hiszem feldühítettem. Úgy tûnik tüzet készül okádni, de szó szerint. Kissé megijedek tõle aztán ahogy tanultam vízzé változtatom a testemet és széles csíkban nyújtózva óvom meg a gyerekeket a tûzcsóvától. A démon már egész testében lángol, felém lendül de víztestem könnyedén elfolyik elõle ami összezavarja, így van egy másodpercem erõs vízsugarat lövellni rá. Amitõl a démon tüze kialszik. Így újra embertestben kerül szembe velem. Még mielõtt bármit tehetnék olyan erõt küld rám ami még így vízalakban is éget és vissza is változom tõle. Hanyatt esem a földre. A démon felém közelít. Igyekszem felállni de épp hogy csak felülök amikor hatalmas ütést mér a mellkasomra. Egy pillanatig nem kapok levegõt, a fejem oldalra nyeklik, így meglátom Hiroshit aki szintén nincs túl jó helyzetben.  Valahogy erõmre találok és a kezemet a felém közelítõ démon karjába mélyesztem. Az erõk összecsapnak, csak egyikünk keze maradhat fizikai formájában. A démon megmerevedik, igyekszik kiszabadítani belülrõl lefogott karját de én nem engedek. Szörnyû robajjal válik semmivé a keze. Engem és ellök az erõ. Az oldalamra esek. Valami kemény van alattam. Egy tõr! Ösztönbõl felkapom és a démonba szúrom aki még eltalál az oldalamon, mélyebbre döföm a tõrt, ettõl a démon szeme kikerekedik és hanyatt esik. Kis ideig rángatózik aztán már nem mozdul. Kétségbe esetten mászom hátrafelé négykézláb. Sikítanék de nem jön ki hang a torkomon. 

- Marianne. – kapja el a vállam Hiroshi – Gyere. – felránt, amitõl kissé magamhoz térek.

- A gyerekek. – mondom sápadtan. – Gyertek. – fordulok hozzájuk és már kezdem is rángatni õket.

Magammal húzok kettõt akit sikerül talpra állítanom. Hiroshi egyik kezébe kapja a másikat. – Indulás, mielõtt még többen jönnek. – rohanni kezdek magammal rángatva a két tündérgyereket, Hiroshi utánam. 

-         Merre? – kérdezem kétségbeesetten de nem állok meg.

-         Az erdõbe. El a palotától, minél messzebb.

Nagy nehezen találunk ki a keleti oldalon, a fák között is jó ideig futunk aztán az egyik gyerek összeesik.

-         Nem bírja tovább. – mondom Hiroshinak.

-         Tovább kell mennünk. – veszi a másik kezébe a gyereket. Mellettem a kislány sírni kezd. – Fel tudod õt venni? – néz rám Hiroshi. – Itt nem maradhatunk. Menedéket kell találnunk.

Felveszem a kislányt, Hiroshi is nagyon fáradt és látszik hogy azért a két gyerek már nehéz neki, de még így is alig bírok a nyomában maradni a kislánnyal.

-         Hiroshi. –nyöszörgöm. – Mát én sem bírom sokáig.

-         Ott van egy valami hegység. Ott keresünk valami üreget. – mondja ellentmondást nem tûrõ hangon és elindul egyenest a hegy felé. Nagy nehezen érkezünk oda és egy örökkévalóságnak tûnik amíg találunk egy bejáratot amin beférünk.

Ahogy bemászunk kimerülve veszem ölbe a kislányt.

-         Marianne jól vagy? – mondja a mellettem elhelyezkedõ Hiroshi. Az egyik kisgyerek az õ ölében van a másik kettõnk közé bújik.

-         Igen. Azt hiszem. Kaptam pár ütést, de most csak a fáradtságot érzem.

-         Pihenj kicsim. – simogatja meg az arcom.