Ha így folytatom felrobbanok, vagy spontán égésben hamuvá változtat a dühöm. Rég voltam ennyire mérges. Nem is tudom, hogy rá, vagy magamra vagyok jobban mérges. Nem elég, hogy ezt eltitkolta elõlem, még sikerült kis híján megöletnie mind a kettõnket. Na meg most még ez is, bénázik a kulcsokkal.

- Ne csináld már! Ahj, add ide! – förmedek rá, és már nyúlnék is azokért a csilingelõ vackokért. De erre elrántja õket.

- Hagyj! – próbál ellökni. Elég vicces ez a próbálkozása, még meg sem billenek egy kicsit se, viszont õ nekitántorodik a falnak. Szerencséje, hogy szorgosan õrt áll mögötte a tégla, mert ha nem tenné eléggé sanszos, hogy a földön háttal kötne ki. Apró nyögés formájában hozza a világ tudomására, hogy a fal kellõen õrzi a stabilitását.

- Inkább nyugodj meg! Csak tovább rontasz a helyzeten! – nyugtatni próbál dühödten. Hát érdekes ez az egyveleg, bár nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a tehetetlenség dühe, vagy a félelem elrejtése az, amit kihozza ezt belõle. Jelen helyzetben mondjuk mindegy is. Végre elõjön a méltán híres kézügyessége, és csodák csodájára beletalál a helyes sorrendben a zárhoz épp megfelelõ kulccsal. Az ajtó kitárul, teli pofával röhög rajtunk. Megszorítom a kilincset, majd egy erõteljes mozdulattal rakom vissza a helyére. Nem kéne leszakítanom a helyérõl, meglehet, hogy Kuro leszedné érte a fejem. Bár próbálkozhat, jelenleg biztos, hogy felkenném a falra, ha sokat pattogna. Frusztrálva nézem, ahogy nyugodt mozdulattal a hasznavehetetlen géphez megy.

- Hogy lehet, hogy te úgy vonzod a bajt, mint mágnes a vasat? Egyszerûen képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen nyomorék alakokkal szóba álltál. Ugyan milyen üzlet az, ami miatt ennyire akarnak? Mit titkolsz még elõlem? – Csak úgy záporoznak belõlem a kérdések. Számon kérem, igen, még ha a legtöbb dolgához semmi közöm sincs, ehhez már túlzottan közel is kerültem. Hirtelen elõttem terem, észlelem, de mivel nem tudom, hogy mit akar, így idõm sincs, hogy bármit tehessek ellene. A szekrényben landolok, hátam az anyagtömegnek feszülve. Szemeim elkerekednek, levegõm bennragad. Na erre sem számítottam. Bár meg kell hagyni, hogy ezzel a módszerrel igencsak gyorsan le lehet nyugtatni, és befogni a szám. Ahogy megérzem a puha ajkait az enyémen szinte elolvadok. Mégis valahogy, valamilyen csoda folytán sikerül tartanom magam, sõt azt is megállom, hogy viszonozzam a csókot. Bár szívem szerinte nagyon is visszacsókolnám. De akkor eléggé sanszos, hogy nem állna meg itt a dolog. Na már most, ha túlmelegítenénk a dolgokat oda lenne az objektivitásom. Munkát sosem szabad keverni az élvezetekkel, na meg az érzésekkel. Olyan aranyosan elpirul, ha így folytatja oda lesz az a fene nagy ellenállásom.

- Eh… én… - kezd el magyarázkodni. Arcát a vállamra fekteti, hozzám simul és átölel. Kabátomba markol és piheg. Na most aztán már végkép kezdem nem tudni, hogy mit is kellene tennem. Elsõ gondolattal ellépnék, de valahogy képtelen vagyok ezt vele megtenni. Önkéntelenül fonódnak köré a karjaim, ahogy átölelem. Erre szorosabban bújik el a karjaim közt. Szívem nagyobbat dobban, kellemes érzés jár át. A közelsége megnyugtat, ennyire gyorsan nem csendesített még le semmi. Bár biztos nála így csapódik ki a stressz, épp kapóra jöttem. Ez a gondolat kicsit azért lelomboz, bár részben meg is nyugtat. Inkább nem gondolkozom ezen, hisz nincs is igazán min. Mély levegõket vesz, igyekszik megnyugodni. Ahogy kifújja a levegõt az forrón végigperzseli a bõröm. Enyhén megborzongok, a pulzusszámom is növekedni kezd. Most állítsd le magad, ne legyél hülye.. Megfogom és kissé eltolom magamtól. Jobb lesz a távolság mind a kettõnknek. Bár azért el nem engedem, túlságosan jólesik megérintenem.

- Mi volt ez az egész, Kuro? – lágyan ejtem a szavakat. Kérdésem kétirányú, bár van egy olyan érzésem, hogy csak az egyik részét válaszolja meg. Arcára elkeseredett grimasz kerül, majd ellép tõlem, távolabb, mint ameddig a kezeim elérnek. Hirtelen hiányérzet csap meg. De nem szólok semmit, hagyom tegye, amit jónak lát. Ökölbe szorítom a kezeim, miközben mellém ejtem õket. Olyan törékeny, olyan fájdalmasan néz, hogy cseppet összeszorul a szívem. Ezer szerencsém, hogy az érzelmeimbõl semmi sem látszik.

- A fiúkkal tegnap este találkoztam… Tudom, hogy nem kellett volna elmennem nélküled, vagy legalább szólni illett volna, de nem hittem, hogy baj lehet belõle… - hangja enyhén remeg. A konyhába lépdel, csak a hátát látom. Némán követem, a konyhaajtóban megállok, és a félfának támaszkodva figyelem ténykedését. Összehúzott szemöldökkel nézek rá. A két munkafolyamat között rám pillant, egyenesen a szemeimbe néz, olyan mélyen, mintha a felszín alá látna. Meglepõdök rajta, szinte megijedek, hogy tényleg láthat, tényleg megláthatja a felszín alatt rejlõ valóm. Szinte megkönnyebbülök, ahogy elfordul és kotorászni kezd.

- Szóval csak egy egyszerû alkalomnak ígérkezett: egy sima eladás egy fasz haverral, de ez most más téma… - logikus felvezetés, bár attól még nem jutottam elõbbre a lényeget illetõen.

- Attól eltekintve, hogy õ rángatott bele, nem igaz? – kérdezek, mintha csak a kihallgatóban lennék. Leveszem a kabátom, egy közeli szék támlájára rakom. A tekintetem ráfüggesztem, próbálom kitalálni, hogy mi is rejtõzhet benne, ki lehet õ, milyen lehet valójába. Tényleg ennyire szereti a bajt? Vagy csak az szereti túlzottan? Kihúzom a legközelebbi széket és leülök. Nem árt egy kis pihenés, mintha kezdene fájni az oldalam.

- Pontosan. Nem tudom, miért tette. Ami érdekli azokat a faszokat, nem több egyenlõre, mint kezdeti fázisban élõ kísérlet és teória. Még szellemi síkon sincs teljesen kidolgozva – ad választ, bár körítés, semmi lényeg. Oké, értem én, hogy valami nagy durranás, de vajon mi lehet? Mi ez az információ, amit ennyire akarnak, hogy nem rettennek vissza a nyílt erõszaktól sem? A mikró csilingelése ránt ki a gondolataim mocsarából. A gépezetre pislogok, egyszerû szerkezet, a céljának pont megfelelõ. A maga idejében mekkora titok lengte körül, a technológiát birtokló cégek veszedelmesen õrizték az elvét. Mára már nem több, mint egy régi kor elmaradt hírnöke. A mai piac már más, újabb és fejlettebb cuccokért vívja véget nem érõ harcát. Mosolyognom kell, ahogy nézem Kuro ténykedését. Egy igazi konyhatündér látszatát kelti, ami valójában nem is áll messze a valóságtól, hisz attól, hogy gyors kaja még szépen figyel mindenre könnyed mozdulatokkal. Utoljára anyámat láttam ilyen meghitten a konyhában. Olyan ismerõs meleg érzés önt el. Pedig ettem azóta nem is egyszer máshol, ahol fõztek rám, de z a helyzet mégis más, intimebb, hisz figyel rám, és nem kötelességbõl tolja elém a bögrét.

- Nos, nem valami fényes est-ebéd, de… jó étvágyat – nem is tudja, hogy ezzel az egyszerû gesztussal mennyire megfog. Az orrom alatt morgok valami hasonlót, nem merek most hangosabban beszélni, hisz jól tudom, hogy a hangom elárulna. De mivel nem akarok illetlen lenni és megbántani ezt a módszert választom. Némán hallgatom a beszámolóját, rz így egészen érdekes lesz. Miután befejezte csendben maradunk. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék, vagy hogy reagáljak. Ez még csak a jéghegy csúcsa, amit kapargatunk, itt tuti valami nagyszabású készülõdik. Na és ha már a konkurencia is felfigyelt abból semmi jó nem fog kisülni.

- Bocsánat… Én… tényleg nem hittem, hogy fontos lehet, hiszen ezerszer zavartam le hasonló ügyeket… - hangja kétségbeesett, tényleg megbánta, ezt nem is vitatom.

- Vajon kiknek dolgozhatnak? – gondolkodok hangosan. Ha megvan a megrendelõ meg lehet tenni az ellenlépéseket.

- Van pár lehetõség. Ez a technológia, ha szilárd lábakra áll nagyon sokat fog érni – na igen, volt egy ilyen tippem. Kis dologra nem harapnak a nagy halak. Már csak horogra kéne akasztani õket.

- Hogy hívják ezt a haverod? – az elsõ nyom, hátha valami hasznos infóhoz juthatunk. Igaz, a feladat az lenne, hogy az androidot fejlessze Kuro, minél gyorsabban, nekem pedig felügyelnem kéne ezt. Viszont most ez jobban piszkálja a csõröm, mintha a háttérben valami nagyobb szabású dolog húzódna meg, mintha valahogy minden összekapcsolódna. Na meg, ha baszogatják Kurot lépten nyomon és még el is akarják rabolni nehéz szimplán a feladatára koncentrálni.

- Mort – kapom a választ. Akkor ezt a tyúkszemet kell elsõnek megpiszkálni. A mosogatóhoz lépek és megmosom a kezem, majd letörlöm egy ronggyal a magam után koszosan hagyott felületet.

- Nem lesz semmi baj, nem hagyom, hogy bajod essen – lépek mellé és gyengéden megsimogatom az arcát. Olyan elveszettnek tûnik. Gyorsan észbe kapok, hogy mit is csináltam, ellépek mellõle. Elõkapom a telefonom és tárcsázok. De néma marad, egy pillanatra nem értem, de aztán leesik, hogy valószínûleg árnyékolt a hely. Kimegyek az ajtón és újra próbálkozok.
-  Kellene egy személyrõl minden fellelhetõ infó – kezdek is bele, Zylk érti a dolgát, na meg ismer már egy jó ideje, így nem rág be a szívmelengetõ stílusomra.  – Mort.. – szinte ki sem mondom a hacker Isten máris olvassa, mint egy gép, némán hallgatom, megjegyzek minden szót, meg is van, amit akartam. – Vettem, késõbb behajthatod – bontom a vonalat. Szívességért szívességet, majd lerovom a tartozásom neki, ha épp rám lesz szüksége. Visszamegyek a lakásba és Kurora pillantok.

- Elég nagy szart kevert, ígérget több nagykutyának is, de legfõképp két cég kapott rá a mézesmadzagára. A Monoceros és az Akrum. Ennél jobb társaságba nem is rángathatott volna.. csodálom, hogy két ilyen amatõrt küldtek még csak utánad – enyhén megrázom a fejem, eddig is tudtam, hogy hullámzik a szartenger, de nem gondoltam volna, hogy a közepébe esek.

- A szemét kis… - szitkozódik, eléggé dühös, érthetõ módon. Azt még nem tudom, hogy rángatom ki ebbõl, de majdcsak megoldom. Na meg az én nagy halam vár, és annak mindenképp lecsapom a fejét, addig fel nem adom. Enyhén összerezzenek egy hirtelen mozdulatom után, el is felejtettem, hogy épp fájok.

- Van valami kötszered vagy fertõtlenítõd? – rendezem a soraim, az oldalam már kellõen sajog, hogy ne tudjam többé figyelmen kívül hagyni. Felhúzom a felsõm, kicsit megtapogatom a sebszéleit, aztán széthúzom õket. Annyira szerencsére nem mély, csak egy karcolás, már nem is vérzik igazán. Felpillantok, Kuro kiskutya szemekkel figyeli a ténykedésem, kezében egy elsõsegély dobozzal. Kinyújtom a kezem, jelezve, hogy szeretném a ládát. Ehelyett lerakja az asztalra és kinyitja.

- Hadd csináljam én, ez a legkevesebb azért, hogy megvédtél – ellentmondást nem tûrõen teszi a kezét az enyémre, amivel az anyagot tartom.

- Rendben – sóhajtok egyet. Fertõtlenítõt löttyint egy fehér gézlapra, már elõre beharapom a szám szélét, tudom, hogy csípni fog, utálom. Gyengéden a sebhez érinti a gézt, majd óvatosan minden kis részt átitat a rajta lévõ anyaggal. Rezzenéstelenül tûröm, mintha nem is fájna, ami persze nem igaz, belül jajgatok, mint egy gyerek. Egész enyhén megfeszülnek az izmaim, de ennél több reakciót azért sem adok, inkább kettéharapom a nyelvem. Amint ezzel végez egy tiszta lapot és ragasztó csíkot vesz elõ. A régi, de jól bevált módszert alkalmazza. Szelíd érintéssel egyesíti a ragasztó erejét a bõrömmel. A szemeibe nézek és elveszek, nem tudom elszakítani róla a tekintetem. Észrevétlen egészen közel húzódok hozzá, felsikít a józan eszem és elhúzódok.

- Köszönöm.. – zavarba jövök és hátralépek.

- Beszélgessünk el ezzel a haveroddal, fel tudod hívni? Vagy valahogy egy gyors találkozóra invitálni?

Morcos arccal néz rám, lehet, hogy törékenyebb, mint gondoltam, és a szorításommal mégis kárt tettem benne?! Ez a gondolatom rögtön elpárolog, ahogy meglátom a mosolyát. Némán nézem, magával ragadó, szinte elveszünk egymás tekintetében. De ez a pillanat törékeny, apró szilánkokra szakad amint elfordítja a fejét. Mozdulatlanul nézem az eredeti állapotba való visszaváltozását a helyiségnek. Mintha semmi sem történt volna, hétköznapi és szürke a kép.

- El kell mennünk bevásárolni – fintorba torzul az arcom. Na még ez hiányzott. Eldönthetné végre, hogy mit is akar. Mi lesz a következõ amiért nyafogni fog? Jaj anyám, egy gyereket bíztak rám.. egy elkényeztetett gyereket. Parancsolgat és nyafog. De csak ki kell jönnöm vele, a cél szentesíti az eszközt. Nyugalom, lesz ez még így se. A nyelvemre harapok, azért sem hagyom, hogy felbosszantson. Szúrós pillantást vetek rá nem tetszésem jeleként.

- No, ne aggódj, ha jó kislány leszel, kapsz valami finom ínyencséget – kacsint rám enyhén kihívóan, amire magamban elmosolyodom. Akaratlanul is elkalandozik a gondolatom, hát tudnék mit kezdeni vele. Áh, verd már ki ezeket a gondolatokat a fejedbõl, mi a jónyavaja van velem, nem szoktam én ilyen lenni. Megrázom a fejem, szerencsére ezt már nem látja, elviharzik. Még mindig ugyanott ülök, mikor visszaér. Két pillantással felmérem az összképet, nem nyújt éppenséggel rossz látványt.

- Rossz kislány vagy, tudod – e? – vigyorgok kihívóan. Kíváncsi vagyok a határaira, hát miért is ne tesztelném szépen lassan õket.

- Ezért vagyok ágyban nyolckor. Hogy tízre hazaérjek, anyci! – kiszélesedik a mosolyom, lehet mégsem lesz olyan rossz ez az együttmûködéses dolog. Felkapja a hátizsákját, én meg nagy nehezen megmozdulok, bár semmi kedvem sincs hozzá. Rossz elõérzetem van. Elhessegetem magamtól, nem kell elõre rémeket látni. Az ajtót megcélzom, majd kilépve megállok és a környéket pásztázom a fehéres pászmákba burkolózva, kezeim zsebre téve.

- Esküszöm, direkt csinálod! – nézek rá értetlenül, a feje vörös akár egy paradicsom. Ekkor elkezd kacagni, a hasát fogja a nevetéstõl, nem értem, hogy mi lelte, mit talál olyan elbaszottul viccesnek. Enyhén kérdõn pislogok rá.

- Látom jól szórakozol – vetem oda neki, hátha hamarabb abbahagyja. Mázli, hogy nem fullad meg, micsoda hír lenne belõle, halálra röhögtette tudatlanul a védencét.

- Bocs – leheli, majd ellép mellettem, de elõtte még megérinti a felkarom. Bizsergés jár át az érintésétõl. Na, ezt meg mégis hogy?! Biztos valami ketyere van nála, ami ilyen hatást fejt ki az emberre, és tesztelte rajtam, hogy mûködik – e rendesen. Egy pillanatig nézek utána, ahogy kecses mozgással halad elõttem. Az utca bûze tekeregve ölel körbe minket, mint egy prédára lesõ állat, mely megfojtva áldozatát tesz eleget gyilkos ösztönének. Nem törõdök vele, már egészen megszoktam, na jó, annyira nem, de ezáltal legalább érzem, hogy élek. Eltereli a figyelmem a lelki bilincseimrõl, ha a testem nyög egy negatív hatás miatt. Leelõzöm pár lépéssel, egyenesen a motorom felé vezetem. Odaérve furcsa pillantást vet a gépszörny felé. Felnyitom az ülést és kiveszem belõle a bukókat, majd egy könnyed mozdulattal csattintom vissza a helyére.

- Na mi az babám, megrettentél? – vigyorgok elégedetten, miközben a kezébe nyomom a sisakot.

- Ó nem, imádom a száguldást és a szabadságot, bár be kell valljam nem nagyon érzem magam biztonságban a motoron, egyszer elég csúnyát estem vele… - így már értem azt az elõbbi nézést. Na nem baj, majd most változni fog a véleménye, felülírjuk a rossz élményt. Meg kell szoknia, semmi kedvem sincs négykerékre váltani a kedvéért. Beletúrok a hajamba, mintha bármit is segítenék rajta, hogy ne álljon úgy, ahogy épp akar. Én megpróbáltam, majd a bukó igazít rajta. Felveszem, és becsatolom, majd a lábaim közé veszem a gondosan elzárt lovakat. Hátrafordulok, és rászegezem a tekintetem, egy pillanatra sem megtörve a kapcsolatot. Kesztyûm oda sem figyelve siklik a helyére, a már több ezerszer elismételt mozdulat nem igényel semmiféle figyelmet. Lassan felül mögém, hozzám simul, enyhe bizsergés fut végig rajtam. Biztos az izgatottságából ragadt ár rám egy kevés. A kulcsot elfordítom, meghúzom a gáz kart, hangosan ásítanak a pacik, ahogy ébrednek eddigi álmukból. Mosolyra húzódnak ajkaim, szeretem ezt a hangot. Húzok még kettõ nagyobbat, hagy morogjon a cica, sebességbe rakom, elengedem a féket és már lövünk is ki. A lassú és korlátozott autók között szlalomozok, magabiztosan tartom, döntöm a gépet. Érzem, ahogy egyre jobban satuként présel össze Kuro, lassan minden levegõt kiszorítva belõlem, ez nagyon nem jó így, még a végén miatta esünk egy hatalmasat. Az agyam elönti az indulat. A piros lámpa épp kapóra jön, üres az utca, így nem nehéz félreállnom. Kitámasztom a motort, és máris kulcsolódnak az ujjaim a karjaira, nem nézem, hogy mennyire fog fájni neki, leszedem erõvel magamról.

- Te megvesztél? Meg akarsz ölni mindkettõnket? – nem tudok parancsolni a haragomnak, kiabálva förmedek rá, amire megszeppent kismacskaként kezd el viselkedni. Hatalmas, már szinte könnyes szemekkel néz rám, majd lesüti õket. Franc.. így nem tudok tovább dühöngeni.

- Ahh, csak ne olyan erõsen karolj át, inkább a ruhámba markolj, ezen úgy sem csúszik a kezed – emberi hangon szólalok meg, és javasolom a továbbiakat. Magam is meglepõdök, hogy mennyire gyorsan elpárolog minden indulat belõlem egy pillantásra. Visszafordulok a kormány felé, majd újra útra kelünk. Nem préselõdik annyira rám, bár azért túl sok levegõt sem hagy közénk férkõzni. Aprón megrázom erre a fejem, ezen úgysem tudok változtatni, ha neki így jobb hát tegye. Kisvártatva megérkezünk a bevásárlóközpontba. Messzirõl kerülöm ezt a helyet, sok üresfejû lézeng bent, akik azt hiszik attól menõk, hogy itt töltik az életük.

- Na, ugye, hogy nem voltam olyan rémes – mosolygok önelégülten, ahogy a két bukót elsüllyesztem a helyére.

- Nos, mindenem egyben van, szóval igazán nem érhet panasz – oldalba bök, olyan, mintha ezer éve barátok lennénk, olyan könnyedséggel játszik nem csak a szavakkal, de az érintéssel is. Szótlanul nézek utána, ahogy elindul a bejárat felé. Kiveszem a kulcsot, veszek egy mély levegõt és elindulok én is. Belépve szinte letaglóznak az érzékeimre sunyin támadó fény és illatkoktél részei. Marja a torkom az egyveleg, krahácsolok is kettõt, igyekszem minél hamarabb alkalmazkodni az itteni körülményekhez. Nem tartom valószínûnek, hogy a zombiközpontban fog támadás érni, de hát sosem lehet tudni.

- Remélem nem akarsz sokat szórakozni itt – Kuro mellé lépve közlöm a nemtetszésem. Meg is indul, nem érdekel, hogy mit vesz, és mennyit, csak, hogy mindezt gyorsan tegye. Oda sem figyelek rá, feláll a hátamon a szõr ettõl a helytõl. Mindig szemelõtt tartom azért az alakját, de ezen kívül nem szólok hozzá.

- Vehetnénk neked pár színes ruhát, esetleg egy kivágott felsõt.. – gondolkodik el hangosan, mire résnyire húzott szemekkel nézek rá.

- Léptem – még sem várom, hogy befejezze, a kijárat felé indulok meg sebesen. Hallom, ahogy szedi a lábait a nyomomba. Mire a motorhoz ér már rajta ülök, és alattam dorombol a masina.

- Pedig igazán csinos lennél egy szép nyári szoknyában . mindjárt levágódok a motorról. Én meg a szoknya nyolc külön dolog. Õ sem tudja, mikor kell abbahagyni.

- Gyógyíttatnod kéne magad – felveszi a sisakot és szorosan hozzám bújik. Nyelek egy nagyobbat, egész jó érzés, ahogy simul. Áh, a francba már, nekem kéne valami terápia az ilyen gondolatok ellen. Egykeréken indulok el, ha már így csimpaszkodik legyen is oka rá. Ahogy lerakom az elejét váltok, növelem a sebességet. Cikázok a szinte állónak tûnõ autók között, a házak oldalai egybemosdódó csíkká állnak össze. A Fekete – negyedbe érve visszaveszek a tempóból. Sosem lehet tudni itt, hogy nem – e a saját árnyékod fog megtámadni. Enyhén megfeszülök, közömbös ábrázatot öltök. Egy nagyjából biztonságosabb részhez megyek, leparkolok, megvárom míg leszáll, majd én is követem a példáját. A fülem mögött belenyilal, érzem, hogy valami rossz közeleg.

- A lényegre szorítkozzunk – morgom, zavar a tény, hogy itt egyedül nem tudom megvédeni, ha valami rosszul sül el. A zsaru vérem vissza kéne szorítanom, jelen helyzetben bûnözõ vagyok, és nem is akármilyen. Jeges pillantást vetek mindenkire. Elindulunk, Kuro otthonosan mozog, ezt mondjuk nem is lehet meglepõ, hisz aki csempészkedésre adja a fejét annak jól kell itt ismernie magát. Fogalmam sincs, hogy mit és mennyit akar venni, még ha épp elad sem hat meg túlzottan. Egy a lényeg, hogy épségben kijussunk. Közömbösen lépkedek mögötte, jó testõrhöz méltóan árnyékként létezem, nem beszélek és nem is kérdezek, nem figyelek más szavára, csak Kuroéra. Na jó, ez csak a látszat, nagyon is hegyezem a füleim, sosem árt pár plusz infó. Elég fura virágynelven folyik a társalgás, bár ez nem meglepõ, senki sem szereti, ha kihallgatják. Eléggé bent járunk a sûrûjében, mikor Kuro felém fordul.

- Lazíthatsz, indulhatunk, megvan minden, amit akartam . néz a szemeimbe, egy pillanatra elfelejtem, hogy mi a helyzet. Ekkor két pasas lép oda hozzánk, körülveszik Kurot, fenyegetõ aura lengi körül õket.

- Hát megjött a várt teapartnerünk is. Akkor most végre nekiláthatunk, ami a múltkor elmaradt, és megízesíthetjük azt a teát – tornyosul Kuro fölé a pasi, és már ragadná is karon. Szegénynek igazán ideje sincs megszólalni, máris félig a levegõben van, majd ugyanolyan hirtelen huppan is vissza. A reflexeim villámgyorsan akcióba lépnek, a zaklató kezét megragadom, csuklóját megtörve csavarom ki, esélye sincs, hogy védekezni tudjon, térden rúgom, elterül a földön. Kurot a szabad kezemmel magam mögé tolom, alapállásba helyezkedem.

- Nyomorult.. – sziszegi a földön fetrengõ, igyekszik talpra kecmeregni. Haverja segítségével nagyjából sikerül is neki. Remek, megint ketten állnak gyilkos tekintettel velem szemben.

- Nincs teaidõ, és nem is lesz, inkább térjetek át a sörre – csak nem bír magával és a vállam mögül kikukucskálva utasítja a mamlaszokat. Erre vicsorgás képében érkezik a válasz. Ez sem lesz egy könnyû menet, fõleg, hogy a hiénák már gyülekezni is kezdtek. Ezt gyorsan le kell zavarnom, mert ha erõsítést kapnak itt vége lesz. Támadásba lendülök, a sértetlen felé csapok, amit kivéd, de ez csak elterelés, eddig rejtett kezemmel gigán vágom, majd fordulva ököllel arcon ütöm, a földre rogy. Hiába vagyok gyors, a társa nem áll tétlenül, nekem támad, érzem, hogy valami az oldalamba mar, de nem foglalkozom vele. A kezét megfogom, lendületbõl alulról a könyök ízületére célzok és kettétöröm. Ordítva vágódik el a bénán lógó kezét markolászva. Mégsem olyan képzettek, és kemények, mint gondolják. Viszont ha túlerõben lesznek már nem számít, hogy mennyire tudnak harcolni. Hátralépek és megfogom Kuro kezét és húzni kezdem egyenesen a motorhoz. Dühödt tekintetem elég, hogy ne álljanak az utamba. Odaérve indítom a gépet, felszállok, és szinte felrántom Kurot is, majd indulok is, minél elõbb biztonságba kell juttatnom. A házához érve leparkolok, valamelyest nyugodtam, de még az adrenalin rendesen dolgozik benne.

- Mégis kik a fenék voltak ezek a rakás szerencsétlenségek? És mi a szart akarnak tõled? Milyen teáról hablatyoltak? – szinte kiabálom, miközben az ajtó felé terelem.

Míg várakozok fázósan húzom össze magam. Ez a nap sem indul valami fényesen, de már megszokhattam volna. Ez a kevés alvás lassan kikészít, morcosabbnak érzem magam, mint tegnap, bár reggel sosem szoktam épp sziporkázni, egyszerûen nem az én idõszakom, de hát most ezt dobta a gép. A számból kiszabaduló fehér pamacsot figyelem, ahogy az arcom körül lézeng pár pillanatig, majd álcázza magát és eltûnik. Ekkor kinyílik elõttem az ajtó, Calipsó áll és néz rám némán. Na ezzel sem jutottam elõrébb, csak a bentrõl kiszabaduló meleg cirógat kicsit meg. Ekkor a háttérbõl egy álomittas hang kiabál ki.

- Gyere be!

Megkaptam a belépésre jogosító engedélyt, hát akkor lépek is elõre. Mintha az android erre várt volna lép félre, majd becsukja mögöttem az ajtót. Tanácstalanul pislogok, hogy vajon merre is induljak. De nem tart sokáig ez az állapotom, hagyom érvényesülni az ösztöneim, vezessenek azok. Most is kifogástalanul mûködnek, mikor is egy érdekes, idegesítõen magas hang, egy macskanyávogás szaggatja a dobhártyám. Mintha árnyék lenne suhan át a szobán, elég gyors egy egyszerû macskához képest. Kicsit összébb is szalad a szemöldököm, ahogy abba az irányba nézek, ahol eltûnt. Nem vagyok épp egy szépség, de azért annyira talán csúnya se, hogy ilyen fogadtatással várjanak. Bár jobban meggondolva reggel van, és úgy nézhetek ki, mint egy igazi mosott szar. Az eddigi kupac, melyen terpeszkedett a szõrgolyó életre kel. Nyögve ülõhelyzetbe tornássza magát Kuro. Vállairól leomlik az eddig testét elfedõ takaró, közszemlére téve a põrén maradt bõrét. Nyelek egy nagyot, ahogy ez tudatosul bennem. Aranyosan dörzsöli ki a szemébõl az álmot, bár a figyelmem nagy részét a fedetlen testének látványa foglalja le. Elég rég nem láttam hasonlót, sõt ilyen vonzó testet soha. Érzem, hogy felforrósodik az arcom, franc, tuti teljesen vörös a képem. Esélyem sincs tagadni, hogy zavarba jöttem.

- Fel kéne öltöznöd – vetem oda közömbösnek szánt hangon. Próbálom oldani a frusztrációm, hátha szavakkal meg tudom gyõzni, hogy húzzon magára valamit.

- Persze, neked meg nem kéne bámulnod – jogos, de nem tehetek róla, egyszerûen nem tudom levenni róla a szemem. Feláll és elsétál mellettem. Padlót fogok a látványától. Lehet mégis tévedtem, és csak jól fog indulni ez a nap?! Ilyen testet elnézegetnék bármelyik reggel. Az a tetoválás megragadja a fantáziám, nem sûrûn láttam még ehhez hasonlót. Némán figyelem a ténykedését, nem merek megszólalni, félõ, hogy a hangom elárulna. Kihúzom magam, és igyekszem komoly ábrázatot magamra ölteni. Sajnos magára vesz egy alsót, bár azt meg kell hagyni, hogy még így is messze a legjobb látványt nyújtja. Azért annak egyik részem örül, hogy pólót nem vesz fel, míg a másik épp hisztizik, hogy de igenis kell neki az a ruhadarab. Valahogy mindig az útjába kerülök, pedig igyekszem kitérni elõle. Nem szeretek láb alatt lenni, fõleg, ha nem tudok miben segíteni, nem szeretem a tétlenséget.

- Nem akarsz leülni? Figyi, itt van szék a konyhában… Kérsz kávét?

A válaszom meg sem várja, máris két bögrét varázsol a kezébe, majd lerakja óvatosan a pultra õket. Aztán megfordul, nekidõl a lapnak és egyenesen rám néz.

- Meglepõen keveset beszélsz ma. Minden rendben?

Aggódva néz a szemeimbe. Közömbös arckifejezéssel bambulok vissza rá.

- Meglepõen sokat beszélsz ma. Minden rendben? – vágok vissza, csak azért, hogy ne maradjak néma, és hát hülye kérdésre hülye válasz jár. Bár még nem ismer, szóval lehet, hogy az õ szemszögébõl jogos a kérdés. De majd alakul ez még.

- Cukor? Tej? Tejszín? Tejszínhab? – fordul a bögrék felé, és szépen elossza a fekete lét. Megérzem az illatát, ma még nem ittam, de jól fog esni. A hangulatomon lévõ jeges páncél is megreped. Ahogy kinyitja a hûtõt és bámészkodni kezd benne kíváncsiságom megállíthatatlanul mellé rendel. Érdeklõdõ pillantásokkal igyekszem felderíteni a remélt tartalmát.

- Szép vagy te is, mondhatom – morgom, mintha csak a saját hûtõmet vizsgálgatnám. Bár ez kellõképpen mulattat. Kinézek egy széket és leülök rá míg várakozok. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan is fogja az enyémet ízesíteni. Direkt nem válaszoltam a kérdésére. Elém kerül a bögre, gyengéden körbeölelem az ujjaimmal, élvezem a melegét. Az orromhoz emelem és egy mélyet szippantok bele. Jó minõségû, nem is vártam kevesebbet a hírhedt Csempésztõl. Belekortyolok, élvezem az ízharmóniát. Csak nem, hogy figyelt, kellõen édes, pont ahogy szeretem. Hagyom, hogy elárassza a testem a forróság, és a cukor eljusson az agymba serkentve azt.

- Mik a terveid? – akkor álljunk is neki a dolognak. A bögrét a szám elé tartva kérdezek.

- Sok van, melyik érdekel? – cukkol. Bár igazából nem veszem fel, sõt egész jól esik ez a megszokottól eltérõ beszéd, nem mindig csak az a rideg ugatás, ami bent van. Azért tartom magam és morcosan nézek. Majd a pillantásom lentebb siklik. Hm.. micsoda tetszetõs változás.

- Fázol? – vigyorogva kérdezem. Tényleg jó ez a reggel.

- Nem, csak téged nézlek - vigyorog vissza. Ettõl kicsit zavarba jövök. Most komolyan flörtöl velem, vagy csak a képzeletem játszik, és kivetíti amit szeretnék?! Kisétál a szobából, majd egy elnyûtt szürke pólóban lépdel vissza. Kár a látványért, pedig nézegettem volna még. De meg kell hagyni, hogy azért így sem mondanék neki nemet. Na jó, ezt most ki kell vernem a fejembõl, hisz a munkát nem keverem a magánélettel.

- Muszáj ma menni valamerre? Olyan rossz idõ van, és egy felhõ az ég! Maradjunk inkább idehaza, naaa! – nyávog egy sort. Bal szemöldököm kissé megemelkedik. Nagyon nem szoktam hozzá az ilyen megnyilvánulásokhoz.

- Ha arra érdemes dolgot tudsz mutatni itt akkor még meggondolom – félmosolyra húzódnak az ajkaim. Ha õ így akkor én sem leszek rest. Ekkor Calipsó sétál be a képbe és kerreg, miközben hol Kuro – ra, hol rám néz. Érdeklõdve pillantok rá, majd a tervezõjére.

- Kéne neki hang – jegyzem meg, mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló. Kérdõn nézek Kuro felé, hogy most akkor mi lesz a következõ lépés.

- Ja, eddig eszembe sem jutott – néz rám flegmán, majd megindul a gardróbja felé. Enyhén félrebillentett fejjel figyelem, hogy mire is készül. A háta mögé lépek egészen közel, hogy jó rálátásom legyen a ténykedésére. A tükröt elhúzza, ezzel feltárul egy rejtett rekesz, ami teli van különbözõ ketyerékkel, alkatrészekkel, szerszámokkal. Elég régi trükk, de azért hatásos. Kivesz egy szerszámot, majd hátrapillant rám. Egész közel kerül az arcunk egymáshoz. Belefagyok a pillanatba, eléggé részegítõ a közelsége. Veszek egy mély levegõt, majd kicsit elõrébb hajolok, szinte összeér az orrunk, majd eltávolodok egy halvány mosoly kíséretében. Értetlen pillantást vet rám, majd az asztalához lép némán, alá nyúl és egy gombot megnyomva fordítja meg és lesz belõle egy szerelõ pad. Ugyan miket rejtegethet még ilyen módon elrejtve? Egy fejbiccentéssel jelez a droidnak, hogy kászálódjon fel az asztalra, ami minden kérdés és ellenállás nélkül meg is teszi.

- Mit csinálsz vele? – nézek rá érdeklõdve. Anyámnál láttam hasonló mûveletet még anno kicsiként. Elönt a nosztalgia, és biztonságérzet.

- Adjunk hangot a gyereknek, rákötök egy felolvasó gépet.

Pislogva nézek rá. Felolvasó gépet?! Azt hittem ennél kicsit modernebb technikát fog alkalmazni.

- Miért nem kötsz a beszédközpontját vezérlõ chiphez egy hangmodulátort? Vagy van egyáltalán a központi chipjében ehhez megfelelõ technika? – nem mintha értenék hozzá, csak ötletelek. Na meg, mintha ilyet hallottam volna anno anyám csapatától, mikor fejlesztettek. Kuro furán néz rám, mintha most látna elsõnek. Szó nélkül Calipsó fejéhez megy, majd megnyitja azt. Mellé lépek közvetlenül és úgy nézek a bonyolult gépezetre.

- Esetleg átengedjem a terepet? – nyújtja felém a ketyeréjét. Megrázom a fejem és hátra lépek.

- Nem értek a gépekhez, csak hallottam valahol ezt – visszakozok, miközben a múlt démonja belém rúg. Inkább visszatérek a kávém maradékához. Nekilát melózni, koncentrál erõsen, enyhén ki is dugja a nyelvét közben. Mély levegõt veszek, eléggé szexi képet nyújt így. Basszus, jobban meg lehetek zuhanva, mint eddig gondoltam, ha már egy ilyen egyszerû képnek is nehezen állok ellen, hogy ne induljon be a fantáziám. Kuro gyönyörû mivolta sem segít épp a helyzetemen. Na jó, inkább másfelé terelem a gondolataim. Milyen lehetõségek is rejtõzhetnek ebben a fém testben? A programok gátolják, hogy emberi lényekre támadjon, de mi van, ha ezeket a programokat átírják?! Akkor egy értelem nélküli gyilkológépet kaphatnak a mocskok. Bár még nem elég precíz a kivitelezése, de ha az is meglesz.. Ekkor az orrom elõtt csettint egyet, mire elkapom a kezét. Attól, hogy még az eszem nem itt járt az automatikám tökéletesen mûködik. A szorításomon rögtön engedek is, nem akarok benne kárt tenni.

- Mi az?

- Probléma megoldva, már csak beszélnie kell, a lehetõsége adott rá.

- A Takamó utca lesz a következõ, amit megcélzunk, mihelyt elfogyott ez a mennyei manna.

Jelenti ki magabiztosan. De nyeregbe érzi valaki magát attól, hogy kedves voltam vele. Nem kér és nem is kérdez csak közöl. Az igaz, hogy szinte testõri pozícióba kényszerültem, bár ez azért jóval több, mint elsõre látszik. Enyhén eldurran az agyam, engem ne utasítgasson, nem vagyok a beosztottja, sem pedig a csicskása. Sõt még a tiszteletlensége is dog egy lapáttal a dologra. Ezt azért már én sem bírom nyugodtan és szó nélkül ki.

- Azért nem ártana, ha esetleg nem az egyik játékszerednek néznél. Nem az a feladatom, hogy baby csõszt játszak, hanem, hogy felügyeljem mindent megteszel az ügy érdekében. Na meg ha már itt tartunk megtanulhatnál pár alapvetõ szót, mint a kérem, légy szíves, köszönöm, meg hasonlók..

Mintha a falnak beszélnék, semmi reakció, semmi figyelem. Mindjárt szétrobban az agyam a pultra, na ezt azért mrá mégse. Ezt sosem tudtam elviselni, engem ne nézzen senki levegõnek.

- HÉ!

Üvöltök rá, hátha ez hatásosabb lesz, és végre óhajt rám is szánni pár pillanatot a nagyon elfoglalt életébõl. Már most nem tetszik a helyzet, és valahogy változtatnom kell a felálláson, vagy nem érdekel tovább és más úton jutok el a célomhoz és leadom, pesztrálja más, akit kicsit komolyabban vesz, ha már kellõen kicsipkézte az arcát. Végül is ezzel az egy szóval többet is elérek, mint akartam, a személyzet és a bent ülõk figyelme is rám szegezõdik, de szerencséjükre mindenki tudja, hogy nem nekik szólt és nem is érdemes túl sokáig fixírozniuk.

- Mi van?

És még õ van felháborodva, az ember esze megáll. Na ezt most tisztázni fogom vele. A zsebembe nyúlok és amennyi épp a markomba kerül pénz a pultra csapom, nem érdekel a pontos összeg. Felpattanok, karon ragadom és ellenkezést nem tûrõen húzom kifelé.

- Hagyjál már!

Kiált rám, de nem érdekel. Most meg fogja tanulni a leckét, nem foglalkoztat, hogy esetleg neki épp fáj. Egészen az autóig cipelem, ahol most kietlen az utca. Remek, ennél nem is kell több. Azt akarta, hogy elengedjem, hát most megkapja, nekilököm a falnak keményen. Felnyög elégedetlensége kifejezéseként, majd meg is indul a szóáradat.

- Azt hiszed, csak mert olyan kurva erõs vagy, így bánhatsz velem?

És még õ von kérdõre?! Na jó, most legyen állj. Bal kezemmel megtámaszkodok a feje mellett, míg jobb kezemet ökölbe szorítva a falba csapok erõvel a füle mellett. Szikrázó szemekkel nézek az övéibe. Veszek egy mély levegõt mielõtt megszólalok.

- Csaj nem, hogy tudsz már rám is figyelni?!

Halkan, egy árnyalattal talán mélyebb hangon szólalok meg, de ez a csendes beszéd fenyegetõbben hat, mintha ordítanék. Nagy szemekkel néz rá, mintha nem értene semmit, és õ nem tett volna semmi rosszat. Bár azért a dacos fény ott lebeg a szemeiben, készen rá, hogy cselekedjen, ha kell, vagy ha tud.

- Csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyelj! Nem vagyok az egyik kibaszott droidod, akit bármikor levegõnek nézhetsz, ha hozzád beszélek elvárom, hogy figyelj is. Nem egy ugribugri inas vagyok, akit azért rendeltek melléd, hogy lessem a kívánságaid, ha akarsz valamit megkérsz, és nem csicskáztass, nem parancsolgatsz. Lehet egy jó viszony is közöttünk, de lehet nagyon rossz is, és én még a nagyon jó lehetõségeid közé tartozom. Nem kell az életed minden kicseszett részébe belevonnod, de a munka részébe szeretném, ha megbeszélnéd velem a gondolataid.

Még mindig forr az agyam, de már egészen kezdek lenyugodni, el is lököm magam a faltól, hogy kimásszak a személyes terébõl.

- Remélem érthetõ voltam.

Fonom karba a kezeim a mellkasom elõtt.

- Ja, ennél szájbarágósabban már csak egy módon mondhattad volna el.

Porolja le magát, majd az androidja után néz. Calipsó ott áll nem messze tõle és figyel. Néha kíváncsi vagyok, hogy miket is gondolhatnak az emberek, mi járhat a fejükben, bár jelen esetben ez a vágyam nem biztos, hogy célravezetõ lenne, hisz elég az arcára néznem, és már sejtem is, hogy miket gondolhat rólam. Nem zavar egyáltalán, na jó talán egy kicsit, hogy látta ezt az oldalam is, de hát vagy megszok, vagy megszökik, csak rajta áll. A kocsi felé fordulok, és beindítom, majd az ajtókat kinyitva beszállok a vezetõ oldalra.

- Hazaviszlek. Mára ennyi elég is volt, majd holnap elkezdjük a tényleges munkát.

Nem ellenkezik, beszáll és bólint. Fura ez a lány nekem, nem értem, és ez kissé zavar is. Szeretek tisztán látni, és tudni mi merre hány méter. Nem kérdezem a címét, hisz tudom, benne volt az aktájába. Nemsokára el is érjük, nem szállok ki. Csak nézem szótlanul, ahogy kikászálódnak.

- Reggel jövök.

Ahogy kiszállnak hajtok is el. A visszapillantóból még visszanézek rá, figyelem, ahogy távoldó alakja eltûnik. Hazaérve ledobálom a cuccaim és bevágódok a zuhany alá. Rég nem kavarta senki így fel az állóvizem. Mi van velem, miért hagytam, hogy ennyire elragadjon az indulat?! Na mindegy, hagyom, hogy végigfolyjon rajtam a víz, hátha kimossa a gondolatokat a fejembõl. Ahogy végzek ledõlök az ágyra, és csak bámulom a plafont, nem merek elaludni. Hajnalban csak elnyom az álom, de egy óra sem telik el és már verejtékemben úszva riadok is fel. Megint egy csodás éjszaka. Talán a nap jobban fog telni.

---

A nap újra birtokba vette az égboltot, indulok is. Odaérve kopogtatok az ajtaján két erõsebbet, majd hátra tett kézzel várakozok.

Csendesen telik a hajnal, már szinte fájóan ordít a némasága. A szobában uralkodó félhomály egyszerre ölel magához és taszít el. A két világ egy – egy kis részem veszi csak magához, de a többit ellöki mintha fertõzött lenne. Akárcsak az életem, ez a kettõség már egy ideje végigkísér, a múlt árnyai mik minden lépésem követik. A jeges érintésükkel alszom el, és az is ébreszt nem sokkal ezután emlékeztetve arra, amit mindennél jobban vágyom, hogy az idõ ködös pora belepjen. Már csak a bosszú éltet, az melegít fel valamennyire.

A fegyverem csövét tisztogatom, mintha egy érzéki szeretõ hosszú combját cirógatnám, olyan gyengéd mozdulatokkal érintem a fémet. Ez nem is csoda, hisz az életem múlhat rajta. A puha rongy hol körbeöleli, hol kitölti, hol éppen, hogy csak átsuhan a pisztolyon. Megnyugtat ez a rutinos mozdulat, még apám tanította. Teleszívom a tüdõm, hátha enyhül a nyomás és szorítás a mellkasomon. De ez csak merõ ábránd, a bilincsek szorosan tartanak, nem menekülhetek. Egyetlen esélyem, hogy szabadulhassak és lezárhassam, ha végre kezembe fogom fogni az apró mogyoróit annak a szemét dögnek, és porrá zúzva azokat veszek elégtételt.

A szék recsegve veszi tudomásul, hogy a lábam felkerül rá, kezeim az asztalra teszem a markolatot tisztogatva. Nagyot sóhajtva rakom le kis idõ múlva az egyetlen társam óvatosan, majd a hajamba túrva támasztom meg mellette a fejem a tenyerembe simítva. Magam elé révedve hagyom, hogy a gondolataim száguldozzanak, miközben összefüggéstelenül dobolok az ujjaimmal.

- Már nincs sok hátra..

Nyugtatom zúgolódó lelkem. Az asztallapra csapok ököllel, kirúgom magam alól a széket, ahogy felállok. Ideje lesz készülnöm, mára mondták azt a lányt. Már csak ezt a feladatot kell teljesítenem és még fentebb léphetek, a közvetlen közelébe annak a görénynek, vagy épp a lány segítségével fogom vére becserkészni, majd ahogy alakul. A fürdõbe megyek és beállok a zuhany alá. A még elviselhetõen forró vizet hagyom, hogy végigfolyjon minden porcikámon, a fejem is beleteszem a sugár közepére. A lobogó folyam enyhén felmelegít, mintha óvó kar ölelne körül, aki nem hagyja, hogy bajom essen. Gyorsan lecsutakolom magam, majd kilépve a zuhany alól egy puha törölközõvel felitatom a megmaradt cseppeket és meztelen megyek vissza a szobába. A színes ruhatáramból a legszínesebb fekete példányokat válogatom össze, hajam megrázom, majd egy bevált trükkel gyorsan számûzöm a felesleges vizet belõle. Sapkám a fejembe nyomom, amint minden ruhadarab a helyére kerül, csizmám felvéve lépek ki a lakásomból.

A fiúk olyanok akár egy óramû, pontosan hozzák be a lányt, és az androidot. Közömbös és merev arccal lépkedek elõre, tudom, hogy a röntgen kapuhoz érnek éppen, és innen nekem posztom figyelni rájuk. A tölgyfaajtók elé lépek, hagyom, hogy kitáruljanak a szárnyak elõttem, majd belépek egyenesen a páros elé,. Egy pillanatra meghökkent a látvány, ilyen szép nõt sem láttam még. Sötétbarna íriszei szinte magukba szippantják a tekintetem.

- Ah, bocsáss meg… - mélyen meghajol elõttem szertartásosan – Kuro Hagaia vagyok, a Csempész – az android az intés nyomán hasonlóan cselekszik, akár egy elkésett tükörkép.

- Õ az ajándék a mesternek – felegyenesedve suttogja, mosolyogva és rabul ejtve a tekintetem. Elég merész és kihívó a lány, sokat tudhat, ha elnézik ezt neki. Jó lesz szemmel tartanom, hátha valahogy még közelebb visz a célomhoz.

Mélyen meghajolok, ha már formalitás akkor legyen.

- Real Long. A humanoid és tervezõjének figyelõje.

Felegyenesedve mosolyra húzódnak ajkaim, egy veszélyes, mégis figyelmeztetõ mosolyra. A nagy sóhaj hallatán leheletnyit szélesedik a mosolyom. Érzem, tudom, hogy ideges. Fordulok is az új útirány felé. Az elõcsarnok baljóslatúan visszhangozza a lépteink keltette koppanásokat. Némán haladunk, nem akarok felesleges kérdéseket feltenni, pedig nem egy már a nyelvem hegyén táncol. Viszont Reito úgyis mindjárt kikérdezi, elég lesz csak azután érdeklõdnöm a homályos részek után.

- Nem láttalak még itt..

Õ viszont nincs a némaság pártján, szavai, mint az égboltot keresztülszakító villám mély hangja robban bele az éterbe. A lépcsõsorra fordulva a szõnyeg tompít a lépteinken.

- Más feladatokat láttam el. Te mióta tartozol ide?

A fel nem tett kérdésre válaszolok, na meg ha már lehetõség van akkor kérdezek én is. Az információ hatalom, sosem lehet tudni, mikor jön jól egy éppen semmire sem valónak titulált tudásanyag.

- Épp elég ideje. Érdekelnek az androidok?

Nem épp egy szószátyár típus, a lényegre hagyatkozik csak. Ez így nem lesz olyan egyszerû feladat, bár jobban belegondolva mintha csak hozzám igazodna simulékonyan, akár egy igazi köpönyegforgató. Rá sem nézek haladás közben, a célra koncentrálva megyek.

- Mondhatni így is. Van bennük érdekes rész.

Egy pillanatra sem torpanok meg, a nagy, tömör fekete ajtót úgy nyitom ki, mintha nem is lenne ott. Belépve rajta oldalra lépek, hogy Kuro – ék is be tudjanak jönni. A szoba közepén álló asztal felé pillantok, az ott ülõ férfi minket figyel. Fekete szemei ragadozóként villannak, sötét haja, magas szikár alakja messzirõl hirdeti veszélyességét. Amint az android is végre berakja magát csukódik is az ajtó egy nagy kattanással a végén.

- Áh, végre a hírhedt Kuro Hagaia, megtiszteltetés személyesen is találkozni önnel, és a munkájával. Nagy csodálója vagyok!

Veri a nyálát Reito, alig bírom megállni, hogy ne forgassam a szemeim. A mellkasom elõtt keresztbe fonom a karjaim, a falnak dõlök hanyag tartásban és bal csizmám talpát a falnak támasztom. Némán figyelem a jelenetet az árnyékok közé húzódva.

- Az ilyen fogadtatás mindig hízelgõ szerény személyemnek, fõleg ha ilyen magával ragadó személy szájából hallom.

Magas fokú seggnyalás, éljen. Legszívesebben itt is hagynám õket, ez az én ingerküszöbömnek határait súrolja. De rezzenéstelenül tûrök, átéltem már rosszabbat is.

- Milyen kedves! Áh, de faragatlan vagyok, Reito Misawa vagyok – kilép az asztala mögül és mélyen meghajol. Tekintetét egy pillanatra sem veszi le az áldozatáról.

- A fejlesztési osztály igazgatója vagyok. Kérem meséljen nekem a munkájának a legújabb gyümölcsérõl. Mindenre kíváncsi vagyok..

Az utolsó mondatnál szemei sötéten csillannak, néma fenyegetéssel átitatva, kertelés nélkül hallani akar mindent.