|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sarge666 | 2013. 12. 06. 21:16:04 | #28499 |
 Karakter: Real Long
Édes mosoly kerül ajkaira, de nincs időm sokáig gyönyörködni benne, mert lecsökkenti a köztünk lévő távolságot. Na nem mintha egy fél pillanatig is bánnám, csak kicsit meglep. Bár ilyen meglepetést bármikor elviselnék. Lassú csókban forrunk össze, ajkai az enyémekre tapadnak, nyakam köré fonja kezeit, majd elmélyíti a csókot, végre élvezhetem kitüntető figyelmét, mellyel elindít bennem valamit. Nem is habozok visszacsókolok, de még visszafogom magam, kiélvezem a pillanat nyújtotta varázst, mely nem hiszem, hogy tartós lesz, hisz nála ez csak a stressz levezetése. Beletúrok a hajába, élvezem a puha szálak lágy cirógatását, hozzám simul, a testem lángra lobban az érintésétől, de nem hagyom, hogy elragadjon a vágy. Csókba bújtatott nyögése felperzseli a vérem, még többet akarok belőle, még több kis részét ismerni, felfedezni. De nem, nem lehet, nem szabad. Alsó ajkamba harap, a szívem veszett tempóban kalapál, meg fog őríteni ez a nő, ha ezt így folytatja. Ennek a játékának nem lesz jó vége, nem lehet jó vége, mert nem lesz, és nem is lehet köztünk semmi. Már ez is jóval több, mit egyáltalán gondolatban is szabadott volna. Csalódott, de megkönnyebbült is vagyok, mikor elhúzódik tőlem, a puha ajkai is kellő távolsága kerülnek. De a karjai még mindig ölelnek, és én sem engedem el.
- Megyek veled - eltökélt hangon szólal meg, de hiába minden próbálkozása, én már döntöttem, egyedül megyek.
- Szeretném, ha itt maradnál. Én tudok vigyázni magamra, neked pedig szükséged van a pihenésre...
- Nem! - még be sem tudom fejezni a mondatót indulatosan közbevág. Látszik rajta, hogy dühös, a homlokát is ráncolja, vonásait is furcsa fintor tarkítja.
- Mort veled úgy sem fog beszélni. Amint meglát, el fog húzni az ellenkező irányba, vagy szól pár haverjának. Tudod... nem igazán bír téged... - érintése lassan halad egyre lentebb a testemen a vállaimon át, majd szorosan hozzám bújik, arcát a nyakamhoz szorítja, meglep ezzel a tettével, fogalmam sincs, hogy most pontosan hogy is kellene reagálnom. Bizonytalanul ölelem át, nem tudom mit kéne tennem, hagynom, mozdulnom, vagy viszonoznom.
- Már, amennyire... - próbálom szavak mögé rejteni a zavarom, de rögtön elvágja a mondatom, pedig még igazán el sem kezdtem.
- Ssh! - ennyi, mást nem is mond, csak mély levegőt vesz, szempillái végigcirógatják a bőröm miközben behunyja a szemeit. Önuralmam minden kis morzsájára szükségem van, hogy mozdulatlanul és tett nélkül tudjak állni. Ő nem olyan, mint én, neki ez csak egy figyelemelterelés semmi több, egy kis stressz levezető. Ezt ismételgetem, de pár pillanat múlva a levegőm elég gyorsan kezd kiszorulni belőlem.
- Khm! Méltányolnám, ha nem szorítanál olyan erősen... - próbálom nem túl vádlón ejteni a szavakat, de így is mintha forró vashoz érne enged el és lép távolabb.
- Ne haragudj, én csak... - vörös az arca, habog, teljesen zavarban van. Vajon mi lelte, mi váltotta ezt ki nála?
- Te csak? - adok is hangot a kíváncsiságomnak. Karba fonom a karjaim, hiányzik a melege, az érintése, de ezt biztos be nem vallanám soha. Inkább jobb lábamra nehezkedek és felvonom a szemöldököm. Az érdeklődésbe temetkezem, legalább megtudok valamit, amibe talán kapaszkodhatok, ha át kell értékelnem mindent.
- Én... Ahj, basszus, mégis mit kéne mondanom? - menekül, gesztikulációi mögé rejtőzik. Na nem, ezt most nem hagyom annyiba. Elé lépek, megfogom a kezeit és mélyen a szemeibe nézek.
- Csak az igazat. De végre nyögd ki az egészet, az Isten szerelmére! - frusztrációm kezd utat törni magának, számon kérem. Nem szeretem ha játszadoznak velem, még tőle sem viselem el a felesleges játékokat. Nagyot sóhajt, mintha egy világot megrengető vallomásra készülne. Félrenéz, erőt gyűjt, majd ismét rám emeli a tekintetét. Ezt jelnek veszem, hát elengedem a kezeit, amik mellé hullanak esetlenül.
- Tudod, énn... Én leszbikus vagyok, és... khm, szóval, én nagyon vonzónak talállak - szavai idegességről árulkodnak, szinte dadogja a szavakat. Ahogy az értelmük is eljut a tudatomig lefagyok. Elég sok mindenre számítottam, na már most ez nem volt a lehetséges variációk között. Meredten és némán nézek rá. Volt pár kapcsolatom lányokkal még a múltam eltemetet, talán igaz sem volt részében. De a jelenlegi életembe nem fér bele senki, senki közelsége, senki bizalma. De mégis ha ránézek gyorsabban ver a szívem, nem tudok rá haragudj, ha akarok akkor sem. Mi a fene folyik itt?! De most komolyan? Na jól kezeled te is a testőrködést, gratulálok hülyegyerek. Ezt mégis hogy akarod rendbe hozni? Mi lesz, ha nem tudod megvédeni? A lemondó sóhaja visszaránt a valóságba, a szívem is megugrik, ahogy az ajkába harap, enyhe félelem jár át. Az agyam mintha kikapcsolt volna, nagy sötétség és ennyi. Viszont a testem nélküle is remekül működik, sőt cselekszik is. Ujjaim arcára simulnak, majd tarkójára csusszannak, szabad kezemmel a derekánál fogva húzom magamhoz, ajkait birtokba veszem gyengéden, de mégis szenvedélyesen. Nyelvét a sajátommal táncra hívom, amit készségesen elfogad, és viszonoz is. Kezei a nyakam köré fonódnak, érzem, ahogy ujjai elmerülnek a hajam nyújtotta káoszban. Megszűnik a világ, csak ő létezik. Visszafojtott szenvedélyünk utat tör magának és ránk zúdítja hadseregét. De még mielőtt túlzottan is átlépnénk a józanság végső határát telefonom hangos puffanással landol a földön, miközben jajveszékel, mint egy hadisérült a csatatéren. Elszakadok tőle és az öngyilkos jelölt készülék elé pillantok. A józan eszem is életre kel a pillanatnyi szünetben, amitől vérvörösre vált az arcom. Elengedem és ellépek tőle, igyekszem kellő távolságba helyezkedni.
- Ne..ne haragudj, ezt nem lett volna szabad - enyhén kapkodom a levegőt, még nem sikerült az oxigénhiányom pótolni. Kuro nagy szemekkel néz rám, amitől csak még jobban hülyének érzem magam. Ellépek mellette és felveszem a telefont. A hívó elég kitartó, így kattintok és a fülemhez emelem.
- Mindent elhoztunk és a droid is megvan minden darabjával, a délkeleti raktárban vannak - majd bomlik is a vonal. Egy feladat letudva. Kezemben tartom a telefont, kijelzőjén az idő vág fejbe, mindjárt itt a találka időpontja.
- Maradj itt! - nem kérdezek, nem kérek, egyszerűen tényt közlök. Visszamegyek a hálóba és magamra aggatok több fegyvert, majd egy wakizasit a derekamra erősítek. És már indulnék is a bejárat felé, de beáll az ajtóba és elszántan néz rám.
- Állj félre, erre most nem érek rá - mivel zavarban vagyok előtte hát enyhén flegma és bunkó stílus mögé rejtőzök.
- Nem! - megveti lábát és kitámasztja magát. Olyan, mint egy elszánt gyerek, de mégis körüllengi az elszántság ereje.
- Ne akard, hogy átgyalogoljak rajtad - nézek rá komolyan.
- Nem félek tőled, bármennyire is próbálod ezt elérni. Ha kell rád csimpaszkodok, nélkülem semmi esélyed, Mort meg fog lépni, és ez a szál is elhamvad, mer tuti több találkozót nem fogok tudni leszervezni vele - az igazság ott lüktet a szavai mögött, ezt nem tudom tagadni. Mély levegőt veszek, majd nagyon lassan kifújom. Összehúzom a szemöldököm miközben ránézek, majd visszamegyek a szekrényemhez.
- Ezt vedd fel. Ezeket pedig tedd el, szükség lehet rá - halkan beszélek, de komolyan. Egy dupla kevlár és extrán megerősített mellényt nyomok a kezébe. Ha a páncél csődöt mond ez megmentheti az életét. Majd pisztolyt és kést is adok, hogy ne legyen fegyvertelen. Fogalmam sincs, hogy mennyire tud bánni velük, de a szükség nagyúr, valamelyik még a hasznára lehet, ha már én nem tudok. De ezt igyekszem nem megengedni. Megállok és csak nézek rá ahogy öltözik. Fura érzés, nem is tudom hirtelen hova tenni.
- Maradj mindig mögöttem. Ha gond van és szólok rohanj el, vissza se nézz, meg se torpanj csak rohanj minél messzebb, biztonságos helyre.
- De.. - mutatóujjam az ajkaira teszem ezzel elnémítva.
- Nincs de, vagy nem viszlek magammal - lemondóan sóhajt, gyorsan tanul, hogy ilyenkor nem éri meg velem vitázni. Végigsimítok az arcán, majd ellépek mellette. Hogy én ezt most mennyire nem akarom azt el sem tudom mondani. De nem tehetek mást hát megyek. Felkapom a kabátom, telefonom zsebre vágom és a kulcsomért nyúlok. Hátrapillantok, hogy áll, nem maradt le és érdeklődve pislog rám. Hát jó, akkor vágjunk bele. Az ajtón kilépve záródik is mögöttünk a szerkezet halk szisszenéssel foglalva el a helyüket a zárak. A lépcsőn kimérten haladok lefelé, ahogy az alját elérem balra fordulok, most nem a motorom felé lépek hanem hátra megyek egy szürke, hétköznapinak mondható autóhoz. Ha el kell rejtőzni a forgalomban tökéletes, senki nem mondaná meg róla mennyi változtatás ment rajta végbe. Kinyitom Kuro előtt az ajtót, megvárom, hogy beszálljon majd a kormány elé huppanok. Felhördülnek a paripák, morogva indulnak meg a kijelölt úton. Egyenesen a megjelölt címre hajtok, de mielőtt ténylegesen elérném megállok és körülnézek. Az ablakokon kinézek, gyanús jeleket keresek, de egyenlőre semmit sem találok. Az órámra pillantok, még van 5 perc a randiig. Kurora nézek, látom, hogy idegességében a száját rágcsálja. Legszívesebben lefoglalnám az ajkait, hogy ne ilyenekkel foglalkozzon. Na basszus..ez még hiányzott nekem.
- A háttérből figyelek míg a megfelelő helyre nem ér, aztán elbeszélgetünk vele. Menni fog? - nézek rá komolyan, de azért egy enyhe aggodalom ott csörgedezik a gondolataim mocskos árnyékában. Némán figyelem a halvány bólintását, majd lassított felvételként látom ahogy kiszáll az autóból és sétálni kezd. Kattintom én is a saját oldalamon a zárat, könnyed mozdulattal egy jó rálátást és helyzeti előnyt nyújtó részhez megyek. Némán figyelem a terepet, de a pillantásom mindig visszavándorol Kurora.
|
| VsRealm | 2013. 12. 01. 20:54:51 | #28449 |
 Karakter: Kuro Hagaia
Komolyan néz rám és felém nyújtja a kezét. Kicsit talán hezitálok, de nem soká. Bizalommal fektetem kezem a tenyerébe, és kissé kimelegedek, mikor enyhén megszorít, aztán elindulunk. Kikukucskál az ajtón gyorsan, majd sietősen léptekkel a motorjához megyünk. Kicsit megkönnyebbültem, a közvetlen veszélyt és a sokkot már nem érzem, de még mindig dübörög a szívem.
Real gyorsan átnézi a gépet, én addig szorongva tekintek körbe, de teljesen üres az utca. Ami azt illeti, még most is fogjuk egymás kezét. Végignézek rajta lopva, és érzem; elpirulok. Csak sajnos nem tart soká ez a pillanat. Hamar körbenéz ő is, aztán elenged, a kezem pedig az oldalam mellé hullik. Szomorú pillanat. Elrakja a táskákat és átveti lábát a nyergen. Azonnal mögé helyezkedem, hozzá simítom a mellkasom és arcom a hátának, átölelem. Nagy lélegzetet vesz, jólesőn végigsimít karjaimon, végül a kormányért nyúl. Berúgja a motort és már indulunk is. Kicsit lassan kezdtünk neki, de hamar felgyorsultunk forgalmi tempóra. Áldom az eget, hogy nem kezd el száguldani. Behunyt szemmel várom, hogy megérkezzünk, igazán nem tudok most másra figyelni, csak magamra. Újra gyászolni kezdek, s ebben csak egy érezhetően lejtős útszakasz tud megakadályozni. Érzem, hogy Real valamit matat, de nem figyelem. Legalább belőlem sem tudják kiszedni semmilyen módszerrel, ha esetleg arra kerülne a sor. Elég sötét, szűk, zárt helyen haladunk, talán egy alagút, netán valahol a föld alatt. Eléggé elnyelődnek a motor zörejei, így könnyen megvan rá az esély, hogy már rég elhagytuk az utca szintjét.
Neonlámpák cicergése tölti be a teret, ahogy nyikorogva megállunk egy lépcsősor előtt. Real kiegyenesedik, nyilván megérkeztünk. Biztonságosnak tűnik, bár igen sejtelmes ez a derengő tér. Leszállok, nem váratom a testőröm, de nem távolodom el tőle. Magabiztosan kapja fel a táskákat és indul meg a lépcsőkön felfelé. Kettesével. Uhh… Nekem eléggé megerőltető, de szerencsére nem nagy akadály. Nem igen látom, hogy mi előtt, de tény, hogy megállunk. Nyilván ajtó, talán pont Real lakásához vezet. Izgatottság lesz úrrá rajtam, és kíváncsiság, de visszafojtom. Két, magas hangú pittyenést hallok, és látom, hogy az ébenfekete hajú lány még mindig az ajtóval szöszmötöl. Micsoda zárrendszere lehet! Alig várom, hogy megnézzem közelebbről…
Mikor kitárul az ajtó, automata lámpák fénye vakít el egy pillanatra, aztán kitisztul a kép. Teljesen rideg látvány fogad. Mondjuk, belőle ki is néztem. Leegyszerűsített, modern, funkcionális formák és szürke. Szürke szinte minden. Gyér konyha és étkező, a hálószoba pedig annyi intimitást vagy otthonérzetet nyújt, mint egy mókus szemgödre. Minden bizonnyal inkább csak aludni jár ide Real, ha egyáltalán ez az ő lakása. Otthonnak ugyanis ezt egyáltalán nem lehet nevezni… Olyan furcsa, valami zavar a szobákban, de egyszerűen nem jövök rá, mi az.
- Itt biztonságban leszel. –Rám néz és bíztatóan szól, majd már kapja is elő a telefonját. Óh… Akkor én itt majd elleszek. Ne is törődj velem... Nem figyelek rá, inkább a lakás minden zugát feltérképezem, hogy ne a konyhában kössek ki a fürdőszoba helyett.
A hálóból térek vissza végül, miután kipróbáltam az ágyat. Elég kemény az én ízlésemnek, de nem lesz rossz.
- Igen, sértetlen – Rám futtatja tekintetét, és el is időzik rajtam, ahogy egymás szemébe nézünk. Biztosan rólam van szó… Nagyot sóhajt, s végül leteszi a telefont. A konyhaasztalra fekteti, aztán rám néz.
- A találkozóra egyedül megyek, te itt biztonságban leszel – Ezt te sem gondolhatod komolyan. ki van zárva, hogy egyedül menj. Kurvára, kibaszottul ki van zárva. Pár pillanatra rám néz, aztán kényszeredetten elnéz tőlem. Hirtelen a hálóba siet, az ágy mellé. Óh, micsoda gyönyörűséges és értékes fegyvergyűjtemény… Egy pillanatra feléled bennem a csempész, de hamar el is alszik. Aggódom és fel vagyok háborodva, hogy kihagyott a döntésből.
- Nem mehetsz egyedül! – Végre hatást érek el; nagyot sóhajt és felém fordul. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem, ahogy kifújja az imént vett mély levegőt. Belenéz a szemeimbe és hagyom, hogy belém lásson.
- A lényeg, hogy ne legyen bajod, én elleszek… - Arcomat kezei közé fogja, én pedig elmosolyodom. Közelebb hajolok hozzá, és lassan megcsókolom. Először csak ajkaimat érintem övéinek, aztán karjaimat nyaka köré fonom és nyelvemmel ajkai közé hatolok. Visszacsókol, puha szájával enyémet kényezteti és bátran túr bele a hajamba. Hozzá simulok és belenyögök a csókba, olyan jól esik a közelsége, a melege, a szeretete… Alsó ajkába harapok, aztán lassan elválok tőle. Kicsit szuszogva nézünk egymásra, összeölelkezve.
- Megyek veled. – Ellentmondást nem tűrő hangon igyekszem kijelenteni, de persze ez Realt semmiben nem akadályozza meg.
- Szeretném, ha itt maradnál. Én tudok vigyázni magamra, neked pedig szükséged van a pihenésre…
- Nem! – Kicsit indulatosan ejtem ezt a rövidke szót, és dühösen ráncolom a homlokom.
- Mort veled úgy sem fog beszélni. Amint meglát, el fog húzni az ellenkező irányba, vagy szól pár haverjának. Tudod… nem igazán bír téged… - Lejjebb csúsztatom a kezeimet vállain, de szinte azonnal le is tudom a kettőnk közti távolságot. Arcomat a kulcscsontja feletti kis gödörhöz simítom és érzem puha bőrét, édeskés illatát. Kezei továbbra is bizonytalanul fonódnak csak körém.
- Már, amennyire…
- Ssh! – Csendre intem morcos megjegyzését. Mély lélegzetet veszek, és behunyom a szemem egy pillanatra. Elönt a nyugalom és az egyre növekvő szexuális frusztráció. Játszom csak magamat, magammal és vele is, pedig egyáltalán nincs szándékomban. Sőt. Nagyon komoly terveim vannak vele és az ágyával, a fürdőszobájával, a konyhájával…
- Khm! – Óvatos köhintéssel zökkent ki.
- Méltányolnám, ha nem szorítanál olyan erősen… - Óh… Elengedem, és távolabb lépek.
- Ne haragudj, én csak… - Totál zavarban vagyok. Ég az arcom és inkább a földet tüntetem ki a nem is oly’ nemes figyelmemmel.
- Te csak? – Karba tett kézzel áll előttem, egyik szemöldökét feljebb emeli, és jobb lábára helyezi testsúlyát. Olyan szexi. Legszívesebben rávetném magam. Viszont, mégis miként magyarázhatnám ezt el neki? Csak nem mondhatom így, nyersen az arcába…
- Én… Ahj, basszus, mégis mit kéne mondanom? – Hevesen gesztikulálok, de hirtelen elém lép, megfogja a kezeimet és a szemembe néz.
- Csak az igazat. De végre nyögd ki az egészet, az Isten szerelmére! – Nem túl ingerült a hangja, csak választ vár. Jogos. Micsoda kis könnyedvérűnek tűnhetek, aki csak pillanatnyi szeszélyeit és indulatait éli ki… Pedig én annyira nem…
Nagyot sóhajtok és félre nézek, aztán újra rá. Elengedi a kezeimet, s azok ismét mellettem landolnak.
- Tudod, énn… Én leszbikus vagyok, és… khm, szóval, én nagyon vonzónak talállak. – Nem merek rá nézni. Eléggé félek, mit szól majd most. Még sosem nyíltam meg senkinek ennyire. Az egy-két örömlányt egyébként sem érdekelte semmi, ha pénz van belőle, szóval… most eléggé meg vagyok lőve. Remélem, díjazza majd az őszinteségem, mert nem szól egy szót sem. Lemondóan sóhajtok és az alsó ajkamba harapok idegesen.
Szerkesztve VsRealm által @ 2013. 12. 01. 21:52:53
|
| Sarge666 | 2013. 11. 22. 23:57:51 | #28330 |
Karakter: Real Long
Ami egykoron olyan szépen és nyugtatóan volt berendezve, most annyira feldúlt és kétségbeejtő. Egy pillanatra ledermedek, és csak némán pislogok ki a fejemből. Lopva Kurora nézek, érzem mennyire megviseelik a látottak, amit nem is csodálok, hisz az otthonát tették tönkre, egy részt vettek el belőle, amit nem lehet köönnyen pótolni. Némán figyelem, ahogy a kapcsolóhoz lépked szinte révületiben téve meg a métereket. Mintha mindenről lemondana úgy kapcsolja le a lámpát. A dühöm nem tudom tovább visszafogni, kiül az arcomra hiába próbálom elrejteni. Ahogy találkozik a pillantásunk belémnyilal valami ismeretlen. Nem bírom, erre még nem vagyok kész, elég nekem a saját fájdalmam. Gyorsan el is fordulok, hagyom, hogy a zsaru átvegye az irányítást. Nyomokat keresek, hátha eljutok valamelyik céghez, vagy egy kicsit biztosabb pontot találok, amin el lehet indulni. A cipőnyomokat őrzi a szőnyeg, megnézem alaposan. Előkapom a telefonom és csinálok képeket amint leteszek mellé egy bankót. Jöhet a vér, mintát veszek belőle, majd elrejtem a zsebembe. Aztán sorra a többi nyom, minden kis részlet, bár ide egy helyszínelő csapat kéne, többre mennénk a feljegyzéseikkel. De most ez a legkevesebb probléma, ki kell deríteni minnél több részletet. Na meg ez jó módja, hogy Kuro elől kicsit elmeneküljek, hagyjam, hogy egyedül tudja emésztgetni a történteket. Nem hiányzik neki, hogy az én füstölgő fejem is lássa. Nem tudtam megvédeni, sőt a veszélyre is túl későn reagáltam, ő mentett meg engem. Kész vicc, kirakati bábunak jobb lennék, mint testőrnek. A törmellék mintha megmozdulna. Cicereg, mégis fémesen surcolódik. Ó hogy az a magasságos rúgná.. khm.. Ez így nagyon nem lesz jó. Fegyverem után kapok, előrántom és célra tartok. Basszus.. mindenhol páncél, sehol egy sebezhető felület. Csak az élettelen és jeges mozdulatok, melyek lelketlenül haladnak előre, egyenesen felém. Calipsó ismeretlen ismerős sziluetje kettős érzéseket vált ki belőlem. Tudom, hogy veszlyforrás, egy kiiktatandó elem, de mégis Kuro főműve.
- Kuro! - kiáltok érte, miközben hátrálni kezdek a kijárat felé.
- Jövök már! - szipogva válaszol, hallom közeledő lépteit.
- Mégis mi a... - hangja elhal, szóval már ő is látja. Gyorsan tenni kell valamit, a még nyugodt felszín nemsokára robbani fog, érzem, hogy már nem sok kell hozzá.
- Mondj valamit, az Istenért! - nem tudom tovább játszani a nyugodt kősziklát, megrémít a helyzet, ahogy a legrosszabb gondolatom testet ölt előttem.
- A nyakát! Lőj a nyakára! - kétségbeesett hangon kiabálja szinte. Nem is habozok, emelem a fegyvert, célzok és lövök is kettőt a biztonság kedvéért. A megfelelő hatást érem el ezzel, megáll majd eldől az android. Megkönnyebbülök, nem tudom mit csináltam volna, ha ez nem jön be. Valószínű, hogy itt lelem halálom, talán Kuro megmenekült volna. Ekkor Kuro térdre esik, olyan szívszorítóan potyognak a könnyei. Nem tudom tétlenül nézni, pár lépéssel mellette termek leguggolok és szorosan magamhoz ölelem.
- Kuro - próbálom halkan csitítani és közben magamra vonni a figyelmét. Az álla alá nyúlok és magam felé fordítom az arcát miután kényelmes távolságra húzódok tőle. Szemeibe próbálok nézni, de még máshol jár, végigcirógatom az ujjaimmal a puha bőrét, kis idő múlva élvezhetem fájdalomtól lüktető pillantását.
- Kuro, el kell mennünk, mégpedig azonnal - próbálok nyugodt és meleg hangon szólni hozzá, mire motyogott egyetértést kapok válaszul.
- Jól van, fel tudsz állni? - kérdezem és már nyújtom is a kezem, hogy segítse neki ahogy tudok.
Tenyerembe csúsztatja puha kezét, talpra húzom.
- Öltözz fel, addig kihozom a táskákat a szobából és ellenőrzöm a lépcsőházat - és már lépek is el a felvázolt dolgokat megtenni. Kihozom a táskákat, magamra kapom a dzsekimet, aztán a bejárati ajtóhoz megyek. Szerencsére tiszta, sehol egy ellenség. Visszasétálok Kurohoz, a lerakott táskákat felmarkolom, indulásra készen várakozok.
- És Calipsó? - kérdezi szipogva. Lenézek az immár teljesen élettelen fémkupacra, mérlegelek és végül döntök.
- Ha valóban készre tettem, inkább elhozatom valakivel később. Most fontos elindulni, minden más másodlagos, elsó a biztonságos búvóhely - nézek rá komolyan. A kezem nyújtom felé, ahogy megérzem a bőrét az enyémhez érni melegség jár át. Enyhén megszorítom a kezét, mintegy bátorításként. Az ajtófélfánál azért biztos, ami ziher alapon kikukucskálok, de tiszta a terep. A motoromhoz megyek, de mielőtt elindulnánk vele végigfuttatok egy gyors diagnosztikát. Szerencsére nem fedezték fel, hogy az enyém, így sértetlen maradt. Körbepillantok, elengedem Kuro kezét, elrakom a csomagokat és felszállok. Kuro szó nélkül mögém ül, szorosan hozzámbújik, átölel, arcát a hátamhoz nyomja. Mély levegőt veszek, ölelő karjain végigsimítok, majd a kormányra koncentrálok. Bepöccintem a járgányt és a lakásom felé veszem az irányt kényelmes, már lassúnak mondható tempóban. Nem akarom a kis Csempész idegeit mégjobban borzolni. Ott lesz a legbiztonságosabb, arról senki nem tud, nem is létezik a hely, a kibervilágban sincs nyoma. Azért kerülő úton megyek, nehogy valaki is kövessen. Odaérve a mélygarázsba megyek, lábammal letámaszkodom a fal mentén, a belső zsebemből kiveszek egy pikk ász kártyát. Sima franciakártya lap, a letünt kor egy apró darabkája. Látszatra, pedig valójában jóval több. A fal előtt elhúzom mire az életre kel, derengve válik áttetsző fekete folyosó ásító szájává. A fényszórót bekapcsolva hajtok be, mögöttünk halkan csúsznak vissza a rejtő elemek a helyükre. Pár kanyar után leállítom a motort, kiegyenesedve jelzem Kuronak, hogy ideje lesz leszállni. Szó nélkül is ért, le is mászik, de nem távolodik el. Bizalmatlanul néz körbe, a sötétbe burkolózó falak némán figyelik, a neon fagyos zümmögése csak részben segít álnokul, de ebben sincs sok köszönet. A táskákat a kezembe véve indulok el a villódzó lámpa által őrt állt lépcsőn. Kettesével szedem a fokokat, minden megerőltetés nélkül jutok el a lakásom ajtajáig. Vastag fémből készült ajtaja nyomasztóan tornyosul az elótte álló fölé. Tenyerem a falra rakom, ami egy hangyányit benyeli a kezem, és bentebb süpped. Magas frekvencián pittyen kettőt, majd elereszt. A kör királyt húzom most eló, a kilincs alatti részhez érintve nyílásra késztetem a fémmostrumot. Amilyen nagy és vastag olyan könnyedén tárul fel. Automatikus fény kapcsolódik, elárasztva vele a lakást. A látvány elég steril, egy nappali, konyha egyben, amiben minden szürke, és hideg. A falak fehérek, a székek fémek és szürkék. A két ajtó, ami innen nyílik tátott pofával figyel. A torkukra nézve hasonló ridegséggel berendezett hálószoba, egy nagy ággyal, és egy fekete csempés fürdószoba zuhanyzóval. A helyek legfurcsább, de egyben alig észrevehető közöse az ablaktalanság. Ledobom a táskákat a földre az asztal mellé.
- Itt biztonságban leszel - nézek Kuro felé, majd a telefonomért nyúlok. Második csörgés után már hallom is a várt hangot.
- Küldj ki Kuro lakásába egy csapatot és szedjétek össze az összes holmit, amit ott találtok. Az
androidra pedig kényesen ügyeljetek - bontom a vonalat, a csapat tudja a dolgát, nem kell több szót fecsérelnem. Arrébb sétálok pár lépést, majd újabb nevet tárcsázok.
- Uram, akadt némi nem várt fejlemény. A két konkurens nagyvállalat is beszállt a játékba.
- A Csempész megvan? - érzelemmentesen kérez, az áru a legfontosabb, mint mindig.
- Igen, sértetlen - akaratlanul is Kurora siklik a pillantásom, és ott is ragad.
- Maradjon is így, a többit illetően intézkedni fogok - és ezzel bontja is a vonalat. Sóhajtok egyet, majd elteszem a telefont.
- A találkozóra egyedül megyek, te itt biztonságban leszel - nézek rá komolyan. Pár pillanatig elmerülök a lélektükreiben, de erőszakkal elszakítom magam és a hálószobába megyek egyenesen az ágy melletti fegyverszekrényhez. Kitárom és elkezdem kiválogatni a fegyvereket, amit magammal viszek.
- Nem mehetsz egyedül - érzem Kuro jelenlétét közvetlen mögöttem. Mély levegőt veszek és megfordulok. Közvetlen közelről nézek a szemeibe.
- A lényeg, hogy ne legyen bajod, én elleszek - tenyerembe fogom az arcát.
|
| VsRealm | 2013. 11. 20. 23:20:09 | #28311 |
Karakter: Kuro Hagaia
- Hívatlan vendégek jártak itt és jönnek most is. Légy készen... - Mi?! De nincs lehetőségem kérdezni. Real hirtelen némasága még nagyobb pánikot ébreszt bennem.
- Kapd fel, ami nem kerülhet illetéktelenekhez, de rohamléptekben! - Végtelenül biztos a dolgában, de látom rajta, mennyire ideges. Én már lassan nem is hallok, a fülemben dübörög a vérem, ész nélkül rohangálok és rejtek el a táskám aljába egy-egy pótolhatatlan és értékes holmit, de még messze nem végeztem, mikor meghallom parancsoló hangot.
- Gyere! - Azonnal? Nem hagyott sok időt... Mindegy, a lényeg megvan. Még gyorsan a processzorom... A háló ablakából Öltönyös fazonokat látok az utcán errefelé sietni. A kurva életbe, ekkora a baj?! Azt hiszem, használnunk kell a pánikkamrát a tévé mögött. Csak akkor látod, ha elég közel van a kulcs a lyukhoz, amit elég nehéz lenne tudatosság nélkül kivitelezni. A táskát már bedobtam, most lépek ki Realhoz, aki pisztollyal a kezében guggolva les ki az ajtón pár pillanatra.
- Fenébe... - Dühösen zárja vissza az ajtót és gondosan ügyel a zárakra, hogy mind a helyén, zárva legyen.
- Mi van?! - Nem bírok magammal, az adrenalin szintem az egekben van, mégis mi a frászért történik ez? Miért pont velem? El akarok tűnni, én nem akarom ezt. A jégkék nyugodt lélektükör a szemembe néz és megfagyaszt.
- Probléma... Van másik kijárat? - Alig értem, mit mond. Védj meg, Real! Kérlek... úgy félek, annyira de annyira. Miért nem lehet olyan, mint régebben? Csak üzletelek és kicsit szerelgetek, de engem nem ér el senki. Mi történt a klánnal?! Vajon omlik össze, vagy csak értékemet vesztettem volna? Még csak tizennyolc vagyok. Friss, teli ötletekkel... Miért dobnak el?! Real a vállamra fekteti kezeit és kicsit megráz. Pár pillanat múlva már újra a világban élek.
- Kuro! - Hangosabban szól, és azonnal kapcsolok. Azt a pár métert, ami a hálóba vezet, végigszáguldom, hallom, hogy Real jön utánam. Köszönöm, Istenem, hogy nem kell magyarázkodni. "Minden ott van, szem előtt." Ki ne ismerné? És ki hinné, hogy ilyen egyszerű az egész? A jobb tenyeremben rejtőző kulcsot a falhoz közelítem, s megjelenik a lyuk is. Kinyitom gyorsan az ajtót, de abban a pillanatban berobban a bejárati ajtóm. Nyilvánvaló, hogy a következő alkalommal már senkit sem fog visszatartani.
- Bújj el! - kiált rám, de eszem ágában sincs elrejtőznöm nélküle. Megragadom a karját és magammal rántom a sötét cellába. Elég hirtelen jöhetett neki, mert hadakozik, de igazán nincs oka rá. Hagyd már abba, te szerencsétlen!
- Nyughass! - Lerántom magamhoz és az érzékelők azonnal zárják a kamrát. Fekvőkamra, ráadásul csak egyszemélyes, hiszen nem számítottam társaságra krízishelyzetben. Hozzám simul, ezzel ellentétben viszont próbál távolságot tartani, de ha túl közel ér a tetőhöz, kinyílik és megtalálnak minket. Érzem forró leheletét az arcomon, simogat, ahogy a levegőt veszi és fújja. A kripta sejtelmes derengésbe kezd, mert speckó festékkel kezeltem, ami testhőre aktiválódik. Egyre inkább hozzám simul. Egyre gyorsabban dobog a szívem, nagyon remélem, hogy ez most csak adrenalin...
Hirtelen hatalmas zörej csapja meg a fülem, minden bizonnyal az ajtó adta meg magát. Megbénulok, ahogy meghallom a lépteket dübörögni. Minket biztosan nem találnak meg, de minden más a lakásomon egyébiránt méreg drága csúcstechnika. Annak ellenére, hogy a legfontosabb dolgok itt vannak, minden kis ketyere. És Ő is. Realra nézek, látom lehunyt szemeit, érzem gyenge remegését, és tudatosul bennem: iszonyat sok erőfeszítésbe telik neki, hogy kontrollálja magát. Vajon miért...?
- Tiszta... tiszta... - Csak nagyon halkan hallom, szinte alig értem őket.
Mondanak még valamit, de nem igazán értem a szavakat, viszont igenis világos, hogy Calipsó koppan a földön és a fejét is felnyitják. Ha tönkreteszik... Istenem... Szorosan ölelem Realt és a testébe menekülök, ajkaimat a nyakába temetem, hogy ne kezdjem megint rágcsálni őket. Félő, hogy most már vérezni fog. Csak... nem akarom ezt. Kicsit megfeszül, talán nem alkalmas ez most... De ő is átölel engem. Gyengéden. Óvón. Mély levegőt veszek, beszívom az illatát és teljesen megnyugszom, ahogy egyre kevésbé remegnek a kezeim és bizsereg a lelkem.
- Az Isten verje meg! Elő kell keríteni azt a ribancot! Forgassátok fel a helyet! - Az állatias, dühös ordítást még én is értem. Aztán összeszorul a szívem, ahogy meghallom az első csörömpölést. De azt követi ezer másik, ahogy törik össze minden, ami az életemet eddig alkotta. Kétségbeesek, és gyűlölöm, hogy ilyen tehetetlen vagyok. Gyűlölöm és félek. Összerezzenek minden zörejre, s Real egyre szorosabban von magához. a vállába temetem az arcom összeszorított szemekkel. Motyogást hallok, aztán összerándulok, úgy megijeszt, hogy valaki a falba csap. Uhh, ha tudná... Veszett hangos. Erre nem is gondoltam tervezéskor.
- Vissza.. majd a találkozónál lecsapunk rá... - Léptük halkul, majd elhal. Megmozdulnék, de Real nem teszi. Mi? Mégis miért? Nem érzékelem az időt. Abban vagyok csak biztos, hogy a pár pillanatnál jóval több telt el. Végtelennek tűnik a várakozás, de egyre nyugtalanabbá tesz lelki és fizikai vonatkoztatásban is. Végül a fekete hajú amazon szusszan egyet, jóleső melegséggel árasztja el a nyakamat, majd elenged. Igazán kár... most nagyon jól esne, ha velem maradna. Nyilván azt várja, hogy nyissam ki a helyet, pedig igazán egyszerű az egész. Megérintem a fedőlemezt, az pedig lustán tárja elénk a... volt szobámat.
Kilépek, de megdermedek, ahogy látom azt a rengeteg törmeléket, ami valaha érték volt. Ami valaha hozzám tartozott. Szinte mindenből kell új, ha egyáltalán értelmes dolog itt maradni, még ezt is meg kell vitatnom Vele. Az ágyam felborítva, a tévé mellettem a földön, néhol maga a fal is bezúzva. Szilánkok, törött deszkák, horpadt és átszakított lemezek, felszaggatott anyagok mindenhol a szobában. Érzem, hogy könnycseppek gyűlnek a szememben. A csillár szikrázik, nyilván kiütötték az égőt is, hát gyorsan leoltom. Megfordulok, mert immár az ajtóban állok a villanykapcsoló előtt. Real rám néz, arcára düh ül ki és azonnal nekilát némi támpontot keresni, gondolom. Megvizsgálja a cipők lenyomatát a szőnyegen, a véres kéznyomot a falon - valami barom egy üveget nyilván kézzel tört be. Magára hagyom. Magamra hagyom magam.
Kibotorkálok, egyre gyengébb vagyok, egyre nagyobb a fájdalom a lelkemben, s csakugyan növekszik a kétségbeesés. Mi lesz ezek után? A szerszámaimhoz rohanok, megtalálták őket a gardróbban. Minden ruhám szétdobálva, a tükör beverve, a szilánkok gonoszul meredeznek. Szerencse, hogy nem mentem túl közel a hévtől elragadtatva, különben ronggyá hasították volna már a talpam. Néhány dolog hiányzik, de egyébként csak felforgatták a polcokat és minden a kis beugró alján végezte. A fürdőben összezúzott tükör, szekrények, eltűnt gyógy,- és vegyszerek, a csempéken szétfröccsenő víz és más dolgok. Nagyot sóhajtok. A konyha jön... Rejlett ott még pár dolog, amiről Real mit sem tudott...
- Kuro! - Ahh, mégis mi lehet ilyen fontos?! Most nem épp aktuális, angyalom...
- Jövök már! - Szipogom. Mindjárt sírok. Romokban az életem. Hova kéne mennem? Mit kéne lépnem ezek után? Meglátom Realt. Pisztolyt markol és lassan hátrál felém. Mint egy huszonegyedik századi fantasy akciófilmben.
- Mégis mi a… - de már nem fejezem be a mondatot. Testőröm válla felett megpillantom Calipsót. Valami furcsa van benne. Megremegek. Hogy az a jó... Bizonyára átkalibrálták. A mellkasi lemezén sárgán villog a nem jóváhagyott programot jelző lámpa. Szerencse, hogy ilyen semmiségekre is gondolok. Csakhogy ezzel most nem igazán megyünk sokra. Én már a szilánkoknál toporgok, Real pedig előttem alig fél méterre araszol hátra. Nem, nem akarom!
- Mondj valamit, az Istenért! - Hangja ingerült és félelemmel teli. Megértem. Összerezzenek a döntésre, amit meghozni kényszerülök.
A robot főbb részei nagyon ellenálló bevonattal védettek, aligha tudja kiiktatni majd egy kézifegyverrel. Egy maradt.
- A nyakát! Lőj a nyakára! - Kicsit emelt hangerővel mondom, de nem tudok mit tenni, teljes kétségbeesés uralkodik rajtam. Látom, hogy Real fegyvert tartó keze felemelkedik és határozottan célra tart. Szerencsénk, hogy a gátlópontok miatt a program még nem konfigurált át teljesen, és van ideje célozni. Aztán két lövés dördül, és halkan sercegő szikrák pattannak, az android pedig megáll, majd hanyatt dől, s lassan minden fény elhalványodik rajta. Térdre esek és zokogni kezdek. mindenemet tönkretették. Egyszerűen nem bírom visszatartani tovább az elkeseredést. Remeg a testem, annyira fázom... Azt hiszem, Real lépéseit hallom, és érzem, ahogy átölel. Halkan szólít meg, és állam alá nyúlva felemeli az arcom. Először nem nézek rá, végül babonázó szemeit, hűs biztonságot sugárzó arcát pásztázom, s csókolnivaló ajkait.
- Kuro, el kell mennünk, mégpedig azonnal. - Felsóhajtok. Hangja nyugodt, lágy, lélekmelengető. Motyogok remegő hangon egy értem-et, és megtörlöm az arcom, elmaszálom rajta a könnyeket.
- Jól van, fel tudsz állni? - Kérdi kedvesen, én pedig megerőltetem magam. Ő már talpon van, így nincs sok választásom. Elfogadom kinyújtott kezét, és kicsit nehézkesen, de megállok végül.
- Öltözz fel, addig kihozom a táskákat a szobából és ellenőrzöm a lépcsőházat. - A dzsekije már rég fedte igencsak szemkápráztató alakját, mire feleszméltem, s mire a bejárati ajtó romjaihoz ér. Felveszek egy újabb barna bakancsot, az alvós ruciaimat ledobom a padlóra, helyette pandás bugyit veszek hozzá illő melltartóval, meg egy sötétszürke farmert, kifakult, de eredetileg piros pólót és bordó kapucnis pulóvert. aztán jöhet a sál és a barna kabát. Felmarkolom a "pizsamám" és bevágom az immár előttem heverő táskába, azt a vállamra csapom és indulásra készen állok.
- És Calipsó? - Szipogok egyet, végül kifújom az orrom, míg Real felméri a károkat és gyorsan mérlegel.
- Ha valóban készre tettem, inkább elhozatom valakivel később. Most fontos elindulni, minden más másodlagos, első a biztonságos búvóhely.
|
| Sarge666 | 2013. 11. 20. 23:17:05 | #28310 |
Karakter: Real Long
Levegőm bennmarad, ahogy ajkait az enyémekhez tapasztja. Érintésére mintha forró láva futna végig minden kis részemen. Ilyet sem tapasztaltam még mióta élek. Szinte kisüt a lágy érintése. Ha nem húzódna el félő, hogy belerángatnám egy szenvedélyes csókcsatába. Ahogy az ajkaiba harap miután elszakadunk tovább forralja a vérem. Élesen veszem a levegőt. Nagyszerű, pont azt tettem, amit el akartam kerülni. De mégis olyan megnyugtató és jó érzés a közelében lenni. Mi a fene bajom van nekem?! Ah..a francba. Némán nézem, ahogy visszadől az ágyba. Szívem szerint mellé huppannék, de még szerencsém, hogy az önuralmam a helyén van. Ha megtenném annak nem feltétlen lenne jó vége, még a végén ki sem másznánk onnan jó ideig. De ezt már végképp nem engedhetem meg magamnak. Már így sem tudok teljesen objektív lenni.
- Ezt nem így képzeltem el, bár még sosem kellett senkivel együtt dolgozni, mármint ilyen testőrködős badarságban - kuncogok a kijelentésére.
- Valahogy el tudom hinni, nekem sem ez a szokásos... - nyelvemre harapok. Nem mondom ki azért sem, elég, hogy egyáltalán megfordult a fejemben.
- Basszus... - ezt azért nem hiszem el. Fejem az ágyra döntöm megint kemény fal híján.
Ez vajon hova fog így vezetni és meddig tudom magam türtőztetni?! Ez biztos, hogy az égiek kegyetlen tréfája. Hiába ennyi év és tapasztalat, Kurora képtelenség felkészülni. Ebből vajon hogy fogok kimászni?! Az ágy megmozdul, pedig nem is csináltam semmit. Felpillantok, az említett távolodó alakját csodálhatom. Hmpf.. na jó, menj és verd a fejed a falba, most! Felállok és elindulok utána, érdekel, hogy mit is csinál kint. Hallom, hogy motyog valamit Calipsóhoz lehajolva. Megtorpanok, ez a látvány.. Zuhany.. kell egy jeges zuhany, azonnal. Már indulnék is meg, mikor Kura hangja megállásra késztet.
- Légy oly' kedves, nyisd ki nekem a konyhaasztalt. A gomb valami bizarr tapintású gumiból készült, elég könnyen észre fogod venni - ennyit a terveimről. Hát akkor essünk neki a feladatnak. Az asztalhoz lépek és tapogatózok egy kicsit, itt kotorászott a múltkor. Áh, meg is van, tényleg fura tapintása van. Megnyomom és máris működésbe lép a szerkezet. Kuro felé pillantok, hogy el van - e magában, vagy szüksége van esetleg rám még.
- Ne haragudj, tudnál még segíteni? - még jó, hogy arra pillantottam, még a végén maga alá temetné a droid. A tükörképeként állok Calpsó másik oldalára és nyalábolom fel. Elég nehéz dög.. ennek nem könnyebbnek kéne lennie?! Ennek ellenére felbűvészkedjük valahogy az asztalra. Szusszanok egyet, fémkonzerv, tehetetlen.. Hangjára rápillantok, elmosolyodom, de zavarba is jövök.
- Ugyan semmiség - elnézek másfelé, mindegy merre csak rá ne kelljen. Ez a helyzet
kezd kiborító lenni, mi lesz itt még, ha így folytatjuk? Ha lehet nem is leszek a közelében, messziről is figyelhetem mit csinál. Egy félreesőbb sarokba megyek, leülök. Hallom, hogy magyarázza mit és hogy és miért csinálja. Szerencsére ha én nem is, de az agyam jegyzetel helyettem, imádom a fotografikus memóriám. Akkor most gondoljuk is végig mi van. Tetszik, nagyon is, ezt kár is lenne tagadnom. De ezt nem engedhetem meg magamnak, és nem csak miattam, de miatta is. Senki nincs biztonságban, aki közel kerül hozzám. Nincs is szükségem senkire, érzésekre meg pláne. Így nincs sebezhető pontom, ha végre szorul az a szemét nyaka körül a hurkom. Ennél tovább nem is fogok menni, marad ez az állapot, amit szépen lassan leépítek, ez jó leszi, igen. Ha már ezt ilyen jól megbeszéltem magammal akkor épp ideje lesz megnézni mit is csinál Kuro.
- Na, van valami fejlemény? - lépek a háta mögé, a válla fölött kukucskálok az androidra.
- Hát, igaz, ami igaz, valahol a nyaki résznél van a probléma, csak hát ezzel kapcsolatban aggályaim vannak, mivel a fél feji rész is ehhez a ponthoz tartozik. Nem mondom, hogy itt fogunk éjszakázni, hiszen Mortal is el akarsz beszélgetni, de nem lesz sétagalopp - sóhajtok egy nagyot. Remek, mi jöhet még?! Némán figyelem, ahogy újabb ketyeréket szed elő. Látszik, rajta, hogy semmi kedve sincs hozzá, na igen, ezt nem is csodálom, nekem is lenne jobb tippem az idő kellemesebb eltöltésére. Na már megint kezdem.. remek. Inkább nézem a közeledő alakját.
- Ennyire azért ne akard! - mosolygok rá jókedvűen. Ez minden megerőltetés nélkül megy, csak rá kell néznem.
- Óh. Ennyire látszik? - kérdezi ártatlanul, mire szélesedik a mosolyom. Egyszerűen ellenállhatatlan ilyenkor. Szerencsém, hogy egy sóhajnyi idő után mélyen beleveti magát
a munkába. Messzebb húzódok, épp hátat fordítok neki, mikor felkiált. Pördülök is meg,
de látom csak örül. Meg kell hagyni, hogy rendesen edzésbe tartja a szívem és a reflexeim. Szusszanok egyet, miközben nyugtatom magam. Elmélyülten figyelem a ténykedését, láttam már ilyet, régen az igaz, de felismerem. Ezek szándékosan okozott sérülések,ezért is merült le teljesen és ezért nem töltődik, baj van! Ide bejutottak.. ez nagyon nem jó. Vajon mit kereshettek és miket vihettek el? És ezt eddig miért is nem vettem észre?! Profik voltak az biztos, ez már a nagyhalak játszmája. Az ajtóhoz megyek, megvizsgálom a zárakat, az apró kis részeket, de behatolásnak nincs nyoma. Vagyis csak ügyesen rejtőzködik. Egy egészen, kicsi és halvány karc az ajtó külső felén középen. Remek. Szólnom kell Kuronak, hogy nézzen körül jó alaposan, hogy mi hiányzik vagy nem ott van, ahol hagyta. Rezeg a zsebem, mi a fene?! Jajj ne.. ne most, ez így nagyon lesz nyerő. A hálószobai ablakhoz rohanok, onnan jól rálátni a bejáratra. Egyenlőre lapulnak. Vajon mennyien lehetnek? Léptek közelednek felém, Kuro biztos végzett, felismerem a járása keltette zajokat.
- Igazán nem kell aggódnod, nekem való környék. A magamfajta bajkeverőket errefelé nem keresik - hallom az ágya neszét, ahogy eléri, majd a testének apró ropogását. Túl nagy a csend.. vihar előtti baljóslatú nyugalom.
- Jól van, majd felírom valahova - motyogok valami válasszerűséget. De a tekintetem nem szakítom el a külvilágtól. Egy eltévesztett pillanat és hamarabb vége, mint ahogy elkezdődne.
- Félni kéne a délutántól? - érzi, hogy baj van. Nem is gond, legalább gyorsabban cselekszik és figyel.
- Hívatlan vendégek jártak itt és jönnek most is. Légy készen.. - hal el a hangom, egy gyors villanás, egy nem odaillő mozdulat.
- Kapd fel, ami nem kerülhet illetéktelenekhez, de rohamléptekben! - sürgetem. Nincs
több időnk, mennünk kell. Calipsóhoz lépek és lerántom az asztalról, visszakapcsolom az állomást. A tehetetlen fémhulladékot magam után húzkodom a konyhába, itt talán nem látja mit csinálok vele. Felpillantok, szerencsére a rohangászással van elfoglalva. Kinyitom a droid fejét, egy gyors mozdulattal kiszedem a vezérlő chipjét, ezt nem kaphatják meg. Zsebre vágom, a táskámat a vállamra csapom és az ajtóhoz lépek.
- Gyere! - nem érdekel, hogy végzett - e, elfogyott az időnk, egyre sűrűbbek a jelek, túl közel vannak. Egyetlen esélyünk a menekülés, nem bírok el ennyivel. Fegyverem előkapom és óvatosan kinyitom az ajtót célre tartva miközben lassan leguggolok. Egy apró tükröt dugok ki a résen, kockázat nélküli észrevétlen kémkedés.
- Fenébe.. - húzom vissza a szerkezetet és csukom be az ajtót, majd ráfordítom a zárakat.
- Mi van?! - látom rajta, hogy nem érti a helyzetet. Felé fordulok és komolyan nézek rá.
- Probléma.. Van másik kijárat? - frusztráltan nézek azokba a nagy őzike szemeibe, amik riadtan állapodnak meg rajtam. De nem mozdul, nem is szól. Megfogom és megrázom kicsit a vállánál.
- Kuro - kissé megemelem a hangom, ez most nem a lefagyás ideje. Mintha egy kapcsoló fordulna át benne újra élénk lesz. Berohan a hálóba. Nagy léptekkel követem, a tv előtt téblábol, nem egészen értem, hogy mit is csinál. Már készülnék ráförmedni, hogy mégis mi a jó eget csinál, mikor a bejárati ajtó hangos reccsenéssel sikít fel, jelezve, hogy épp erőszakáldozata lett.
- Bújj el! - kiáltok rá, és már mennék is, hogy akit lehet leaprítsak, míg harcképtelenné nem tesznek, mikor megragadja a karom és magával ránt. Nem számítottam felőle támadásra így szinte a karjaiba esek. De ezt nem hagyhatom, igyekeznék lerázni magamról, mikor rám szól.
- Nyughass! - és már csukódik is a kriptafedél. Testünk összesimul, arcunk alig egy arasznyira van egymástól. Érzem szívének veszett kalapálását. Ekkor berobban az ajtó, mintha a mellkasom esne szét apró kis szilánkokká. A halk léptek zaja dübörögve száguld át rajtam, szinte beleremegek a tehetetlen dühbe. Tekintetem a sötéten tátongó falra vetem. Próbálom fékezni a légzésem, lehunyom a szemeim, és ökölbe szorítom a kezem. Igyekszem kizárni mindent, csak a behatolókra figyelni, hátha elárulnak valamit magukról.
- Tiszta.. tiszta - ugatnak a lakás minden részéről.
- Uram, itt az android - hallom, ahogy a fém kíméletlenül hasítja fel a padlót, majd koppanva csókolózik össze vele. Az enyhe cicergés, mellyel kinyílik a koponyája. Kuro szorossan átölel, arcát a nyakamba temeti, érzem, ahogy ajkait a bőrömre nyomja. Keményen meg kell feszülnöm, hogy el tudjam nyomni a testem reakcióját,erre most nagyon nem megfelelő az idő. Óvón átölelelem, hátha nyugtatni tudom kissé.
- Az Isten verje meg! Elő kell keríteni azt a ribancot! Forgassátok fel a helyet! - dühödten ordít, még el sem hal a hangja máris törik, recseg és puffan a berendezés. Minden egyes hangra összerezzen Kuro, szorosabban húzom magamhoz, nem jó ez így, ezért még megfizetnek.
- Sehol semmi.. - sziszegi a nagyhangú, majd a falba csap, ami a fejem mellett ér célba,
megkongatva a dobhártyám.
- Vissza.. majd a találkozónál lecsapunk rá.. - csizmáik vészterhes koppanása egyre halkul, de a jelzőm még mindig veszettül remeg. Nem mozdulok, Kurot sem hagyom, hogy megmozduljon. Ez csapda, kivárnak. Sejtik, hogy nem vagyunk messze, ez így nem lesz jó. De ha a találkozón akarnak lecsapni nem fognak sokáig itt szobrozni feleslegesen. Kb. 10 perc kell nekik, hogy feladják, jelzőm is egyre kevesebb jelet közvetít, majd megszűnnek teljesen. Szusszanok egyet és elengedem Kurot. Ennek most vége, mázlink volt. Hagyom, hogy kinyissa a cellánk, kilépve viszont letaglóz a látvány.
|
| VsRealm | 2013. 11. 20. 23:05:30 | #28309 |
Karakter: Kuro Hagaia
- Kuro... én... - Mi az? Mi a szar az? Miért nem mondod, amit elkezdtél, Real? Hogy a pokolba akarsz így beszélgetni, nem is értelek. Ilyen tétován, zavartan, félve...
- ...sajnálom... - Elég gyenge, kifingós egy mondat, angyalom. Ráemelem a tekintetem és végignézek rajta. Egyáltalán nem húzza ki magát, s mi több, összeroskadt,m és lehajtja fejét. Nem is értem, nem ilyennek ismertem. Mit hordozhat magában, ami ennyire kikészíti egy egyszerű "tetszel" vallomástól?Hmm, lehet, hogy jobb nem is tudni, a végén még én is megjárom, amilyen kis titokzatos a szentem. De most meg... Hé! Hova mész!
- Nem ér megfutamodni, te szerencsétlen kishitű! - S ha te nem szeretsz, hát én szeretlek, és utánad megyek, báááár hovááá. Nos, a konyha mondjuk elsőnek és utolsónak meg is teszi. Veszettül gondolkodik, látszik az arcán, ahogy suhannak végig gondolatok az agyán. Édes ez a komolykás arckifejezés. Csak pár pillanatra hagyom nyugton magában.
- Miért csinálod ezt? - Mellkasom előtt keresztbe fonom karjaimat és vádlón nézek rá. Nem is értem, de komolyan!
- Mit? - Ó, hagyjuk már ezt a jégkirálynő felállást, nem vagy te ilyen Velem nem.
- Ezt. Nyitsz, de rögtön menekülsz is. Bunkó vagy aztán meg kedves. Mi a fene bajod van?! - Nem bírom kontrollálni magam többé, pedig igencsak sajnálom, hogy ilyen könnyen elhajítottam a nyugalom és realitás gyeplőjét, igazán nem kellett volna. Ejj, Kuro. És ejj Real. Mi a baj? Vagy bennem van a hiba, hogy tiszta, s mindenek előtt nyílt lapokhoz vagyok szokva? Hmm.
- Jó... akkor ne beszéljük meg. Tégy amit akarsz, nem érdekel! - Végeztem, vele, de komolyan. Mégis mi a francot kéne még tennem? Nem azt várom, hogy mondjon el mindent, csak azt szeretném, ha azokat az érzéseit és gondolatait elmondaná, amiknek igenis közük van hozzám. Bevonulok a szobába, és bevetem magam az ágyba, mélyen a takarók alá, ahol nem ér el a fényes világ fájó valósága.
Halk neszt hallok, talán a jégkirálynő kullog, de nem is érdekel, csak sóhajtok egyet.
- Kuro... - Na mit mondtam? De tartom a falanxot, hagyjon engem békén, s én is majd őt, hát nem ezt szeretné? Még egy lépés. Óh, nem adjuk fel? Nekem végül is mindegy, majd éhen hal valamelyikünk
- Kuro... - Hagyd már a nevem, nem valami hatásos módszer, zsenikém. Pár pillanat múlva újabb lépteket hallok, nyilván megkerüli az ágyat. Óh, áldom az eszed. Gyere csak, gyere. Pesztrálásképp megbök, épp a nyakamat éri, ahw... Jelentem, a ridegség továbbra is állandó. A tüntetés legalább annyi célt elért, ha eredetileg nem is volt hivatása, hogy biztosan átrágjuk magunkat a dolgon. legalább is, azt hiszem.
- Ne haragudj, ostoba vagyok. Akaratlanul is megbántalak, felbosszantalak, pedig te csak kedves vagy velem - Kicsit szöszmötöl, aztán alig érezhetően lejt az ágy nekem körülbelül arc magasságban. Oh. Micsoda lírai önvallomás. Bár nem erre számítottam, hisz ez csak tényközlés, látom és érzem, akár csak ő. De legalább tisztában van vele és hajlandó elismerni. Haladunk.
- Én... összezavarodtam. Nem szabadna így viselkednem, és így éreznem, nekem az életed kell védenem, és nem hülyeségeken gondolkoznom.. De megvédelek az életem árán is, ezt megígérem, még, ha utálsz is.. - Édes arany prüntyőkém, szebben is lehet mondani ám, meg kevesebb körítéssel. Bár elismerem, hogy összevonni a munkát és a személyes érzelmeket, nem egészséges dolog, de mindenképp jobbnak ítélem, mintsem bántani a másikat ilyen badarságok miatt. Na jó, ez így, takarón keresztül nem fog menni. Félrehajtom, és kicsit meglep közvetlensége. Lehunyt szemekkel adta meg magát szélsőségesnek titulálható kedélyemnek, s közben ajkát harapdálja. Nem is csodálom, én is totál ki lennék. Kis édes. Arcára fektetem a tenyerem és végigsimítok rajta, egész a hajáig, s tovább: puha tincseibe mártom ujjaimat és élvezem a testéből áradó illatot. Hirtelen felkapja a fejét, s igencsak közel kerül az arcunk. Ez a kevés távolság bizsergető. Azokba a gyönyörű, tengerkék szemeibe nézek, s elmerülök benne.
- Te tényleg nagyon hülye vagy... - Csak, hogy tudd, az vagy, angyalom.
Lehunyom a szemem, ajkaimat övéinek érintem, mire szikrák ezrei táncolnak szanaszét a testemben. Ó Kuro, milyen hamar adod magad... Alsó ajkamba harapok. Kicsi megrémít, hogy ennyire hamar sóvárog utána a testem.
Visszadőlök a párnák habjába, lehunyom a szemem és nagyot sóhajtok.
- Ezt nem így képzeltem el, bár még sosem kellett senkivel együtt dolgozni, mármint ilyen testőrködős badarságban. - Halkan kuncog, de nem igen akaródzik neki mellém ülni, vagy ilyesmi. Igazán kár.
- Valahogy el tudom hinni, nekem sem ez a szokásos... - Elhalkul, nem úgy tűnik, mintha be akarná fejezni a mondatot. Mondjuk, az is igaz, hogy teljesen felesleges, szinte egyértelmű a folytatás.
- Basszus. - motyogja, és fejét ismét az ágyamra fekteti. Teljes mértékben egyetértek vele.
Beugrik, hogy Calipsón kéne dolgoznom. Tényleg, mióta feltettem töltőre, nem adott magáról jelet, talán komolyabb baja is lett. Uh tényleg, a rohadt életbe. Kikászálódom az ágyból és az andorid felé veszem az irányt.
- Érdekes... - Csak suttogom magamnak, ahogy hajolok le a géphez. Elgondolkodtató, mennyire lassan töltődik, pár órának elégnek kéne lennie. Real neszezését hallom meg a hátam mögött. Kis kíváncsi. No mindegy, most legalább kapóra jön.
- Légy oly' kedves, nyisd ki nekem a konyhaasztalt. A gomb valami bizarr tapintású gumiból készült, elég könnyen észre fogod venni. - Újfent a robotnak szentelem minden figyelmem és azon gondolkodom, mi a frász baja lehet, de egyszerűen nem jövök rá. Kihúzom a töltőkábelt először belőle, majd a konnektorból, és újfent Real segítségét kérem. Kicsit degradáló, de hát nincs mit tenni.
- Ne haragudj, tudnál még segíteni? - közben Calipsó jobb kezét átvetem a vállamon. Sajnos elég nehézkes dög még, fejlesztgetnem kell rajta, és sokat könnyíteni. Annak is neki kéne állni basszus. Real engem utánozva vállára kapja a robotot másik oldalt és nyögve emeljük fel. Az asztalra felrakás is külön művészet, de legalább sikerül. Elégedett mosollyal nézek rá és hálával teli hangon köszönöm meg neki. Igazán kedves, egyáltalán nem volna kötelessége ilyenekben segíteni.
- Ugyan, semmiség. - Zavart pillantását eltereli máshova. Kis édes. Megérintem Calipsó tarkóját, hogy felnyíljanak vezérlőrendszeri paneljai. Nem látom, hol lehet a hiba, azt pedig végképp nem, hogy mi okozhatja. Belépek pár szerszámért a gardróbba, és már jövök is vissza.
- Ezek egyszerű impulzusokat bocsájtanak ki, és jelzik, ha az áramkörben valami gikszer van. Nem leszünk sokkal okosabbak, de legalább tudjuk, hogy hol a bibi. - Kezdek magyarázni, hisz minden bizonnyal érdekli, mit ügyködök. Még akkor is, ha egy távolabbi sarokban ücsörög magába mélyülve.
Nagyon sok ilyen rohadt kapcsolódási pont van, ahol ellenőriznem kell az áramlás zavartalanságát, szóval jó pár percet elvesztegetek, mire megtalálom a hibát. Amit nem is értek.
- Na, van valami fejlemény? - Real hangját hallom meg magam mögött, de elég közelről, hacsak nem tévedek. megállok a mozdulatban, nehogy beleremegjek, s csak ez után válaszolok.
- Hát, igaz, ami igaz, valahol a nyaki résznél van a probléma, csak hát ezzel kapcsolatban aggályaim vannak, mivel a fél feji rész is ehhez a ponthoz tartozik. Nem mondom, hogy itt fogunk éjszakázni, hiszen Mortal is el akarsz beszélgetni, de nem lesz sétagalopp. Nagyot sóhajt, és én teljesen egyetértek. Mennyivel egyszerűbb lenne végigsze... ret... kezni... az időt? Ó kicsi Kuro, merre jársz?
Újfent a ruhák rejtekén orgiázó ketyeréimhez folyamodom, az eddigieket visszarakom helyükre és négy másikat veszek ki. Köztük van egy nagyító is, igen. Implantátum nélkül elég nehéz ugyanis a hajszálnál is vékonyabb drótokon sérülést vagy szakadást észrevenni. Nem szeretem az ilyen, szőrszálhasogató munkát.
- Ennyire azért ne akard! - Mosolyog rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel cirógatva a lelkemet. - Óh.
- Ennyire látszik? - Kérdem, de nem is igazán várom a választ, csak a nyitott gépkoponyához lépek és megadó sóhajjal belevetem magam. Az első sérüléseket igencsak hamar megtalálom, Real talán kicsit meg is ijed a hirtelen örömkiáltástól, nagyon lelkesen kezdem. Pár vezeték szakadt el, talán a hirtelen zuhanástól, amikor lemerült. Bár ez elég furcsa. Beállítottam, hogy, ha az aksi tíz százalék alá gyengül, akkor jelezzen az android, és tegye el magát stabil helyzetbe. Hmm. Még finomítani kell ezeken is akkor. A többi baj már nehezebben dugja elő a fejét, de még negyed órán belül érintkezési hibát fedezek fel a szemeknél: szétcsúszott az érintkező közeg a központi processzortól.
Jutalom gyanánt fölegyenesedem és megdörgölöm a szemeimet. Iszonyat igeőrlő egy munka ez. Körbenézek, de egyedül vagyok a konyhában. Így elmerültem volna a javítgatásba? Érdekes... Körbejárom a lakást, s végül a hálóban találok rá gyönyörű testőrömre, épp az utcát lesi az ablakon.
- Igazán nem kell aggónod, nekem való környék. A magamfajta bajkeverőket errefelé nem keresik. - Mosolyogva huppanok le az ágy szélére, és az ujjaimat ropogtatom.
- Jól van, majd felírom valahova. - Motyogja, de nem néz rám.
- Félni kéne a délutántól? - kérdem, immár kicsit aggódva. Mi másból adódna a feszültsége?
|
| Sarge666 | 2013. 11. 20. 23:04:25 | #28308 |
Karakter: Real Long
A forró víz csodákra képes, megnyugtat, átölel és velem van. De nem húzom sokáig, nem otthon vagyok. Elgondolkozva lépek ki a zuhany alól, még jólesően bizsereg a testem.
- Törölköző a kagyló alatt a középső fiókban – Kuro hangja zökkent ki, rá kapom a tekintetem. Észre sem vettem, hogy bejött. Pőrén áll és figyel. Érzem, ahogy elpirulok. Ha így látom nem tudok magamon uralkodni, ez a látvány elveszi az eszem. De ha már így alakult azért is kihasználom a helyzetet. Lassan, porcikáról porcikára haladok. A teste egyszerűen lenyűgöző, szívesen megvizsgálnám közelebbről. Basszus, mehetek vissza egy jeges zuhanyra..
- Kösz, de megy egyedül is – muszáj elszakadnom tőle. Szerencsére nem ellenkezik, kimegy és becsukja maga után az ajtót. A kagylóra támaszkodok és mély levegőt veszek. Lehajolok és hideg vizet locsolok az arcomba. Talán elég lesz, hogy lehűljek. Ez nagyon nem jó. Bevillan az éjszaka, jobban mondva az ébredés pillanata. Mégis mivel érte el, hogyan űzte el a démonokat? Mit és hogyan csinálta? Azt hiszem ez a rejtély megoldatlan marad, kínos lenne rákérdezni. Na jó, fel kell öltöznöm, és ki kell mennem hozzá. Menni fog ez, hisz csak munka, és én profi vagyok. Megdörzsölöm a hajam, majd a többi részem is. Vajon hol tarthatja a hajszárítóját?! Meg kellett volna kérdeznem, na most már mindegy. Ha a törölközők ott vannak, akkor talán itt lesz. És.. nem nyert. Akkor tovább, hátha ott. Újabb fiók, újabb kudarc. Hogy is végeztem el az akadémiát, ha egy egyszerű dolgot sem találok meg?! Azért is előkerítem, ha kell felforgatom a helyet. Kinyitom a következő szekrényt, és micsoda meglepő fordulat, megvan végre. Akkor essünk is neki ennek a szénakazalnak. Zúg a gép, de legalább a dolgát is végzi. Ekkor Kuro hangja szeli ketté a teret. Eltartom a szárítót, hogy mindent jól halljak.
- Össze akarsz boronálni a cicámmal? Nagyon féltékeny leszek ám! – kiabál, amire mosolyognom kell. Milyen jó is lenne, ha valaki tényleg féltékeny lenne, mert akkor azt jelentené, hogy számítok és hiányoznék valakinek. Nyelek egy nagyobbat, és megrázom a fejem. Ezek a gondolatok meg honnan a fenéből jöttek? Ah.. egyre furább lesz ez a helyzet. Hajam szerencsére gyorsan megszárad, le is kapcsolom a zajmasinát. Beletúrok, és végiggereblyézek rajta hátha segít valamit, de esélyem sincs ellene. Hát hagyom is annyiba. Felkapkodom a magammal hozott tiszta gönceim. Kinyitom az ajtót és becélzom a konyát. Kuro is ott áll, szöszöl valamivel, immár felöltözve, sajnos.
- Ne aggódj, csak érdekkapcsolat – karcol a hangom, akár egy rossz reszelő. Ilyen jókedvem is régen volt már. Olyan megnyugtató, ahogy ott áll és rám vár.
- Mit kérsz? Müzli? Tószt? Meleg szendvics? Pirítós? Valami tojás szerű izéből valami kaja szerű izé? – enyhén csodálkozó pillantást vetek rá. Elég sok minden, de már elmúlt reggel.
- Igazán, nem lehetne inkább ebédelni már? – adok is hangot ennek a gondolatomnak. Valami táplálóbb jól esne.
- Hátő… éppenséggel, mindet lehet, csak akarni kell. Mindenesetre én csokis müzlit eszek, zseni agyam azt kívánja – mosolyog és kotorászik. Ezt nem lehet komoly arccal nézni, halvány mosoly kerül a képemre.
- Nézz be a hűtőbe bátran, nem harap. Ha gondolod, rendelhetünk is, de szívesen főzök neked… - a gondolat kecsegtető, de félbehagyja, ahogy a közelébe érek. Ennyire szarul nézek ki ébredés után, hogy lefagy tőlem az emberek agya? Bár az a pír az arcán talán másról árulkodik. Mély levegőt veszek, ahogy a szemeibe nézek rabul ejt. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Fejezd be! Kapok az agyamtól egy képzeletbeli tockost, ami jól is jön, mert a végén még olyat tennék, amit aztán lehet Kuro nem venne túl jó néven.
- A hűtő előtt állsz… - próbálom menteni a menthetőt.
- Persze, bocs… - fura érzés kerít a hatalmába, ahogy lesüti a szemeit. Valami rosszat mondtam?! Gyorsan kinyitom a hűtőajtót és fejjel előre beleesek, legalább lehűti az agyam kicsit. Léptei távolodnak tőlem, mire felkapom a fejem.
- Hé, most meg hova mész? – kérdezem érdeklődve. Az előbb nem erről volt szó.
- A szobámba, enni. Érezd magad otthon és szolgáld ki magad - önkéntelenül sóhajtok egyet, amiből a csalódottságom is kiérződik. Most már biztos, hogy elrontottam valamit. Csak azt nem tudom, hogy mit. Bár nem értem, hogy ez engem miért is érdekel, hisz nem kell jóban lennünk ahhoz, hogy együtt dolgozzunk. De mégis.. ez az érzés.. mintha szúrósan marna valami belülről. Lehet mégis súlyosabb a sebem és az agyamra húzódott a fertőzés. Áh.. mindegy, nem érdekel. Most enni fogok, méghozzá meleget és finomat. Becsukom a hűtőt, itt nincs semmi olyan, amit gyorsan meg lehetne csinálni. A táskámhoz lépek és kiveszek belőle egy intstant húskoncentrációs levest. Pont jó lesz. Kibontom, keresek egy tányért, amit meglepő módon szinte elsőre meg is találok, majd bedobom a mikróba. A szőrgolyó elégedetten pislog rám egy pillanatra megszakítva önfeledt mosakodását, majd egy nyavvantás után nem szentel rám többet értékes idejéből. A mikró csenget, kész, már csak evőeszköz kell. Előkapok egyet és leülök az asztalhoz. Akkor essünk is neki. Milyen szép gondolat is ez, de egyszerűen nem megy, így nem megy. Kuro jár a gondolataim között. Felnyalábolom a kaját és elindolok a szobába. Mély levegőt veszek. Basszus..mitől vagyok ideges, hisz csak Kuro. Bár most inkább harcolnék, ott legalább tudom mire számíthatok.
- Öm.. Leülhetek melléd? - ez olyan kellemetlen. Nem értem mi ez a helyzet, mi az, ami ilyen gyorsan és észrevétlenül képes olyan helyzetet és érzéseket hozni, amikre nem találok magyarázatot. Rám sem néz, csak azt a hülye tv-t bámulja. Szó helyett is csak bólint és ez veszett mód zavar és bánt. Lerakom a kaját, nem lenne szerencsés az ágyába borítanom, meg most valahogy egyáltalán nem vagyok éhes.
- Nézd, Kuro, ez így nem fog menni. Beszéljük meg, mi a baj, jó? - Még mindig semmi reakció.. Megérintem a hozzám közelebbi vállát, vagyis csak a takarót tapodom, de talán ennyi elég lesz, hogy kizökkentsem némasági fogadalmából. Végre! Rámemeli tekintetét, de nem tetszik amit látok. Ellágyul a pillantásom, kezdek most már tényleg aggódni.
- Csak... Ahj, csak haragszom magamra, néha túlságosan is naiv vagyok, és ennyi - hadarja, mintha ezzel elterelhetné a figyelmem. Ezt most nem értem, egyáltalán semmi értelme ennek. Enyhén félrebillentem a fejem. Na várjunk csak, ezt gondoljuk végig. Visszapörgetem az eseményeket, megvan minden kis kocka. Aham..itt még semmi..és itt sem.. há! Meg is van! Basszameg!! Nyelek egy nagyobbat, már értem. Ez.. hát, de ez.. De hát ő csak a testőrt látja bennem, akivel lehet szórakozni, beszélni és meg is védi. De, ha a feltevésem helyes akkor.. akkor. Tekintetem ráfüggesztem, próbálok értelmes képet vágni. Egyszerre leszek boldog és frusztrált. Ez a kettősseg pedig némává tesz. Most vajon mit kéne tennem? És mit vár?! Na és milyen reakciói lennének? De ez a tétlenség meg fog őríteni.
- Kuro.. én.. - próbálok értelmesen megnyilvánulni, de a nyelvem akár egy döglött húsdarab, zsibbadva fekszik. Sosem volt még ennyire nehéz megszólalnom.
- ..sajnálom.. - ennyi telik tőlem. De hülyén érzem magam. Legszívesebben magam felé fordítanám és megcsókolnám, átölelném. Ácsi! Na neee. Ez nem lehet. Mély levegőt veszek, szinte remeg a lelkem, ahogy beszívom a levegőt. Lehajtom a fejem, nem merek ránézni. Kínos helyzetbe sodortam, nagyszerűen végzem a feladatom, tapsot érdemelnék. Erőt veszek magamon és kimászok az ágyból, rá sem merek nézni. Megfogom a tányérom és becélzom a konyhát. Hallom, hogy motyog valamit, hallom a szavait, de nem jut el az értelmük a tudatomig. Nem tudom miért, de fáj, fáj, hogy így látom Kurot. De ezt nem tehetem tovább vele, döntenem kell. Vagy leadom, és más vigyáz rá helyettem, vagy ha maradok kemény sziklafal leszek. De ha leadnám megvesznék a tudattól ha történne vele valami, és megvédhettem volna. Akkor marad az érzelemmentesség.
- Miért csinálod ezt? - Kuro áll az ajtóban fájdalmasan őszinte szemekkel nézve rám. Karba font kezekkel vár mozdulatlanul.
- Mit? - akkor kezdjük is. Komoly tekintettel és rideg hanggal válaszolok.
- Ezt. Nyitsz, de rögtön menekülsz is. Bunkó vagy aztán meg kedves. Mi a fene bajod van?! - nagyot dobban a szívem. Miért nem tudom csak úgy ellökni és bántani, figyelmen kívül hagyni. Elkapom a pillantásom, az asztalt fixírozom. Dühös leszek, haragszom magamra, hogy lehetek ennyire barom?!
- Jó.. akkor ne beszéljük meg. Tégy amit akarsz, nem érdekel! - és már fordul is sarkon. Na ezt megint csak jól megcsináltam. De miért érzem magam ennyire pocsékul ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna? Mintha sündisznót nyeltem volna, szúr és szorít a torkom. A francba is már! Az asztalra csapok ököllel dühösen, megremeg a tányér is rajta. Fura mód a görcs nem ijed meg tőlem, sőt olyan szemrehányóan és lesajnálóan néz rám, amitől még kisebbnek érzem magam.
- Ne kezd már te is.. - szűröm a fogaim között. Egy macskához beszélek, tényleg elromlott valami nálam. Sóhajtok egyet, igaza van, ezt rendbe kell hoznom, mert így ez a helyzet még bajt hozhat. Belépek a szobába, pillantásommal kutatom merre lehet Kuro. Az ágyában fekszik feltűnően nem figyelembe véve a világot, konkrétan fejtetőig bebugyolálva a takarójába a fal felé fordulva. Akár egy gyerek, egy nagy gyerek.
- Kuro - próbálom felhívni magamra a figyelmét, de esélytelenül. Közelebb lépek, majd újra megpróbálom.
- Kuro.. - ez így vicces lesz. Úgy csinál, mint aki alszik, de tudom, hogy ez nem igaz. Megkerülöm az ágyat és a fejéhez sétálok, legalábbis ahhoz a kupachoz, ahol sejtem, hogy a feje van. Leguggolok hozzá és megbököm. Még mindig semmi. Kezdek kételkedni benne, hogy tényleg itt van - e még, de nem tudott volna máshol kimenni. Lemondóan sóhajtok.
- Ne haragudj, ostoba vagyok. Akaratlanul is megbántalak, felbosszantalak, pedig te csak kedves vagy velem - lehuppanok a földre törökülésbe, majd a fejem az ágyra hajtom.
- Én.. összezavarodtam. Nem szabadna így viselkednem, és így éreznem, nekem az életed kell védenem, és nem hülyeségeken gondolkoznom.. De megvédelek az életem árán is, ezt megígérem, mégha utálsz is.. - kifogytam a szavakból, bezsibbad az agyam. Nem tudom mit tehetnék még, vagy mit kéne még tennem. Lehunyt szemmel hallgatom a néma csendet, ami könyörtelenül üvőlt a fülembe. Csukott pillákkal várok és rágcsálom az ajkaim, mikor egy puha érintés halad végig a fejemen a hajamba túrva. Felkapom a fejem, de nem számítottam rá, hogy ilyen közel lesz az arca. Orrunk szinte összeér, tekintetünk összefonódik.
- Te tényleg nagyon hülye vagy.. - forró lehelete cirógatja az arcom.
|
| VsRealm | 2013. 11. 20. 22:59:32 | #28307 |
Karakter: Kuro Hagaia
- Holnap mikor lesz a találka? – Hát, nem valami bájos kiskosárban kapom fejemhez a kérdést. Most mit mondjak?
- Este. – Többet én sem tudok, arról nem is beszélve, hogy nem is akarok rágondolni, míg nem lesz aktuális. Teljesen leamortizál jókedv ügyileg a téma.
- Nem ártana pihenned addig. Délután jövök, addig ne engedj be senkit. – Mi? Nenenene nem, neeem nem, kisangyalom, nem. Nem nem és nem. Már menne is el, de nem akarom... Ujjaimmal körbekulcsolom felkarját megállásra késztetve. Csak kérdő pillantást kapok. Miért ilyen rideg hirtelen?
- Ne hagyj egyedül... – És ne tedd ezt velem. Azt hiszed, csak fizikai támasz kell?! Mindenki így van vele... pedig egy nagy büdös kopasz lófület! Igenis szükség van a lélek támogatására, a szív bátorítására, hogy minden testre emelt kezet, ha kivédték is, meggyászoljon és feldolgozzon magában. És én nem akarok belül egyedül lenni. Szeretek vele lenni, az aurája léleksimogató, az aggdalom a szemében, a kedvesség a lelkében.... Elolvaszt.
Megtöri a szemkontaktust, amit az iménti pillanat idézett, a földet kezdi kitüntetni figyelmével. Real...
- Legyen, de előbb el kell intéznem valamit – h, nagyon határozottan ejti a szavakat, talán már túlságosan is nagy komolysággal festi le az épphogy jelentőséggel huncutkodó szavakat. Nem is számít neki, s mégis... Végül a kezeimre néz. Oh. Gondolom, el kéne vennem őket. Kicsit el is távolodok, miután megfosztottam őt kezeim érintésétől.
- Zárkózz be, nemsokára itt vagyok – Már tépi is fel az ajtót. Mi lelhette vajon? Nem értem... Ah, mindegy, egyenlőre bezárom az ajtót, és nagyot sóhajtva döntöm neki a hátam, majd csúszok egész guggolásig. Gizmó lépdel gömb hassal, elégedetten, és hozzám dörgöli pézsmaédes bundáját. Most nem érdekel. Keserűen lépkedek a szobámba és a tévé alatti komód felső fiókjából előveszem a legújabb számgépek egyikét, és az ágyba fekve bekapcsolom. Vajon mennyi ideig lehet még el Real? Ahh. Kódolom a rendszert, megnézem a nekem befutó rendeléseket, nincs valami sok, ebből kevés szajré lesz. Mindegy is. A felém áramló szállítás sincs még aktualitással a tálcán, talán majd holnap. Kikapcsolom az aprócska lapot, visszaszívja halovány menta zöld billentyűkivetülését, és visszasüllyesztem a fiók rejtekébe. Unott arccal megvakarom a jobb felkarom, aztán a macskára pillantva, (aki már nagyban elterült az ósdi fotelban,) eszembe jut, hogy illene tusolni... ja, hogy az is. Gyorsan végzek, alig öt perc múlva már cseresznyevirág illatot árasztok és bőrömet a legjobb olajbogyós krém hidratálja éppen. Hm, milyen vicces lenne meztelenül várni Realt, hogy kiakadna megint... Vörs arccal próbálna szemérmet játszani, mikor a vak is látja, hogy élvezi... Felveszem a reggeli trikó-alsónaci mixet és engedek magamnak egy pohár vizet. Életet mentenek mostanában a beépített vízszűrők, komolyan. Amilyen kezeléseken megy át manapság a víz, hogy ihatóvá minősíthessék... és még az sem épp a legegészségesebb, hogy így mondjam. Gyorsan mindent elmosogatok és letörölgetem az épp feltűnő foltokat a pultról. Mennyire nem érdekel ez engem... akkor mégis mi a frászért csinálom?! Áh, mindegy is.
Kopogtatást hallok az ajtón. Biztosan Real az! A szívem egyszeriben gyorsabban dobog és lelkesen szólok, hogy ott vagyok azonnal. Remegő kezekkel hatástalanítom a zárakat és tárom ki az ajtót. micsoda műgond, amivel beteszi maga után azt a fránya vackot... Velem törődj, hé!
- Végre! – Nagyon örülök, hogy visszaért, iszonyat kellemetlen volt egyedül, pedig régen mennyire szerettem én a magányt. Érdekes.
- Valami történt? – Ó dehogy. Kis butus, épp, hogy csak rád vártam ennyire. Gyanakvó pillantásai hamar elsuhannak és nekem szenteli figyelmét. Köszönöm. Nem, nem történt semmi, de tudod...
- Történhetett volna... – Gyengéden elmosolyodik, ahh, olyan lélekmelengető, olyan édes az arca, teljesen más, mint, mikor megismertem.
- De nem történt, és már itt vagyok – Átölel. édes Istenem, átölel! Beleborzongok. A jeges Real Long testőristennő. Épp csak nem értem, miért reagálom túl ennyire. Vonzódom hozzá, oké, de azért már sok. Igen, leesett, rájöttem, felfogtam. De távol kell tartanom magamtól mindannyiunk érdekében. A barátja leszek, ha kell, átölelem, ha szükségem van rá, talán még a csók is belefér, de nem köthetem hozzá magam ahhoz, aki az életemet hivatott védeni. Kicsit ellök magától. Huh, kellett, különben ki tudja, meddig állunk egymást ölelkezve és talán titkon nyalva - falva.
- Pihenj le nyugodtan, én majd őrködök – Miért jó neki annyira az a konyha? Én a hálóban leszek, nem szerény személyemet kéne közvetlenül védelmeznie? Na, mindegy is, nem lehetek elég okos én ehhez.
- Ha társaságra vágysz, vagy csak bambulnád a képes dobozt gyere be nyugodtan. – Keserű mosoly karcolódik az arcomra. Még csak annyira játékosan sem sikerült a hívogatás, mint szerettem volna. Basszus. Mindenesetre én alszom egy isteneset, az szent. Nem szabadulok meg a ruháimtól, pedig nagyon is szeretnék. Gyűlölök rongyokban aludni, de hát ha egyszer Real itt van... csak nem tenne jót. Egyikünknek sem. csak forgolódom lehunyt szemekkel, halkan suttogó, de hangos színekkel kiáltó naaaagy nagy tévével a falon. Valamelyest eltünteti a magányt, csak azért szoktam bekapcsolva hagyni, arról nem is beszélve, hogy természetesen egy fillérembe nem kerül. Már félálomban lebegek, mikor megérzem valaki pillantását fürkészni, végigfutni sokszor testemen. Csak mélyebbre zuhanok, elönt a biztonságérzet, főleg, mikor egy puha kéz érintését érzem meg arcomon és a lényemet elárasztó meleget.
Éber álomba sodornak a mai nap eseményei, pár perc múlva furcsa zajokra kelek. Mi a manó lehet? Kinyitom a szemeim és megdörzsölöm őket, aztán körbepillantok a szobámban.
- Ne.. ne.. – Real a fotelban gömbölyödött össze, de valami rémeset álmodhat szegény, mert arcát rángatják a érzelmek, a kétségbeesés, a levegőt kapkodja, s nyöszörög. Istenem, remélem nem a sebe miatt gyötri lázálom. Mit csináljak, mi segíthetne?! Csak.. azt hiszem, ha átölelem, az jó lesz majd, és, igen, engem megnyugtat, mikor végigsimít az arcomon, szóval ezzel kezdem... Milyen forró az arca, és könnyes. Szerencsétlen. Közel hajolok hozzá, átölelem, és a fülébe suttogva próbálom nyugtatni szemmel látható eredménnyel. Lassan kezd enyhülni a remegése, s már nem is motyog semmit. Arcára nyomok egy puha csókot, aztán eltávolodnék, de halkan suttogja, hogy ne tegyem. Felébredt volna? Nem hiszem...
- Gyere, kérlek, feküdj mellém. Puha és meleg, jó lesz, igaz? - Zavartan mosolyogva segítem az ágyhoz, végül elfektetem gyorsan kirántva alóla a takarót, bár nem tudom, milyen élmény lesz ébredni, ha nappali göncökben alszik el... Helyezkedik kicsit, míg be nem takarom. Végignézek rajta, aztán a fejemhez kapom és megrázom. mi a fenét csinálok? Jobb lesz mihamarabb letudni ezt a munkakapcsolatot, hogy valódi viszony is lehessen. Ledobom a saját gönceimet, eddig bírtam, s nem tovább, aztán bebújok Real mellé a jó melegbe. Milyen rég is volt, mikor megosztottam valakivel az alvóterem? Uhh. Jobb nem is beszélni róla. Közel hajolok Realhoz, hogy érezzem az illatát, és végül meggyőzöm magam; átvetem kezem a mellkasán, mivel épp hanyatt fekszik. Lassan ringat el egyenletessé vált szuszogása, és emléktelen álmok kalandjaiba vetem magam. Halk vízcsobogásra ébredek, egyedül, a levegőt ölelő karokkal. Oh... Épp eláll a cseppek zuhataga, mikor felülök és kidörzsölöm az álmok utolsó végvárát is szemeimből és ropogós tagokkal, na meg gerinccel a zajforrás felé indulok. Real áll a fürdőben, épp lép ki a zuhanyzóból. Oh. Óóh. Pár pillanatig gyönyörködöm a testében, aztán végül úgy döntök, nem akarom, hogy leskelődésen kapjon, érezze kicsit ő zavarban magát.
- Törülköző a kagyló alatt a középső fiókban. - Rám kapja tekintetét, kicsit el is pirul, de inkább az én mezítelen testem váltja ki belőle a pírt, mintsem saját szemérmetlen tétlensége. Kis pimasz. Elégedett mosolyomat csakhamar letörli az ő merész pillantása, ahogy testem minden négyzetcentiméterét felfalja szemeivel. Óh, szembeszállunk kiscica? Ez tetszik... Ami azt illeti, igazából teljesen megfelejtkeztem róla, hogy nincs rajtam ruha.
- Kösz, de megy egyedül is. - Milyen bájos ébredés után. Ez ilyen szokás féle? Mert akkor csakhamar kap egy leszoktató kúrát. Bár elviselhetőbb, mint tegnap reggel volt. Rácsukom az ajtót, és azon gondolkodom, mivel vághatnék vissza, de így hajnali délelőtt semmi frappáns nem jut az eszembe sajnos. Bevetem magam a gardróbba, és azon gondolkodom gondolatelterelésképp, hogy mit vegyek fel. Ha a Külre megyünk majd, akkor oda már inkább overáll kéne, de addig meg még van pár óránk... visszaveszem a pizsamámat. Ezzel a merész elhatározással csörtetek át a lakáson, de megpillantom Gizmót nyammogni valamit a tálkájából. Mégis mi a...
- Össze akarsz boronálni a cicámmal? Nagyon féltékeny leszek ám! - Kiabálok Realnak a fürdőbe, mert ahogy hallom, megtalálta a hajszárítót. És tényleg féltékeny leszek. ár, ha lecserélhetem az alvópajtimat rá, akkor épp nem leszek kiengesztelhetetlenül durcás, igaz, ami igaz. Már csak azért sem, mert ritka remekül aludtam, nem is beszélve a friss ébredésről, bár igazán mellettem lehetett volna... Na, szó se róla. Választ persze nem kaptam, elég valószínűtlen, hogy el akarná csábítani, nem úgy tűnt ebben a két-három napban. Immár a hálógöncömben térek vissza a langyos padlójú konyhába, hogy kávét főzzek, meg, hogy együnk valami reggelit. Gizmó még mindig csámcsog, de jó dolga van. Dorombol közben persze, mint valami ósdi benzinmotor. Imádom. Közben csend lett, elhallgattak a ruhák is, melyek surrogva simultak fel Real csábos idomaira az imént. Léptek nesze, édes reggel ez, akár egy meghitt szerelem... de nem az.
- Ne aggódj, csak érdekkapcsolat. - Morgós hangot hallok a tágas helység másik feléből, ám mégis nevetésre késztet.
- Mit kérsz? Müzli? Tószt? Meleg szendvics? Pirítós? Valami tojás szerű izéből valami kaja szerű izé? - Felvont szemöldökkel fordulok felé, és ugyan olyan kérdőpillantást kapok válaszul.
- Igazán, nem lehetne inkább ebédelni már? - Nnna. Erre mondjuk nem is gondoltam.
- Hátő... éppenséggel, minden lehet, csak akarni kell. Mindenesetre én csokis müzlit eszek, zseni agyam azt kívánja. - Játékosan mosolygok és előkotorászom a szükséges cuccokat.
- Nézz be a hűtőbe bátran, nem harap. Ha gondolod, rendelhetünk is, de szívesen főzök neked... - Beszédem egész elhalkul, mert közben egyre közelebb lépdel s végül alig fél méterre ál meg tőlem. Úgy érzem, kicsit kipirultam, de hát na... Nem szokták megsérteni a személyes teremet, csak prostik.
- A hűtő előtt álsz... - Mutat rá a nyilvánvaló tényre. Ó, én, kis naiv, mit vártam mégis...
- Persze, bocs... - Lesütött szemekkel arrébb lépek és a regg-e-béd készítésébe felejtkezem. Előbb a müzli, aztán a tej. Zseniális, én mondom. Felkapom a tányért és a szobám felé veszem az irányt.
- Hé, most meg hova mész? - Ennyire azért nem kéne túljátszani magad, angyalom.
- A szobámba, enni. Érezd magad otthon és szolgáld ki magad. - Szomorú sóhajjal veszi tudomásul szavaimat, én meg bevágódom az ágyamba, magam köré kerítem a takaróm, élvezem a meleget és a tévé agyzsibbasztását. Pár perc múlva Real is csatlakozik hozzám egy bőszen gőzölgő tányérral kezei közt. Csak egy pillantást vetek rá, aztán újra hagyom eltompítani a tudatom.
- Öm... Leülhetek melléd? - Kérdi. Azt hiszem, kellemetlenül érzi magát, de most mit csináljak? Úgy haragszom magamra. Csak bólintok, nem akarok a külvilággal törődni.
- Nézd, Kuro, ez így nem fog menni. Beszéljük meg, mi a baj, jó? - Mondjuk nem akarom felidegesíteni szegényt. Úgy érzem, megérinti hozzá közelebbi vállamnál a takarót. Rá nézek, meglep, hogy a lélektükrében uralkodó jég ellenére ennyire lágy is tud lenni. Bár ellenkezhetnék... de úgy érzem, semmi értelme.
- Csak... Ahj, csak haragszom magamra, néha túlságosan is naiv vagyok, és ennyi. - Mondom minél gyorsabban elhadarva, így igyekezvén lerövidíteni az időt, míg a szemébe kell néznem. Olyan kellemetlen, mintha nem is lenne rajtam se takaró, se ruha. Mintha testem se lenne. Kellemes, nem arról van szó... de veszett félelmetes.
|
| Sarge666 | 2013. 11. 20. 22:56:48 | #28306 |
Karakter: Real Long
Zsörtölődik és morog az orra alatt. Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy egy bolhás kutyára, vagy egy öreg vénasszonyhoz hasonlít most leginkább. De ezen most nem is töröm a fejem, hisz kellően kezd idegesíteni ez a hozzáállása. Neki is érdeke, hogy ezt a nyakunkba löttyintett darabos szarlét minél előbb eltakarítsuk, mert esélyes, hogy belefulladunk.
- Kuro, ne hisztizz. Csak egy találkát intézz el a kedvemért, aztán a többit intézem én, jó? – próbálok értelmesen hatni rá, hátha abbahagyja ezt és teszi szépen a dolgát. De, hogy nekem nincs szerencsém ezzel a nővel az már biztos.
- Óh, ahhoz te még keveset tettél a kedvemre, angyalom – rámkacsint, amitől elnyílnak az ajkaim. Na nem azért, mert teljesen letaglózott ez a gesztusa, na jó, egy kicsit talán, de a lényeg, hogy eldurran inkább a szövegétől az agyam. Nem a kedvére való tevésért vagyok itt, még ha eddig lett is volna hozzá kedvem, azt most már tuti nem fogom megcsinálni. Na persze, és mi nem kéne még?!
- Na ide figyelj. Nem is olyan rég tisztáztuk; nem érdekelsz különösebben, csak egy munka vagy. De megbíztak az egészséged és épséged megőrzésével, a saját seggemről nem is beszélve! Szóval… - fakadok ki, bár nem egészen így gondolok mindent, mint mondtam, de jobb neki ez a tudat. Ne meg ha utál sem gond, sőt, legalább örülni fog, ha megszabadul tőlem a meló végeztével. Főleg, ha azt a szemetet végre hidegre teszem, akkor még jól is kijöhet az egészből. Viszont a szavamba vág, és belém fojtja a további áradatot.
- Oké, oké, na! – már a kezében van a telefonja, az ajtóhoz lépked és kitárva azt lép ki, hogy intézkedni tudjon. Na így már mindjárt jobban tetszik a dolog. Ezt egyszerűbben is el lehetett volna intézni. De ha neki így jó.
- Dobd le a cipőd és helyezd magad kényelembe, ma már ne menjünk sehova a kedvemért, jó? – csendesen és szelíden kérdezi, az előbbi kirohanásom ellentettjeként. A válaszom viszont nem várja meg, kilép a lépcsőházba. Enyhén megcsóválom a fejem és elmosolyodom. Na szép, mondhatom. De valahogy nem tudok haragudni rá. Nem akarom zavarni miközben telefonál, a piócákat sosem szerettem, nem is leszek egy közülük. Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal a karomon a mellkasom előtt. Mehetnékem van erősen, nehezen viselem a tétlenséget. Apró hangfoszlányokat hallok csak, egy kicsit sajnálom most, hogy nincs implantom, akkor mindent tisztán hallanék, még azt is, amit a másik mond. Kezdek hülyeségeket gondolni, sosem tetetnék be olyan vackot. Ekkor megüti a fülem az ingerülettel színezett kiabálása Kuronak. Valami gond lehet. Kisietek hozzá, Magam sem értem, de megnyugszom, ahogy látom tényleg csak a telefonpartnere idegesíti.
- .. a tigrisek nem fogják ennyibe hagyni. Egyikünket sem fogják… - a kétségbeesés szinte sikít a hangjából. Gondolkodás nélkül érintem meg, tenyerem simítom a hátára, mintegy nyugtatásképp. Hátrafordul, szemeimbe néz és elmosolyodik. Önkéntelenül is viszonzom a mosolyát bátorítóan.
- Ma tudsz jönni? – feszülten várom a választ, mintha én is hallanám. Elsőre elég nekem Kuro reakciója is, elég sok mindent el tudnak a test gesztusai árulni. Karnyújtásnyira állok tőle, nem akarom összezavarni a túlzott közelségemmel, sem megfojtani.
- Mit akarsz annyira messze innét? Nagyon melegen ajánlom, hogy csak mi legyünk… - már nem kiabál, de érezhetően dühös még. Ezen nem is csodálkozom, én a helyében eltörném a csávó nyakát ezért.
- Mort, mi a baj a friss csahossal? – enyhén megemelkedik a bal szemöldököm, nem tetszik ez a hanglejtés. Az ösztöneim sikítanak, tekintetét feltűnően másfelé irányítja. Az nagyon nem lesz jó, ha ez a kis szarzsák előásott rólam valamit, aminek elég mélyen el kéne lennie temetve. Lehet, hogy Mick mégsem végzett olyan alapos melót anno, beszélnem kell később Zylkkel. Elég morcos lennék, ha ilyen közel a célhoz buknék le. Egy fura hang, eléggé tompított röhögés foszlánya vág fejbe. Gyorsan rendezem a vonásaim, ezt majd később elsimítom.
- Akkor holnap a Külben hármas randi. Ne késs, és hozz ajándékot, ahogy illik! Na Pá – bontja a vonalat és fordul felém. Szó nélkül kitárom az ajtót előtte, figyelem, ahogy bemegy a lakásba. A kecses mozgása csak úgy vonzza a tekintetem. Na, ezt most hagyd abba, vagy fejbe verlek, csak munka, semmi több! Mély levegőt veszek és belépek én is, majd beteszem az ajtót a helyére. Ebben a pillanatban egy hangos koppanás rázza fel az eddigi csendet. Kíváncsian fordulok az ajtó felé, majd Kuro felé tekintek, egy egyszerű kézmozdulattal intek, hogy menjen a hálójába, hogy védve legyen. Ahogy eltűnik Kuro a színről előveszem a fegyverem, készenlétbe hozom, az ujjam a ravaszra teszem és célra tartok. A másik kezemmel óvatosan a kilincsre fogok, és egy gyors mozdulattal szinte feltépem az ajtót. Sehol senki, csak egy pamacs rohan befelé.
- Ó, hogy az a rohadt.. eszement dög! – szitkozódom, amire csak nyávog boldogan. Ez a görcs se tudja, hogy mikor kell visszavonulnia. Csak a nyűg van az ilyen szőrös önkényurakkal. Bezárom utána az ajtót, és a macskát nézem.
- Most mond meg, micsoda ember vagyok én! – felkapom a fejem és egyenesen Kuro szemeibe nézek. A pamacs rohanása és dorombolása felé egyértelműsíti a dolgot, hogy nem nekem beszélt. Belefagyok a pillanatba, még pislogni is elfelejtek, ahogy a lélektükreibe nézek. Észre sem veszem, hogy félgörbületet vesz fel az ajkaim vonala. A pillanat kettétörik, ahogy Kuro elfordítja a pillantását. Kezdenem kell ezzel a helyzettel valamit, mert így eléggé egy irányba haladunk, és az nem a kizárólagos munkakapcsolat.
- Jól van na… - mégsem olyan kis gyámoltalan ez a nyávogó szőrgolyó, kicsi éles karmaival támad, amig el nem éri, amit akar. Kuro kezei közül valami eléggé nem túl étvágygerjesztő trutyi kerül elő, még jó, hogy nem ilyet tálalt fel nem is olyan rég. Ez viszont a görcsöt nem zavarja, ahogy elé kerül veti is rá magát, és kétpofára zabálni kezdi. Ezek után te sem jössz a közelembe, az már tuti.
- Holnap mikor lesz a találka? – fordulok Kuro felé, muszáj tudnom a részleteket, hogy kellően fel tudjak készülni.
- Este – kapom a nem túl bőbeszédű feleletet. Akkor addig jópár óra van még hátra.
- Nem ártana pihenned addig. Délután jövök, addig ne engedj be senkit – és már fordulnék is az ajtó felé, de megtorpanok, ahogy megérzem puha érintését, mely körbeöleli a kezem. Kérdőn pislogok rá.
- Ne hagyj egyedül.. – olyan elveszetten és kétségbeesve néz rá,, hogy a torkomra fagy nem csak a szó, de a lélegzetem is. Ellenkezni akarnék, sőt ilyenkor szoktam sarkon fordulni és visszanézés nélkül elmenni goromba megjegyzések közepette, de most nem megy. Dühös leszek magamra, nem értem a reakcióm. Az ilyet pedig nem engedhetem meg magamnak. De kifelé nem mutatok semmit, mert nem érdemli meg, hogy bántsam. Lesütöm a pillantásom, ha a szemeibe nézek nem fogok tudni megszólalni.
- Legyen, de előbb el kell intéznem valamit – mélyítek a hangomon, így talán nem lehet észrevenni az enyhe remegését. A kezeire pillantok célzásként, amit egyből meg is ért és elenged.
- Zárkózz be, nemsokára itt vagyok – viharzok is ki az ajtón. Ahogy behúzom magam mögött megvárom míg a zárak kattannak, majd a motorom célzom be. Odaérve nagyot sóhajtok, mintha víz alól bukkannék a felszínre. Bepöccintem a gépet és lövök is ki. Egyenesen a lakásomra hajtok, összeszedek pár cuccot, ha már megígértem akkor nem megyek felkészületlenül. Ahogy végeztem leülök az ágyamra és tárcsázok.
- Nézz utána, hogy mi és hogy szivárgott ki a múltamból – várok egy kicsit, mire a szuszogáson kívül életre kel a vonal. Még jó, hogy egy különleges algoritmus védi a vonalat, amit Zylknek köszönhetően nem lehet se lehallgatni, sem lenyomozni, különben tövig rághatnám a körmeim, hogy pont saját magam buktatom le.
- Apró kellemetlenség, nem lett teljesen levédve múltad. Kapcsolatba vagy hozható a rendőrséggel. De majd mindjárt feketítünk kicsit és akkor már érthető lesz ez a kapcsolat. Intézek mindent, biztonságban vagy, megzavarom őket kellően, sok részinfó jó köntösbe – kicsit megnyugszom, még szerencse, hogy időben kiderült ez is, mert elég nagy szarba kerültem volna.
- Köszi – és már tenném is le.
- Várj! Komolyan a Csempésszel dolgozol? – összébb szalad a szemöldököm, bár ezen egy pillanatig sem kellene meglepődnöm. Nincs olyan dolog amiről ne tudna, ha a kibertérben megjelenik.
- Igen, mert? – attól, hogy nagyjából megbízom benne még a kétkedésem nem hagy magára.
- Mázlista.. az a csaj elég sokat megér, és nem csak az esze – röhög fel, tipikus kocka, aki életében csak virtuálisan látott nőt. Már a nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem mit tud róla, de szerencsére még épp időben a nyelvemre harapok. Nem akarok ennél jobban belefolyni ebbe, már így is tovább mentem, mint bármikor is akartam.
- Kell még valami? – fojtom bele a malacröfögését. Poénkodjon, mikor én nem hallom, nincs időm, amit erre pocsékolhatnék bármikor is.
- Vigyázz magadra, ez már kezd túl veszélyes lenni- komoly hangon szólal meg, sóhajtok egyet. Eddig sem volt épp gyerekjáték, de ez a két tetű színrelépésével tényleg halálos tánc vette kezdetét.
- Köszi Zylk, mindent! – még motyog valami szóra sem érdemes félét, majd bontja a vonalat. Régi életem egyetlen morzsáját testesíti meg ez a személy. Megrázom a fejem, nincs időm a régmúlton merengeni, úgyis meg fog találni, ahogy lehunyom a szemem. Nem is fogom megtenni, poén lenne, ha látná Kuro, ahogy a démonjaimmal harcolok és veszte, mint mindig. Bedobok a táskámba pár doboz erős feketét, ha már nem bírom jól fognak jönni. Felkapom a vállamra és indulok is. A sarkon lévő boltba még benézek. Amint végeztem hajtok is vissza Kuro lakásához. A házhoz közel parkolok le, egészen a bejárathoz állok egy félreesőbb sarokba. A társadalom mocskának bűze már egészen kezd az agyamba rohadni, este még rosszabb lesz az amúgy sem épp kellemes felhő. Kopogok az ajtaján, akár csak reggel, bár most nem álmos hang invitál, hanem egy nagyon is éber. Kattanva tárul fel előttem a kis lakás hívogató közelsége. Belépek és gondosan zárom vissza az ajtót.
- Végre! – szinte letámad. Kérdőn pislogok, annyira nem is voltam sok időt.
- Valami történt? – nézek körbe gyanakodva, hátha valami elkerülte a figyelmem, de semmit sem látok.
- Történhetett volna.. – elmosolyodok erre a kijelentésre. Nem láttam még ilyennek, akár egy rémült kismacska, eléggé aranyos.
- De nem történt, és már itt vagyok – nézek rá megenyhülve. Nem lehet egyszerű neki, főleg, hogy tudja kik lihegnek a nyakába. Átölelem mintegy bátorításként. Nem számítottam rá, hogy ilyen jó érzés lesz megérinteni. Basszus, már megint ez.. nem engedhetek neki, ez az énem már rég meghalt. El is engedem, enyhén eltolom magamtól.
- Pihenj le nyugodtan, én majd őrködök – felkapom a hátizsákom és becélzom a konyhában lévő egyik széket.
- Ha társaságra vágysz, vagy csak bambulnád a képes dobozt gyere be nyugodtan – halványan elmosolyodik, majd elvonul a szobájába. Pár pillanatig még nézek utána, eléggé kecsegtető ajánlat, de nem, nem lehet. Kipakolom a fegyvereim az asztalra, és elkezdem egyesével szétszedni, tisztogatni, majd újból összerakni őket. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhet el így, már a gondolataim is összeálltak egy mély és nyúlós masszává, alig látok az orromnál tovább, pedig már vagy 4 erős kávét is benyomtam. Ha bambulom kicsit a tv-t abból nem lehet baj, legalább nem alszom el. Halkan belépek a hálóba, villódznak a fények, a színek kuszán kavarognak a falakon. Az ágyon érdekes pózban alszik Kuro nyaka köré tekert takaróval. A látvány mosolyra késztet. Odalépek, óvatosan betakarom és végigsimítok az arcán. Bassza meg.. tényleg fáradt vagyok, ha már anyáskodok is. Az egyik sarokba egy kényelmesnek tűnő hatalmas fotel ásít felém, nem is váratom sokáig, huppanok is bele. Tekintetem a képek kusza sorára emelem, próbálok értelmet találni köztük.
„ Szürke minden, bármerre nézek csak az egyhangú szín terít be mindent. Hiába szaladok, hiába próbálok szabadulni. Végre falat érek, egy kemény és biztos pont. De ahogy hozzáér a kezem vörös folyam indul meg, a színe, a mennyisége fejbevágó. Szívem, mintha satuba szorulna, képek, véres arcok jelennek meg. Apa! Ne hagyj itt! „
- Ne.. ne.. – zihálok, motyogok egyre hangosabban, gyöngyözik a homlokom, dobálom magam. Már épp ordítani készülnék, mikor egy meleg érintés fon körbenyugtatóan. Mintha minden egyszerre szép és kellemes lenne. Sosem éreztem még ilyen békességet. Ismerős illat kúszik az orromba, érzem, ahogy a könnycseppek felszáradnak, testem remegése is abbamarad. Tudattalan álomba merülök.
Hol vagyok?! Próbálok megmozdulni, de mintha valami nem engedne, mintha körbebugyoláltak volna valamivel. Hunyorogva nyitom ki a szemeim, de nem látok semmit csak egy elmosódott foltot. De nem is az, ami megrémít, hanem az érzés, ami ekkor elönt. Meleg karok között vagyok, arcom egy mellkasba fúródva pihen. Hogy és mikor kerültem ide?! Kuro?! Megfeszülnek az izmaim, de ugyanebben a pillanatban el is ernyednek, ahogy meghallom Kuro álomittas nyöszörgését. Vérvörösre vált a fejem, ennyire zavarban is régen voltam. Igyekszem minél óvatosabban elhúzódni, nehogy felébresszem. Csak sikerül lassan kimásznom a védő karok közül. Egy pillanatra megállok, ahogy a teljes kép elém terül. Nem ellenkeznék ilyen látványra ébredni reggelenként. Na most megyek és beleverem a fejem az első falba.. Gondosan betakarom, majd kilépek a konyhába. A szőrgolyó már ott ül és gyanakvóan méreget. Neked is jó reggelt. Ahogy közelebb lépek arrább rohan, de nem megy messzire. Csak nem, hogy az éhséged nagyobb a félelmednél?! Sunyin rámosolygok, mire megszeppenten néz.
- Nyertél.. – enyhén rekedt hangon beszélek, bár ez nem is meglepő alvás után. Na most fog padlót az állam. Alvás?! Mennyit aludhattam és hogyan? Már kora délután van, ennyit összesen nem aludtam egy hónapban. Biztos bevertem a fejem és elájultam. A görcs meglöki a fejével a lábam, majd elrohan tisztes távolságba. Te sem vagy egy egyszerű jellem. Előveszem a táskám és kotrok kicsit benne. Egy tasak aszpikos húst szedek elő. A tegnapi tálja ott árválkodik tisztára nyalva, hát beleöntöm. Még ki sem öntöttem az egészet már a feje búbjáig belemászott. Szórakozva végigsimítok rajta, csak kíváncsiságból, hogy mit szól. Egy morgás és nyávogás keverékével válaszol, na szép, mintha a kajájára pályáznék, kis irigy. Felállok és felderítő útra indulok, bár nem kell sok nyomozói tehetség, hogy megleljem a fürdőt. Csak nem fogja leharapni a fejem Kuro, ha igénybe veszem a fürdőjét. Ha meg igen akkor így jártam. Ledobálok magamról minden cuccot és belépek a zuhany alá. Izmaim ellazulnak a forró víz érintésétől, fejem is belerakom a sugárba.
|
| VsRealm | 2013. 11. 20. 22:50:58 | #28305 |
Karakter: Kuro Hagaia
- Vajon kiknek dolgozhatnak? – kérdi, de ahogy elnézem, csak magától. Baszni bele, hogy mondtam valamit Így kérjen bocsánatot az ember. Egyébként meg, jó kérdést, de a választ egyedül Mort tudja, annyi a konkurens.
- Van pár lehetőség. Ez a technológia, ha szilárd lábakra áll nagyon sokat fog érni – Óh, te hatalmas Földanya, még a haverom is agyonveretem mindjárt...
- Hogy hívják ezt a haverod? – Na, mit mondtam?Remélem, meg tudom győzni, hogy ne ugorjon neki a Bánya felének, mert kábé az alvilág ötven százaléka érdekelt volna. Agysejtek távirányítással a robot testbe? Mégis, melyik klánnak ne kéne? Ki ne álmodna szuper erős, gyors, sebezhetetlen katonákról, szolgákról, sebezhetetlen csempészekről, soha ki nem merülő munkásokról? Hova veszne az emberi munka értéke? Már, ami mára maradt belőle...
- Mort – Végül is, meddig tudnám fedezni a seggét?
Real a mosogatókagylóhoz lép és kezet mos, majd letörli a konyharuhával azt a pár szétfröccsent cseppet, meg a pulton ocsmánykodó est-ebéd készítésének nyomait. Na, mifene? Ilyen házias lett, vagy tisztaságmániás. Nem igazán tudom, így elsőre. Bár elég jól feloldódott a lakásom környezetében, úgy látom. hirtelen indíttatásból, de lágy arcvonásokkal mellém lép és végigsimít az arcomon. Puha, meleg bőre a lelkemet is simogatja, csak dorombolnék és az villan a tudatomban, vajh' milyen, mikor az egész testével hozzám ér...
- Nem lesz semmi baj, nem hagyom, hogy bajod essen – igazán megnyugtató még a hang is, amin duruzsol. Mmm.
Végül ellép tőlem, keserű sors. Előkapja a telefonját. Azzal itt sokra nem fog menni... de ahogy látom, észrevette. Okos kislány, gyorsan kapcsol, és pár pillanatra kilép a lakásból, hogy elintézze a hívást. Nem hittem volna, hogy ennyire nyilvánvalóak a trükkjeim. Dolgoznom kell, hiába, fejlettebb ez a föld, mióta ideköltöztem. Hiszen manapság már az egyszerű testőrök is könnyedén rájönnek ilyen csavarokra. vagy. Vele is sokkal jobban kéne vigyáznom. Nem hallom mit beszél, meg kivel, de, ha ilyen hamar visszaért, igencsak jó forrásai lehetnek. Majd később lekódolom a csatornát, amit használt.
- Elég nagy szart kevert, ígérget több nagykutyának is, de legfőképp két cég kapott rá a mézesmadzagára. A Monoceros és az Akrum. Ennél jobb társaságba nem is rángathatott volna.. csodálom, hogy két ilyen amatőrt küldtek még csak utánad – enyhén megrázza a fejét. Hát örvendek, Mort, most megdöglessz. Mindenesetre kurva sokkal tartozol és sokat fog szenvedni az elkövetkezendőkben, arra mérget vehetsz. Hogy pont beléjük rángatni... tudja nagyon jól az a szarzsák, hogy gyűlölöm..
- A szemét kis… - Áh, mindegy is. Nem megyek semmire azzal, hogy most felcseszem az agyam. Kortyolok egyet a teámból, és Realra nézek. Végigmérem, de valahogy... Te jó isten!
- Van valami kötszered vagy fertőtlenítőd? – Barom. Nekem ne lenne valamim? No mindegy, pár nap, és megtanulja. Gyorsan kinyitom az egyik konyhaszekrény ajtót és kikapok a mögötte rejlő polcról egy elsősegély csomagot. Ez megteszi, ha súlyosabb lenne, már elájult volna, minimum. Még nyitogatja itt a sebét, hát gratulálok neki. De legalább nem nekem kell azt a minimális vetkőztetést véghez vinnem, hogy szabad legyen a sérülés. Na gyere te... Így ni, ennek az asztalon jobb helye van, mint a te kezeidben, angyalom.
- Hadd csináljam én, ez a legkevesebb azért, hogy megvédtél – természetesen. Élettel életért, vagy mi. Bár engem valószínűleg csak megkínoztak volna, de ez sem lesz az a csikizés szintű hadművelet. Lágyan, meggyőzően simítok végig a fölsője alját fentebb húzó kezén, így hamar meg is kapom ezt a tisztes feladatot is.
- Rendben – Megadóan felsóhajt, ahhw... olyan kis édes. Fertőtlenítőt löttyintek egy gézlapra. Ejj, az ajakharapdálást bízd rám... Hehe. Nna, jó. Óvatosan a sebhez érintem a gézt, a legtöbb fertőtlenítő már így is elpárolgott, aztán a vért meg a többi apró szennyeződést letörölgetem, de csak, mintha a hold fénye cirógatná. Mindig, mikor újra hozzáér a géz egy még tiszta része, megugranak az izmai, csak úgy lejtik szenvedélyes táncukat a vékony bőre alatt lágy tónust festve félénken mutatkozó testére. Miután kigyönyörködöm magam, és a fehér lapocska minden része szennyes, eldobom azt és egy újat veszek elő. A puha anyagot a sebre illesztem, hogy minden részét fedje, aztán egy ragasztócsíkot simítok rá, hogy megtartsa, s persze nem is olyan véletlenül a környező bőrén is végighúzom ujjaim. Kicsit melegebbnek érzem, de ez lehet a kezdeti gyulladástól is... Szeretem a régi technikákat, mind a konyhában (lásd az őskövület mikróm), mind pedig az élet egyéb területein, ahogy esetünkben is. Megszokott, bevált módszerek, és az újak nem bizonyítottan jobbak. Végzek, felpillantok rá. Azonnal rabul ejti tekintetem a tengerkék színű lélektükre. Egyre jobban érzem illatát, lassan lehelete is simogatja az arcomat, közelsége elködösíti az elmémet. Nem hiszem el... engem nem érdekel a vágy, ez csak testiség megkapom bárki mástól is, Kuro, ébredj fel! Megrezzenek, mikor végül nem csókol meg, hanem távolabb húzódik. Ohh... valóban vágyom rá?
- Köszönöm.. – Olyan érdekes a hangja, selymes, meleg... Zavarban van?! Hisz' el is pirult! Ó, de édes... Na, hé! nem ér ellépni... kénytelen kelletlen elkezdek visszapakolni a kis fémládába.
- Beszélgessünk el ezzel a haveroddal, fel tudod hívni? Vagy valahogy egy gyors találkozóra invitálni? - No tessék. Még csak nem is mondtam neki, hogy szívesen, vagy valami. Türelmetlen fehérnép, ejj. Na mindegy. Hát jó, ha ez kell neki.... bár nem hiszem, hogy tényleg ezt hiányolná a legjobban. Nem nagyon fűlik a fogam az ellenkezéshez, hát elpakolok halk zsörtölődéssel, hogy a napot igazán kivehetnénk már, de egyértelműen nem hatja meg a dolog.
- Kuro, ne hisztizz. Csak egy találkát intézz el a kedvemért, aztán a többit elintézem, jó? - Óh, micsoda óhajai vannak.
- Óh, ahhoz te még keveset tettél a kedvemre, angyalom. - Rákacsintok, és rácsukom az ajtót a fémdobozra. Persze, hogy ezt nem gondoltam komolyan. Már keresem is elő a mobilom, míg kapom a fejemnek az okosat.
- Na ide figyelj. Nem is olyan rég tisztáztuk; nem érdekelsz különösebben, csak egy munka vagy. De megbíztak a egészséged és épséged megőrzésével, a saját seggemről nem is beszélve! - Gyű, de lobbanékony itt valaki... - Szóval...
- Oké, oké, na! - Félbeszakítom, nem bírom már tovább. Mintha nem tudná, s nem lenne nyilvánvaló, hogy úgy is megteszem. Bár az is igaz, hogy nem hagyom, hogy egyedül csinálja meg. Féltem Mortot tőle és féltem őt a nagyoktól. Keserű sóhajjal nyitom az ajtókon a zárakat, hogy elintézhessem a hívást.
- Dobd le a cipőd és helyezd magad kényelembe, ma már ne menjünk sehova a kedvemért, jó? - A megválaszolatlan kérdéssel magam mögött hagyva a hűvös lépcsőházban meg-megremegő izmokkal türelmetlenkedem, míg tárcsáz ez a vacak. Annyira gyűlölöm, túl megbízhatatlan... de végül épp, mikor elfogyna a türelmem, meghallom régi barátom ziláló hangját, bizonyára vannak más dolgai is. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy egyre kevésbé érdekelnek apró-cseprő baromságai.
- Mort, a pajtásaid ajtóstól jönnek a porcelánboltba, jobb lenne, ha... - de nem tudom befejezni.
- Kuro, gidám... - Ó nem, ez most rosszkor jön, kishaver.
- Te már rég nem tartozol közénk! Elárultál mindünket, de engem is! Ne gyere nekem ilyenekkel! - érzem, aogy megy fel bennem a pumpa, talán kiabálok is, nem tudom. Mély levegőt veszek, és azzal mondom ki a lényeget.
- Találkoznunk kell. Meg kéne beszélnünk ezt. Hogy merre tovább, mert a tigrisek nem fogják ennyiben hagyni. Egyikünket sem fogják... Talán épp kezdene rajtam eluralkodni a kétségbeesés, mikor egy tenyeret érzek rásimulni a hátamra. Hátrafordulok, és Real barátságos szemeivel találkozom. Elmosolyodom, megnyugszom. Sóhajtok egyet, bár nem megyek vele sokra.
- Ma tudsz jönni? - Eszem ágába sincs tovább fecsegni, csak a lényeg, ha már így felhúztam magam rajta. Én is egy barom vagyok, meg is érdemlem. Pár pillanat néma csend, kicsi szöszmötölés. Érzem, hogy Real nem vonult vissza, türelmetlenül várja a fejleményeket mögöttem nagyjából pont egy kényelmes karnyújtásnyira. Keményen stírölöm a padlót és átfut a fejemen a gondolat, vajon tényleg ilyen libafosnak kéne lennie?
- Holnap este a Kültéren. Egyedül leszek, de te se hozd a kopódat. - De fölényes itt valaki.
- Mit akarsz annyira messze innét? Nagyon melegen ajánlom, hogy csak mi legyünk. - És természetesen jön Real is. Álljunk csak meg egy percre...
- Mort, mi baj a friss csahossal? - Basszus. Remélem, nem esik le neki, hogy róla van szó. Ha valóban gebaszos, nekem harangoztak azok után, ahogy azokat a hegyeket lerendezte...
- Eh. Csak annyit tudok, hogy valami nem tiszta vele, de lehet, csak engem akar átkúrni az Akrum, de nekik sanszos valahonnan. Na, babám, megyek. Ne fossá', semmi konkrét nincs, a majmokat pölö jól elintézte. csak ne vidd ágyba, akkor három napig nem tudnálak kicsábítani onnan... - Hiénaszerű vihogásan tör ki, pedig nem vicces. Tényleg abba sem hagynám szívem szerint soha... De most fontosabb dolgunk is van ennél.
- Akkor holnap a Külben hármas randi. Ne késs, és hozz ajándékot, ahogy illik! Na Pá. - És már rakom is le. Nem is vagyok hajlandó a mai incidens után egyedül menni bárhova. Ha már az egyszeri csempészt is fenyegetik, micsoda világ jöhet még, huh?
A fekete hajú szépség kitárja előttem az ajtóm, én pedig ezer örömmel megyek vissza a melegbe. megborzongok a kellemes érzéstől. Mikor Real berakja mögöttem az ajtót, hangosan koppan rajta valami, ám szemmel láthatóan kívülről. Kíváncsian, de gyanakodva int engem a hálóba őrangyalom, de csak pár szitokszót hallok a bejárat felől, meg egy hálás nyávogást. Ez Gizmó lesz! De hogy a frászba jutott ki? Áh, mindegy. Beletúrok a hajamba, mondjuk macskakaját, azt pont nem szereztünk be.
- Most mond meg, micsoda ember vagyok én! - Bár a cirmosnak szántam a szavakat, végül a jégkék szemekben veszek el, és derűsen mosolygok gazdájukra. Végül elszakadok a pillantásból, mert ez a szerencsétlen macska nekidörgölődzik a lábamnak, és karmokkal próbálja felhívni magára a figyelmem.
- Jól van na... - Kiszedek valami húsutánzat vackot és gusztusosnak nem kifejezetten nevezhető állapotban egy műanyag tányéron tálalom a kis szőrgombócnak.
|
|
