Koncentrálva és komolyan nézek rá míg a válaszára várok. Megremeg a szája az indulattól, de nem foglalkozok vele, a gondolatkezdeményt boncolgatom, hogy mit lehetne elérni ezzel a hatalommal, hogy lehetne javítani az életen és megszabadulni az emberi férgektõl.

- Felejtsd el! Senki nem irányíthat egy mási embert, hacsak engedélyt nem kap rá! – hangján és szavaiban tisztán érezhetõ a felháborodás. Némán nézek rá, mert hirtelen némává tesz a felismerés, hogy hiába akarom jóra használni ezt a tudást akkor is csak erõszak. És a bosszúm nem szabad, hogy tanácsadóm legyen ilyen fontos kérdésben. De nem hagy nyugodni a gondolat, lelkemben feltámad a vihar és a háború. De mielõtt még igazán elmerülhetnék a gondolataim mocsarában hangja visszaránt a valóságba.

- Nos, én. Elsõ sorban én kellek hozzá – nézek rá meredten. Ezt eddig is tudtam, hogy õ a kulcs a dologhoz. Várom, hogy folytassa, vagy egy kicsit többet mondjon, amin rágódhatok, de konc helyett elsétál mellettem. Tekintetemmel követem a mozgását, a mellkasom csendesen emelkedik és süllyed, más reakciót nem adok. Túlzottan sok a gondolat és a lehetõségek tárháza amin át kell rágnom magam. És még ki kell találnom azt is, hogy miként védhetem meg anélkül, hogy belehalnánk.

- Vissza akarok menni Gizmóért – egy pillanatra meglep a témaváltás. Nincs most hangulatom és erõm erre az apróságra koncentrálni.

- Itt maradsz, míg nem tudom biztonságosnak a lakásod – itt tudom, hogy nem érhet meglepetés, ez az egy hely biztonságos jelenleg a számára. Összegeznem kell a készleteket, és beszerezni a hiányzó dolgokat. Neki is állok a felmérésnek, a konyhapult mélyére tekintek és pakolok, rendszerezem a jelenleg fellelhetõ állományt. Élelemre nem lesz gond pár napig, ivóvíz is van elég, errõl gondoskodik a különálló létfenntartó rendszer. De el kell mennem..

- Kérlek, hozd ide – ahogy hozzám simul érintése egy csapásra elmossa a gondolataim. Nem tudom, hogy csinálja, de hirtelen nem tudok koncentrálni másra csak a cirógató érintésére és testének melegére, ahogy szorosan ölelve tart. Sóhajtok egyet, lemondok jelenleg a további felesleges próbálkozással a gondolkodásra.

- És szükségem lesz Calipsora is. Meg a chipre, amit kivettél belõle – akaratlanul is elmosolyodom. Sejtettem, hogy észrevette, kíváncsi voltam mikor hozza szóba.

- Rendben, megnézem holnap, mit tehetek – nem bírom tovább a merev kõszobrot játszani, meg kell támaszkodnom a tenyereimmel a pulton. Enyhe megadásomon felbátorodik és ujjai besiklanak a felsõm alá. Érintését ha akarnám sem tudnám figyelmen kívül hagyni, testem reagál a bõrének finom cirógatására. Önuralmam a végét kezdi járni, testem enyhén megremeg. Agyam kusza hálózata és gondolataim csavaros tekervénye mintha egysíkúvá válna, és csak köré csavarodna. Képtelen vagyok másra koncentrálni.

- Szeretnék még egy bluetooth-os headsetet is. Lehetõleg  feketét, bár… - szavai alig jutnak a tudatomig.

- M-minek neked egy olyan õskövület? – jeges álarcom képtelen vagyok tovább fenntartani, hangom is elárul. Bár ember legyen a talpán, aki ilyen hatások közepette közömbös tud maradni. Fõleg vele kapcsolatban. Nem is értem, hogy képes ilyen hatással lenni rám. Ilyet még soha életemben nem tapasztaltam.

- Az legyen az én titkom – suttogja és játszik tovább velem. Testem rejtett dallamán játszi könnyedséggel uralkodik, minden kis érintésével újabb húrokat pendít meg bennem. Lehajtom a fejem megadóan. Forró lehelete szinte égeti a bõröm, ahogy ajkai elválnak a vállamtól és a nyakamon járja tovább könnyed táncát. Szívem egyre hevesebben dübörög, vérem forr akár az izzó láva. Elmémre a vágy és szenvedély makacs ködje száll, de próbálok neki ellenállni maradék erõmmel.

- Gondolom…, hogy szerszámokra is szükséged lesz… - testem teljesen cserbenhagy, suttogásra futja csak. Az oldalamtól csípõmig érõ simítás már a végem, bal kezem ökölbe szorítom és még inkább a kezeimre támaszkodom. Nem merek megmozdulni, mert ha csak rápillantok elveszek teljesen.

- Igen, de azok… azok igazán várhatnak egy napot – motyogása számomra felér egy hangos kiabálással. Enyhe mozdulatlanságba fagyott frusztrációm szusszanással kiengedem. Nem bírom tovább, feladom az ellenkezést. Lassan, és tõlem telhetõ módon kimérten fordulok szembe vele. A képére kiülõ kaján vigyor sem segít a helyzetemen, de a szemeibe nézve hasonló tûz lobogásával találkozom. Ahogy ajkai az enyémekre tapadnak elengedem a gyeplõt és hagyom, hogy a vágyam irányítson. Átölelem és magamhoz szorítom.

- Elmennék tusolni, ha nem bánod… - vicces hangulatában van úgy látom, de ezt most már benézte, nem fogom elengedni, nincs az – az Isten.

- De, nagyon is bánnám – adok is hangot a nemtetszésemnek. Bár, ha nem látnám rajta, hogy ugyanúgy vágyik rám, mint én rá akkor elengedném, de így.. esélytelen, hogy pár centinél nagyobb távolságot hagyjak kettõnk között. Megfogom a felsõjét és megszabadítom tõle, már kellõen zavara a jelenléte. A põrén maradt bõrét rögtön birtokba veszem, de nem kezdem el falni, kiélvezem minden kis részét, lassan haladok a nyakán át egyre lentebb. Arcomat érintve nem kell sokat csalogatnia, vágytól fûtött csókban forrunk össze. Közben persze igyekszünk minél hamarabb megszabadítani egymást a ruháinktól. Ahogy nem marad rajtam több réteg kicsit elpirulok, ahogy végigmér, mint egy ragadozó. Rögtön elmúlik a zavarom, ahogy ledobálja magáról a maradék ruháit. Egyszerre békés és mindent elsöprõ erõvel tör rám az érzés, ahogy újra csókban egyesülünk, és ahogy bõrünk összesimul forró elektromosság folyik át rajtam, és elégedetten nyögök fel. Ujjainkat összefonva von maga után a hálószobámba. Készségesen megyek utána, tekintetem hagyva elidõzni az elém táruló gyönyörû látványon. Az ágyhoz érve kecsesen felmászik és fekszik hanyatt húzva magával engem is. Nem is ellenkezek, mint az árnyéka kúszok utána. De megtartom a távolságot a testeink között. Ajkaink súrolják egymást, de mielõtt újra összeforrhatnának hátrébb húzódok, hogy fennmaradjon az a minimális távolság. Húzom az amúgy is feszes fonalat, de nem tudom sokáig, mert tarkómra kulcsolt ujjakkal húz közel és csókol meg mohón. Forró öléhez húzom a lábam, combom kincséhez simítom. Oldalra billentem a testsúlyom, így szabadabban mozoghatok. Szabad kezem arcára simítom, miközben elszakadok ajkaitól. Apró csókokkal hintem arcának bõrét, lassan a nyaka felé haladva az álla vonalán át miközben ujjaimmal puha bõrét cirógatva fedezem fel az eddig rejtett részeit testének.

- Gyönyörû vagy.. – amint a füléhez érek dorombolom neki rekedtes hangon. Érzem, ahogy enyhén megremeg, apró mosoly fut végig a számon. Combommal lassú mozgásba kezdek, kezem feszem csusszan. Száját sem hagyom, birtokba veszem és szenvedélyesen megcsókolom. Testünk ritmusa egyszerre lüktet. Körülöttünk a világ teljesen megszûnik, csak õ létezik számomra, testének melege, érintésének selyme. Csípõje automatikusan követi az általam diktált tempót, de nem hagyom, hogy a csúcsra érjen, még nem, még kényeztetni akarom. Egy apró frusztrált sóhaj csusszan ki a fogai közül, mikor eltávolodok minden részétõl. De ez csak pár pillanatig áll fent, kínzó lassúsággal haladok a nyakán át egyre lentebb miközben minden kis érintett bõrfelületét apró csókokkal hintem vagy nedves csíkot hagyok a nyelvemmel. Mellei közéhez érve emelkedik a mellkasa és ahogy bimbóját az ajkaim közé csippentem háta egyhe ívbe feszül. Kezem közben gyengéden cirógatja a szabadon maradt részeket, a belsõ combjától a hasán át egészen az oldalát és melle vonalát is érintve. Egyszerûen nem tudok betelni vele, a látványa, az illata és az íze teljesen magával ragad. Hajamba túr és olyan jólesõen megmarkolja, majd felhúz és rabul ejti az ajkaim. Ujjaim a legérzékenyebb pontjára tévednek, kényeztetni kezdem mire kéjesen belenyög a csókba. Imádom látni, hogy milyen reakciókat váltok ki belõle, milyen hatással vagyok rá, látni, hogy mennyire élvezi az érintésem, hogy egymáshoz érünk. Egyre gyorsabb tempóban szuszog, nyögdécsel. Kinyitja a szemeit és egyenesen az enyémekbe fúrja, elveszek bennük, és az ott rejtõzõ érzelmek tengerében. Nem számít más, csak, hogy õt boldognak lássam. Kezei hátamra tapadnak, körmei bõrömbe mélyednek miközben fejét a vállamhoz szorítja és élvezi az extázis hullámait. Gyengéd puszikat lehelek a nyakára és arcára.

- Az igazi nevem… Tatjana – igazi pókerarccal közli velem mire máshogy nem csak értetlen pillantásokkal tudok reagálni. Már épp szóra nyitnám a szám, mikor elkezd nevetni.

- Bocsánat, nem bírtam tovább ezt a komor légkört… - olyan aranyosan mosolyodik el, hogy szinte erõvel kell ragaszkodnom a komor ábrázatomhoz, és a tényhez, hogy én épp neheztelek rá. Képtelen vagyok a vágyamnak gátat szabni, hogy hozzáérjek. Gyengéden megérintem majd összefonom az ujjainkat, annyira jólesik az érintése, a közelsége. Soha nem vágytam még senkire ennyire. Ahogy a tekintetünk is összefonódik képtelen vagyok az érzéseimnek parancsolni, megtelik velük a lélektükröm. Rabul ejtett, ezt most már kár tagadnom.

- Ismertem a forrást, a fejlesztõi csoportot. Remek kis csapat volt. Még egyetemista koromban jártam ki gyakorlatozni Kínába. A Hui csoport sok kutatást végzett, és rengeteg anyagunkat betiltották illetve állami tabuként csak a hadserek konzíliumait vállalva folytathattunk kísérletet. Érdekes idõk voltak. De elszakadtam onnét, mikor összekavarodtam Mortal – enyhén szorosabbra vonja ujjaink ölelkezését. Na igen, kellemetlen és nehéz téma, inkább elfelejteném, de sajnos beégett a tudatomba. - Hazajöttem, de hamar eljárt a csávó szája és bevarrtak a klánok... Sok helyen jártam és pár dolog történt, amirõl most ne is beszéljünk... Végül a magam kezébe vettem a dolgokat. Mindig is voltak kapcsolataim és fûalatt dolgaim, de úgy vettem észre, csak a maffia tud megvédeni. Hát jóformán árverésre bocsátottam magam... Sok fejest megkerestem, rázós megbízásokat teljesítettem, hogy kiderüljön, ki áldoz a legtöbbet értem, ki tud és hajlandó inkább szárnyai alá venni. Mivel a chip és a Hui projekt aludt, nem volt nehéz dolgom. Alig fél évembe telt tekintélyt kialakítani lentebbi körökben és egyik nap felkerestek egy ajánlattal. 10 százalékos ráfizetés, könnyített tárgyalások, szabad piac, akár testõr... Az õzek szabadok és könnyedek, tudod. – némán hallgatom, legszívesebben magamhoz ölelném, és el sem engedném, de nem teszem, csak figyelek.

- De aki lemarad… - csendesen közlöm a fájó tényeket.

- Pontosan… - motyogja az orra alatt a szavakat. Hallom amit mond, fel is fogom, de nem érdekel. Figyelmem ajkaira koncentrálódik, ahogy egyre közeledik és végül csókban forrunk össze. A lelkem szinte beleremeg a csókjába, sosem éreztem még ilyet. De nem adhatom magam át az érzésnek, megszakítom a csókot és eltávolodom.

- És azt hiszem, nekik is a fülükbe jutott a chip, vagy nem is tudom. Hisz te is ott voltál az utolsó megbeszélésen... – minden egyes elhangzott szóra emlékszem, de egy apró megjegyzés sem utalt a mostani helyzetre. Ajkába harap amivel rabul ejti a tekintetem, és ahogy eltávolodik úgy ég belém jegesen az érintésének hiánya.

- Gondolkodtam, hogyan lehetne elpusztítani az információt, de beégették. Maga a chip pedig túl nagy érték. Arról nem is beszélve, hogy veszett makacs egy anyagból raktuk annó össze – elgondolkodtatóak a szavai.

- Halált hozóan nagy érték.. ember ne játszon Istent.. – bár azt el kell ismernem, hogy nagy érték, hisz az emberek kik emiatt adták életük képviselik a legnagyobb értéket. De nem halhat meg több ember emiatt.

- Ekkora hatalom nem kerülhet senki kezébe – határozom el magam. Ebbõl nem fogok engedni.

- De ha elpusztítjuk elveszik az emberek áldozata – vívódik Kuro farkasszemet nézve velem.

- Ha nem pusztítjuk el az emberi faj lesz az áldozat, velünk az élen – megrázom a fejem lemondóan. A rendõrség korrupt emberekkel van tele, akik nem azok megölik õket, a nagykutyák megszerzik mindenképp amit akarnak, hacsak.. fura láng gyúl a szemembe.

- Mi kell hozzá, hogy megépíthesse valaki a szerkezetet?

- Akkor… Mehetek? – tétova hangja ránt vissza a valóságba. Mintha gumilabda lenne úgy pattog az agyamban az utolsó kiderült információ. Tudtam, éreztem, hogy nem egy egyszerû helyzet amibe belekeveredtem, de sosem gondoltam, hogy ilyen mértékû szarba tenyerelek. Ez már elég sok a bosszúm beteljesítéséhez. Na igen.. a bosszú, mintha fényévnyi távolságra kerülne és vagy még kétszer ennyire sem számítana a lelkemet uraló vérzõ, lüktetõ seb.

- Mort. Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerû – és már a kezemben a hû és megbízható társam. A kakas engedelmesen kattan biztosítva tettrekészségérõl. Biztos kézzel célzok egyenesen a két sunyi szemei között feszülõ és verejtéktõl uszamos bõrére.

- Ha még egyszer hallok felõled. Csak egyetlen egyszer… - apró hatásszünet, amivel csak fokozom az amúgy sem épp rózsaszín felhõkkel terhelt légkört. – Nem, nem a kutyakaja és még csak nem is a kegyes halál – üresnek nem mondható szavaimat a ravasz meghúzásával nyomatékosítom. De megölni nem akarom, amúgy is halott már, csak még nem tudja. Nem akarok még egy értelmetlen halált a kontómra hajtani. A lába pótolható, az élete már kevésbé. Ha túléli a szart amit a nyakába borított jó emlékeztetõ lesz ez neki, hogy túlvállalta magát és soha többet ilyennel ne próbálkozzon.

- Én keresnék egy orvost a helyedben. És sürgõsen eltakarodnék egy világhátamögötti kis faluba, hogy éljek még valahogy az esetleges porontyaimmal – jeges szavaim mögött azért egy apró pici részem szorít neki, hogy sikerüljön, hisz mindenkinek jár egy második esély. Az már teljesen rajta áll, hogy ezzel az eséllyel mihez is kezd.

- Kuro, én… - nyivákol, de azért próbálkozik a pasi.

- Sajnálod? Menj a picsába! . Kuro mellém áll és kihúzza magát büszkén. Ha nem venném észre azt az apró sós cseppet ahogy végigszántja az arcát még egészen hihetõ lenne, hogy hidegen hagyja Mort sorsa.

- Énnn… én akkor… sziasztok – és már szedi is a lábát, jobban mondva vonszolja magát ahogy csak tudja. Nagyeséllyel a nem túl szép végzete felé. Némán figyelem ahogy az árnyak elnyelik teszetosza alakját.

- Real

- Hazamegyünk – nem akarom, hogy beszéljen, nem akarom, hogy hozzám szóljon. Jeges vihar dúl bennem, ilyen infóval a birtokában hagyta, hogy nyakig merüljek vele a szarba, amibõl már lassan a fejem teteje sem látszik ki. Elindulok, rá sem nézek, jobb most mind a kettõnknek, hogy ha árnyéknak veszem míg biztonságban nem vagyunk. Fegyverem a helyére, az ajtót arrébb taszítom, hogy kellõ hely legyen. Ahogy ujjai a kabátom anyagára fonódnak testem automatikusan reagál és kirántom magam az érintésébõl. Ne, ne érj hozzám. Kinyitom a kocsiajtót, megvárom míg beszáll aztán elfoglalom a saját helyem a kormány mögött. A fejemben felgyülemlõ gõzfelhõn egy nagy sóhajjal igyekszem enyhíteni. Kulcs kézbe, majd a zárba, pöcc és már haladunk is. Némaságba burkolózva faljuk a kilométereket, jobb ez így, sokkal jobb. Igyekszem a gondolataim a feladatra koncentrálni, nem hagyhatom, hogy a lila köd elborítsa az agyam, még nem. Halványan érzékelem Kuro mozdulatait, de nem vagyok hajlandó ránézni, meg kell tartanom a hûvös realizmusom. Szerencsére nem tart sokáig ez a fullasztóan néma út, hamar újra a lakásomban vagyunk. Bár igazából még csak ezután jön a neheze.

- Köszönöm… - simít végig a karomon, de kitérek az érintése elõl. Nem hagyhatom, hogy befolyásoljon, ezt tisztázni kell, nem mehet így tovább. Lelkem eddig visszafojtott lángjaira mintha olajat öntöttek volna csapnak fel.

- Mégis mit?! Hogy lelõttem két embert?! Hogy meglõttem azt a szerencsétlent? Reggelre darálthús lesz és még raktam rá egy lapáttal! – zúdítom rá a haragom. Megengedhetem magamnak ezek után a kiborulást. Álomvilágban él, és nem is fogja fel milyen hajszálon múlik az élet, milyen könnyen elveszhet mindent egy szempillantás alatt. És én is, amiért évekig dolgoztam, a szüleim sírjánál tett esküm mind – mind mint egy porszem amit oly könnyen eltüntethet egy ekkora szélvihar.

- Én nem… azt, hogy megvédtél. Hogy bevállaltad mindezt, pedig biztosan neked is van ezer dolgod, életed – közelebb lép, nekem pedig nincs hova hátrálnom. Nekidõlök a pultnak és védekezõn keresztbefonom magam elõtt a karjaim, tekintetem elfordítom. Nem is tudja milyen fájó pontot piszkált meg. Életem? Jó viccei vannak.. Nem akarom, hogy észrevegye, hogy nekem is van gyengepontom, hogy igenis tudnak fájni dolgok.

- És ne mond, hogy ez a munkád. Senki sem tudta, hogy ez lesz.. Na jó, én talán egy kicsit sejtettem, de… Nem akartalak belekeverni. Téged nem erre szerzõdtek. És megértem, ha kilépsz… - legszívesebben rákapnám a pillantásom, de a makacsságom nagyobb, így mozdulatlanul hallgatom tovább. – De szeretném, ha tudnád, mindent elmondok, ha úgy akarod… - a szoba csendje elnyeli szavait. Miért érzem magam ilyen furán? És miért érzem az õ érzéseit? Összezavarodtam. Így nem lehet dönteni. Nem tudom tovább a tekintetem maradásra bírni, arcára siklik kérlelhetetlenül és elidõzik ott pár pillanatra.

- Csak… ahhj, csak hagyj egy kicsit gondolkodnom – arcom kezeimbe temetem, de csak vérpezsdítés és pótcselekvés céljával. Kiszárad a torkom, muszáj innom. A csaphoz lépek és töltök, de mielõtt csillapítanám a kaparó érzést a nyelõcsövemben automatikusan elsõnek õt kínálom meg vele. De õ a hidratált állapotban van, hát vállat vonok, ahogy gondolja, majd felhajtom a folyadékot ami végre csillapít a sivatagot meghazudtoló torkom keserûségén. Az utolsó kortyokat viszont szinte csiga módjára nyelem le ahogy Kuro vetkõzni kezd. Lerakom a poharat, majd szembefordulok vele és csak nézem, ahogy egyre kevesebb réteg fedi a testét. Megszabadul a mellénytõl, a fegyverektõl, melyek szépen lefektetve az asztalon várják további sorsukat. Ahogy a rajta a rétegek úgy az én lelkemben a vihar is fogyatkozik. A józan eszem is elõtérbe kerül, és a gondolatok ostorként csapnak végig rajtam. Ahhoz képest, hogy mekkora hatalom birtokában volt nem mutatta jelét, hogy ezt fel is használná. Vagy épp a megfelelõ vevõre várt, hogy minél borsosabb áron és érdekeit szolgálva valakit Isteni pozícióba juttasson? Vajon mit titkol még ezek után, és mik lapulhatnak még a tarsolyában? De az információval nem védheti meg magát. Éles helyzetben kiszolgáltatott, lefagy és olyan akár egy rémült gyerek. Másnak kell átvenni a helyem, túl közel kerültem hozzá, nem tudok objektíven gondolkodni. De ha más egy apró hibát is vét az életébe kerülhet és.. miért szúr így a szívem? Miért fáj belegondolnom, hogy baja eshet? De nem vagyok testõr, katona vagyok, harcos és rendõr, én vagyok a legjobb, ezért is jutottam ilyen magasra a ranglétrán. Nagy hatalommal nagy felelõsség is jár, dübörögnek apám szavai az összes gondolatom leigázva. Mély levegõt veszek, kifújom, és a szemeibe nézek, mintha csak a lelkét keresném. Rezzenéstelenül és nyíltan néz vissza rám. Lélektükreibõl reménykedés, félelem és õszinteség sugárzik. Ó, hogy a frász vigye el a hülye fejem, és a vaj szívem.. mit tud õ amit más nem? Hogy olvasztotta meg a rég halottnak hitt szívem?!

- Mindent tudni akarok – enyhén rekedten szól a hangom, de továbbra is mozdulatlanul állok és figyelem.

- Rendben. Az android tervek mind az én ötletem volt, az egész kivitelezés, minden részlet. De nem akartam, hogy bárki is hozzájusson teljesen, ezért is haladt úgy Calipso ahogy, és ezért nem vált sosem tökéletessé. Így könnyebb volt a chippet elrejteni, és megvédeni. Fõleg a cég nem kereste, hisz elméletileg az övék volt Calipso akkor minek kajtatnának utána – megáll és néz rám, majd lassan feláll és tesz egy lépést közelebb. Meredten nézek rá, mintha két részre szakadnék.

- A chippben rejlõ többi információra csak késõbb bukkantam rá, akitõl szereztem csak annyit tudott róla, hogy sok adat és nagyon durván kódolt. Mire feltörtem eltartott egy ideig, de mikor megláttam mi rejtõzik benne megijedtem és tudtam, hogy célkeresztet varrtam a homlokom közepére, mert ugyebár idõvel és pénzzel minden kiderül. De nem akartam senkire rábízni, nem volt olyan ember akiben bíztam volna.. mostanáig – szinte észre sem veszem, hogy mire ezt kimondja már közvetlen elõttem áll és úgy néz rám. Keze óvatosan az arcomra siklik, az érintésétõl enyhén összerezzenek, és csak kicsit húzódok el, de ujjai továbbra is a bõrömön pihennek.

- Mit titkolsz még elõttem?

Kõszobor, vagy mint a régi nagy templomok egyik vízköpõje némán és mozdulatlanul meredek elõre, csak a szemeim villannak, ahogy egyik helyet a másik után fürkészem. Kuro a figyelmem központja, minden második pillantásom az övé. Látom, hogy mennyire ideges, szinte érzem a feszültségét. Ez azért furcsa, hisz hidegen szoktak hagyni a körülöttem lévõk érzései. Na, de most erre nincs idõm, nem kalandozhatnak el a gondolataim, feladat van. Na és eme feladat lassan be is sétál a képbe. Nem hallom mirõl folyik a társalgás, de ezen nincs is sok idõm bosszankodni, az eddig oly magányos hely megtelik élettel, a kocsma kiokád magából két alakot, akik egyenesen a páros felé haladnak céltudatosan. Na ezt azért mégse. Leugrom nesztelenül, hagyom, hogy elnyeljen a sötét miközben egyre gyorsabban haladok a pad felé. Nem is volt kérdés, hogy hamarabb odaérek, de ettõl még nem leszek nyugodtabb, ösztöneim bajra figyelmeztetnek. Mort mögé állok, hogy kellõ takarásom legyen a cselekvéshez, és én nézzek ki a legfenyegetõbben, így rám figyeljenek a legjobban.

- Ha jól tudom, hármas randit beszéltünk meg, Mort. Küld el a barátaidat – fenyegetõen karcol a hangom, szemeimet viszont a két idegenen tartom pislogás nélkül.

- Örülök, hogy látlak, Real. Az életetek az ajándék, amit hoznom kellett… - féljél csak, jobban is jársz, mint ez a két mamlasz.

- Mégis mi a franc folyik itt? – Kuro kifakad, de figyelmen kívül hagyom, mint mindenki más, nem érünk most rá ilyenre. Hol egyikre, hol a másikra nézek a szembenállók közül. Viszket a tenyerem, már most tudom, hogy ebbõl nem lesz egyszerû elsétálás. Komoran és szúrósan figyelek.

- Nem akarunk balhét. Minden infót és kapcsolatot kérünk, meg, hogy kussba’ maradjatok – üres szavak, melyeknek fegyverrel próbálnak nyomatékot adni. Na azt már nem, ennyire ne nézzenek hülyének és könnyû esetnek.

- Nekem ne ugass, kutya! – és már tüzelek is. Nem pocsékolok feleslegesen töltényt, még egy is sok nekik fejenként, de nincs más választásom, vagy õk vagy mi. Úgy dõlnek el, ahogy az meg van írva. Gyûlölök likvidálni bárkit is, és mindig feldühít, ha mégis erre kényszerülök, hisz az élet szent, nem szabadna öntörvényûen kioltani. Na de majd a hátralévõ életemben vezekelek a tetteimért. Jobb lesz Mort ha már most el kezdesz imádkozni, mert ha nem dalolsz rosszabbul jársz, mintha õk vettek volna kezelésbe.

- Gyerünk! – Mort nyakához nyomom a még meleg fegyvercsövet, örüljön, hogy nem tolom át egyenesen a túloldalra. Másik kezem a vállán amivel irányítom, hogy merre menjen. Szemem sarkából azért figyelek a környezetre és Kurora is jut pár pillantásom, ahogy nyakát behúzva követ minket.

- Vannak még itt? Figyelnek vagy követnek minket? Ki vele! – nem akarok több figyelmet a kiabálással, meg az amúgy sem lenne túl stílusos most. A szavakat halkan szûröm a fogaim között lassan.

- Nyugodj meg! Csak ketten voltak a kocsmában… - affektál, amivel eléri, hogy egy ér lassan lüktetni kezd a homlokomon.

- És máshol? – a park is lassan véget ér, mindjárt a kocsinál vagyunk, remek, úgy kevésbé leszünk feltûnõek.

- Kérlek, Mort! Még nem késõ neked sem…

- Nem, Kuro. Nekem már rég harangoztak. Ide küldtek elvinni téged – számat befogva figyelem a társalgást, felpillant rám, mintha lemondana mindenrõl, majd visszafordul. – De semmi esélyem. Meglépni pedig lehetetlen, te is tudod. Óh kisgidám, ha bármi lehetõségem lenne, hidd el, nem lennék már itt – na most és itt lesz elég ebbõl az önsajnálattól csöpögõ szánalmas dumából.

- Na jó, elég lesz, szépfiú – még szinte ki sem nyitom rendesen a kocsi ajtaját, de már lököm is befelé, egyszerûen undorodom hozzáérni is, egy a szánalmas kupac mégis mekkora bajt tudott kavarni. Nem érdekel, hogy bármelyik testrésze esetleg kilóg lendítek az ajtón, hogy a zár a helyére kattanjon.

- Mégis mit mûvelsz? – Kuro indulatosan szinte az arcomba mászik. Valahogy érthetetlen módon megnyugtat kicsit a közelsége. Bárki más tenne ilyet nagyon minimum törött orral esne térdre elõttem.

- Elmegyünk kocsikázni kicsit… - vigyorgok rá, mintha fene mód jól érezném magam, ami egy hangyányit talán igaz is, de inkább szól ez a megnyugtatásának.

- Ha azt forgatod a fejedben, hogy megölöd

- Eszem ágában sincs! Csak beszélgetünk kicsit. Nyugodj meg kérlek – végigsimítok a karján, hátha csitul kicsit. Bár én azért a szavaira belül összerezzenek, hidegvérû gyilkosnak néz és ez fáj. Ölök ha kell, de kényszerbõl és nem azért, mert élvezem. Lelkem fájdalma viszont most a legkisebb probléma így elfojtom, nem engedhetem most meg, hogy Kuro észrevegye, nem tudnám megvédeni ha bepánikolna és meggondolatlan lenne. A sóhaja jelt ad, hogy sikeresen elhárult a veszély egy ideig, így ezt kihasználva nyitom ki neki az ajtót, majd elfoglalom a sofõr helyét.

- Mi volt ez, kibaszott házasok vagytok? – minden egyes szava mintha maró sav lenne éget belém fájó sebet, ahogy tudatosítja bennem, hogy ezt most jól elbasztam. Tálcán kínálom a legnagyobb támadási felületet, amit csak lehet. Ó, hogy bassza meg!

- Pofa be, Mort! Ne akarj több lyukat a seggedbe, mint amennyi gyárilag van benne – Kuro egybõl lehurrogja, de már mindegy, a baj megtörtént, már csak szépíteni tudok rajta. Ha ezen túl vagyunk el kell beszélgetnem Kuroval és rendbe rakni a dolgokat mielõtt túl késõ lenne, ha már most nem az.

- Akkor nem követ senki? – az útról a visszapillantóba tekintek egyenesen a mögöttem lévõ pacák szemébe. Vissza a régi mindenki által ismert páncélhoz, éljen a fagy és a ridegség.

- Azt azért nem mondtam. De elég könnyen lerázhatók. Miattam nem fognak kockáztatni – a vállvonogatása csak ront a helyzetén tudatlanul is, ki fogom csipkézni a fejét az már biztos.

- Miért pofáztál másnak is, seggfej?

- Ez inkább jellemkérdés.

- Csak kicsúszott a számon, én…

- Mindig is puhapöcs voltál, Mort. Ki van még benne? – hagyom a beszédet rájuk, nekem más terveim vannak. A gyártelep pont jó lesz, alkalmas a siránkozó kiáltások elnyelésére és a nem kívánatos személyek sem találnak meg ebben az útvesztõben. Nem elõször járok itt, ismerem a helyet, mint a tenyerem, jó gyakorló terep volt. Magabiztosan haladok elõre, jelenleg a célon kívül más nem érdekel. Az alagsor elég mélyen és vastagon ágyazva várja újabb kuncsaftját, ismerõsként köszöntöm a néma sötét magányt.

- Be vagy drótozva?

- Mi?

- Tudod mit? Nem is fontos, innen nem lehet hallani semmit – közlöm a tényeket, majd taszítok rajta egyet, hogy bentebb kerüljön a szobába. Felkattintom a villanyt, majd az ajtó elõtt keresztbe font karokkal várom a lassan életre kelõ fény áradatát. Látom, hogy kezdi kapizsgálni a helyzetet a nagyfiú, és máris Kurot rángatná megint elõ.

- Nem kérdezem még egyszer! Köpj vagy megjárod – most még csak a szavaim zongoráznak végig rajta, de ha így folytatja az öklöm is megismeri pár részét kezdésként. – Na jó, látom így nem fog menni. Akkor kezdjük az elején. Honnan ismeritek egymást Kuróval? – akkor nézzük a kihallgatás egyik alap lépését.

- Ha jól emlékszem, úgy hat éve találkoztunk. Lenyûgözött a szépsége és a tehetsége, kicsit talán bele is habarodtam és társak lettünk. Segítettem beszerezni dolgokat. Aztán csakhamar bajba keveredtem, egyre többe és nagyobba. Lesüllyedtem a ranglétrán. Mármint, a csempészek sosem voltak a létra felsõ fokain, de rengeteg pénz folyik be a zsebbe és kevés befolyás is megadatik az ismertséggel, s ne felejtsük el; felén sok mindenkinek a zöldhasú az Isten. Kézbesítõ maradtam, mert már régebben is inkább az voltam. Rövidke viszonyunk viszályokban gazdag volt, minden testiség nélkül.

- Sajnálatodra – Kurora pillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetem róla és hagyom elpárologni a szavát az áporodott levegõben.

- Csak, mert ismered a sztorit, nem kell közbeszólni gidám.

- Hogy mered?! Megmondtam, hogy hagyd abba, azok az idõk elmúltak! – Kuro két kézzel esik neki, mellkasába üt, mire pár lépést hátrál. Érdekes ez a fordulat, de most nem teszem szóvá, minél kevesebbet tudok meg errõl annál jobb, nem akarok ebbe is belefolyni, nem érdekel, nem szabad, hogy érdekeljen Kuro, sem a múltja.

- Na, látod, többek közt ezért nem mûködött – gúnyos mosolyára önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem, de elrejtem a hónom alatt.

- Aztán eltûntem egy kis idõre. Mindig voltak… dolgok, amik elszólítottak, pedig közeli barát akartam maradni – elhallgat. Kivárok, hátha még akar valamit hozzáfûzni, de néma marad.

- Mégis a frászért keverted vele a balhéba a Csempészt? Mi köze és mihez? Ki akarja megszerezni õt, és az infót, amit korábban emlegettél? Miféle információk ezek? Mindent tudni akarok! – lépésenként egyre nagyobb lesz benne a düh, nem is értem miért akadok ki ennyire, de most egy kicsit jól is esik rajta levezetni a haragom.

- Nyugalom, ember! Elmondom, csak haggyá’ levegõhöz jutni! Na – ráncba szedi magát, épp ideje volt már.

Kihúzza magát, mintha ezzel nagyobbnak és félelmetesebbnek tûnne, de így még szánalmasabban mutat. Szemöldökét enyhén összeráncolja, vágyakozó pillantást vet Kurora, amivel pár pillanatig elidõzik a kiszemelt látványon, majd felém fordítja immár komoly tekintetét.

- A cégek sötétben tapogatóznak, mindegyik csak pár információmorzsával rendelkezik, így bármire ami azokhoz az apró részekhez kapcsolható ráugranak és nagyon sokat fizetnek érte. És mivel fogalmuk sincs, hogy mit tud a konkurens ugyanazt az infót el lehet adni mindegyiknek, vagyis csak lehetett, míg rá nem jöttek. Ekkor a besúgóhálózat is érvényesült és elkaptak. Vagyis a legnagyobb kutya csapott le, és elõle nincs esély a menekvésre. Tudtam, hogy Kuro védelme jelenleg nagyon jó, és mivel amúgy is õ az aki érdekli õket hát feldobtam hátha megúszom ép bõrrel – reflexbõl nyújtom a kezem, szinte alig látom ahogy mozdul mégis beleszalad a kezembe a Csempész. Ha már ilyen szépen dalolni kezdett a pacsirta nem hagyhatom, hogy most kezdjen dühöngésbe és összekuszálja a dolgokat. Érzem dacos, szúró pillantását, de nem szakítom meg a szemkontaktust Morttal. Egyszerûen csak nyugtatóan aprón megszorítom a vállát és a karja belsõ felén végigsimítok a hüvelykujjammal célzásként. Hál égnek érti a gondolatom és visszahuppan kiinduló helyzetébe, durcásan a falnak veti a hátát és talpát erõteljesen nekivágja a málló vakolatnak, ami potyogva adja meg magát minden ellenállás nélkül.

- Folytasd – halkan ejtem a szót, de azért kellõ figyelmeztetést belesûrítve.

- De ennyi nem volt nekik elég. Mindent tudni akartak, mindent, amit még én sem tudok, csak is egyedül õ. De Kurot, mint a példa is mutatja nem olyan egyszerû senkinek sem a markában tartani.. rajtad kívül – gúnyosan vigyorog, és a szemében valamiféle fura láng gyúl. A lehetõ legrosszabb ember kezébe került ez az információ, basszus.. ez még a kárunkra válhat. De most azért sem mutatom a jelét, hogy zavarna.

- Miért ilyen fontos Kuro? Mi az – az információ, amit csak õ tud? – jegesen kimért hangon kérdezem, enyhén megremeg az ádámcsutkája. Helyes, félj csak pojáca.

- Egy chip, amit a kis android játékába pakolt sokkal több, mint elsõnek látszik. Nem csak egyszerû vezérlõ, hanem tárhely is, ami szigorúan õrzött katonai android klón technológiát tartalmaz. Ezzel az információval bárki elõállíthatja a különleges, minden téren tökéletesen mûködõ, érzelem nélküli, vezényszóra mûködõ magánhadseregét. És ez még csak nem is az, amiért ennyit veszõdnek.. – elhalkul és végül magában tartja a többi szót. Kurora pillantok, vajon õ ebbõl mennyit tudott, és mi az, amit még titkol elõlem.

- És ezt te tudtad? – szegezem neki a kérdést, mire csak szaporábban kezdi szedni a levegõt, de néma marad. Oké, szóval tényleg rejteget pár dolgot még. Ezzel majd késõbb foglalkozok, mikor kettesben maradunk, nem fogok önként támadási felületet hagyni. Egy pillanatig jegesen nézek rá, majd mintha ott sem lenne nézek vissza a férfire.

- Tovább – mondom ellenvetést nem tûrõen, de makacsul hallgat a tag. Leengedem a kezeim és teszek egy lépést felé.

- Valamit valamiért. Ha elmondok mindent mi a biztosíték rá, hogy nem fogsz itt helyben megölni? Vagy odadobni azoknak a rohadékoknak, hogy kutyakaját csináljanak belõlem? – szemeiben látszik, hogy retteg. Hidegen hagy a nyavalygása, nem várom meg, hogy további feltételeket akarjon szabni, mozdulok és máris csattan az öklöm az arcán, mire vér fröccsen a földre, pár tized másodperccel késõbb Mort is követi az elkezdett példát.

- Velem rosszabbul jársz, mint bármelyik vérebükkel.. A halál megváltás. Ne akard, hogy morcos legyek – szavaim pattognak a kihalt falakon, pedig csak a fogaim között szûröm õket. Színtisztán látszik, ahogy életre kel a lélektükreiben a rettegés és árasztja el az egész testét.

- Tovább.. – egyenesen fölé tornyosulok, egyenes tartásom ellentétje az õ egyre jobban görnyedt és gömbölyödõ tartásának.

- A chipben az agy átírásának, élõ bábbá való formáláshoz a kulcsa lelhetõ fel. Ezért akarja mindenki. Ezzel bárkit bármikor irányíthatnak az akaratuk szerint és nem mutatható ki. A fejlesztõ csoportot és az összes feljegyzést megsemmisítették miután tökéletes lett a módszer, ezért is ilyen értékes ez az információ, aki ezt birtokolja övé a világ.. – ez az infó enyhén sokkol, ez lehetetlen, ezt nem tehetik, nem kerülhet senki kezébe ekkora hatalom.