- Mióta jársz ide? – kapom is a fejemhez. Nem gondoltam, hogy ennyire hamar nekem támasztja ezt a kérdést. Félek rosszul döntöttem, és lebuktam. De talán nem, és talán van még remény rá, hogy elsiklik e fölött.

- Már elég rég óta. Tudod, pár évvel ezelõtt kellett ismeretség egy munkához és még onnét megmaradt – felelem önfeledten, hisz nem hazudok, tényleg munka lévén lettem itt ismerõs. De gyorsan igyekszem visszatemetkezni a menü mustrálásába.

- Mennyire ismered a környéket? Még sosem voltam ebben a negyedben, bár azt hiszem, hogy ez érthetõ. Bár voltak csábító ajánlatok, a kockázat túl magas és borsódzik a hátam, ahányszor a kilométeres körzetébe jövök a kerületnek – na most már biztos vagyok benne, hogy nagyon rosszul döntöttem. Tudja, tisztában van vele, hogy közöm van a rendõrséghez. A francba, ezt jól elbaltáztam. Hál égnek megmentenek a forrócsokik és nem kell válaszolnom. Na de tartom magam a dologhoz, hogy nem értem mire is célozgat, és én amúgy sem tudhatok semmit, csak egyszerûen ide tévedtem. Édes ajkait a bögre széléhez illeszti, figyelem, ahogy a forró nedût ízlelgetni kezdi. Elfintorodik és elhúzódik a bögrétõl, esélyesen leforrázta a nyelvét.

- Jól vagy? – kérdezem kicsit aggódva, de sokkal inkább szórakoztatónak találva a helyzetet.

- Nem… megégettem a nyelvem – morog, amire kérdõn tudok csak pislogni. De nem tart sokáig ez az állapota, és huncut mosolyra vált.

- Ami azt illeti, adhatnál rá egy gyógypuszit… - a végét már szinte suttogja. Erõs késztetést érzek, hogy valóban meg is tegyem, de nem adhatom ki magunk ennyire. Hazai terep, de mégis ugyanolyan veszélyes, mint a negyed.

Egyre idegesebb vagyok. Nem csak a helyzet, a hely, és a fejvadászok súlya, de emellett mintha elsõ randin lennék, nem tudom mit is mondhatnék most neki. Pincér odaér, csendesen felpillantok rá, enyhe pillanatnyi feszültségoldónak pont kapóra jön. Megvárom míg Kuro leadja a rendelést, majd én is megteszem a saját étel vágyaim felsorolását. Kurora pillantok, de gyorsan elkapom a tekintetem róla, nem tetszik ez a helyzet, nem akarok ilyen kínosan ülni.

- Szóval… szereted a filmeket? – fixírozom a csokim kevergetve. Ennél ostobább, bugyutább kérdés ki sem csúszhatott volna a számon, mégis mi a jó nyavalyát akartál összehozni hülyegyerek?!

- Az Isten szerelmére, Real! Mennyire nagyon vagy benne ebben a rendõrösdiben? – bukik ki belõle fortyogva és minden idegszálam elárasztva a kérdésnek álcázott egyértelmû tudatomra térítés, hogy ebbõl már nem menekülök, és esélyesen elvesztem a meggondolatlanságom miatt. Érzelem mentesre váltok, rám fagy a komoly ábrázat. Na most mégis erre mit mondjak?! Valljam be neki, vagy tagadjak.. Nem tudom mit csináljak, nem kéne errõl tudnia, könnyebb lenne neki is. Tagadni fogok, nem terhelem ezzel. Veszem is a levegõt és felpillantok rá.

- Nagyon nagyon – szemeibe nézve képtelen vagyok hazudni neki. Bûnösnek érzem magam, halkan ejtem a szavakat, hogy biztos csak õ hallja. Nem is értem magam, hogy voltam erre képes. Sosem beszéltem Zylk-en kívül errõl senkinek. Tekintetünk összefonódik, és csak várok. Nem tehetek mást, mint hogy kivárom mire jut. Látom a szemeiben a fájdalmat, amit okoztam neki. Ezt akartam elkerülni, fáj a mellkasom, hogy bántom õt. Nem akarom elveszíteni. Na ez a felismerés mélyen belém váj, nem gondoltam ebbe még így bele. Meg is ijedek ettõl, de nem mutatok semmit, hogy mi is zajlik bennem. Szívem kihagy ütemeket, érzem, hogy remeg a kezem, és a lábom is önkéntelenül rángatózik. Na szép, mindig is tudtam kontrollálni a testem és az önkéntelen jeleket, kivéve most. Kuro felborított mindent bennem. Ez a várakozás kínoz, idegörlõ és nagyon rossz. Legszívesebben felpattanék és elrohannék, de azzal pont azt tenném, amit el szeretnék kerülni. Na milyen szép kis dilemmáma kerültem.

- Szóval, szereted a filmeket? – enyhén meglep a tématerelése, de közben hálás is vagyok érte. Tudom, hogy nem úszom meg ennyivel, és lesz ennek még folytatása, de most felettébb mód jól esik, hogy nem kell erre koncentrálnom. De ennek ellenére még mindig frusztrált vagyok.

- Hát… az elgondolkodtató filmeket szeretem és az akciót. A vígjáték viszont valahogy nem az én stílusom… Te hogy vagy ezzel? – válaszolok, de még mindig enyhén kétkedve, hogy most tényleg lekerült a porondról az elõzõ téma.

- Nos, a régiek a kedvenceim, mármint a kétezres évek eleje igazán nagy változást indított el a technikában és a történetmesélésben. Az õskövületeket korábbról azonban ki nem állhatom. Az a régi humor és stílus, ami beszivárgott a társadalomból… egyszerûen kiállhatatlan. Mármint szerintem – elmosolyodik és mintha feloldódna. Ezt látva az én feszültségem is oldódni kezd. Ha már így alakult élvezzük a helyzetet.

- Viszont! Az önsimogató mûvészfilmeket utálom – felemelt ujjal magyaráz, majd fintorog is hozzá. Enyhén elmosolyodom, ahogy nézem. Befut a vacsoránk is, melyet jó hangulatban eszünk, könnyeden társalogva. Csak úgy iszom a szavait, szeretem, mikor így beszél, szeretem hallgatni és megtudni róla minél többet. Mosolyogva fogadom az információkat. Az enyhe fejrázását viszont nem értem, mintha vívódna magával.

- Merre van a mosdó? – szakítja meg kérdésével a gondolatmentem.

- Itt egyenesen mész, aztán balra az elsõ ajtó – már majdnem kézzel – lábbal magyarázok, akár egy zavarban lévõ kamasz.

- Gyere velem – ragad meg határozottan, amit nem igazán szoktam meg tõle. Ellenkezés nélkül felállok és hagyom magam. Elõre megyek és mutatom az utat. Kinyitom neki az ajtót, és várom, hogy belépjen. Nem tudom mit vár tõlem, mit is kéne most csinálnom. Ilyen határozatlan nagyon – nagyon rég voltam. Már épp kérdésre nyitnám a szám, mikor elém lép egy belém fojtja azt. Kezeit nyakam köré fonja miközben pipiskedve áll. Gondolkodás nélkül viszonzom a csókját. Átölelem és belépek vele a helyiségbe, hogy az ajtó becsukódjon utánunk. Egészen a falig megyek vele, majd a hátát a tégláknak döntöm, miközben hozzásimulok. Vágytól fûtve falom az ajkait szenvedélyesen. Nem akarok elszakadni tõle egy percig sem. Nem tudom, hogy az, hogy elveszíthetem vagy az eddig külön töltött percek azok amik ennyire megbolondítanak, de nem bírok ellenállni neki. Boldog vagyok már attól, hogy érezhetem, hogy ajkának puha és törékeny csókja csak az enyém. Combom ágyékához érintem, és lassú táncba kezdek, miközben elszakadok ajkaitól és lassan, kiélvezve a helyzetet az álla vonalán keresztül végigcsókolom a füléig. Odaérve apró csókot lehelek puha cimpájára miközben szusszanok egyet egyenesen a fülébe. Érzem, ahogy megfeszül a karjaimban és egy halk nyögést morzsol el fogai között. Nyakát veszem célba, a csókokat apró harapásokkal tarkítva. Már épp a ruhája alá vándorolna a kezem, mikor kinyílik az ajtó. Védelmezõ ösztöneim egybõl bekapcsolnak és az ajtó felé kapom a fejem, miközben kezem már a pisztolyom markolatát szorongatja.

- A pletyka mégis igaz, a nagy Real Long személyesen.. – enyhén elkerekednek a szemeim. Na rá pont nem számítottam. Mennyire nem akartam összefutni vele, hogy a fene vigye el.

- Lisa, te mit keresel itt? – elszakadok Kurotol és szembefordulok a szõke rendõrnõvel, miközben védenbem elé lépek, hogy takarjam.

- Ezt inkább én kérdezhetném tõled. Egy szó nélkül leléptél és azóta nem tud rólad senki semmit. Most meg feltûnsz egy ilyen kis cafkával, akivel a slozin enyelegsz. Ez nem vall rád kicsim – a rohadt életbe, ebbõl balhé lesz. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam Kuro megfeszül és támadni készül. Hátra rakom az egyik kezem és a hasára teszem, hogy visszafogjam, és jelezve, hogy ne tegyen semmi ostobaságot.

- Ne nevezz így. Azok az idõk elmúltak. Mit akarsz? Ki volt, aki köpött, hogy itt vagyok? – nézek rá komolyan, és tettre készen. Az akadémián ketten voltunk a legjobbak, tudom mire képes. Távolságtartóan és hidegen koppannak a szavaim. Tekintetembõl süt a fagyosság. Az enyémekkel ellentétben az övéibõl forró folyam hömpölyög, ami hol meleg és bársonyfényû, hol pedig tüzet köpködõ láva, attól függõen, hogy melyikünkre néz.

- Csak látni akartalak, és tudni, hogy jól vagy. Bár, ahogy láttam túlságosan is jól elvagy ezzel a bûnözõvel. Ejj. Real, hova süllyedtél, apád szégyenkezne miattad.. – szinte még a szája szélén táncolnak az utolsó szavak, mikor elõre lendülök és a falhoz nyomom Lisa-t.

- Ne merd apámat emlegetni – sziszegem az arcába közvetlen közelrõl. Nagyon jól tudja, hogy a szüleimet nem emlegetheti senki.

- Nincs jogod becsmérelni, sem apám felhozni, nem tudsz rólam semmit, nem ismersz. Jobb ha nem állsz az utamba.. – hangom fenyegetõen suttog. Erre õ egy mosollyal válaszol.

- Imádni való, mikor ilyen heves vagy, még mindig érzékenyek a sebhelyeid? – vigyorog pimaszul. Elég volt, nem hallgatom tovább. A falba közvetlen a feje mellett reccsen a tégla az öklöm lendülete nyomán. Majd ellököm magam tõle és elengedem.

- Takarodj az utamból – Kuro felé pillantok és az ajtó felé fordulok. De mielõtt elérhetné a kijáratot Lisa megfogja a kezét és maga felé rántja. De nem hagyom, és mielõtt teljesen az ölelésébe tudná vonni ráfogok a kezére és kicsavarom, amivel Kuro újra szabad lesz. De ezt már nem hagyja annyiba és a másik kezével ököllel szájon vág, amitõl felreped a szám. Nem törõdök ezzel az aprósággal és Kurot magam mögé húzom tisztes távolságba tõle.

- Ne provokálj Lis.. – nézek rá komolyan mire hangosan felnevet.

- Mi van, megütnél miatta? – hangja provokatív és kíváncsi egyszerre.

- Ha rákényszerítesz igen – látom, ahogy megjelenik a fájdalom a szemeiben a szavaimat hallva. Sosem ütöttem meg, és tudja, hogy nem is tenném ok nélkül. Intek Kuronak a fejemmel, hogy induljon kifelé, addig én fedezem. Amint kiért Lisára egy sajnálkozó pillantást vetek, majd fordulok én is kifelé. De egy lépésnél nem jutok tovább, hátulról körbefog a karjaival és hozzámsimul. Ajkait a nyakam finom bõrére helyezi és apró csókokat hintve indul a fülem felé. Belemerevedek a pillanatba, hirtelen mozdulni sem tudok. Nem támadó a szándéka, de mégis kellemetlenül provokatív. Az ajtó még mindig nyitva, és szerelmem meredten bámulva, tágra zárt szemekkel és egyre vörösödõ arccal néz ránk.
- Elég. Engedj el! - hangom közömbösségtõl cseng, de mégsem olyan jeges. Fõleg, mikor az egyik legérzékenyebb pontomon táncoltatja a nyelvét. Nyelek egy nagyobbat, ez a helyzet kezd egyre kínosabb lenni. Kuronál most szakad el a cérna, ahogy a szemeimbe néz. Könnyek homályosítják a tekintetét, itt nagy baj lesz. Felénk rohan dühödten, Lis pedig csak erre várt, egy könnyed mozdulattal arcon csapja a kézfejével, amitõl Kuro nekiesik a csempézett falnak. Mozdulok is felé, de a volt társam rajtam nyugvó keze akadályoz. Képtelen vagyok megállítani, hogy Kuro a földre csússzon sérülten. Elönt a düh, fogaim összeszorítom és támadok. Kicsavarom Lisa kezét és bordán ütöm, majd arrébb lököm. De nem hiába õ volt az akadémia sztárja, szinte földet sem ér máris lendül vissza felém. Összeakaszkodunk, ütések váltják egymást rúgásokkal tarkítva. Mindkettõnk vére maszatolja arcunk és öklünk, keveredve a földet is pettyezik. Sûrûbben szedjük a levegõt, de még mindketten talpon vagyunk.
- Te szerelmes vagy.. Real.. - könnycseppek remegnek a kék lélektükrökben, ahogy a szõkeség rámtekint miután pillantást loptam Kuro felé, hogy tudjam jól van-e. Ez az egyik legalapvetõbb hiba a célt szem elõl téveszteni, de nem tudok magamnak parancsolni. Leengedi a kezeit és felegyenesedik.
- Takarodjatok innen.. - hangja reszelõs, a sírás szélén áll. Csempészem mellé guggolok és karjaimba veszem, majd felállok vele.
- Sajnálom Lis - elfordítja a fejét, ránk sem néz. Félig szemben maradok vele, hogy jól lássam, hátha meggondolja magát, miközben kisétálok a mosdóból. A kijárat felé veszem az irányt, Frennek a pultra még lerakom a pénzt, de nem nézek rá, csak sürgetõen veszem az irányt a motorom felé. Odaérve talpra állítom a kis sebesültet és óvatosan megvizsgálom, hogy épségben van -e. Szerencsére a sokkon kívül nincs nagyobb baja.
- Sajnálom.. - óvatosan megcirógatom az arcát, mire rám pillant tányérnyi nagyságúra nõtt lélektükreivel.
- Otthon mindent elmondok - elébe megyek a dolognak, nem tudom, hogy most hiszti vagy éppen dührohamot fog kapni. Aprót bólintva jelzi, hogy érti, de nem hajlandó hozzám szólni. Elõkotrom a bukókat, kulcsot a zárba illesztem, egyenesbe állítom a gépszörnyet, majd elfordítom a kis fémet. Morogni kezd engedelmesen a cica. Mögém helyezkedik és szorosan átölel, végigsimítok a kezein, majd lassan elindulok vissza a lakásom felé.

 - Van itthon túlélõ kaja, konzerv és szárított hús, meg.. – És minden egyes szavával az életkedven csökken csak. Én most nem erre vágyom… Félbehagyja a mondatot, vág egy grimaszt és leül a konyhában. Basszus… ennyire azért nem fontos. Mögé lépkedek és halkan szólalok meg.

 - Csak egy finom és gyors ebéd.. – Gyöngéd csókokat ejtek nyakára és érzem, hogy kicsit megugrik a pulzusa. Át akarom ölelni...

 - Ez így övön aluli.. – Suttogó szavai remegnek a vágytól. Úgy imádom, úgy akarom… Szembe fordul velem végre és határozottság ég a szemében.

 - Elmegyek és hozok valamit, addig itt maradsz – Felállna, de nem hagyom; ölébe ülök, kényelmesen belesimulva átvetem karjaimat nyaka mögött. Ajkaihoz hajolok, de még nem csókolom meg, bár nagyon szeretném.

 - Nem maradok itt egyedül, errõl tegyél le – Már úgy is megtapasztalta, hogyha akarok, akkor igen is elmegyek. Miközben beszélek, derekamra siklanak kezei. Érintése feltüzel, csak közelebb bújnék hozzá.

 - Kuro.. – Megcsókolom, mikor meghallom a nevem legördülni ajkairól, egyszerûen nem bírok ilyen közel lenni hozzá és mégis fenntartani a távolságot kettõnk közt. Real azonnal viszonozza a csókom és lopva felsõm alá férkõzik, hogy érezhessük egymás. Majdhogynem belenyögök a csókba a szenvedélytõl, mire végül hagyom szóhoz jutni.

 - Meggyõztél.. – Hah… diadal, megint, természetesen. Bár, ami azt illeti, most nem volna rossz egy kicsit halasztani az evést… Real pár pillanat múlva oldalra kapja tekintetét, Aztán megérzem meleg, óvó kezeit lesiklani a fenekemre. Lefagyok egy pillanatra a hirtelen túl sok izgató tényezõtõl…ahogy a falnak dönt és hozzám simul…

 - Lett volna jobb ötletem, de akkor menjünk enni.. – Jóformán a számba suttog, és alig bírok magammal. Meg akarom csókolni, de nem hagyja, csak elhúzódik és hagy a lábamra állni. A gyenge, remegõ lábaimra.

Nem akarom, csak õt… Végig simít az arcomon aztán kilép az ölelésembõl, végleg megtörve bármilyen varázst. Szúrós szemmel nézek utána.

Azzal az ominózus vérttel tér vissza, amit múltkor is fel kellett vennem. Ez aztán segít rendbe hozni a koncentrálóképességem. Nem akarom.

 - Ezt vedd fel – Hogy parancsolsz? Csak a kezembe nyomja a cuccot és részérõl lerendeztük az egészet. Pff, ezért még, azt hiszem, megkapja a magáét, de hát nem most…. végtére is a teli gyomor a legfontosabb.

Nem érdekel, rám fittyet hányva mit matat, miközben és elkeseredetten próbálom felharcolni magamra a fizikai védelmem egyetlen vonalát. Talán mégsem olyan jó ötlet kimozdulni.

Már kabátban vár én pedig egy gyûlölködõ pillantással próbálom megölni, persze sikertelenül. Csak támaszkodik ott az ajtófélfának, mint valami irtó szexi félistennõ. Ehjejnye.

Annyi udvariasság azért szorult belé, hogy kinyissa elõttem az ajtót, mikor szemmel verés sekélyes kíséretében lépek oda a kijárathoz. Nem szól, de úgy érzem, csak heccbõl. Én is ezt tenném a helyére, de mégis túl bosszantó elviselni mástól.

Motorral megyünk. Kiszakad belõlem egy megadó sóhaj és elfogadom a bukósisakot. Gondos óvatossággal veszem fel, ha már egyszer ezen múljék az életem, nehogy a hanyagság okozza a vesztem.

Nos, sisak rajtam, Real elõttem, szorosan, nagyon közel… Szorosan ölelem át és simulok hozzá.

Más irányba indulunk, mint amerrõl elõször jöttünk vagy amerre magam mentem. A környék rendben tartott, tiszta és károkat csak elenyészve talál az ember. Ahogy egyre közelebb érünk a negyed központjához, bizseregni kezd a tarkóm. Valami nem stimmel… Az egy dolog, hogy most a legtöbb helyen veszélyben lennénk… de mégis miért hoz Real engem ide? Ez számomra éppoly’ kockázatos környék… a zsaru negyed. Nem voltam benne biztos, hogy ez volna az, mert túl régen jártam erre és akkor sem feltétlen töltöttem minden percem nappal az utcán, föld felett, ahol szem elõtt lehetek…

Egy amolyan középkategóriástól feljebb való étterem elõtt állunk meg végül., az ötbõl három és feles  - négyes kategória. Hmm. Miért pont ide, Real?

Türelmesen várja, míg felé nyújtom a bukót és elrakja. Körbepillant lopva, aztán teljes biztonságtudattal indul meg befelé. Hmm… Gyanúsnak kéne lennie, de valami azt súgja, hogy tudom én azt, amire rá akar vezetni a sors. Nos, nem sokat tehetek idekinn állva, nem igaz?

Utána sietek hát az én fekete hajú amazonomnak és az általa választott asztalhoz ülök.

Amint helyet foglaltam, már nyomja is az orrom alá az étlapot… felettéb gyanús vagy nekem, kedvesem.

 - Nézd ki, mit szeretnél, mindjárt jövök. – Azonnal felpattan és jóformán már a pultnál is van. De bele ült valaki a… az ismerõsen fogadó pultosba. Na jó, abba nem, de nem tetszik ez a helyzet nekem. Miért ismerik itt? A maffiának dolgozva nem lehetne itt ilyen jó kapcsolata. Vagy sokkal, mérföldekkel feljebb van mindenki másnál, ami a munkát illeti. Összeszûkített szemek mögül lesek rájuk, a közelebbi viszonyt igazoló gesztusokat mustrálva kettejük igencsak rövid beszélgetésében. HMM. Mit higgyek?

 - Mióta jársz ide? – kérdem. Felesleges lenne azt firtatni, miért ismeri a környéket és a helyet, biztos vagyok benne, hogy bár szeret és tisztel engem, hazudna. Miattam.

 - Már elég rég óta. Tudod, pár évvel ezelõtt kellett ismerettség egy munkához és még onnét megmaradt. – Válaszol könnyeden és rezzenéstelen arccal, majd, mintha csak az idõjárásról csevegtünk volna, visszatér az étlap mustrálásához.

 - Mennyire ismered a környéket? – Azt hiszem, nem kéne ennyire nyomulósnak lennem, bár sok kockáztatni valóm nincs akkor sem, ha leesik neki, hogy úgy hiszem, nem teljesen csak egy testõr odalenn. - Még sosem voltam ebben a negyedben, bár azt hiszem, hogy ez érthetõ. – szúrom végül közbe mintegy mellékesen. – Bár voltak csábító ajánlatok, a kockázat túl magas és borsódzik a hátam, ahányszor a kilométeres körzetébe jövök a kerületnek.

Azonban választ nem kapok, mert két bögrét tesz le a pultos fickó az asztalra. Végignézek rajta, majd lágy lejtésû hanggal megköszönöm neki és az „elõételre” koncentrálok.

Forró csoki. Imádom ezt a nõt… mármint, khmm. Épp gyanús. Nos, igen, szóval, eddig mit tudunk? Hogy gyanús. Gratulálok, Kuro. Szóval… a gondolkodás kezdéséhez kortyolok egyet az édes mennyországból, illetve csak tenném, ha nem égetném le a nyelvem… Fájdalmas fintort vágok, csak ennyire futja. Nem vészes, szóval eszemben sincs túlreagálni a dolgot.

 - Jól vagy? – A hangja kicsit aggódó, de aligha tudja elrejteni elõlem a magába fojtott kuncogását.

 - Nem… megégettem a nyelvem. – közlöm morcosan, majd kérdõ pillantására válaszként huncutul elmosolyodom. – Ami azt illeti, adhatnál egy gyógypuszit… - A hangol egyre halkabb, a mondat végére pedig már szinte suttogok. Elvigyorodik, egy pillanatra azt hiszem, hogy áthajol az asztalon és valóban megcsókol, ám végül rendezi vonásait és kényelemben marad. Eh… én, kis naiv.

Érzem magamban elhatalmasodni a feszültséget minden egyes perccel, amit itt töltünk. Arról nem is beszélve, hogy Real sincsen valami oldott állapotban, mármint, remek színész, szó se róla, de ennyire azért nem kell engem sem félvállról venni.

Pár kínosan hosszú perc után jön csak oda a pincér és már mondom is a rendelésem, valami könnyed kis hagyományos estebéd. Hirtelen nem bírná a gyomrom a sok nehéz lenyelt falatot…

 - Szóval… - mered bele a maga italába és lagymatagörvényt kever benne – szereted a filmeket? – Próbálkozásból jeles, feszültségoldásból és tématerelésbõl megbukott, kérem szépen.

 - Az Isten szerelmére, Real! Mennyire nagyon vagy benne ebben a rendõrösdiben? – fakadok ki, bár még igazán várhattam volna… nem is értem. Mondjuk, most már mindegy, nemdebár?

Fapofával ül, mérlegel, gondolom.

 - Nagyon nagyon. – mondja végül. Halkan, lemondón, belátón. Bûnösen. Összeszorítom számat a döbbenettõl. Hogy valóban kopó, vagy, hogy belátta, az lepett-e meg jobban, rejtély.

Rá nézek, a szemeibe. Fájdalmat érzek belül, a lelkemben, õ pedig csak néz rám, talán tétován, mintha nem tudja, mi következik, hogy mit várjon ezek után. Pár pillanatig nézzük egymást, az ésszerû és szívérvek versengenek gyõzelemért a fejemben.

 - Szóval, szereted a filmeket? – Úgy döntöttem, saját szavait használom. Oh, ja igen, és jegeljük a témát. Nem étkezéshez való, túl sok és tényleg nem tudom, hogy az a mozizó típus-e. Egyszerûen nem tudom eldönteni, de komolyan…

 - Hát… az elgondolkodtató filmeket szeretem és az akciót. A vígjáték viszont valahogy nem az én stílusom… Te hogy vagy ezzel? – dobja vissza a pöttyöst és úgy döntök, feloldódom, hiába néz rám furcsán.

 - Nos, a régiek a kedvenceim, mármint a kétezres évek eleje igazán nagy változást indított el a technikában és a történetmesélésben. Az õskövületeket korábbról azonban ki nem állhatom. Az a régi humor és stílus, ami beszivárgott a társadalomból… egyszerûen kiállhatatlan. – kérdõ pillantására csak vállat vonok. – Mármint, szerintem. – Elmosolyodom és félig üresre iszom a bögrém.

 - Viszont! – emelem fel jobb mutatóujjam nyomatékot adva szavaimnak – az önsimogató mûvészfilmeket utálom. – Savanyú fintorba torzul az arcom, amikor eszembe jut egy betiltott film a kétezer tízes évbõl és átjár a borzongás. Vannak dolgok, amik elveszhetnének az internet adatáradatának végtelenében.

Hamar megérkezik a… jól van, kimondom, vacsoránk és pár szavas, de könnyed beszélgetéseket ejtünk meg. Nem is hittem volna, hogy Real a hétköznapi dolgokban ilyen tájékozott. Hogy kényelmes az ízlése mûvészetek terén, hogy egész tûrhetõ a zenei ízlése, bár nem hallgat sokat. Aranyos, ahogy megtört nyugalommal hallgatja a szóáradatomat zenekarokról, barokk kori szimfóniákról és néha megtöri a mosolyát, hogy igyon pár kortyot.

Imádom a figyelmét. Lám, már megint itt vagyunk. Kuro kisasszony, még mindig egy rendõrbe tetszik belehabarodni… Megrázom a fejem, hogy elkergessem a gondolatot. Ma este a kényelem mellett döntök és egész egyszerûen nem veszek tudomást arról, hogy létezik körülöttünk világ. A konflikutsok igazán ráérnek holnap is, bár valamiért úgy érzem, meglesz ennek a böjtje még.

 - Merre van a mosdó? – sok volt az én vesémnek ez a folyadék… ehh.

 - Itt egyenesen mész, aztán balra az elsõ ajtó. – mutatja készségesen gesztikulálva mellé, de megragadom a levegõben a kezét és felrántom, õ pedig hagyja magát.  – Gyere velem. – Nos, ez a határozottság már ritkaságszámba megy nálam, nem is ellenkezik. Felpattan, elõre megy, kinyitja elõttem az ajtót és tétován áll az ajtóban épp, mikor vissza fordulok, felé. Kérdõn néz és talán kérdezne is, de oh dehogy hagyok neki idõt rá. Közvetlenül elé lépek és megcsókolom. Karom átfonom a nyaka mögött és lábujjhegyre állva követelek viszonzást. 

A testem lenyugszik látszólag, de az agyam majd felrobban. Miért kell ilyen gyorsan összeomlani mindennek?! Féltõ karok fonódnak körém, és ölelnek meg hátulról. Jólesik, de nem tudom viszonozni, sem önfeledten élvezni, nem ahhoz túlzottan zaklatott vagyok.

- … mi a baj? – kérdez kétségbeesve. Esélyesen megijesztettem. Ez a helyzet..

- Minden – dünnyögöm az orrom alatt. Szükségem van rá, az érintésére, az ölelésére, az illatára. Megfordulok és magamhoz vonom szorosan.

- Vissza akarja kapni a felügyeleted a maffia – ejtem a szavakat letörve, majd elbújok a nyakában, el akarok tûnni a világból, és ettõl a sok szartól, ami lassan a szánkon lefolyva megfojt minket. Óvón megsimogat és érzem kezét a hátamon pihenni.

- Nem fognak – csendesen, de határozottan ejti a szavakat. Egy kis részem hinni akar neki, de jelen helyzetben ez csak szép remény. Kínomban felnevetek, nem tudom mást reagálni rá, annyira lehetetlenül hat a dolog, fõleg ismerve a maffiát.

- Megmondom nekik, hogy itt maradok. Veled – elhajolok tõle, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Elment az eszed? Nem akarsz kimenni esetleg az utcára céltáblát játszani? – enyhén felmegy bennem a pumpa és ez a hangomon is érzõdik, hangosabban ejtem a szavakat. Komolyan nézek a szemeibe.

- Nem érdekelnek már, megmondtam. Arról nem is beszélve, hogy védelem szempontjából Te, igenis Te vagy a legjobb. Szóval a részükrõl is érthetetlen a kérés. Hacsak nem terveznek velem valamit. Azt pedig te sem akarnád. Ugyan már, Real, ne hagyd, hogy elvegye a tisztánlátásod a helyzet! Tudod, hogy valami nincs rendben… - szavai ostorként csapnak a tudatomban. Szemeibe meredek enyhén vizslatva. De közben magamat is szidva, hogy igaza van, elvesztettem a józan ítélõ képességem vele kapcsolatban. Úgy reagálok, akár egy szerelmes barom, hogy a jó élet vigye el. Ennek így nem lesz jó vége, ha nem szedem össze magam. A legjobb vagyok, ez tény, de úgy lettem a legjobb, hogy nem érdekelt senki, csak a célom és kíméletlenül haladtam elõre. Viszont ez már nincs így, szívem az eszem fölé kerekedett, és ez így egy igen veszélyes terep lett az amúgy is bombákkal tûzdelt úton. Szusszanok egyet megadóan, hisz most erre nem tudok mit kitalálni.

- Igazad lehet. Akkor viszont… ennek sem ártana utána járni – észre sem veszem, hogy az álarcom repedezve hullik le egyre jobban rólam, és kezd a valódi kilétem kibontakozni elõtte.

- Ne aggódj, ezt a részt valószínûleg az én kapcsolatrendszerem is meg tudja oldani – húz közel magához, ajkait nyakamra irányítja, apró csókjaival megemeli jólesõen a pulzusszámom. Megölelem, kezeim hátán nyugtatom, élvezem az érintését, a közelségét. De nem sokáig tart a pillanat melege, kibújik az ölelésembõl. Gyengéden ujjai közé zárja szétvert kezem és vizsgálgatni kezdi. Kicsit zavarba jövök a gyengédségétõl, nem szoktam senki elõtt gyengének mutatkozni, és õ most láthatta ennek egy kis részletét. Kihúzom óvatosan a kezem az övébõl.

- Nem vészes – mosolygok halványan és elhúzódok. Becélzom a fürdõszobát, magam is megoldom a dolgot. Beérve elõkotrom az elsõsegély ládát és nekiállok. A jód érintése apró szisszenést vált ki belõlem, de ráharapok a számra, erõs vagyok, ennyi nem hat meg. De azért baszottul fáj, na mindegy. Gézlap, ragasztó elõ, már csak ki kéne nyitni.

- Elvihetnél ebédelni – kiabál, de nem ragálok azonnal, most másra koncentrálok. És igen, gyõztem, megvan, kész is, kéz beragasztva és ellátva, tiszta ügyes vagyok.

- Még mit nem! – a kötést kicsit igazgatva haladok felé, azért mindennek meg van a maga határa, Kuro sem gondolhatja ezt komolyan.

- Most komolyan, Real… - és csak kitart az elképzelése mellett. Eszem megáll tõle.

- Ennél nagyobb hülyeséget ki sem tudnál találni… - na jót, vannak ötleteim a kreativitását illetõen, de azért sem adok neki ötleteket, még a végén megtetszene neki valamelyik én meg rohanhatnék utána.

- De éhes vagyok… - nyafog és duzzog, és nem csak a szavaival, de a testével is. Ez kiborító, én ehhez nem vagyok hozzászokva, és hát nem gyerek már.. nagyon nem.

- Kuro, negyed hat múlt. Ilyenkor már sehol sem kapunk ebédet… - próbálkozok meg ezzel, hátha ez beválik.

- Attól még éhes vagyok – nyúzza tovább az idegeim. Megmozgatom a kezem a kötés alatt, de csak mintegy frusztráció levezetéseként.

- Van itthon túlélõ kaja, konzerv és szárított hús, meg.. – az – az arckifejezés, amivel rám néz belém fagyasztja a szót. Undor és értetlenség keveréke, egy kis mindjárt megütlek, ha nem hagyod abba ezt a képtelen ötlet ecsetelését grimaszba sûrítve.

- Hmpf.. – csak ennyit tudok hozzátenni a dologhoz. Leülök a konyhában és kezembe hajtom a fejem és behunyom a szemeim. Ez így nem fog menni. Ki fogja szekálni a lelkem, de ki sem vihetem, mert mindenki õt keresi. Ekkor forró lehelet söpör végig a nyakamon, enyhén megborzongok tõle jólesõen.

- Csak egy finom és gyors ebéd.. – lágyan csókolgatni kezdi a nyakam. Én ezt nem fogom bírni, ez gonosz taktika.

- Ez így övön aluli.. – mondom halkan, és szembe fordulok vele, mert ha hagyom, hogy tovább folytassa elvesztem az eszem és bármit megteszek neki.

- Elmegyek és hozok valamit, addig itt maradsz – mondom határozottan és már állnék is fel, de az ölembe ül szembe velem. Karjaival átfogja a nyakam, és közelebb hajol, ajkaink szinte súrolják egymást.

- Nem maradok itt egyedül, errõl tegyél le – beszéde közben derekára siklanak a kezeim. Szörnyû ez a nõszemély. Próbálok rideg maradni, de a szemeimbe fékezhetetlenül fellobban a vágy tüze.

- Kuro.. – kezdenék bele, de nem hagyja. Azt az alig egy centis távolságot, ami eddig köztünk feszült teljesen megszünteti, birtokba veszi az ajkaim. Egy pillanatnyi habozás annyi sincs amit ne viszonoznék. Felsõje alá siklanak a kezeim, põre bõrét cirógatva élvezem a testének érintését.

- Meggyõztél.. – kapkodom a levegõt kicsit, ahogy elszakadunk egymástól. Diadalittas mosoly terül szét ajkain, ennek láttán oldalra pillantok. Kiveszem a kezeim a felsõje alól, majd fenekére helyezem át õket, egy végtelenül egyszerû mozdulattal felállok vele együtt, megtartva a derekam körül. A szembelévõ falhoz megyek és nekidöntöm óvatosan a hátát és hozzá simulok szorosan.

- Lett volna jobb ötletem, de akkor menjünk enni.. – ajkaimmal az övéit súrolom beszéd közben. De nem hagyom, hogy megcsókoljon, elhúzódok és pár másodperc után elengedem, hagyom, hogy a lábaira álljon. Végigsimítok az arcán, és kiszakadok az ölelésébõl. Szívem veszett módon dübörög, alig bírok neki ellenállni. De ha enni akart,  hát akkor együnk. Az ajtó felé haladok, ahol szépen fekszik még mindig a vért, amit a múltkor is ráadtam. Megfogom és felé lógatom.

- Ezt vedd fel – közlöm és a kezébe nyomom. Magamhoz veszek még pár fegyvert, majd a motorom kulcsát, felkapom a kabátom és az ajtóban állva a falnak támaszkodva hanyagul, karba font kezekkel várom, hogy indulhassunk. Enyhe félmosollyal figyelem, ahogy magára rángatja azt a nehéz darabot, és közben gonosz pillantásokat lövell felém. Ahogy elkészült nyitom is az ajtót. Direkt nem szólok hozzá lefelé haladva, csak mikor a motoromhoz ér kinyújtott kézzel adom neki a másik bukót. Indítom a gépezetet miközben felmászik mögém, majd szorosan hozzám bújik olyan lélekbizsergetõen átölelve. Indítom is a szörnyet, a rendõr negyedet megcélozva, de annak is egy belsõbb és enyhén eldugottabb részére, amit csak a nyomozók ismernek. Régen, nagyon régen jártam erre, de mindenre tisztán emlékszem. Szomorú a lelkem az emlékekre, de kifelé nem mutatok semmit. Leparkolok az étterem elõtt, és megvárom, míg talpra áll a motor mellett. Elveszem a sisakját és az enyémmel együtt elrakom az ülés alá. Lopva azért körbepillantok, biztos ami biztos alapon. Magabiztosan elindulok befelé, megcélozva a bokszokat, azokból is az egyik sötétebb sarokban lévõt. A régi bokszunk. Egy kicsit mélyebb levegõt veszek és odaérve leülök. Kuro orra alá nyomom az étlapot, majd felpattanok.

- Nézd ki mit szeretnél, mindjárt jövök – a választ meg sem várva a pulthoz lépek. Jól sejtettem, a jó öreg Fren van most is. Ahogy meglát szélesen és barátságosan elmosolyodik.

- Real.. de régen nem láttunk már! – üdvözöl õszinte örömmel.

- Szia Fren, örülök, hogy látlak. Viszont kérlek ne leplezz le, beépített munkában vagyok – közelebb hajolva mondom halkan a szavakat, hogy csak õ hallhassa. Cinkosan mosolyogni kezd és kacsint egyet. Tudom, hogy bízhatok benne.

- Két forrócsokit, az egyiket sok cukorral – adom le a rendelést, és hálás pillantást vetek rá, majd újra Kuro felé indulok, vele szemben ülök le, és magam elé veszek én is egy étlapot, mintha nem tudnám nagyon is jól, hogy miket lehet itt kapni.

 - Embert tudna ölni ez a robot? – Hhhhhhhhhhogy micsoda? Kicsit szorosabbra vonta az ölelést az imént, így kicsit harcolnom kell vele, hogy szembe fordulhassak vele legalább félig. Ég bennem a felháborodás! Dehogy tudna ölni! Nemhogy embert, semmit sem! Abszurd és ellent mond minden tanításnak. Na jó… a pénzének nem áll ellen, de…. akkor is.

 - Nem arra terveztem. – Egyszerû és rövid válaszom sóhajt szakít ki Realból.

 - Akkor legalább hatástalaníthatná az ellenfelét, ha nem is megöli. Mert nem biztos, hogy én mindig meg tudlak védeni és akkor jól jönne. – Komoly szavai fájdalmasan marnak a szívembe. Mi az, hogy ne tudna megvédeni? Õ a legjobb. És egyébként is, együtt minden sikerülhet. Nem kéne így hozzá állnia…

 - Ilyenre még ne is gondolj! – Kicsit határozottabban sikerül szólnom, mint terveztem, de legalább megadja az élt szavaimnak a hangerõ.

 - Pedig minden eshetõségre fel kell készülni, így kérlek, ha lehet, akkor tegyél meg mindent ennek érdekében – Szigorú tekintetével belém merül és lassan kúszva ülteti el bennem a gondolatot. Valóban szükség lesz majd egyszer erre?

Hirtelen hangos zajt hallunk az ajtó felõl és én ijedtemben összerezzenek. Real elenged, fegyvert ránt Isten tudja, honnan és int nekem, hogy bújjak el valahol. Na most, ez a konyhában nem is olyan egyszerû, szóval megelégszem az egyik távolabbi  sarokkal és nézem, ahogy szerepébe pillanatokon visszarázódó testõröm lassan, de határozottan közeledik a zajforrás felé. Bár mindez felesleges, ha tényleg értünk jöttek… megtalálni ezt a helyet, nos, majdhogynem lehetetlen és woah, de nagyon nehéz itt feltörni bármit. Vagy észrevétlen maradni, ahogy elnéztem a biztonsági rendszer belsõ struktúráját.

Összerándul a gyomrom, amikor hirtelen zaj és mozgás támad, de nem sokat látok onnét, ahova bújtam. Csak Real ideges, mégis mérhetetlenül megkönnyebbült hangja ér el.

 - Hogy az Isten verje meg ezt a dögöt... – Kiszakad belõlem a nevetés és alig bírom megállni, hogy a könnyeim is kicsorduljanak. Ó, Gizmó, hogy megijesztett. 

Visszatértével meglátom Real savanyú fintorát és csak még inkább felfelé görbül a szám széle. Valaki nem szereti, ha ki van nevetve… Pedig szerintem komikus a helyzet, fõleg, ha így, utólag belegondolunk.

 - Nem vicces.. – Durcás hangon morogja miközben kényes gonddal rakja el a fegyvert, amit az imént elõrántott. De, szerintem nagyon is az. Épp elindulnék felé a kétlépéses úton, hogy öleléssel és csókkal csitítsam, viszont abban a pillanatban megcsörren a telefonja.

Felszaladó, kíváncsi tekintetet vet a kijelzõre, aztán felveszi végül. Bár nem hallom, mit beszélnek, azt azonnal észreveszem, hogy õ egyre csak idegesebb és a feszültség másodperceken belül megfagyasztja körülötte a levegõt.

 - Ki a fene vagy? – Óh, szóval õ sem tudja, hogy kivel beszél. Érdekes idõzítés és bizarr, hogy utol tudták érni az akarata nélkül. Némi aggodalomra ad okot, biizony. Real testbeszéde frusztráltságról árulkodik, de ettõl függetlenül hangja fagyos közömbösséget sugároz, ami kicsit megnyugtat engem is.

 - Ha még egyszer tárcsázol, maga a megfeszített Jézus lesz belõled... – A dühös szavak perzselik a levegõt, jól felbosszanthatták… Nem tudom, mennyire lenne helyes most megzavarnom õt. Nem akarok semmi rosszat kihozni belõle.

 - M-minden rendben? – kérdem bizonytalanul, de nem válaszol, csak bambul maga elé. Azt hiszem, ez is egy egyértelmû válasz.

Az a nyomorult mobil nem sokáig marad néma, újra csörögni kezd. Kicsit hagyja vinnyogni a csengõhangot, mielõtt felvenné és dermesztõ kétkedéssel nézi a kijelzõt. Ahhahajjaj.

Pár szekundumnyi hallgatás után rám emeli a tekintetét. Baj van. Sosem szokott így rám nézni, hacsak nincs valami engem is érintõ galiba.

 - Uram, biztonságosan nem biztos, hogy teljesíthetõ a kérése – Mégis mi a manóról lehet szó? Számat harapdálom türelmetlenségemben és tehetetlenségemben.

Real elrakja a telefont végül és elfordul tõlem. Látom, hogy remeg. Közelebb lépek hozzá, de azonnal arrébb megy – egyenesen egy falhoz. Egy ártatlan, fehér falhoz, ami… többé már nem olyan fehér. Ahogy látom õt levezetni dühét egyre lassuló és szemmel láthatóan gyengülõ ütésekkel, egyszerre pattanásig feszül bennem a feszültség.

Miért csinálja ezt magával?

Zaklatott lélegzetvételekkel adja meg magát az összeroskadásnak és megadóan hajtja le fejét. Ó édesem…

Néhány néma másodperc után lassan, óvatosan közeledem felé. Elhalkul és megnyugszik a légzése, de nem mozdul meg. Átölelem hátulról, hogy, ha akar, el tudjon húzódni, de nem teszi. Viszont nem is reagál sehogy, csak kicsit remeg.

 - …mi a baj? – Bátortalan hangom kétségbeesést tükröz, pedig nem így terveztem kérdezni.

 - Minden. – morogja, megfordul és magához ölel szorosan, mintha azt várná, hogy ettõl majd összeolvadunk és sosem válunk el többé. – Vissza akarja kapni a felügyeleted a maffia. – Suttogja végül a fülembe, de a szavak mellett arcát a nyakamba temeti. Végigsimítok fején és hátán nyugtatom a kezem.

 - Nem fognak. – motyogom végül némi gondolkodás után, de magabiztos csengéssel. Keserû, rövid nevetés a válasz.

 - Megmondom nekik, hogy itt maradok. Veled. – Adok hangot az elhatározásomnak, mire reagálva Real kicsit elhajol tõlem, hogy az arcomba nézhessen. Arcára a fájdalom és az aggodalom éjfekete elegye ül ki.

 - Elment az eszed? – kérdi hangosabban a kelleténél – Nem akarsz kimenni esetleg az utcára céltáblát játszani? – Mereven néz a szemeimbe, de nem érdekel a kockázat.

 - Nem érdekelnek már, megmondtam. Arról nem is beszélve, hogy védelem szempontjából Te, igenis Te vagy a legjobb. Szóval a részükrõl is érthetetlen a kérés. Hacsak nem terveznek velem valamit. Azt pedig te sem akarnád. – felsóhajtok – Ugyan már, Real, ne hagyd, hogy elvegye a tisztánlátásod a helyzet! Tudod, hogy valami nincs rendben… - Számos kínosan hosszú másodpercig fürkésszük egymás arcát, talán épp azt vizsgálva, melyikünk fogja feladni. Végül egy halk szusszanás után õ belátja, hogy nem hülyeségeket hordok össze. Helyes.

 - Igazad lehet. Akkor viszont… ennek sem ártana utána járni.  – Gondterhelté válnak a vonásai. Mi történt vele? Hirtelen olyan önkifejezõ, pedig hihetetlenül ridegnek ismertem meg az elején.

 - Ne aggódj, ezt a részt valószínûleg az én kapcsolatrendszerem is meg tudja oldani. – Újra közelebb vonom magamhoz, arcomat a nyakába temetem és csókolgatni kezdem az érzékeny bõrt. Ajkaimon át érzem pulzusát, hátamon az érintését és semmi más nem számít.

Aztán felvillan bennem a keze. Oh jaj azok az erõs, határozott, ügyes kezek… Lassan kibújok az ölelésébõl, ujjaimmal lágy, meleg ölelésbe vonom sérült kezét és szemügyre veszem, de hamar kivonja magát a törõdésbõl.

 - Nem vészes. – Mosolyog és a fürdõbe lépdel, gondolom, ellátni magát. Én addig elõásom a gépem és bekapcsolom.

 - Elvihetnél ebédelni. – Kiabálok át neki. Csak pár perc csend és matatás után válaszol.

 - Még mit nem! – Kis rátarti. Közeledõ léptére reagálok, inkább megvárom, míg csatlakozik hozzám a hálószobában.

 - Most komolyan, Real…

 - Ennél nagyobb hülyeséget ki sem tudnál találni…

 - De éhes vagyok… - Duzzogva fonom keresztbe karjaimat mellkasom elõtt.

 - Kuro, negyed hat múlt. Ilyenkor már sehol nem kapunk ebédet…

Csak lopva figyelem a reakcióját, és az a mosoly ami az ajkain játszik elégedettséggel tölt el. Hagyom, hogy minden kis részét kiélvezze az ízorgiának, ami épp betölti az ízlelõbimbóit. Csendesen pakolgatom ki a doboz tartalmát, féltõ szeretettel állítom sorba az eszközöket. Érintésükkel, mintha érezném anyám óvó érintését. Oda sem figyelve, múltba révedve pakolgatom az eszközöket sorba, ahogy anno anyám is tette. Ekkor egy kanál megpakolva elcsöppenésre kész fagyival kerül az orrom elé. A hirtelen változástól értetlenül pislogok, míg az agyam végre kiszakad a múltbéli emlékbõl és a jelenbe esik vissza. Elmosolyodom a gesztusra és elfogadom a felkínált finomságot. És majdnem sikerül meglépnie a fagyinak, amire kissé durcás leszek. Az ételem nem szeretem vadászni. Kuro felnevet ez a nem épp szép manõverem láttán én meg durcázok erre kicsit. Na nem komolyan, de azért mégis. De inkább tereljünk témát, megköszörülöm a torkom, hogy biztos legyek hûséges rekedtségében.

- Nos, mi a véleményed? – akkor térjünk rá a feladatra. Elég sok doboz és ketyere van, amit látásból ismerek csak, de õ biztos tudja majd használni, legalábbis remélem.

- Nagyon finom a fagyi, mint mindig. Bár meglepõdtem, hogy tartasz édességet, de az ízlésed igen kiváló…

- Kuro, a cuccok… - sóhajtok fel mielõtt túlzottan belelovallná magát. Fáradt vagyok, elfáradtam az idegeskedésbe, jobban, mintha egy csapat hülyével verekedtem volna.

- Lássuk a medvét – figyelem a ténykedését, a szeme rebbenését és a gesztusait. Nem tudom mi járhat a fejében, de azt tudom, hogy nagy szakértelme van ezekhez a dolgokhoz. Rám pillant, majd elmosolyodik. Nem tudom hova tenni a gesztust, de tagadhatatlanul jól esik.

- Nos, minekutána a csempészkedés a fõállásom, azt tudom pontosan megmondani, hogy kisebb vagyont ér az asztalon fekvõ cuccok összessége. Az állapotuk kifogástalan és bár a tömegtermelésben készültek már, mégis kivételes, hogy néhány apró átalakítással egyéni és különleges minõségûek lettek. Ugyan az is igaz, hogy magas árkategóriások voltak mindig is – némán és teljes figyelemmel hallgatom a szavait.

- Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvaló szellemi, érzelmi értéket képviselnek – komolyan rám néz, mintha várna valamit. Egy reakciót, mesét vagy talán a múltam egy darabját? Esetleg, hogy honnan szereztem és kitõl õket. Tökéletes közömbösséggel nézek rá, bár érzem, hogy kezdek megfeszülni kicsit arra gondolva, hogy rákérdezhet a múltamra.

- És… te tudod használni õket? – egy kis tématerelés. Remélem belemegy és nem állít pellengérre. Nem válaszol egybõl, kivár. Ez kicsit idegõrlõ, de nem mutatom jelét.

- Ahogy elnézem, már az is érzelmektõl fûtve tartotta meg õket, aki eddig raktározta és vigyázott rájuk. De igen, valószínûleg hasznomra lesznek, ha egyszer rájuk áll a kezem – bíztatóan mosolyog, ezzel megnyugtatva. Minden darab visszakerül a helyére, befejezte a vizsgálatot. Nekem meg egy ötlet pattan ki az agyamból.

- Ki akarod õket próbálni? – remélem tetszik neki az ötlet, izgatottan kérdezem.

- Lehet? – néz rám nagy õzike szemekkel. Ha akarnék sem tudnék neki ellenállni, de nem is akarok, hisz akkor nem kérdeztem volna meg errõl. Éppen kimondom az igent, és már pattan is fel, akár egy gyerek az édességboltban.

- Remek! Fektessük fel Calipsót – kicsit furán nézek rá, de ez csak pillanatnyi zavar a rendszeremben, máris segítek lepakolni az asztalt, hogy a fémhulladék felkerülhessen.

- Tudod, szeretném élesben kipróbálni ezeket a szépségeket és úgy is meg kéne néznem, hogy mit kell újracsinálni ezen a… most már jóformán roncshalmazon – ossza meg velem a gondolatait, amire halványan elmosolyodom. Jólesik ez a figyelmesség tõle.

Egy nagy kanál belapátolása után odanyújtja nekem a maradékot, és szavak nélkül is értem, fordulok, majd visszapakolom a mélyhûtõbe a helyére, jó lesz késõbbre is.

- Köszönöm. Tényleg. Mindent - felém fordul és arcom tenyereivel keretezi. Az érintése megdobogtatja a szívem, szinte elolvadok tõle. Szívem jeges keménységét áttörte és újra élettel töltötte meg. Ajkai érintésére forróság önti el a belsõm, nem akarom elengedni, vele akarok lenni és nem érdekel semmi más. Élvezem érintését, csókja mélységét.

- Nagyon szívesen – a csók vége szakadtával halkan ejtem a szavakat, derekára fonom kezeim, hátát simogatom, közelsége megrészegít. De nem teketóriázik sokáig, elfordul a munka felé. Calipsó veszi át a fõszerepet. Nekiesik, mint bolond tehén a fiának. Csak pislogva nézek rá.

- A-azt hiszem, ennél kicsit durvább eszközökre lesz szükségünk a legelején – elhúzza a száját, és már szinte kész szétverni szerencsétlen vaskupacot.

- Mondjuk, lehet, hogy egy kis töltés nem ártana az aksijának… - motyogok halkan. Nem akarok beleszólni a nagyok dolgába, csak ötletelek.

- Igaz – mosolyodik el, én pedig megkönnyebbülök. Nekiállunk, és nagy csatában gyõzedelmeskedve sikerül is megvalósítani az ötletet. De beleadunk mindent és úgy néz ki sikerrel is járunk. Egy kis levezetésként nem ártana elõkeríteni azt a szõrpamacsot, legalábbis Kuro szerint. Engem nem igazán érdekel, de hagyom tegye amit szeretne. Én addig csinálok neki teát, biztos jól fog esni neki.

- Szerinted mûködik? – ahogy átadtam neki a teát visszatérte után kérdezem. Ha már ennyit szenvedtünk vele nem ártana ha mûködne is.

- Passzolok, de ha nem, akkor is aligha ez lesz a legnehezebb része a dolognak.

- És mit akarsz vele kezdeni? Folytatod az eredeti projekted? – kérdezek elmélázva. Nem tudom mi van velem, de nem bírom ezt a távolságot köztünk, mögé lépek és átölelem.

- Nem hiszem. Semmiképp nem akarom így kiszolgálni senki kényelmét, hogy nem állnak ki mellettem. Lehet, hogy a tetoválásom örökre szól, de a tagságom a klántól kiváltottam már fejben – komolyan ejti a szavakat. Elég komoly elhatározás, bár teljesen értem. De így igazán célkeresztet varr a homlokára. Lehet még meg tudnám gyõzni azt a szemétdombot, aminek védenie kéne, hogy ténylegesen védje meg, de igazából nem merném rájuk bízni. Szorosabban ölelem át, próbálva megnyugtatni õt, bár inkább önös érdek és magam megnyugtatását szolgálja, hogy érezzem közelségét. Kavarognak a gondolatok a fejemben, jelenleg nem tudom, hogy mit is kellene csinálnom és azt hogyan.

- Embert tudna ölni ez a robot? – kérdezem elgondolkodva, mire mocorogni kezd a karjaimban. Félig szembefordul velem kérdõn és enyhén felháborodva néz a szemembe.

- Nem arra terveztem – sóhajtok egyet a válaszán.

- Akkor legalább hatástalaníthatná az ellenfelét, ha nem is megöli. Mert nem biztos, hogy én mindig meg tudlak védeni és akkor jól jönne – nézek rá komolyan. Nem akarom, hogy csak tõlem függjön az élete, ha én elhibázok valamit akkor Õ azt ne szenvedje el.

- Ilyenre még ne is gondolj – torkol le egybõl. Pedig jogos felvetés, nem vagyok halhatatlan.

- Pedig minden eshetõségre fel kell készülni, így kérlek ha lehet akkor tegyél meg mindent ennek érdekében – nem tûrök ellenvetést. Egy hangosabb zuhanás ránt ki a helyzetbõl. Rögtön az ajtó felé kapom a fejem. Elengedem Kurot és a fegyverem után nyúlok. Intek neki, hogy húzódjon a konyhába egy eldugottabb sarokba. Lassan közelítem meg az ajtót, nem hiszem el, hogy itt bárki is ránk talált volna. Ennek nincs értelme. Már majdnem ott vagyok, mikor az eddig oly nyugodt állapotban lévõ dobozok megmozdulnak, szétrebbennek, majd egy villámgyors szõrgolyó rohan át a hálószobába hangosan dobogva.

- Hogy az Isten verje meg ezt a dögöt.. – szakad ki belõlem a frusztráció és megkönnyebbülés. Kuro a konyha sarkában elkezd nevetni rajtam. Fintorba futnak ajkaim, nem szeretem, ha kinevetnek, mikor véletlen napvilágra kerül emberi esendõségem.

- Nem vicces.. – adok is hangot a nemtetszésemnek.

Ekkor viszont megszólal a telefonom. Elõkapom és a kijelzõn az ismeretlen felirat villog. Enyhén felszalad a szemöldököm, de azért felveszem.

- Szevasz bérenc. Úgy tudom értékes rakományod van, levenném a válladról ezt a terhet méltányos ellenszolgáltatásért cserébe – ahogy hallgatom a szavakat úgy fut el a méreg. Fogaim összeszorulnak az indulattól.

- A sértetlensége garantálásának biztosítását is méltányoljuk, nem lesz soha többet gondod ebben az életben – a negédes és túlzottan behízelgõ modortól felfordul a gyomrom.

- Ki a fene vagy? – sziszegem, akár egy kígyó, de a hangom jeges, csak belülrõl robbanok szét.

- A te személyes Jézus Krisztusod – hallani a hangján, hogy önelégülten vigyorog.

- Ha még egyszer tárcsázol, maga a megfeszített Jézus lesz belõled.. – bontom a vonalat, nem várom meg, hogy bármit is reagálni tudjon. Itt valami nagyon elcseszõdött, honnan a fenébõl tudhatják a számom?! Kezd az egész eddig felépített világom összeomlani, minden árnyék ellenséggé válik, mindenhonnan potyalesõ szemek lesnek. Tudtam, hogy nagyon nagy érték a chip, és még nagyon Kuro – fõleg nekem -, de nem számítottam ekkora árhullámra. Elrévedve izzó szemekkel nézek magam elé, szinte érzem, ahogy forr körülöttem a levegõ. Következõ pillanatban viszont felkapom a fejem, mikor újra csörögni kezd a telefonom. Leszarom, nem érdekel most, van más dolgom is, de két taktus után tudom a csengõhangból, hogy ez a klán. Egy pillanatra bent akad a lélegzetem, majd felveszem a telefont.

- Hozd be a lányt, nem kell tovább védened, átvesszük a védelmét – tekintetem Kuro arcára siklik.

- Uram, biztonságosan nem biztos, hogy teljesíthetõ a kérése – próbálok idõt nyerni.

- Nem érdekel. te vagy a legjobb, oldd meg – nincs ellenvetés, esélyem sincs visszaszólni bontja a vonalat. Hogy az a rohadt élet. Érzem, hogy remegni kezdek az idegtõl. Elfordulok Kurotol és a legközelebbi falat kezdem el teljes erõvel ütni, míg a kezem nyomán véres maszatok nem kezdik el tarkítani az eddig oly makulátlan fehér falat. Majd ahogy dühöm csillapodik úgy lassulnak az ütéseim, míg végül a falnak támaszkodva, enyhén lihegve állok meg, fejemet lefelé lógatva a kezem mellett.

Néhány pillanaton belül megérzem ajkait enyéimen. Csókja gyengéd, ölelése óvatos, szívünk hevesen dobog és a boldogság elönti a lelkem.

Pár mennyei pillanat után azonban elszakad tõlem. Egy szekundum után azonban lágy pillantása keményebb és távolságtartó lesz. Összeszorul a gyomrom és a torkom is.

 - Mit vársz tõlem? – Komoly hangja halk, de határozott. Erre mit mondjak? Hogy ne legyél ilyen...

 - Hogy ne legyél ilyen arrogáns pöcs velem! – Mély, szívbõl jövõ kacagás bugyog ki belõle és szívmelengetõen jól esik nevetni látni õt. Azért mondjuk kicsit rosszul esik, hogy nem vesz túl komolyan.

 - Nem ígérhetek semmit, max annyit, hogy megpróbálom. – Dorombolja, mikor újra levegõhöz jut, szeme könnyes a jóízû kacagástól és én nagyon is elégedett vagyok. Megpróbálja.

A szemembe néz, mielõtt hirtelen átkarolna és fél mozdulattal maga alá gyûrne. Ah, átjár a bizsergetõ vágy… Tenyerét az arcomra simítja, ujjai az ajkaimon játszanak néha, tekintete pedig vadul ugrálnak szám és szemeim között. Megnyalja ajkait és hirtelen még éhesebbnek érzem magam Rá. Amint mozdulnék, hogy csókot kérjek, azonnal felkászálódik. Ohh…

Azt hiszem, a konyhába menne, de alig egy lépés után megtorpan és visszafordul. A kezét nyújtja, bennem pedig teret nyer a kétkedés. Értem, hogy menjek vele, de… ennyi volt a nagy jelenet? Neki nincs mondanivalója a számomra…?

Bizalommal fogadom el a nyújtott segítséget, de miután felállok sem engedem el, ahogy észrevételeim szerint neki sincs szándékában. Édeskés gesztussal fonja össze ujjainkat és gyerekes mosollyal az arcomon ülök le a konyhában végül elválva Realtól. Nagyon édesen határozatlan.

 - Hoztam pár cuccot, neki kéne állnunk valami tervet gyártani és felkészülni a lehetõ legtöbb eshetõségre – Hagyjuk az érzékeny témát? Rendben, így is lehet. A homlokomat ráncolva nézek bele az asztalra imént letett dobozba. Rengeteg mûszer kifogástalan állapotban. Mégis honnét van neki ennyi és ilyen felszerelése? Ferde szemmel pillantok utána, míg a második csomagért meg. Belém nyilall a felismerés, hogy cseppet sem ismerem. Még azt sem mondhatom, hogy pár nappal ezelõttig, hiszen volt, hogy külön váltunk és telefonált is. Fogalmam sincs, hogy kivel mit beszélt és mi a múltja, a viselkedésének egy szeletén kívül csak azt tudom, hogy édesszájú és kicsit bátortalan, de õszintén szenvedélyes az ágyban. Feljegyzés: biztosan nem túl tapasztalt. Mikor vissza tér és még inkább terheli az asztalt, tovább megy ahelyett, hogy leülne hozzám.

 - Kérsz inni? – Valami töményt. Na, jó, nem, most nem. Csak megrázom a fejem és hümmögök neki. Valahogy nincs kedvem most ehhez. Szórakozottan böködöm az egyik kartondoboz oldalát és tapogatózó tekintettel nézem a kütyüket. Kicsit lejártabb technológia, nem a legújabb fajta, de tökéletesen funkcionálhat mind, ha valóban olyan jó állapotban vannak, mint ahogy kinéznek.

Azon gondolkodom ahogy matat, vajon honnét szerezhette õket? Rákérdezzek-e? Bár sok értelme nem volna, én sem fedném fel a forrásaimat elõtte. Nem, jó pár szexszel töltött éjszaki zsarolás nélkül biztosan nem. KHMMmmm.

Gondolataimból halk közelsége zökkent ki; egy mûanyag dobozkát, abból kikandikáló kiskanállal tol a piszkált helyére és sejtelmes mosollyal ül le velem szemben.

Rá sem kell különösebben néznem, hogy tudjam, mit kaptam. A láda tartalmára irányítja a figyelmét, én pedig bárgyú mosollyal vetem bele magam a kulináris élvezetek jégvödrébe. Úgy az ötödik agyfagyasztóan nagy kanál fagyi után végül felnézek rá és a szép, katonás sorban kiteregetett eszközökre. Nem valami elveszetten rendezgeti õket és felébred megint bennem a tudatlanság sunyi kis hangulata. Hiszen én meséltem neki magamról, de õ… semmit nem mondott még. Igaz, hogy nem is kérdeztem. Még. Bár nem most fogom elkezdeni.

Félig merítem a kanalat a krémes finomságban és mosolyogva Real orra és az éppen elõbúvó szerszám közé emelem. Rám néz kicsit értetlenül elõször, aztán végül félmosollyal az ajkán elfogadja az ajánlatom. Felnevetek, mert majdnem leesett a kanálról a fagyi, de õ csak durcásan néz rám és megköszörüli a torkát.

 - Nos, mi a véleményed? – kérdi és gondolom, a szerzeményekre utal. Mm, most éppen nem érdekel.

 - Nagyon finom a fagyi, mint mindig. Bár meglepõdtem, hogy tartasz édességet, de az ízlésed igen kiváló…

 - Kuro, a cuccok… - Fáradt hangjában sóhaj fullad el, én pedig alig bírom türtõztetni magam. Ölelni akarom, csókolni õt. De ha neki épp a Csempészre van szüksége belõlem, ezer örömmel.

Elfogott a szentimentalizmus, oh-jaj. Nagy sóhajjal merítem a kanalat a fagyiba és emelem azt végül a számhoz.

 - Lássuk a medvét. – motyogom és kétkedõ pillantásokkal vizsgálok meg miden mûszert és szerszámot. A sokadik érzékem bizsereg. Nagy becsben tartott értékes mûszerek. Realra nézek egy pillanatra. Honnét szerezhette õket? Elmosolyodom, aztán vissza a szakértéshez.

 - Nos, minekutána a csempészkedés a fõállásom, azt tudom pontosan megmondani, hogy kisebb vagyont ér az asztalon fekvõ cuccok összessége. Az állapotuk kifogástalan és bár a tömegtermelésben készültek már, mégis kivételes, hogy néhány apró átalakítással egyéni és különleges minõségûek lettek. Ugyan az is igaz, hogy magas árkategóriások voltak mindig is. – Megfogom a headsetet, ujjaim közt forgatom kicsit és hunyorogva nézem a mûanyag borítás illeszkedésének pontosságát.

 - Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvaló szellemi, érzelmi értéket képviselnek. – Merev tekintettel nézek Realra, nem rezdül egy arcizma sem, mindazonáltal látom rajta, hogy kicsit feszültté válik. Mindegy, nem erõltetem. Ha nem akar beszélni róla, majd kivárom az idejét.

 - És… te tudod használni õket? – kérdi. Újabb két kanál fagyi után válaszolok neki.

 - Ahogy elnézem, már az is érzelmektõl fûtve tartotta meg õket, aki eddig raktározta és vigyázott rájuk. De igen, valószínûleg hasznomra lesznek, ha egyszer rájuk áll a kezem. – mosolygok rá bíztatóan. Lehet, hogy nem maiak, de attól még tökéletes és kezelhetõ az összes.

Óvatosan visszafektetem a Real által kijelölt helyére az utolsót is, amit a mesterséges fénybe emelve megforgattam.

 - Ki akarod õket próbálni? – Kérdi kicsit már több izgalommal és átéléssel.

 - Lehet? – nézek rá boci szemekkel. Imádnám. Visszafojtom a mosolyom az alsó ajkamba harapva, mikor igennel válaszol és meg sem várom a továbbiakat.

  - Remek! – pattanok fel – Fektessük fel Calipsót. – Bizonytalan elsõ pillantása hamar elmúlik és sietve rakunk mindent arrébb, hogy az android felférjen az asztalra.

 - Tudod, szeretném élesben kipróbálni ezeket a szépségeket és úgy is meg kéne néznem, hogy mit kell újracsinál ezen a… most már jóformán roncshalmazon. – Magyarázatom nyilván teljesen felesleges, de azért szívesen osztom meg Reallal a gondolataimat.

A fémkupacot felharcolni az asztalra nem is olyan egyszerû, ha ilyen állapotban van. Engedelmeskedõ szoftverek nélkül. Mindazonáltal valahogy sikerül. Még egy utolsó kanál fagyit eszek és odanyújtom Realnak, õ pedig visszarakja a fagyasztóba. Kellemesen érdekes az újonnan jött összhang.

Komfortos magabiztossággal fordulok felé, miután átfutok ujjaimmal az ócskavas fájdalmasan látványos sérülésein.

 - Köszönöm. Tényleg. Mindent. – Arcát kezeim közé fogom és ellágyuló lélektükreibe merülök. Talán nem is tudja, milyen fontos gesztus volt mindez nekem. Nem akarom meg nem is bírom, hogy ne csókoljam meg. Mikor összeérnek ajkaink, forró szikrák táncolnak végig a bõrömön és a szenvedély, amit ajándékba kapok, a fellegekbe emel. Igen, együtt minden sikerülhet.

 - Nagyon szívesen. – Halkan beszél és kezei a derekam köré siklanak, a hátamat simogatják. Bele tudnék olvadni az ölelésbe.

De most a munka! Újult, ha egyáltalán valaha megcsorbult lelkesedéssel fordulok Calipso felé és a hiábavaló felnyitási kísérletre csak sóhajtok egyet. Hmm.

 - A-azt hiszem, ennél kicsit durvább eszközökre lesz szükségünk a legelején. – Húzom a számat.

 - Mondjuk, lehet, hogy egy kis töltés nem ártana az aksijának… - motyogja és szemöldök felhúzva nézek rá, kétkedõn. Mit érthet ehhez? Mondjuk az is igaz, hogy fogalmam sincs, honnét jutott el egyáltalán a szívemig. Szóval…

 - Igaz. – Mosolyodom el kicsit zavaromban végül és kiügyeskedjük, hogy elinduljon a töltés, bár nagy csata volt az érintkezõt elérhetõvé tenni a kábel számára. Éljen a kalapács-csavarhúzó-és Real végtelen ereje– kombó.

 - Szerinted mûködik? – érdeklõdik, miután elfogadtam a felkínált teát. Hogy honnét szedte, azt nem tudom. Lehet, hogy az alatt a majd’ öt perc alatt, míg belefelejtkeztem Gizmó keresésébe.

 - Passzolok – áttörlöm a homlokom. Kemény menet lesz. – de ha nem, akkor is aligha ez lesz a legnehezebb része a dolognak.

 - És mit akarsz vele kezdeni? Folytatod az eredeti projekted? – Az asztalra rakott bögrém köré fonom az ujjaim, Real pedig eddig mögöttem támasztotta a pultot, de most közelebb lép és átölel.

 - Nem hiszem. Semmiképp nem akarom így kiszolgálni senki kényelmét, hogy nem állnak ki mellettem. Lehet, hogy a tetoválásom örökre szól, de a tagságom a klántól kiváltottam már fejben. – A hangom komoly és kicsit komorkás az utóíze. Ízlelgetem a szavakat, amik már le is gördültek a számról.

Mindenképpen meg akarom javítani. Ha más nem, egy védelmezõ robot mindig jól jön. De mindezek után… Vajon mi legyen a következõ lépés?

- Nem? Mert, szerinted akkor mi mondta? Hm? Mert én tisztán emlékszem rá! – förmedek rá, dühöm az égbe csapkod, amit szemeimen keresztül villámként csapok belé, de uralkodnom kell magamon, ökölbe szorítom a kezeim, hátha segít.

- Óh nem, én… én tényleg mondtam ilyet, de… azt hiszem, félreértettél - habog zavartan. Türelmetlen vagyok és mérges. De türtõztetem magam, keresztbe font karokkal és kétkedéssel fogadom a szavait. De remélem nem akarja sokáig húzni, mert még a végén elfüstöl az agyam, és akkor nem lesz, aki megvédje.

- Igen, én mondtam, de…

- Abbahagyhatod – kész, eddig bírtam és nem tovább. Ha habogást akarok hallani beszélek a szõrcsomóval, õt is hamarabb megértem, mint Kurot. Elindulok, de utánam jön. Megint ez a lefogás, na azt már nem, ha beszélni nem akar, akkor hozzám érni se akarjon. Mintha ott sem lenne sétálok tovább kiszakítva magam az éppen érintésébõl. Inkább töltöm az idõt a hû társaim között, úgyis át kéne olajoznom a régebbi darabokat, az lenyugtat és Kurot is kizárhatom. Irányba is veszem a fegyverszekrényem, és mindjárt el is érem. Meg persze, ahogy én ezt elgondoltam. Nem számítottam támadásra, így kellõen meglep, hogy ledöntsön a lábaimról, egyenesen az ágyra. Naná.. persze hova máshova.. Minek nekem ilyen hülye agy, ami a pillanat tört része alatt a tudatomba zúdítja az itt eltöltött felejthetetlen idõt. De úgymond mázlim is van, mert, ahogy a gyomorszájamba érkezik teljes testsúllyal kimossa az emlékeket a fájdalom és az egyszerre jelentkezõ erõteljes hányinger érzete is. Háborog a tekintetem, mint a gyomrom, ahogy küzdök, hogy megnézze a tegnapi vacsorám a feladóját. De szerencsére gyorsan kikászálódik eme pontomból a könyöke, és így gyõzedelmeskedek a testem makacskodása felett. Szavai már majdnem teljesen nyugodt gyomorral érnek.

- Idefigyelj, én szeretlek téged, Real Long. Akkor is, ha neked ez nem tetszik, nem akarod hallani és inkább elzárkózol elõlem! – de mintha most újból gyomorszájon vágna szorul össze a gyomrom és a szívem, arcom pedig grimaszba torzul egy pillanatra. Valóban szeretne engem, vagy pedig azért mondja, mert jelenleg csak én vagyok kéznél neki?! Ahogy teljesen hozzám simul nyelek egyet, a pulzusszámom megemelkedik. És így kéne nekem lenyugodnom és tiszta fejjel végiggondolni a helyzetet. Na erre képtelen vagyok. Kezeimet is nehezen tudom visszatartani, hogy ne öleljem át. De azért sem, hisz ha egy játék vagyok csak neki..

- És nem akarlak elveszíteni. Igen, félek, és nincs értelme ennek az egész káosznak, hisz nincs itt a klánom, az elvileg családom, hogy megvédjen! Most vesztettem el Mortot, a rendõrséghez nem fordulhatok. Na nem, mintha sokat tudnának tenni egyébként is – hangja egyre gyengébb, ahogy érzelmekkel telik meg, és nem csak a dühöt érzem belõle. A rendõrség említésére végigsöpör rajtam a józanság jeges fuvallata, bal szemöldököm magasabbra is emelkedik. A rendõrségben tényleg nem bízhat, ez túl nagy falat számukra. Viszont akaratán kívül így is egy rendõrhöz fordult és gyõzködi épp. Hjaj Kuro.. nem csak neked vannak titkaid.. és ha ez egyszer kiderül, még nagyobb bajban leszel, vagyis leszünk, mint valaha.

- Én nem akarlak bajba sodorni, sosem akartam veszélyeztetni az életed. Fel sem fogod mennyire fontos vagy nekem és, hogy kész vagyok a testem után a lelkem is neked adni?! – az utolsó szavakra összeszorul a torkom. Elöntenek az érzelmek, valóban jól hallottam és valóban komolyan is gondolja a szavait? Vajon tényleg szeret engem szívbõl? Ez enyhén túlterheli és kisüti az érzelmi központom. Ha eddig úgy voltam vele, hogy nem tudom kezelni a helyzetet, hát akkor most nem is tudom mit mondhatnék. Nemhogy kezelni, de szinte felfogni sem tudom, ami történik.

- Óh, ugyan már! Szerinted nem vállaltam a kockázatot a munkával? – és éljenek a reflexek és gúnyos védekezés. Támadjunk védekezésként, igazán remek.

- Óh, ez nem válasz! – förmed rám dühösen. Bár én csak az igazat mondtam, Igaz a mélységeket akkor még nem tudtam, de embert védeni mindig kockázatos. Viszont képtelen vagyok tovább dühöngeni, ha ilyen távolságban van tõlem. Õszintén elmosolyodom. Bevallom sosem éreztem ilyenfajta lüktetést a szívemben. Ahogy ajakgörbülete felfelé ível és behunyja szemeit egy pillanatra eláll a lélegzetem a szépségétõl. Testem vágyaimnak megfelelõen mozdul, fentebb emelkedem míg el nem érem ajkait. Gyengéden megcsókolom, élvezem ajkai mézédes érintését. Átölelem óvón, és élvezem a pillanat nyújtotta örömet és nyugalmat. De nem engedem meg magamnak, hogy sokáig tartson. Elszakadva az ajkaitól egy pillanatra némán figyelem, de megint bevillan az álombéli kép, amire elkomorodom. Az elmém játéka egyre durvább.
- Mit vársz tõlem? – nézek rá komolyan.

- Hogy ne legyél ilyen arrogáns pöcs velem – szavai hallatán elkezdek olyan igazán mélyrõl jövõ jókedvvel nevetni és hátrahanyatlok az ágyon elterülve. Na ezt most jól megkaptam.

- Nem ígérhetek semmit, max annyit, hogy megpróbálom – ahogy újra levegõhöz jutok válaszolok. Felnézek rá, szemeim sarkában még a jókedv sós cseppjei lüktetnek. Egy hirtelen mozdulattal átfogom a derekát és fordítok a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre. Ha nem távolodok el tõle hamarosan nem mászunk ki egy ideig az ágyból. Kiszabadítom a kezeim, végigsimítok puhán az arcán, majd az ajkain, miközben az ujjaim útja és lélektükrei között cikázik az íriszem. Megnyalom kiszáradt szám, aztán felnyomom magam és felállok. Amint újból egyenesbe kerültem elindulok a konyha felé, de az elsõ lépés után megtorpanok és visszafordulok felé. Kezem nyújtom neki, de nem szólok egy szót sem. Szavak nélkül is ért, elfogadja a kezem, és feláll. Nem akaródzik elengedni a kezét, és mintegy mellékesen összefonom az ujjaink miközben a konyha felé haladok. Kiérve az otthon melegétõl kicsit sem lüktetõ helyiségbe elengedem és hagyom, hogy az asztalnál le tudjon ülni.

- Hoztam pár cuccot, neki kéne állnunk valami tervet és felkészülni a lehetõ legtöbb eshetõségre – úgy gondolom, hogy hanyagoljuk az elõbbi témát kicsit, vagyis remélem, hogy ez lehetséges. Még mindig nem tudom, hogy – hogy is kellene cselekednem az ilyen helyzetekben, így most nem is erõltetném, egyelõre hagyom, hogy egy kicsit elringasson a gondolat, hogy tényleg szeret engem. Ha kell úgyis visszakerül a téma, most már tudom, hogy nem hagyja magát és ha kell lábamról ledöntve követel magának szót és szerez érvényt. Egy dobozt hozok elõ a rakásból és teszem Kuro elé. Teli van mindenféle kütyüvel, szerszámmal, anyám régi android szerelõ cuccaival és többek között egy fekete headset is ott kuporog a sarokban. Hozok egy másik dobozt amit vele szemben pakolok le az asztalra. De még nem ülök le, a pult mögé lépek és kicsit szöszölök a konyhában.

- Kérsz inni? – teszem fel a tízmilliós kérdést, de csak ilyen nemleges féle hümmögést hallok, mintha csalódott lenne. Nem nyúl a dobozhoz, csak a külsejét böködi szórakozottan. Töltök magamnak egy pohár vizet, amit kortyolgatva iszok meg. Szinte látom, ahogy kigyullad a fejem fölött a világító körte. Szinte fejjel elõre beleesek a hûtõbe, azon belül is a mélyhûtõ részébe. Kotrok, löködök, kicsit morgok az orrom alatt a jeges bevonat képzõdésére a kezemen, de nem törõdök vele, mert meglelem amit kerestem. Mint aki megtalálta a Szent Grált vigyorgok, szépen becsukok mindent, majd elõkapok egy kiskanalat, igen azt, mert ehhez az dukál, felpattintom a doboz tetejét, belemerítem a kanalat, hogy a nyele pont kézre állva csillogjon ki a sárga fagyhalomból. Mellé lépek, egészen közel hajolok, arcunk szinte összeér, ahogy az elõtte heverõ dobozt kellõ távolságra tolom elõle, majd eddig rejtegetett kezembõl a színesre mázolt dobozkát elé rakom. A világ legfinomabb vanília fagyija szemez Kuroval. Elég nehéz beszerezni, de hát a minõsért meg kell tenni mindent. Sejtelmes félmosollyal elhúzódok és leülök vele szemben, rápillantok meglepett arcára, majd elkezdem a dobozt átnézni.

Hallom, hogy suttog, motyog valamit maga elé, de annyira halkan, hogy egy szót sem értek belõle. Bár lehet, hogy most nem is biztos, hogy akarnám tudni. Nem kell a további forró olaj a tûzre. Nem figyelek rá, összeszedem a szétszórt cuccokat, pakolok, hátha az lenyugtat. Pár pillanat múlva meghallom a zuhanyból a víz csobogását. Hangosan fújom ki a frusztrációm, de így sem lesz jobb. Legszívesebben szétvernék valamit. Nem értem, hogy egy tökéletes pillanat hogy tud ilyen egyszerûen szilánkjaira robbanni és a pokol egyik bugyrává változni. Nem tudom kezelni a helyzetet, sosem voltam még szerelmes, hogy a fene vinné el ezt az egészet. Nem értem magam, Õt meg mégannyira sem. Kezeim automatikusan mozognak, az eddig oly jól bevált módszerrel nyugtatom magam, fegyver darabokra szét, olaj, törlés, majd összerakás. Vagy ha úgy lesz kedvem idõre csinálom meg, bár az legrosszabb esetben is csak fél percre köti le az agyam, a fenébe is. Nem baj, megszokott hely, ezerszer elgyakorolt mozdulatok, más nem számít. Rákoncentrálok és csak erre figyelek, nincs más. Kuro meztelen teste lebeg fel szemeim elõtt, és a valóságban is elsétál elõttem. Nagyot nyelek és összeszorítom a fogaim, nem, nincs más csak a pisztoly apró részei, amik helyükre várnak. Nem nézel fel, szemed sem rebben, nem, nincs ott, ne legyél hülye kicsi Rí. Na persze, még szüleim becézése is jusson eszembe, mi kell még?! Nem érzékelem a jelenlétét, már nincs a közvetlen közelemben. Az ágy szélén ül és néz maga elé. Ez a helyzet így nagyon nem jó. Mindjárt felrobbanok, levegõ kell, el kell innen mennem.

- El kell mennem pár dologért. Kérsz bármit? – közlöm a tényeket.

- Nem hagyhatsz itt! – és már jön is a hiszti, és a követelõzés.

- Dehogynem! Te pedig itt maradsz, mert perpillanat ez a legbiztonságosabb megoldás – elég volt, nem fecsérlek több szót most rá, megcélzom az ajtót határozottan.

- Itt ne merj hagyni engem egyedül! Hallod Real? Ha itt hagysz, elmegyek! – megtorpanok egy pillanatra. Vajon tényleg képes feltörni a rendszert? Bár kellõen okos, Zylk sem aprózta el, jól átalakította a rendszert, nem fog egykönnyen boldogulni vele. A széken lévõ kabátjához lépek és belecsempészek egy nyomkövetõt azért a biztonság kedvéért. De most akkor is lelépek, jót fog tenni mind a kettõnknek egy kis idõ egymás nélkül.

- Sok sikert hozzá – és már kint is vagyok. Ezzel ellesz egy ideig, nekem meg távozhat a felesleges gõz a fejembõl. A kocsihoz megyek, bepattanok és indítok. Egyenesen a hangárba megyek, nincs sok vesztegetni való idõm. Szerencse, hogy csak a csapatom tudja, hogy itt mi található és õk csak nekem jelentenek. Itt minden van, amit csak eddigi ténykedésem és ügyeim során láthattam. Az android is ott hever egy félreesõ sarokban. Fegyvereket, töltényeket, szerszámokat, és mindent amit csak hasznosnak vélek bepakolom a kocsiba, majd Calipsot is a csomagtartó maradék helyébe passzírozom. Kuro lakásába megyek, a kis szörgolyó a romok tetején ül. Mikor meglát haszonlesõ módon kiabál nekem, erre csak vigyorogni tudok. Felveszem és hagyom, hogy megnyalja az arcom. Blee, na ezt azért mégse, érdes és hideg, fúj. Ez meg is van, már csak Zylk-nek kéne jelentkeznie, hogy.. megszólalt a riasztó. Basszus, csak komolyan gondolja, hogy feltöri a rendszert. Ez így nem lesz túl nyerõ, ha kijut még megöleti magát. Na azt már azért ne, ennyire azért nem komolyan vesztünk össze. Még szinte nem is záródik rendesen be a kocsi ajtó már padlógázzal hajtok a lakás felé. Ügyetlen módon bányászom ki a zsebembõl a nyomkövetõt és bekapcsolom. Apró pillanatra meglepõdöm, de igazából számítottam rá, hogy ki fog jutni. Mozgásban van, és egyre távolodik. Visszateszem a sebességváltót, gázfröccs, hagyom, hogy belesüppedjek az ülésbe. A magam mellé helyezett kis képernyõn lévõ sárga pötty gyorsuló pulzálása jelzi, hogy célnál vagyok. Meglátom a kisebb tömegben, bárhol kiszúrnám. Pár méterre tõle satufékkel állok meg. Nem érdekel, hogy mennyien és kik néznek, jelenleg csak az a fontos, hogy visszavigyem és biztonságba tudjam. Az ajtót bevágom magam után, de a motort nem állítom le, mikor kipattanok. Izmaim befeszülnek, nem is tudom visszafogni a dühömet, ennyire még nem ijesztett meg a halál lehelete sem, mint annak a gondolata, hogy elveszthetem. Falom a métereket köztünk, arca helyén egy pillanatra a véres és összetört álombéli arc tekint vissza, mire könny gyûlik a szemeimben. Nem kezd el menekülni, nem keres kibúvót, egyszerûen bevár. Ahogy odaérek hozzá már veszem is a mély levegõt, hogy most jól lekiabáljam, hogy ilyen meggondolatlan volt. De nem jön ki hang a torkomon, egyszerûen magamhoz ölelem szorosan, magamat meghazudtolva.

- Hogy lehetsz ennyire hülye? – vádló hangsúllyal, de a fülébe suttogom a szavakat. De nem sokáig tartom fent ezt az állapotot, elhúzódok tõle. Megindulok az autó felé, de két lépés után megállok és kérdõn nézek rá, hogy miért nem mozdul. Szemeim az övéibe fúrom, dacos és fájdalmas pillantásokat lövell felém.

- Ne itt – csak ennyit mondok. Nem részletezem, úgyis érti. Kivárok, de már kezd bizseregni a hátam, nem szeretek nyílt terepen védtelenül lenni. Körbe kémlelek, biztos, ami biztos alapon, de szerencsére semmi gyanús nincs, még. Íriszeim újra rajta nyugszanak, de most már sürgetõbb éllel. Már épp lépnék, hogy a vállamra vegyem és úgy tegyem be a kocsiba, mikor végre elindul. Elsétál mellettem, csak lopva pillant rám. A kocsihoz érve az anyósülésre huppan, majd durcásan keresztbe fonja a karjait és lentebb csúszik az ülésben. Elindulunk vissza a lakásba, ha csendkirályt akar játszani rajtam nem fog múlni. Elõre meredek az útra. Ez így elég kínos, és fagyos a hangulat, még nekem is. Az út szerencsére nem túl hosszú, már a sötét garázshoz vezetõ úton járunk, mikor az a mocskos szõrgolyó úgy dönt, hogy épp fél és támadásba lendül. Beugrik Kuro ölébe, aki felkiált meglepetésében, én meg majdnem a falnak rántom a kormányt.

- Gizmo! Jaj, de jó újra látni téged! – és elkezdi babusgatni, én meg pakolhatom vissza a szívem a helyére, hogy a fene vinné el ezt a nyamvadt dögöt.

- Köszönöm.. – suttogja, de nem néz rám, minden figyelmével a traktorozó szörnyeteget kényezteti. Nem mondok semmit, csak aprót biccentek, ennyi még azért belefért. Leparkolok és kiszállok, megvárom míg kikászálódik macskástól Kuro is.

- Ha már ilyen jóban vagy az ajtómmal kérlek nyisd ki és hagyd is úgy – fordulok és nyitom a csomagtartót. Elsõnek a hulladék vasat szedem ki, elég nehéz egy dög azt meg kell hagyni. A hátamra veszem és elõre dõlök, hogy le ne csússzon. Jó kis testedzés, bár most kell, hogy ebbe legalább levezessem a mérgem. Az ajtón beérve a legközelebbi sarokba rakom, jobban mondva félig dobom, ahogy leesik a hátamról. Egy apró izzadtságcsepp gördül le a homlokomról, mikor felnézek Kurora, aki a konyhában gubbaszt és olyan furán néz rám. Jó, kell még pár kör, még nem vagyok kész rá, hogy beszéljünk. Behordok mindent, majd gondosan zárom az ajtót, szuszogva megyek a konyhába, hogy megigyak egy nagy pohár vizet. Jól esik, ahogy a hideg folyadék végigcsorog rajtam, érzem, hogy mi hogy halad bennem.

- Ez így nem mehet tovább, ne nézz levegõnek. Még akkor se, ha csak egy extra feltét volt a munkádban az éjszaka, nem érdemlem ezt meg – szóhoz sem jutok, kissé sokkol, hogy azt hiszi futó kaland volt és mindenkivel ezt teszem.

- Extra feltét? Minek nézel Te engem?! – nézek rá kérdõn. – Hisz számodra vagyok csak egy egyszerû testõr, aki megvédi az életed és ennyi, a sok sokk utáni búfelejtõ.. hisz magad mondtad, hogy nem ér ennyit az egész – fakadok ki. Na már megint a plafont verdesi a vérnyomásom. Elindulok kifelé a konyhából, de az érintése a kezemen a pillanatba ragaszt.

- Ez nem igaz.. – néz rám szomorúan.