Ahogy a bõrömbe csapódó tüskék görcsösen ütemes táncba rántják a testem, úgy borul egyre nagyobb sötétségbe a lelkem. Kuro puha bõrének érintése, testének melege és féltõ pillantása az utolsó, ami eljut érzékeimhez. Szinte kézen fognak és átölelnek a fekete mocsárban. Fogalmam sincs, hogy mi történik, mennyi idõ telik el, hol vagyok és meddig maradok ezen a helyen. De azt tisztán tudom, hogy nem akarok itt maradni. Pedig itt nem fáj semmi, nem bánt senki. De nem is ölelnek át védõ karok, nem simulnak gyengéd ajkak az enyémekre, nem néznek rám szerelemmel túlcsordultan, és nem érzem, hogy én telítõdnék ezzel a gyönyörû érzéssel. Magányt és tátongó ürességet érzek csak. A remény, ami nem enged a mélybe süllyedni, pedig legszívesebben engednék a kormos csápoknak.

- Real.. – hallom meg a különleges hangot, ami a fülembe suttog és hív. Arra kapom a tekintetem, erõteljesen rohanni kezdek, de nem változik semmi, a massza meg sem moccan. Leülök és átkarolom a lábaim, mintha az õ kezei volnának. Talán el is szunnyadok ebben a képzelt melegben, lehet álmodok is, nem tudom. De hirtelen éles fények, hangos zajok, és erõs érzések löknek hanyatt. Szeretett Mp5-ösöm a kezemben, torkából, mint véres köpedékek záporoznak a felhevült golyók. A célpontok sorra esnek el, vér fröccsen a falra, a padlóra a felszakadó sebekbõl, nyögések és halálhörgések baritonja zengi be a helyiségeket. Mindent látok, mindent hallok, lassú mocskos tánc emberi bábokkal. A kavalkádba kezdettõl fogva mélyen ismert hang elfojtott szisszenése dübörög elõre, majd a megbicsakló test néma hanyatlása. Fogaim közül feltörõ ordításom nem is hallom, fülemben dübörgõ vérem, a lövedékek keltette félsüketség elnyom mindent. Minden erõmet és gyorsaságomat megfeszítve rohanok felé, de így is mintha egy film jelenetének kockánként vetített verzióját nézném. De az agyam, és érzéseim a fénysebesség többszörösével száguldanak. Térdeimen csúszva érem el, karjaimba hanyatlik, miközben óvón ölelem és húzom a biztonságot ígérõ fedezék mögé. A bõröm felszakad a golyók nyomán, a lábam megbicsaklik, de nem érdekel, megyek tovább, biztonságba kell helyeznem. A védõmellénye szélénél fogva ráncigálom immáron térdeimen csúszva, de megvan, elértük, már csak be kell lépnem. Ekkor egy hatalmas lökés dönt el teljesen, szemeim elõtt vér és könnyek egyvelege festi vörösen absztrakt formába a világot.

- Apha.. – hörgöm rekedtesen, fémes ízû bugyborékoló folyadékot nyeldekelve. Minden tõlem telhetõt megteszek, vergõdök, dobálom magam, próbálok megtenni mindent, hogy ez ne történhessen meg, hogy elpusztítsam a túlerõt, de minden hiába, újra a fekete mocsár közepén eszmélek forró könnyeim özöne közepette. De nem maradok sokáig, ránt is magával az égiek által kínzásomnak szánt következõ filmkészlet.

Kicsit még fájósan, de szívem teli csupa reménnyel. Az otthon melege vár, a családi fészek megnyugtató langyossága segít teljesen felépülni és Liz gondoskodása elmossa a rossz emlékeket. Nem várom meg, hogy bárki is segítsen eljutnom hazáig, meglépek a kórházból és egyedül indulok neki. Lassabban haladok, mint az vártam, de örülök neki, hogy legalább haladok. A sarkon befordulva az oly nagyon áhított látványt vészjósló érzések köde burkolja. A meleg fények helyett rideg vörös és kék villódzások koppannak a házfalakon és vágnak arcon. Az ablakokból telt pofával ordít a sötétség, a kitört üvegek huhogva sikítanak, gyászos daluk fütyülik. A sárga szalagok lengedezve igyekeznek kívül tartani a bámészkodókat. Ismerõs arcok leszegett fejjel nézik a betont, mintha oly nagyon érdekes látvány lenne, mintha ott megtalálnák a válaszokat. Nem érdekel tovább a testemben a fájdalom, szaladni kezdek, egyenesen a rendõrkordonba rohanva, jobban mondva a szõkeség karjaiba. De szinte észre sem veszem, hogy õ az, nem érdekel, be akarok menni. Ordít és ráz, de nem veszem figyelembe.

- Liz.. – morgom neki az orrom alatt, és kitépem magam a kezei közül. Kikerülöm, aki az utamat állja. A nappaliba rohanok, de a lendülettõl nem tudok megálljt parancsolni a tagjaimnak, a vértõl iszamos padlón elcsúszom. A még langyos vér belepi a kezeim, a fél arcom, a ruhám. Felpillantok és meglátom a családom. A megkínzott, elgyötört testük, elrendezve, mint a kirakati bábúk, üveges tekintetük vádlón pillant rám. Ordítok torkom szakadtából, elhagy minden erõm, összetörök. Ha Liz nem kapna el befejelnék a padlóba. Próbál csitítgatni hallom, de nem jut el hozzám, csak a mély fájdalom, kiszakították a lelkem, a szívem, és elvették az életem.

Egyre kisebbnek érzem magam, a világ lassan rám szakad, nem érzek mást csak fájdalmat és kínt, én ezt nem bírom, nem tudom még egyszer elviselni. A mély torok lassan elnyel, nem látok kiutat, mindenhol korom sötét, mindenhol csak szenvedés. Egy lágy hang mégis enyhe remény sugárt nyújt, nem tudom miért bízok benne ennyire, de belekapaszkodok. A sötétséget vakító fényesség váltja fel, egy ismerõs arc libeg a pislogásaim közepére.

- Végre! – hallom meg az annyira ismerõs hangot. átölel óvatosan, magához húz, végtelenül jól esik, de mégis, össze vagyok zavarodva, bevillannak az eddig látott szörnyûségek, összerezzenek és elhúzódom.

- Ki vagy te? – nézek az ismeretlen ismerõsre. Mintha a szívem tépnék, ahogy a vonásai fájdalmasan eltorzulnak és könnyek gyûlnek a szemeibe. De nincs idõm tovább elemezni a helyzetet, újra a már túlzottan is jól ismert nyomasztó mélységben vagyok. Érzem, ahogy a testem elernyed hiába próbálom meg megfeszíteni és belekapaszkodni abba a lányba. Végtelenül magányos vagyok nélküle, nem is értem, hogy miért, hisz nem is ismerem, még csak a nevét sem tudom. De az arcát fel tudom idézni, az érintését. Szívem hevesebben kezd el verni, de hisz én tudom ki õ, hisz õ nem más, mint..

- KURO! – kiáltom, és forgolódok körbe, keresem mindenfelé, nem hagyom, hogy lehúzzon ez a nyomorult hely, ez a lélekölõ katlan. Hisz tudom, hogy van miért, jobban mondva kiért élnem. Vár rám ez a gyönyörû nõ, aki szeret engem, és én is szeretem. Meg kell találnom a módját, hogyan jussak vissza hozzá, és hogyan hozzak újra boldogságot számára. Eszembe jut minden, ami eddig történt, és hogy miért is vagyok itt. Zylk komám igyekezz, mert nem tudom meddig tudom megõrizni a józan eszem ezen a helyen. Egyelõre nem tehetek mást, csak belé és a szerelmünkbe kapaszkodom. Kellemes érzések kezdenek elönteni, és az eddig oly végtelen feketeség is kezd világosodni, ahogy egyre több boldog emléket hozok fel. Nem hagyom többé, hogy az elszenvedett múltam visszarántson. A bosszúm is be kell teljesítenem, amire megesküdtem a családom sírjánál. Sok feladat vár még rám, ezt kell szem elõtt tartanom, és bíznom bennük, fõleg a kis Csempészben.

Minden csendes, senki nem figyeli a hálózatot, és nem is értik, hogy mit csinálok, ennél remekebb már csak akkor lenne, ha lenne még kis idõm, de érzem, hogy nemsokára ez is meglesz, csak türelmesnek kell lennünk. A figyelõnk vagyis inkább az extra bútordarabunk a szokásos napi rutinját végzi. Kurora pillantok, nyúzottnak és elveszettnek néz ki. Legszívesebben odamennék és átölelném, de sajnos nem tehetem. Nemsokára, nyugi fenegyerek, nemsokára újra megfigyelés nélkül lesztek. Kuro mosolya úgy hat rám, mint éltetõ víz a sivatagban. Õszintén visszamosolygok rá, majd visszafordulok a diagnosztikához és a fejbeni tervezgetéshez.

- Ez nem nekem való munka – hallom meg a Csempész szavait. A fura hangnembõl már tudom is, hogy nem lesz ilyen egyszerû menet, ez a mondata csak a jéghegy csúcsa. A sistergõ drótok, majd szerelmem szitkozódása és a válogatott káromkodások gyûjteménye még engem is meglep egy pillanatra, de inkább most örülök neki, hogy elkapta egy ilyen nagyobb hiszti roham.

- Kérem, próbáljon meg… - elvetélt ötlet öcsém, inkább húzd be a nyakad.

- Anyád próbált volna meg! – na mit mondtam, fuss, míg megteheted.

- Kérem, semmi szükség erre.. – nem tudom türtõztetni magam, szélesen vigyorgok a jelenet láttán. Szóval nem hangszigetelt a szoba, na már ezt is tudjuk, haladunk szépen. Zylk is tud idõzíteni, így biztosan nem figyel senki. És én sem nézem tovább már a színdarabot mögöttem. Tényleg nem telt sok idõbe neki, máris megszerezte az egész kóceráj fölött az irányítást és észre sem vették, a balgák. A kamerákon látta, hogy most jöhet, kis piszok. Ha kijuttat innen nyomok egy csókot a pofájára az biztos. A kész terv is megvan, remek.. vagyis ennél rizikósabb aligha lehetne, de ugyebár örüljünk annak, ami van. Megoldom, fõleg azzal a segítséggel, amit kült, csak éljem is túl. Kuro pedig legyen képes leállítani.. na, de ez majd az akkori probléma, most épp nekem kéne megfékezni a kis szépséget, aki készül felrobbantani az egész helyet. Plusz két ember iramodik befelé, gyorsan kell cselekednem, míg megtehetem. Amit kellett megtudtam, az adóvevõre már nincs szükségünk, kiveszem és visszacsúsztatom az androidba a kialakított kis részbe miközben a nyugtatásra szánt személyekhez oldalazom. Még kapóra is jön, hogy tényleg meg kell kerülnöm az embergépet. Még idõben odaérek, és hallgat ránk, leül végre az ágyra. Nem lenne jó, ha eszükbe jutna, hogy éppenséggel le is lehet szedálni kicsit, ha nem hallgat el gyorsan. Tenyerembe fektetem a gyönyörû kezeit, simogatással próbálom kicsi csitítani a hangulatát.

- Azt hiszem, én mára végeztem – néz rám, amire apró bólintással felelek. Akaratlanul is többet tett az ügy érdekében, mint amit jelen helyzetben várhattunk volna. Annyira csodaszép, elveszek a tekintetében. Habozok megérinteni, de az érzéseim felülkerekednek rajtam. Végigsimítok az arcán, annyira vágytam már rá, hogy megérinthessem.

- Én is csatlakozom hozzád, csak kikapcsolom a gépet, ne menjen hiába – felállok és a zümmögõ fémdobozhoz megyek. Játszi egyszerûséggel kikapcsolom, majd pillantásom a mozgó bútorra vetem és a bent lévõ bábokra. Végre megelégedve a papírjaikkal elvonulnak játszani innen hál égnek messzebb. Bekucorodok a szerelmem mellé, õ hozzám bújik, élvezem érintését, a közelségét, nem tudok vele betelni. Mintha érezné, hogy valami készülõdik úgy kerüli õt is az álom. Pedig ma még nyugodtan alhatna, de ismerem már annyira, hogy a zseniális agya nem hagyja nyugton. A sóhajra, és a mégkisebbre összehúzódásából egyértelmûen tudom, hogy igazam van. Végre a bádogdoboz is kiteszi magát, így végre zavaró benti tényezõ nélkül lehetünk, kivéve persze a nyomorult megfigyelõrendszert. Tönkreteszem az egészet, sõt, inkább ellenük fordítom, csak jussunk ki innen. Megfogom a lepedõ alatt gyengéden Kuro kezét, le kell nyugodnom.

- Ki fogunk jutni innen – súgom neki teljes meggyõzõdéssel. Hogy kint mi és hogy lesz az a jövõ titka, addig el is kell jutni. Egyszerre csak egy probléma megoldása.

- Szerinted Gizmó megvan még valahol? – jólesik ez a téma, vidáman felnevetek, ahogy arra a szõrgombócra gondolok. Egy igazi túlélõ.

- Az lepne meg, ha nem lenne tökéletesen kényelemben valahol az a dög – mosolygok bele a félhomályba. Kicsit megszorítom a kezét, és megpróbálok pihenni.

A reggel észrevétlenül kúszik be közénk, bár az elsõ ajtókattanásra már ébren is vagyok. Elkezdõdött a nap, hát akkor essünk neki. Izgatottságom fásultság látszatába süllyesztem. Felkelek óvatosan, betakarom alvó alakját, majd a fürdõszoba felé veszem az irányt, letusolok gyorsan mielõtt megjön a reggeli és a bútordarab. Testem javulásnak indult, de ez még édes kevés ahhoz, ami vár ránk. Beveszem a gyógyszereket, és bekenem magam miután alaposan megtörölköztem. Felveszek egy friss váltásruhát és az alvó társamhoz megyek. Leülök az ágy szélére és náman várom, hogy behozzák a reggelit. Álomittas pillantásokat kapok, ahogy Kuro orrába szállingózik a finomabbnál finomabb étkek illata, és az erõs feketelevesé. Az orra alá tartom, ujjai önkéntelenül a bögre köré csavarodnak, miközben felül.

- Jó reggelt – köszönök oda neki mosolyogva. A választ a kávét két szürcsölése között kapom. A két tálcán lévõ adagokra pillantok, és az én tálcám kis extra feltétjére, ami fûszernek van álcázva. A bõ választékból én a forró leves után nyúlok, majd a kiegészítõk után. Extra csilipor, hirdeti a kis kapszula címkéje. Három ilyen áll a rendelkezésünkre, hát elveszem az összeset. A Csempészem pillantása ennek láttán furán kérdõvé változik, de rámosolygok, hogy ne aggódjon, ez jó lesz így. Kibontom a tasakokat sorban és beleszórom a levesembe, majd jól elkeverem benne. Másfél, maximum két tasak ajánlott a sérülések gyorsabb regenerációja érdekében, tisztában vagyok vele, Zylk pedig tisztában van vele, ahogy látom, hogy el kell ide a három is, hogy estére készen álljak a feladatra. Már most tudom, hog nagyon fog fájni, de nem érdekel.

- Jó étvágyat – fûzöm hozzá és enni kezdek gyorsan habzsolva. Ennyire azért nem szoktam falni, de ezt nem tudom máshogy legyûrni. Izzadni és enyhén meg – meg remegek mire végzek vele, de mosolyogva fordulok Kuro felé, aki enyhén zavart tekintettel néz rám, de csendben eszik. Megtörlöm a homlokom egy szalvétával, majd még csipegetek a tálcáról oda sem figyelve. Már érzem, ahogy mûködésbe léptek a szerek. A rágással sikeresen el tudom fedni, hogy idõnként a fájdalomtól összeszorulnak a fogaim, bár nem csoda, hisz forrnak össze a csontok, a vérömlenyek felszívódnak, az izmok regenerálódnak, csak épp nem a megszokott tempóban.

A reggeli végeztével még lekapok a tálcáról egy kis zacskó cukrot és Kuro felé dobom.

- Késõbb még jól jöhet, h elfáradnál, tudod, hogy a cukor jó hatással van rád – kacsintok is egyet a mondat mellé, majd kicsit lassabb tempóban, de a szerelõasztalhoz megyek, amint a bútorlap is megérkezik. Vagyis csak mennék, mert megállít.

- Viseld jól magad bérenc, és ne pont a kajába akarj öngyilkos lenni – csóválja meg a fejét miközben a felsõmnél fogva közelebb húz magához fenyegetõen. De még mielõtt bárki szólni tudna a jelenet miatt visszaállít talpra és a ruhám gyûrõdéseit szépen lesimogatja, mintha nem törtlnt volna semmi. Csak gúnyosan pillantok a szobai kellék felé, amint elhelyezkedik szokásos helyén.

- Essünk neki – jelentem ki rezignáltan és megfogom a megfelelõ szerszámokat. A munka elkezdõdik, az idõ nyúlcipõt vesz, a droid meg egyre pofásabb kezd lenni. A szétlövés elõtti állapotát kezdi elérni, bár még elég sok nyílt sebbel rendelkezik még. Pont ideje lesz dobbantani innen. Az este hamar eltakar minket, gyorsan ágyba is kerülünk. Kuro érzi, hogy készül valami, de nem mondhatok neki semmit, még nem, még nincs itt az ideje. Csak a kezét fogom és simogatom nyugtatóan. Nem baj, ha elalszik, én éberen figyelek, és figyelem az órát is. Hajnal kettõkor lépünk akcióba, addig csak nyugiban kell várni. Persze könnyû ezt mondani, elég nehezen õrzöm meg a hidegvérem, már nagyon harcolhatnékom van. Tényleg jó ez a cucc, egészségesnek érzem magam, bár hogy többet nem vetemedek rá az biztos. Azt hittem beledöglök ebbe a mai napba, míg helyreállt mindenem. És még csak most jön a neheze. Nem tudom miként csinálta az a nagyokos, de a bútordarab agyába belepiszkált, és odaadta a kis szerkezetét nekem észrevétlen. Tenyerembe rejtve várja, hogy használhassam. Egyenletes, édes szuszogása morajlik cseppfolyós nyugtatókén az elmémre. Csukott szemekkel készítem fel magam az elõttünk álló feladatra. Belsõ órám jelzésére felpillantok az órára, 1.55, tökéletes. Óvatosan megfogom a vállait és megrázom kicsit, hogy felébredjen.

- Ideje cukrot enni – suttogom a fülébe. Nem kérdez szerencsére, és nem is tétlenkedik, tépi a zacskót és máris eszi a fehér kristályokat. Igaz, nem cukor, amit épp majszol, hanem élénkítõ és sebesség növelõ, segíteni fog neki a menekülésben és a futásban. 1.58m akkor most én kövök. Felülök és a sarokba megyek, megtámasztom a fallal mind a két vállam, mély levegõt veszek, tarkómhoz illesztem a kis éket és teljes erõmbõl a helyére nyomom, hogy elérje a kisagyam és a gerincem közti részt. Nem bírom szó nélkül és felordítok miközben féltérdre esem a fájdalomtól. Ennyire még az sem fájt, mikor szétlõttek. Kuro érzem, hogy hozzám akarna érni és segíteni.

- Ne! – kiáltok rá, mire érzem, hogy megretten tõlem. De nem tudok most erre figyelni, érzem, ahogy a testem behálózza a pöcök, az érzékeim kitisztulnak, az erõm sosem volt még ekkora. Pár pillanat alatt végbemegy a folyamat, zihálva állok fel. Ahogy szerelmemre pillantok õ hátralép egyet tõlem, van egy sejtésem, hogy miért rémisztettem meg. A szemeim helyén mélyfekete széndarabok villognak, vagyis még ott vannak a szemeim, csak épp nem néznek ki emberien.

- Ne maradj le, nem lesz több esélyünk – mondom neki, vagyis inkább morgom magamat is meglepve. Aprót bólint, de nem szólal meg. Nekimegyek az ajtónak, ami eddig elzárt minket, úgy szakad ki a helyérõl mintha csak vajból lenne. Érdekes érzés ekkora erõ birtokában lenni. Pajzsként fogom az acélajtót és úgy rohanok végig a folyosón az elsõ elágazásig. Kész labirintus ez a hely, vagyis csak lenne, ha nem kapnánk segítséget. A mindig nálunk lebzselõ bútordarab kocog mellénk, fegyvert dob nekem és int, hogy erre. Ellenõrzöm gyorsan a pisztolyt, majd rohanok utána. Kuro felé pillantok, hogy hogyan is bírja, de mint egy felszpidezett gyík rohan megerõltetés nélkül mellettem. Cikázunk a folyosókon, a sziréna kíséri az utunk, minden vörös villódzásba borítva. Nem is értem, hogy eddig miként is kerültük ki a fegyvereseket. De kellett nekem emlegetni õket, egy egész osztag ordít ránk, hogy álljunk meg. Oda sem figyelve rájuk hajítom az eddig cipelt ajtót letarolva mindenkit mielõtt még képesek lettek volna egyáltalán meghúzni a ravaszt. Elveszek még két fegyvert úgy rohanok tovább. Kuronak is adok, nem tetszik, hogy fegyvertelen. A következõ keresztezõdésbe viszont meglepnek minket, minden oldalról özönlenek, vagyis öt – öt igyekszik feltartani minket. A pisztollyal leszedem a felét, az eddigi õrünk is leszed belõlük, de van aki csak eléri a szerelmem egy méteres közelét. Puszta kézzel verem ki belõlük a stabilitást, ernyedt testek nyúlnak el a lábunk elõtt. Egy hatalmas robbanás rázza meg a betonszerkezetet, a füst és törmelék felhõbõl ismerõs cicergés fogad, Calypso is megkerült, bár nem épp a legfényesebb állapotában. Tört és akadozó mozgásával mutatja, hogy a robbantott átjárón gyorsabban mehetünk. Rohanni is kezdünk, felkapom a bádogdobozt, azt hittem jobban fog akadályozni a mozgásban, de mintha papírból lenne.

- Ott a kijárat, a garázsban vár egy kocsi, slusszkulcs a napellenzõben, fegyverek és kellékek a csomagtartóban, védet helyet pedig majd elmondom ha kiértünk Gyagya.. – egyszer talán megértem, hogy hogyan a fenébe csinálja ezt Zylk, de pont miatta nem ültetnék be sohasem kiberagyat. Úgy játszik az emberrel, ahogy nem szégyelli. Pár apróbb csata, jópár töltény, megannyi felrobbantott fal és el is érjük a megadott kocsit. Kuro sértetlen, a droid annyira nem, a bútordarabon is jópár sérülés, és hát én sem úsztam meg vérzõ sebek nélkül, de annyi baj legyen. Amint beszállt mindenki indít is a kéretlen társunk és máris egyre távolabb kerülünk ettõl a pokoli helytõl. Már csak azt kell túlélnem, hogy ezt a szart kivegye belõlem Zylk.. õ meg a kicseszett találmányai. Hatásos azt meg kell hagyni, csak a túlélési esély elég kérdéses a használat után. Még jó, hogy nem én vezetek, érzem, ahogy a szemeimbõl vörös könnyek kezdenek szivárogni.

- Ezt gyorsan ki kell vennünk.. – néz rám bábupofa, és látom, hogy Kuro kezdi a türelme végét járni.

- Szedd ki belõle! Most! – kiált rá a sofõrünkre miközben a fejemet az ölébe húzza. Egyre nehezebben viseli a szervezetem ezt a cuccot, összehúzom magam és ökölbe szorítom a kezeim. Nem fogok senkit sem bántani. Szemeim összeszorítom, de így is nagyon jól tudom, hogy merre járunk, ez a dolog félelmetes. Egy barlangrendszerbe megyünk, fogalmam sincs, hogy honnan szerezte ezt a helyet, de le a kalappal elõtte. Leállítja a motort a hegy gyomrában, már épp kinyitnám a szemeim, mikor megérzem az elektromos tüskék becsapódását. Rázkódom és vergõdök, érzem, ahogy kiszáll belõlem minden erõ, és jön a sötétség.

Csak fekete üresség vesz körül. Álomnak nem mondanám a jelenlegi állapotot, de ébrenlétnek sem. Valahol a kettõ közti sötét mocsár, ami magával ragad. Testem mozdulatlansága agyamra is átragad, némaság üvölt teljes erejébõl az arcomba. Állok megtépázva és csak nézek, mintha esélyem lenne bármit is meglátni a mélyfekete ûrben. Egy apró érintés, egy melegen óvó kar, bõrömet érintõ apró szuszogások. Érzem, ahogy Kuro hozzám bújik, átölel. Testem nem mozdul, de elmémet elöntik a színek. Az eddig kopár némaságot melegen nevetgélõ színek áradata lepi el. Minden olyan éles, pompás és berobbanóan csodálatos. Ahogy kiugróan éles kontrasztjuk eláraszt úgy érzem lelkem szabadon szárnyalni. Feltöltõdöm élettel, újra visszatér a remény. Hisz itt van velem szívem választottja, szeret és várt rám. Megmentette az életem, hát ideje lesz összeszednem magam, és kivinni innen épségben. Egy ilyen szellem, egy ilyen kék madár, mint õ nem kalickába teremtetett. Szabad lélek, akit hagyni kell szárnyalni.

Nyúzott testem uralkodik most az elmém felett. Haloványan érzékelem, hogy kimászik mellõlem, hiánya nyílt sebként lüktet bennem. De nem mutatok és nem is tudok megnyilvánítani semmit sem. Szervezetem ellenvetést nem tûrõen regenerálódik, elmémet bezárva ügyködik. De ígérete körbelengi gondolataim, ha nem harcolok hamarabb engedelmeskedik és leszek jobban, így engedve neki nyugodtan tûröm, hogy gyógyuljak. Nem figyelek másra csak magamra. Nem félek, hogy meglepnének, tudom, hogy Kuro vigyáz rám.

Réveteg állapotomból érintése és gyengéd hangja csalogat vissza az ébrenlét fájdalmasan göröngyös mezsgyéire. Hagyom kicsit, hogy cirógasson és lágyan keltegessen, most olyan jól esik.

- Hmh..? – de azért nem húzom olyan sokáig az ébredést.

- Itt az ebéd – hallom meg lelkendezõ válaszát. Biztos finomat hoztak. Mire a gondolat végére érek már meg is érzem a gõzölgõ étel illatát. Kissé nehézkesen tornázom fel magam ülõ helyzetbe. Viszont hálás vagyok szerelmemnek, hogy nem akar segíteni, és hagyja, hogy egyedül oldjam meg a dolgot. Meghitten kezdünk el enni, lassan, megfontoltan, és élvezve a kis nyugodt idõt. Bár ez nem tart sokáig, mert alig bírok enni, de ahogy látom õ is így van ezzel. Kisvártatva ajtón kívülre is kerül a maradék.

- És õ? Nem eszik? – nézek a tegnapról megismert alakra.

- Óh, nem, majd elmajszol egy szendvicset négy óra körül. Neki nincs igazán ételre szüksége – felpillant a muksó, de egy mosoly után csak visszamerül az olvasásba. Szóval ezért van õ itt, eltárol mindent miközben bútornak tetteti magát. Kényelmes megoldás.

- Hogy érzed magad? Tudnál nekem segíteni? – a kérdésekre felé kapom a tekintetem.

- Uh, persze! – próbálok hihetõen és lelkesen felelni, de tudom, hogy nem vette be. Egy fokkal jobban megy a talpra állás, mint tegnap, de még messze vagyok a régi formámtól. A tegnapi felállásba helyezkedem és munkához látunk. Kábelt nyom a kezembe és sugallja erõteljesen, hogy hajoljak közelebb, hát meg is teszem, ezen nem múlik.

Egy régi jeladó, az, amit tegnap is láttam. Meg sem lepõdök, egy rugóra jár az agyunk. Azon viszont igen, hogy meg is tudta szerezni. Nézem, ahogy bütykölgeti, és már most tudom, hogy hasznunkra lesz a kis ketyere. Megremeg a kezem, nem is tudom, hogy pontosan mitõl, de Kuro érez valamit, és gyorsan el is takarja a szerkezetet biztos helyre. Újra a gép kerül elõtérbe, jöhet az alakítgatása, ha már ezért vagyunk itt, nehogy meggondolják maguk, mert nem csinálunk semmit.

- Kell egy gps – suttogása merengésem közepébe, mint egy felszálló gép motorja harsog bele. Nem értem, vagyis az agyam felfogja az infót csak épp nekem felejti el összerakni egybe a lényeget.

- Csak egy chip, hogy tudjuk merre jár épp a robot. Vagy a lába. Nem tudom, hogy hogyan szerezzünk, de tényleg égetõ szükségünk van rá, fõleg, ha hosszú távon itt ragadunk, míg ez az egész projekt kiforrja magát- most már értek mindent és el is gondolkodok a dolgon. Az új alkatrész kupacra és a kapott számítógépre nézek. Már meg is van a megoldás, igaz még csak elméletben, de amint megnézhetem tüzetesebben a gépet.. na frankó, ez is jókor jön. Bordáimba belehasít a fájdalom. A vacsora pont kapóra jön, észrevétlenül kisurranok a fürdõbe. Valahogy rögzítenem kellene a törött csontjaim, és nem ártana valami gyógyszer sem. Enyhén zihálva járom körbe a helyiséget. Nagy mázlim van, alap elsõsegély doboz vigyorog rám az egyik szekrény mélyérõl. Igaz, az ollót kivették belõle, de így is megteszi. Nem számít, hogy mér rég elavúlt darab, a célnak tökéletesen megfelel. Mindent szépen kipakolok a pultra. Gézlapok, fásli, jód, ragtapasz, kenõcsök, tiszta 20.-ik századi múzeumszökevények. Leveszem a felsõm összeszorított fogakkal. Gúnyos vigyorba torzulnak ajkaim, ahogy a tükörben meglátom színpompás felsõtestem. Nincs olyan részem, amely ne zúzódott volna meg, a bordáim környékén már feketére alvadt a vér. Krémek után nyúlok, mikor meghallom a meghökkenés félreismerhetetlen hangját. Lemondó sóhajjal nézek Kuro szemeibe. Látom megcsillanni a gyér fényben a sós cseppeket.

- Nem olyan rossz, mint látszik – mosolyodom el. De csak azt érem el, hogy megcsóválja a fejét és visszanyeli könnyeit és dühét. Félig elfordulok tõle, nem akarom, hogy így lásson, összetörtnek és gyengének. Megtámaszkodom a mosdókagyló peremén, erõt gyûjtök, hogy nekiálljak a terveim megvalósításának. Egyszerre hideg és forróság önt el, mikor a tenyerei bõrömre siklanak. Megfeszülnek az izmaim önkéntelenül, de el is lágyulok gyorsan. Érintése bármelyik fájdalomcsillapítónál erõsebb, csak õt érzem. Az viszont fáj, hogy nem érinthetem. A krémeket minden kis sóvárgó részemen eloszlatja. Hasamon és derekamon a megszokottnál kicsit több ideig pihentetni a kezeit. Szaporább a légzésem, nagyon jól esik a közelsége, az érintése. Minden önuralmamra szükségem van, hogy megálljam, nehogy átöleljem és megcsókolja, Kifújom a levegõt és megfogom a kezeit, lassan lecsúsztatom a testemrõl. Tenyereimbe rejtem apró kezeit.

- Köszönöm – mondom halkan miközben a szemeibe veszek el. De sajnos pár másodperc után agyam elõtérbe kerül és elengedem. Hhajj, de fáj ez nekem, és õt sem érinti jobban ez a helyzet látom.

- Segítenél? – gyenge mosolyra azért még futja miközben a fáslit a kezemben tartva felé fordulok. Apró bólintással veszi át, majd lassan és óvatosan körbeteker szorosan, pont megfelelõen.

- Micsoda szakértelem – próbálom kis viccel oldani a feszült hangulatot, de nem sok sikerrel.

- Ch.. – ennyi mosd csak és elenged.

- Van egy ötletem a terv gyorsabb kivitelezéséhez – suttogom a fülébe és cinkosan kacsintok is mellé. Felveszem a felsõm, majd elindulok vissza a vacsorához, a gyógyszer és az érzéstelenítõk teszik a hatásuk, könnyebben és magabiztosabban haladok. Leülök az ágyra és várom, hogy õ is odaérjen. Némán és lágyan mosolyogva adom neki a tálcát, majd magam elé veszem a nekem szántat. A forró tésztás leves felettébb mód jól esik, nosztalgikus érzést kelt bennem, anyám fõzött nekem hasonlót, ha beteg voltam. El is pusztítom az összeset szépen. Megvárom türelmesen, hogy szerelmem is végezzen, nem mozdulok, míg õ sem teszi. Hisz õ a fõnök, én a beosztott és segítõ. Nem is tétlenkedik sokáig, máris az android lábánál serénykedik. Segítek neki, adom a szerszámokat, közben ügyes kézzel a jól elrejtett jeladót csúsztatom a tenyerembe, majd a pulcsim ujjába. Némán a számítógép felé megyek, felrakom a szerelõasztal szélére és leveszem az oldalát, hogy a belsejéhez férjek. Régi darab, még a bionikus kapcsolók és érzékelõk elõttrõl való, de mégis pont ez az, amire szükségem van.  Elkezdem a jelentéktelen kábeleket összerakni, ezekbe csúsztatom bele a jeladót szépen elrejtve a kíváncsi szemek elõl. A hálókártya nem csak kábeles csatlakozásra képes, megfelelõ jeladó az analóg hálózatra észrevétlen fel lehet lépni vele és kódolt üzeneteket továbbítani, de ezt szinte alig tudják, én is Zylk-tõl tanultam még. És a legjobb ebben az elavult technikában, hogy senki nem is gondolja, hogy van még olyan ember, aki képes használni, így nem is figyelik. Egy embert kivéve, az én hacker Isten õrangyalom.

- Kezdhetjük a diagnosztikai alap rendszerek futtatását? – nézek komoly arccal a Csempészek gyöngyére. Egy pillanatra átfut a tekintetén az értetlenség, de nem leplez le.

- Már épp ideje volt, hogy összerakd – hangja rideg, de szemeiben látom a szeretet fényét, ahogy rám néz. Bekapcsolom a számítógépet, ami kerregve, búgva, zörögve áll neki a feladatának. Fekete háttér, fehér kurzor ütemes villogása. Ejj, de régen láttam már ezt a felületet. Billentyûzettel nekiállok elindítani a programot, amirõl szó van, de azért a háttérben szépen fellépek a jeladó által biztosított hálózatra. Mindenféle adat fut végig a képernyõn, akár egy mocskos fehér jelhalmazokból álló áradat. Kuro szakértõ szemmel vizsgálja az átlag ember számára érthetetlen számsorokat. Gyorsan jár a kezem, és már el is küldtem a célszemélynek a megfelelõ üzenetet. És nem is kell csalódnom, máris kapjuk a választ, célba jutott a segélykérésem. Igaz hexadecimális kódban érkezik, de Kuro enyhén elnyíló tekintetébõl látom, hogy õ is érti. Rövid és tömör, Zylk nem hazudtolja meg magát. „ Vettem, ráálltam, pár perc, Zylk. „

Az idõ mintha megállt volna folyni, nem érzékelem. Az ütések, kiabálások, kínzások ütemes monotóniájába süppedek, nem érdekel mit tesznek velem, hisz a tudatom messze jár kiszabadulva errõl a mocskos helyrõl. Láncaim, mint jól megkomponált dallam keretezik abszurdan a helyzetkörforgását. De egyszer csak félbeszakad minden, testem nem érintik tovább öklök, nem zúzódnak a szöveteim, síri némaságba olvad a szoba. Rabigám elszakad és immár végtagjaim álszabadságban sütkérezve röhögnek rajtam, mikor munkára fognám õket. Tehetetlenül pihegek a földön kinyúlva.

- Szerencsés a csillagzatod ribanc. Ott a fürdõ, takarítsd meg magad. Ezeket vedd fel ha végeztél – szinte még ott pattog a falak között az utolsó szó, mikor nagy üres kongással zárul a vasajtó. Szóval eljutott Kurohoz az üzenetem, és jól bánnak vele, ha ezt el tudta intézni. Okos lány, efelõl kétségem sem volt. Halvány mosoly leng körül, de ahogy mozdulok rögtön fintorba vált át. Na de ha már eddig eljutottunk most már nem adhatom fel. Remegõ testtel sikerül lassan, nagyon lassan feltornáznom magam, majd jó pár perc elteltével végre a zuhany rózsája alá keverednem. Megengedem a csapot, na jó, ez a könnyedség veszett túlzás. Lecsúszik erõtlen markom a tekerõrõl, és így sikerül is vizet csiholnom. Illatos kencék és habok sorakoznak mellettem, egyet elkapva csutakolom végig magam. Egész tûrhetõ lett az eredmény, a hajam is megmosom. Ha már a külsõségekre kell adni hát akkor alapos leszek. Hasonló veszett tempóban rohanok ki a törölközõig. Ez a fénysebességgel vetekedõ fél óra míg sikerül is beleszuszakolnom magam a fejem kivételével mindent eltakaró cuccokba. Alig van pár percem ülve, mikor is kivágódik a vasdarab.

- Lódulj! – szúrósan nézek. Beverném a mamlasz fejét ha tehetném. De ha a megérzéseim nem csalnak lesz alkalmam visszaadni a kölcsönt a gorillának. És nem sokáig lesz tökéletes az a kiborg szem. Enyhén ökölbe szorul a kezem, ahogy végre sikerül botorkálásra bírnom a testem. De csak nem bírja ki és taszajt rajtam, majdnem sikeresen neki is esem a falnak. Szó nélkül csoszogok tovább, fejemben viszont a lista egyre csak nõ, mit és hogy fogok vele csinálni. Kis idõ múlva megállunk egy ugyanolyan semmitmondó fehér ajtónál. Csak itt az a különbség, hogy öltönyös, agya nuku majmok állnak mintha belõlük nõtt volna ki bejárat. Ha nem fájna biztos hangosan felröhögnék, hogy mennyire keménynek hiszik magukat. Feltárul a zárt helyiség, a marhák közre fogva tessékelnek beljebb, mintha kibaszott kolbász lennék egy elcseszett szendvicsben.

- Most, kérem távozzanak – Kuro indulatos hangja ellenvetést nem tûrõen csap végig rajtuk. Szívem duplán kezd el verni, ahogy meghallom a keményen ejtett szavakat. Hátát láthatom még csak, de tudom, hogy ez nem nekem szól. A megszeppent kutyák farkukat behúzva kotródnak vissza ahonnan jöttek. A zár kattan, csend telepedik ránk. Szerelmem lassan megfordul, némán siklik végig rajtam a tekintete. Próbálom kihõzni magam, és mutatni, hogy nincs sok bajom, sikertelenül.

- Borzalmasan nézel ki – mosolyog rám végül, de szemeiben látom a fájdalom csillogását. Elkapom a tekintetem róla, nehéz így látnom. A bent maradt õrre nézek, végigmérem és figyelem kicsit. Figyelem elterelés, míg összeszedem magam. De merõben más ez a pacák, mint az én õreim voltak, így kicsit megnyugodhatok, biztos nem bántották õt. Leheletnyit elengedem magam és elmosolyodom.

- Khmm, távozom – és tapintatos is, meglepõ fordulat ezen a helyen.

- Máris? Még van két órája… - némán hallgatom a párbeszédet. Nem tudom mihez kell tartanom magam jelenleg, így csak járatom a tekintetem a bent lévõk között.

- Kiveszem õket. Úgy is mindent látnak, kivéve, amit végsõ elkeseredésükben tesznek, azt nem lehet elõre – furán és talányosan beszél. Nem értem mit akarhat, de Kuro szemének csillanásából tudom, hogy az üzenet célba ért. Újabb kattanás, újabb némaság. Esetlenül és kicsit zavarban állok. Végigfuttatom a tekintetem a szobán, ezzel is idõt nyerve, hogy ne nézzek rá. Érzem a tekintetét rajtam nyugodni, kutatóan pásztázva és kérlelve hogy az enyémbe fonódhasson. Szívem dübörögve teszteli csontketrece tûrõképességét és erõsségét. Nyelek egyet és megadom amire vágyik. Szemeim az övébe fúrom.

- Jól vagyok – reszelõsen karistolnak a szavaim. Rég beszéltem már. Bátorítóan elmosolyodom, mintegy szavaim megerõsítésének szánt módon. Bár már most tudom, hogy nem hisz nekem. De nem szól csak bólint egy aprót. A szerelõ asztalhoz téblábolok, tenyereim a fémre fektetem. A masszív támasz nagyon jólesik remegõ lábaimnak. Érzem a mocskos tekinteteket a kamerákon keresztül vizslatni. Nem adhatjuk ki magunk, nem tudhatják meg, mert ellenünk fordítják. Kuro velem szembe helyezkedik el és folytatja a megkezdett munkáját. Némán segédkezek neki, szerszámokat adogatok, egyetértõen hümmögök, ha magában beszél, egyszóval remek unalmas tereptárgy leszek. Letelik az - az idõ, amit még a csávónak itt kellett volna töltenie. Kuro gépies mozgása továbbra is érvényben van, de a szeme cinkosan csillan rám, ahogy a fürdõszoba felé veszi az irányt. Hallom, ahogy megengedi a zuhanyt, forró gõzfelhõ borítja el a helyiséget. Lassan elérem én is, de a sûrû ködtõl semmit sem látok. Tapogatok és csoszogok. Kinyújtott kezem elkapja és beránt a sarokba. A nagy lendülettõl szinte a karjaiba esem. Kiegyenesedem, de a következõ pillanatban õszintén öleljük meg egymást szorosan. Fáj ez a prés, de nem szólok, sokkal jobban boldoggá tesz, hogy újra érinthetem, mint az a kis fájdalom, ami az ütések végterméke.

- Féltem, hogy elveszítelek – súgja a fülembe. El sem tudom mondani mennyire jól esnek a szavai, hogy õ is annyira aggódott értem, mint én érte.

- Aggódtam érted – válaszolok neki szintén a hallójáratába. – Ki fogunk innen jutni, megígérem – bíztatom tovább. Bár még fogalmam sincs hogyan, de míg lelkem tüze ég megteszek mindent, hogy biztonságban tudjam. Ekkor szöget üt a fejemben az a jeladó, amit a szerelõasztalon láttam. Még nagyon is jól fog jönni. Ha jól gondolom az alap frekvencia, amin mûködik a régi analóg hálózatra pont képes lesz egy rejtett jelet eljuttatni. Zylk pedig kihalássza, hisz nincs ami elõle rejtve maradhat. Kezdetnek pont meg is felel ez. A gondolataimba fektetett maradék energiám a testem hanyatlásához vezet. Megrogyok az ölelésben, féltérdre esem Kuro elõtt. Elég ironikus a helyzet, meg is jegyezném ezt viccesen, ha épp nem akarna elsötétülni elõttem minden. A koplalás és a testem gyötrése meghozta a kellõ eredményt. Szeretõ karokban máris elõre nyomul, na szép. A Csempész jól megijed ezt még látom. Lehorgasztom a fejem, és próbálok tudatomnál maradni. Felemeli a fejem, forró ajkainak érintése felvillanyoz, erõt tölt belém. Felállok kissé bizonytalanul, és enyhén rá támaszkodva. Végigsimítok gyönyörû arcán. Határozottan az ágya felé kezd el vezetni, odaérve pedig óvatosan elfektet. Szúr a tüdõm a tehetetlen dühtõl, hogy nem érinthetem és nem ölelhetem át szabadon. Szorosan lehunyom a szemeim és mozdulatlanságba menekülök. El kell foganom, hogy most még nem tudok mit tenni. Lefekszik mellém, a szuszogása megnyugtat, és álomba ringat.

A bizonytalanság érzése egyre jobban elhatalmasodik rajtam, ahogy fogyatkoznak a megtételre váró kilométerek. Kicsit lebambulok és csak azon jár az agyam, hogy ezt most hogy fogjuk megoldani, ha elérjük a lakásom. Vajon nekem ugrik, kiabálni fog, jogosan számon kér és azt mondja utál? Hogyan fog reagálni erre az egyszerre nyakába szakadó túl sok információra?! A kezét is elrántotta volna, mikor hozzáértem induláskor és ez fáj. Mar a tudat, hogy csak azért ér hozzám, mert muszáj. Ebbõl a gondolati mocsárból ránt vissza a valóságba az elénk bevágó kocsi. Tarkóm bizseregni kezd, és nem is akárhogyan, utoljára apám mellett éreztem ilyet az utolsó küldetésnél. Nagyon nagy baj van, ezt már most tudom. A szomszéd sávban egyre közelebb és közelebb araszol hozzánk az ellenség. A motor nagy elõnye, hogy szinte bárhol el lehet vele férni és meglógni. De nagy hátránya, hogy veszett sebezhetõek a rajta ülõk. Ha nekünk jön a punto nem sok esélyünk van rá, hogy sérülés nélkül megússzuk. Minden tagom megfeszül, ezt most nem szabad elrontanom. Nem érdekelne, ha egyedül lennék, sõt akkor már visszatámadtam volna, de így biztos, hogy nem teszek semmi felelõtlent. Túl fontos a mögöttem kucorgó teremtés. Megvárom, hogy egész közel kerüljön az autó, ezzel szinte hozzápréselve a kemény betonfalhoz minket, mely a pályát védi. Kivárom az utolsó pillanatot, melyet a sofõr úgy gondol, hogy ránk rántva a kormányt eltapos könnyedén. Ekkor satu féket nyomok, éppen egy hajszállal elkerülve az ütközést. A kocsi viszont nem ilyen szerencsés, csak úgy száll a por és törmelék a levegõbe, a karosszéria keményen felsikít és szikrázva zúzódik felismerhetetlen formákba. Ezek már nem fognak követni, abban biztos vagyok, na de hogy õk voltak az elterelés abban sem kételkedem. Lekanyarodom, és szemünk elé tárul a látvány, hogy elhagytuk a kedvezõ környezetet. Kuro összerezzen, észrevett valamit, amit én még nem. És sajnos túl késõn tekintek a veszélyforrásra. Amint megpillantom már el is vesztünk. Egy tökéletes lövés találja el az elsõ kereket, egyenesen a féktárcsába fúródva. Mint mikor a kerékpár küllõi közé szúrnak be egy botot vagy csövet úgy állunk mi is azon nyomban egy kerékre a blokkolástól. Esélyem sincs, hogy kivédjem a hatalmas esést, csak annyit tudok tenni, hogy Kurot védem. Reptünkben szembefordulok vele és úgy helyezkedem, hogy rám essen földet éréskor. Az árok nem lett puhább ettõl, a kettõs ütés pedig bennszorítja a levegõm. Hirtelen elsötétül pár pillanatra a világ, és mire kitisztul a kép már emberek árasztanak el minket. A Csempész halk sóhaja még eljut hozzám, de aztán egy mozdulattal elkábítják. Ugranék is talpra, hogy eltakarítsam õket az útból, de testem nem hagyja. Ahogy talpra állnék máris bucskázok fejjel a földre. Nem csak a lábaim nem akarnak megtartani, hanem szapora segítséget is kapok ehhez a manõverhez. Azért pár állat és orrot eltörök mire végképp sötétségbe borul minden.

Szúró, égetõ érzésre ébredek. Szinte azonnal kapom is fel a fejem. Bár ez a tett életem egyik legrosszabb ötlete volt. Ahogy kinyitom a szemeim máris egy ököl csattan az arcomon. A plafonhoz rögzített kezeimnél fogva himbálózni kezdek, miközben hajam csutakosan, mocskos árkén fedi el tekintetem. Ajkam felreped a Lisa által már felszakított részen és szökni kezd a vérem.

- Hova akartad vinni? Miért? Mit tudsz a chiprõl? Hol van? Hogy irányítottad a Csempészt? Hol az android? Miért nem engedelmeskedtél a parancsnak? Minek voltatok a zsaru negyedben? – zúdítja nekem a kérdéseket a kopasz emberinek egyáltalán nem mondható gorilla. Újra izmolt teste csak dagadozik és burjánzik a bõre alatt, az erek kidudorodva tekeregnek kékes gilisztaként. Szemei élettelen gép szemek, szinte hallom, ahogy ciceregnek az alkatrészek amikor fókuszál. Némaságomra egy villámgyors gyomorszájast kapok, mire önkéntelenül is öklendezve fuldokolni kezdek. Nem emberi erejével a testem nem sok minden tud kezdeni. Amint sikerül összeszednem magam annyira, hogy vissza tudjam nyelni a kikívánkozó vacsorám enyhén megemelem a fejem és kihívóan, dacosan és szúrósan nézek a szemeibe.

- Mocskos ribanc! – üvölt rám miközben bokszzsáknak kezd el használni. Szinte már azt sem tudom honnan záporoznak rám az ütések, nincs olyan oldal ahonnan minimum három – négy csapást be ne nyelnék fél perc alatt. Vér gyûlik a számba, orromból is patakzik az éltetõ vörös nedv. Makacs hallgatásba burkolózom, belõlem akkor sem szednek ki semmit.

A napok összeolvadnak, fogalmam sincs, hogy mennyi idõ is telhetett el a fogva tartásunk óta. Az idõérzékem teljesen cserben hagyott a folyamatos eszméletvesztések, majd felpofozások és újabb alámerülések sorozatában.

- Sztrájkol. Hogy vegyük rá, hogy együtt mûködjön? – már nem a kopasz majom ordít nekem. Ismeretlen hang cseng a fülemben. Szemeim résnyire nyitom, a dagadások sora nem is enged nagyon többet. Lassan értelmet nyernek a szavai és összerakom a mondandójából, hogy mit is akar kideríteni. Tehát még él, és jól van, ha sztrájkolni képes. Nem bántják, ez legalább jó hír. Bár túl fontos ahhoz, hogy kínozzák. Mégis melegség járja át a lelkem ahogy rá gondolok.

- Kérek.. egy lapot.. – nyögöm ki, miközben szakaszosan veszem a levegõt. Minden kérdés és elõzmény nélkül eloldoznak. A lábaim képtelenek megtartani, a földre rogyok, a fejem is majdnem közelebbrõl barátkozik meg a mocskos betonnal. Elém dobják a papírlapot és egy tollat is.

- Semmi trükk – köpi még oda nekem valamelyik tag. Remegõ és vérmaszatos kezeimmel felveszem a ragyogóan tiszta lapot. Enyhén üveges tekintettel hajtogatni kezdek. Lassú, nehézkes mozdulataim sorozatának eredményeként egy tökéletes daru, egy curu készül el. Ahol vércseppes lett tollakká és díszítéssé mázolom el, hogy ne legyen feltûnõ. A tollat remegve a papírra fektetem a szárnya belsejébe írva két szót – „Maradj erõs”. Elkészülve felemelem a kezem és az öltönyös felé nyújtom. Az elveszi, majd nézegeti, de mivel semmi érdemlegeset nem talál rajta elrakja a belsõ zsebébe. Feláll és egy fejbiccentéssel jelzi, hoy vége a pihenõmnek. Azonnal vissza is kötöznek a kiinduló helyzetembe. Összeszorított foggal tûröm, mást úgysem tehetek. Csak remélhetem, hogy még idõben jut el hozzá, és érteni fogja.

A kikent pacák kimért léptekkel halad a mocskos cellától a másik sokkal kényelmesebb felé. Épp ebédidõ van, a gésa menetkészen várakozik. A tálca roskatásig teli finomságokkal, gyümölcsökkel és amit csak el lehet képzelni. Kiveszi a hajtogatott papírt a zsebébõl és a tálca tetejére, a nagy szemû szõlõszemek támasztékába teszi, majd beküldi a lányt. Kuro még mindig ellenkezik, nem akar ránézni a befelé haladóra, de az éhsége már túlzottan kínozza. Nyála is elkezd összefolyni a szájában, keze akarata ellenére indul meg a tálcán lévõ ételek felé. Ekkor viszont beleütközik az ujja a papírmadárba. Tenyerébe fekteti és egybõl felismeri a készítõjét.