Szokásos nap egy új iskolában. Megint új suli, idén már ez a második, pedig még csak november eleje van. Nem is értem, minek járok én suliba, ha nagyjából két-háromhavonta úgyis elköltözünk egy új városba, vagy egy új államba. De nem tehetek ellene semmit, egyébként is, már megszoktam. És úgysem fogadnának be, de nem is akarok ismerkedni, barátságokat kötni, hiszen úgyis tovább állunk, akkor pedig az elválás csak fájdalmas lenne. Mellesleg, úgysem akarna velem senki barátkozni, mindenkit elriaszt a külsõm, vagy ha az nem, akkor a viselkedésem. Pedig én így vagyok önmagam, én ilyen vagyok, és nem akarok másmilyen lenni.

Ma is minden a szokásos, reggel motorral érkezek a suliba, ahol persze egybõl megtalálnak a helyi ”menõ csávók”, akik ugyan nem mernek belém kötni, de azért kapok pár ”kedves” szót.

-    -   Mi van, papagájnak hiszed magad, hogy így öltözködsz? – röhög rajtam az egyik. Õ a bandavezér, tipikus izomagy típus, amelyik kettõig sem tud számolni. Természetesen a focicsapat kapitánya, a hátvéd, oldalán a szokásos szõke kis pompomkapitánnyal. Hûséges pincsijei persze vele együtt nevetnek. – Nincs rendes ruhád, haver?

-     -  Én a helyedben nem kezdenék ki vele, Chris – mondja egy másik fiú, gondolom az egyik követõje. – Ki tudja, mire képes.

-     -  Miért, talán rám támad egy üveg körömlakkal? – röhög a Chrisnek nevezett izomagy, és felém sétál. – Nem vagy olyan nagylegény, mi, újfiú? Szép motorod van, gondolom, kérnem sem kell, úgyis ideadod.

Felnézek rá, mikor megáll elõttem. Nálam vagy másfél fejjel magasabb, alig érek a válláig. Rám vigyorog, én pedig kedélyesen elmosolyodom. De úgy, ahogy szoktam, kedvesen, mégis látni rajtam, hogy ha a motoromhoz nyúlnak, nekik annyi. De úgy tûnik, Izomagy nem veszi a lapot, hanem elkapja a kabátom. A kedvenc, vörös kabátom, amihez még apám sem mer hozzányúlni. Tévedtem, mégis van olyan hülye, hogy belém kössön.

-      -  Mi van, megnémultál, hülyegyerek?! – kérdi Izomagy, mire megfogom a kezét, és megszorítom. Látom, hogy meglepõdik.

-     -  Most szépen elengedsz – mondom nyugodt hangon, még mindig mosolyogva -, mert ha nem, akkor valaki komolyan megsérül, aki nem én leszek.

Lassan beszélek, hogy eljusson a tudatáig. Az ilyenekkel nem szabad kiabálni, mert úgysem érsz el náluk semmit. Nem szabad felhúznom magam, vagy kiabálnom, esetleg megijednem, mert akkor csak azt hinné, hogy nyeregben van. Úgy tûnik, eljut a csávó agyáig az információ, mert mintha ijedtséget látnék a szemében, pedig a kabátom alá rejtett pisztolyt sem vettem elõ. Az mekkora lett volna! Elenged, majd lassan hátrálni kezd, miközben én a vállamra kapom a táskámat, és elindulok a suli felé. Tisztában vagyok vele, hogy a fél iskola végignézte a dolgot, ahogy az elmúlt pár nap során mindig, mióta idejárok. Nem kedvelnek, de nem is érdekel, viszont Izomagy csak a negyedik napon kezdett ki velem. Holnap már péntek, de szerintem nem fog próbálkozni. Mindenki bámul, ahogy végiggrasszálok a betonon az épület bejárata irányába. Megpillantok egy lányt, aki mintha kissé riadtan nézne rám, és a focistákra. Csinos lány, hosszú, barna hajú, barna szemû, pisze orrú. Azt hiszem, együtt járunk irodalomra, de eddig nem figyeltem fel rá annyira. Mintha valamit kérdezni akarna, de ekkor jön egy csapat lány, és elcipelik valahová. Ahogy látom, a tipikus kis birka, aki megy a tömeg után. Az ilyeneket nem csípem. Vagy csak fél, hogy baja esik, ha ellent mond. Ezek szerint nem túl önálló, ami a mai világban igen nagy hiba. Ha az ember nem tud visszaszólni, vagy nem tudja megvédeni magát, akkor elveszett. Megvonom a vállam, és belépek az épületbe, megkeresni a szekrényem.

~*~

A délelõtt egészen jól telik, sõt, az ebédszünetben is békén hagynak. Utálom, ha zaklatnak. Csak egy elsõs srác ül mellettem, bár õ is inkább alszik, mint eszik. Azt sem tudom, hogy ki az, csak odapottyant mellém. Gondolom, azok közé tartozik, akiket zrikálnak a többiek, és úgy gondolta, mellettem senki sem meri majd baszogatni. Nos, jól gondolta.

Elgondolkodva eszem az ebédnek nevezett valamit, amirõl még mindig nem tudtam megállapítani, hogy mi lehet. De valamiféle tészta, vagy legalábbis nagyon szeretne annak látszani, hozzá zselé és valami gyümölcslé, aminek annyira víz íze van, hogy nagyon. Fura, mert kifogtam már kifejezetten jó menzakaját is, de az nem ebben az államban volt. Végül abbahagyom a kajálást és hátradõlve szemlélem a társaságot. A focisták és a pompomlányok, vagyis az elit persze együtt ülnek, egy másik asztalnál a kockák, egy újabbnál a gothok, aztán ott vannak a deszkások és végül a maradék, a kitaszítottak, akiket általában megaláznak. És vannak a semlegesek is, akik sehová nem tartoznak, de mégsem piszkálják õket. Én pedig a csodabogár vagyok, az új srác, a különleges, akinek legszívesebben bevernék a képét, de mégsem mernek hozzám nyúlni. Pedig még nem csináltam semmit, amiért felfüggeszthetnének, vagy kicsaphatnának. Példának okáért még nem gyújtottam fel a kémialabort, nem árasztottam el vízzel a mosdót, és nem öltem meg senkit.

A hangulat hirtelen felbolydul, amikor pár lánnyal együtt belép a reggeli lány is. Valami mappát tart a kezében, és mindenkihez odamegy. A szokásos ”Napi kérdés” következik, amit nem tudom, ki talált ki. Úgy tûnik, ma ez a lány a soros, aki mindenkit megkérdez. Ahogy a derültségbõl hallom, valami igen idióta kérdés lehet a mai. Nem mintha az eddigiek nem lettek volna azok, de legalább van valami, ami feldobja a napot. A lány hirtelen felnéz, a tekintetünk találkozik, én pedig rámosolygok. Õ azonnal lesüti a tekintetét, majd elindul felém. Kényelmesen hátradõlve nézem, ahogy lassan, bizonytalan léptekkel sétál felém. Mint mindenki, õ is tart tõlem, aminek tudom, hogy a külsõm az oka. Végül odaér hozzám, megáll elõttem, és óvatosan rám pillant. Érdeklõdve várom, mit akar, hogy milyen hülyeséget akar kérdezni, amire úgyis valami kitérõ választ fogok adni.

-       - Szia! – szólal meg halkan. – Én… én… Abigal Greanton vagyok és… és… szeretnék neked feltenni egy ostoba kérdést.

-      - Szia, Abigal! – biccentek. – Én pedig Jason Tomlinson vagyok. És nincsenek ostoba kérdések, szóval kérdezz – mosolygok rá.

-      -  Hát, jó – mondja, és mintha megkönnyebbülne. – Tegyük fel, hogy örökölsz tíz millió dollárt. De aznap, mikor megkapnád, ûrlények szállnak le a Földön és azt mondják, hogy két nap múlva felrobbantják a bolygót. Mit tennél?

-      - Tudod, ez a legostobább kérdés, amit valaha hallottam – kuncogok halkan, Abi pedig meghökkenve néz rám. – De a válaszom az, hogy elvinném az iskola leggyönyörûbb lányát, aki ilyen kérdést tesz fel a tengerpartra, és az utolsó percig vadul szeretkeznék vele.

Abire vigyorgok, aki úgy tûnik, zavarba jön, mert mélyen elpirul. Én pedig elégedett vagyok. Imádok embereket zavarba hozni.

 Utunk közben nem restellünk beszélgetni. Kellemes társaság nem tagadom. Hajt valami, hogy még jobban megismerjem nem is tudom kifejezni mi, lehet az, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Csak úgy falom szavait és fülem élvezi selymes lágy hangját. Kissé becsukom, a szemem majd kinyitom és megpillantom a bandalakot. Szokás szerint hangos zene szûrõdik ki az épület felújított falain keresztül. Fekete külseje ijesztõként hat, nem véletlen el akarjuk ijeszteni a nem kívánt vendégeket. Nem szeretjük a hívatlan látogatókat és a kíváncsiskodókat se. 
- Ez mind a tiétek? - kérdezte meglepetten, kikerekedett szemekkel.
- Igen… –válaszolom, csak befejezni már nem tudom, mert megszólal a telefonja. Elõkapja, megnézi, ki hívja majd szabadkozóan rám tekint.
- Bocsi ne haragudj, de ezt fel kell vennem. A bratyóm az –mondja, majd fel is veszi.
- Ne haragudj, Nauki, de sajnos valami fontos családi ügy miatt haza kell sietnem. Akkor holnap hányra jöjjek érted? –kérdezi bûnbánó arccal.
- Mondjuk, 9 óra megfelel? –kérdezem csalódott mosollyal az arcomon.
- Az tökéletes –vigyorog. Majd el is siet. NA, ez remek életemben elõször hozok pasit a banda lakba, aki esetleg mondom esetleg még be is jön nekem nem csak haver. Erre tessék le is lép. Bebattyogtam a hatalmas fekete ajtón majd behúztam magam után a többiek már elfoglalták helyüket és a szokásos dolgaikkal foglalatoskodtak. Kicsit befásult a csapat… mindig ugyan az a kerékvágás mostanában nincs semmi féle izgalom a banda életébe. Még rendes nevünk sincs… Ahogy így gondolkodom az ajtóban állva fülemet megüti az én keverõpultomból áradó zene szokásos hangja. Odapillantok… az ideg már gyilkol… az örök bajkeverõnk a banda személyi bohóca Marcus piszkálta a cuccaim. Eléggé felment bennem a pumpa a keverõpultom tabu ezt mindenki tudja. Odamentem, ránéztem eléggé csúnyán, rémülten rám pillantott mire elkezdett elõlem futni. Hagytam is inkább megnéztem nem csinált valami kárt esetleg. Szerencsére nem, örömmel tapasztaltam.
- Kupaktanács! –zengte be hangom a hatalmas épületet. Mindenki az úgymond tárgyaló szobának kinevezett helyiség felé vette az irányt igazából filmezõ szoba, de nagy ritkán nézünk filmet ott. Pedig van egy hatalmas vetítõvásznunk meg filmvetítõnk is amit a laptopra tudunk kötni. Mindenki elfoglalta a helyét, míg én velük szembe lábammal idegesen dobolva álldogáltam. Egyedül Marcus nem került elõ. El is küldtem érte Lorát. Elõ is kerítette, mint kiderült a kalandparkszerû tetõszerkezet Egyik kisebb zugában bujkált elõlem. Hát igen eléggé fél tõlem szegény egyszer megvertem, mert eltörte a limitált kiadású Michael Jaksonos CD-m. Azóta az értékesebb CD-imet otthon tartom tanulva a hibámból.
- Srácok van egy jó ötletem… - kezdtem bele a nemrég bevillanó õrült kis tervembe. Ijesztõ pillantásokkal jutalmaztak jól tudták, hogy amikor ezt mondom valami nagyon õrült dolog van a fejemben. Most sincs másképpen.
- Na, jó ne kímélj minket, minket fogod ezúttal összetörni? –nevetett Ty. Hát igen mikor legutóbb kitaláltam, hogy menjünk aqua parkba szegény Ty leesett az ugrótoron második emeletérõl és olyan szerencsétlenül ugrott, hogy bevágta a lábát az elsõ emeleti ugró micsodába a lábát. El is tört neki.
- Ezúttal talán megússzátok… - kezdtem bele nevetve – na, szóval az jutott eszembe, hogy nem sokára õszi szünet. Mi lenne, ha felmennénk apám hatalmas nyaralójába, a hegyekbe és ott töltenénk az egész hetet? Hm, na, ki van az ötlet mellett hadd lássam fel a kezeket! –nevetve fegyelmeztem õket. Mindenki feltette a kezét kivéve Megit.
- Megi mi kifogásod eme csodás ötlet ellen? –kérdeztem kissé parodizálva.
- Az õszi szünet hetében Pénteken 13.-a lesz. Nincs kedvem találkozni a maszkos halott táborozóval vagy valami más ijesztõ teremtménnyel –érvelt halál komolyan. Hát igen szegény lány elég babonás. Hosszas huzavona után biztosítottuk róla, hogy semmi ilyen dolog nem fenyegeti. Aztán rá is bólintott. Akkor már csak a nyaralót kell elkérnem. Mondjuk, úgyis odaadják szóval lényegtelen.  Elmentem lefürdeni majd utánam a többiek. Bebújtam a jó meleg ágyikómba. Az ágyam elég érdekes volt mivel egy kör alakú könyvespolc volt köré építve mintegy kisebb szobát lekerítve. Volt benne külön kis lámpa meg ki volt poszterekkel rakva az egész. Égõsorok voltak felszerelve nagyon otthonos volt. Mondjuk, az idõ nagy részét itt töltöm, és ha tehetem, mindig itt alszom. Ritkán járok haza. Mondjuk meg is van az oka. Olyan nyomasztó a légkör. Mindenhol a halott bátyám képei. A szobája az enyémmel szemben van. Minden reggel úgy kéne felkelnem, hogy szembesüljek, vele már nem ront át a szobámba és nem csikiz halálra reggeli ébresztés gyanánt. Itt aludva meg legalább van mellettem valaki. A szüleim is alig járnak haza csak aludni már szinte.
Reggel felkelve nagyot kordul a gyomrom. A konyhába menet egy árva lelket se találtam, mondjuk nem csoda ma nincs, suli mindenki alszik, amíg csak tud. Csináltam magamnak egy eper turmixot, megittam majd mentem fésülködni. A hajam egy copfba felkötöttem majd feltettem az egyik kedvenc fehér fullcapam, amin egy hatalmas kék halálfej díszeleg. Kispiráloztam a szemem, feltettem egy leheletnyi púdert, majd felvettem az egyik kedvenc élénk kék ujjatlanom fölé a fekete bõrdzsekim ehhez fekete csõnaci és fekete magas szárú Con verse valamint befûztem hozzá egy kék cipõfûzõt. Az összhatás nem is maradt el. A telefonom zsebre vágtam a diákigazolványommal és a személyimmel együtt. A bandalak és a lakáskulcsom se felejtettem el majd háromnegyed kilenckor kikecmeregtem a lak elé és leültem a fal tövébe. Meguntam a várakozást és bementem a fehér fülhallgatómért és elkezdtem zenét hallgatni. Mikor hallottam, hogy egy kocsi közeledik kikapcsoltam az amúgy is halk zenét. Felálltam, majd az érkezõ autóra pillantottam. Azt hittem már nem jön. Pillantottam az órámra. Hát igen már negyed 10. Késett.
- Szija, bocsi, csak volt egy kisebb baleset a fõutcán. A miatt elterelték a forgalmat.
- Semmi baj, a lényeg, hogy itt vagy. És mit terveztél a mai napra? –kérdeztem kíváncsian már voltam olyan randin ahol csak ültünk és semmi közös témánk volt és a csávó nem is tervezett semmit és halálra untam magam.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni a parkba, majd beülünk a bátyám éttermébe ebédelni. Õ hívott meg minket, aztán ha nem gond elmehetnénk moziba –vázolja fel a helyzetet, ami nekem roppantul tetszik. Jól hangzik és nem fogunk unatkozni.
- A bátyádnak van étterme? –lepõdök meg kis fáziskésés után.
- Igen, az Arany Fõnix az övé, és õ a fõséf –mosolyog nagyba. Beszállok, majd lassan elindulunk a parkba, eszméletlen sok mindenrõl beszélgettünk, de róla még alig tudok valamit. Csak úgy repkednek, a percek mikor elindulunk kifele a parkból az étterem felé. Belépve eláll a lélegzetem, gyönyörûen van berendezve minden. A színek harmonikusak ugyanakkor elképesztõen dominánsak, de mégse olyan harsányak. Keresztanyám lakberendezõ ragadt rám tõle valami azért. A pincér az asztalunkhoz kísér, ami ízlésesen meg van terítve. Egy váza fehér és vörös rózsa díszeleg az asztalon. Szépek, de én a kék rózsákat nagyobb elõnyben részesítem. Mondjuk magát a kék színt is, de szeretem az összes színt. Kivesz, egy rózsát majd felém nyújtja. Mosolyogva elfogadom. Nemsokára megérkezik a pincér, aki valószínûleg a bátyja mivel eléggé hasonlítanak.
- Üdvözöllek benneteket az Arany fõnixben. Az én nevem Kio, Matsuo bátyja vagyok. És ha nem tévedek, kegyed Nauki… Örülök, hogy megismerhetlek. Tessék, itt vannak az étlapok, bármit választhattok, az én vendégeim vagytok, és boldog szülinapot Matsuo! – kissé zavarba jön, de én viszont ledöbbenek. Ma van a szülinapja? Na, jó hülye kérdés ezek szerint.
- Na, de ne hozz zavarba… - jegyzi meg vörösen.
- Neked ma van a szülinapod?  - kérdezem még mindig ledöbbenve.
- Igen…
- Akkor sok boldogságot! –mondom mosolyogva. Az étlap tanulmányozásába temetkezek. Matsuo már rég választott én meg még végig se olvastam. Hm… elõételnek egy Miso levest kértem, fõételnek grillezett lazacot kértem zöldség körettel desszertet meg majd késõbb kérek. Miután leadtuk a rendelést nem is telt el sok idõ hozták is az elõételt, illedelmesen megköszöntem majd hozzá is láttam. Nagyon finom volt, bár nagymami Miso levesénél még mindig nem jobb. A fõételt frissen készítették szóval arra vártunk közben kellemesen eltársalogtunk. Az ételekrõl és az ízlésvilágunkról. Én az édes dolgokat jobban szeretem, bár ha a sós jobban esik, akkor azt eszek. De inkább édes párti vagyok. Kihozták a fõételt, azt is elfogyasztottuk majd úgy döntöttem, hogy desszertet nem tudok választani így rájuk bíztam mit kapok. Matsuo csak megmosolyogta az egészet. Mikor kihozták a desszertet leesett az állam. Egy hatalmas fagyi kelyhet kaptam gyümölcs öntettel és gyümölcsökkel. Volt benne eper, szeder, málna, narancs meg minden, ami finom… Jóízûen megettem, majd távozás elõtt megköszöntünk mindent. Már 2óra, de nekem a mozihoz nincs kedvem. Kissé elpirultam, mire Matsuo csak érdekesen nézett rám.
- MI baj? – kérdezte ijedten.
- Öhm ha nem baj nekem nincs kedvem moziba menni…- feleltem hatalmas zavaromban.
- Semmi gond… akkor mit szeretnél csinálni? –kérdezte nevetve. Hm, jó kérdés… de áh meg is van.
- Öhm lenne egy kérdésem… a bandával elmegyünk apám nyaralójába, az õszi szünetbe, ha lenne, kedved velünk jönni örömmel látunk téged meg az egyik haverodat is –nevetek fejemet vakargatva. Mikor feltekintek, szemei csillognak az örömtõl. Odalép, megölel, majd hevesen bólogatni kezd.
- Ezt igennek veszem – nevetek fel. Kézen fogom, majd még egy ötlet formálódik meg bennem.
- Hm, tudsz lovagolni? –kérdezem mosolyogva. Csak zavartan pislog.
- Nagyjából, miért kérded? – nem érti, szegény mit szeretnék, mondjuk honnan is tudhatná jobban mondva érthetné.
- A nagyszüleimnek van egy lovardája nem messze innen a kertvárosban az erdõ mellett, mi lenne, ha elmennénk, egyet lovagolni ismerek egy meseszép helyet.
- Nos, annyira lovagolni nem tudok, szóval légy szíves inkább hagyjuk –vakargatja tarkóját zavartan. Akkor ez kilõve.
- Mesélj egy kicsit magadról –kér meg óvatosan – Miért jelentkeztél a suliba? –telitalálat a legérzékenyebb pontom.
- Hát a bátyám miatt…- mondom zavartan.
- Akkor majd mindenképp találkoznék vele mert ha õ nincs nem találkozunk –lelkendezik de nem is sejti, hogy már nincs. Ó miért is sejtené…
- Õ már meghalt… - ejtem ki a szavakat akadozva és kissé szapora légvétellel.
- NE haragudj nem tudtam –mondta szabadkozva. Odalépett hozzám és gyengéden átölelt. Lehajolt hozzám, majd gyengéd csókot lehelt az ajkaimra. Mikor elváltunk kézen fogott és úgy mentünk a kocsihoz. Megkértem, hogy vigyen haza a banda lakhoz. Haza is vitt egy csókkal búcsúztunk. Mikor beléptem a lányok kérdõn néztek rám mire mindent elmeséltem nekik. Õk csak mosolyogtak és ujjongtak.  A nap további részében takarítottunk kicsit és mivel jövõ héten õszi szünet felhívtam apum és õ örömmel odaadta a házat. Bruce elvitt kocsival a kulcsért. Apu odaadta, mentünk is vissza, vacsoráztunk és már feküdtünk is le mivel holnap suli hisz kedd volt ma csak tanítási szünet volt karbantartás miatt. Reggel elkészülõdtünk majd mentünk a suliba. Remekül indult a napom és már örömmel vártam, hogy láthassam Matsuot a pasimat… a gondolaton elmosolyodtam. Mikor beértünk mentem volna fel a lépcsõn, míg a többiek a suli elõtt cigiztek mivel a suli területén az tilos. Elém állt Stefani az osztály picsája már bocsánat.
- De figyelj te cafka! Matsuo az enyém meg bánod még, hogy kikezdtél vele. Azzal lelökve a lépcsõn ott hagyott. Szerencsére nem estem nagyot így csak a fenekem-ütöttem meg. Az ebédszünet elkövetkeztével, Lorával mentünk ki az udvarra a szokásos helyünkre mikor megláttam Matsuot oda akartam menni hozzá de Stef odalépett és megcsókolta. Azt se tudtam mit szóljak… ennél már csak az volt rosszabb, hogy Matsuo rám nézett és tekintete sugározta a rémületet. Fogaskerekeim egybõl beindultak. Mi van, ha õt is szédítette mellettem és erre célzott az a senki házi csaj. Mikor Matsuo megindult volna felém én felrángattam szegény Rodgert közöltem vele, vigyen el innen. Felpattant látva hihetetlenül szomorú arcom felkapta a táskáját köszönt majd kézen ragadva húzott a parkolóba. Felpattantunk a motorra és el is hagytuk az épületet. Úgyis csak Osztályfõnökink lesz meg testnevelés. Majd kérünk igazolást. A banda lakhoz érve berohantam majd az ágyamba bedõlve keserves zokogásba kezdtem. Rodger lépteit hallottam meg. Beült mellém, hátamat simogatva nyugtatgatott. elmeséltem neki mi volt. Mire felhúzott és átölelt. Én átkaroltam a nyakát és úgy sírtam. Letörölte a könnyeim és engem óvatosan letéve otthagyott. Visszatért kezében egy gitárral mire elkezdett raj játszani valami szép dallamot és énekelt is hozzá. Ezt az oldalát még nem láttam. Kimondottan tetszik. Eldöntöttem Matsuo a múlt és töretlenül haladok elõre. Mikor vége lett a dalnak. Rodger odahajolt megölelt, majd megcsókolt én viszonoztam és boldogan dõltem be karjaiba. Utol is rét az álom. 

Nauki ágya valami hasonló:

http://www.duvetandpillowwarehouse.co.uk/blog/wp-content/uploads/librarians-room.jpg 
 

- Mi a kedvenc színed?

- Fekete és kék.

Aztán követte az újabb kérdés:

- Milyen típusú zenéket kedvelsz?

- Hát legjobban a Visual kei-t szeretem és a J-rockot.

Miután teljesen kifogyott a témákból, kisvártatva megkérdezte:

-Lenne-e kedved beülni valahová inni valamit?

-Jó ötlet ismerek errefelé egy kisebb kávézót. - feleltem kérdésére könnyedséggel, mivel régen sokat jártam effelé a kávézó felé, amikor volt egy kis szabadidõm a suli és nagyapa kiképzése között. – Ez egy kis hagyományos japán vendéglõ. Nagyon hangulatos. Remélem tetszeni fog neked!

Bementünk a vendéglõbe és leültünk. Mivel tényleg hagyományos volt a kávézó (vendéglõ), ezért suwari-ban kellett ülnünk egy kis földszintes asztalkánál. Láttam hogy Liz-nek tetszik, ugyanakkor nagy érdeklõdéssel tekingetett, mivel látszott rajta hogy nem nagyon volt még hagyományos japán vendéglõben.

- Milyen érdekes! – jegyezte meg. - De nagyon hangulatos kis hely. Nagyon tetszik nekem. – mosolygott. – Te sokat jársz ide?

- Hát mostanában nem voltam túl sokat. De régen amikor kisebb voltam, sokat jártam errefelé amikor hazafelé mentem a suliból. Chiyou néni a tulajdonosa nagyon kedves asszony. – mosolyogtam rá. – Sokat szoktam beszélgetni vele. Õ volt az az ember akihez a legközelebb álltam. Szinte olyan mintha a nagyim lenne. Õ szokta ellátni a sebeimet, amikor itt voltam.

- Sebeket? – kérdezte Liz meglepõdve.

- Igen. Nagyapa kiképzésén szerzett sebeket.

- Kiképzés? – kérdezte még jobban furcsálva a dolgot.

- Igen. – mosolyogtam. – Samurai kiképzés.

Láttam Liz arcán az értetlen tekintetet.

- Látom nagyon furcsálod amit mondtam.

- Kissé igen. – jegyezte meg kissé zavartan. – Elmesélnéd nekem?

- A szüleim meghaltak, amikor 3 éves voltam. A nagyapám vett magához és õ nevelt. Majd 5 éves koromtól fogva elkezdett kiképezni ugyanolyan módszerekkel, mint a samurai gyerekeket. Suli után mindig haza kellett mennem és a kiképzést csinálni. Nem voltak soha barátaim, mert nem volt idõm rájuk soha. Ha hívtak valahova, nem tudtam menni, mert a kiképzés minden szabadidõmet elvette. Mindenki elzárkózott tõlem és ezért én is bezárkózott lettem. Csak a kiképzésre és a tanulásra koncentráltam. És Chiyou néni tartotta bennem a lelket.

- És a sebeid? Ennyire durva kiképzés lett volna?

- Igen. – mosolyogtam. – De a legtöbb seb a büntetések miatt van rajtam.

- Büntetés. – kerekedtek ki Liz szemei.

- Igen. Ha valamit nem jól csináltam, a nagyapám megbüntetett és elvert egy bottal. – mosolyodtam el kissé.

Ekkor felhúztam a pólómat és megmutattam az egyik sebemet, ami az oldalamon volt. Egy 10 centi hosszú vágás a bordáim közelében.

- Nagyjából ilyenekkel van tele a hátam.

-Hát apukámmal élek egyedül,anyám meghalt egy autóbalesetben még régen.-halkan sóhajtok egyet.-Apám elég sokat dolgozik így ,elég szabadon fog és elmehettem bulikba meg ilyesmi helyekre..nem nagyon tudja hogyan kell egy tinédzser lányt nevelni,bár nem is adok neki rá okot hogy ezzel foglalkozzon!-mondom és halkan kuncogni kezdek. Akira csak mosolyog.

- Liz!Lizzie hol vagy? - kiabált egy lány.
- Úgy látszik keresnek! – mondtam Liz-nek.
- Igen,jobb ha megyek!  - mondta és a táskájából kivett egy cetlit és ráírta a számát. – Tessék majd hívj! - adta a kezembe és megpuszilta az arcom.

Én erre kissé elpirultam. Aztán Liz elment a barátnõivel. Én sem maradtam tovább. Elindultam a házba és ott bent az ajtó felé vettem az irányt. Már majdnem odaértem  amikor az egyik ismerõsöm oda kiabált nekem:

-         Hé Akira! Gyere ide! Nagyon jó a buli! – közben ráhúzott a sörére. – Gyere van itt pár lány! Biztos tetszenének.

-         Majd Máskor! – válaszoltam és kimentem az ajtón.

Fél óra múlva már otthon is voltam. Halkan nyitottam be és körülnéztem. Sehol sincs fény.

-         Nagyapa már alszik. – mondtam és bementem a konyhába.

Kinyitottam a hûtõt, kivettem a tejet, öntöttem magamnak egy nagy pohárral és elkezdtem meginni. Közben nagyapa kijött a szobából.

-         Nem érezted jól magad azon a Partin Akira? – kérdezte nagyapa.

-         Áá! Jó estét nagyapa. Hát nem az én stílusom ez az egész.

-         A kiképzésed már véget ért 15 éves korodban. Miért nem mész és élvezed a fiatalságodat?

-         Nem az én világom. – ittam ki a tejet a pohárból és lettem az asztalra. – Jóéjt nagyapa! – indultam a szobámba.