Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Eshii2017. 06. 01. 23:35:37#35103
Karakter: Silas Cherico
Megjegyzés: ~ kezdés


"Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek."
Jakab 2:19

Biztos kezekkel fogom a fiú arcát, ki lehunyt szemekkel szuszog. Egyedül van immár testében, ő uralja újra, a megviselt arca, fájdalmas sebei s lelki megpróbáltatásai pedig az idő kerekével begyógyulnak, vagy enyhülnek. Sajnos azt nem mondhatom, hogy teljesen kiheveri, mert a lelke mélyén mindig ott lesz egy tüske, amitől nem tud szabadulni. Az persze már rajta múlik, hogy megtanul együtt élni vele, vagy sem. Az én dolgom itt ért véget, többet nem tudok érte tenni, sajnos.

Fáradtan ülök le a család nappalijában, míg ők fiúkkal vannak elfoglalva. Kezemben a kis bibliám, másikban pedig egy aprócska ceruza. Most is sikerült. Újra sikerült. Nem szabad feladnom, folytatnom kell, ha hét tengeren túlra vigyen is utam egy munka miatt. Halk, boldog nevetés hangzik az emeletről, ami az én szívemet is megmelengeti. Igen. Ezért kell ezt folytatnom, továbbra is. A boldog pillanatokért, az egymásra találásokért.

Vajon számolnak ezzel a démonok? Jelenlétük tönkretesz mindent, de a kudarcok oly virágokat nevelnek a családtagok szívében, melyet többet senki és semmi nem tud letépni vagy eltaposni. Néha irigylem őket eme szeretetért, amit én magam csak az Úrral szemben tudok tanúsítani. Embertársaimat egyformán szeretem, vagy vetem meg: sok különbség nincs közöttük számomra. Egyedül talán Bertha az, ki szívemnek kedves személy, mint egy testvér. Mégse tudok vele mindent megbeszélni, ami inkább az én hibám. Ő elfogadó, megértő, remek szolgája az úrnak és az egyházközösségnek. Én azonban túl magamnak való vagyok ahhoz, hogy megnyíljak előtte gondjaimmal és gyengeségeimmel. Szerencsére őt ez soha nem zavarta, türelmesen kivárta mindig, míg magamtól mentem hozzá bajommal.

- Atyám! – Az asszony hangjára felkapom a fejemet, s felé nézek. Szemein még látszik, hogy nemrégiben örömkönnyeket hullajtott, ajkai pedig boldog mosolyra húzódnak szüntelen. – Hogy hálálhatnánk meg?

- Nekem – kérdezem, míg mellkasomra helyezem szabad kezemet. – Nekem sehogy. Nem sikerült volna, ha Alexis nem olya erős és kitartó – közlöm vele a tényt, míg elpakolom kis Bibliámat a ceruzával együtt. – Azonban ha megfogadnak egy tanácsot… - pillantok felé, miközben felállok.

- Persze, többet is!

- Ha a férje újra az Államokban tudna dolgozni, az megkönnyítené a dolgokat. Alexist megviselte, hogy olyan hirtelen költöztek Brazíliába. Bár tudom, hogy a férje munkája miatt tették, a fiúk emiatt csak még jobban őrlődött. Most pedig, hogy egy ilyen élményen van túl, talán jobb lenne neki az ismerős környezetben lábadozni és megerősödni.

- Igen, igaz, ezt már beszéltük a férjemmel.

- Remek – lapogatom meg a nő vállát. – Akkor én megyek is utamra. Ha visszaértek, küldjenek egy szép képeslapot.

- Miért atyám, maga még marad? – néz rám döbbenten. – Mi lesz a hívekkel odahaza?

- Akad még itt dolgom. Emellett nem vagyok jó abban, hogy huzamosabb ideig egy helyen maradjak, ezért se voltam csak kisegítő az egyházközösségüknél – teszem hozzá. – Vigyázzanak magukra.

Igaz, hogy Alexis miatt jöttem Brazíliába, de az egyház nem szabta meg, hogy meddig maradhatok. Valahogy nem szeretnek belebeszélni az ördögűzésbe, kivétel, ha már nagyon elhúzódik. Szerencsére ez az eset két hetet is alig vett igénybe, de csak azért, mert a szülők hamar belátták, hogy ehhez pap kell. Persze, így se volt a helyzet rózsás. Az ördögűzés ugyan olyan megerőltető volt, nem járt kevesebb munkával. Így is megfordult a fejemben, hogy elveszthetem, de szerencsére csak egy röpke gondolat volt, nem több. A démon se szagolta ki, így végül győzelmet arattam.

Csak ez számít, s csak ez fog. Ez a lényeg: egy megmentett lélekkel több.

×××

A tömegközlekedés katasztrofális, egy gombostűt is nehezen lehetne leejteni a sok ember között. Meleg van, fülledt meleg, én viszont nem szabadultam meg a reverendámtól. Nem öltözhettem át a család lakásán, nem is készültem rá. Érzem, hogy a bokámon csordul le az izzadtságom, a szám pedig kiszáradt a nagy folyadékhiánytól. Ha jobbra nézek egy idősebb asszony bámul engem érdeklődve, balról pedig iskolás gyerekek figyelik minden mozdulatomat. Itt is komolyan veszik a vallást, mikor felszálltam két ember is felajánlotta helyét, de egyet se fogadtam el. Persze miután meghallották spanyollal dúsított kevéske portugál tudásomat, nem erőltették tovább a dolgot. Szerencsémre.

Mikor leszállok, boldogan szívom be a kissé elviselhetőbb fülledt levegőt. Itt tartózkodásom óta se tudtam még a jellegzetes időhöz hozzászokni, főleg, hogy mindig is a hidegebb évszakokat részesítettem előnyben. Akkor felvehettem munkán kívül a bőrkabátomat, amit úgy szeretek. Még ide is magammal hoztam, bár nem is volt más választásom, hisz nem volt semmiféle csomagmegőrzőm vagy kis eldugott garázsom, amibe felesleges dolgaimat tárolhattam. Ilyen az ördögűzői élet, úgyse maradok egy helyen sokáig, felesleges a sok kacat.

Mielőtt betérnék az eldugott papszállóra, megállok egy bódénál és veszek egy karton cigit. Olyan olcsó itt, mintha mennyországban lennék. Bár ez azzal is jár, hogy többet szívok, így közelebb kerülök ama állapothoz, amit a legtöbb hívő úgy vár. Tüdőrákkal, mondjuk. Piszkosul csúnya halál lenne, minden démon elégedetten röhögne kátrányos markába. Ez a kép se riaszt vissza, rágyújtok.

Kicsit odébb állok csak a bódétól, ami újságot is árul. Nincs kedvem még visszatérni a szállóra, úgyse lehet odabent rágyújtani. Inkább figyelem az embereket, hisz itt akad mindenféle. Őslakos, betelepült, keverék, ilyen is meg olyan is. Roppant mód élvezem a fajunk eme keverékét. Fél szemmel azért a bódéra pillantok, ahol egy férfi nézegeti a napilapokat egy ásványvízzel a kezében. Meleg van, fontos a folyadékpótlás, igaz. Majd iszom valamit, ha visszaértem. Egyelőre alkohol nélkülit, majd ha lesz energiám, este keresek egy szimpatikus bárt.

Mielőtt elindulnék, még egy utolsó pillantást vetek a bódéra. A férfi épp fizet, s valamiért ő is felém tekint. Kicsit oldalra fordul, így meglátom a jellegzetes gallérját. Oh, elhivatott munkatárs? Biccentek neki egy köszönésképpen, majd elindulok a szálló felé. Ha minden igaz, ő is ott lakhat, bár nem láttam még. Csodálkozom rajta? A portáson kívül kit tudnék megnevezni az intézményből? Az nem számít, hogy hány Miguel, Pedro, Gabriel meg ehhez hasonló tipikus névvel ellátott férfi lakhat egy helyen. Szóval igazából egyet se tudok megnevezni. Mindegy is, csak hagyjanak nekem annyi meleg vizet, hogy langyos legyen a tusolóban.

×××

Az államokban hamar megtanultam, hogy egy pap maximum papírzacskóból ihatja csak a jól megérdemelt alkoholos üdítőjét. Mivel tudom, hogy a legtöbb társam megvetné, ha beülnék a társalgóba a sörömmel, inkább megkímélem őket tőle. Bár sejthetik, hogy mire készülök, hisz elégedett képpel lépdelek végig a folyosón, egyik kezemben egy zacskóval, a másikban pedig egy kis étteremből vett torresmóval. Mióta itt lakom, rákaptam, hisz isteni sörrel. A brazilok és így fogyasztják, bár általában egy meccs előtt. Én magam nem vagyok nagy focirajongó, így ezt kihagyom.

Kényelmesen elhelyezkedem az ágyamon, kezemben egy nyelvkönyvvel és próbálok portugálul pár dolgot megtanulni, miközben sörrel és torresmóval öblögetem tudásomat. Az ablakom nyitva van, de így is eléggé nagy meleg tombol a szobámban, még egy szál alsóban is legszívesebben lemarnám magamról a bőrt. A fejem is kezd elnehezedni, így inkább lerakom a nyelvkönyvet, felhörpintem az utolsó korty sörömet, lenyelem az utolsó falatokat, majd próbálok aludni.

Nagyot sóhajtva kelek fel végül az ágyamból. Már órák óta forgolódom, a meleg elviselhetetlen még a nyitott, szúnyoghálós ablak mellett is. Most jött el az ideje annak, hogy a mogorva portás apró kis ventilátorát kölcsön vegyem meghatározatlan időre. Úgyis mindig olyan marha elégedetten bámult a kis lyukból, míg én izzadtságban lubickolva beléptem az épületbe. Pluszba soha nem akarta megérteni az angolom, a latinom, se a spanyollal dúsított portugálom. Kicsinyes és gyerekes ez, de míg ő hazamehet egy nagyobb ventilátor alá dögleni, nekem be kell érnem a szálló egyik legmelegebb szobájával. Majd meggyónom s Isten megbocsátja. Hamar feltalálom magam, megtalálom a portás kis lyukhoz tartozó kulcsot, belépek, kihúzom a ketyerét a konnektorból, a hónom alá csapom, s boldogan távozom.

A folyosón vagyok már, a szobámtól nem messze, szinte érzem már, ahogy a kis asztali ventilátor a testemet csapja szelével, mikor kinyílik egy ajtó nem messze előttem. Egy velem egy idősnek kinéző férfi lép ki rajta, majd néz pontosan rám. Míg az ő tekintete a hónom alatt szorongatott ventilátoron állapodik meg, én az arcát fürkészem. Nem ő vásárolt a bódénál a minap?

- Sajnálom, de az úr csak egyet adott ma a híveinek. A többi elfogyott – paskolom meg fél kézzel a masinát mosolyogva. Angolul szólok hozzá, s látom rajta, hogy érti. Nem néz rám nagy szemekkel, hogy mi bajom van, hanem mindent sejtően mér újra végig, hogy aztán enyhén felvont szemöldökkel a szemeimbe nézzen a gyér, kintről beszűrődő fényben.

- Azt is a portásnak – jegyzi meg végül, mire én felszisszenek. – Azonban neki az most nem kell.

- Így van! – helyeselek bólogatva. – Akkor kiélvezem az új szobatársam társaságát. Jó éjt, senhor padre – intek neki, majd megyek is tovább. Illendő lenne bemutatkozni, de akkor könnyebben tudna bemártani. Azt meg érthető módon, nem akarom, hisz most kapott rajta egy kis lopáson. Mármint vissza fogom adni, amint nem lesz rá szükségem, visszarakom. Mondjuk reggel.

Szerencsére miután megtalálom a tökéletes szöget a ventilátornak, máris könnyebb aludnom. Persze egy hidegebb szobában, betakarózva biztosan sokkal jobban esne, de nem lehet válogatós az ember fia, főleg ha pap.

Reggel a szokásos időben kelek. Szinte már ébresztő se kell hozzá, a belső órám percre pontosan felkelt, akármilyen fáradt vagyok. Sajnos ennek megiszom mindig a levét, ha úgy adódik, de alapjáraton értékelem érte a kis biológiai rendszeremet. Főleg, hogy így visszacsempészhetem a ventilátort a portásnak, mielőtt beérne és keresné. Hisz tuti fogja.

Miután elrendezem a dolgaimat, úgy döntök, hogy kiveszek egy szabadnapot. Nincs munkám, legalábbis egyelőre, így bevethetem magam a városba. Úgyse akadt még időm szétnézni, úgy igazán. Ezért is szeretem a munkámat, különböző helyekre juthatok el. S nincs is jobb egy kifárasztó sétánál egy sikeres ördögűzés után. Megnézem az árusokat, pár híresebb építményt, de a gettókba is elvisz az utam. Nem félek, gallérom láttán senkinek nincs kedve üres zsebembe nyúlni. Jól tudják, hogy csak annyival vagyok gazdagabb tőlük, hogy egy napos buszjegyre teljen. Tisztában vagyok a veszélyekkel, hogy akad közöttük olyan bűnöző, akit ez se érdekel, mégis kockáztatok. Miért? Mert az utolsó templom közelében láttam egy férfit, aki rossz rézést keltett bennem. Nem indulhattam utána, hogy megszállták e. A ruházata alapján középosztálybeli volt, s ha nem emeli rám a tekintetét, s nem látom ajkát, ahogy elsuttogja nevemet, fel se merült volna bennem semmi.

A gettó azért fontos, mert megmutatja milyen egészséges a város. Mindenhol vannak szegények, hol több hol kevesebb létszámmal, de az számít, a lelkük mennyire tiszta. Ha túl sok a megszállott, akkor a várossal komoly gondok vannak. Ritka az ilyen, de megesik. Vannak fertők a világban, amikre odafigyel az egyház. Olyankor több ördögűzőt hívnak össze, akik megtisztítják a várost. Nem nagyon foglalkoznak a problémai gyökereivel, az túl sok munka lenne. Ilyen ez: mint a tinédzserkor pattanásai. Kinyomsz egyet, új jön a helyére.

Amit látok nem lep meg, de elkeserít. Nem kell sokat járnom a szegények között, hogy fel tudjam mérni a helyzetet. Nem rózsás, szépen fogalmazva. Így már biztos vagyok abban, hogy a városközpontban látott férfi is egy volt közülük s Alexis gyors s hirtelen megszállását is jobban megértem. Mivel egyedül nem tudok sokat tenni itt, úgy döntök, hogy visszatérek a szállóra és jelentem a helyzetet.

Egész úton azon gondolkodom, vajon mit fognak erre szólni. A legutóbbi alkalommal igen nehezen tudtam kikönyörögni, hogy küldjenek még pár társat mellém. Igaz, jobb szeretek egyedül dolgozni, de ismerem a határaimat. Nem tudok egy várost egyedül megtisztítani, akármennyire is szeretném. A csapatmunka nem az erényem, sőt… talán emiatt nem akarnak soha segíteni? Egyik ördögűző se akar arról hallani, hogy Silasszal dolgozzon? Ez tuti soha nem derül ki.

A szállóra érve rögtön intek a portásnak, aki a reggel visszacsempészett ventilátorral csapatja magát. Mennék én tovább is, hisz eddig se méltatott egy szóra se, de megállít.

- Padre Silas. – A nevem hallatán rögtön megállok s enyhe döbbenettel a képemen nézek vissza a férfira. Nem teljesen értem mit mond, de egy nevet felismerek a portugál szavak között. Padre Pierro. Ő az, aki mindig felhív, hova kell mennem. Mondhatni ő a közvetlen felettesem, mióta Thomas atya… nos, eltűnt.

- A szobámban vár? – kérdezek rá angolul. Annyira meglep az ittléte, hogy még ama kevéske portugált is elfelejtem, amit tudok.

- Ele está na sala de estar. – feleli nyugodtan, míg én gondolkozom mit is mondott. A nappaliban, remek. Végig simítok az arcomon, letörölve az izzadtságcseppeket, majd gyorsabbra veszem a tempót. Miért van itt? Komolyan, még nem is láttam, máris egekben a vérnyomásom. Amint belépek a nappaliba, ami igazából egy kis társalgó, egy öreg tévével, pár kanapéval, fotellel, székkel és asztallal, rögtön kiszúrom kopasz fejét. Azonban nincs egyedül, valakivel beszélget. Csak akkor ismerem fel, mikor közelebb érek, s egy hajszál választ el attól, hogy ne nevessek fel kiakadva. Ez az a férfi, akivel az este összefutottam, miközben épp kölcsönvettem a ventilátort. Remek.

- Pierro atya – állok meg felettük, mire mindketten rám emelik tekintetüket, némán. Portugálul beszéltek, ebben biztos vagyok, mert nem nagyon értettem belőle semmit se. Az idősebb férfi szeme végigmér, megállapodik a galléromon a tekintete, majd mielőtt bármit szólna, közelebb hajol s beleszagol a levegőbe.

- Sikerült. Nem bűzlesz az alkoholtól, csak a cigarettától. A tüdőrák fog elvinni, fiam – közli velem nemes egyszerűséggel, míg én nagyot sóhajtva fogok meg egy közeli széket s húzom oda hozzájuk. Mindketten egy-egy kényelmes fotelben terpeszkednek, így nekem nincs hely.

- Ma akartalak hívni. Azonban úgy látom, feleslegesen – ülök le, míg futó pillantást vetek a harmadik főre. Világosban még erőteljesebb kisugárzása van.

- Érico atya hívott – mutat a férfira. – Nem tudom ismeritek e egymást.

- Futólag – válaszol helyettem is. – Vele kell majd dolgoznom?

- Tessék? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.

- Jó pár hete jelentettem az egyháznak, hogy egyre több a démoni megszállás. Egyedül nem bírtam velük, akárhogyan is próbálkoztam - ecseteli, míg engem néz.

- Oh – hajolok előre rögvest, ahogy rájövök, miről is van szó. – Jártam ma az egyik gettóban. Ne kérdezze melyikben, magam sem tudom keleti volt e vagy nyugati. A lényeg, hogy elég sok szenvedő szerencsétlent láttam.

- Sok akad közöttük, akik már nem szenvednek… mert már egybe olvadtak a démonnal – feleli komoly arccal, majd Pierro atyára néz. – Ez történik, ha nem veszik komolyan a jelzéseket. – Oké, nem tudok semmit erről a férfiról, de máris szimpatikus.

- Én szóltam a feletteseimnek – emeli fel védekezően a kezeit az idős férfi. – Az már más dolog, hogy mindegyiket kiveri ettől a témától a víz.

- Pedig egy ördögűzésen se vettek részt – kotyogok közbe. – Ezért jöttél akkor? Hogy közöld velem, újabb munka vár rám, a nehezebb fajtából? – érdeklődöm gúnyos mosollyal, míg az atya sóhajt egy aprót, majd bólint. – Egy telefon is megtette volna.

- Eléggé komoly az ügy, személyesen jobb az ilyet felvázolni – jegyzi meg Érico halkan, hisz pár pap lép be a társalkodóba. – A városunk soha nem volt megszállás mentes, hisz ennyi ember mellett az kész csoda lenne. Azonban az megmagyarázhatatlan, hogy az utóbbi időben miért növekedtek meg a démonok száma ily módon.

- Nem csak itt van ez így – vallja be kelletlenül Pierro, mire mindketten döbbenten nézünk rá, s várjuk, hogy folytassa. – Több másik városból jelentettek hasonlókat… nincs elég ördögűzőnk a feladatra. Talán emiatt is késett a segítség, Érico atya. Azonban ne féljen, lehet csak egy társat kapott, de Silas eléggé jó a szakmájában.

- Ez az első alkalom, hogy dicsér, atyám! – játszom el a ledöbbent fiatalt. – Igen komoly lehet a gond, ha így biztat a jó munkára. Attól tartok, ha itt befejezem, mehetek tovább. – Nem kell felelnie, látom az arcán, hogy ez így van. – Sebaj.

- Ma még maradok, ebben a szállodában el tudnak mindketten érni – vesz elő két kártyát, majd elsőnek az előtte ülőnek nyújtja át, aztán nekem. – Nem tudok segíteni másban, egyelőre. Azonban mégis, ha bármi van, értesítsenek. Ha mást nem is érek el ezzel, esetleg az egyház talán megfontolná azt az ördögűző tanfolyamot.

- Kész csoda lenne – motyogom az orrom alatt. Fél szemmel látom, hogy szúrósan méreget, de nem érdekel. –S mi van az apácákkal?

- Mi lenne velük? – kérdez vissza Pierro.

- Közöttük is akadnak ördögűzők, ha jól tudom – szólal meg Érico, amitől egy elismerő mosoly kúszik arcomra. – Nem is rosszak. Úgy hallottam, hogy az Egyesült Államokban van egy apácarend, ahol komolyan űzik az ördögűzést.

- Beatrix apátnő remekül vezeti, és kemény asszony – bazsalygok az emlékeken. Szóval igaza volt Berthának, mikor azt mondta, hogy híres helyre vetett a víz, ahol komoly segítséget kaphatok. Még itt, Brazíliában is hallottak róluk. Ha megint írok neki levelet, ezt biztos belefonom, dagadjon a keble a büszkeségtől.

- Oh, ne is beszéljünk arról az agyafúrt nőszemélyről - sóhajtja Pierro. – Nem hinném, hogy apácákat küldenének a segítségetekre, ha elakadtok.

- Reméljük nem fogunk elakadni, azonban nem hinném, hogy gond lenne azzal, ha a női társaink is járhatnák a világot és segíthetnének – jegyzi meg a leendő társam, továbbra is nyugodtan.

- Inkább maradjunk az itteni problémáknál, erről akkor beszéljünk majd, ha megoldódott. Én magam nem tudok annyi mindent mesélni neked Silas – fordul hozzám -, de Érico atya biztosan pótolja eme hiányosságot, amint elmentem. Az pedig, most lesz.

Búcsúzkodunk még egy darabig, megfogadtatja velünk, hogy minden fejleményről jelentünk neki. Miután kiteszi lábát a nappaliból, egyedül maradok az immár társammá előléptetett férfival. Jobbnak látom a széket elhagyni, s vele szemben leülni a fotelbe. Méreget még, s nem vagyok benne biztos, hogy elégedett azzal, amit kapott. Azonban ő kérte, ez van, meg kell szoknia, ahogy nekem is.

- Elsőnek szerintem mutatkozzunk be illedelmesen – szólal meg. – Érico Emanuel Fraga vagyok, brazil lakos és ördögűző.

- Örvendek a találkozásnak Érico atya – hajolok előre. – Silas Cherico vagyok, amerikai-olasz keverék, szint úgy ördögűző. Alig várom, hogy beavasson a részletekbe s neki is állhassunk dolgozni.

- Mindig ilyen türelmetlen? – kérdi engem méregetve.

- Csak ha munkáról van szó. Fontos az idő, nem igaz? Így is lesznek, akiket nem tudunk megmenteni. Szeretném a számokat a lehető legalacsonyabban tartani. Nehezen viselem a kudarcot – teszem még hozzá.


Morticia2016. 11. 06. 13:42:53#34747
Karakter: Lysander Lyonwood
Megjegyzés: Titkáromnak


Dolgozószobám rejtekén élvezem az áldott csendet, melyet nem tör meg más, mint mély lélegzetvételeim, melyekkel mélyre szívom az ízesített füstöt, s mikor kiengedem azt résnyire elnyíló ajkaim között. A halk koppanás, mit a hamutartóhoz érő, hosszú, feketére mázolt körmeim hallatnak. Lehunyva tartom szemeimet, nincs szükségem az általuk adott látás képességeire. A lényeg, mit tudni akarok, úgysem odakint, hanem idebent van.
Mikor újfent megtalálom az ihlet elejtettnek hitt fonalát, áthelyezve testsúlyom a billentyűzetre csúsztatom ujjaimat, azonban szemeimet még mindig nem nyitom ki. Felesleges mozdulat, lévén, az elmúlt esztendők alatt tökélyre fejlesztettem gépírás tudásomat, minek köszönhetően az elmémben kialakult képet nem zavarják meg a valóság árnyalakjai.

Mi számomra pillanatoknak tűnik csupán, valószínűleg órákban mérhetővé nyúlt. Halk kopogásra, majd pedig a nyíló ajtó jellegzetes nyikordulására leszek figyelmes. Felesleges lenne megfordulnom, a bemerészkedő jelenlétét enélkül is tudom. Egyetlen egy ember mer megzavarni munka közben.

-Gyors légy. Nem érek rá. – szólalok meg csendesen, miközben elnyíló ajkaim közé újabb szál cigarettát illesztek. Egyetlen lágy mozdulattal meggyújtom, majd pedig a székkel megfordulva szembe nézek a férfival. Semmi különleges nincs benne. Gondosan rövidre nyírt, fekete haj, néhol ősz szálakkal. Barna szem, fáradt tekintet, semmitmondó arc. Vékony, izmot talán sosem látott test, melyet fekete öltönnyel, s vakítóan fehér inggel próbál ellensúlyozni. Hiába, nem éri el a hatást, miszerint komolyan vegyem csak ez alapján. Bár, tekintve az általa elért sikeres tárgyalásokat, másoknak talán impozáns megjelentést kölcsönözhet…

-Tudod, két napja megvolt a temetés…Így ideje lenne, ha felvennél magad mellé egy új titkárt.
-Nincs szükségem rá. Gideont is csupán a kora miatt nem rúgtam ki.
- Hogy nincsen? Általában, ha valaki nem szól rád, már meg ne sértődj, enni és aludni is elfelejtesz. Én pedig, veled ellentétben, nem a kiadóban lakom, hogy folyamatos felügyeletet tudjak biztosítani a számodra.
-Akkor vegyél fel magad mellé egyet, ugráltasd őt. Nekem mint mondtam, nincs szükségem rá.
-Már feladtam a hirdetést.
-Töröld.
-Hiába, az elmúlt egy nap alatt több, mint harminc jelentkezőnk akadt. Nézd át az önéletrajzokat, kérlek, és mond meg, kiket hívjak be.
Elnyomom a szálat, s ugyan azon mozdulattal újat illesztek az ajkaim közé.
-Felesleges időpocsékolás. Hívd be mindet.
-Mindet? Mégis, miért?
-Mert azt mondtam? – kérdezem vissza magamban egyre türelmetlenebbül. A képernyő jobb sarkában lévő órára nézek. Reggel nyolc óra…Hm…- Ma délután négykor jelenjenek meg. Aki nem ér rá, kiesett. Így is jócskán többen vannak, mint kellene.
- De szeszélyes vagy. Az előbb még nem akartál, most pedig adj uram de máris… -sóhajtja pimaszul, miközben halvány mosoly játszik az ajkain. Másnak nem nézném el ezt a szemtelenséget, azonban ő kivétel. Tudja is, ezért mer velem dacolni…
-Meggondoltam magam, mivel amilyen makacs vagy, nem hagynál nyugton, míg meg nem győzöl az igazadról. Megkímélendő mindkettőnket a hosszas párbeszédtől, érvek és ellenérvek millióitól, inkább elfogadom a dolgot… Ha ideérnek, értesíts. Most pedig… -a beszélgetést befejezettnek nyilvánítva újfent a képernyő felé fordulok. Még hallom, ahogy kattan a zár, utána pedig már csak a billentyűk vad pergésének hangja töri meg az általam oly nagyra értékelt csendet.

***

Esküdni mernék rá, miszerint csupán alig egy perce távozott, mégis már megint a szoba levegőjét rontja.
-Elfelejtettél valamit, Nathaniel? –kérdem rá sem pillantva, a munkámra koncentrálva.
-Legjobb tudomásom szerint nem. Csupán szólni akarok, hogy néhányan megérkeztek.
-Megérkeztek? – kénytelen-kelletlen elszakítom magam a már majdnem kész regényemtől.
-A jelentkezők. Negyed óra múlva négy és mind a recepción várakozik. Kérted, hogy szóljak, ha az épületben tartózkodnak.

Az órára pillantok. Igaza van. Mélyet sóhajtok, bal kezemmel a cigarettásdobozomért nyúlok, a zsebembe süllyesztem, majd pedig felállok mahagóni asztalomtól.

-Nos, ne várassuk meg a drága jelentkezőket.
-Ne? Te is ott leszel? – szemei tágra nyílnak, akárha azt állítottam volna, miszerint a Föld nem kerek, hanem lapos.
-Igen. Végül is, nekem szánsz egy árnyékot. Jobb, ha magam választom ki.
-Ebben van valami…-nyögi nehézkesen. Nocsak, nyolc év után úgy tűnik, sikerült még neki meglepetést okoznom.
Mire leérünk a két szinttel lejjebb elhelyezkedő recepcióra, sikerül úrrá lenni megdöbbenésén. Gyors fejszámolást tartok. Harminc jelentkezőből húsz tolong most a fehér falak között. Nők, férfiak, idősek és fiatalok egyaránt.
Amint leérek a lépcsőn, automatikusan minden szem rám szegeződik. Egyáltalán nem zavart sosem a figyelem, így minden szívbaj nélkül nézek farkasszemet a kisebb tömeggel.
-Üdvözlök mindenkit. A nevem Lysander Lyonwood. Nem akarom sem az Önök, sem pedig a saját időmet felesleges szócsépléssel rabolni. A nőknek köszönöm szépen, miszerint idefáradtak, azonban mindennemű tiltakozás nélkül legyenek szívesek elhagyni a termet. Hívjanak taxit, amennyiben szükséges, a recepciós úr megadja a számlázási címünket…
Hirtelen zsivaj támad, elégedetlen hangok kakofóniája. Rengeteg miért, ez nem tisztességes, s egyéb mondatok hangzanak el áldatlan összevisszaságban.
-Mindennemű tiltakozás nélkül! – emelem feljebb a hangom, mire hirtelen csend támad.- Köszönöm. Nos, az urak kérem, kövessenek. Sarkon fordulva elindulok jobb kéz felé, a konferenciatermek felé. Mivel a jelentkezők zöme a gyengébbik nemhez tartozott, így egy kisebbre esik a választásom.

Kinyitva az ajtót belépek a helyiségbe. A közepén egy hatalmas tölgyasztal, körülötte székek. Az asztalfőn lévőt elfoglalom, majd pedig megvárom, míg mindenki eképpen cselekszik.

-Nos, vágjunk is  bele. Mindenki kap két percet, hogy elmondja, miért őt kellene választanom. Kezdjük jobb kézről.

A középkorú úr megköszörüli a torkát, s belekezd…Öntömjénzés, dícséretek, hamis állítások sora. Untatnak csupán. A legutolsó jelentkezőhöz ér a sor. Ahogy látom, a többi jelentkezőhöz képest szemtelenül fiatal. Erről árulkodik arcának minden vonása. Nem festi a szőke haját, ez első ránézésre is látszik a több színárnyalatból. Hihetetlenül kék szemei szinte vonzzák a tekintetet, amikor pedig megszólal, az elmúlt harminc percben először, sikerül felkeltenie a figyelmemet.

 

- A nevem Gilbert Cook. 25 éves vagyok. Nincs annyi tapasztalatom, mint a jelen lévőknek. Nem mondom, hogy én lennék a legkiválóbb erre a posztra, azonban amennyiben megkapom, a tőlem telhető legnagyobb szakértelemmel fogom ellátni. Szeretnék több tapasztalatot szerezni, jobbá válni a szakmámban.

-Milyen munkaerőnek vallod magad, Gilbert? Mi jellemzi a munkádat?–először szólalok meg az interjú során. Sokak fájdalmasan felszisszennek, az okosabbak pedig felállnak. Ők tudják már, amit a legtöbben csak sejtenek.
- Precíznek és pontosnak vallom magam. A tökéletesnél nem adom alább, még ha ezzel több időt is töltök a rám bízott feladattal, mint amennyit az igényelne. Gyorsan tanulok, az ismereteket hamar elsajátítom.
-Mikor tudnál kezdeni? – teszem fel az újabb kérdésem. Szemei elkerekednek, ajkai pedig meglepetésében elnyílnak. Gyorsan pislog, láthatóan meglepte a dolog.
-Őszintén, erre a kérdésre nem számítottam…Nem is reméltem…Elnézést. Amint lehetséges, kezdenék is.
Gyorsan túltette magát a hirtelen szituációból szült zavarán. Remek.
- Két nap a papírmunka, melyet Gideonnal fogtok elintézni. – a mögöttem álló helyettesem felé intek. – Így szerdán már várlak az irodában.
Elmosolyodik. Boldogan, szikrázóan. Csupán most kezdi felfogni, miszerint sikerült neki. Megkapta, amit szeretett volna.
Kimért mozdulatokkal felállok, tekintetem a termen hordozom körül. Már csupán hárman maradtunk, azonban az elégedetlenkedő, káromkodásba fúlt hangokat még érzékelem, ergo a többi jelentkező még az épületben tartózkodik, remélhetően már nem sokáig.
-Uram… Találkozhatnék az igazgató úrral? Szeretném mielőbb megismerni, ha már sikerült elnyernem a megpályázott pozíciót mellette.
Szembe fordulok vele. Jobb kezem egyenesre feszítve nyújtom feléje.
-Semmi akadálya. Üdvözöllek a cégnél, kicsi Gilbert.

 


Sado-chan2015. 03. 23. 14:25:09#32661
Karakter: Anton Faith



 Az utam a konyhán keresztül vezet a hálóig és nagy meglepetésemre egy aprócska, összegömbölyödött fiúcskába botlok a nyitott hűtőszekrény előtt.

 

Megállok és percekig csak nézem sírástól maszatos arcát, majd halványan elmosolyodok.

-Ostoba fiú...- suttogom, nehogy felébredjen, majd lehajolok és egyetlen könnyű mozdulattal kapom fel őt. Az ágyban kényelmesebb lesz neki...

.oOo.


Nem tudom mennyi idő telt el...

Az időérzékem már réges-rég cserben hagyott. Fejemet hátra vetve térdelek a frissen leölt szarvas teteme mellett. Testem csurom vér, az én sűrű, bordós vérem keveredik az övével, majd lassan folyik végig csupasz mellkasomon. Utolsó erejével még sikerül mellkason döfnie a szarvával, így a belőlem kiálló csonttól most biztosan úgy nézek ki mint valami groteszk alkotás..na mindegy. Még jó, hogy nem érzek fájdalmat

Igazából cseppet sem élvezem ezt. Fájdalmat érezni az élet velejárója. Futni és utána elfáradni, elesni és utána sántítani a fájdalomtól... mindez csak álom mostanra...

Lassan csúsztatom kezemet a csontig, majd egyetlen mozdulattal tépem ki a mellkasomból. Arcom rezzenéstelen, nem érzek semmit, csak a vér bizsergető érzését.

 

A szarvasvér áll legközelebb az emberéhez, így hogy ne veszítsem el a fejem és támadjak másra, szarvasokat tartok, hogy aztán legyen mit levadásznom. Mást nem tehetek.

Csurom véresen esek be kastélyom kapuján. Az ingemből mostanra semmi sem maradt, így csupán egy bőrnadrág és egy csizma fedi testem. Az eddigi mámorító érzés mostanra alább hagyott, így az elmém is kissé kitisztult mostanra.

- Már megint csurom vér vagy...vadászni voltál?- kérdi az inasom, én csak bólintok, mintha a látványomból ez nem derülne ki amúgy is...

Rosszallóan cicceg és ingatja a fejét, majd egy csors igét elhadarva forró vizet irányít rám a semmiből. Felmorranok, ahogy a forró víz sercegve ér a bőrömhöz, de mielőtt bármit is tehetnék, forró, száraz szélként jön a következő csapás

- Te kis...- mordulok fel, mikor már lecsillapodik körülöttem a levegő- nyavalyás mágus... ha nem lennél ilyen értékes, már rég halott lennél!- meg sem várom a válaszát, csak nagyokat fújtatva elindulok Nathaniel szobája felé.

Halkan nyitom ki az ajtót, de ahogy látom, nem alszik.

- A legjobb időpontokban találsz el hozzám – dünnyögi
- Nocsak, morcosak vagyunk?! – teszem fel a költői kérdést...mintha nem lenne egyértelmű. Csak morog, nem mond semmit, arcát pedig még mélyebbre ássa a párnák közt.- Ha ennyire magadba roskadsz, és nem dugod ki a fejed nem fogom tudni kitalálni, mit akarsz!- semmi reakció... hallja ami mondok?- Figyelj már ide!- morgom, majd lerántom róla a takarót. Vállánál fogom és fel, de még mindig nem hajlandó rám nézni se...chö...idegesítő!

- Mi bajod? – nincs válasz- Kiscica, ne légy ideges. – dünnyögöm egyenesen a fülébe, miközben lassan kezdem az oldalát simogatni. Egész teste remeg, de a belőle áradó pattanásig feszülő energia elárulja, hogy sajna nem az élvezettől.

Végül abbahagyom és csak közelebb csúszok hozzá az ágyon.

- Mi a baj? – kérdem szelíd hangon.

- Még kérdezed? – hangja sírós, és most már a könnyeinek se tud megálljt parancsolni. Na jó...bármi másra számítottam, csak arra nem, hogy előttem fog sírni... ennél makacsabbnak ismertem meg, bár az is lehet, hogy egyszerűen nem bírja már. – Mindegy. Semmi.
- Figyelj…
- Tényleg nincs semmi, ne aggódj. Mit érdekel téged? – újra a makacs arcát mutatja, de így már látom, hogy ez csak álca.

- Egyedül hagyjalak míg megnyugszol? – kérdem végül, jobb ötlet híján. Nem felel, csak lassan elmosolyodik, majd halkan nevetni kezd. Ebbe meg mi ütött?

Már a szoba közepén járok, de ilyen állapotban inkább nem hagyom magára...ki tudja mire készül... inkább fogom magam és leülök a szoba másik végében lévő kandalló mellé. Jobb híján a parázsló fát és a lángokat kezdem figyelni, hogy lekössem magam.

Nem nézek rá, mégis tudom, hogy engem figyel. Fejére húzza a takarót, gondolatait mégis tudtán hallom. Még ha akarnám, se tudnám figyelmen kívül hagyni őket...

hallom, hogy mit gondol rólam, hogy félelme más, furcsa érzelmekkel vegyül, amiket nem tud hová tenni...szerencsétlen..

végül felkelek és visszamegyek hozzá.

- Ülj fel. –nincs válasz – Tudom, hogy nem alszol. – végül megelégelem, és a karjánál fogvq húzom fel.

- Undorom tőled- suttogja, bár így is tisztán hallom. Dühölben még egyszer megszorítom a karját.

 

Szóval undorodik tőlem?... Jó tudni...

 

Az előbbi durva mozdulatot már megbántam, de mindig is hirtelen haragú voltam, ezen sajnos nem tudok változtatni.

- Édesem... - simítok végig az arcán. Mozdulataim sokkal lágyabbak ezúttal, szinte hozzá se érek- híd el, én se így terveztem ezt... Nem fogságban akarlak tartani, hanem itt... Magamhoz közel - hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húzom és újra megcsókolom.

 

Nem olyan durván mint elsőre, ez csupán egy gyengéd, puhatolózó érintés, ám annál több benne a vágy és a fájdalom. Fáj, hogy azt hiszem kezdek kicsivel többet érezni iránta, mégsem tudom, hogy adjam ezt a tudtára, hisz eddig soha senki iránt nem éreztem ilyet.

 

Egy apró csók, mely mégis az örökkévalóságig tart, s amellyel az érzéseimet és vágyaimat akarom tudtára adni, nem fájdalmat és félelmet okozni neki.

 

Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen szakadok el mézédes, remegő ajkaitól és pattanok fel az ágyról. Mért pont ő? Mért egy embergyerek? Talán mert hajdan én is pontosan ilyen voltam... Mintha magamat látnám benne...

 

Elfordulok, hogy ne lássa a fájdalmat a szememben. Nem... Nem törhetek meg ennyitől... Nem mutathatom ki mit érzek valójában...

 

- akarod, hogy kivigyelek a kastélyból?- fordulok vissza hirtelen. Szegényke kikerekedett szemekkel, skarlátvörös arccal néz rám, majd bólint. Visszalépek az ágyhoz, majd kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Mutatok neki valami érdekeset

 

.oOo.

 


 

Csuklójánál fogva húzom magam után, le a lépcsőn, ki a kastélyból majd végig a kiszáradt gyümölcsösön, egészen az istállókig.

 

Két szép éjfekete ló horkant fel hirtelen, mikor meghallják lépteink zaját.

- szeretsz lovagolni? - kérdem a fiút, miközben elengedem a karját és a boxokhoz lépek.

- hát... Azt hiszem... - rebegi

- hogy lehet azt hinni? Ültél már egyáltalán lovon? - fordulok felé, kezemben a két kantárral. Könnyű, jól megszokott mozdulattal szerelem fel a lovakat, akik engedelmesen hagyják is. Az újonnan szerzett, valamivel kisebb és kezelhetőbb kanca Nathanielhez kerül, Nubia hátára pedig én ugrok fel.

- izé... Ültem már lovon... Egyszer.. - rebegi, majd nehézkesen ugyan, de felmászik ő is. Én csak mosolygok, hisz igazán aranyos látvány egy pizsamás fiú egy ló hátán.

- Akkor itt az ideje, hogy megtanulj. Ő a tiéd...- mutatok az egyelőre még névtelen lóra- a te dolgod elnevezni, betörni, idomítani. Az etetésével nem lesz gondod, viszont a tisztítása is a te dolgod lesz. Értve?- meg sem várom a válaszát, egy jól irányzott, apró mozdulattal jelzek a lovamnak, hogy indulás.

 

Lassan megyek, így könnyedén utol ér végül, de nem szol hozzám. Lefoglalja a lova jelenleg. Remélem örömét leli majd benne, és így talán hobbija is lesz ezek után, nem csak az olvasás...

 

Már megyünk egy ideje, mikor megszólal.

- Meddig akarsz még menni?

- Talán unatkozol?- kérdem halkan, de nem felel, én meg nem firtatom, inkább élvezem az éjszaka csöndjét és a lovak patadobogását.

Egy apró, tiszta vizű patak mellett állunk meg végül. A telihold tisztán látszik itt is, szépen megvilágítja a tájat, és szerencsére még hideg sincs.

Míg a lovak isznak, én az egyik fa alatt heveredek le, fél szemmel őt figyelve.

- Mehetsz bátran, amerre csak akarsz...- mondom, jól tudva, hogy messzire úgy sem juthat, és amúgy is... tisztán érzem jellegzetes illatát.

 

Csak bólint, és már el is tűnik a bokrok között. Hmmm nekem is ideje lenne pihennem egy kicsit

 

.oOo.

Jól bealudtam, nem is tudom mennyi idő telhetett el azóta.

Ráérősen kelek fel, majd ropogtatom végig elgémberedett hátamat. Ideje lenne utána mennem.

 

Körül nézek, de nincs itt, és a lovát is elvitte. Mi a manó...tán ennyire ostoba lenne?

 

Felpattanok a magaméra, majd elindulok...csak tudnám merre keressem...nem érzem az illatát...

Már vagy egy órája keresem, de semmi, a nap pedig hamarosan felkel...francba..

leugrom Nudia hátáról, kikötöm egy fához, majd ledobom a fölös kellékeket és homokká válla, odafentről kezdem keresni.

Nem sokára meg is találom, egy csapat másik ember társaságában. Három másik, talpig felfegyverzett barom állja körbe, ő pedig egy fához lapul... talán vadászok?

Lejjebb ereszkedek, ekkor veszem észre, hogy nála van a kardom...hirtelen beugrik, hogy nem volt a lerakott holmik közt... mégis mikor vette el?



Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 03. 23. 14:27:35


Sado-chan2015. 03. 05. 11:46:36#32576
Karakter: Anton Faith




Elégedetten mérek végig rajta. Tekintetem először kívánatos, hófehér bőrén mér végig, majd vágyakozó tekintetén. Tudom jól, ezt az érzést a mágiám keltette benne, nem valós, de egyelőre beérem ennyivel... majd egyszer, talán nem is olyan távoli jövőben már valósak lesznek a vágyai...

Újra fölé hajolok és végig simítok rajta még egyszer, majd nyakáról áttérve ajkaira tapasztom a magamét. Fulladozva nyög fel, mikor nyelvem a szájába csúszik. Halványan elmosolyodok, majd ajkaiba harapva apró sebet ejtek rajtuk. Nem harapok nagyot, nincs rá szükség. Szemfogaim elég hegyesek ahhoz, hogy egyetlen apró nyomásra is átszakítsák a bőrét, utat engedve ezzel édes vérének. Élvezettel nyalom le róla a kiserkent bíbor színű folyamot, közben teste különböző pontjain kezdem simogatni.

Talán a fájdalom, vagy ellenáll a mágiámnak, de kiszabadul, s ütni készül. A csuklójánál kapom el, majd válaszul belé harapok.

-Shh... – csitítom, mikor felszisszen. Élvezettel nyalogatom a bőrét, nyelvem minden csepp vérét felitatja. Nyelvem alatt érzem az erek lüktetését, amitől csak még jobban begerjedek...ennyi nem elég...többet akarok belőle!

Lassan vetkőztetni kezdem, először az inge kerül le róla, aztán a végig simítok remegő testén. Mellbimbóin akadnak meg az ujjaim, ott kezdem masszírozni, majd kicsit meg is szorítom. Az eddig elfojtott nyögések végre utat törnek maguknak.

- Na, látod, hogy nem olyan rossz!….még.. – suttogom édes hangon, egyenesen a fülébe. Rémült tekintettel néz rám, de nem mondok neki semmit. Mindent a maga idejében...

- Hhh-hagyd a-abbahh !– vergődik, nyöszörög, talán még mindig nem értette meg, hogy ezzel csak magának árt. Lassan kigombolom a nadrágját is, majd egyetlen mozdulattal lerántom róla. Az alsója még rajta van, de így is tisztán látszik merevedő ágyéka. Lehúzom azt is, így már teljes pompájában fekszik előttem a drága.

Ajkaim újra a nyakra tapasztom és szívni kezdem a vérét, eleget ahhoz, hogy elveszítse a tudatát, de nem ölöm még meg. Nem akarom a halálát, de egyszerűen nem tudom abba hagyni. Olyan édes, és olyan jó hallani a nyögéseit....felébreszt bennem valami olyat, amit rég elveszettnek hittem, és ami most átvette felettem az uralmat... ugyan nem tudom mit érzek pontosan, de kell nekem ez a fiú. Többnek, mint egyszerű vérforrás, vagy ágyas...talán a kedvesem is lehet majd, egy nap.

- Csodálatosan nézek ki, meseszép vagy…- duruzsolom halkan a fülébe, bár nem tudom hallja-e még a hangom. Lassan elszakadok a nyakától, majd felegyenesedek. Eszméletlenül fekszik alattam, a vérzés pedig nem szűnik. Vérzékeny lenne talán?

Egy gyors bűbájjal elállítom a vérzést, majd kisimítok az arcából pár tincset.

- Ne félj, nem hagyom, hogy meghalj.- csuklómnál harapom át az eset, majd a számba gyűjtöm a vért. Ajkait nyelvemmel feszítem szét, hogy a vér utat törhessen magának a testébe. Ettől még nem lesz vámpír, de nem fog meghalni.

Végül elszakadok ajkaitól és felemelkedek. Ismerős aura zavar meg minket

- Mennyit láttál... Yon?- hajtom hátra a fejem.

- Eleget. Mond, minden fiúval el akarod játszani ezt? Így ne csodálkozz, ha félnek tőled...- hangja unott, és érzéketlen, mint ahogy ő maga is. Ennél kevesebbért is öltem már, de tudja jól, hogy öt nem bántom. Talán ezért is mondja ki mire gondol.

- Az, hogy rólam mit gondolnak, legyen az én dolgom. Te inkább azzal törődj, hogy tiszta ágynemű kerüljön a fiú alá, mielőtt felébred...
 

.oOo.

Az időm nagy részét, szokás szerint, alvással és borozgatással töltöm. Unom már a semmit tevést, de itt igazán nincs semmi, a fiú pedig még biztosan alszik.

- Uram..- ismerős, jól megszokott hang...

- Mond...

- A fiú, felébredt- közli steril hangon- azt kérdezte segítek-e neki megszökni...

- És, mit feleltél?- fordulok felé szint úgy semmit mondó arckifejezéssel.

- Semmit. Nem fogok belefolyni egyikőtök dolgába sem, ezt már akkor közöltem amikor hazahoztad!
- Yon, cimborám...- kelek fel egy apró mosollyal a szám szélén- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy folyj bele a dologba. Te csak készítsd szépen az ételt, és cserélt a használt lepedőt, és ha majd szükség lesz rád, ígérem szólni fogok...

.oOo.

 

Úgy döntöttem ideje meglátogatni a kis virágszálat, így az ö lakosztálya felé veszem az irányt.

Kérdés és kopogás nélkül nyitok be, hisz végül is ez az én szobám is. Lassú léptekkel közelítek hozzá, majd leülök vele szembe az ágy szélére.
- Hogy érzed magad? – mérek végig rajta, ő csak vállat von. Látom, nem vevő a társalgásra, így másképp kell megközelítenem a dolgokat. Az ágy mellé tett könyvet veszem a kezembe.
- Tetszett?
- Persze.
- Nekem is tetszett, mikor olvastam.
- Minden könyvet kiolvastál, ami a szobában van? – kérdi meglepetten. Mi a fene, ennyire sekélyes, műveletlen alaknak hitt eddig?

- Persze. Még könyvtáram is van, és időm is rengeteg. Megmutassam? – óvatosan biccent, ezek szerint drága cimborámnak igaza volt... tényleg fél tőlem.

Egy könnyed mozdulattal segítem fel az ágyról, majd elindulok a könyvtár felé. A könyvtár az emelet végén egy ennél kétszer nagyobb szobában kapott helyet.

- Ez eszméletlen! – motyogja az orra alatt, de elfelejti, hogy jó a hallásom. Kérdőn nézek rá, megjátszva a hülyét aki nem érti a célzást.

- Nyugodtan nézelődj. – mosolygok rá végül, vár kissé zavar ez a helyzet. Mégis mikor lettem én ilyen kedves mindenkivel?

Míg ő a polcok közt bóklászik, én egy kényelmes fotelban foglalok helyet. Fölösleges lenne vele tartanom, hisz mindet, legalább egyszer olvastam már, még a legunalmasabbakat is.

Végül egy nagy halom könyvvel tér vissza és veti le magát a mellettem lévő ülőalkalmatosságra.

- Mesélj magadról. Nem tudok rólad semmit! – kérdezek közbe végül, mikor már kezdek unatkozni. Tényleg szeretheti a könyveket, ha képes egy ilyen alak mellett ennyire bele merülni.

- Nem vagyok érdekes személyiség. – ennyit arról, hogy ha kedvesen, érdeklődőn közelítek viszonozni fogja. Hát, végül is az ő baja, de ezek után ne számítson tőlem se többre...

Végül inkább csak felkelek, ezzel őt is indulásra késztetve. Ide különben is vissza jöhet bármikor, az ajtaja is csak addig lesz bezárva míg dacos és szökni próbál. A könyveket is magával hozhatja, ha akarja...

Útközben drága inasomba botlunk, aki szemlátomást elég furcsán reagál a fiú pillantására. Hmm... vagy a szökési kísérlet az oka, vagy talán valami más... jobb lesz ha kiderítem...

A fiút még vissza kísérem, majd elindulok Yon után. Talán rá is ráfér egy kis nevelés...

.oOo.

Hamarosan éjfél..

Azt hiszem ideje elbeszélgetni egy kicsit a madárkával, most, hogy az inast helyre tettem.

Egy határozott mozdulattal nyitom ki az ajtaját, majd lépem át a küszöbét. Az ágyon fekszik, láthatóan nem számított rám.

- Azt hitted nem mondja el az inas? Miért akarsz megszökni?! Ma egészem kedves és türelmes voltam veled! – emelem fel a hangom. Már rég nem vagyok dühös, de jó látni az emberek rémült képét. - Ha azt hitted, hogy ez minden erőm, tévedsz! Itt az én szabályaim szerint játszunk!

Ijedtében össze rezzen, de szemei persze dacosak...hmm... ezt tetszik...

Kivárom a kellé hatásszünetet, majd lassan leülök mellé, öt a fal mellé kényszerítve.

- Azt hittem, a tegnap esti kis... minek is nevezzem... megtette a magáét, de ha nem volt elég, állok rendelkezésedre- duruzsolom, miközben a füléhez hajolok. Idegesen szisszen fel, majd húzódik arrább

- Mit akarsz már megint tőlem? Elrabolsz, aztán itt tartasz bezárva...naná, hogy menekülni akarok!- felpattan, és a lehető legtávolabbi sarokba húzódik.

- Annyira csak nem lehetett vészes, hisz a reakcióidból ítélve te is élvezted- arca pillanatok alatt vát színt, s most már olyan, akár egy pipacs. Gúnyos mosollyal az arcomon kelek fel, majd indulok el felé.

Alig pár centire tőle állok meg, de így is a falhoz szorítom. Finoman álla alá nyúlok és felemelem a fejét, szemeibe nézek, de ő elkapja a tekintetét.

- Ha még nem jöttél volna rá, most felvilágosítalak...az enyém vagy, minden porcikád, minden csepp véred...csak az enyém...- suttogom egészen közel hajolva ajkaihoz. Össze szorítja azokat, talán azt hiszi, ez megállít...- csak az enyém...- ismétlem, már szint milliméterekre tőle...

Kész... eddig bírtam visszatartani a nevetést.

Hangosan felnevetve engedem el, majd húzódok hátrébb. Látnia kellene azt a fejet, amit most vág... fergeteges!

- Mi... mi olyan vicces?- mordul fel, mikor végre levegőhöz jut. Én csak levetem magam az ágyra, eddig vörösen izzó szemeim is visszanyerik jeges fehér színüket.

- Nem kell ennyire betojnod tőlem, ha meg akarnálak ölni, már megtettem volna- felülök és megpaskolom magam mellett az ágyat. Talán a meglepettségtől, vagy mert ezek után nem mer ellenkezni, de szó nélkül ide jön és leül, persze tisztes távolságra tőlem

- Ez mégis mire volt jó?

- Szórakozni akartam egy kicsit...megnézni, hogy mennyire is vagy tökös legény... tudod, errefelé nincs túl sok minden, arról viszont ne is álmodj, hogy elengedlek. Így, hogy tudod mi vagyok, veszélyt jelent a szabadságod, azt pedig nem kockáztathatom, hogy kikotyogd mit láttál- köpenyem zsebéből elő húzok egy apró szíjat, majd egy gyors mozdulattal a fiú nyakára csatolom. Elég laza ahhoz, hogy ne zavarja, de a rajta lévő pentagramm nem engedi, hogy elhagyja a birtokot.

- Mi a franc ez?! Hogyan...szedd le rólam!- kezdi rángatni, mikor tudatosul benne, hogy egy nyakörvet szereltem rá. De hiába. Csak én tudom leszedni róla.

- Ez a kis apróság megakadályozza, hogy elhagyd a birtokot. Azon belül szabadon járkálhatsz, ha pedig meg kísérled a szökést,...nos, az legyen meglepetés- kacsintok rá, majd felkelek és az ajtó felé tartok.- ja és még valami- állok meg az ajtóban- ma telihold van...azt ajánlom vigyázz a farkasokkal... különösen Orionnal... eléggé szeszélyes ilyenkor...
 

.oOo.

 

- Azt hittem már sosem változol vissza- állok meg egy hatalmas, kiszáradt juharfa előtt. A félhomályban alig látni, de a nyüszítését ezer közül is felismerem.

- Pedig muszáj volt... telihold van, és ilyenkor veszélyes állati alakban lennem... te is tudod- felegyenesedik, majd megáll előttem. Emberként még szebb, mint farkasként... mogyoróbarna szemei és haja még áthatóbbak...

- Igen... hogy ne tudnám- simítok végig a mellkasomon ejtett seben. Ha nem lennék így is halott, bizonyára megölt volna.- most pedig menj, kapj fel valami ruhát, mielőtt így látnának meg...

- Ezt pont egy olyan valaki mondja, aki elég gyakran flangál Ádámkosztümben...
 


Sado-chan2015. 02. 25. 15:44:36#32549
Karakter: Anton Faith



 November, késő délután....

A nap fénye elég gyenge ahhoz, hogy kimehessek, de semmi kedvem...hideg van, és különben is... semmi értelme, ebben az erdőben soha sincs semmi érdekes. Kopár sziklák, szarvasok, fák... semmi, amiért érdemes lenne elhagyni a kastélyt.

Borospoharammal a kezemben üldögélek az ablakban, kémlelve a távolt. Mostanában kedvelt időtöltésemmé vált, annak ellenére, hogy az alatt a pár száz év alatt, amióta itt élek, semmit sem változott.

Hirtelen megkordul a gyomrom.

A franc.. újra vadásznom kell. Már vagy két hónapja annak, hogy utoljára zsákmányt ejtettem, ez a vízből, szarvasvérből és borból kotyvasztott elegy pedig nem pótolja sokáig az igazi, édes és forró emberi vér ízét.

Nagy nehezen erőt veszek magamon és összeszedem a holmimat. Hatalmas, fekete köpenyem csuklyáját az arcomba borítom, övemre hűséges kardomat csatolom, mely mindig jól jön, ha magamat kell védenem, igaz, a vadászáskor sosem használom.

Kitárom kastélyom hatalmas, fa kapuit, ezzel beengedve a szemet és az éjszaka vérrel kecsegtető illatát. Farkasaim a holdat vonyítják, ezzel rémisztgetve az erre tévedőket és az erdő vadjait.

Hát akkor, ideje indulni...

 

Egy fiatal fiúcskát sikerül elcsábítanom az egyik közeli faluból.

Hívogató hangomat követve egyre beljebb merészkedik az erdőben, egészen egy korhadt, odvas tölgyig.

- Hé...merre vagy...ne játszadozz, inkább mutasd magad!- kiált a messzeségbe. Hangja remegő, néha megakad az őt irányító bűbáj hatása miatt.

- itt vagyok, édesem- súgom andalító hangon, majd mögé lépve magamhoz szorítom. Meglepettségében halkan felnyög, de nem ellenkezik, holott parányi, mulandó élete hamarosan véget ér. Szép arcú fiúcska, kár érte, de nem tehetek mást. Ennem kell, míg magamnál vagyok, különben szörnyeteggé változva mészárolni kezdek, azt pedig nem akarom. Jobb néha egy egy áldozat, mint az egész falu.

Karjaimat lassan fonom apró teste köré, arcomat pedig a nyakának nyomom. Olyan jó illat van... szinte érzem bőrén keresztül pezsgő vérének illatát.

Lassan szemfogaim is bele vájom, utat engedve a vérének. Felnyög a fájdalomtól, de nem ellenkezik, ahhoz már túl kába.

 

Hirtelen új, édes illat csapja meg az orrom. Egy másik fiú...óóh, egy nap kettő is, mi van ma, karácsony?

Miután kiszívtam az utolsó éltető cseppet is, egyszerűen elengedem őt. Élettelenül csuklik össze, akár egy marionett baba, majd terül el a földön. A másik jövevény felé terelem a tekintetem. Meredten, holtsápadt arccal nézi az előttem fekvőt, majd engem is méregetni kezd. Lassú léptekkel közeledek felé, miközben letörlöm az arcomon szétkenődött vért.

Ijedten futásnak ered. Hiába, most, hogy láttam és az illatát is az elmémbe véstem, ezer közül is felismerem eztán.

 

Egy ideig még a távolt kémlelem, aztán vissza lépek a földön fekvő testhez. Lábammal fordítom meg a fejét...hmm...most már közel sem olyan szép.

Unottan csettintek egyet, mire hatalmas gyökerek törnek a felszínre, majd kezdik behálózni a tetemet. Akár vámpírrá is tehettem volna... talán, de akkor félő, hogy olyanná válik, mint én...és azt nem akarom...még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánok ilyen szenvedést, mint ami ezzel jár.

Végig nézem, ahogy eltűnik a gyökerek és a puha avar alatt, majd egy könnyű mozdulattal homokká válok és elrepülök a könnyű szélben.

Ideje a kis idegen után mennem...

 

Hamarosan rá is találok a házra. Kis, takaros faház, nincs túl sok luxus benne. Még az ajtó sincs bezárva, vagy ha igen, eléggé könnyen törik a pöcök.

Határozott mozdulattal nyitom ki, majd lépem át annak küszöbét. A fiú az ágyban gubbasztva figyel, nem tesz semmit, nem akar, vagy nem tud, lényegtelen.

Bezárom az ajtót, majd egy széket tolok az ágya elé és leülök. Na akkor, játszunk egy kicsikét...

- Ma megláttál evés közben, ugye? – kérdem határozott hangon, majd felsóhajtok.

- Nem is láttalak még.. – bár próbál kemény lenni, hangja remeg, így elárulja őt.. édesem, ezt még gyakorolnod kell.

- Na ne szórakozz! Ez nem játék. – mordulok fel.

- Én ne szórakozzak? Hisz te törtél be hozzám az éjszaka közepén! Azonnal takarodj innen! – kiált rám, határozottságot színlelve. Na jó, most már kezd kissé irritálni a kölyök.

- Mit akarsz most tenni? – ellenem nem tehet semmit, a hullából sem maradt mostanra semmi, amit megmutathatna bizonyítékként. – Szólsz a rendőrségnek? Kidobsz a házadból?

Látszik a szemén, hogy mikor veszíti el a fejét. Felpattan és karját lendíti, ütni készül, de szörnyen lassú és ügyetlen. Egy könnyed mozdulattal ragadom meg a karját és csavarom ki. Felszisszen a fájdalomtól, de most már nem tehet mást. Elkaptam!

-A te erőd az enyémnek a közelébe se ér. – duruzsolom halkan a fülébe, majd még jobban megszorítom, csak hogy tudja hol a helye –Tudom, hogy megláttál ma az erdőben. Tudod mi vagyok?
- V-vámpír? – bingó! – Most megölsz?

- Nem. Viszont magammal viszlek a kastélyomba, hogy még véletlenül se áruld el senkinek, hogy láttál.
- A francokat! – mordul fel. 

- Ne légy ilyen akaratos! – suttogom a fülébe miközben szemfogaim puha nyakához érintem és finoman végig karcolom. Egy pillanatra lazítok a szorításon, így könnyedén arrébb ugrik majd pofon vág. Az ütés nem volt nagy, igazából szinte meg sem éreztem, de ahhoz elég volt, hogy elterelje a figyelmem míg ő az ajtóhoz fut.

Hiába az igyekezet, egyetlen mozdulattal előtte termek és a falnak lököm, szinte beleremeg minden.

- Nehéz eset vagy… ez nem tetszik. – vigyorgom, bár magam sem tudom miért. Talán tudat alatt egy új, érdekes játékszert látok benne, vagy valami mást, még nem tudom...csak azt tudom, hogy kell nekem ez a fiú. Bármi áron!

Újra nyakába fúrom a fejem és belé mélyesztem fogaimat. Mézédes, forró vére szétárad a számban, majd ahogy lefolyik a torkomon élettel tölti meg minden sejtemet....de nem szívhatok többet...mér nem halhat meg.

Hirtelen, új erőre kapva ellök magától, majd pár lépést hátrálva a nyakához tapasztja a kezét. A vérzés nem akar elállni, inkább patakokban folyik le a nyakán, válla fedetlen részein, majd tűnik el a fekete anyag alatt.

Bár belülről mosolygok, kívül a nagy üresség, érzéketlenség látszik újra. Steril arc, hideg tekintet. Nem árulhatok el neki semmit sem, hogy mit érzek, vagy mire vágyok...

még utoljára végig mérem, majd egyetlen gyors mozdulattal össze pakolom a ruháit. Eléggé ócskák és kopottasak...na nem baj, majd kap újakat.

- Indulunk! – utasítom halk hangon

- Mégis hova? – mintha nem mondtam volna el már egyszer...

- A kastélyomba. – kinyitom az ajtót, majd nem túl kedves mozdulatokkal terelgetni kezdem öt.- Nem kell így berezelned, jó sorod lesz ott, feltéve, ha nem akarsz megszökni és persze betartasz pár szabályt.- mondom steril hangon, de persze nem figyel, látszik a szemében. Nos, az ő baja, én elmondtam, ezek után ne csodálkozzon, ha megbüntetem a szabályok áthágásáért.

Az arcát kémlelem, mulatságos, ahogy magában vívódik. Persze, bele olvashatnék a gondolataiba, de felesleges, így is sejtem, hogy min járhat az agya.

- Na, mozdulj, indulunk! – utasítom újra.

- És mégis, hogy a francba akarsz elvinni? – kérdi ezúttal szelídebb hangon. Ni a fene, talán tanult egy kis jó modort?

Végül, mivel látom, hogy mozogni nem fog, inkább a hátamra kapom majd futni kezdek. Akár homokká is válhatnék, de ki tudja, hogy viszonyul a repüléshez, így inkább, egyelőre a földön maradok. Ő persze csak ordibál, hogy tegyem le, meg ilyenek...aztán a nyakamba kapaszkodik. Szorítani próbálja, de nem megy, én meg válaszul a combjába marok.

Az új ilyen sebességgel alig pár perc, hamar haza érünk.

- Megérkeztünk. – ledobom a vállamról, mint egy nehéz málhát, majd egy könnyed mozdulattal kitárom kastélyom kapuit. Otthon, édes otthon.

Ügyet sem vetek a fiúra, csak egy mosollyal az arcomon elindulok befelé. Ha nem akar megfagyni, úgyis bejön.

Hirtelen csaholás és vonyítás csapja meg a fülem. Igen drágáim, apuci hazatért, és nézzétek mit hozott nektek...na jó, nem, ő csak az enyém!

Öt gyönyörű szép farkas, egy farkasdémon, a másik négy pedig ugyan közönséges állat, de egy kis mágiával ők is új erőre tettek szert.

Orion, a démonfarkas a vezérük, izgatottan járkál fel alá az új jövevény körül, szaglászik, néha vicsorog, de nem támad. Megtanulta már, hogy ha engedély nélkül teszi pórul is járhat. A másik négy körülöttem elszórva figyel. Legugolok az egyikhez és megsimogatom a fejét

- Jól van, Yara, itt vagyok- megsimogatom az oldalát is, ami szépen gömbölyödik. Az öt közül ő ez egyetlen nőstény, alaposan el is látták a baját a fiúk, talán két hét és megszületnek a kölykök.

Felkelek és elindulok befelé, egyedül hagyva a fiút a farkasaimmal. Jobb lesz, ha össze barátkozik velük, különben csak a saját életét keseríti meg.

.oOo.

Másnap, kora este...

- Hívott, uram?- halk, nyugodt férfi hang töri meg a csendet, ami a szobámban honol. Hű inasom az, rajtam kívül- és most már a fiún kívül- az egyetlen lakója ennek a kastélynak.

- Yon...új lakója van a kastélynak, egy embergyerek...- kezdek bele halkan, inasom fagyos kék szemeit figyelve- kérlek, kísérd le az ebédlőbe, készíts neki ételt, amit csak megkíván....szórakoztasd kicsikét...

- Igenis, uram- széles mosollyal hajt fejet, hosszú, hullámos fekete hajának pár kósza tincse arcába hull.

.oOo.

Későre járhat, talán 11 óra lehet...

Kezdem unni magam, így felkeresem új játékszeremet.

A szobájában akadok rá, az ablak alatti díványon üldögél, kezében egy könyvvel. Fel sem néz, talán dacból, talán belemerült az olvasásba.

- Tetszik a szoba? Megfelel az ízlésednek?- igazából fogalmam sincs, milyen az ő ízlése. Majd szép lassan kiderül.

A szoba egyik oldalában kandalló, mellette kis asztal, azon mályvacukros dobozka, ha sütögetni támadna kedve. Antik, ébenfekete baldachinos ágy, ezzel megegyező színű bútorok. Az ágyon vérvörös selyemtakaró, előtte a földön szőnyeggel. Az egész kastélyban talán ez a legfényűzőbb szoba, és ő ez nem is tudja.

- Elmegy...- nyögi ki végül, persze még mindig nem néz rám.

Halk léptekkel lopózok mögé, majd álla alá nyúlva felemelem a fejét. Bár dacosság ül ki a szemére, belül mégis látom, hogy tart tőlem, és egy kis csodálatot, talán tetszik neki a hely.

- Yon rendesen bánik veled? Megadja amit kérsz?- csak bólint, amit egy mosollyal nyugtázok. Álla alatt pihenő ujjaim lassan nyakára csúsznak, gyengéden végig simítva puha bőrét. Össze rezzen, majd össze csapva a könyvet felpattan.

- Mégis ki a fene maga, és mit képzel, csak úgy taperolhat?!- förmed rám lángoló tekintettel. Hrrr...ez tetszik...

Lassú léptekkel közeledek hozzá, ezzel hátrálásra késztetve, egészen a falig.

- Oh, hát még nem mutatkoztam be, jaj milyen modortalan vagyok...- játszom a kényes ficsúrt.- a nevem Anton Faith, ennek a kastélynak a grófja volnék, immár lassan 350 éve- apró biccentéssel hajolok meg, majd közelebb lépek, ezzel kiszorítva közülünk a levegőt- És..szabad megtudnom a fiatalember nevét?- duruzsolom a fülébe

- Nathaniel...a nevem Nathaniel Jason...- nyögi remegő hangon.

Most, az első alkalommal még segítek neki ellazulni egy kis bűbájjal. Halk varázsigét duruzsolok a fülébe, amitől teljes mértékig tudatánál marad, de ellazul és készségesebb lesz.

Mikor már érzem, hogy kezd ellazulni puha csókokat nyomok a nyakára, majd a füle tövére. Nem leszek mindig ilyen gyengéd, de most valahogy ehhez van hangulatom, és nem akarom rögtön a mély vízbe dobni.

A simogatások és csókok közt az ágy felé terelem, majd a kellő pillanatban elengedem, hagyva, hogy a bíborszínű párnák közé zuhanjon.

- Csodás látvány vagy így...hát még milyen leszel ruhák nélkül, vérben fürödve...



Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 02. 25. 17:14:01


Vadmacska2014. 02. 26. 19:12:17#29431
Karakter: Beron Zindark
Megjegyzés: Leirannak



Hajnalodik lassan, szeretek ilyenkor kint lenni. A friss levegő és a csend semmihez sem fogható. Bár apámtól elég sokszor kapok emiatt, szerinte nem viselkedek herceghez, méltóan. Soha nem is akartam az lenni. Leülök a szirt szélére és a feljövő napot nézem. Itt szeretek lenni a legjobban, egy magas szikla szirt, mindent jól lehet látni róla. Egy a gond vele hogy a határ szélénél van, szerencsémre eddig még elkerültem a bajt, de bármikor rám támadhatnak a másik ország lakói. A birodalom évszázadokkal ezelőtt szakadt ketté, hogy miért azt senki nem tudja. De ez az örökös háború azóta tart. Apám azt mondja a másik fél kezdte, ők azt hogy mi. Ki tudja mi az igaság. Szeretném ha béke lenne de, fogalmam sincs hogyan lehetne megoldani.

 
Ahogy merengek kiabálásra leszek figyelmes, fel kellek így rá láttok a nem messze levő útra. Két lovast pillantok meg akiket megtámadtak. Persze hogy a mijeink, mérgesen felülök a lovamra. Meg lett nekik mondva hogy védteleneket ne támadjanak meg, csak jobban elmérgesedik a helyzet. Levágtatok, az egyik utast már le is rángatták a lóról, egy lány. Elönt a düh, mégis mit képzelnek ezek magukról, hogy bánthatnak egy lányt.
 
-          Hét ti ketten ereszétek el azt a lány! – A két alak összerezzen, felismernek engem. Helyes ismerjenek is fel. Elengedik a szerencsétlen teremtést. – Takarodjatok, különben nem állok jót magamért. – Fenyegetem meg őket, nem kell nekik többször mondani, elkotródnak mind a ketten. Leszállok a lóról és a lány elé lépek, az öltözéke alapján valami gazdag család gyereke lehet. A megvető tekintete mindent elárul, szóval megveti a fajtánkat. Hát rendben van én nem fogok vele erőszakoskodni. A másik nőre nézek, ő rendben van, majd vissza arra aki előttem áll. Sötétlila haja szépen keresztezi, az arcát. A szemei pedig olyanok mint a tenger mélye.
 
 
-          - Jobb lenne ha nem járnátok többet egyedül erre. – Mondom végül, fogom a lovam kantárát és szépen vissza sétálok. A lányon gondolkodok még mindig, furcsa egy szerzet. A nap már jócskán fen jár, biztosan fogok kapni amiért ennyi ideig kint vagyok. Ennek ellenére nem siettek vissza a várba, olyan mint egy börtön. Mikor vissza érek az istállós fiúnak oda adom a lovam én pedig besétálok a kastélyba. Szerencsétlenségemre apám elkap.
 
 
-          - Megint kint voltál? – Csattan fel mérgesen.
 
 
-          - Igen, és akkor mi van? – Kérdezem meg.
 
 
-          - Édes fiam, mikor akarsz megkomolyodni. Lásd én figyelmezettelek ma estélyt tartunk, és ajánlom, hogy normálisan viselkedjél.
 
 
-          - Milyen estély?
 
 
-          - Béketárgyalás, a másik királyé s az egyik lánya látogat el ide hozzánk. – Megadóan felsóhajtok és bólintok.
 
 
-          - Rendben van viselkedni fogok ígérem. – Azzal mielőtt kapnál újabb fejmosást eltűnök a szobámba. A nap hátralevő részébe kisem jövök, feszek egy jó meleg fürdőt és olvasgatok. Estefele felöltözök, semmi kedvem ehhez az estéhez de megígértem apának. Örülnék ha sikerülne békét kötni. Felveszek egy fekete nadrágot és egy ezüstős inget. Kisétálok a folyósora majd le. Megpillantom apámat mellette a másik király és a…az a lány akit megmentetem. A kis hercegnő észre vesz, az ő arcára is kiül a lepettség, de próbálja palástolni.
 
 
-          - Nagyon örvendek felség hogy megtisztel minket a jelenlétével. – Hajolok meg a király előtt. Azért az elmúlt évek alatt vertek belém némi illemtudást.
 
 
-          - Örvendek, minden bizonnyal te vagy Beron. Bemutatom a lányom Aleat. – Mutat a kis leányzóra. Csak meghajolok, valami azt súgja jobb ha tartom egyelőre a távolságot tőle.
 
 
-          - Nos akkor szerintem menjünk a nagy terembe, mindenki várja már hogy megbeszéljük a békeszerződés feltételeit. – Besétálunk, mindenki ott van már, az egyik oldalon a mi lovagjaink nemeseink ülnek, a másikon a másik király kísérete. A falakra és a trón mögé mind a két címert felakasztották. Rossz érzés kezd úrrá lenni rajtam, egy egyszerű tárgyaláshoz nem hívnának meg ennyi embert. Miért van az-az érzésem, hogy apám szépen elhallgatott előlem valamit. Helyet foglalunk, középen a két király én apám mellet Alea az ő édesapja mellet ül le.
 
 
-          - Tisztel vendégeim, mint mind tudjátok azért gyűltünk ma itt össze hogy félre tegyük az évszázados viszályt és egy házassággal békét kössünk. – Házasság? Miről beszél apám? Ahogy Aleara nézek, egy pillanat alatt összeáll a kép. – A fiam Beron és Alea hercegnő házasságával nem csak két család de a két ország is újra egy birodalommá fog válni. Igyunk hát az ő egészségükre! – Nagy önuralom kell, hogy ne álljak fel és távozzak. De az legalább megnyugtat, hogy a kis hercegnő sem tudhatott róla, mert fal fehéré vált.


Andro2013. 01. 10. 14:53:30#24787
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanának) VÉGE!


Közös megegyezéssel. 


yoshizawa2012. 12. 02. 22:09:24#24379
Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsumnak)


  

– Ráadásul, hárman nagyobb biztonságban vagyunk – erősíti meg Ryo szavait rókucim - És talán… az is elképzelhető, hogy ezek a démonok, vagy az őseik irtották ki a fajtámat. Menjünk! Minél előbb találjuk meg a követ, annál előbb pusztíthatjuk el!

Szóval tényleg a családja miatt ekkora a lelkesedése…

Kicsit ledöbbent az őszintesége, és az a tűz, ami most a szemeiben ég, de csak addig tanulmányozhatom elszántságot sugárzó arcát, amíg Ryo biccentéssel nem ad helyt a szavainak.

Ekkor ugyanis velük együtt kell elkezdenem összeszedni azokat a holmikat, amikre szükségünk lehet.

 

***

 

Rossz előérzetem van azzal a kővel kapcsolatban, mialatt emberi alakban haladunk a házat körülvevő bokrok közt.

De… Ahogy figyelem, nem csak nekem, Kitsuék velem együtt rezdülnek össze minden hangosabb zajra.

 

– Tudod, hogy hol a bejárat? – faggatja egyszer csak Ryot kincsem, érdeklődve fordulok én is egykori őröm felé, érdekel a válasza.

– Nem, - sóhajtja - de nem lehet túl messze. A volt haverod azt mondta, hogy a házad alatt van, és valahol biztos ott a bejárat. Csak körbe kell járni az egészet. – hurrá… Kicsit idegesen horkanok a felkészületlensége miatt, és nézek körbe a földön.

A titkos alagutakat, ugyanúgy kiszúrnám így, mint ahogy áldozataim szoktam meglesni néhány fal mögül. Kellene, mert hárman baromi kevesen vagyunk egy ilyesmi akcióhoz.

A kicsike is így érezheti, arra akarja rávenni Ryot, hogy hívjon erősítést.

 

Szerencsére nem kell sokáig győzködni a vénséget ahhoz, hogy úgy döntsön, erősítésért megy:

– Ti addig térképezzétek fel a területet, hátha megtaláljátok a bejáratot – utasít minket - De – teszi hozzá - nehogy lemenjetek nélkülünk! Odalenn nem ti lennétek előnyben, hiszen a kő közelében a démonok ereje megsokszorozódik. Esélyetek sem lenne. – blablabla… Nem hiszem el, hogy ennyire sokat képzel magáról csak azért, mert egyszer megmentett. Az erősítés kérése sem az ő ötlete volt. Ha Kitsu csak egy pillanatra elfordulna, képen törölném.

 

– Ne félj, Ryo-san, én majd vigyázok, hogy Akana ne csináljon semmi butaságot – hehh… Hehh… Hát az agyam eldobom…

Dühösen, és halkan kezdek el morogni, nem tetszik, hogy szövetkeznek ellenem még akkor sem, ha utána Ryo rókaként siet el klánunk tagjaiért, és kettesben maradhatok rókucimmal.

Aljas húzás volt a kibeszélésem részükről... Mintha én annyi hülyeséget csinálnék…

 

Kitsut is szó nélkül követem, valahogy a történtek után nincs kedvem beszélgetni vele. De… Amikor szólít, egyből visszafordulok mellé:

- Ezt nézd! – emel meg izgatottan egy nagyobb sziklát - Szerintem megtaláltuk a bejáratot. – igaza lesz… A föld a kő helyén szinte lüktet…

– Vagy a követ – fűzöm hozzá véleményem a szavaihoz - Csak ásni kéne.

 

– Az túl veszélyes, ráadásul, beomolhat az épület is – sóhajtja - Itt nem áshatunk. A bejáratnak a pince alatt kell lennie, de oda nem lehet csak úgy lemenni. Engedély, meg kulcs kell hozzá a házmestertől. És az ég irgalmazzon annak, aki éjnek évadján fel meri verni az öreget – megtaláltuk a bejáratot… Komolyan ez tartja vissza?!

 

- Igen, de ezek nem normális körülmények – fogalmazom meg szépen azt, ami először végigfut az agyamon – Menjünk a pincébe. Ryo úgyis megtalál minket.

Biccent, ezért visszaindulunk az épületbe, mosolyogva követem. Már szent a béke, jobban szeretem, ha egyetért velem, mint amikor ellenkezik.

 

Kulcs? Nekem aztán nem kell. Ahogy a pinceajtó elé állok, már rúgok is a zár felé, hogy lehulljon, és mi bemehessünk az így kinyílt bejáraton.

Fontos küldetésünk van…

 

Lelkesedésem nem csappan, mialatt haladunk lefelé az újabb lépcsőkön, a pincében is izgatottan nézek körbe, keresem azt a természetfelettit, aminek az erejét itt erősebben érezzük, mint fent.

- Érzel valamit? – faggatom Kitsut is. Aztán… Mivel nem válaszol, újra szólítanám, ha nem hasítaná át a levegőt reszelős vihogás, és szorítanának egy hirtelen mozdulattal a földre.

 

Támadómra villantom szemeim, aztán már próbálok is kiszabadulni kezei közül.

Fél kézzel is mennie kell.

Le fogom gyűrni, és arrébb ugrok tőle. Valami azt súgja, segítenem kell Kitsunak…

 

Igen…

Sikerült kijutnom a kezei közül, csak azért, hogy másik kettő fogjon meg, ellenségesen morgok rájuk.

De… Ellenük már nem teszek semmit, hagyom, hogy összekössenek. Ismerik a gyengepontom kilétét. És… Meg is fenyegettek azzal, hogy ha nem működök velük együtt, a hozzám hasonlóan elkapott másik rókának kitekerik a nyakát.

- Ha Kitsuhoz értek, végetek! – vicsorgok rájuk így is, viszont túlerejük miatt simán nevetnek rajtam, mialatt a kocsonyaként remegő drága mellé löknek.

 

Megvigasztalnám, és bátorítanám? Még szép… Mindenképp csökkenteném a remegését, és lecsókolnám a könnyeit, nem csak azt susognám neki, hogy nem lesz semmi baj, ha nem lépne ki népe közül a rohadékok vezére most, hogy már tudja, nem emelhetünk rá mancsot:

- Ostoba férgek… Addig kellett volna innen jó messzire elmenekülnötök, amíg volt rá esélyetek. Bár… - simogatja meg rusnya állát úgy, mintha elgondolkodna - talán jobb is, hogy nem tettétek. Így most a hasznunkra lehettek, mielőtt végeznénk veletek, és a többi nyomorult rókával.

 

- Elhiheted, nem fogunk neked segíteni semmiben sem! – mordulok rá szónoklata miatt dühösen. Még csak az kellene, hogy egy mocskos démonnak legyek a szolgálatára… - Előbb öletném meg magam, minthogy jót tegyek egy hozzád hasonló rohasékkal.

 

Megint egyszerre kezd el nevetni az összes nyomorult. Aztán… Azon, hogy szavaim miatt a vezér pofon vág, és Kitsut magához vonja, hangosabb visításban törnek ki.

Fenébe… Ez az egész olyan, mintha egy rémálomba csöppentünk volna…

 

- Ismerünk jól Akana. – szólal meg újból a démonok vezére, amikor végre elcsendesedik körülötte a káröröm, morgásra késztet azzal, hogy éles körmeivel kicsikém nyakát cirógatja. – Meg kell találnod az ajtót a képességeddel. Ha nem teszed, a barátodnak vége.

Ácsi…

- Honnan tudjátok, hogy mi a képességem?! – arról nem is beszélve, hogy tudják, Kitsu ennyire fontos nekem… Árulók vannak a klánban?!

 

- Az nem a te dolgod! – vág vissza szavaim hatására indulatosan, hangja miatt már biztosra veszem, hogy elárultak minket.

Egy valamiben reménykedek… Abban, hogy az áruló nem Ryo… Mert… Ha ő lenne, akkor a segítség soha nem fog megérkezni.

 

Rókucim szemeiben könnyek gyűlnek, mialatt azt susogja gyenge hangján, hogy ne segítsek nekik, viszont őt minden másnál fontosabbnak érzem, ezért körbenézek a szobában.

- Itt középről egy ajtó se indul… - sóhajtom aztán, mialatt el is indulok a falak mentén. Most nem tartóztatnak fel, ahhoz túlságosan is vágynak arra a nyomorult kőre. 

 

***

 

Már kutatom egy ideje a lejáratot, a démonok vezére is egyre idegesebben faggat arról, hogy miért szórakozok ennyit vele, viszont akármennyire is sürget, még önhibámon kívül nem találtam meg. Olyan, mintha védve lenne a kíváncsi tekintetek elől.

- Nem szórakozok! – mordulok rá éppen emiatt vissza. – Keresem folyamatosan, de itt nincs. Valami ötleted van? – nézek Kitsura, de ő csak dühösen elfordítja előlem a fejét.

Pedig… Azzal, amit teszek, neki akarok jót. Ha megtaláljuk a követ, előbb el fogjuk pusztítani, minthogy a démonok hozzáérhetnének.

 

- Nem duzzoghatsz, legyen valami ötleted! - lökik hozzám olyan durván, hogy mindketten neki esünk a falnak. Ránk is dől pár doboz, de legalább emiatt a fülébe tudok susogni:

- Nekünk lesz jobb, ha végig előtte járhatunk. Légy erős, és hamar vége lesz. Meg fogjuk semmisíteni azt a követ.

 

Az a düh, amivel azt susogja, ő mindig erős nagyon tetszik a szemeiben, kuncogok is, mialatt a ránk dőlt ládák egy részét lábaimmal eltávolítom.

Ezt a beszédet vártam tőle…

A ládák maradék romjait a démonok veszik le rólunk, mert nagyon nem érnek rá a mi játéjainkra – ha jól értettem azt, amit mondtak.

 

- Mi lesz már? – morognak ismét, amire kicsikém egy irányba bök a fejével. El is indul arra, kíváncsian követem.

Aztán… Amikor megérzem az erők, már tudom, milyen irányban kell lennie a bejáratnak, meg is mutatom, hogy hol érzem.

 

- Ez egészen biztos? – nyom minket pár szarházi a falnak, amíg társaik bontani kezdik, csak biccenteni tudunk, annyira erős a szorításuk.

Meg is fojtottak volna szerintem minket, és nem visongva éljeneznének, amíg mi levegőért kapkodva a földre rogyunk, ha rossz helyen törték volna a falat.

Mindegy… Eddig épségben vagyunk, és a küldetés első fele is sikeres. Bejutottunk a titkos járatba.

 

Természetesen a rohadékok egy része előre rohant, most hörögve fekszenek a földön, testükből ezer nyíl áll ki. A főnök csak annyit fűz hozzájuk, hogy idióták. Aztán… Kioldozza a köteleink. Helyettük egy-egy hosszú madzagos pórázt kapunk a nyakunkba.

Olyan szoros… Még amikor átalakulok is rendesen tart, szegény Kitsut is kínozhatja az alapján, ahogy megvakarja…

- Ti fogtok elől menni, és minden csapdát kiiktattok nekünk. – szuper… Ezt szerettem volna elérni…

- Rendben. – sóhajtom komolyan, majd már indulok is.

 

Kitsu a nyomomban, attól nem kell félnem, hogy nem követ.

Ráadásul olyan fürge, mint én, ha nem fürgébb, pillanatok alatt jutunk át a nyílzuhatagon.

Még a kötelünk is sikerül elvágni, mielőtt tovább futnánk, nevetve a démonok dühös ordítása miatt.

Mindegy… Már nem érdekelnek, irány a kő… 


Andro2012. 11. 17. 20:55:09#24249
Karakter: Kitsu
Megjegyzés: (Akanámnak)


- Akana! – szólok rá végül, mire abbahagyja a járkálást, és leül. Majd csak néz rám, mint egy kisgyerek.
- Nem tudom meghatározni, hogy mit érzek irántad. Melletted akarok lenni, mert sokkal jobb a közeledben, mint egyedül, vagy valaki mással – mondja, miközben a kötést gyűrögeti. A mondandójára elpirulok. Jólesik, hogy ilyesmiket mond, és végre felvállalja az érzéseit irántam.
- Értem… - motyogom halkan a padlót fixírozva. Hirtelen érzem, hogy az állam alá nyúlva emeli fel a fejem.
Zavarban vagyok, a füleimet mozgatom, és csak nézek rá. Nem tudok mit mondani. Ez kissé hirtelen jött, de kedvelem őt.
- Én nem értem még mindig. Ha tudod, mit jelent az, amit mondtam, mond el hangosan, hogy én is értsem. Kérlek… Könyörgök… – mondja, mire arrébb lököm azzal, hogy egy idióta, és a fürdőbe sietek, majd magamra zárom az ajtót. - Kitsu kérlek… - hallom a hangját, de nem válaszolok. Most végig kell gondolnom mindent.

~*~

Hallom, hogy dörömböl az ajtón. Aztán végre órákkal később megunom. Ilyen zajban képtelenség gondolkodni.
- Abban a zajban, amit csinálsz nem lehet aludni – sóhajtom fáradtan.
- Sajnálom – mondja bocsánatkérő hangon. – Talán jobb lesz, ha elmegyek valahova, ahol lehiggadhatok, mielőtt ismét beszélnénk.
- Állj meg! – lépek ki a fürdőből, mire Akana kíváncsian áll meg a bejárati ajtóban. - Ez a te otthonod… Mégis hova indultál? – kérdem értetlenül.
- Valahova… Mindegy – feleli kitérően. - De miért olyan fontos tulajdonképpen?! Úgy éreztem, egyedül akarsz maradni…
- Ne most civakodjatok szerelmesek… - surran be Ryo-san, majd visszaváltozik emberi alakba. – A lehető leggyorsabban velem kell jönnötök…
- A fenéket! – csukja be az ajtót Akana. – Pár órája harcoltunk azokkal a szörnyetegekkel, pihenni akarunk.
- Na szép! – vág vissza gúnyosan vigyorogva Ryo-san. Én inkább csendben maradok, nem akarok belefolyni a vitájukba. – Téged, aki eddig soha egy csata után se volt fáradt lemerített pár tűzdémon? Remélem csak viccelsz…
- Hogyhogy visszajöttél? Nem elindultál az otthonotok felé?
- Vissza kellett jönnöm – sóhajtja – Az a rohadt tűzdémon, amelyik nemrég változott át, elmondta, miért akarták annyira Kitsut elűzni a házából.
- Tényleg? – állok Ryo-san elé érdeklődve. Ez már engem is érdekel. Eddig csak a területem miatt vadásztak rám. De ezek szerint lehet, hogy más is van a dologban.
- Igen. A házad alatt nagyon mélyen üregek fekszenek. Azokban pedig valahova egy olyan követ rejtettek valami banditák még pár száz éve, amivel pillanatok alatt tudnak hatalmas területeket porrá égetni. Ezt akarták megszerezni, és akarják majd még a társaik is, meg kell semmisítenünk, mielőtt nagyon sok ember, és lény halálát okoznák.
Eszembe jut a múltam. A szüleim is meghaltak, amikor az erdő porrá égett. Talán ők tették volna? És igazából nem a területem kell nekik, hanem a kő? Akkor mindenképpen meg kell találni a követ, és el kell pusztítani! Más megoldás nincs!
– Hárman megyünk! – jelenti ki Ryo-san ellentmondást nem tűrően, és egyet kell értenem vele. – Bármikor idejöhet valami másik démon Kitsuért, hogy kiszedje belőle, tud-e valamit arról a kőről.
– Ráadásul, hárman nagyobb biztonságban vagyunk – mondom. – És talán… az is elképzelhető, hogy ezek a démonok, vagy az őseik írtották ki a fajtámat. Menjünk! Minél előbb találjuk meg a követ, annál előbb pusztíthatjuk el! – mondom villámló szemekkel.
Akana döbbenten néz rám, még sosem látott így feltüzelve. Ryo-san azonban egyetértően bólint, és hamarosan el is indulunk. Csak a legszükségesebb dolgokat vesszük magunkhoz, hiszen azt sem tudjuk, hogy pontosan hol a barlang bejárata, sem azt, hogy hol a kő. Minél gyorsabban meg kell találnunk, és a sok cucc csak lassítana.

~*~

Éjszaka van, sötét, de nincs hideg. Emberi alakban megyünk, de érzékeink így is elég élesek, sokkal élesebbek, mint az embereké. Ryo-san megy elől, mi ketten Akanával mögötte. Minden apró neszre, illatra figyelünk, de úgy tűnik, a démonok nincsenek a közelben. Jobb is.
– Tudod, hogy hol a bejárat? – kérdem Ryo-sant. Kétlem, hogy Akira a pontos címet is megadta volna a bejárathoz.
– Nem, de nem lehet túl messze – mondja Ryo-san. – A volt haverod azt mondta, hogy a házad alatt van, és valahol biztos ott a bejárat. Csak körbe kell járni az egészet.
Hallom, hogy Akana felhorkant, és őszintén szólva, én sem vagyok teljesen nyugodt. Mi van, ha a démonok már lenn várnak minket, mert megtalálták a bejáratot. De nem osztom meg a többiekkel az aggodalmam. Inkább arra próbálom rávenni Ryo-sant, hogy kérjünk erősítést. Hárman kevesen vagyunk, ha egy egész horda támad ránk. Akana, és Ryo-san is támogatja az ötletem, így Ryo-san úgy dönt, visszamegy a rókákhoz, és hoz egy csapatot.
– Ti addig térképezzétek fel a területet, hátha megtaláljátok a bejáratot – mondja. – De nehogy lemenjetek nélkülünk! – int minket szigorúan. – Odalenn nem ti lennétek előnyben, hiszen a kő közelében a démonok ereje megsokszorozódik. Esélyetek sem lenne.
– Ne félj, Ryo-san, én majd vigyázok, hogy Akana ne csináljon semmi butaságot – mondom, mire Akana csak morog.
Ryo-san bólint, majd átalakul, és elsiet. Mi pedig folytatjuk az utunkat. Ismerem a terepet, nagyon is jól, hiszen itt élek évek óta. Minden követ, minden fűszálat ismerek a ház körül, de arra sosem gondoltam, hogy esetleg van valahol egy titkos lejárat. Óvatosan járjuk körül a házat, és már majdnem visszaérünk a bejárathoz, amikor valami furcsa érzésem támad. Amikor elmegyünk az egyik kő mellett, valamiféle eddig ismeretlen energiamezőt érzek.
– Akana! – szólalok meg halkan, mire Akana visszafordul. – Ezt nézd! – mondom felemelve a követ, amely alatt szinte izzik a fold. – Szerintem megtaláltuk a bejáratot.
– Vagy a követ – véli Akana. – Csak ásni kéne.
– Az túl veszélyes, ráadásul, beomolhat az épület is – mondom. – Itt nem áshatunk. A bejáratnak a pince alatt kell lennie, de oda nem lehet csak úgy lemenni. Engedély, meg kulcs kell hozzá a házmestertől. És az ég irgalmazzon annak, aki éjnek évadján fel meri verni az öreget – mondom.
– Igen, de ezek nem normális körülmények – mondja Akana, én pedig egyet kell értsek vele. – Menjünk a pincébe. Ryo úgyis megtalál minket.
Bólintok, igaza van. Ryo-san szimata elég erős ahhoz, hogy megtaláljon minket. Hacsak a démonok nem érnek előbb ide, hogy megöljenek minket. Egy falka mindenre elszánt démonnal szemben még mi is védtelenek vagyunk. Ráadásul nemrég harcoltunk is, és nem vagyunk olyan fittek, mint a harc előtt.

~*~

Visszamegyünk az épületbe, majd levezetem Akanát a pincébe vezető lépcsőn. A pince ajtaja persze zárva van, de Akana egy erősebb rúgással letöri a zárat, az ajtó pedig már nyílik is ki. A pincébe újabb lépcsők vezetnek le, ráadásul vaksötét van, ami minket nem zavar. A rókák látnak a sötétben. Azonban lassan megyünk le, majd mikor lenn vagyunk, körülnézünk. Érzem, hogy valami gyengén lüktet, érzem a fold energiáját, így óvatosan, lassan elindulok az egyik irányba. Mindenhol fülkék, ahol a lakók a soha nem használt cuccaikat tartják.
– Érzel valamit? – kérdi Akana.
Éppen válaszolnék, amikor valaki megragadja a vállamat, majd mire kiabálnék, befogják a számat. Reszelős vihogást hallok, mire ledermedek. Tűzdémonok! Nem is egy, ahogy érzem, egy egész falka. Ebből nem mászunk ki!


yoshizawa2012. 10. 11. 14:07:56#23705
Karakter: Kitsu Akana
Megjegyzés: (Kitsumnak)


 - Nos, Kitsu? – nézek szavai miatt várakozón rókucimra - Akarsz velünk jönni?

Kérdésem miatt a kicsike tekintete tanácstalanná válik, látszik rajta, hogy erősen gondolkozik a lehetőségeken, és a válaszon.

Éppen emiatt titkon nagyon szorítok azért, hogy akarjon kimozdulni innen, az emberek közül, szeretném neki bemutatni barlangjaink, mostohaanyám kastélyszerűségét is vele akarom felderíteni.

 

- Én nem illenék közétek, sajnálom – rázza meg végül a fejét - Nem vagyok harcos róka, én erdei róka vagyok, te is tudod. Békés szerzet, aki nemigen bocsátkozik küzdelembe. És, már megszoktam itt, nem akarok megint helyet változtatni. Tudom, hogy rókák között kéne élnem, de… nem megy. Már túlságosan hozzászoktam az emberekhez, és emberként élek. Sajnálom.

- Megértelek – sóhajtok - Akkor én is maradok. Ha te maradsz, akkor én is, és erről nem nyitok vitát! – ezt már eddigi őrömnek magyarázom – Majd hazamegyek egyszer, ha úgy érzem, muszáj, és mindent elmondok apámnak. De most Kitsu mellett a helyem. – onnan úgyis kinéznének.

 

– Biztos, hogy jól meggondoltad? – faggatnak - Jól tudod, hogy apád haragudni fog. Te vagy az utóda, az egyetlen fia, és ha nem mész vissza, a klánban a végén háború tör ki az utódlásért. – háború az utódlásért? Esélytelen. Apám nagy kujon… Addig nem fog nyugodni, amíg össze nem hoz egy kis örököst új asszonyával is.

És… Ha sikerül nekik, akkor az a nő is azon lesz, inkább az ő vére kerüljön kettejük trónjára…

 

Érveim jópárszor az orrukra kell kötnöm, mire végre leszállnak rólam, sajnos mielőtt távoznának, így is megígérik, hogy vissza fognak jönni értünk.

De… Legalább már csend van, és nyugalom, vigyorogva hozok Kitsunak inni, és ennivalót a délutáni zsákmányunkból.

Hülye lettem volna, ha ott hagyom a sok finomságot…

 

Iszik, és enni is eszik egy keveset, elmélázva figyelem.

Én most nem vagyok éhes. Esetleg csak rá, de az más… Még mindig nem szabad őt bántanom. Sérüléseink miatt egy darabig lehet nem is tudnám.

 

- Nem bántad meg, hogy maradtál? – faggat, amint jóllakik - Mert, én nem akarlak kényszeríteni. – cehh… Most mondjam azt, lehetetlen vállalkozás lenne az, hogy engem valamire rákényszerítsen?

- Nem bántam meg. – rázom nemlegesen a fejem - Nem érdekel, mit mondanak a többiek, az a sok idióta öreg, én veled akarok maradni. – ez van, fogadja el…

 

- De… - nyaffanik egy sanda, fél pillanatig tartó rám nézéssel - apádnak nincs más örököse. Még én is tudom, hogy ez milyen fontos. Te lennél a klánod vezetője, ha apád meghal, ez pedig felelősséggel jár. Fel kéne nőnöd, nem a saját érdekeidet nézned. - ezzel tisztában vagyok. Viszont azt nem értem, miért akar a távozásra rábírni.

- Ezt úgy mondod, mintha nem akarnál velem lenni. Azt hittem, örülni fogsz, hogy maradok.

 

- Nem erről van szó – kel fel egy nagy sóhaj után – Természetesen örülök, hogy itt vagy, hogy maradtál.

- Akkor nem értem – ellent mond önmagának…

- A baj az, hogy éretlen vagy. Felelősséggel tartozol a klánodért, nem dobhatod el őket miattam, érted? Tudom, hogy miattam maradtál, de… - kis hatásszünetet tart vannak fontosabb dolgok az életben, mint egy futó kaland.

 

- De te nem futó kaland vagy a számomra! – vágom mérgesen a fejéhez, aztán amikor leesik, mit mondtam neki, egyik kezem a számra tapasztom.

- Akana! – pff… Úgy látszik késő, és nem vonhatom vissza a szavam – Mit érzel irántam valójában? – igen… Már határozottan nem úszom meg, sóhajtva kezdek el járkálni, húzom az időt.

Fogalmam sincs arról, hogy mit érzek. Még soha nem éreztem ilyesmit.

 

- Akana! – szól rám újra szigorúan, és talán egy kicsit morcosan, úgyhogy abbahagyom a járkálást, és elé ülve nézek a szemébe, hogy így ismerhessem be neki, hatalmas gondban vagyok.

- Nem tudom meghatározni, hogy mit érzek irántad. Melletted akarok lenni, mert sokkal jobb a közeledben, mint egyedül, vagy valaki mással. – beszélésem közben ép kezemmel a sérülten lévő fáslit gyűrögetem, még számomra is ködösnek, és zavarosnak tűnik az, amit mondok. Pedig… Menő alfahím vagyok. A sebfertőtlenítőbe kevertek olyan szert, ami ennyire gyengévé tett??? - Védeni akarlak, és boldoggá tenni pusztán azért, mert nincs szebb látvány a mosolyodnál. – tömören összefoglalva talán ennyi.

Nem is értem mitől pirult el. Semmi kézzel foghatót nem mondtam…

 

- Értem… - motyogja alig hallhatóan a padlónak, más szavakkal, amiket nem értek halksága miatt együtt, kezemmel az álla alá nyúlok, és magam felé fordítom kobakját, hogy pillantásunk újra találkozhasson.

Ez akkor is kell, ha emiatti döbbenetében, nameg riadtan néz rám, mialatt a fülecskéit is zavartan mozgatja, és az arca elpirul.

Hallani akarom, hogy mit állapított meg rólam.

 

- Én nem értem még mindig. Ha tudod, mit jelent az, amit mondtam, mond el hangosan, hogy én is értsem. Kérlek… Könyörgök… – Arrébb lök, azzal, hogy idióta vagyok, mert nekem kell tudnom, mit érzek, és zavartabban, mint eddig valaha a fürdőbe vonul, sóhajtva kezdem el kaparászni az ajtaját:

- Kitsu kérlek… - a fene vigye el… Eddig is ennyire esetlen voltam??? Vagy csak most, az elmúlt napok eseményei miatt lettem ilyen nagy idióta???

 

***

 

Hosszú órák után végül megunom a fürdőajtón dörömbölést, és arra kérem, legalább csak koppantsa meg az ajtót, ha ébren van még.

- Abban a zajban, amit csinálsz nem lehet aludni. – sóhajtja fáradt hangon.

- Sajnálom. – kérek tőle elnézést. – Talán jobb lesz, ha elmegyek valahova, ahol lehiggadhatok, mielőtt ismét beszélnénk. – valamelyik pad, vagy sikátor jó lesz nekem. Vagy… Betérek valahova inni.

Eddig azt még nem tettem, de most úgy érzem, sok bűzös alkoholt tudnék magamba tömni…

 

- Állj meg! – lép ki rejtekéből, amikor már majdnem becsukom magam mögött az ajtót, kíváncsian nézek vissza lakunkba. Nem értem, ha eddig magányt akar, miért nem hagyja, hogy most menjek.

- Ez a te otthonod… Mégis hova indultál? - válaszoljam azt, hogy az első kocsmáig? Nem…

- Valahova… Mindegy. – felelek inkább kitérően. - De miért olyan fontos tulajdonképpen?! Úgy éreztem, egyedül akarsz maradni…

 

- Ne most civakodjatok szerelmesek… - surran el mellettem Ryo, majd változik vissza rókából emberré a szoba közepén. – A lehető leg gyorsabban velem kell jönnötök…

- A fenéket. – csukom be az ajtót mögötte, hátha más klántag is vele tartott. Kitsuval egyedül nem hagyom, akkor már inkább itt maradok a kicsikével, és vele. Pontosabban kiebrudalom innen Ryot, aki még a végén megszégyenít előtte – Pár órája harcoltunk azokkal a szörnyetegekkel, pihenni akarunk.

 

- Na szép. – vág vissza gunyoros vigyorral – Téged, aki eddig soha egy csata után se volt fáradt lemerített pár tűzdémon? Remélem csak viccelsz… - grr… Ezért, és hogy azt merte mondani, szerelmesek vagyunk, mindjárt megölöm.

Miért nem most? Először hagyom, hogy válaszoljon Kitsu kérdésére:

- Hogyhogy visszajöttél? Nem elindultál az otthonotok felé?

 

- Vissza kellett jönnöm. – sóhajtja – Az a rohadt tűzdémon, amelyik nemrég változott át, elmondta, miért akarták annyira Kitsut elűzni a házából.

- Tényleg? – áll elé rókám érdeklődve, féltékeny vagyok Ryora, de még arra az Akira nevű gyerekre is.

- Igen. A házad alatt nagyon mélyen üregek fekszenek. Azokban pedig valahova egy olyan követ rejtettek valami banditák még pár száz éve, amivel pillanatok alatt tudnak hatalmas területeket porrá égetni. Ezt akarták megszerezni, és akarják majd még a társaik is, meg kell semmisítenünk, mielőtt nagyon sok ember, és lény halálát okoznák.

 

Látom Kitsun, hogy a múltja juthatott az eszébe, pillanatok alatt termek Ryo mellett, és kérem meg arra, a kicsike nélkül menjünk oda.

Jobb lenne, ha Kitsu nem jönne velünk, hanem itt pihenne. Úgyis azt mondta, hogy nem igazán szeret a föld alatt lenni…

 

- Hárman megyünk. – jelenti viszont ki Ryo ellentmondást nem tűrően. – Bármikor idejöhet valami másik démon Kitsuért, hogy kiszedje belőle, tud-e valamit arról a kőről.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).