- Hé, cukorfalat! Ezt idd meg! – tol az orrom alá valami fiolát. Remélhetõleg nem arzén van benne, de ha mégis, legalább hamar vége lesz. Felemeli a fejem, aztán az elnyílt ajkaim közé erõlteti a fiola tartalmát. – Egy kis keleti zsibbasztó. Lelassulnak az életfunkcióid tõle, így a vérzés is, amíg kiszedem a golyódat. Addig ne merj elájulni, értettem? Itt már nem tudnám a hullád könnyen eltüntetni.

Ah, ezek szerint nem megmérgezni akart. Halványan elmosolyodom és készségesen elveszem tõle a felém tartott üveget, ami a szagából ítélve valami igen erõs agyzsibbasztót tartalmazhat, de most szükségem is lesz rá. A kezeim remegnek, de azért beletalálok a számba. A cucc úgy marja a torkomat, mintha higított sósavat öntenék le rajta, még a szemeim is könnybe lábadnak, de legalább segít ébren maradni amíg kell, és még rendesen le is zsibbadok tõle.

Miután lánggal lefertõtlenítette az eszközeit, nekiáll kibányászni a hasamból a felesleges fémet. Egy kicsit bizarr a helyzet, annyira be vagyok kábulva ezektõl a szaroktól, amiket belém diktált, hogy csak üveges tekintettel bámulom a szakértõen ügyködõ kezeit, mégsem érzek semmit. Morbid.

Miután félretette a golyót egy kis üvegcsébe, nem sajnálva a fertõtlenítõt ki is tisztítja a sebet, amibõl megint csak annyit érzek, mintha egy szúnyog csípett volna meg. Azt már inkább felfogom, mikor kétszer egymás után is alaposan megcsókol, miközben a nyelvével együtt mindkétszer a számba erõltet valami kapszulát is. Aztán újabb szúnyogcsípések következnek, miközben biztos kezekkel és szakértõ mozdulatokkal össze is varrja a sebet.

- Milyen gyakorlott... – Mire eljutok a második szóig, elfelejtem, mit akartam mondani, de látszólag megérti ennyibõl is.

- Az én szakmámban? Ne nevettess, mézesbödönöm. – A mosolya tömény önelégültség. – A golyó nem ért semmi létfontosságút, csak hússeb. Ennek idõ kell, míg meggyógyul – húzza el a száját.

Most meg mi baja van? Minél gyorsabban meg akart tõlem szabadulni? Vagy nem örül, hogy túl fogom élni?

- Nem vagy túl boldog tõle... – suttogom, sajnos túl gyengén ahhoz, hogy elrejtsem a hangomból a megbántottság élét.

- Hát persze hogy nem. Most épp az agyadat kéne szétkefélnem. De már más szétbaszta – áll fel sóhajtva.

Hát persze... megint a szex. Sejthettem volna... ha nem lennék ennyire álmos...

- Milyen... kár... – motyogom.

- Aludj! – parancsol rám, majd kiveszi a kezembõl az üveget, amiben gyanús kevés maradt.

Nem kell kétszer mondani, az ólomsúlyok lehúzzák a szemhéjaimat, aztán már alszok is.

***

Pittyegés... csörgés... pittyegés... csörgés... pittyegés... csörgés... pittyegés... csörgés... A zavaró hangok monotonitását csak Ryuu jéghideg hangja szakítja meg néhanapján, én viszont képtelen vagyok nyugodtan aludni ebben a ricsajban.

Kinyitom a szemeimet és éppen kiszúrom, amint a konyhapultnál állva meghúz egy üveget, aztán átsétálva a nappaliba elõvesz egy doboz cigit és rágyújt. Mintha csak érezné, hogy figyelem, felém pillant, de látom rajta, hogy átkozottul bele volt merülve a gondolataiba. Vajon azon ügyködik, hogy minél gyorsabban megszabadulhasson tõlem?

- Felébredtél? – lép felém, majd szokatlanul gondoskodó mozdulattal a homlokomra simítja a tenyerét.

- A telefon... – krákogom fáradtan.

- A sok mamlasz azt hiszi, hogy kedvem van ovónénit játszani. Hát benézték.

Kitartóan füstöl, mint a gyárkémény, de legalább kegyesen kinyitja az ablakokat, hogy ne fulladjunk meg.

- Mi történt? – térek egy kicsit magamhoz.

- Azt csiripelték, hogy Tamaki a rendõrõrsön volt látogatóban, mégis kisétált onnan, mint a bejárónõm a manikûröstõl.

- Tamaki? – kérdezek vissza tompán.

Mégis mi az atyaúristenért menne Tamaki a rendõrségre? Magától? Ennyire elvakultan nem lehet belém zúgva...

- Nos, az eredményt a hírekben megnézhetjük majd reggel – néz ki az ablakon elgondolkozva.

- Hm... – motyogom elmésen, aztán megpróbálom benedvesíteni a kiszáradt torkomat, nem sok sikerrel. – Szomjas vagyok.

- Pff... – forgatja a szemeit. – Csak hogy tudd, nem vagyok a személyes cseléded. Szedd magad össze, mert minden szívesség sokba fog fájni neked... – Már meg sem ráz a szokásos perverz vigyora, csak egy rezignált sóhajjal és az égre emelt pillantással veszem tudomásul, hogy amint hozzám tud nyúlni, megint napokig sajogni fog a seggem.

Elnyomja a csikket és a konyhába megy, aztán egy pohár éltetõ vízzel tér vissza. Meg sem próbálom elrejteni a mohóságomat, miközben az utolsó cseppig kiiszom.

- Én is örülök, hogy nem halok meg... – szúrom oda aztán.

Arra sem méltat, hogy reagáljon, inkább megcsókol, de úgy, hogy megfeledkezzem róla, hogy perpillanat haragudnom kellene rá. Cigi és whiskey íze van a szájának, de meglepõ módon ez igen kellemes kombinációnak érzõdik egy ilyen csók mellett. A sóhajaimat is elnyeli, miközben a sebmentes oldalamon simít végig lassan. Mielõtt elhúzódna, még gondosan belemarkol a combomba is.

- Felépülsz, lehet hogy hazaviszlek. Persze, ha jó kisfiú leszel – vigyorog pofátlanul, én pedig ingerülten fújtatok az arroganciájára, de nem hatja meg. – Szóval guminyuszi, mit kérsz enni?

Már éppen kezdenék megijedni, de aztán szerencsére nem a farkát veszi elõ, hanem az étlapot. Nem válogatok sokáig, mert farkaséhes vagyok, ráadásul az alkohol marja a gyomromat, úgyhogy akár az étlapot is képes lennék felfalni.

Miután megrendelte a szobaszervizt, én egy kicsit még bámulom belülrõl a szemhéjamat, míg õ valamit keresgél, aztán hallom bekapcsolódni a tévét. Valami hírcsatorna szól halkan a háttérben, én meg már éppen készülnék újra bealudni, mikor halk csengés jelzi, hogy a lift meghozta az ételt. Kinyitom a szemeimet, viszont még a kezében tartott tálcánál is elõbb szúrja ki a szemem a szabadon himbálózó farka.

- Legalább öltözz fel! – csattanok fel elvörösödve. – Nem fogok úgy enni, hogy közben itt parádézol!

- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha még nem láttad volna közelrõl – ereszt meg egy újabb pofátlanul önelégült, perverz vigyort. – Emlékszem, milyen jó barátok lettetek.

- Dögölj meg – meredek rá dühösen.

Becsületére legyen mondva, hogy legalább nem hagy szenvedni az evéssel, hanem készségesen megetet engem is... közben nem szalasztva el egy-egy perverz pillantást a számra, mikor éppen bekapom a villát. De legalább tiszteletben tartja a lyukat a hasamon és nem mászik rám.

Tele hassal újra pihentetem egy kicsit a szemeimet, míg Ryuu eltûnik valahova. Mintha öltözködés hangjai szûrõdnének be a nappaliba, de nem tudom, hova készülhet. Ismét félig elalszom, csak arra figyelek fel, amikor felhangosodik a tévé.

- ...alak több rablás, bujtogatás, gyilkosság, korrupció, okirathamisítás és fegyver- illetve drogok illegális kereskedelméért keresett. – Ryuu felhorkan, én pedig kinyitom a szemeimet és felpillantok. A képernyõt éppen az õ képe díszíti. – Ha látják, semmiképpen se közelítsék meg vagy szólítsák meg! – Hallom, hogy Ryuu felnevet, de ezúttal én horkanok fel. Kicsit késõi figyelmeztetés egyeseknek... – Családjával készített interjúk alapján...

Eltátom a szám, amikor megjelenik a képernyõn a Greystone bankhálózat feje. A... családja? Ez a perverz alvilági gazember a Greystone örököse?! Mégis mi a franc ütött belé, mit csinál akkor itt? Tiszta pénze lehetne annyi, mint amennyit mocskos üzlettel szed össze, és még ráadásként sokszorozhatná meg illegális utakon... Tuti, hogy a fejére ejtették gyerekkorában.

- Anyjával együtt hazavárjuk õt. Hajlandóak vagyunk megbocsájtani neki, ha feladja magát. És támogatnánk a jövõben. A fiunk rengeteg nehézségen ment át, de mi csak biztonságban, otthon szeretnénk õt tudni. Megértjük, ha a bíróság...

És a férfi folytatja, de nekem valami nem tetszik a szavain és az arckifejezésén. AZ egész átkozottul furcsa... Ryuu vagy teljesen elmebeteg vagy jó oka volt lelécelni, de az biztos, hogy ez így vagy úgy, de nem mostanában volt. Akkor az apja miért csak most kezd el aggódni érte? Miért csak most várják haza?

A gondolataimat egy kicsit eltereli, amikor vált a kép és az apja helyett a bûnlajstromát kezdik közvetíteni.

- Ezt tényleg mind te csináltad? – pillantok fel rá.

- Ö... – Zavartan pillant a képernyõre, mintha a gondolataiból ragadtam volna ki. – Nem mindet. Nem értek a bombákhoz, és a lõfegyvereket személytelennek tartom. Nem mondom, hogy nincs nekem, csak nem az én módszerem. És a fenti világgal semmi dolgom. De hát a rengeteg rossz dolgot valakire rá kell kenni, nem? – von vállat.

- És... nem is izgat? – meredek rá.

- Ugyan már. Soha nem voltunk jóban a családommal. Õk csak a nemzõim. – von vállat újra. – Ha a szabadulásom útjába állnak, gond nélkül lõném le õket. És ez fordított esetben is így van. Ezért is nem lépek semmit. Apám ilyen családi maszlagot sose mondana rólam. Az egész úgy bûzlik ide, mint egy elhanyagolt nyilvánosvécé pár kamasz focicsapat edzõzoknijával megspékelve. Méghogy megbocsájtani... persze... – csóválja a fejét mosolyogva.

Szóval igazam volt, apuci nem teljesen ma született bárány. De ez még mindig nem fér a fejembe...

- Te... Te tényleg a Greystone bankhálózat vezérigazgatójának a fia vagy? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mire teátrálisan meghajol elõttem.

- Voltam. Remélem, mára nem az egyetlen – húzza el a száját. – Hogy ezt honnan ásták elõ! – csóválja a fejét. – Bárhogy is. Az ellenfél egyre türelmetlenebb.

- És ez jó? – vonom fel a szemöldököm.

Egyre kevésbé értem ezt az embert. Mi a fenéért akarna bárki is mindenáron megszabadulni egy akkora örökségtõl, mint a Greystone? És mi a francot akar az jelenteni, hogy kölcsönösen eltakarítanák egymást az útból, ha kell?

- Igen. Mert én a türelmemrõl, fõleg ha ilyen játékokról van szó, híres vagyok. Imádok játszani. Fõleg mert nem szoktam veszteni. Ó, látom már a végkifejletet.

- De hogy kerültél ilyen mélyre? – kötöm az ebet a karóhoz.

- Vége a mesedélutánnak – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen. Azt hiszem, a téma itt le is van zárva. – A kisasztalon vannak a bogyóid, ha fájsz, van ott inni is, meg hozattam szendvicseket. Gyógyulgass, amíg Ryuu bácsi elintéz pár dolgot.

Leugrik a konyhai bárszékrõl, aztán eltûnik a hálóban. A tompa hangokból ítélve telefonálgat, de meg sem próbálom kihallgatni. Mit érnék vele? Úgyis túl messze van a hálószoba, nekem meg ahhoz is túlságosan fáj a hasam, hogy felüljek, nemhogy elvonszoljam magam az ajtóig... Inkább váltogatni kezdem a csatornákat és hamar bebizonyosodik, hogy minden vele van tele.

Illetve... nem csak vele, konstatálom, mikor a képernyõn az én arcképem is megjelenik. Nocsak. Váratlan fordulat, de mégis hogy jövök én a képbe? Lehetséges volna, hogy apa összejátszik Tamakival az én érdekemben? Az õ engedélye nélkül nem kerülhettem volna be a hírekbe. A fenébe is, akkor nagyon veszélyes játékot ûz... Persze a hírekben se rendõr nem vagyok, se beépült ember, de fõleg nem apa fia, csak egy egyszerû szerencsétlen valaki, akibe belebotlott a csúnya rosszfiú, mielõtt mindkettõ eltûnt, ezért majdnem biztos, hogy õ tartja fogva. Snassz, de ez esetben milyen igaz.

Tovább váltogatom a csatornákat és csakhamar rátalálok apára is – meg arra, hogy jövünk a képbe õ és én. Apa vezeti a nyomozást Ryuu ellen... Te jó ég, micsoda kavarodás! Mi a franc fog ebbõl kisülni? Apa a tûzzel játszik, ha egy követ fúj Tamakival, mert nyilvánvalóan fel kell vennie a pókerarcot. Nem mondhatja el, hogy a fia vagyok, azt meg pláne nem, hogy õ épített be Tamaki mellé. Bár Tamaki talán elég elvakult ahhoz, hogy az egyértelmû jeleket se vegye észre...

- Hé, cukorfalat! – Úgy megrándulok, hogy a hasamba is belenyillal a fájdalom a hirtelen mozdulatra. Jézusom, észre se vettem, hogy jön... Egy cetlit és egy telefont nyom a képembe. – Egy perced van. Kérdezz rá erre a névre nekem.

Döbbenten meredek rá, majd a kezében tartott dolgokra. A cetlin egy név díszeleg, de azt gyorsan megállapítom, hogy számomra egyáltalán nem cseng ismerõsen. De most komolyan azt akarja, hogy hívjam fel az apámat...? Az mondjuk tény, hogy legalább két perc, mire bemérnek egy hívást, õ pedig még annyit sem adott nekem. Talán ez egyfajta bizalom-próba. Ha megteszem, amit kér, ráadásul úgy, ahogy kéri, akkor bebizonyíthatom neki, hogy egy oldalon állunk, legalábbis perpillanat.

Rögtön eszembe jut az is, amin még tegnap éjjel gondolkoztam. Ryuu mindenkit ismer az alvilágban és jóformán mindenkivel kapcsolatban áll. Ha valaki, õ biztosan segíthet megtalálni a bátyámat. Viszont ha azt akarom, hogy segítsen, akkor nekem is bizonyítanom kell.

Most vagy soha, Nikko. Ideje döntést hozni.

Nagy sóhajjal veszem el a kezébõl a telefont és a cetlit is.

- Mit akarsz, mit mondjak neki? – nézek rá. – Majd mi jelentkezünk, vagy õ hívjon vissza, ha talált valamit?

Szélesen, elégedetten elvigyorodik, aztán lehajol és megcsókol. Úgy, ahogy szokott, mélyen, követelõzve, mégis valahogy olyan gyengéd erõszakkal, hogy menten elfelejtsem, mi történt öt perccel ezelõtt. A nyelve végigsimít az enyémen, mire felsóhajtok, és már éppen kezdeném beleélni magam, mikor hirtelen elhúzódik tõlem. Csalódottan nyögök fel, mire sötéten felnevet, majd megajándékoz a különösen perverz vetkõztetõ pillantásával.

- Ezt tartogasd késõbbre, puszedli – hajol ismét közelebb az ajkaimra suttogva. – A helyedben vigyáznék a készségességgel, mert még félreértem és elfelejtem a lyukat a hasadon...

Döbbenettel vegyes dühvel meredek rá. Felülni sem tudnék anélkül, hogy ne kezdjek üvölteni a fájdalomtól, ez meg már azon gondolkozik, hogy mikor és hogyan tud a lehetõ leghamarabb megkefélni... Még az sem érdekelné, ha nem vagyok elég jól. Arrogáns, beképzelt, pofátlan, perverz gazember.

- Bókolj még, nyuszipuszi – vigyorodik el még szélesebben, mielõtt a nyakamra hajolna hogy alaposan megharapdálja az amúgy is a piros különbözõ színeiben játszó bõrt. Ezek szerint hangosan is kimondtam? – Apucinak pedig mondd meg, hogy egy órát kap a nyomozósdihoz, aztán megint fel fogod hívni.

- Ha azt akarod, hogy telefonáljak, el kell engedned ahh... – Elakad a lélegzetem, ahogy az ajkai közé veszi a fülcimpámat. – A nyakam...

- Ez nem a nyakad volt, nyuszifül – emeli fel a fejét elégedett vigyorral.

- Most akkor telefonáljak vagy ne? – eresztem el a fülem mellett a megjegyzést, de csakhamar azt érzem, hogy felsimít a combomon, miközben újra fölém hajol. – Szállj le rólam, te perverz állat! – kísérlem meg ellökni, de csak annyit érek el vele, hogy alig fejtek ki egy hangyányi erõt, és a hasamba úgy belenyilall a fájdalom, hogy csillagokat látok. – Ááúh...

- Szerencsétlen – forgatja a szemeit, de meglepõ finomsággal segíti vissza a kezeimet oda, ahol nem okozok fájdalmat saját magamnak.

Megajándékozom a leggyilkosabb pillantásommal, aztán a kezembe veszem a cetlit és a telefont. Fejbõl pötyögöm be apa számát, aztán Ryuu vizslató pillantásától kísérve már tárcsázok is. Négyszer is kicsöng, ami felettébb szokatlan apától, úgyhogy már éppen kezdeném azt hinni, hogy zátonyra futunk, mikor végre felveszi a telefont.

- Saito – vakkantja mogorván.

Nagy levegõt veszek. Érzem, hogy Ryuu tekintete szinte lézerként nyársal fel, jóformán lyukat éget a homlokomba – de én már döntöttem.

- Apa, én vagyok. Nincs sok idõnk, úgyhogy jól...

- Nikko?! – kiált fel, a háttérben jókora csattanással kísérve, mintha most döntötte volna fel a székét. Jellemzõ lenne rá. – Jól vagy? Bántott az a féreg? Hol vagy? Mondd el a címet és már indulok is, vagy csak tartsd a telefont, lenyomozzuk a hívást és...

- Nem! – vágok közbe most én határozottan. – Figyelj rám, apa – folytatom szelídebben. – Csak egy percet kaptam és már abból is eltelt majdnem húsz másodperc, úgyhogy ne szakíts félbe, csak figyelj rám. Le kell nyomoznod egy nevet és elmondani róla mindent, amit tudsz.

- Nikko...

- Mondom a nevet. – Meg sem várom, mit akar mondani, újra a szavába vágok, elmondva neki a nevet, aztán le is betûzöm, hogy biztos legyen. Megkérem, hogy ismételje el, és szerencsére stimmel a dolog. – Egy óra múlva újra fel foglak hívni, hogy mit tudtál meg.

- Nikko, kérlek, legalább annyit mondj, hogy jól vagy! – kérlel megtörten.

Egy pillanatra összeszorul a mellkasom, jól tudom, mi zajlik benne. Elõször anya, aztán a bátyám... most pedig túl közel áll hozzá, hogy engem is elveszítsen.

- Jól vagyok, apa – nyugtatom meg, aztán ki is nyomom a telefont.

A hívás a kijelzõ szerint pontosan 56 másodpercig tartott. Felvont szemöldökkel Ryuu arcába nyomom a bizonyítékot, õ pedig elégedetten elmosolyodik. Elveszi tõlem a telefont és a cetlit, aztán az ajkaimra hajol – már megint.

- Jó kisfiú voltál – duruzsolja a számra.

- Nekem viszont kurvára fáj a hasam – morgom bosszúsan, de csak kinevet. – Nem vicces! Hogy fogok így fürdeni? – meredek rá.

- Ha fürdésre vágysz, kénytelen leszel rám bízni magad – vigyorodik el pofátlanul.

- Akkor inkább bûzlök... addig se mászol rám.

- Ugyan már, nyuszifül, ne álltasd magad – vigyorog tovább. – Mindketten tudjuk, hogy csak addig ellenkezel, míg el nem kezdem.

- Inkább állj félre az útból, hogy be tudjak venni egy fájdalomcsillapítót – tolom félre.

Veszettül vigyorog, míg a tablettáért és a vízért nyúlok, hátha így enyhül a szúrás a hasamban.

- Nem akarod kiszolgáltatni magad? – kérdezi vidáman.

- Szívességek nélkül is elég bajom lesz veled – vetek rá egy szúrós pillantást.

Úgy nevet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de inkább nem is foglalkozok vele. A gyógyszer máris kezd elnyomni, úgyhogy inkább becsukom a szemeimet, hátha még egy kis alvás jobb kedvre derít és kevesebb fájdalommal jár majd az ébredés.

***

Halkan felnyögök az ingerekre, amik magamhoz térítenek. A nyakamat csókolgató puha ajkak, és a mellkasomon és az oldalamon kalandozó kezek... Hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok, vagy mi történik, csak azt tudom, hogy rohadt jó érzés. Fõleg, mikor az egyik kéz eltûnik a mellkasomról és lejjebb siklik a térdemhez...

- Ébresztõ, csipkerózsika – duruzsolja a fülembe egy túlzottan ismerõs hang, mire rögtön felpattannak a szemeim.

Mielõtt azonban felháborodva rárivallhatnék, a szájával fogja be az enyémet, a nyelvével azonnal betörve a szólásra nyitott ajkaim közé. Akaratlanul is felnyögök a csók mélységétõl és éhségétõl, képtelen vagyok nem viszonozni. Még az is jó, hogy a szájának továbbra is whiskey és cigi íze van... Csak akkor zökkenek ki egy kicsit, mikor a térdemnél kalandozó keze elindul fölfelé, én pedig a combom bõrén érzem meg az ujjai simogatását. Mióta nincs rajtam nadrág...?

- Teljesen kiütötted magad, úgyhogy utólagos engedelmeddel lecseréltem a ruháidat egy takaróra – felel a kimondatlan kérdésemre vigyorogva. Mikor pislogva körülnézek, látom, hogy még a hatalmas ágyba is áthozott. – Itt sokkal jobban tetszel... – súgja a számra, mielõtt újra megtámadna egy csókkal.

Elgyengülve nyögök fel, semmi erõm ellenkezni, inkább felemelem az ép oldalam kezét, hogy átkarolhassam a nyakát. Elégedetten felmordul és érzem, hogy a mellkasa az enyémhez simul, de arra vigyáz, hogy a hasamat ne nyomja meg. Amikor viszont a keze még feljebb mozdul a combomon, a szájába nyöszörögve mélyesztem a körmeimet a vállába, mire újra felmordul, de nem hagyja abba az ingerlõ cirógatást az ujjaival.

Aztán elengedi a számat, hogy újra a nyakamra vethesse magát, én pedig szabadon nyögdécselhessek tovább. Belemarkolok a hajába, mikor végignyalja, majd megszívja a fülem alatti érzékeny részt, aztán a szájába veszi a fülcimpámat és finoman rá is harap. Észre sem veszem, mikor tettem széjjelebb a combjaimat, csak mikor hirtelen azt érzem, hogy egy ujjával éppen a bejáratomon simít végig.

- Ne... – nyögök fel megfeszülve.

- Tudod milyen nehéz visszafognom magam? – morogja a fülembe.

Már az ujjbegyét érzem ott, aztán enyhe nyomást kifejtve belém is nyomja az ujját, de éppen csak az elsõ ujjpercig. És... nem fáj. Sõt. Öntudatlanul nyögök fel és feszítem neki a csípõmet, amennyire tudom, mire az ujja még mélyebbre csúszik. Mély torokhangon nevet föl, majd egy mozdulattal teljesen belém csúsztatja az ujját, miközben az arcát a nyakamba fúrja és erõsen bele is harap. Biztos, hogy az összes fogának ott fog maradni a nyoma, de ez valahogy nem tud érdekelni, ahogy az ágynak feszítem a fejem és még hangosabban nyögök fel...

Õ pedig kihúzza belõlem az ujját és teljesen elhúzódik tõlem.

Némi fáziskéséssel tágra nyílt szemekkel meredek rá, olyan érzésem van, mintha leöntöttek volna egy vödör jégkockával.

- Letelt az egy óra, puszedli – emeli fel a telefont széles vigyorral.

Eltátom a szám, aztán becsukom. A vágy ködét hamar felváltják a harag lángjai, dühösen meredek rá.

- Te arrogáns gazember...

Élvezettel nevet fel, meg sem hatódik a haragomon, aztán halál nyugodtan leül mellém az ágyra és beteszi a SIM-kártyát meg az akksit a készülékbe. Azonban épphogy átadná nekem a telefont, mikor az megszólal a kezében egy rövid pittyenés erejéig. Homlokráncolva nyom meg két gombot, aztán a ráncok elmélyülnek a homlokán, majd a magasba szalad a szemöldöke.

- Mi az? – kérdezem kíváncsian, mire a kezembe nyomja a telefont.

Üzenetet kapott, én pedig rögtön felismerem apa számát. Azt írja, hogy egy percnél biztosan több idõre lesz szüksége, és mivel az õ telefonját lehet, hogy lehallgatják, vett egy eldobható készüléket, amirõl senki nem tud és amin nyugodtan beszélhetünk. A számát is odaírta, hogy azon hívjam fel. Kérdõ tekintettel nézek Ryuura, bár én tudom, hogy apa biztosan igazat mond, mert nem szokása a mellébeszélés, az én életemmel pedig soha nem szórakozna – Ryuu átverése viszont egyértelmûen azzal járna.

Mielõtt válaszolna, hirtelen egészen lehajol hozzám.

- Két esélyt kapsz, vattacukor – duruzsolja a fülembe, majd élvetegen bele is nyal, amire fel is sóhajtanék, ha a hangja nem lenne olyan fagyos, mintha jégkockákkal szurkálnának. – Az elsõt és az utolsót.

Nyelek egyet és bólintok, aztán elveszem az éjjeliszekrényrõl az ott lévõ cetlitömböt és a ceruzát, hogy felvéshessem a megadott számot az elsõ lapra. Aztán még egyszer Ryuura pillantok, aki ugyanolyan éberen figyel, mint az elõbb... és tárcsázok. Most még a múltkorinál is tovább csörög, és már azt hiszem, hogy félreírtam a számot, mikor végre mégis felveszi.

- Nikko? – szól bele.

- Én vagyok.

- Ne haragudj, ki kellett jönnöm az õrsrõl – magyarázza a várakoztatást.

A háttérben utcai zajt hallok, ami ismét csak az õszinteségét igazolja.

- Semmi baj. – Vetek egy pillantást a hallgatóságomra, aki továbbra is olyan tekintettel figyel, mint aki kész felnyársalni az olvasólámpára is, ha egy rossz szót szólok. – Szóval, mit tudtál meg?

- Csak akkor mondok bármit is, ha elõbb õszintén beszámolsz arról, hogy jól vagy-e – jelenti ki. A hangja határozott, de én így is hallom benne azt az aggódó élt, amitõl újra összefacsarodik a szívem. – Tudunk a lövöldözésrõl... – Elhallgat, mert õ is pontosan tudja, hogy az, hogy telefonon beszélünk, még nem jelenti azt, hogy kicsattanok az egészségtõl. Ami azt illeti, megfelelõ szerek segítségével még akkor is el lehetne érni ezt az állapotot, ha csak egy napom lenne hátra.

Felsóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem. Tudhattam volna, hogy részben ez is vezérli, ahogy azt is biztosra veszem, hogy ha nem felelek, kinyomja a telefont. Nos, remek. Mindegy, Ryuu azért csak nem csinál ki, ha elmondom neki, mi van velem... Fõleg, mivel õt is érdekelni fogja, honnan tudnak a történtekrõl.

- Tényleg jól vagyok, apa – felelem halkan. – Meglõttek, de...

- Tessék?! – kiált fel. – Hol? Ki volt az? Az a gazember volt, igaz? Esküszöm, hogy...

- Az ég szerelmére, dehogy! – Magam sem értem, miért védem ilyen vehemensen. – Nem tudom, ki volt, mert nem láttam, de azt tudom, hogy nem õ. Ami azt illeti, neki köszönhetem, hogy nem véreztem el – vetek egy sanda pillantást az említettre, mire õ a feszült figyelem ellenére is képes önelégülten rám vigyorogni.

- Hogyan? – kérdez vissza zavartan. – Õ... segített neked?

- Igen – magyarázom türelmesen. – Kivette a golyót és összefoltozott, sõt, volt olyan kedves, hogy még némi házi fájdalomcsillapítást is biztosítson.

- De ugye nem ütött le?

- Jézusom, apa... – forgatom a szemeimet, de aztán elkapom Ryuu türelmetlen pillantását, úgyhogy gyorsan témát váltok. – Rendben, most már tudod, hogy jól vagyok, úgyhogy te jössz.

- Rendben, rendben – sóhajt fel. – Lenyomoztam a nevet, és nem kevés furcsaságot találtam. Elõször is, a névhez nem tartozik egyáltalán semmilyen személyes adat, még csak egy rohadt fénykép sem. Ami azt illeti, a fickó néhány évvel ezelõttig nem is létezett...

- Néhány évvel...?

- Igen. Pontosan három. – A hangjából kicsendülõ feszültség azt sugallja, hogy õ is ugyanarra gondol, amire én. Akihitonak is három éve veszett nyoma... Ennek a beszélgetésnek viszont még nincs itt az ideje, úgyhogy nyelek egy nagyot és átugrom a dolgot.

- És még? – kérdezem.

- Ahogy mondtam, nincs kép, nincs semmilyen személyes adat, viszont van egy rendszám és egy cím, bár utóbbi csak egy utcanév, házszám nélkül.

- Mondd a rendszámot! – Lediktálja, én pedig levésem a legfelsõ cetlire, aztán letépem a lapot és felmutatom Ryuunak. Õ megrázza a fejét, de elveszi és zsebre teszi. – És az utca? – Azt is leírom, aztán tovább is adom.

- Az autó nem szerepel a nyilvántartásban, az utcában pedig egyetlen kétes nevû lakó vagy háztulajdonos sincs a hivatalos iratok szerint. A rendszámról annyit tudunk, hogy több autópályán is felbukkant már, illetve az utcában lévõ összes térfigyelõ kamerának figyeljük a felvételeit, illetve néhány hónapra visszamenõleg a régieket is elkértem. Egyelõre ennyit tudunk.

- Kit avattál be?

- Egyedül Takeot. Õ elég elvakultan odáig van érted, hogy ne járjon el a szája.

- Jól van – sóhajtok fel. – Még egy kérdés. Honnan tudtok a lövöldözésrõl? – Látom, hogy Ryuunak magasba szalad a szemöldöke, úgyhogy jól sejtettem, hogy õt is érdekelni fogja a dolog. Ki is hangosítom a készüléket, hogy elsõ kézbõl hallhassa.

- Egy ismeretlen telefonáló bejelentést tett egy a helyszíntõl igencsak távoli telefonfülkébõl, ami természetesen olyan környéken áll, ahol nincsenek térfigyelõ kamerák. Pontosan leírta a helyszínt és az útvonalat, annyit mondott, hogy lövéseket hallott, aztán bontotta a vonalat. – Felvonom a szemöldököm, és látom, hogy Ryuu is homlokráncolva figyel. – Mire odaértünk, már felforgattak minden, látszólag nagyon kerestek valamit... vagy valakit. Az udvaron pedig megtaláltuk a rengeteg töltényhüvelyt, különbözõ keréknyomokat és némi vért.

- Az enyémet.

- Igen, a tiédet – sóhajt fel –, innen tudtam, hogy ott voltál. Fogalmunk sincs, hogy kik lehettek azok, semmilyen nyomot nem hagytak maguk után, de nem valószínû, hogy megtalálták, amit kerestek.

Ryuura pillantok, aki ugyanakkor néz rám.

- Inkább kilyukasztották, amit kerestek – szólal meg õ is, én pedig csak reménykedni tudok, hogy apa megtartja magának a dühét.

- Nikkot keresték? – kérdez vissza döbbenten, szerencsére.

- Igen. – Ryuu nem fecsérli bõvebb magyarázatra az idejét, és célzatosan a telefon felé int a fejével.

Sóhajtva kikapcsolom a kihangosítást, és újra a fülemhez emelem a készüléket.

- Most már le kell tennem.

- Fogsz még hívni? – kérdezi reménykedve. – Kérlek, Nikko... Tudnom kell, hogy jól vagy-e. – Ezt olyan halkan és összetörten teszi hozzá, hogy le kell nyelnem egy gombócot a torkomban.

- Nem tudom, apa – felelem halkan, õszintén. – Szia.

Inkább gyorsan ki is nyomom a hívást, hogy ne halljam tovább azt az elkeseredést a hangjában. Odadobom Ryuu elé a telefont.

- Abban az utcában minden térfigyelõ kamera felvételét figyelik, és a korábbiakat is hamarosan megkapja. A rendszámot többször is azonosították autópályákon. A név alatt, amit adtál, nem volt egyetlen személyes adat sem, és fényképet sem mellékeltek hozzá, de az biztos, hogy a fickó három évvel ezelõttig nem is létezett. – Felvonom a szemöldökömet. – Nos? Elégedett vagy?

Hiába a morcos nézés és hangulat, gyorsan mozdul, és egy mozdulattal maga alá gyûr, aminek köszönhetõen mindkét kezem csapdába esik. Kurva élet... Hiába mocorgok és vergõdök, csak nem tudom kiszabadítani õket. A szemeibe meredek bosszúsan, de állja a nézésemet, sõt... úgy néz vissza rám, olyan vágytól sötétlõ szemekkel, hogy minden egyes perverz gondolatát visszatükrözi a pillantása.

Nem akarom tudni, hogy ez miért bizsergeti végig a testem, inkább el is kapom róla a pillantásomat, de nem hagyja magát. Az állam alá nyúl az ujjaival, szinte finoman, édesgetve fordít vissza maga felé, és a számra hajol, de nem csókol meg... Pedig akarom, kegyetlen akarom, még ha szégyen is ezt bevallani.

- Ugyan – felel végül a kérdésemre is. – Imádok játszani. És amíg te vagy az én dobókockám, nem adlak ki a kezembõl. És ha jó leszel az ágyban, akkor az után sem. A jó dolgoktól nem szeretek megválni.

Mielõtt még bármit is reagálhatnék, végignyal az ajkaimon, én pedig érzem, hogy a testem egyre inkább kezd elárulni. Még mindig nem csókol meg, látom a szemein, hogy direkt csinálja... Az sem érdekel, mikor érzem, hogy elkezdi lefelé húzni a nadrágomat, tekintetem fel-le jár a vágytól sötétlõ szemei és az ajkai között.

- Megnyugodhatsz. Amíg ki nem hozol a sodromból, itt nagyobb biztonságban vagy, mint apád pincéjében.

Döbbenten meredek rá, egy pillanatra teljesen kizökkenek, hát ezt meg honnan tudja? Apa senkinek nem dicsekszik vele, még a rendõrségen sem tudja senki, de õ igen...

Minden gondolatom egy csapásra szakad félbe, ahogy elmélyült hangon súg a számra olyan szavakat, amiket nem is értek, csak azt érzem, ahogy a lehelete szinte éget. Elnyílnak az ajkaim, kiszökök közülük egy sóhaj, de a következõ pillanatban már rájuk is támad, azt a kis sóhajt is ellopva. Mohón, éhesen, mégis gyengéd szenvedéllyel csókol és érint, teljesen elveszi az eszem, fogalmam sincs, hogy csinálja... Egyik keze ujjai a hajamba mélyednek, míg a másik segítségével véglegesen megszabadít a nadrágomtól. Meg sem fordul a fejemben az ellenkezés, felhúzom a lábam a teste mellett, a csókjai, a nyelve játéka a számban teljesen elkábít.

Kéjsóvár csókjai végighaladnak az arcomon, egészen a fülemig, fogaival finoman harapdálja és karcolja a fülcimpámat, nyelvével belenyal a fülembe, aztán a fülbevalókkal is eljátszadozik, mielõtt kicsit megemelné a felsõtestét, hogy szabad utat adjon a kezeimnek. Ösztönösen fonom köré mindkettõt, az egyik kézfejem a tarkójára siklik, ujjaim a selymes hajtincsek közé kalandoznak, míg a másik kezem a hátát simítja és tapogatja végig.

Sorra tûnnek el rólam a ruhadarabok, ujjai végighaladnak a gerincem mentén, aztán már csak a szúró fájdalmat érzem, ahogy egy ujját belém nyomja. Összerándulva nyögöm a fájdalmam a szájába, kedvem lenne leharapni a nyelvét, mert kurvára fáj a seggem, de a vágy erõsebb a lüktetõ fájdalomnál is. Ajkai ismét elkalandoznak, ezúttal a nyakamra, éhesen csókolja és szívja az érzékeny bõrt, érzem, hogy soknak nyoma is fog maradni, de hát kit érdekel? Rajta kívül úgysem látja senki...

Hamar azt veszem észre, hogy én már teljesen meztelen vagyok, míg én csak addig jutottam az õ ruháival, hogy a kezemmel a pólója alatt tapogatom éhesen minden egyes kirajzolódó és megfeszülõ izmát. Esélyem sincs azonban haladni a vetkõztetéssel, elõbb a vállamba harap, aztán az oldalamon karmol végig, mielõtt a mellbimbómra szorítaná az ajkait... Nem gyõzök levegõért kapkodni és nyögdécselni, amikor még egy ujjával belém hatol, csak egy újabb elfúló nyögésre futja, már nem is érzem a fájdalmat. Az ujjai mozgása csakhamar fokozza az ingereket, amikor megérzem õket a megfelelõ pontnál, megremegve fonom a dereka köré a lábaimat.

- Hízelgõ, hogy így akarod a farkam, nyuszifül, de ha így szorongatsz, elõ sem tudom venni... – morogja a fülembe izgató hangon.

Ujjaival végigzongorázik a merevedésemen, szavai és öntelt vigyora elõcsalják belõlem az ellenkezés halvány szikráját, de alig két másodpercen belül már megint nincs idõm ezzel foglalkozni, mert csak azt érzem, hogy hirtelen belém löki magát, forrósága kitölt, feszít és mégis olyan jó... Fennakadó szemekkel és hangos nyögésekkel marok a hátába, rögtön ütemes mozgásba kezd, egy pillanatra sem kímél, de minden lökésével eltalálja a megfelelõ pontot, csillagokat látok, és a testem túl hamar remegni kezd alatta. Pontosan tudja, hogy mikor hova nyúljon, hogy mozduljon, és milyen szögben, milyen mélyre merüljön a testemben ahhoz, hogy elveszítsem az eszem, így már nem is lep meg annyira, amikor alig néhány perc után átvág a gyönyör elsõ hulláma a testemen.

Tetszik neki a dolog, morogva végigharapja és csókolja a mellkasomat, félig nyitott szemhéjam alól kiszúrom a már most sötétedõ foltokat, de aztán a következõ mozdulatával a hasamra fordít, nem állva meg a mozgásban. Még alig tértem magamhoz, de mély és kemény lökései továbbra is oda találnak, ahova kell, a testem az extázis és az újabb adag gyönyör felépítése között ingadozik.

- Lám, egyre jobb vagy az ágyban – morogja a fülembe a hátamra hasalva. A hangja mély és rekedt, kibaszottul izgató. – Téged az isten is buzinak teremtett...

- Ahh.. Nehh... – próbálok értelmes szavakat kinyögni, nem sok sikerrel.

Végigharapdál a fülemen, miközben teljes hosszával elmerül bennem, aztán megáll.

- Mondd hogy folytassam – dörmögi forrón a fülembe.

Miért... Miért kell elrontani a pillanatot?!

- Fohh..... Rhohadj... – próbálom eldönteni, melyik verziót is akarom mondani, de a testem megint elárul, öntudatlanul mozdítom felé a csípõmet, érezni akarom...

- Mondd hogy akarod – dorombolja rekedten, ajkaival izgató csókokat éget a nyakamra.

- Akarom... – nyögöm elhaló hangon, újra felé mozdítva a csípõmet, de továbbra sem mozdul.

- Mit akarsz, puszedli? – suttogja a tarkómra, lehelete egyszerre éget és simogat, végigfut a hideg a gerincem mentén.

- Nehh.. Folytasd...

- Folytassam? Akarod a farkam, nyuszifül? – mar az oldalamba a körmeivel.

- Igen! – fakadok ki, nem érdekel, csak csinálja már!

Fogait mélyen a vállamba vájja, ahogy kihúzódik belõlem, hogy aztán a következõ pillanatban erõteljesen visszalökje magát. Felkiáltok, a testemen egyszerre vág végig a fájdalom és a kéj, és ezeknek a keveréke jó ideig végigkísér. Kíméletlenül, erõteljes és kemény lökésekkel mozog bennem, ami fáj, de egyben rettenetesen jó is...

***

Kábán és nyúzottan ébredek másnap, de ahogy megmozdulok az ágyon, ez csapásra magamhoz térek. A seggembe belenyilall a fájdalom, a takaróra markolva szorítom össze a fogaimat, a rohadt életbe... Nem is emlékszem, tegnap hányadik menet után ájultam el, de a fájdalomból ítélve sokáig bírhattam, mielõtt szó szerint eszméletlenre kefélt volna. Rohadjon le a farka...

És még az sem tud meghatni, hogy megint letörölgetett és a takaró tiszta felével takart be. Többek között azért sem, mert most megint moshatok ágynemût a zuhanytálcában. Felemelõ. De most legalább hagyott itt kaját meg innivalót is.

Bõven estefelé járhat az idõ, mikor bekopog. Kicsit furcsállom is, hogy kopog, de hát az õ dolga... Éppen a tiszta ágynemû felhúzásával szenvedek, a frissen mosott darabok már a padlón száradnak kiterítve, de a felhúzás elég nehézkes, mikor alig bírom lehajolni, úgy fáj a seggem...

Persze beengedi magát, de becsletére legyen szólva, hogy gõzölgõ és illatozó kínait hozott, és még arra is képes, hogy engem félretolva az útból õ maga intézze az ágy megvetését.

- Hogy vagyunk ma? – pillant rám pofátlanul jókedvûen, miután pofátlanul ledobta magát az ágyra, a seggére.

- Rohadtul fáj a seggem, te állat! Két napig ne is merj a közelébe menni, mert leharapom a farkad! – ripakodok rá, majd elmarom az egyik dobozt az éjjeliszekrényrõl, és állva kezdek enni.

- Ó, ebben a válaszban reménykedtem. Fáradt vagyok, és jó lenne ha ma is elvégeznéd a munka oroszlánrészét vacsora után – feleli sunyi vigyorral a képén, majd õ is enni kezd.

Gyanakodva pillantok rá, ez már megint sántikál valamiben, de elõbb dugom le a torkán a mûanyag evõeszközöket, minthogy a seggem közelébe engedjem akár a farkát, akár az ujjait. Még ha csak gondolni is mer rá, felnyársalom a villámra, feldugom a seggébe az õ villáját, aztán megetetem vele a dobozokat.

Nem szólunk egymáshoz, míg megesszük a vacsorát, de õ hamarabb felfalja, és amíg én lenyelem az utolsó falatokat, fürkészõ szemekkel méreget.

- A barátaidnak átadtam üdvözletedet, és megmondtam nekik, hogy jól vagy – szólal meg.

- Megmondtad? – bámulok rá, a villa megáll a levegõben.

- Igen. Tamakival ma találkoztam, és kifejezte reményét, hogy még élsz és virulsz. A rendõrökkel meg sajátos módszerrel közöltem, hogy ebbõl a körbõl kimaradnak. – Önelégülten elvigyorodik. – Ha most a nyomomra akadnának, és megint meg kellene halnom, akkor nem tudnék Tamakival játszani eleget.

- Megint meghalnál? – vonom fel a szemöldököm.

- Ó, hát a rendõrök csak vaktában lövöldöznek? Tudod te, ki vagyok én, mézeszserbóm? – vigyorog rám, és nekem igazából csak most esik le, hogy... fogalmam sincs. – Olyan alak, aki szeret játszani. De mi az élvezet abban, ha megölnek, vagy rosszabb esetben lesittelnek?

- Neked a rosszabb eset a sitt? – meredek rá.

- Igen, mert az a világ legunalmasabb helye. Mindenki csak fitogtatja az erejét, de az IQ-juk annyi, mint egy marék szárított molynak. Azokkal játszani nem lehet – von vállat. – Persze, hiába keresnél utána, nem találnád meg, melyik börtönben csücsültem és meddig vagy miért. Pedig a sztori igen érdekes, az biztos.

Elgondolkodva figyelem az arcát, próbálom felidézni a rendõrségi adatbázist, de hasztalan, nem ismerõs, ráadásul a neve sem. A francba, igaza volt apámnak meg a fõnökömnek is, nem kellett volna ennyire csõlátással viseltetnem Tamaki iránt. Annyira rá koncentráltam, hogy igazából alig vagyok tisztában azokkal az ügyekkel és szereplõkkel, akik nem kapcsolódnak hozzá... De a õ ismeri Tamakit, márpedig ismerik egymást, akkor miért nem tudom, ki õ?!

Terhes gondolatok ezek, fõleg, mikor észreveszem, hogy elfogyott a kaja. Tétován teszem az asztalra a dobozt és pillantok rá, fogalmam sincs, mit forgat a fejében, de most mosolyog, és megpaskolja az ágyat maga mellett. Bizonytalanul lépek oda, és megpróbálok úgy elfeküdni, hogy ne nehezedjek jobban a seggemre, mint amennyire muszáj, õ meg már felettem is van. Megtámaszkodik a fejem mellett, én meg már tiltakoznék is, de kihasználja az alkalmat, és lecsap az ajkaimra egy lassú, de annál mélyebb csókkal.

- Ma este mutatok neked valamit, amit biztos élvezni fogsz, és még csak hozzá sem fogok érni a seggedhez közben – súgja az ajkaimra forrón. – De cserébe én is kérek valamit...

Eleinte el sem tudom képzelni, mire céloz, de amikor egy újabb csók után megfordul rajtam, rögtön megértem. Érzem, hogy bele is vörösödök a gondolatba, de ahogy elkezdi kigombolni a nadrágomat, én is leutánzom a mozdulatait, és vele szinkronban szabadítom ki a nadrágjából. A farka már most kõkemény, de azért leutánzom a bevezetõ mozdulatot is, amikor végigvezeti a nyelvét az alhasamon. Megremegek, mikor ezután a teljes hosszomon ível végig a nyelve, és ezt is utána csinálom. Minden mozdulatát leutánzom, kisebb-nagyobb sikerrel a remegéstõl és a sóhajoktól, de úgy látom és érzem, hogy tetszik neki.

- Ügyes... – Most már hallom is.

Lehelete forró, ahogy a farkamra suttogja a szót, megremegek és felsóhajtok, mire teljesen a szájába fogad. Nyöszörögve másolom le a mozdulatokat, de percek múlva érzem, hogy egyre közelebb vagyok. A farkával a számban nyögök fel, ahogy végigvág rajtam a gyönyör, de igyekszem túllépni az extázison, és felidézve a most tanultakat meg a legutóbbit, befejezem neki is. Ezúttal egy kicsit könnyebb a dolgom, mert hagy engem érvényesülni, és nem dugja le a farkát erõszakosan a torkomig.

Mikor õ is végzett, elégedett arckifejezéssel mászik vissza mellém, aztán hirtelen elõkerül a saját bilincsem, én meg csak pislogok, ahogy az ágyhoz rögzíti a kezem.

- Ha nem bánod, hosszú napom volt, így nem mászok már át az enyémbe – magyarázza a kimondatlan kérdésemre, a számra suttog, miközben elpakolja magát. – A kulcs kivételesen nincs a szobában, és örülnék, ha reggel úgy ébrednénk fel, ahol elaludtunk, különben válogatott bocsánatkérõ módszereket fogok alkalmazni.

Most... Most komolyan velem akar aludni? Nagyon úgy tûnik, mert laza mozdulattal karol magához, magasról téve arra, hogy nekem ez tetszik-e vagy sem.

- Ne ficánkolj sokat, mert még félreértem... – dörmögi mélyen a szemembe nézve, aztán becsukja a szemét. 

Hát ez remek.

Bosszúsan fújtatok, de nemhogy nem hatja meg, egyenesen bealszik rajta. A légzése egyenletessé válik, a mellkasa lassan mozog fel és le, de a karja kitartóan szorít magához. Felnézek az arcára, ami most szokatlanul békés, semmi perverz vigyor vagy huncut tekintet... Azt eddig is láttam, hogy jóképû, de most egy kicsit kisfiús is és ez jól áll neki.

Sóhajtok egy nagyot, és beletörõdve a sorsomba, ráhajtom a fejem a mellkasára. Legalább jó illata is van... És ha jobban belegondolok, még akár hasznot is húzhatnék ebbõl az egészbõl. Ha tényleg ennyire nagy a hatalma és olyan messzire elér a keze, mint ahogy azt állítja, talán segíthetne elõkeríteni a bátyámat. Elfelejthetném Tamakit meg az egész beépülõsdit, õ segítene nekem, és megtalálnánk... Aztán minden bizonnyal hátralevõ életemben az ágyában kellene lerónom az adósságot mindezért. De az talán nem is lenne olyan rossz.

Persze csak ha nem fájna ennyire a seggem...

***

Álmomban egy arctalan fickó levágta baltával a bal kezem, amit egész addig nem is tudok hova tenni, míg fel nem ébredek. Akkor aztán érzem, hogy az egész karom, amit az ágyhoz bilincselt, a vállamtól a kisujjam hegyéig teljesen elzsibbadt, alig érzem már.

- Ryuu... – morgom bosszúsan és álmosan, odakint még vaksötét van, valószínûleg az éjszaka közepén járhatunk, de nem érdekel.

Semmit nem reagál az égadta világon, úgyhogy megböködöm az oldalát a szabad kezemmel és mocorogni kezdek, mire karjaival rászorít a derekamra.

- Megmondtam, hogy maradj nyugton, puszinyuszi – dörmögi, a szemei csukva, a hangja rekedt az alvástól, és így egyszerûen rohadtul... aranyos.

- Elzsibbadt a kezem – mocorgok tovább.

- Aludj – morog rám.

- De nagyon fáj – nyöszörgöm panaszosan.

Akkorát sóhajt, hogy csoda, hogy egyben maradt a tüdeje, de legalább kinyitja a szemeit. Az ágyhoz bilincselt kezemre sandít, aztán le az arcomra. Könyörgõ szemekkel nézek vissza rá, tényleg nincs semmi hátsó szándékom, de így reggelre levághatnánk a kezem, mert elkezdene üszkösödni. Újabb hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasából, aztán kitakarja magát, kimászik az ágyból, és kifelé indul.

Bevallom, megfordul a fejemben, hogy csak itt hagyott a francba, de pár perc múlva visszajön. Hallom, hogy bezárja az ajtót belülrõl, és nem tudom, hova teszi a kulcsot, de annyira nem is érdekel, felesleges lenne szökéssel próbálkozni, amíg nem tudom, hol vagyok, pláne ezekkel az új gondolatokkal a fejemben.

Ahogy visszalép az ágyhoz, már egy másik kulcs van a kezében, fel is ismerem, a bilincsemé. Elengedi a kezem, én pedig nyöszörögve-kínlódva, jobbára a jobb kezem közremûködésével tudom egyáltalán másik helyzetbe tenni. Szörnyû érzés, ahogy lassan újraindul benne a vérkeringés, de egyben áldásos is, amikor már csak enyhén szaladgálnak benne a hangyák, megkönnyebbülten felsóhajtok.

Aztán csak arra figyelek fel, hogy két kéz megragadja a pólómat, és eltávolítja rólam, nekem pedig az álom és a megkönnyebbülés is kiröppen a fejembõl.

- Hé, baromi hálás vagyok, de a seggem még mindig tabu! – mordulok rá.

- Csigavér, puszedli, ez csak a revans, amiért felkeltettél.

Meglepve pislogok rá, látom, hogy õ is levette a felsõjét, ami nem egy hátrány... Még mindig kurva jó teste van. Visszafekszik mellém, újra ránk húzza a takarót, és ismételten magához karol.

- Csak semmi hirtelen mozdulat – ismétli meg a figyelmeztetést is.

Felsóhajtok, a karom áldásos érzése elnyom bennem minden ellenkezést. Inkább ásítok egy nagyot, aztán visszahajtom a fejem a mellkasára, most már a bal kezemet magam elé tudom hajtani és a jobbat át tudom vetni a felsõtestén, és így sokkal kényelmesebb.

Fogoly vagyok, és mégis van egy saját, élõ, jó illatú párnám.

***

Reggel arra ébredek, hogy a párnám kellemetlenül mozgolódik. Álmosan dünnyögve igyekszem egy helyben tartani, de csak annyit érek el vele, hogy a következõ pillanatban a hátamra fordítva találom magam, a párnám pedig emberi súllyal nehezedik rám. Egykettõre kipattannak a szemeim, és az élõbbik párnám szélesen vigyorgó arcával nézek farkasszemet.

- Birkózni szeretnél, nyuszipuszi? – mormogja a számra.

- N... – próbálkoznék a felelettel, de egy laza mozdulattal megcsókol, belém fojtva a szót.

Olyan éhesen és mélyen csókol, hogy elgyengülve belesóhajtok a szájába. Nem is olyan rossz reggeli üdvözlés... sõt. A hajába túrok a tarkójánál, úgy viszonzom az ostromot, mire elégedetten a csókba morog, ujjait végigvezeti az oldalamon, ezúttal szokatlanul finoman alkalmazva csak a körmeit, éppen annyira, hogy kirázzon a hideg.

Észre sem veszem, mikor férkõzik a lábaim közé, csak akkor térek magamhoz, akkor reggeli merevedését hozzám dörzsöli.

- Mh! – tolom el magamtól villámló szemekkel. – Ne is próbálkozz!

És még van képe felröhögni?! Megfeszítem magam, mikor a nyakamhoz hajol, de nem intéz ellenem semmilyen alattomos támadást.

- Az a szerencséd, hogy szokatlanul sokat aludtam melletted, puszedli – duruzsolja a fülembe, aztán megharapdálja a nyakamon a már két napja is megkínzott bõrt. Fogadni mernék, hogy még mindig ott virítanak a foltok... – Estére próbáld meg összeszedni magad, mert nem biztos, hogy sokáig leszek még elnézõ – csókol meg újra, demonstrálásképp újra hozzám dörzsölve magát, mire a szájába sóhajtok.

Elégedett vigyorral kászálódik fel rólam, aztán már el is megy. Tényleg elalhatott, ha még a számba se erõltette be a farkát...

***

A szavaiból úgy vettem le, hogy estig ne várjam, ami azt jelentette, hogy aludtam tovább, de hamar eljutottam arra a pontra, amikor már abból is sok volt. És akkor kezdõdött a még jobb program... hogy halálra unjam magam. Most még csak ágynemût sem kell mosnom vagy cserélnem, hogy lefoglaljam vele magam, annyi az össze feladatom, hogy a megszáradtat összehajtogatom a földrõl, és visszateszem a helyére.

Komolyan mondom, rá kell vennem legalább egy tévére vagy valamire, mert így be fogok csavarodni. Tök egyedül egy ilyen kócerájban, ahol még egy rohadt ablak sincs... Még egy rádió is elég lenne vagy valami, csak bele sem merek gondolni, mit kérne érte cserébe.

Éppen az ágyon fetrengek, majd’ megdögölve unalmamban, amikor nyílik az ajtó. Meglepve emelem fel a fejem, semmi kopogás? Ráadásul még be sem sötétedett. Aztán még jobban meglepõdök, mikor látom, hogy az arcáról semmi jót nem lehet leolvasni, perverz csillogás helyett valami más van a szemében... düh talán?

- Valami baj van? – fordulok a hátamra, és felülök az ágyon.

- Baj? – indul meg felém.

Homlokráncolva, gyanakodva figyelem, alig lassít le, ahogy közelít, aztán lendületbõl lök vissza az ágyra. Felém térdel és a fejem mellett támaszkodik meg mindkét kezével, szabályosan odaszögez az ágyhoz, de ebben most semmi szexualitás nincs.

- El akarsz nekem mondani valamit, nyuszifül? – morogja követlen az arcom elõtt.

- Elmondani? – kérdezek vissza értetlenül. – Mit?

- Tudod te, mirõl beszélek...

- Nem, nem tudom! – ráncolom össze a szemöldököm. – Mirõl beszélsz?

Hosszú ideig nem válaszol, csak bámul rám, olyan mélyen néz a szemeimbe, hogy megesküdnék rá, hogy szó szerint a vesémig lát. Aztán a pillantása mélysége enyhül egy kicsit, sóhajt egy nagyot és lefordul rólam, mellém ülve az ágyra.

- Ha kiderül, hogy hazudsz, nagyon meg fogod bánni, remélem tudod – néz rám.

- Tudom, valószínûleg ezért nem hazudok. – Egyre kevésbé tudom követni a fonalat, én is felülök. – Elmondod, mi történt, vagy barkóbázunk?

- Valaki a fejébe vette, hogy kiszabadít téged – dõl hátra az ágyon, az arca egy egészen hangyányit gondterhelt.

- És? – vonok vállat. – Az apám és Tamaki is pályázik a posztra, mégsem tehetnek semmit.

- Az lehet, de biztos forrásból tudom, hogy ez a valaki tudja, hol keressen – fúrja a szemembe a sajátját. – És azt tervezi, hogy ma este elvisz.

- Mi van? – meredek rá döbbenten.

Valaki rájött, hol tart fogva, és ma este ki is akar szabadítani? De ki a fene és miért?

- Te tényleg nem hazudtál – sóhajt fel, majd megmasszírozza az orrnyergét. – Ötleted sincs, ki lehet az?

Alaposan átgondolom a dolgot, átfut a fejemen az apám, Tamaki, de még Takeo egy lehetséges magánakciója is, de egyik sem valószínû, sõt. A rendõrség nem vállalna ilyen akciót, tehát apa és Takeo kilõve, Tamaki meg most elvileg be van szarva, szóval õ is. Amúgy is kötve hiszem, hogy bármelyikük tudná, hol vagyok.

Egy egészen rövidke másodpercre eszembe ötlik a bátyám, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vetem a gondolatot. Eleve én vagyok az egyetlen, aki váltig ragaszkodik ahhoz, hogy egyáltalán életben van még... és ha tényleg õ lenne az, az azt jelentené, hogy olyan mélyre épült a bûnszövetkezetekben, hogy a szerves részévé vált. Az pedig lehetetlen.

- Nem tudom – rázom meg a fejem. – Tényleg nem.

- Sebaj – sóhajt még egyet, miközben felül. – Maradj itt, puszinyuszi, még el kell intéznem pár dolgot. Lop egy rövid, de annál mélyrehatóbb csókot, aztán jóformán már ott sincs. Mire felocsúdok a csók hatásából, az ajtó csukva, õ meg rég kiment. Remek... Most aztán malmozhatok tovább, megspékelve egy kis agytornával, hogy most mégis mi a franc lesz.

Talán két óra is eltelhet és odakint már bõven besötétedik, mire újra kinyílik az ajtó. Ráadásul nagyon úgy tûnik, hogy a kedve semmivel sem lett rózsásabb, sõt... Egyenesen hozzám siet, megragadja mindkét kezemet, és mire felhúz az ágyról, már kattan a bilincs a csuklóimon.

- Hé! – rántanám el a kezem, de nem hagyja, megfogja a két bilincset összetartó rövid láncot, és úgy kezd maga után húzni, mintha én lennék a bûnözõ, õ meg a rendõr. – Mit mûvelsz? Megmondtam, hogy nem tudok semmit!

Egy pillanatra megtorpan, és megfordulva magához ránt, a csók ha lehet még hatásosabb, mint az elõbb, szégyenszemre a lábaim is majdnem megremegnek.

- Tudom, puszedli – néz a szemembe. – Elmegyünk – fordul aztán vissza, tovább húzva maga után.

- Hova el? – kérdezem, de közben próbálom tartani a lépést.

- Oda, ahol még ezek sem találnak meg.

Lépcsõk és folyosók, követni sem nagyon bírom, merre megyünk, de aztán egyszer csak egy hátsó ajtónál lyukadunk ki, és engem szinte arcon csap a friss levegõ. Ahh, végre! Már rohadtul hiányzott. Valami ágas-bogas hátsó kert szerûségen mehetünk keresztül, aminek az oka hamar számomra is világossá válik, mert eldördülnek az elsõ lövések. Fasza, akkor ezek most kiszabadítani jöttek vagy kinyírni? A kertben legalább elég fedezék van, bár azok meg vagy éjjellátóval, vagy sasszemmel rendelkezhetnek, mert mintha pontosan látnák, merre megyünk... Igyekszem nem lemaradni, tényleg nem akarom tudni, kik ezek, nem túl szimpatikusak, inkább maradok Ryuu mellett, fõleg, mivel a nem elvetendõ tervem továbbra sem ment ki a fejembõl.

Hamarosan kirajzolódik elõttem egy kocsi alakja, egyértelmûen afelé haladunk. Pattognak mellettünk a golyók, némelyik egy kõbe, mások a talajba fúródnak messze, vagy nem is olyan messze tõlünk. Mikor elérjük az autót, hátrapillant rám, és az anyósülés felé int a fejével, én pedig bólintok. Továbbra is lapulva célozza meg ki-ki a maga oldalát, gyorsan felrántom az ajtót, éppen akkor, mikor újabb lövés dördül, és valami éktelen fájdalom nyilall az oldalamba. Hogy rohadna le a kezed, akárki is voltál... Faszom! Kötve hiszem, hogy ezek megmenteni jöttek.

Összeszorítom a fogaimat és bevonszolom magam a kocsiba, szerencsére a seggem fájását is elnyomja az oldalamé. Gyorsan behúzom az ajtót magam után, aztán hallom, hogy lepattan az ajtóról egy golyó. Legalább ez páncélozott. Lámpák nélkül lövünk ki, bár így is hallható az autó, a fekete színe miatt épphogy a körvonalai kivehetõek az éjszaka sötétjében. Hajmeresztõ tempóban száguldunk, de eszembe sem jut félni, végig a visszapillantót lesem, de akiknek sikerült is utánunk iramodni, hamar lemaradnak.

- Megvagy, nyuszifül? – néz rám, mikor már egy autópálya biztonságában hasítjuk az aszfaltot.

- Nem egészen – nyögök fel, csak most veszem le a kezem az oldalamról.

Véres a tenyerem és a pólóm is, de szerencsére nem ömlik a sebbõl a vér annyira, mintha kétszer annyira tenné.

- A kurva életbe – mordul fel. Nem tudom, hogy csinálja ennyire gyorsan, de vezetés közben is pillanatok alatt lekapja magáról a fekete pulóverét. – Szorítsd rá! Egy kicsit belehúzunk.

- Még ennél is jobban? – próbálom elviccelni a dolgot, csak hogy ne jusson eszembe felnyögni a fájdalomtól, mikor engedelmesen a sebre szorítom az anyagot, jó erõsen.

Nem fél a gyorshajtástól, az egyszer biztos, tuti, hogy a sebességünk megközelíti a kocsi végsebességét, mégis halál biztos kézzel fogja a kormányt. Út közben nagyjából ötpercenként néz rám, de gyakorlott vagyok sérülések terén, nem hagyom magam még csak bekábulni sem, megerõszakolom az agyamat, hogy maradjon, ahogy van.

Próbálok nem nagyon értetlenkedni, mikor egy privát mélygarázsba állunk be, ahova olyan kártyával léptette be az autót, ami még csak nem is az övé, se a kép, se a név. Kérdezõsködni viszont már nincs energiám, még azt is hagyom neki, hogy õ nyaláboljon fel az ülésrõl. Tudom, hogy nem kórházba visz, az lenne a legnagyobb marhaság, õ pedig nem hülye, viszont ez azt jelenti, hogy õ fogja ellátni a sérülést is. Talán még össze is kell varrni... Remélem, legalább vodkát tud szerválni valahonnan. Sokat.

A privát mélygarázs után magánlift következik, amit ugyanazzal a kártyával aktivál. Kiszúrom a kis logót a felsõ sarokban, elkerekedõ szemekkel látom kirajzolódni az egyik legmenõbb luxushotel nevét.

- Ez most komoly? – szólalok meg halkan.

- Ne aggódj, puszedli, az igazgató sokkal jön nekem és most az õ nevén vagyunk itt, és leszünk az elnöki lakosztályban egy ideig.

- És a személyzet nem fogja megkérdezni az igazgatót, hogy mivel vérezte össze a liftet? – pillantok le a méregdrágának tûnõ szõnyegre, ahova lassan csöpög a vér a sebre szorított ruhából és alóla.

- Nem hat meg, legyen az õ baja – von vállat.

- Ha te mondod – ejtem a vállára a fejem.

Egyre kevésbé jön be az agyerõszak. Remélem, hogy nem túl súlyos a sérülés, mert ha nem tudja rendesen ellátni, akkor vagy kénytelen lesz kórházba vinni, vagy hagyhat az elnöki lakosztályban megdögleni.

Tovább kezd rángatni magával az épület árnyékában, én pedig kétségbeesetten kapálózok, küzdök ellene, de vasmarokkal tart, esélyem sincs szabadulni. Aztán talán megunhatja a vergõdésemet, mert hirtelen erõteljes ütést érzek meg a tarkómon... Vagyis csak az elejét, mert egy csapásra elsötétül elõttem a világ.

***

- Látom, felébredtél. Isten hozott, nyuszipuszi. Ezúttal kicsit tovább leszel itt. És ne félj, majd finoman elmagyarázom a szabályokat is.

Kábán nézek az ismerõs arcra, bár a hangot is felismertem már. Zavartan pislogva nézek körbe, de csak egy átlagos hálószobát látok, fogalmam sincs, mi lehet ez a hely. Aztán ahogy megmozdítanám a kezeim, érzem, hogy az egyik oda van bilincselve az ágyhoz... valószínûleg a saját bilincsemmel.

- Hol vagyunk? – szólalok meg.

- Lényegtelen, angyalom. Ami igazán fontos, hogy a bocsánatod majd kicsit késõbbre halasztjuk, mert hát kicsit éhes vagyok. Szóval...  – Feláll, majd az ajtóhoz lép. – A kulcs a bilincsedtõl a kisszekrényben van.

Kilép, majd kattan a zár, én pedig már fordulok is le az ágyról, fél kézzel nyúlva az említett kisszekrény felé, hogy elõhalásszam belõle a kulcsot. Viszont hiába szabadítom ki magam... Továbbra sem találok mást, mint a teljesen átlagos hálószobát, és az ebbõl nyíló kis fürdõszobát. Ráadásul hiába nézem át mindkét helyiség minden apró szegletét, még olyasmit sem találok, amit fegyverként használhatnék ellene...

Elkeseredetten roskadok le az ágyra. Még egy ablak sincs, a túl magasan levõ apró nyílást leszámítva.

- Csak szólok, hogy jövök – hallatszik hirtelen az ajtó elõl. – És ha a kajámmal történik valami, akkor újabb bocsánat köröket kellesz futnod. És ebben nem vagyok olyan jóságos – nyit be –, mint a hálálkodásnál.

Bizalmatlanul figyelem, ahogy besétál egy tálcával a kezében, majd az ágyhoz lép, és felém nyújt egy tányért. Hiába a gõzölgõ rántotta ínycsiklandó illata, nem bírok egy falatnál többet enni. Úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt állat, és fogalmam sincs, miért vagyok itt egyáltalán.

- Miért nem hagysz békén? – kérdezem.

- Mivel nem szeretem, ha átvágnak, leütnek, és otthagynak. Ha addig lettem volna bezárva, míg értem nem jössz, lehet meghalok. És ha engem kérdezel, nem bántad volna. Igaz? – néz rám.

- Lehet, rossz ötlet volt, de lásd be, elcipelsz valahova, és aztán meg...

- Aztán? – ül ki arcára egy cseppet sem tetszõ tekintet.

- Nem vagyok buzi! – csattanok fel.

- Hát persze. Én sem. De hát... Házi nyúlra sem szabad lõni, háborúban mégis mindent szabad. Akkor meg hol az igazság? Ugyan... Te is élvezted – teszi le a tálcát.

- Nem, sõt, egyáltalán nem akarom, hogy az megismétlõdjön. Nem vagyok a húsvéti nyuszid.

- Pedig de. Az enyém vagy. Ha ehhez az kell, akkor a nevem vésem a hátadba, vagy bedrogozlak. Esetleg addig baszlak, amíg csak az én nevem tudod nyögni. A lehetõségeid szélesek, adottak, szivi. És lássuk be, nem beszélgetni hoztalak ide... Szóval remélem jóllaktál.

- Meg ne próbálj...

Végig sem tudom mondani, már négykézláb mászik felém, majd végignyal az ajkaimon. Semmi reakciót nem kap tõlem, ha beledöglök se fogom beismerni a vonzalmamat iránta... Nem adom meg neki ezt az örömöt, nem szabad... De mikor felpattannék, egy egyszerû mozdulattal, vigyorogva nyom

- Vajon mivel büntesselek bûneidért? – néz végig rajtam. – Vagy van kedved kérlelni?

- Én ugyan nem kapom be ha arra gondolsz... Azt lesheted!

- Akkor hát azt hiszem majd én szedem ki belõled...

- Mi? Várj.. Ne!

De hiába tiltakozok, lerántja rólam a nadrágot is, de csak a térdemig, hogy a lábaim is fogságba

- Elsõként talán tanuld meg, hogyha nem úgy van, ahogy én akarom, akkor nem csak te szenvedsz – dörmögi, miközben a fenyegetõ hanggal éles ellentétben álló gyengédséggel simít végig meztelen hátamon.

Megborzongok az érintésre, de a következõ pillanatban már sokkal durvábban érint, ujjait erõsen húzva végig az érzékeny bõrfelületen.

- Aztán azt kéne az eszedbe vésni, hogy az elsõ mindig, de mindig én vagyok – folytatja. – Nem önzõségbõl. Csupáncsak mert nem bízhatunk meg senkiben. Ja és ne felejtsd el, hogy mostantól jó asszonyka leszel, teát fõzöl, hazavársz, és tartod nekem a segged, amíg azt mondom.

- Nem, én nem maradhatok, én tényleg...

- Nem hinném hogy érdekel – vág közbe. – Most már mindent tudok rólad, amit kell vagy akartam. Mi újat tudnál mondani?

- Tudnék, hidd el!

- Vaktölténnyel se lõj soha, mert még visszafelé sül el – morogja a fülembe, aztán az ajkai közé véve kínoz meg egy kicsit, amibe beleremegek. – Esetleg bocsánatot kérnél?

- Miért én? – nyögöm tehetetlenül.

- Talán... – kezdi, de én összerándulok, ahogy közben megérzem egy ujját belém csúszni – nincsen oka. Csak azért, mert épp rosszkor voltál rossz helyen. És jegyezd meg, hogy nem számít, kik az ismerõseid. Mert nekem több van. – Vészjósló cipzárhúzás hangja, miközben még mindig tágít. – Szóval törõdj... bele.

Az utolsó szónál nem is vár tovább, egyetlen határozott mozdulat, és máris magamban érzem kõkemény férfiasságát. Ellenkezõ kiáltást szeretnék hallatni, de ehelyett egy nyögés csúszik ki az ajkaim közül, az övével egyszerre. Nem kímél, két kézzel mar a testembe és durván kezd mozogni bennem... És én mégsem azt érzem, amit kellene. Undor és tiltakozás helyett a vágyakozás és a kéj veszik át az uralmat felettem.

A nem kímélés végül nemcsak a durvaságban nyilvánul meg... Végül legalább háromszor tesz magáévá, és csak akkor áll le, mikor már könyörgök, hogy hagyja abba. Zsibbad és sajog az alfelem...

- Akarsz valamit mondani? – kérdezi.

- Nem... Elég... elég már... – lihegem.

- Eee, rossz válasz – mar végig az oldalamon.

- Jól van... Megértettem... Felfogtam a szabályaid.

- Remek. Akkor a bocsánatkérést még halasztjuk.

- Hogy mi...? – sóhajtok értetlenül, de addigra már száll lefelé rólam.

- Legközelebb messze nem leszek ilyen kedves veled, ha elszöksz – morogja már az ajtótól, aztán kattan a zár, de még hallom a hangját. – De hidd el nekem, nem lesz legközelebb. Tettem róla.

- Mit tettél? – rémülök meg.

- Ugyan, puszedli... Mindenkinek vannak számára fontos emberek. Az én kezem meg elég hosszú, hogy felérjen...

Ezernyi gondolat tódul hirtelen a fejembe, de egyiket sincs idõm komolyabban végiggondolni. A fáradtság hirtelen, elemi erõvel tesped az agyamra, és szinte álomba ájulok, úgy ahogy vagyok, csatakosan, mocskosan, meztelenül.

***

Reggel kávéillatra ébredek, és arra, hogy valaki befekszik mellém az ágyba. Az kcisit meglep, hogy be vagyok takarva, ráadásul tiszta is vagyok a takaró alatt, de kérdezõsködés helyett inkább bizalmatlanul végigmérem a hívatlan vendégemet.

- Ha gondolod, ilyenek utánra készítettem a nagy szekrénybe néhány ágynemût. Helyedben sürgõsen megtanulnék mosni, mert csak három van – vigyorodik el perverz csillogással a szemében.

- Neked csak ez jár a fejedben? – nyögök fáradtan.

- Mivel a munka odakint van, hát idehazára csak a szórakozás jut – csúsztatja ujjait a tarkómra.

Hosszú, forró csókra csábít, de megijeszt a gondolat, hogy még ki sem hevertem a tegnapit, máris újra meg akar dugni.

- Eszedbe se jusson! – térek elébe a dolgoknak. – Sajog a seggem, te vadállat!

- Ugyan már.. Jól tudjuk, hogy két lyuk van rajtad. És amíg az egyik szünetel, a másik üzemel. Szóval a helyedben..

- Szó sem lehet róla! Én soha... Neeem... – hátrálok az ágyon.

- Erre akkor kellett volna gondolni, amikor még leütöttél. – Tarkója alá teszi a kezét, úgy kényelmesedik el az ágyon. – De igazad van. Mert lehet, nem is értesz hozzá.

- Hiszen még a nevedet sem tudom!

- Ahogy én sem a tiéd, de nem zavar. Ha téged igen, akkor Ryuu, Rei, vagy akármi megteszi.

- Hát nincs rendes neved?

- Van, de minek mondjam el? Még pár nap és aztán továbbadlak. Szóval... Megteszed, vagy segítsek? – vigyorog rám.

- Tovább... Továbbadsz? – kérdezek vissza. – Ez mégis mit akar jelenteni?

- Hányféle értelmezését ismered a szónak, puszedli? – kezd el felém mászni az ágyon. – Egyébként meg nem traccspartizni jöttem, szóval légy jófiú, és csináld, amit mondtam.

- Nincs az az isten... – Tovább hátrálok, bár lassan leesek az ágyról. – Ne is álmodj róla!

Olyan gyorsan mozdul, hogy szinte nem is látom, csak azt érzem, hogy durván a hajamba markol ujjaival, és maga felé ránt.

- Elfelejted a szabályokat, nyuszipuszi – suttogja fenyegetõ hangon a fülembe, aztán bele is nyal. – Talán nem voltam elég lényegre törõ tegnap?

- D-de...

- Akkor arra is emlékezned kéne, hogy ez nem kérés volt – nyal végig a nyakamon, majd újra a hátára hengeredik, engem még mindig a hajamnál tartva. – Csináld szépen – mutat az ágyékára.

Nagyot nyelve nézek rá, de tudom, hogy jobban teszem, ha alkalmazkodok. Ellenkezéssel nem érek el semmit... Úgy látom, nem tervezi, hogy megöl, így azt nem tudom kicsikarni belõle... A seggem meg már így is fáj. Jó kilátások.

Újabb nyeléssel nyúlok oda, és kezdem kigombolni a nadrágját, õ pedig látva, hogy változott a hozzáállásom, elengedi a hajam, majd kezeit a tarkója alá téve figyel élveteg vigyorral. Ahogy lehúzom a sliccét, érzem, hogy máris kemény a farka... De mitõl? Ilyen érzéki látvány lennék, hogy már a gondolata is felizgatja? Kötve hiszem...

Kiszabadítom merevedését az alsónadrágból, mire vigyora kiszélesedik. Életemben nem csináltam még ilyet, de a megérzéseimre hagyatkozom... Ami nekem jó lenne, azt fogom csinálni vele is. Így hát elõször csak ujjaimat fonom köré, és a csuklóm mozgatásával húzom fel még jobban.

- Megy ez neked, vattacukor – simít a hajamba meglepõen gyengéd mozdulattal, elégedetten sóhajtva.

Ahogy felnézek rá, a történelem ismétli önmagát. Szemei vágyakozó csillogása nem undort kelt bennem – ahogy lennie kellene –, hanem valami egészen mást... Nem lesz ez így jó. Most mindenesetre jobb lesz, ha folytatom, amit elkezdtem...

Bizonytalanul hajolok fölé és engedem lassan a számba, de becsületére legyen mondva, hogy nem siettet. Talán még külön ki is élvezi a lassúságot, legalábbis sóhajaiból ítélve. Persze elméletben nekem is megvan, hogy hogy kéne ezt csinálni, de azért nem olyan könnyû átvinni a gyakorlatba. A farka igen méretes, nem csak nagyságra, hanem vastagságra is, így hát... nehéz hozzászokatnom a számat, na. De azért igyekszem mindent beleadni, ha már elkezdtem.

Egyre szaporodó sóhajai lassan nyögésekbe váltanak át, amit jó jelnek könyvelek el, de ahogy fokozódik benne a kéj, azt hiszem, egyre többet akar, és az irányítást is kezdi elveszíteni. Vagy szimplán nem érdekli, élek-e vagy halok. Már abból ítélve, hogy ujjait újra a hajamba mártja, lefogja a fejem, és õ kezdi mozgatni a csípõjét... olyan mélységekbe, hogy öklendezni és fuldokolni kezdek egyszerre.

Szerencsére nem tart túl sokáig, de ahogy az utolsó mozdulatnál szinte magára húz, és egyenesen a számba, vagy még inkább a torkomba élvez, a roham fokozódik, és mikor végre elenged, fuldokolva, köhögve ugrok arrébb. Élvezetének egy részét visszaköhögöm, de közben levegõért is kapkodok... Hát ez remek.

- Egy pirospont, jó fiú voltál – szólal meg pár perc múlva, már felkelve az ágyról, éppen visszapakolva magát a nadrágjába. – Engem most hív az üzlet, de addig is legyél jó nyuszi... És szerintem kezdd el kitapasztalni a mosás örömeit – int fejével vigyorogva az ágynemûre, ami most már a felköhögött élvezetétõl is piszkosabb lett.

Dühös morgásomat már csak a kattanó zár hallja. Perverz disznó...

***

Szabad óráimat azzal töltöm, hogy lehúzom az ágynemût, és átvonszolom a kis fürdõszobába. Rohadtul el van tévedve, ha azt hiszi, hogy nem tudok gondoskodni magamról... De azért egy átkozott zuhanykabinban, egyszerû szappannal kimosni az ágynemût tényleg mûvészet. És szenvedés, leginkább. Na meg persze száradni sincs hova tennem, így hiába sikerül egy-két órán belül a lepedõt, a takarót és a párnahuzatot is kimosnom, találgathatok, mihez kezdjek velük. Az egyetlen szerencsém a nappali tágassága, mert végül jobb híján annak a padlójára tudom kiteríteni õket. Így legalább kellemes illat árasztja el az egész szobát. A szekrénybõl elõhalászok egy friss ágynemû szettet, és azt húzom fel.

Mikor mindennel végzek, én is beállok a zuhany alá, rám fér már egy alapos fürdés. A zuhany alatt pedig azt latolgatom, mégis mihez kellene kezdenem... Mihez tudnék kezdeni.  A mobilom és a fegyverem elvette, csak a bilincs van meg, de azzal nem sokra megyek. Erõsebb nálam, elõbb kerülne a bilincs az én csuklóimra, mint az övére.

Illetve mégsem... Mégsem vett el mindent. Egy valami van, amirõl még õ sem tudhat... Az lesz a végsõ fegyverem.

A megszáradt ágynemû már a szekrényben pihen, én pedig a frissben fekszem, és már félálomban vagyok, mikor meghallom a zár kattanását. A kis ablakból látom, hogy sötét van odakint, már jócskán éjszaka lehet, sokáig elmaradt. Átkoztam is érte bõven, a reggeli kávé nem nyomott sokat a latban, és az egész napos éhezés miatt most is fáj a gyomrom.

Bár a haragomon jócskán enyhít a kezében pihenõ tálca, amibõl ínycsiklandozó illatok szállnak felém. Felülök az ágyban, és kíváncsian pillantok felé. Csak nem pizza?

- Jóval hosszabbra nyúlt a nap, mint terveztem – szólal meg, leülve az ágyra. – Engesztelésül viszont rendeltem neked egy egész pizzát – csúsztatja elém a dobozt.

- Már majdnem felfaltam az újságot – mormolom rosszallóan, de aztán már vetem is rá magam.

Végre kaja! Ráadásul a kedvencem, sonkás, sajtos, kukoricás. Tippelt, vagy még ezt is tudja vajon? Mindegy, nem érdekel, a lényeg, hogy ez valami isteni. Vigyorogva nézi, ahogy falok, aztán az ágyat veszi szemügyre.

- Látom, sikerült az ágynemûcsere – jegyzi meg.

- Nem volt még szerencsém zuhanytálcában, szappannal ágynemût mosni, de legalább már tudom, hogy erre is képes vagyok – nézek rá morcosan.

- Ne is álmodj mosógéprõl, még a végén magadat tennéd bele egy elkeseredett pillanatodban – vigyorodik el.

- Kevés vagy te ahhoz, hogy ki akarjam magam nyírni – morranok fel.

- Tégy próbára, nyuszipuszi – hajol közelebb rám kacsintva. – Most viszont dalolj nekem, kismadaram. Miért kerestet Tamaki szinte nagyobb erõkkel, mint a rendõrség? – kérdezi hirtelen, mire félrenyelem a falatot. – Mintha élete asszonyát vesztette volna el – vonja fel a szemöldökét.

- Mert mondhatni így történt – felelem, mikor végre kiköhögtem magam.

- Ezt meg hogy érted? – ráncolja a homlokát.

- Tamaki belém van esve. Sosem tudta jól titkolni – vonok vállat.

- Áh... Ennek fényében viszont a fakabát barátaid jól taktikáznak – vigyorodik el.

- Mire célzol? – nézek rá gyanakodva.

- Közleményt adtak ki, hogy én raboltalak el – feleli meghökkentõ jókedvvel. – Tamaki most az én fejemet akarja.

- És ezen mi ennyire vigyorognivaló? – nézek rá megrökönyödve. – Akit Tamaki meg akar ölni, az meg is hal.

- Tévedsz, puszedli – hajol közelebb. – Csak azért haltak meg eddig, mert még nem húzott ujjat velem.

- Az ujjat húz és a kivégeztet nem egészen ugyanaz.

- Ujjat húz velem, mert téged akar. Te viszont az enyém vagy – nyal végig a számon.

Kétkedve meredek rá.

- Mi ez a hirtelen ragaszkodás? Ha jól emlékszem, reggel még tovább akartál adni... Akkor most mi is van? – teszem karba a kezeimet.

Szédelegve térek magamhoz egy nem túl kellemes mozdulattól. Valaki történetesen egy kiadós pofonnal ajándékozott meg. Aztán kapok egy öklöst a gyomorszájamba, mire fájdalmas nyögéssel nyitom ki a szemeimet.

- Na végre – mordul valaki elõttem.

Körülnézek, fókuszálok. Hol a szarban vagyok, és hogy kerültem ide?! Emlékszem, hogy otthon lefutottam a szokásos köröket apával, hogy vigyázzak magamra, meg így meg úgy... Aztán részt vettem a banda megbeszélésén, akik elküldtek az egyik beszállítójukhoz, mert az éjszaka lába kélt a kokainrendelésüknek.

Aha. Csak ekkor kapcsolok, felismerem az elõttem állva rám meredõ csávót. Ez a beszállítók nagyfõnöke. Fasza, õk basszák át a banda fejét, de most még engem vernek össze. Tamaki nem fog túlzottan örülni... Se annak, ha én magam mondom el neki, se a halálhíremnek. Merthogy a mocskok elvették tõlem az összes fegyvert, kikötözve meg nem sokat érek.

- Mi a franc folyik itt? – kérdezem idegesen.

- Nem tetszel nekem, te kölyök. Kik küldtek?

- Na vajon... Mit gondol, maga szerencsétlen, ha az északiak kámforrá vált kokainszállítmányáról érdeklõdök, akkor mégis ki a franc küldött?!

- Ne szemtelenkedj velem, kölyök! – Jutalomként kapok még néhány erõteljes ütést a gyomromba. – Szóval téged ki küldött? NCIS? FBI? Megyei rendõrök? Smith?

- Hát ez hülye – mormogom. Újabb grátisz ütések, a francba már... – Mondom, hogy az északiak küldtek ide, mert az éjjeli kokószállítmány valahogy eltûnt, és tudni szeretnék, hogy merre.

- Na persze. Nem küldenének egy magadfajtát.

- Miért? Nem a diliházból szöktem! Gondolja ha nem küldtek volna, magamtól idejöttem volna? – kérdezek vissza felháborodva.

Valószínûleg megint szemtelen lehettem, mert újabb ütéseket kapok, miközben a faszfej fojtott hangon mond valamit a mellette álló emberének. Aztán hirtelen nyílik az ajtó, és belép valaki. Fekete nadrág, ing, és mellény, tele láncokkal és szegecsekkel. Szõke haj, átható, szürkéskék szemek, a ruhák elképesztõ testet sejtetnek... A francba, ki ez a szívtipró, és miért néz rám úgy, mint valami vacsorára?

- Ó, Ryuu!! Úgy vártunk már... – A faszfej egy csapásra átkapcsol seggnyaló-funkcióba.
- Ó, látom... Az én kis ágymelegítõm püfölik itt, igen jó fogadás... – biggyeszti le az ajkait.

Ööö... Mi a faszom?!
- Ez a fiú a tied? - nyögi valaki megrökönyödve.

 Mindenki engem néz, pedig legszívesebben ugyanezt kérdeztem volna én is.
- Hát persze. Tegnap vettem meg. Persze éppen akkor küldték hozzátok, és vártam rá. Azt hittem megszökött. És lám... Lehet mégsem akarok üzletelni... – csóválja a fejét, és sarkon fordul, hogy távozzon.

Ez megõrült. Tuti, hogy csak színészkedik, de azt kibaszottul jól csinálja.
- Várj, Ryuu! – A rejtélyes idegen gunyoros mosollyal néz vissza. – Ha a tied, akkor bizonyítsd!
-Ó, miért tartoznék neked bizonyítékkal? Semmivel sem tartozom neked. Igazából inkább te nekem. Drágám, a múlt hónapi fizetésed valahogy még mindig késik...
- Mit akarsz? Nem akarok háborúzni. A múltkori játékod nagyon betett a lentieknek.
-Ó, tudom én... De hát annyira jóban voltatok, azt akartam, hogy nyílt lapokkal játsszatok. – A faszfej-csapat összerezzenek, ahogy a csávó felcsapja a táskáját az asztalra. – De én ma üzletelni jöttem. És ha már itt vagyok, viszem a kis szaloncukrom is, mert nem sokára karácsony, és valamivel emelni kell az ünnep fényét.

Olyan perverzen mér végig, szinte levetkõztetve a tekintetével,  hogy nagyot nyelek. Ennek nem lesz jó vége... Az asztalra ül, szájába dug egy nyalókát, és átpasszolja a táskát a faszfejeknek. Tele van papírokkal.
- És csak hogy tisztázzuk. Most már nem fognak a rendõrök szaglászni?
- Ó, ezt nem mondtam. Csak hogy alibit szolgáltatok és papírokat, hivatalosakat. Egytõl egyig nyilván tartott, és jólfizetett köcsögök.
- Tehát a legszigorúbb vizsgálat se talál rajta semmit, igaz? – A faszfej még mindig gyanakszik, nem csoda, én sem bíznék a fickóban.
- Naná. És a pénzen kívül persze ezt is viszem – int felém a fejével.
- Szóval õ az új peted?

Visszafojtok egy tagadó üvöltést. Elõbb kötöm el magam az elsõ kilincsre, minthogy bárkinek is a pete legyek... De ha a csávó ki tud húzni az itteni szarból, az õ gondjával késõbb foglalkozok.
- Naná... Hallottam, hogy kurva jó az ágyban. – Újfent rám pillant azzal a rémesen perverz tekintettel. – Nem hagyhatom ki. Tudod hogy én csak minõségivel kereskedem. Jut eszembe... Drága, az oroszok kérdezik, hogy a fegyverekért a pénzt hogyan küldjék.
- Ó, majd elintézzük, ne fáradj...
- Rendben. Még egy kérdés... Miért hittétek, hogy az én bogaram egy spicli? – Ezt én is szeretném tudni.
- Hát mert nagyon szaglászott a hátsó bejáratnál... – Miért, mit gondolt, mégis hol a faszba fogok bejönni, bejelentkezek a recepción?! Idióta...
- És hogy került a levesbe Smith? Úgy tudom, õ most egy nagyon komoly betegségébõl lábadozik a hegyekben...
- Hogyhogy?

Hehe, tudja a csávó, hogy hogy kell élni, addig nem válaszol, míg valaki át nem nyújt neki némi ropogós bankót.
- Óó... Emlékszem. A rettegésbõl lábadozik. Legutóbb tárgyaltam vele, és talán túl meggyõzõ voltam...
- Ó, értem... Hát, azt hiszem végeztünk akkor. Péntekig leküldjük valakivel a pénzt. Hova legyen?
- Ne aggódj... Megtalálom én. Tudod... Nem okoz gondot a pénzkeresés.

A fickó kimegy, engem meg olyan gyorsan kötöznek ki, ahogy csak bírnak. Úgy bánnak velem, mint valami idõzített bombával. Mi a fasz, ekkora fej lenne ez a perverz csávó? Az õrsön sose merült még fel a Ryuu név, de azért majd utána nézek... Ellenállok a kísértésnek, hogy egyesével rúgjam le mindegyik fejét, és hagyom, hogy kilökjenek a fickó után.

Bizalmatlanul méregetem, miközben igyekszem kidörzsölni a csuklómból a zsibbadást. Aztán már csak azt veszem észre, hogy hozzám lép, és meglepõen gyengéd simítással emeli föl az állam, hogy aztán jeges tekintetét az enyémbe fúrja. Ismét megcsillan szemeiben a leplezetlen vágy.
- Szia drága... Majd megmutatod milyen hálás vagy, hogy megmentettelek innen – duruzsolja, miközben végigmér.
- Hálás? – nyögöm elhátrálva.
- Naná... Nem engedtek volna el, ugye tudod. Akkor sem ha a pápa gyereke vagy... Ryuu vagyok.

Oké, rögtönzés.
- Az, aki a nagy kereskedõ hírében áll?
- Igen. Tudod, ez olyan mint a király szava régen. Akit nem szeretek, azt mások sem szeretik. Szóval most eljössz velem, és majd ha rádunok, továbbadlak, ne félj, nem sajátítok ki egy ilyen tejesköcsögöt mint te...

Tessék?!
- Köcsög? Nem vagyok...
- Ugyan... Itt lent nem számít. Ha majd megtömlek, köcsög leszel, vagy bödön, ahogy tetszik.
- Hát én ugyan nem! Mit képzelsz, csak úgy... – kiáltok rá felháborodva.
- Igen, csak úgy. Megmentettelek. De ez nem azt jelenti, hogy ha kiadlak a kezembõl, nem találnak meg újra. Na gyere kölyök.
- Nem vagyok kölyök!
- Nekem az vagy, baba. Na menjünk.
- Hova?

Válasz helyett megfordul, és egyszerûen megcsókol. Egyszerûen? Rohadtul nem... Olyan mélyen és szenvedélyesen csókol, hogy azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány.

- Kövess, puszedli – szól, miután elenged.
A kábulatból alig-alig tudok feleszmélni, így inkább szó nélkül követem. Egy autóhoz vezet, beül a sofõrülésre, én pedig vonakodva mellé.
- Te vezetsz? – kérdezem, hiszen a nagyfejûek mindig tele vannak gorillákkal.
- Nincsenek testõreim. Tudod ha meghalnék ténylegesen, akkor olyasmi történne, amit egy magadfajta nem foghat még fel. Legyen elég annyi, hogy megvan a kis világom, és abból nem sokan távoztak élve.
- Ezért nincsenek testõreid?
- Felesleges, cicám. Jobban vigyáznak rám annál. Ha kell, bárkinél el tudok bújni. Nem mert annyira szeretnének... Csak nem tehetnek mást. Persze, vannak, akikhez csak ajándékkal kopoghatok be. És mivel most a rendõrség eléggé nyomoz utánam... – Egy kis, sikátorszerû utcába kanyarodik, majd be egy garázsba. – Na gyere.
Kurvára semmi tervem nincs egyelõre, úgyhogy kénytelen vagyok követni. Igyekszem megjegyezni, hogy merre megyünk, de olyan bonyolult labirintusokon keresztül vezet, hogy hamar elvesztem a fonalat. Végül egy kicsi ajtónál lyukadunk ki, amin belépve egy nem túl lepukkant, de nem is valami fényûzõ lakásban találom magam. Érdekes, a magafajták minimum villákban szoktak élni...
- Itt laksz?
- Ugyan... – legyint. – Azt hiszed, hogy hazaviszek bárkit is? Ne nevettess. Ez csak egy kis fészek mint a többi. Egy éjszakára jó... – Célzatos pillantásától kiráz a hideg.
- De én nem akarok veled... Semmit. Én csak el akarok menni. Nem hiszem, hogy az északiak eladtak ilyen könnyen – védem magam.
- Ugyan. Ha akarom, akkor az amcsiknak adok el koreai gépfegyvert. Márpedig a dolgok mostani állása szerint inkább hinnék azt, hogy a koreaiak bombát raktak a cuccba.
- Miért?
- Ne kérdezz ennyit, mert még elhiszem, hogy nem vagy spicli. Erre van a fürdõ. A szekrényben találsz ruhákat, a konyha fel van töltve. Szolgáld ki magad. Én leszaladok a bankba. Az ajtót meg bezárom. Csak szólok, az ablakok a belsõ udvarra nyílnak, felesleges a szökés gondolata. Mondtam, ha nem lesz rád szükségem, elengedlek.

Milyen nagylelkû... Nem érdekel, mit mondott, amint kilép az ajtón, ellenõrzök minden ajtót, ablakot, kis nyílást, nagy nyílást, bármit, amin keresztül meg tudnék lépni, de hiába. Egy kibaszott rejtekút sincs itt. A rohadt életbe!

Amíg távol van, inkább felfedezem magamnak a fürdõszobát. A forró vízsugár alatt mindig is jobban ment a tisztán gondolkodás, márpedig most határozottan arra van szükségem, mert nagyon úgy fest, hogy kurva nagy szarban vagyok.

Végül össze is áll fejemben a terv. Megvárom, míg visszajön, mert akkor úgy is közel jön majd hozzám – elég nyilvánvalóak a szándékai... Akkor vagy tökön rúgom, vagy leütöm, ahogy jobban kézreesik. Utána meg egyszerûen kimegyek.

Na, igen, ez a terv egészen addig tök jó, míg Ryuu vissza nem ér. Késõbbre számítottam rá, így én akkor még csak egy újonnan szervált alsógatyában vagyok... Ami a fickónak megfelelõen szemet is szúr. Olyan éhesen már végig, hogy én reflexbõl kapom magam elé a pólót, amit éppen fel akartam venni, miközben hátrálni kezdek. Nem vagyok az az ijedezõs típus, de ez a csávó komolyan megrémiszt...

És a tervemnek máris annyi, ahogy a következõ pillanatban már elõttem van, kitépi a kezembõl és elhajítja a pólót, majd a falhoz préselve mar ajkaimra. Ugyanazzal a hévvel, mélyen, szenvedélyesen, mégis gyengéden csókol, én pedig legnagyobb szégyenemre seperc alatt elvesztem a fejem, és legalább ugyanúgy viszonzom a csókot. Felmorranva ránt magához, és belenyöszörgök a csókba, ahogy fenekembe markolva szorít ágyékához.

Combjaimra szorít, és egyszerûen az ölébe emelve cipel az ágyhoz, miközben egy pillanatra sem engedi el ajkaimat. Szinte rádob a takaróra, de mielõtt még fölém mászna, megszabadul az ingétõl, én pedig halk sóhajjal mérem végig gyönyörûen kidolgozott felsõtestét. Basszus...

Nem az ajkaimhoz tér vissza, hanem finoman a nyakamba harap, majd végignyalja a fülem tövéig, mire kezeim maguktól mozdulnak, a hajába túrva nyögök fel. Megrágcsálja a fülcimpámat, majd tovább halad lefelé, halkan felsikkantok, és egész testemmel az övének feszülök, ahogy megnyalja, majd ajkai közé véve megszívja az egyik mellbimbómat, majd ugyanígy a másikat is.

- Milyen készséges lettél hirtelen – tér vissza arcomhoz perverz, de igazi vágytól csillogó tekintettel.

- N.. Nehm – ellenkezek erõtlenül.

- Nem? – vigyorodik el.

- N... ahh – nyögök fel, ahogy merevedésemre markol.

- Itt nagyon úgy tûnik, hogy igen – dorombolja a fülembe.

Esélyem sincs ellenkezni, már csak összefüggéstelen nyögésekre futja, ahogy keze besiklik az alsónadrág alá, és ujjait vágyam köré kulcsolva kezdi el lassan mozgatni a kezét.

- Nh... Ne.. kínozz... – nyöszörgöm.

- Kínozzalak? – nyalogatja meg a fülem tövét.

- Neh...

- Hagyjam abba? – enged el hirtelen.

Csalódottan nyögök fel, mire kajánul elvigyorodik. Egy gyors mozdulattal eltávolítja rólam a vékony anyagot, és magáról is lerugdossa a nadrágot, aztán visszatér oda, ahol eddig is volt. Ujjai már egészen nedvesek tõlem, és ezt ki is használja, amikor egyik lábamat feltolva mutatóujja a bejáratomhoz siklik. Nem várja meg ellenkezõ nyöszörgésemet, ujja könnyedén csúszik belém.

- Lazíts – duruzsolja.

Hamarosan már ködös tudattal nyögdécselek, ahogy már két ujjával tágít, aztán már csak arra eszmélek fel, hogy a hasamra fordít, és feltérdeltet. Másodpercek múlva megérzem kemény férfiasságát a bejáratomnál, a csípõmre markol, és egy határozott mozdulattal elmerül bennem. Õ felhördül, én pedig hangosan nyögök fel az érzésre.

Eleinte finom mozdulatai hamar vad, erõteljes lökésekké válnak. Hajamba markol, így húz fel magához, a mellkasomnál fogva tart, hogy össze ne essek, miközben oldalra fordítja a fejem, és vadul megcsókol. Szájába nyöszörgök, egész testem remeg, ahogy minden mozdulatával eltalálja legérzékenyebb pontomat. Mikor elengedi ajkaimat, vágytól ködös szemeimmel ránézve ugyanezt látom az õ szemében is. Elõre nyúl, újra kényeztetni kezd kezével is, így csakhamar hangos sikollyal, hosszan élvezek el, pont ugyanakkor, mikor õ.

Halvány lila gõzöm sincs róla, mikor térek rendesen magamhoz, de az biztos, hogy már a hátamon fekve pihegek az ágyon. Szemeim hirtelen pattannak fel.

A rohadt életbe! Mi a francot mûveltem?!

Ahogy lecsengenek az elõzõleg történtek, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy üvöltsek... Kurva élet, épp az imént feküdtem össze egy minden valószínûséggel különösen veszedelmes alvilági figurával. Ha Tamaki nem is, a rendõrség tuti kinyírat, netalántán lecsuknak, ha ez kiderül... Bassza meg, bassza meg, bassza meg!

Gyorsan oldalra pillantok, de Ryuu nincs mellettem. A konyhából viszont fény szûrõdik ki. Amilyen halkan csak tudok, felkelek az ágyról, és a fal mellé lopózom, majd kilesek mögüle. Ryuu a konyhapultnál áll, nekem háttal. Ez így tökéletes lenne... Röptében körbenézek, valami nagy, kemény tárgy után kutatva a tekintetemmel. Hmm, éjjeli lámpa. Tökéletes.

Hang nélkül húzom ki a konnektorból és emelem magamhoz. A csendességben és láthatatlanságban mindig is profi voltam. Ryuu mögé lopózom, ellenõrzöm, hogy az árnyékom az ellenkezõ irányba mutat, aztán magasra emelem a lámpát, és miközben erõteljesen a fejéhez vágom, imádkozom, hogy ne legyen túl keményfejû.

Elég nagyot csattan, a szerencsétlen lámpa lába darabokra törik, a búra pedig a padlóra zuhan. Aztán legnagyobb szerencsémre a csávó is a földön köt ki. Bevallom, kicsit megijedek, azért nem biztos, hogy ki akarom nyírni, még ha meg is érdemelné... A hátára fordítom, és ellenõrzöm, hogy van-e pulzusa, majd megkönnyebbülten konstatálom, hogy van neki.

Gyorsan a ruhásszekrényhez ugrok, ki tudja, meddig lesz eszméletlen. Kapkodva magamra rángatok egy nadrágot meg egy nagyobb kabátot, a többivel nem szarakodok. Feltúrom a lakást, megkeresem a kulcsit, majd némi hezitálás után visszatérdelek Ryuu mellé, és nyomok a szájára egy búcsúcsókot.

- Ha nem az lennél, aki, még lehetett volna belõle valami – biggyesztem le az ajkaimat.

Amilyen gyorsan csak tudok, lelécelek a lakásból. A biztonság kedvéért kívülrõl bezárom az ajtót, majdcsak megoldja valahogy.

Rohanok, ahogy csak a lábam bírja. Elég nehéz volt kitalálni az épületbõl, de sikerült. Meg sem állok a legközelebbi telefonfülkéig, elõvadászom azt a néhány aprót, amit zsebre vágtam, és tárcsázok az elsõ számot, ami eszembe jut.

- Yoshida nyomozó – hallom meg az ismerõs hangot, mire megkönnyebbülten lélegzem föl.

- Takeo? Nikko vagyok...

- Nikko?! Hol a fenében vagy? Több mint 24 órája téged keresünk! – Hangja meglehetõsen zaklatott.

- Tudom... Figyelj, el fogom magyarázni, jó? De most sürgõsen gyere értem, mert elég nagy szarban vagyok.

- Hol vagy? – Elmagyarázom neki, hogy melyik utcák sarkán. – Azonnal indulok.

Nos, igen... Takeoval furcsa a kapcsolatom. Munkatársak vagyunk, de egy-két jobban sikerült közös parti után lefeküdtem vele. És, bár nekem az tényleg csak szórakozás volt, majdnem biztos vagyok benne, hogy õ komolyabb érzéseket táplál irántam. De pont ezért hívtam õt. Õ az egyetlen, aki talán tényleg elõbb ér ide, mint hogy Ryuu megtaláljon. Most már csak reménykednem kell, hogy utóbbi nem következik be. Soha.

***

Két nappal késõbb elkeseredett vitát folytatok a rendõrfõnökkel.

- Értse meg, én nem mehetek vissza oda! – mondom kétségbeesetten.

- Már miért ne mehetne?

- Az az állat megerõszakolta – morogja Takeo dühösen. Na igen, kicsit máshogy adtam elõ a sztorit... Muszáj volt. – Érthetõ, ha nem akar visszamenni oda, ahol ilyesmi történt vele.

- Rendben, akkor hátra marad, míg a csapatok beveszik a lakást – forgatja a szemeit a rendõrfõnök. – A környéktõl csak nem lesz semmi baja.

Így hát aznap este én is együtt autózom Ryuu lakásához sok-sok rendõrrel együtt. Idõközben kiderült, miért is nem hallottam róla még. Azért, mert elõttem csak Reizo néven emlegették... Mostanra viszont már minden világos.

Többek közt az is, hogy a fickó profi, tehát kurva nagy veszélyben vagyok.

Odaérünk, a fegyveresek kiszállnak. Elmagyarázom nekik, melyik lakást keressék, és hogyan jutnak oda, és míg mindenki más bemegy, én az autók mellett várakozom. Természetesen fel vagyok fegyverkezve, és jobb kezem ujjait most is a fegyverem markolatára kulcsolva tartom.

De azért rohadtmód meglepõdök, mikor valaki egy mozdulattal elkap hátulról, hátracsavarja a kezeimet, másik tenyerével pedig befogja a számat, és berángat egy másik épület árnyékába.

- Nagyon csúnya dolgot csináltál – hallom meg Ryuu dühös morgását a fülem mellett.

Basszus...