Reggel elõbb ébredek, és nem csak úgy spontán, hanem zagyva motyogására, és túlzott közelsége miatt.
Mocorogva csúsznék arrébb, hogy legyen némi terem, mikor hirtelen halk nyögést hallat, majd combom tájékát melegség önti el. Teljesen ledermedek, és idõbe telik, mire rájövök mi is történ, de akkor aztán talpig vörösödve vágok az ágyékára akkorát, hogy örökké elvegyem a kedvét az ilyenektõl.
- Te perverz állat! – ordítom a zavar és düh keverékétõl feltekert hangerõvel, mit sem törõdve fájdalomtól torzuló arcával. - Te most komolyan rám élveztél álmodban?!

* * *

 Makacs és dühödt hallgatással követem Aapelit és az apját az utcákon, és hiába miden ellenérzésem a dologgal kapcsolatban, nincs más választásom. A kötelet még mindig viselnünk kell, habár a reggeli incidens után nagy önuralmamba került, hogy ne vágjam le. Érdekeltek is engem a következmények… Valószínûleg az életembe került volna, de sose voltam még ilyen megalázó és zavarba ejtõ helyzetben. Bár azt nehéz lenne megmondani, kinek volt rosszabb kettõnk közül…

Egyre sötétebb gondolataim közül, környezetem felmérése zökkent ki. Habár csukott szemmel is bárhová eltaláltam volna régebben a városban, most kissé idegennek tûnik. Az illatok és hangok is mások, ahogy a számomra különösen fontos utcán végighaladunk. Tudom hova tartunk, és kedvem lenne hátraarcot vágva, inkább a halált választani, minthogy a szeretett épület helyén romokat lássak.
Azonban mielõtt kivitelezhetném a nem túl remek tervet, megpillantom célállomásunk. Egyszerre könnyebbülök meg, és önt el a fájdalom. A város egyik legszebb épülete elõtt állunk, ahol gyerekkorom nagy részét töltöttem, és felnõve is vissza-visszajártam. Ez a nagybátyámék háza, akik felneveltek szüleim halála után.

Erõsen küzdök, hogy érzelmeim ne látszódjanak meg arcomon, és ne árasszam el kérdésekkel a körülöttem állókat a ház egykori gazdáinak hogy és holléte felõl érdeklõdve. Ha élnek, és jól vannak, nem akarom, hogy hozzám kössék õket, és veszélybe kerüljenek miattam. Mindig is féltettek a munkám miatt, és úgy neveltek, mintha a saját fiúk lennék, gyermekeik pedig testvérükként szerettek. Vajon mi lehet velük? Remélem a ház akkád kézre jutása nem azt jelenti, hogy meghaltak. Bár nagybátyám magas rangú parancsnok és két fia is katona volt…

Mégse teszek meggondolatlanságot, semmi jelét nem adom annak, hogy érzékenyen érint otthonom viszontlátása. Egyszerûen nem adok a kezükbe még több fegyvert ellenem, nem sodrom bajba a családom, és mélyen elrejtem megingó érzelmeim. Kém vagyok. A közönyre és érzelmeim titkolására neveltek. Most mégis piszkosul fáj belebújnom a megfelelõ szerepbe…

Aapeli apja lép be elõször az épületbe, õ pedig idegesen vár még kicsit, mielõtt követné. El se hiszem, hogy a katonaként olyan magabiztos férfi, így oda van a házasságtól. Nem mintha neki való lenne… Ha óvatlanul választottak neki arát, olyan papucs lesz belõle, hogy sírhatnékom támad a gondolatra is, és egészen rosszul érint valami miatt. Sokkal jobban bírom, mikor határozottan kiáll a véleménye és eszméi mellett…
Észrevétlenül megrázom a fejem, hogy kiverjem belõle csapongó gondolataim, és inkább a menyasszony furcsálkodva bámuló szüleire koncentrálhassak, akik tanácstalanul függesztik párosunkra szemüket, mikor kötéllel kettõnk közt, eléjük járulunk.

- Nézzék el fiamnak a szokatlan megjelenést, de nem tudtam megbízhatóbb emberre bízni a város egy igen hírhedt kémjének figyelemmel tartását, így kénytelen volt így elétek és lányotok elé járulni – magyarázza a helyzetet az apja, én pedig szemembe felvillanó dühvel húzom gunyoros mosolyra ajkaimat. Most komolyan mindenkinek az orrára fogja kötni egykori pozíciómat? Ha az a célja, hogy valaki bérgyilkost fogadjon fel ellenem, mielõtt akarva, akaratlanul köpnék, hát nagyon jól halad.
Gondolataimat azonban megtartom magamnak, és büszkén állom a kíváncsi, vagy éppen megvetõ tekinteteket.
A következõ pillanatban azonban egy új alak vonja magára a figyelmet, aki elegáns léptekkel sétál be a színre. Szép, nagyon szép, de elég egy pillantást vetnem rá, hogy minden érzékem magas frekvencián veszélyt sikoltson. Akaratlanul feszülök meg, és mintha csak küzdelemben lennénk, éberen figyelem minden mozdulatát.
 
- Hagy mutassam be egyetlen lányom, a leendõ feleséged – szólal meg a másik apa, szendén mosolygó lánya felé intve. Szemem sarkából látom, hogy Aapeli megbabonázva figyeli annak minden mozdulatát, és kis híján megvetõen felhorkantok.
 - Arwia – mutatkozik be a bestia kisugárzású nõszemély csilingelõ hangon, melytõl a hideg is kiráz. Ezzel talán már Aapeli sincs másképp.

- Azt mondod? - kérdez vissza költõien, maró gúnnyal, téve egy lapáttal a rosszkedvemre. Nem így képzeltem, gondolhatja. Eddig sokkal egyszerûbb dolgom volt, egyszerûen csak kérvényeztem, hogy rabszolgaként megtarthassam a pártfogoltjaim, aztán egy idõ után írtunk egy szerzõdést, miszerint megváltotta saját magát - nem mintha láttam volna valóban egy kanyit is, de a pénz nem érdekel - s minden rendezõdött. Talán most is ez lett volna a járhatóbb út, kellett nekem Hevel biztatását hallgatni, és naiv következtetésekre jutni. Bizonytalanul, némi gondterheltséggel túrok a hajamba.

- Sajnálom - ismétlem meg ismét, mire fújtat. Megértem a mérgét, de nem tudok vele mit kezdeni. Ha apám így határozott, akkor az a törvényes ítélet, fellebezni maximum a királynál lehetne, de azzal nem rontanám tovább a helyzetünk, mert nem vagyok róla meggyõzõdve, hogy élve megúsznánk. Azért kíváncsi lennék, mit is vár ettõl a mókától apám. Mert kioktató büntetésnek szánta, ezt közölte is, csak épp nem értem a tanítás lényegét.

- Jobbkezes vagyok, és ahoyg eddig láttam, te is - kezd ismét zsémbeskedni, de halvány mosolyt rajzol az arcomra megfigyelése. - Szóval... Miért nekem kell a jobb kezemen viselni a kötelet?! - rántja meg az említett végtagot puffogva.

- Hát mégis csak nekem kell ügyeket intézni, meg ilyenek... - tárom elé óvatosan a véleményem, de nincs elragadtatva tõle, és inkább befogom a csõröm. Utálok veszekedni. Utalom a konfliktusokat és az erõszakot, ha a hétköznapjaimról van szó, azok maradjanak csak meg a hadjáratok idejére, nem akarom a hétköznapjaim is ilyenekkel mérgezni. Tûnhet gyengeségnek, de sosem érdekelt ilyen téren senki véleménye. Nem attól lesz valóban erõs és bátor valaki, hogy hányan tartják annak, hanem hogy mi lakozik odabenn, a szíve mélyén.  

Hogy tekintetével némán oltott le, egy ideig ácsorgom, visszakalandozva ahhoz, mi lehet apám célja ezzel az egésszel, aztán innen valahogy átvándorol a kérdés arra, hogy mégis hogy fogok találkozni így a menyasszonyommal, amit inkább el sem akarok képzelni, így egy sóhajjal elhessegetem az ilyen jellegû gondolataim, s indítványozom, hogy menjünk haza hozzám. Mivel sok ellenvetése annak ellenére nincs, hogy szerintem dühében simán leverne egy felbõszült bikát is akár, elindulunk.

- Ne aggódj, ez csak átmeneti, apám gyorsan belátja majd, hogy megbízhat benned, és akkor levehetjük a kötelet - próbálom felderíteni kissé hátrafordulva, hátha már kissé alább hagyott a fortyogása, elvégre egyszer neki is el kell fáradnia az ilyesmikben, ám belebotlok valamibe, és kis híján egy romkupac tetején landolok, így inkább ajánlatosnak tartom elõre figyelni, egyrészt, hogy ne vágódjak el tényleg, másrészt, hogy elrejtsem az enyhe pírt, amely kiült az arcomra zavaromban. Hahh, menthetetlenül béna vagyok olykor...

- És addig mindenhova magaddal cipelsz majd, mint holmi házi kedvencet? - horkan fel, figyelemre sem méltatva elõzõ manõverem, majd felzárkózik mellém. Nem igazán értem, miért tartja ezt hirtelen szükségesnek, de boldoggá tesz, mert azt a naiv hitet kelti bennem, hogy voltaképp nem haragszik olyan nagyon rám, és valójában ez a morgósság az alaptermészete, és azzal, hogy mellettem lépdel, barátkozási hajlandóságát igyekszik a látszattal ellentétben kifejezni. A helyzet ellenére telek meg ismét pozitív érzelmekkel, s valahogy már nem is zavar annyira a kötél a csuklómon.  

- Nem, dehogy... - felelek. - Mármint, ha ki kell mozdulnom, velem jössz, de nem úgy... szóval... izé... - nem is tudom, mit mondjak, mert nem szeretném elrontani a kialakult helyzetet, és megsérteni megint valamivel, aminek hatására ismét lehagy, vagy lemarad, és ugyanott járunk majd, mint elõtte. - majd megpróbálok inkább otthon maradni!

Morog valamit sumérül, hogy véletlenül se értsem, s hiába nézek rá, nem méltat szóra, de mindegy is, az, hogy mellettem marad továbbra is, számomra sokkal többet jelent bármilyen szónál, amely kicsúszhat a száján.

Hazaérve reflexbõl indulok el a szobám felé. Annyira megfeledkeztem út közben a kötélrõl - nem mintha sokáig tartana az agyam - hogy csak akkor eszmélek fel, mikor a bal kezem valami igen jelentõs erõvel megrántja, s szemtanúja lehetek annak, hála gyors visszapillantásomnak, hogy Ilzor hogy dob kis híján hátast nekem köszönhetõen. Azt a pillantást, amit jutalmul kapok, nem tudnám zsebre tenni, hiába szabadkozom, hogy egyáltalán nem állt szándékomban a dolog, a helyzetet meg csak fokozza, hogy Puabi is elõkerül, s harsány kacagása betölti a házat. Nem nehéz kitalálni, mit talál olyan veszettül viccesnek...

- Aapeli nem téved többet a házban, van ki vezet! - kacag, gúnyt ûzve megint belõlem, mire zavartan kerülöm inkább Ilzor tekintetét.

Ilzor felcsattan az anyanyelvén, melybõl egyedül a saját nevem értem, de hiába figyelek fel rá, s nagy szemekkel igyekszem jelezni, hogy csókolom, egy mukkot sem értek, nem hatja meg õket. Meg kellene tanulnom sumérül!

Mintha az nekem olyan csip-csup dologként menne pillanatok alatt!....

Azonban úgy tûnik, legalább Puabi a pártom fogja, mert elég kioktató stílusban vágja Ilzorhoz a szavait, majd visszavált a mi fura közös nyelvünkbe, amit nem mernék akkádnak nevezni, de valami hasonló: - Fürdõ kész, Aapeli kell készül, nemsokára menni találkozni!

- Egek, az is ma van? - vágom magam homlokon és érzem, ahogy enyhe kétségbeesés uralkodik el rajtam. Miért pont ma, ha legalább holnap lenne, akkor addigra Ilzor talán lenyugodna és beletörõdne annyira a helyzetbe, hogy ne okozzon nekem nagyobb problémát a kelleténél. Így viszont nekem kell beadnom a derekam, s elfogadnom a sorsom.

könyörgõ tekintettel nézek rá: - Kérlek, Ilzor, gyere!

Szerencsémre csak egy fintort kapok, így lefoglalhatom magam azzal a problémával, hogy fél kézzel, na jó egy szabad és egy félig korlátozott kézzel levetkõzzek. Bár arra rá kellett döbbennem, hogy a felsõm egyik ujjától csak úgy tudok megszabadulni, ha felhasítom a varrást. Aztán neki hátat fordítva igyekszem elvégezni a tisztálkodás szertartását.

- Hova kell menned... mennünk? - szólal meg jó ideje elõször úgy is, hogy értem.

- Találkozóm van a menyasszonyommal - felelem halkan. NEm azért, mintha a kiborulásától tartanék, voltaképp nekem rándul folyton görcsbe a gyomrom, mikor ezt a mondatot ki kell mondanom. Nem tudom, nincs bajom vele, nem is ismerem, de valahogy teljesen jól volt ez eddig így, hogy a menyasszonyom valaki volt a messzeségbõl, de most, hogy karnyújtásnyira került, totál parázom. Fogalmam sincs, milyen, mi van, ha egyáltalán nem tetszik, vagy ha a stílusa lesz idegtépõ, egyáltalán mirõl beszéljek majd vele, hiszen semmit sem tudok róla az ég adta egy világon azon kívül, milyen családból származik, és mennyi lesz a hozománya.

- Eh? - horkan fel ismét, épp csak most nem szemrehányóan, hanem totális ledöbbenéssel. - És nekem még oda is mennem kell?

Ha tudsz jobbat, szólj nyugodtan, fut át az agyamon a kissé indulatosabb gondolat, de inkább visszaszívom: - Nem értem apám gondolatmenetét, de úgy hiszem, igen - én legalább is nem látok más megoldást. Esetleg még levághatjuk valamelyikünk karját, mert akkor nem vettük le a kötelet, de én nem áldozom be a balom, és van egy olyan érzésem, hogy õ sem tudna megbarátkozni azzal az ötlettel, hogy egy jobb karral megrövidítse magát. De hál' Marduknak nem kérdez többet, és nem is próbált meg kivégezni a szappannal, így elfogadhatta a dolgot. Lopva hátra pillantok, de csak a háta fehér és simának tetszõ bõrét kapom el tekintetemmel, de azonnal vissza is fordulok kissé kipirulva. Olyan, mintha legalább is valami tiltott dolgot mûveltem volna. Mondjuk meglestem volna valami fürdõzõ fehérnépet, pedig õ ugyanúgy férfi, mint én, láttam én már épp elég csupasz hátat, mégis, mivel õ lényegében nem adott engedélyt erre, kissé úgy érzem, mintha ténylegesen kukkoló lennék. S valamiért épp olyan becsesnek érzem, hogy láthattam azt a kicsivel többet belõle, mint amennyihez eddig volt szerencsém...

* * *

Már épp indultunk volna, mikor futár érkezik, s jelenti, ma mégsem aktuális az aranézõ, mert a lányka túlságosan fáradt. Nem kis megkönnyebbüléssel adom tudtára a futárnak sajnálatom, nem mintha a holnap sokkal messzebb lenne, de mégis, örülök, hogy ennyivel is eltolódott az egész. Addig még élhetek álomvilágban, de utána már a rideg valóság tudatában leszek, és apám üzleti elveit tekintve nem bízom abban, hogy a menyasszony külsejére gondot viselt volna... Szerinte nem a kinézethez, a vagyonhoz házasodik az ember, a kinézet alapján majd választ magának egy tonna szeretõt... Én nem tudom, nem akarok szeretõt, én csak egy valakit akarok, de azt szívbõl szeretném szeretni, úgy, hogy gondolkodás nélkül dobjam el érte az életem, hogy õ váljon az életemben a lehetõ legfontosabbá, fontosabbá, mint maga a levegõ. Persze ezért mindenki kinevet, még Hevel is, pedig õ többnyire jól tûri álmodozásaim badarságba hajló képzeteit.

Na de hogy maradunk, lehet, ki kellene találni valamit, hogy mégis mit csináljunk, ha már így esett a dolog. De semmi értelmes nem jut igazán az eszembe. Ilzorra nézek, de nem tûnik úgy, mintha hasonló járna a fejében, inkább olybá tûnik, folytatja a duzzogós etapot. Érzem, hogy mondanom kellene valamit, de ami az eszembe jutva kikívánkozna belõlem, az valahogy mindig benn marad, mert nem tûnik sem odavalónak, sem pedig igazán érdekesnek, s szerintem csak még inkább felpiszkálnám benne a tüzet, így inkább a csatornatervek felé fordulok. Apa keményen nyomja, alig hogy letette a seggét a helytartói székre, máris építkezésekben gondolkodik. Azt mondja, ha lefoglaljuk a lakosságot, jólétet és biztonságot adunk nekik, akkor hamar megnyugszanak majd, s elfogadják az akkád fennhatóságot, s csupán arra kell a továbbiakban kiemelten koncentrálnunk, hogy elfojtsunk mindennemû szervezkedést, amelyek hamar visszaszorulnak, késõbb pedig ellehetetlenülnek majd. Erre adott magának cirka fél évet. Bátor és optimista ember. Nem tudom, én nem így hiszem, s hiába nézem a papírokat, hiába idézem vissza apám magabiztos arcát, a korábbi hódításokat, valahogy nem tudom, Ilzor például sosem állna át emiatt hozzánk. S szerintem nem egy Ilzorhoz hasonlatos ember létezik ebben a városban.

Á, kár ilyen pesszimista gondolatokon törni a fejem, egyszerûen úgysem láthatok a jövõbe, mert nem vagyok jós. Lehet, apám is azért ilyen bizakodó, mert ellátogatva egyhez pozitív elõjeleket kapott.  Talán engem is megnyugtatna, ha a házasságommal kapcsolatban megkérdezném az istenek véleményét. Azzal talán apám is el tudnám tántorítani. Bár tartok tõle, õ már megelõzött, s az õ szemszögébõl ítélve kedvezõ jeleket kaphatott a házasságomra. Olyan idióta vagyok, itt pörgök rajta, pedig csak holnapig kell várnom, hogy eldönthessem magam is, pechem vagy szerencsém van...

Hevel toppan be, kergetõzõ gondolataim munkának álcázó tevékenységem szakítva meg.

- Mi jár az apád fejében? - akad ki a kötelekre nézve, ha nem én lennék a szorult helyzetben levõ, felröhögnék az arcon, amit vág, de így nincs olyan nagy kedvem hozzá.

- Ha én azt tudnám - sóhajtok egy fél oldalpillantást vetve Ilzorra. Az az igazság, hogy sejtem, abban reménykedik, hogy a sok kellemetlenség majd elveszi a kedvem hasonlótól, pedig fogalma sincs, milyen kellemetlenségekkel néztem már korábban is szembe egy-egy ilyen mentõakciómkor. - Csak nem vagyok gondolatolvasó...

- Megmondtam Aapeli, hogy ebbõl nem jössz ki jól! - dorgál meg. Persze-persze, ingatom a fejem, úgy csinál, mintha épp a kivégzésemre vinnének.

- Járhattunk volna rosszabbul is - hûteném a hangulatot, de Ilzor felciccen, Hevel meg felmorran. Remek... Mindenesetre barátom lehuppan mellém, és halkan tájékoztat a napi történésekrõl, pletykákról, ilyesmi. Csak úgy ellenõrzésképp pillantok védencem felé, de nem nehéz elkapnom az arckifejezését, mindjárt bealszik. Így virágnyelven elzavarom Hevelt, aki ugyan nem lelkes, de megérti a helyzetem.

- Menjünk aludni! - ébresztem fel kötéltársam.

- Hova? - kérdez vissza, mintha nem lenne egyértelmû...

- Az én szobámban nagyobb a fekhely, oda - na meg mert én ott tudok és szeretek aludni, ahol kineveztem a helyet a saját szobámnak. Bár még sosem aludtam senkivel, hogy fogunk egyáltalán forgolódni, vagy ilyesmi? Ilyen közel lenni máshoz... Vajon horkolok?

Szerencsére nincs ellenvetése, talán nem is olyan nagy baj, hogy beálmosodott, s csendben követ a szobámba. Ám ha azt hittem, ez ilyen egyszerû lesz, tévednem kellett, mert az ágy elõtt ledermed. A lehordást, kiakadást, vagy csak szimpla üvöltözést - pedig felkészültem rá - megúszom, megadó sóhajjal mászik be az ágyba, én pedig követem. Elég abszurd. Egy ágyban az ellenséggel, mi? Kuncognék, de nem merek.

A jókedvemnek azon nyomban vége szakad, ahogy magára húzza a kezem, egész lefeszítve. Ahh, ez így baromi kényelmetlen, letörik a karom!...

- Ilzor - súgom halkan, ne húzzam fel, mert akkor felkészülhetek arra, hogy egy grammot nem alszom, mert könnyedén elintézi, ebben biztos vagyok. - Ez így nem lesz jó, lefelé feszíted a karom.

- Nem érdekel, nekem így jó! - folytatja a duzzogást. Felsóhajtok. Megpróbálhatnék így aludni, de ez így egyszerûen annyira kényelmetlen, hogy az hosszabb távon elviselhetetlen. Jó, akkor legyen ez a pozitúra, csak a kezem tehessem máshova, de hol is lenne jó. Áhh, megvan! Szó nélkül emelem meg kissé alá nyúlva a felsõtestét, majd a karom betolom a feje alá.

- Mit mûvelsz? - háborogna, de visszanyomom. Nem vagyok erõszakos típus, de ezt most nem hagyom megmásítani, az tuti, még így is le fog rohadni reggelre a kezem, de legalább aludni képes leszek.

- Így oldalasan lehetsz, elfordulva, ugyanakkor nekem se törik ki a karom. Kérlek fogadd ezt el, vagy fordulj meg! - védem meg ellentmondást nem tûrve az állás-..., illetve fekvéspontom.

- Aztán ne panaszkodj, ha elzsibbadt a karod! - mormog vissza, mert olyan, mint valami házsártos feleség, mindig neki kell kimondania az utolsó szót. Ez azonban nem zavar, megkönnyebbülten fújom ki a levegõt, hogy végre kiegyeztünk valamennyire.

Aludni azonban mégsem tudok. Ahogy lehunyom a szemem, szinte pofán vég a felismerés: az illata, a melegsége, egész jelenléte... én még sosem aludtam együtt senkivel, és ez az érzés olyan zavarbaejtõen új, hogy a szívem hevesebben kezd verni. Hülye dolog, de kellemes, egyben nyugtalanító. Hah, pedig holnapra nem kellene mosott fost produkálni magamból. Miért tartom egyáltalán finomnak ezt a fanyarul édeskés illatot, ami belõle árad? Gondoljunk valami másra: egy bárány, két bárány, három bárány...

* * *

Nem gondoltam, hogy elalszom, fõleg nem, hogy viszonylag hamar, mégis, ez nem lehet valóság. Kívánatosabbnál kívánatosabb ledér lányok táncolnak körülöttem, csábítva, ez pedig a valóságban nem nagyon fordul elõ. Hát még az, hogy különösebb ellenszolgáltatás nélkül megérinthetem õket, ez valami mesés. A lágy dallam pedig egyenesen fülbemászó, s mindent betölt a fûszeres illat, amely bódítólag hat érzékeimre, s nem tudok lassan, csak arra gondolni, hogy odalenn a nadrágomban bizony bizsergek rendesen.

A zene hirtelen vált valami vadabba, ami csak növeli a vágyam, mintha misztikus libidójavító lenne, tekeredik, dobol, s visz magával a kéjbe annak ellenére, hogy a lányok kettéválnak, s utat nyitnak, tõlem eltávolodva. Valahogy érzem, hogy ami most jön, az mindennél fenségesebb lesz, lett légyen bármelyik lány akármilyen szemetgyönyörködtetõ önmagában is. Mert aki most elõlép, az a királynõjük, az éjszaka csillaga, az egyetlen ékszer, ami megkoronázhatja az álmom, érzékeim az orgazmus felé rántva. S nem csalódom, ahogy megjelenik, vékony alakja átsejlik a félhomályon s a könnyû, finom szövésû ruhán, olyan könnyedén lép a fénybe, mint ahogy a szellõ simít végig az ember arcán szeretetteljesen, de megáll, mielõtt arcát felfedné, s lágyan int, lépjek közelebb. Nem teketóriázom, a szívem hevesebben dobog minden egyes lépéssel, s ahogy közel érek, nem törõdve vele, hogy nem tudom ki õ, mert valahogy mégis tudom, ki õ, ölelem meg, ajkam ajkait keresi, miközben fülem lágy dallamként felcsendülõ nevetése tölti be, ahogy nyakam köré fonva a karjait siklik félre mégis csókom elõl a fülembe súgva: Gyere velem! Ujjai végigsiklanak a vállamon, s tenyerembe simulva ragad meg, hogy vezessen, s hagyom, vigyen, amerre akar, követem bárhová.

A szoba, amelybe érkezünk, ismerõs, a Hold fénye ezüstben fürdeti, s ahogy felém fordul, bíborlila szemeiben ezüstszín csillámok táncolnak, s haja földöntúli színezetet kap. Vágyakozón simítok végig az arcán, melybe macska módjára bújik bele, majd közel hajol, s végre számban érezhetem édes ízét, ahogy ajkait az enyémnek préseli. Felbátorodva ölelem körbe karcsú derekát egész magamhoz húzva, s orrom betölti jellegzetes, össze nem keverhetõ fanyarul édeskés illata.

- Kívánlak - vallom kendõzetlenül, ágyékom az ágyékának nyomva. - Kívánlak, Ilzor.

Arra riadok, hogy fájdalom és melegség önti el a férfiasságom. Fájdalom, mert "ágyastársam", Ilzor akkorát vágott rá valamit ordítva, hogy meg tudnék halni, s melegség, mert bizony, bár ezt egy darabig eltart dekódolni: elélveztem. Ha nem lennék halálra váltan kék - nem, nem sápadt, az kevés lenne ehhez az érzéshez, ami a tökönvágáshoz párosul, tuti halálra vörösödnék.

- Te perverz állat! - ordít velem álmaim tárgya sokkal kevésbé kedvesen. - Te most komolyan rám élveztél álmodban?!

* * *

Pirosítót sem kenhettem volna tartósabbat az arcomra... a szégyen és a zavar vörös foltjai az arcomon virítanak még azután is, hogy kénytelen, kelletlen közösen szedtük rendbe magunk. Persze azzal védekeztem, hogy csinos lányokkal álmodtam, és minden bizonnyal szokott õ is, mivel férfibõl van ugyanúgy, mint én, és ha tízezerszer nem kértem bocsánatot, egyszer sem, de igazából a nem tárgyal velem, mert dühös, és nem tárgyalok vele, mert minden egyes szó kényelmetlen és zavarbaejtõ stádiumban ragadtunk.

A gondolataim úgyis kavarognak, képtelen lennék beszélni bármirõl is, mert ugyanide lyukadnék ki: Miért álmodtam vele? Miért olyat? Ráadásul még el is élveztem, annyira felizgatott az álom... Ez érthetetlen. Egyetlen reálisnak tûnõ gondolatmorzsába vagyok képes kapaszkodni, és markolom is, mint a fuldokló a fadarabot, amely az életét mentheti: mivel sosem aludtam senkivel együtt, az illata és a testének melege ilyen fura reakciót váltott ki belõlem. Hiszen az ember olyasvalakivel szokta megosztani az ágyát, akivel utána... hát szexuális kapcsolatba is kerül. Feleség, szeretõ, kurva, slussz. Na jó, ha rokoni szálakat is belevesszük, talán a kisgyerek, de csak a nagyon kisgyerek és nagyon ritka, kivételes esetben. De ott a teste kisebb, és az ember tudatába is beépül, hogy õt óvnia kell. Legalább is gondolom én.

Az apja? Miért?
Már kérdeznék is rá, felvont szemöldökkel, mikor hirtelen belevág, és veszettül kell koncentrálnom, hogy legalább a nagy részét megértsem. Elfelejti, hogy ez nekem nem az anyanyelvem, túl gyorsan beszél.
- Tegnap óta hivatalosan is apám lett az itteni helytartó, a király pedig még ma este elhagyja a várost, folytatva hódításait. Mivel tegnap kifejezetten jó kedve volt, ezért beszéltem neki az ügyedrõl, persze elõtte Hevel általánosságban puhatolózott, és kedvezõ válaszokat kaptunk. Apa hajlandó megkímélni az életed, csupán látni akar... igaz, elõször maximum szolgaként élhetnél, de legalább élhetnél, és törvényeink biztosítják, hogy egy idõ után megváltsd magad, ha kiérdemled bizalmunk, vagy ha annyira nem tetszik, könnyebben tudsz mozogni, hogy megszöktethessünk, persze nem rögtön, de viszonylag hamar. Ha minden jól megy, márpedig miért ne menne, akkor rám fog bízni, mert rajtam kívül nincs senki, akiben annyira megbízna, mint bennem.

- Feladtál, hát mégis feladtál?!  Pedig kezdtem halványan bízni benned! – vágom a fejéhez rögtön, mikor felfogom mondandója lényegét. Szolga? Hogy viseljem el, hogy szolgát csinált belõlem? Ha azt hiszi, hogy ezt majd elfogadom, hát…
Hirtelen akadok el gondolatmenetemben, mikor egyik kezét az arcomra simítja, valószínûleg nyugtató célzattal. Nem mondom, hogy elpárolog a dühöm, de a döbbenet belém forrasztja kikívánkozó szitokáradatom.

- Nem adtalak fel, elvégre még mindig az ágyamban fekszel, nem pedig holmi rideg börtöncellában. Megígértem, hogy megvédelek, és soha, semmilyen körülmények közt nem szegem meg az ígéretem! Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Puabit.

- Legalább idegeskedni hagy idegeskedjek kedvemre! – mordulok fel, nem túl barátságosan, és lerázom magamról a kezét.

- Persze, persze, bocsánat, csak gondoltam, szükséged van pár nyugtató szóra – szabadkozik, én meg már csattannék is fel, hogy menjen a fenébe, mikor egy szolga jelenik meg, közölve, hogy fogadni méltóztatik minket.

Összeszorított szájjal, ugrásra készen lépek be a fogadóterembe, mely egykoron még az én vezetõmé volt. Azóta rendesen megváltozott, de a legszembetûnõbb különbséget, a gazdája jelenti. Ezúttal egy idõsebb kiadású Aapelit pillantok meg, aki egyedül vár minket, rezzenéstelen arccal, haragvó szemekkel. Remek kezdés.

- Gyere közelebb, fiam! – utasítja leereszkedõen fiát, majd mikor õ eleget tesz kérésének, lendületesen tarkón csapja, majd alaposan megszidja. - Hogy lehetsz ennyire felelõtlen? Alig kapom meg a pozíciót, máris ilyen kényes ügybe rángatsz passzióból. Legalább valami lány lenne, de ez egy férfi!

Oh, király, még egy remek megfigyelõvel van dolgom. Lassan leborulok lábaik elé, bölcs megállapításaikat hallva. Pff… és ha az vagyok?
Durcásan húzom el a számat, de ekkor Aapeli apja felém fordul, és alaposan végigmustrál, majd mélyen a szemembe néz. Állom a pillantását, eszemben sincs félrekapni vagy valami. Megmutatom, hogy nem egy kivert kutya, hanem büszke sumér harcos vagyok! Ugyanakkor, azt is látom, hogy õ se egy ostoba, hataloméhes kígyó. Bölcsesség csillog a szemében, és élettapasztalat.

- Mivel a fiam bizalmába fogadott, és még nem tetted el láb alól gyengeségéért, megadom a lehetõséget, hogy élj – szólal meg végül. - Érthetõ módon nem bízom benned, így az is érthetõ, ha nem szándékozom engedni, hogy egyedül járj kényed-kedved szerint a városomban. Másrészt szeretném jó modorra nevelni elkanászodott fiam is, így elrendelem, hogy kössenek össze benneteket!

- Hogy mit? – szalad ki a számon a döbbent kérdés, Aapeliével együtt.

- Sajnálom, azt hiszem, miattam is neked kell szenvedned – súgja halkan, mikor magunkra maradunk. Egyem az õ bölcs meglátásait is!

- Azt mondod? – pillantok rá a szemem sarkából, maró gúnnyal a hangomban. Bizonytalanul, zavartan túr a hajába szabad kezével, és bûnbánóan hajtja le a fejét. Még a végén meghatódom… Na nem! Ez tényleg az õ hibája! Kellett neki kitálalni!
- Sajnálom – ismétli újra, de csak fújtatok egyet, és tüntetõleg fordítom fejemet az ellenkezõ irányba. Talán gyerekesen viselkedek, de na! Azt hiszem ez a legkevesebb, ami megengedhetõ a helyzetemben.
- Jobbkezes vagyok, és ahogy eddig láttam, te is. Szóval… miért nekem kell a jobb kezemen viselni a kötelet?! – reklamálok tovább, megrángatva említett kezemet, és a kötélnek hála az õ balját is.
- Hát mégis csak nekem kell ügyeket intézni, meg ilyenek… - próbálkozik óvatosan, de mikor megsemmisítõ pillantást vetek rá, elhallgat. Bah… túl könnyû, vagy mi…
Egy darabig némán álldogálunk, én magamban fortyogva, õ pedig nem tudom min gondolkodva. Végül úgy dönt, menjünk vissza a szállására, és ha akarnék, se tudnék ellenkezni, max végighúzatnám magam az utcákon. Ezt a kellemetlen helyzetet elkerülendõ, inkább magamtól baktatok mögötte, elég közel ahhoz, hogy alig tûnjön fel másoknak a kötél.
- Ne aggódj, ez csak átmeneti, apám gyorsan belátja majd, hogy megbízhat benned, és akkor levehetjük a kötelet – fordul kissé hátra a bíztató szavakkal, de mikor majdnem nekisétál egy kupac romnak, inkább az utat kezdi figyelni.
- És addig mindenhova magaddal cipelsz majd, mint holmi házi kedvencet? – horkanok fel sértetten, és inkább felzárkózom mellé, hogy ennek még a látszatát is elkerüljem.
- Nem, dehogy… mármint, ha ki kell mozdulnom, velem jössz, de nem úgy… szóval… izé… majd megpróbálok inkább otthon maradni! – hadarja zavartan, bocsánatkérõ pillantást vetve rám. Sumérül morogva átkozom el a helyzetem, de hiába pislog rám értetlenül, egy szem akkád szó se hagyja el a számat, míg haza nem érünk.
Ott aztán kapásból indulna meg a szobája felé, én meg a sajátomat célzom meg, és mit adjanak az istenek, pont ellentétes az irány, és tekintve, hogy õ az erõsebb meg a nagyobb, õ ránt maga után. Mikor leesik neki, hogy plusz súlyt készült magával vinni, heves szabadkozásba kezd.
Nem szólok semmit, némasággal, és szikrázó pillantással fejezem ki érzelmeimet, fõleg, mikor Puabi jelenik meg, és helyzetünket látva, vidáman felnevet.
- Aapeli nem téved többet a házban, van ki vezet! – kacagja akkádul, még akkor se hagyja abba, mikor sértõdött, szúrós pillantást vetek rá. Aapeli még mindig zavartan kerüli a tekintetem.
- Nem vicces Puabi! Ez teljes mértékben megalázó számomra! Ráadásul Aapeli elárult, pedig rábíztam az életem! – csattanok fel az anyanyelvemen, mire az említett nagy szemekkel fordul felénk, valószínûleg zavarja, hogy nem érti egy szavamat se.
- Ugyan, Aapeli jó ember Ilzor. Ha a sorsodra hagyott volna, már halott lennél, de õ törõdik veled, legyél kicsit hálásabb – mosolyog rám a lány szelíden.
- De ez… - rántom meg a kötelet. – Nekem nem élet!
- Amíg lélegzel, és megvan a büszkeséged, élsz! Ezeket pedig neki köszönheted. Az egyiket minimum elvették volna, ha börtönbe kerülsz – jelenti ki komolyan, majd átvált akkádra. – Fürdõ kész, Aapeli kell készül, nemsokára menni találkozni!
- Egek, az is ma van? – csap a homlokára, majd kérlelõ pillantást vet rám. – Kérlek Ilzor, gyere!
Elhúzom a számat, de végül szó nélkül követem. Elgondolkodok Puabi szavain, aki látszólag õszinte szeretettel és bizalommal fordul Aapeli felé. És nem ostoba, azért teszi, mert oka van rá. Az ellenkezõjére pedig nincs. Ám ez nem változtat a tényen, hogy milyen kellemetlen és megalázó helyzetben vagyok. Persze neki se lehet sokkal, de sokkal jobb.

- Hova kell menned… mennünk? – szólalok meg akkádul, hazatérésünk óta elõször. A mosdóhelységben ücsörgünk, háttal egymásnak. Egy kézzel egyáltalán nem boldogulunk valami jól, de ez van, én például elõbb nyelek kardot, minthogy segítséget kérjek tõle.
- Találkozóm van a menyasszonyommal – feleli csendesen.
- Eh? – horkanok fel döbbenten. – És nekem még oda is mennem kell?
- Nem értem apám gondolatmenetét, de úgy hiszem, igen.
Inkább már le se reagálom a dolgot, magamban fortyogva próbálok inkább másra gondolni, és lenyugodni.

Mielõtt elindulnánk, legnagyobb örömömre, és Aapeli megkönnyebbülésére is, futár érkezik az apjától, hogy a találkozót áttették holnap délelõttre, mert a menyasszony túlságosan kimerült az utazásban.
Nm mintha holnap több kedvem lenne a dologhoz, de minél késõbb, annál jobb! bár így az estémet nagyjából végig kettesben töltöm Aapelivel. Õt feszélyezi a dolog, párszor úgy tûnik, mondana valamit, de mivel semmiféle érdeklõdést nem mutatok, meggondolja magát, és inkább csatornatervek felé fordul. Unottan ücsörgöm mellette, de munkámnak hála, legalább ahhoz értek, hogy maradjak nyugton és némán egy helyben, hosszabb idõn keresztül is.
Hamarosan azonban Hevel jelenik meg, elkerekedett szemekkel meredve rögtön a kötélre.
- Mi jár az apád fejében? – hördül fel, közelebb lépve.
- Ha én azt tudnám – sóhajt fel Aapeli, óvatos pillantást vetve rám. – Csak sajnos nem vagyok gondolatolvasó… - Vettem a célzást… de akkor se fogok társalogni!
- Megmondtam Aapeli, hogy ebbõl nem jössz ki jól!
- Járhattunk volna rosszabbul is – békíti aggódó és felháborodott barátját, én meg csak halk ciccegéssel fordítom el róluk a tekintetem. Hallom, ahogy Hevel erre felmordul, nem igazán díjazza a viselkedésem, meg amúgy se vagyok a szíve csücske. Nem bánom, a sebeimet már úgyis el tudom látni egyedül… remélem.
Egy darabig még elvitáznak, majd témát váltanak, semmivel se téve számomra érdekesebbé a párbeszédet, így hamarosan nagyokat pislogok az álmosságtól, és a szememet dörzsölve ásítozok.
- Menjünk aludni! – szólal meg hirtelen Aapeli, kizökkentve a félálomból. Észre se vettem, mikor ment el Hevel.
- Hova?
- Az én szobámban nagyobb a fekhely, oda – feleli zavartan. Na ja… egy ágyban alvás. Viszont már túl fáradt vagyok a morgolódáshoz, engedelmesen követem, csak a szobájában torpanok meg, erre késztetve õt is. Oké, most, hogy szembesültem is a helyzettel, már kevésbé van kedvem ehhez a dologhoz.
Mégis, akárhogy gondolkodok, nem jut eszembe más megoldás. Sóhajtva ernyesztem el izmaimat, és vele együtt bemászok az ágyba. Egy jó darabig fészkelõdök, és végül morogva fordulok az oldalamra, magamra húzva a kezét.
- Ilzor… - suttogja halkan. – Ez így nem lesz jó, lefelé feszíted a karom.
Tudom, hogy igaza van. Így, hogy a jobb oldalamon fekszik, nem sok jó póz van, fordítva még annyi se.
- Nem érdekel, nekem így jó! – felelem duzzogva, mire felsóhajt, és próbálja elfogadni a dolgot, de hamar belátja, hogy nem tud majd aludni, ha nem tesz valamit. Hirtelen csak arra eszmélek, hogy alám nyúl, és felsõtestemet kicsit megemelve, átveti elõttem a kötelet, karját pedig a fejem és félig a felsõtestem alá is tolja.
- Mit mûvelsz? – háborgok, és ülnék fel, de szelíden visszanyom.
- Így oldalasan lehetsz, elfordulva, ugyanakkor nekem se törik ki a karom. Kérlek fogadd ezt el, vagy fordulj meg!
- Aztán ne panaszkodj, ha elzsibbadt a karod! – morgom magam elé, Hallom, hogy megkönnyebbülten fújja ki a levegõt, a hátamon érzem szinte mellkasa emelkedését és süllyedését, miközben közelsége még melegen is tart.
Egész kellemes lenne ez az állapot, ha nem tudnám, mi áll mögötte valójában.

Hiába mutatom be, hiába lenne elvileg vele könnyebb dolgunk, mert érti a nyelvet, amit egyedül beszélek - bezzeg Puabival mit küzdöttünk, Istenek az égben! Durvábban néztem ki, mire lekezeltük, mint egy-egy csata után. Olyan volt mint egy igazi vadmacska, karmolt, mart, ahol ért - nem nyugszik meg túlzottan. Jó, bevallom, Heveltõl én is frászt kapnék, ha nem az egységem tagja lenne, mióta csak az eszem tudom, és végre csatlakoztam a hadsereghez. Bajtársi viszonyunk viszont abszolút elfogulttá tett vele szemben, viszont akárhogy nézem, alá kell írnom, úgy tud nézni, hogy az emberben megfagy még a vér is. Természetes, hogy õ is frászt kap, és úgy menekül, mint egy sarokba szorított állat, s egész a falnak lapul.

- Tökéletesen vannak a sebeim - jelenti ki teljes meggyõzõdéssel, de még én is látom, hogy a kötései bizony kezdenek átázni. Az pedig sosem jelenti azt, hogy valaki jól lenne.

- Pont úgy néz ki, mint ami tökéletesen van - oltja le Hevel. Csak megrázom enyhén a fejem. Ha ijesztgeted, még úgy sem fogja hagyni magát... Hogy megakadályozzam a helyzet elharapózását, közelebb lépek, magamra vonva a figyelmét, majd nyugtató mosollyal hangsúlyozom ki még egyszer: - Ne aggódj, Ilzor, ahogy már mondtam, nem akarunk bántani.

Puabi is motyog valamit Hevelrõl - egyedül ezt a nevet értettem ki az egészbõl.

Egy rövid ideig azt hittem, hogy a dac tör csak elõ belõle, és végleg megmakacsolja magát, de végül a szigorú és rémült arckifejezése enged egy egészen keveset, s hátradõlve jelzi, hogy talán hagyja magát, ha nem csinálunk semmi furcsát. Megkönnyebbült jókedv lesz rajtam úrrá, azt hiszem, a legeslegnehezebb szakaszon ezennel túl vagyunk. Innen már az enyhülés következik majd szép lassan, ebben teljesen biztos vagyok.

Innentõl kezdve Hevel hamar végez, s míg kikísérem, Puabit a kis betegre uszítom, hogy ne engedje császkálni, mert szüksége van még arra, hogy nyugton maradjon. Nem szeretném feleslegesen kijárni a szabadságát...

- Köszönöm, Hevel, igazán nem tudom, mihez is kezdhetnék nélküled! - veregetem meg feszült barátom hátát.

- Tudod, mindig azért rimánkodom, hogy soha ne kelljen átéreznem azt az érzést, hogy voltaképp én segítettelek a végzetedbe - néz rám baljóslatúan.

- Ejj, ne legyenek ilyen baljós gondolataid, nem lesz semmi gond! - mostanában egyre sötétebben látja a helyzetet. Meggyõzõdése, hogy az ilyesmit nem lehet az idõk végzetéig csinálni büntetés nélkül, de úgy gondolom, nem teszek rosszat, miért ne segítenének az istenek? Megkapják a nekik kijáró tiszteletet, s mindig bemutatok szerencsét hozó, és a szerencsét megköszönõ áldozatot is, mi többet tehetnék, hogy megnyerjem kegyük. Ellenem pedig nem dolgozik senki, hogy bajt hozzon a fejemre. Legalább is tudni nem tudok róla.

Mire elköszönünk, és visszaérek, Ilzor már alszik. Csendesen lépek be a szobába, s egy ideig még elnézem vonásait.

“Aludj csak, védelmezem minden lélegzetvételed.”

* * *

Ma egész nap izgatott vagyok. Vannak ennek természetes okai, többek között, hogy ma akarok tárgyalni apámmal az újrakezdéssel kapcsolatban, és ma mutatják majd be a mennyasszonyom is, akirõl aztán még azt sem tudom, hogy néz ki. Apám elintézte a részleteket, én meg “örülhetek”. Milyen jó is nekem. Persze ez utóbbi annyira nem hat meg, az élet már csak ilyen, szerintem egy haverom sem ismerte eddig a feleségét, viszont igen elõnyös szerzõdéseket tudtak kötni. Apám is elégedett volt a sikerével. Remélem, azért nem egy gazdag bányarémet választott...

Az viszont már jobban izgat, hogy is fogom tudni kis védencem megvédeni. Mindenképp rá kell vennem az együttmûködésre, csak akkor van esélye, még akkor is, ha úgy dönt, nem marad. Mondjuk, én örülnék neki, ha maradna... Bolond dolog, hisz nem is ismerem, de már megkedveltem, hiányozna.

Na de ne magammal, hanem a védencemmel foglalkozzam már! Igaz már vagy huszadszor jöttem be ma, de ahh, olyan szétszórt vagyok!

- Tudod, segítene, ha befolyásos polgárok is részt vennének a tanácskozásokon. Hozzád hasonlók - magyarázok már megint már vagy jó öt perce. Viszont már nagyon elege lehet belõlem, mert most már még csak hümmögni sem hajlandó nagyon.

- Már a tegnapi beszélgetésnél is kérdezi akartam - szólal meg végül, sõt már egy egész bevezetõ mondatot elmondott! Szívem szerint keblemre ölelném, hogy végre hajlandó velem szóba állni, de nem merem elrontani, inkább csak csillogóan érdeklõdõ szemekkel hallgatom. - Honnan veszed, hogy én befolyásos vagyok? - veti átható pillantását rám. Érzem, hogy a fejem búbjáig beterít a zavar.

- Hát a ruhád... meg beszélsz nyelveket... és a megjelenésed... - hebegek valamit elfintorodott fejjel. Mekkora egy mamlasz vagyok néha... Nem lepõdnék meg, ha kinevetne. S lám, máris elmosolyodik féloldalasan, majd hátradönti a fejét. Hahh, miért leszek ilyen szerencsétlen rögtön, ha kérdez valamit?

-Ha a vezetõséged megtudja, hogy élek, nem hogy a segítségembõl nem fognak kérni, de hosszú életre se számíthatok tõlük - nem igazán értem, mire utal. Ki a francot fogtam, hogy ilyeneket mond? Elgondolkodom arcát fürkészve, kiket is szoktunk gondolkodás nélkül eltenni láb alól. A közvetlen uralkodó réteget, a volt kormányzókat, akik képesek lennének komolyabb szervezkedésre összeköttetéseik révén, az ismert kémeket, bár megjegyzem, egy kémnek már rég rossz, ha ismert, meg azokat, akik nyílt ellenállást fejtenek ki, leleplezõdik egy hatalom ellenes szervezkedésük... más nem jut eszembe.

Már elkönyveli készültem, hogy kétségek közt hagy, mert még nem bízik bennem ennyire, amikor ismét felegyenesedik, s mélyen a szemembe néz. Állom ugyan a tekintetét, de igen meg kellett erõltetnem magam, hogy ne terelje el a gondolataim és figyelmem a tény, milyen igézõen gyönyörû színe van lélektükreinek.

- Amint már tudod, a nevem Ilzor. Az igazi nevem. De mint a Sumér Birodalom kéme, számos nevet használtam már - … Eme három pöttyel lehet a legjobban leírni az érzelmeim per pillanat. - Nagyon sok akkád városban jártam, és hadititokból is eleget tudok ahhoz, hogy ne akarjanak életben hagyni a feletteseid. Azért mondom ezeket el neked, hogy tisztában légy vele, mekkora bajt hozol a saját fejedre is azzal, hogy bújtatsz. Nem akarok meghalni, félre ne érts, de fogságban se akarok élni. Annál még a halál is jobb... - hogy befejezi a vallomást, ismét a plafont kezdi fixírozni. Nem mondom, hogy nem hozta rám a majrét, de ha már megmentettem, nem vihetem vissza, hogy upsz, még sem kérem, vegye át más! Ebben már nyakig benne vagyok, és csak és kizárólag a saját akaratomból, és kihúzom mindkettõnket a kakiból, ezt megígérem. Nincs olyan, hogy nem, amíg meg nem próbáltam! Csupán óvatosabban kell majd hozzákezdeni.

Már nyitnám a szám, hogy megnyugtassam, és hitemrõl tegyek tanúbizonyságot számára, mikor kopogtatnak, s ajkamra forr a szó.

Hevel csörtet be, s újabb adag adrenalint tol az agyamba. - Hívatnak Aapeli, sürgõsen! - ohh, remek...

* * *

Megkönnyebbüléssel tölt el, mikor kiderül, az iszonyatosan fontos dolog csupán annyi volt, hogy megérkezett a menyasszonyom családja, és foglalkoznom kellett fogadásukkal egy kissé. Jópofizunk, meg ilyenek, aztán félrevonulnak megbeszélni apámmal a részleteket. Látszólag igen jókedvû mindenki. Ez lesz a megfelelõ alkalom, csak épp beszélnem kell még Hevellel a kis bonyolító tényezõrõl. Ki is araszolunk az udvarra feltûnés nélkül, persze azért egy szolgát beavatva, ha netán keresnének minket, valaki tudja, merre tûntünk, ne törjön ki a katasztrófa rögtön.

- Na, mi az az eget rengetõen fontos dolog? - néz rám viccelõdõn piszkálódó arckifejezéssel Hevel.

- Ilzorrol van szó - kezdek bele, mire azonnal fintorba torzul az eddigi sunyi mosoly.

- Mi van azzal a nyikhajjal? - lesz egész ellenséges a hangja, tényleg nem kedveli... Mondjuk csak engem akar védeni, tudom, de mégis kicsit rosszul esik, hogy ennyire ellenséges. Most elõször fordul elõ, hogy ilyen intenzíven ellenzi, hogy pártfogásomba vegyek valakit.

- Kiderült egy olyan dolog róla, ami jelentõsen árnyalja a dolgokat - felelem, mire felvonja a szemöldökét. - Ilzor voltaképp kém - mondom ki, ami a szívem nyomja, Hevel pedig elsápad, majd elmormog egy terjedelmes káromkodássort, amelyet bárki megirigyelhetett volna.

- Aapeli, itt az ideje, hogy kilép ebbõl az egészbõl. Ez olyan ingoványos terület, amire már te sem léphetsz, legél te vagy apád akárki! - ragadja meg a vállaim, és komolyan a szemembe néz. Talán igaza van, de soha nem szegem meg a szavam, sem az ígéreteim, és én neki megígértem, hogy nem esik bántódása.

- Hevel, értsd meg, ha kell, kiszöktetem innen, de nem adom fel - határozott hangom elbizonytalanítja. Az aggodalom borúfelhõje viszont vastagabb lesz a homlokán.

- Miért kockáztatsz folyton ennyit ismeretlenek miatt? - rázza meg a fejét.

- Mert így tudom megtartani az egyensúlyt magamban - felelem komolyan. Felsóhajt, pontosan tudja, mirõl beszélek. A katona, aki bennem él, annyi borzalmat követ el kötelességbõl, hogy nekem, Aapelinek, az egyszerû embernek tennem kell valamit, ami épít, ami jó, hogy ellensúlyozzam a szörnyû pusztítást, amit kezeim végeznek egyébként. Oly sok vér tapad a kezemhez, szeretném, ha lemoshatnám ezeket életekkel.

- Arra gondoltam, most beszélek apámnak egy részérõl, mert kifejezetten jókedvû. Tegnap hivatalosan is a város helytartójává tették, az uralkodó pedig továbbindul holnap, hogy újabb város ellen irányítsa seregét, minket hátra hagyva, hogy megszilárdítsuk az uralmát.

- Arról is akarsz beszélni, hogy kém? - kérdezi rögtön.

Megrázom a fejem: - Nem tudom. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb. Ha most derül ki róla, nehezebben kapna kegyelmet, de ha késõbb derül csak ki, akkor komoly problémákat okozna, és ugyanott tartanánk. Nem tudok dönteni afelõl, mi lenne a jobb.

- Talán jobb lenne elõször csak általánosságban puhatolózni... - gondolkodik el Hevel, majd a vállamra teszi a kezét. - Figyelj, beszédbe elegyedek apáddal, és megpróbálom kiszedni belõle burkoltan az álláspontját, aztán majd beszélhetsz vele, addig meg bájologj a rokonsággal.

Csak bólintok. Néha nem is tudom, mi lenne velem Hevel nélkül.

* * *

Izgatottan toporgok már egy ideje, hallgatva a csacska beszédet, igaz, csak fél füllel és fél szívvel. Sokkal jobban érdekelne, Hevel mire jut épp apámmal. De hála Marduknak, végre int, miközben levegõzik egyet, s persze hogy azonnal követem.

- Nos? - legszívesebben megragadnám a ruháját egész nekiesve, de türtõztetem türelmetlen szívem.

- Megfigyelés alatt tartana egy ilyen személyt, az biztos, de alapvetõen pozitívan nyilatkozott. Ha nem követne el nagy marhaságot, lehet belõle megfigyelt tanácsadó is akár.

- Megfigyelt? - kérdezek vissza kissé lehangoltan. Az majdnem olyan, mintha börtönben lenne, csak ráadásul még ki is használjuk...

“Nem akarok meghalni, félre ne érts, de fogságban se akarok élni. Annál még a halál is jobb...” idézõdnek bennem vissza szavai, s felsóhajtok. Talán, ha elmagyarázom neki, hogy ezzel idõt nyerünk neki, akkor hajlandó lesz együttmûködni. Végtére is titkokat tud rólunk, mást nem, így azt elõadja. nekünk csak annyiban lesz új, hogy ezt tudhatják rólunk ellenfeleink, de láthatólag ez sem volt elég. Kivégezni biztos nem végezné ki apám, ha egyszer megígéri. Ebben kifejezetten hasonlítunk.

- Rendben, beszélek apámmal! - határozom el magam, s Hevel csak bólint.

* * *

Bizonytalan izgatottsággal robogunk vissza  a házam felé még két ember társaságában. Apám eléggé meg volt lepve, és azonnal látni szeretné Ilzort. Örülhetnék ennek, de én jobban ismerem apám bárki másnál, és láttam a szemeiben felcsillanó haragot. Kérdés, irányomban vagy Ilzor irányában táplál heves érzelmeket...

Hevel mellettem lépked, és látja rajtam gondterheltségem, ezért próbál felderíteni.

- Ne aggódj, minden rendben lesz, védem a hátsód - kacsint, én meg halványan elmosolyodom. Harcban szokta mindig ezt mondani. Olyan bolond.

- Azért aggódom, mi lesz, ha Ilzor nem megy bele - felelem.

- Botor lenne tõle ellenkezni, nincs más esélye, még így is hálát adhat az égnek, hogy nem valami sírgödörben rothad legalább másfél napja holtan. Ráadásul ez nem végleges állapot, még javulhatnak az esélyei, s talán még meg is szöktetheted majd, ha annyira vágyol arra, hogy teljes mértékben boldoggá tedd, elárulva a néped - jegyzi meg marón.

- Kösz, ez most roppant jól esett - vágom be a durcát. - De ha el akarnám árulni a hazám, nem próbálnám meg legális úton megoldani mindig. Tisztelem államunk, tisztelem királyunk és az életem áldoznám érte, hûséges vagyok a barátaimhoz, de ugyanígy hûséges vagyok az elveimhez is. Márpedig feleslegesen vért nem ontok. Különben is, kár lenne érte, olyan aranyos...

- Aranyos?! - vág a szavamba Hevel. - Basszus, egy férfirõl beszélünk, egy ellenséges férfirõl, nem holmi lánykáról, akibe belehabarodhatnál a szépsége miatt!

- Most miért mondod ezt? - hangosodom én is fel. - Ami tény, az tény, szemrevaló. ha egy férfialakot formázó szoborról beszélnék így, nem lenne semmi bajod, de így meg rögtön nyivákolsz! Én csak elismerem azt, ami tény!

Méreget egy darabig, de állom a tekintetét, s végül õ adja fel a farkasszem játékot, elfordulva.

- Csak tudd, mit csinálsz, Aapeli. Addig talán nem esik bajod.

Beszédünk felfüggesztjük, mivel megérkeztünk. A két õr belép a lakásba. Puabi megretten, de intek neki, hoyg minden rendben, majd Ilzor szobájába lépünk, az viszont üres. A káosz pillanatok alatt harapózik el, Hevel káromkodik a két katona máris összecsendítené a fél hadsereget, de én... én csak állok, s az üres ágyra meredek, miközben a szívem sajogni kezd. Iszonyatosan csalódottnak érzem magam, de valahogy mégsem akaródzik elhinni a tényt, hogy elszökött. Valahogy annál õ … makacsabb? Nem is tudom, valahogy szeretnék hinni benne.

Hevel ragad meg, és rángat ki magával a hátsó udvarra.

- Megmondtam, hogy kötözd meg! - acsarkodik dühösen.  Még mindig kábultan pillantok magam elé, s elképzelem, ahogy megpróbálkozom hasonlóval. Biztos halál.

- Nem hiszem, hogy díjazta volna az ötletet - felelem nagysokára, elérve, hogy Hevel úgy horkantson fel, mint egy habzó szájú hátasló a csata lázának kellõs közepén.

- Még szép, hogy nem! De most isten tudja, hol van, és mekkora bajt hoz ránk! Fõleg rád!...

- A legkisebbet se tervezem - töri meg vitánk, jobban mondva Hevel tajtékzó dühöngését egy harmadik hang. Az arcom egész kisimul, ahogy mosoly kanyarodik a szám szegletébe. Éreztem, hogy nem lécelne le csak úgy.

Ilzor könnyedén huppan le a tetõrõl, bár arcán látszik, teste nem díjazta eme ötletét.

- Nem szöktél el - hüledezik enyhén Hevel. Látod, barátom, olyan hitetlen vagy, pedig az ellenfelekben is meg lehet bízni, hisz köztük is vannak hajlíthatatlan jellemû emberek, nem is kevesen. S a kinyújtott segítõ kezet sokan meghálálják, még ha nem is leszünk soha puszipajtások, de el biztosan soha nem felejtik.

- Böcls meglátás - feleli élesnyelvûen, majd rövid magarázatot ad. - Csak kijöttem levegõzni, nem célom galibát okozni senkinek - azzal visszaindul a házba.

Hevel minden bizonnyal kikelne magából, de leállítom. Megkérem, kerítse elõ a katonákat, és nyugtassa le a kedélyeket, én addig beszélek majd Ilzorral. Persze nem egyezik bele, így nekem is talpalnom kell egy sort.

* * *

Mire visszaérek, Ilzor már alszik. Jobb híján abban egyeztünk meg, a két õr hírül viszi apámnak, hogy hamarosan magam viszem színe elé az emlegetett kémet, csak várjon kissé, hogy megtárgyalhassam az illetõvel a dolgokat. De hogy ilyen békésen alszik, nincs szívem felébreszteni. Olyan nyugodt az arca, egész átszellemült. Ilyenkor biztosan a szerettei között járhat, mert olyan békés mosoly ül a szája szegletében, s még a szempillája sem rezdül. A szempillája, amely olyan hihetetlenül hosszú és szép...

Tisztára megbolondultam, tényleg furán beszélek... Igaz, csak gondoltam, de akkor is. Minden bizonnyal a mennyasszonyom érkezésének gondolata kavarja meg a gondolataim, azért lettem hirtelen ilyen “költõi” magamhoz képest. De most erre az ügyre kell koncentrálnom, utána majd lehetek elveszett, tanácstalan és szétszórt, de most még nem, mert nem a saját életemet kockáztatom egyedül.

Sóhajtok, majd megrázogatom kissé.

- Ilzor! Hahó, Ilzor, ébresztõ! - szólongatom halkan. Lassan ébred, de azonnal tudom, mikor tért már nagyjából magához, mert azonnal kiül arcára a távolságtartás, és bizalmatlanul elhúzódik tõlem.

- Sajnálom, hogy fel kellett keltselek, de apám látni kíván.

Felvonja a szemöldökét, de nem hagyom kérdezni, jobb rázúdítani mindent, legalább kevésbé ijed meg, mert mire felfogná, hogy mi is a tényállás akkor, addigra már meg is tudtam nyugtatni. - Tegnap óta hivatalosan is apám lett az itteni helytartó, a király pedig még ma este elhagyja a várost, folytatva hódításait. Mivel tegnap kifejezetten jó kedve volt, ezért beszéltem neki az ügyedrõl, persze elõtte Hevel általánosságban puhatolózott, és kedvezõ válaszokat kaptunk. Apa hajlandó megkímélni az életed, csupán látni akar... igaz, elõször maximum szolgaként élhetnél, de legalább élhetnél, és törvényeink biztosítják, hogy egy idõ után megváltsd magad, ha kiérdemled bizalmunk, vagy ha annyira nem tetszik, könnyebben tudsz mozogni, hogy megszöktethessünk, persze nem rögtön, de viszonylag hamar. Ha minden jól megy, márpedig miért ne menne, akkor rám fog bízni, mert rajtam kívül nincs senki, akiben annyira megbízna, mint bennem.

- Feladtál, hát mégis feladtál?!  Pedig kezdtem halványan bízni benned! - vágja a fejemhez emelt és indulatos szavakkal a szívében ébredt kétségeket, de az arcára simítom a kezem, hogy elcsitítsam vele. Sikerül is, mert megilletõdik a hirtelen gesztustól.

- Nem adtalak fel, elvégre még mindig az ágyamban fekszel, nem pedig holmi rideg börtöncellában. Megígértem, hogy megvédelek, és soha, semmilyen körülmények közt nem szegem meg az ígéretem! Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Puabit.

* * *

Ahogy nekikezdtünk a dolognak, nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Apámnál várakozunk, hogy hívasson minket, mert épp még vendégekkel bajlódik. Feszült, rá sem kell néznem, hogy tudjam, hiszen idegesen dobol a lábával. A vállára teszem a kezem, átkarolva. - Ne izgulj, nem lesz gond.

- Legalább idegeskedni hagy idegeskedjek kedvemre! - mordul rám lerázva magáról a kezem.

- Persze, persze, bocsánat, csak gondoltam, szükséged van pár nyugtató szóra - szabadkozom, mikor ismét nekem esne talán, mindenesetre szóra nyitná a száját, és nem épp barátságos arccal, de egy szolga jelenik meg, hogy kövessük.

Atyám a fogadóteremben vár minket, s csak ketten vagyunk rajta kívül az egész szobában. Tekintete még mindig nem enyhült, pedig arca rezzenéstelen közönyrõl tesz tanúbizonyságot. Aztán lereszkedõn szólal meg.

- Gyere közelebb, fiam! - eleget teszek a kérésének, és akkora tockost kapok, majdhogynem megszédülök. Nagy szemeket meresztek apámra, õ meg csak nekiáll leszidni, mint egy kisgyereket szokás. - Hogy lehetsz ennyire felelõtlen? Alig kapom meg a pozíciót, máris ilyen kényes ügybe rángatsz passzióból. Legalább valami lány lenne, de ez egy férfi!

Miért van az, hogy Hevel is valami hasonlón volt kiakadva?

Szóra nyitnám a szám, de leint, és Ilzort kezdi mustrálni. Bár tudnám, mi jár kettejük fejében, mert olyanok, int a megrögzött farkasszem-játékosok, csak méregetik egymást szemrebbenés nélkül, diplomataarccal, közönyösen, miközben minden bizonnyal mérlegelnek.

- Mivel a fiam bizalmába fogadott, és még nem tetted le láb alól gyengeségéért, megadom a lehetõséget, hogy élj. Érthetõ módon nem bízom benned, így az is érthetõ, ha nem szándékozom engedni, hogy egyedül járj kényed-kedved szerint a városomban. Másrészt szeretném jó modorra nevelni elkanászodott fiam is, így elrendelem, hogy kössenek össze benneteket!

- Hogy mit? - akadunk ki szinte egyszerre.

* * *

Jobbára nem volt mit tenni. A kötél már a kezünkön, szorosan fonódik a csuklómra az egyik fele, s az övére a másik. Hogy nyoma maradjon, ha bármikor is megpróbáljuk levenni, viasszal kenték be a csomót, s azon részeket, amelyek közvetlenül érintkeztek a kezünkkel. Jó, ha egy méter távolságot vagyunk képesek csak tartani. Roppant zavarbaejtõ, és kényelmetlen.

- Sajnálom, azt hiszem, miattam is neked kell szenvedned - súgom neki, ahogy magunkra maradunk. Hogy fogunk így létezni? Jó kérdés...

Gyanakodva figyelem a férfi minden mozdulatát, de hirtelen egy lány jelenik meg, magára vonva a tekintetem. ahogy megpillantom a kezében tartott fatálon piheni ételeket, még a hasam is meg kordul.

- Puabi is sumer – szólal meg hirtelen „vendéglátóm”. Felcsillan a szemem, és rögtön sumérra váltva érdeklõdöm meg a lánytól, hogy mi a helyzet a városban. Szelíden kerüli a témát, mondván, hogy vele nem osztanak meg ilyen információkat, én pedig jobban tenném, ha pihennék. Sóhajtva tiszteletben tartom, hogy nem akar róla beszélni, így inkább kölcsönösen bemutatkozunk.

- Puabi – szólal meg hirtelen a fala támasztó is, felhívva magára a figyelmet, elterelve Puabi figyelmét a megtömésemrõl. -, hamarosan visszajövök, el kell intéznem még némi hivatalos dolgot.

- Itt marad. Hevel mond, megvár. Egyedül baj – rázza meg a fejét a lány.

Majdnem felnevetek, szorult helyzetemrõl megfeledkezve, mikor a férfi zavartan elpirul, és a visszavágása is elég gyerekesre sikerül. Mintha egy másik ember lenne ahhoz képest, aki elkapott. - Azért még apámhoz eltalálok, hiszen ide rendelték a szomszédba!

- Egyenes út is bonyolult Aapelinek – jelenti ki Puabi teljes meggyõzõdéssel, és egy tálat nyújt neki. Ezek szerint Aapelinek hívják. És mintha nem is egy szolgától, hanem az anyjától kapta volna parancsba, morcosan letelepszik egy székre, és enni kezd.

- Néha úgy érzem az anyja vagyok, ha nem irányítanám, még a nadrágjába se találna bele – súgja Puabi halkan, sumérül, mire akaratlanul is felnevetek, de gyorsan visszafogom magam, mikor Aapeli sértõdötten ránk pillant. Annyi azonban biztos, hogy Puabi szeretettel beszél róla, tehát nem lehet olyan rossz ember.

- Még be sem mutatkoztam rendesen – szólal meg végül halk sóhajjal. - A nevem Aapeli, a balszárny parancsnoka, békeidõben pedig a csatornarendszerek felügyeletét szervezem. Ez a kis szoba és tartozékai ideiglenesen az otthonom, de ennek ellenére bátran érezd magad otthon. Csak egy valamire szeretnélek megkérni: semmilyen körülmények között ne mutatkozz egy pár napig odakinn. Veszélyes lenne, s másodszor nem biztos, hogy meg tudnám védeni az életed. Ha minden jól megy, akkor három napon belül lecsillapodnak a kedélyek, s elindul az újjászervezés, immáron akkád vezetés alatt. Akkor eljöhet a te idõd, mert szükség lesz olyanokra, akik megértik az itteni viszonyokat, mert szeretnénk, ha a hatalomátvétel a lehetõ legzökkenõmentesebb lehetne. Lényegében semmi nem változik majd azon kívül, hogy a magasabb pozícióba helytartóként itt hagyott akkádok kerülnek. Mindenki visszaköltözhet majd a lakhelyére, megkezdõdik az újjáépítés, s ismét beindul a termelés és annak irányítása is megszervezõdik, ha vannak, akik ezt segítik. Olyanok, mint például te. Addigra felvétetlek majd egy olyan listára, amelynek köszönhetõen az életed már biztonságban lesz, s eldöntheted, maradsz, vagy más városba költözöl, tekintve, hogy úgy tûnik, apám lesz az itteni helytartó. Felmerülhet benned a kérdés, hogy miért teszem ezt, de ha megfeszülök, sem tudnék értelmes magyarázattal szolgálni, ami elfogadhatónak tûnne a szemedben, legalább is eddig sosem sikerült, de ha bármi kérdésed van, Puabi is szívesen eligazít, hiszen õ is átesett mér egy hasonló procedúrán, csak õ valamiért velem akart maradni. Máig sem értem, mert nem értem, mit mond...

Gyorsan beszél, és erõsen kell koncentrálnom, hogy minden szót megértsek, de nem jut idõ válaszra, be se tudja fejezni, mert léptek zaja üti meg a fülünket. A tálát félrerakva ragadja meg a kardját, és lép ki az ajtón, zárva maga után. Megfeszülök, nem foglalkozva a sebeimbe maró fájdalommal. nincs fegyverem, sérült vagyok, tehát lényegében védtelen.

Végül azonban Aapeli megnyugodva jön vissza, nyomában azzal a férfival, aki menekülésem napján, leütött.

- Ilzor, õ itt Hevel, ne aggódj, most nem fog leütni, csak a sebeid ellenõrzi – mutatja be az érkezõt Aapeli.

Nem sikerül túlzottan megnyugtatnia, összehúzott szemmel, ugrásra készen meredek a férfira továbbra is. Ellentétben Aapelivel, õ nem tûnik olyan kedvesnek, legalábbis engem nagyon hidegen méreget, így mikor az ágy mellé lép, ösztönösen húzódok jobban a falhoz.
- Tökéletesen vannak a sebeim – jelentem ki magabiztosan, de senki se tûnik túl meggyõzöttnek. Hevel halkan felsóhajt, majd a mellkasomat fedõ kötésre mutat, amit már elszínezett a vér.

- Pont úgy néz ki, mint ami tökéletesen van – jegyzi meg kissé gunyorosan. Elbizonytalanodva vezetem jobb kezem a mellkasomra, Aapeli pedig aggódva közelebb lép.
- Ne aggódj Ilzor, ahogy már mondtam, nem akarunk bántani – mosolyog rám halványan.
- hevel ért a sebekhez, hagyd, hogy lekezeljen. Õ is jó ember, nem akar ártani – szólal meg mellettem Puabi is, kissé anyáskodó hangon, az anyanyelvûnkön. Felvont szemöldökkel nézek rá, és majdnem kibukik belõlem, hogy nem vagyok öt éves, nem kell ez a dedós gyõzködés. Pedig végül célba ér, mert izmaimat ellazítva hátradõlök, csak a tekintetem marad továbbra is éber.

Hevel tényleg hozzáértõen látja el a sebeimet, és gyorsan végez, így hamarosan tiszta kötésben fekszem újra az ágyban, Puabi utasítására. Hiába próbálok ébren maradni, végül a kimerültség újra leteper, és álomba merülök.

- Már a tegnapi beszélgetésnél is kérdezni akartam. Honnan veszed, hogy én befolyásos vagyok? – pillantok fel rá hirtelen.

- Hát a ruhád… meg beszélsz nyelveket… és a megjelenésed… - Hoppá, rendesen zavarba jött a kérdéstõl. Féloldalasan elmosolyodok, majd hátradõlve, a plafont kezdem bámulni.
- Ha a vezetõséged megtudja, hogy élek, nemhogy a segítségembõl nem fognak kérni, de hosszú életre se számíthatok tõlük – közlöm vele, mintegy egyszerû tényt. A kémeknek nincs bocsánat, márpedig én a népem egyik legjobbja vagyok. Ha Aapeli felad, aláírja a halálos ítéletem.

Némán fürkészi az arcomat, és próbálja összerakni, mire is gondolhatok, csakhogy nem adtam neki túl sok támpontot. Hagyom, hogy agyaljon egy darabig, majd ismét ülõhelyzetbe küzdöm magam, és mélyen a szemébe nézek. Magam se tudom miért, de bízom benne, így lassan mesélni kezdek.

- Amint már tudod, a nevem Ilzor. Az igazi nevem. De mint a Sumér Birodalom kéme, számos nevet használtam már. Nagyon sok akkád városban jártam, és hadititokból is eleget tudok ahhoz, hogy ne akarjanak életben hagyni a feletteseid. Azért mondom ezeket el neked, hogy tisztában légy vele, mekkora bajt hozol a saját fejedre is azzal, hogy bújtatsz. Nem akarok meghalni, félre ne érts, de fogságban se akarok élni. Annál még a halál is jobb… - halkul el a hangom, és elszakadva a borostyános tekintettõl, ismét a plafont kezdem fixírozni.

Hirtelenjében nem mond semmit, és mikor nyitná a száját, hogy végül mégis megtegye, valaki kopogtat az ajtón, és a következõ pillanatban Hevel bukkan fel.

- Hívatnak Aapeli, sürgõsen! – szólítja fel feszülten a férfit, aki némi tétovázás után, fel is áll, hogy távozzon. Nem fordulok felé, mikor elhagyja a szobát, de amikor becsukódik mögötte az ajtó, felülök. Ha lebukott a bújtatásokat illetõen, nem sok esélyem lesz, mikor értem jönnek. Ha itt találnak, semmi.

Lelökve magamról a takarót, kissé imbolyogva feltápászkodom. Szerencsére a kötéseken kívül, nadrág és ing van rajtam, így nem meztelenül kell végigflangálnom a városon. Ahogy sejtettem, nem zárták az ajtót, így óvatosan kislisszolhatok a folyosóra, ahonnan már nehezebb dolgom van, de végül elérem az egyenes, naptól forró tetõt.

Itt azonban megtorpanok. A lábam vinne tovább, az eszem azt ordítja, hogy meneküljek, mert el fog árulni, de a szívem a legakaratosabb, és egyhelyben tart. Ha mégse ad fel, hálátlan és gyáva dolog, amit csinálok. Ráadásul van benne valami, ami nem engedi, hogy ilyen egyszerûen itt hagyjam.

Morogva ülök le a tetõre, és fordítom a fejem a lemenõben lévõ nap felé. Hamarosan emberek zaja hangzik fel az utcákon, és az alattam elterülõ házba vesznek el. Nem kell hozzá sok idõ, hogy kissé felbolyduljon az épület, habár alig hárman-négyen lehetnek benne, de õk felfedezték a szökésem.

A tetõ szélére csusszanok, és lepillantok, éppen akkor, mikor Aapeli és Hevel bukkan elõ.

- Megmondtam, hogy kötözd meg! – morogja Hevel dühösen, Aapeli azonban nem felel, csalódottan mered maga elé. Tényleg bántja, hogy elszöktem?

- Nem hiszem, hogy díjazta volna az ötletet – feleli végül szomorkás hangon, mire a társa idegesen felhorkant.

- Még szép, hogy nem! De most isten tudja hol van, és mekkora bajt hoz ránk! Fõleg rád!

- A legkisebbet se tervezem – jelentem ki hangosan, kiülve a tetõ szélére. Egy emberként kapják felém a tekintetük, és mintha Aapelié egészen felvidulna. Kijjebb csúszok, majd némi hezitálás és felmérés után, leugrom eléjük. A sebeim nem díjazzák az ötletet, de szerencsére nem szakad fel egyik se. Kiegyenesedem, és úgy nézek fel rájuk. elég bosszantó, hogy mindketten jóval nagyobbak nálam.

 - Nem szöktél el – állapítja meg Hevel hihetetlenkedve.

- Bölcs meglátás – hagyom rá egyszerûen. – Csak kijöttem levegõzni, nem célom galibát okozni senkinek – ezzel lezártnak is tekintem a dolgot, és visszasétálok a házba, ahol hamarosan Puabiba botlom, aki egyáltalán nem tûnik megértõnek. Jól leszid, hogy ilyen állapotban pattogok, és hogy megfordult a fejemben, Aapeli elárulna. Szabadkozok egy sort, és meg is nyugszik, mikor megeszek mindent, amit elém rak, és utána gyorsan álomba merülök. Hogy mit hoz a holnap… jó kérdés…

Újabb háború. Urunk nem nyughat, még több és több területet kíván magáénak, s én, mint egyszerû katona, mit tehetnék azon kívül, hogy részt veszek az eligazításon, s tudásom legjavát nyújtva vezetem a seregrészem, hogy teljesíthessem uram parancsát. Nem sokat, azon kívül, hogy most a távolt szemlélem, s ha felhangzik a parancs, kiadom  a vezényszót. A mi feladatunk, hogy meghódítsuk a datolyapálmás ültetvényeket, s attól sem szabad visszariadnunk, hogy hatalmas pusztítást végezzünk benne, s azokban, akik védelmezni próbálják. Mert egy város, még ha vissza is veri a rohamaink, datolya nélkül halott.

Ezt a részét utálom a háborúnak. Az értelmetlennek tûnõ pusztítást. Nem dicsõ, de sokkal jobban tisztelem a védekezõ harcot, amikor valóban van értelme annak, amiért fegyvert kell ragadnom. Mert menteni, ami kedves az ádáz hódítókkal szemben sokkal nemesebb a szívemben, mint annak a bizonyos ádáz hódítónak lenni, amelyet annyira “becsülök”, hogy szinte nem.

Urunk végez a beszéddel, s ahogy utolsó szavai elhangzanak, egy pillanatra lehunyom a szemem: megszûnök Aapeli lenni, mostantól érzéketlen, mindenre elszánt katona vagyok.

* * *

Izmaim fáradtan ernyednek el, miközben tûröm, hogy egyik szolgám csutakoljon. Minél elõbb szabadulok meg a vértõl és a piszoktól, annál elõbb találhatok vissza a lelki békémhez. Mert Aapeli mindig elborzad attól, amit a katona tesz erõltetetten üres fejjel és közömbös arccal...

Nyertünk. Nyomunkban vér, pusztulás, romok és füst. Nekem meg a menekülõket kellene átfésülni, hogy a gyanús elemeket levágjuk: hivatalnokok, ellenálló katonák, lázadó szellemû lakosok, nem nézve, férfi, nõ vagy gyermek. Épp ezért késlekedem. Meneküljön, ki merre lát, már belefáradtam az öldöklésbe.

Azonban nem késlekedhetem sokáig. Hamarosan friss ruhában, ismét felfegyverkezve állok meg az udvaron, hogy a részletes parancsot kiadva nekikezdjünk kis osztagommal átfésülni a várost.

* * *

Jó ideje kutakodunk, mikor kiáltásokat hallok a kapu irányából. Mármint ami maradt a kapuból, afelõl... Azonnal arrafelé indulok, hogy ha szükséges, közbeléphessek. Hamar megérkezem, s közömbösséget erõltetve magamra nézem, ahogy játszadoznak vele az embereim. Alakja megkapó, törékeny, mégis a szemeiben olyan harci tûz ég, hogy országokat lehetne vele lángra lobbantani pillanatok alatt.

Gyilkosan törékeny, mégis mûvészien gyönyörû agyagedény... Tele kobrákkal. De a kobra is megszelídíthetõ, ha megérzi, nem kell tartania attól, aki közeledik felé. S tudom, látom a ruházata maradványaiból, fontosabb ember lehetett. Ha meggyõzném arról, hogy viselkedjen, s hódoljon be az új vezetésnek, azzal sok mindenkit nyerhetnék meg az új uralomnak, Urunknak.

Akkor lépek közbe, mikor már meg lehet róla gyõzõdve, most meg fog halni. Félretolom az egyik emberem, s a másik is, kinek kezében a kard, rám pillantva várakozik, míg én nagy gonddal játszva szerepem, mérem végig az ifjút, pedig megtettem azt már bõven elõtte öt percig is. Ahogy sejtettem, eszében sincs meghunyászkodni, határozottan, majdhogynem gyilkos tekintettel pillant vissza rám.

- Barbárok, gyilkosok! - sziszeg, mint a kígyó, de nem ez lep meg, hanem az, hogy szavai akkádul hangzanak fel.

- Beszéled az akkád nyelvet? - teszem fel a kérdésem, majd mikor durván válaszol, leesik, hogy ennél bugyutábbat nem is kérdezhettem volna. Hiszen, ha nem beszélné, nem épp eme válogatott szavakat vágta volna hozzám, hanem valami hasonlót, csak épp sumerül... Nem baj, Aapeli, lehet ez még sokkalta rosszabb is.

Nem mindenki veszi azonban ennyire könnyeden a dolgot, s tettleg kell megakadályoznom, hogy kioltsák életét.

- Várj! Még jól jöhet - jelentem ki, majd biccentek, s megragadnák, ha nem ellenkezne. Egészen addig, míg Hevel le nem üti, mert utána határozottan kezes báránnyá válik ájultában.

- Vigyétek vissza a fõhadiszállásra! - rendelkezem. Arról már csak Hevel tud, hogy a fiú a lakrészembe került azután, hogy megérkeztünk, nem börtönbe vagy valami ideiglenes kínzókamrába.  

* * *

Rendezkedtem egy sort, míg ájultan feküdt, nyugodalmas és pihentetõ álomba zuhanva. Befejeztük a ránk kirótt körzet átfésülését, s jelentettem is. Aztán kiosztottam az újonnan számomra kirendelt lakás rendbetételének ügyében, s Puabinál is leadtam a rendelésem egy kiadós és finom vacsorára. Persze a lehetõségekhez mérten kiadós és finom vacsorára, de tudom, arany keze van a lánynak, s bár vele csak tõszavakban értjük meg egymást, mert csak most tanulja az akkádot, és valójában sumer, már egész jól boldogulunk. Kicsit olyan, mintha a húgom lenne, pedig hivatalosan szolga státuszban él velem. Már öt éve is van, hogy összeszedtem egy ostrom után, akkor még viszonylag fiatal volt, alig 10 éves, most meg már akkora, a fejemre nõ.

Végül, miután elvileg mindent lerendeztem, a szobába lépek, hogy megpróbáljam felébreszteni, de olyan békés az arca és olyan megkapó ifjonti szépsége, hogy nincs szívem megzavarni álmát. Végtére is nemrég kellett átélnie azt a sokkot, hogy a várost, amelyben eddig szabadon élhetett, lényegében porig romboltuk. Ki tudja, hány barátja halt meg a harcok közben, vagy hogy mi történt a családjával. A falnak támaszkodom hát inkább, és csak nézem, miközben hallgatom egyenletes szuszogását. Groteszk ilyen dallamra álmodozni egy vérgõzös, ordításoktól, sikoltásoktól terhes csata után...

Alig, hogy elandalodom, felül, de vissza is rogy, biztosan nagyon legyengülhetett, na meg Hevel sem volt a leggyengédebb. Kis idõ múlva ismét felül, majd körbevezeti tekintetét a szobán, hogy végül felfedezzen, s kikössön alakomon.

- Miért vagyok még életben? Mit akarsz velem? - néz rám gyanakvón. - Sose árulok el neked semmit, inkább meghalok! Ezt megmondhatod a feletteseidnek is!

- Rajtam, és pár emberemen kívül más nem tudja, hogy itt vagy - felelem, hogy megnyugtassam. Mindannyian így reagálnak elõször. Sajnos nincsenek sokan, de minden tõlem telhetõt igyekszek elkövetni mindenhol.

- Miért? - zökken ki konok ellenségességébõl most elõször, s bukik ki belõle az õszinte kíváncsiság. Részemrõl is most elõször történik meg, hogy egy pillanatra nem is tudom, mit mondjak.

- Hát...  természetesen, hogy ne akarjanak megölni, megkínozni meg ki tudja mi mindent még - vakarom meg az állam. - De bizonyára fáradt és legfõképp éhes vagy. Szólok Puabinak, hogy dobjon össze neked valamit, míg el nem készül a vacsora - mosolygom, majd már ki is lépek a mellettem levõ ajtónyíláson, s kiáltozni is kezdek. - Puabi! Puabi! A vendég felkelt, kellene valami étel!

Nem hiába áldom az eget, hogy Puabit az utamba vezette, már fel is bukkan, s mintha sejtette volna, mire is lesz szükség, amint új vendégünk felébred, máris egy falapon hozza a finom falatokat, így szépen visszabattyogok, s a már megmelegített falrészemnek támaszkodom ismét.

- Puabi is sumer - szólalok meg, hogy megkönnyítsem nekik a nagy “egymásra találást”.

S nem is kell csalódnom, azonnal sumerül kezdenek karattyolni. Egy dolgot sikerül kihámoznom az egész beszélgetésbõl: a fiút nagy valószínûséggel Ilzornak hívják, hiszen rögtön azután hangzik ez el, hogy Puabi bemutatkozott. Zseni vagyok! Épp csak olyan feleslegesnek érzem magam.

- Puabi - hívom fel magamra a figyelmet, miközben a lány már minden bizonnyal vérmesen közölte, vagy megeszik a fõztjét, vagy komoly bajok lesznek. Ahogy barna szemeivel jelzi, kitüntet figyelmével, belekezdek. -, hamarosan visszajövök, el kell intéznem még némi hivatalos dolgot.

Körülbelül annyit érthetett, hogy elmegyek, mire megrázza a fejét. - Itt marad. Hevel mond, megvár. Egyedül baj.

Zavartan pirulva emelem meg kissé a hangom, mint egy duzzogó ötéves. - Azért még apámhoz eltalálok, hiszen ide rendelték a szomszédba!

- Egyenes út is bonyolult Aapelinek - jelenti ki, majd felém nyújt egy tálat, amiben némi élelem van. Megsemmisülten fogadom el, s ülök le egy, az ággyal szemközti székre, tüntetõlegesen a falat bámulva, és majszolva.

Puabi súg valamit Ilzornak, mire õ felnevet, de azonnal el is fojtja a nevetést, mikor sértett fintorral rájuk pillantok. Puabi persze teszi az ártatlant, és nagy szemekkel pillog rám. Felsóhajtok.

- Még be sem mutatkoztam rendesen. A nevem Aapeli, a balszárny parancsnoka, békeidõben pedig a csatornarendszerek felügyeletét szervezem. Ez a kis szoba és tartozékai ideiglenesen az otthonom, de ennek ellenére bátran érezd magad otthon. Csak egy valamire szeretnélek megkérni: semmilyen körülmények között ne mutatkozz egy pár napig odakinn. Veszélyes lenne, s másodszor nem biztos, hogy meg tudnám védeni az életed. Ha minden jól megy, akkor három napon belül lecsillapodnak a kedélyek, s elindul az újjászervezés, immáron akkád vezetés alatt. Akkor eljöhet a te idõd, mert szükség lesz olyanokra, akik megértik az itteni viszonyokat, mert szeretnénk, ha a hatalomátvétel a lehetõ legzökkenõmentesebb lehetne. Lényegében semmi nem változik majd azon kívül, hogy a magasabb pozícióba helytartóként itt hagyott akkádok kerülnek. Mindenki visszaköltözhet majd a lakhelyére, megkezdõdik az újjáépítés, s ismét beindul a termelés és annak irányítása is megszervezõdik, ha vannak, akik ezt segítik. Olyanok, mint például te. Addigra felvétetlek majd egy olyan listára, amelynek köszönhetõen az életed már biztonságban lesz, s eldöntheted, maradsz, vagy más városba költözöl, tekintve, hogy úgy tûnik, apám lesz az itteni helytartó. Felmerülhet benned a kérdés, hogy miért teszem ezt, de ha megfeszülök, sem tudnék értelmes magyarázattal szolgálni, ami elfogadhatónak tûnne a szemedben, legalább is eddig sosem sikerült, de ha bármi kérdésed van, Puabi is szívesen eligazít, hiszen õ is átesett mér egy hasonló procedúrán, csak õ valamiért velem akart maradni. Máig sem értem, mert nem értem, mit mond...

Léptek zaja üti meg a fülem, s egy pillanatra megrémülve teszem le a tálam, s kardot ragadva lépek ki a szobából, hogy aztán megkönnyebbülten felsóhajtsak.

- Hevel, megijesztettél! - közlöm, mire elmosolyodik.

- Nem kellene nyitva hagynod az ajtót - jelenti ki, mire megrázom a fejem.

- Nem volt az nyitva, épp csak ki van fordulva a helyérõl - felelem, s beinvitálom a szobába, ahova legújabb féltett kincsemet rejtettem, s egy pillanatra azt hittem, most, annyi hasonló eset után, leleplezõdöm. Igaz, ettõl mindig iszonyúan tartok. Talán ezért is izgalmas végigcsinálni mégis újra meg újra.

- Felébredt már? - kérdezi barátom. Nem volt elragadtatva az ötletemtõl, hogy ide hozzuk a fiút, õ valahogy kevésbé bízik benne. Azt mondta, rossz érzése van, s meg van róla gyõzõdve, Ilzor még bajt fog rám hozni, iszonyatosan nagy bajt. Én nem vagyok annyira babonás, és csak legyintek mindig az ilyeneken, de õ nem tud túllépni rajta. Talán ezért sem hajlandó belépni a szobába.

- Igen, és épp eszik, Puabi is vele van, szóval nincs semmi gond.

- A helyedben azért legalább megkötném a kezét, lábát - de rosszalló fejcsóválásomra nem forszírozza tovább a dolgot, inkább végre belép a szobába. Végtére is azért jött, hogy ellenõrizze Ilzor állapotát, mert bár nem orvos, de mivel az apja értett hozzá, így õ is ellesett ezt azt, és még eszközöket is tud szerezni. Mindig segítségemre volt, és sosem tudom, mivel kellene meghálánom neki.

- Ilzor, õ itt Hevel, ne aggódj, most nem fog leütni, csak a sebeid ellenõrzi - próbálom oldani a magam egyszerû módján a hangulatot, hiszen szegényt lényegében egy rahedli idegen veszi körül.

- Mi következünk – szólal meg parancsnokom halkan, de nem nézek rá, nem is reagálok. Csupán némán figyelem a távolban hömpölygõ sereget, ami fekete folyamként lepi el, a lemenõ nap fényében, szinte vörösen izzó dombokat. 

- Van esélyünk. – Kijelentésnek szántam, de inkább hangzott kérdésnek. A férfi felém fordul, arcán keserû mosollyal. Rögtön megértem, szavak nélkül is. – Nem akarom elveszteni a szabadságom! – sóhajtok fel, erõsen rámarkolva a kardomra. 

***

Már magam se tudom hány nappal késõbb, remegve rogyok le a fal tövébe, és szakadozottan kapkodok levegõ után. Vesztettünk. Egy újabb város esett el és került akkád fennhatóság alá, annak ellenére, hogy keményen küzdöttünk. Aki nem halt meg, behódolt. Még a harcosok is.
Én pedig… Nos, én pedig makacsul küzdöttem, és most nagyban igyekszem elhagyni a várost, hogy eljussak egy továbbra is szabad és független sumér településre. 

Fogcsikorgatva küzdöm magam talpra, és szorosan megmarkolva a kardom, folytatom utam az égõ házak között. Elfáradtam, és annak ellenére, hogy kitûntetett helyem van a katonák között, mégis csak hírszerzõnek, kémnek neveltek. Tudok írni és olvasni, még az akkádot is beszélem, le ne bukjak a küldetéseim során. Most mégis saját szülõhelyemrõl menekülök. Elég szánalmas. 

Már nem vagyok messze a romokban heverõ várkaputól, mikor kiáltás harsan mögöttem. Összerezzenek, majd amennyire sérüléseimtõl telik, nekilódulok. Ha utolérnek, nekem végem! A gond csak az, hogy valaki elõttem is felbukkan, így kénytelen vagyok megtorpanni, és hátamat az egyik ház falának vetve, szembenézni üldözõimmel. 

Öten vannak, õk is fáradtnak tûnnek, itt-ott sebesek és kõporosak, mégis erõfölényben vannak. Ami azt illeti, termetileg is.

Kissé kétségbeesetten, de eltökélten emelem magam elé a kardomat, és nézek végig rajtuk. Nem hezitálnak sokat, látva, hogy nem adom meg magam, és borulok térdre elõttük, az életemért rimánkodva, támadnak, kivéve az egyiküket. 

Az elsõ csapásokat sikeresen blokkolom, és igyekszem minél messzebb kerülni tõlük, de valamelyikük mindig visszaterel, nem éppen fájdalommentes módszerekkel.

Alig telik bele öt perc, és a túlerõ miatt, már több új sebbõl vérzek, és fegyverem méterekre fekszik tõlem. Lihegve, nagy szemekkel figyelem a torkomnak szegezõdõ kardot, majd figyelmemet az ötödik alak vonja magára. 

Hozzám képest elég magas, fekete haja, kissé narancsos árnyalatot kap a távoli tüzek fényében, míg szemei borostyánszínben izzanak. Van benne valami, amiért nem tudom úgy gyûlölni, mint a többi ellenséges katonát.

Pedig fogadni mernék, hogy õ a vezetõjük! Áh, nyertem! 

Félretolja egyik emberét, és megáll tõlem egy lépésre. Figyelmesen tanulmányozza az arcomat, én pedig rávillantom bíboros tekintetem, nem szegem le a fejem.

- Barbárok, gyilkosok! – sziszegem akkádul, mire meglepetten felvonja a szemöldökét.

- Beszéled az akkád nyelvet? – kérdi meg a nyilvánvalót. 

- Nem – vágom rá gunyorosan, az õ anyanyelvén, mire társa kardja felsérti a bõrömet. Nem díjazzák a tiszteletlenséget. A katona már venné is a lendületet, hogy leszúrjon, de a borostyánszemû félretolja a kezét. 

- Várj! Még jól jöhet – jelenti ki, mire riadtan rezzenek össze. Csak fogságot ne! Nem bírom, ha korlátozni akarnak. Rögtön heves tiltakozásba is kezdek, de csak azt érem el vele, hogy valaki mellém lépve, egy jól irányzott ütéssel elkábít. 

*** 

Sajgó fejjel, és tagokkal ébredek, hiába próbálok kapásból felülni, hamar visszarogyok. Valami azonban nagyon nem stimmel. Hunyorogva próbálom összeszedni a gondolataim, majd alaposan elkerekednek a szemeim, mikor a helyére kerül minden részlet. 

Nem foglalkozva a rosszulléttel, ülõhelyzetbe tornázom magam, és körbekémlelek. Apró, viszonylag sötét szoba, de tiszta, és még a sebeim is el vannak látva.

Az egyik falnak támaszkodva pedig, megpillantom azt, akinek elviekben az életemet köszönhetem. 

- Miért vagyok még életben? Mit akarsz velem? – húzom össze gyanakodva a szemem, majdnem a saját nyelvemet használva. Ha azt tervezi, hogy fontos információkat szed ki belõlem a népemrõl, hát nincs szerencséje. – Sose árulok el neked semmi, inkább meghalok! Ezt megmondhatod a feletteseidnek is!

 - Rajtam, és pár emberemen kívül, más nem tudja, hogy itt vagy – feleli halkan, mire csuklok egyet meglepettségemben. Akkor nem hadititkokat akar?

- Miért? – pillantok fel rá, és hangomon átüt az õszinte kíváncsiság.