Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Akahige2014. 09. 21. 23:14:20#31373
Karakter: Tyler Robertson
Megjegyzés: loranekónak


(Bocsi a kisregényért)

- Köszönöm – Mondta Kayla, mikor kihozták a kávét.

- Megkérdezhetem, mivel foglalkozol? – Érdeklődtem belekortyolva a forró italba.

- Oh, színésznő vagyok.

- Színésznő – hümmögtem. – Az szép foglalkozás.

- Igen, az. De nem szeretek erről beszélni. A hivatásom ellenére a való életben nem vagyok egy jó színésznő – nevetett, mire én is felnevettem. – És te mivel foglalkozol?

Sikeresen leforráztam a nyelvemet, ugyanis meglepetésemben jó nagyot kortyoltam, de nem mutattam a fájdalmamat. „Gépfegyverrel és karddal harcolok vámpírok, vérfarkasok, és mágikus terroristák ellen.” Szivesen megnézném erre a reakcióját. Hirtelen egy haverom, Eluf kaján hangja csendül fel a fejemben: „Mondd el neki az igazat! Úgysem mered.”

- Hát… az én munkám nem olyan érdekes, mint a tied – tértem ki a kérdés elől.

- Oh, dehogy, szerintem minden munka érdekes valamilyen formában.

- Lehet, de azért vannak unalmasabb munkák is – mosolygok.

- Jó-jó, van, aki ezt gondolja, de én próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni.

- Na, látod, ez egy nagyon jó dolog.

Ekkor a szomszéd kávéház asztalához egy nő ült le, egy könyvet olvasva, és rendelt egy pincértől. Egy csinos ausztrál nő volt rövid, sötét hajjal. Amelia. Rám nézett, és megcsóválta a fejét. Kayla-nak is feltűnt, hogy nem rá nézek. Megfordult, de szerencsére nem ismeri fel a társamat.

- Mit néztél arra? Volt ott valami? – Kérdezte.

- Ö… nem, csak mintha valami ismerős alakot láttam volna, de rájöttem, hogy csak a szemem káprázott. Ne haragudj!

- Semmi gond, megesik – vonta meg a vállát mosolyogva.

Kínos csönd következett, amit jó ideig egyikünk sem tört meg. Végül ő szólalt meg.

- De még mindig nem mondtad el, mivel is foglalkozol.

Fenébe! Találj ki valamit! Gyorsan.

- Fényképész vagyok – válaszoltam. Általában természetfotós vagyok, de műhelyben is szívesen fotózok. Mármint fogok, ha találok munkát.

Meglehetősen büszke voltam magamra, hogy milyen hihető magyarázatot sikerült kitalálnom.

- Érdekes – mondta. – És a természetfotóidat ki vásárolja meg?

- Egy Ksud nevű magazin – vágtam rá.

Na, erre már nem voltam büszke, sőt, kétségbeestem, ugyanis csak a hülye nem veszi észre, hogy minek az anagrammája a Ksud. neki is lehervadt a barátságos mosoly az arcáról, de épp csak egy pillanatra, de ez is elég volt, hogy tudjam, elárultam magam.

- Szép szakma – mondta. – És nem olyan unalmas, mint mondtad.

- Az attól függ. Tényleg vannak izgalmasabb pillanatai…

- Például egy ilyen közben vesztetted el a szemed?

Kezemet a szemfedőre tettem, és zavartan az asztalt kezdtem nézni a meglévővel.

- Az első terep munkám farkasok fotózása volt. Nem alakult olyan jól, mint az terveztem. Mentségemre szolgáljon, hogy pokoli jó képek lettek – próbáltam viccelni, amit ő nevetéssel jutalmazott.

Megitta a kávéja maradékát, és letette a csészéjét.

- Köszönöm a kávét, nagyon jól éreztem magam.

Már felállt volna, de én gyorsan a kezére tettem az enyémet, amivel akaratlanul elértem, hogy elpiruljon egy kicsit.

- Várj! Mikor láthatlak újra?

- Hát… nem tudom…

- Esetleg színpadon?

Hezitált egy kicsit, és még jobban elpirult. Egy kicsit megnyalta szája szélét izgalmában, majd válaszolt.

- Ma este, nyolc óra, Makrancos hölgy. Ha szereted Shakespeare-t.

- Imádom Shakespeare-t.

~~~

A napom ez után abból állt, hogy vettem színházjegyet, öltönyt, és egy kicsi, de mutatós csokor virágot. Otthon fel is próbáltam új ruhámat, és tükörben csodáltam magam. Amelia továbbra is olvasott, csak néha vetett rám egy-egy lesajnáló pillantást.

- Valami baj van?

- Csak az, hogy egy kicsit túl jól sikerül ez a becsajozás.

- Csak mondom, hogy a te ötleted volt.

- De csak információszerzés miatt. Ne felejtsd el, hogy boszorkány! Ma este próbálj meg kihúzni belőle valamit!

- Egy színházelőadás alatt?

- Utána. „Nagyon jól játszottál… „mittoménhogyhívnak”. Lenne kedved meginni velem egy pohár bort?” Aztán, ha kellően becsípett a bortól, felajánlod, hogy hazakíséred, felőlem meg is húzhatod, engem nem érdekel, aztán, ha már alszik, átkutatod a házát valami bizonyíték után. De biztos te is ezt tervezted.

Hogy őszinte legyek, a házkutatás nem volt benne az eredeti terveimben. Valami azonban azt súgta, Ameliát nagyon is zavarta, hogy én ilyen jól éreztem magam Kaylával. Este elmentem a színházba. Bár az „imádom Shakespeare-t” egy kicsit túlzás volt (nem vagyok egy színházba járó személy), nem bántam meg, nagyon élveztem. És Kayla is nagyon szépen játszotta a bájos Biancát.

Az előadás végén az öltözők felé vettem az irányt. Miután rövid úton kijátszottam a biztonságiakat, a saját öltözője elé értem. Felemeltem a virágcsokrot, és nagyot sóhajtottam. Nem ez volt az első alkalmam, hogy egy lányt elhívjak valahová, de ez most valahogy más volt. Én egy egyszerű katona, ő pedig egy ünnepelt színésznő. Mintha szintekkel állt volna fölöttem.

Bekopogtam, mire ő egy meglepett „szabaddal” válaszolt. Mikor beléptem, megláttam, hogy ő már elkezdte levenni a jelmezt, ezért csak egy köpenyben volt.

- Szia! – Mosolygott. – Örülök, hogy eljöttél.

- Én is – mondtam zavartam, és átadtam a virágot. – Ezt neked…

Megláttam az asztalát. Nem én voltam az egyetlen rajongója, egy kisebb virágüzletet halmoztak oda. Ez egy csöppet demoralizáló volt.

- Köszönöm, ez nagyon szép.

- Esetleg, ha átöltöztél… - na, most ugrik a majom a vízbe. – meginnál-e velem egy pohár bort?


Akahige2014. 08. 24. 13:57:15#31135
Karakter: Tyler Robertson



- A Lovell házaspár esete – mondta a Lucy, aki a felvilágosításunkért volt felelős. – Ismerős nektek?

Én is, meg a mellettem ülő ausztrál lány, Amelia is a fejünket ráztuk. A lány megköszörülte a torkát, és folytatta:

- A fent említett házaspár komoly ismeretekkel rendelkezett a mágiáról. Húsz éve kikültünk hozzájuk egy háromfős csapatot, hogy tagságot ajánljanak nekik, és nyilvántartásba vegyék őket. Ki tudja, hogyan, de végeredményül a csapat egy tagját megölték, és a házaspárt is holtan találták a házukban. A csapat másik két tagjának semmi emléke sincs a történtekről. A kiküldött kutatók valószínűnek tartják, hogy összetűzésbe kerültek a párral, és a harc végkimenetele a halálukkal záródott.

- És ez most hogy jött föl? – Kérdezte Amelia.

- A napokban az igazgató kapott egy levelet. Az állt benne, hogy „Eljött az idő, hogy megfizessétek az ártatlan vér árát, ami két évtizede kezetekre tapadt”. Nem volt ott, hogy kitől jött, nem volt a papíron se ujjlenyomat, se vízjel, és egy nem létező város bélyege volt rajta. Három aláírás volt rajta: K. L., F. L. és L. L.

 - Gondolom három tag a Lovell családból – vontam meg a vállam. – Rejtély megoldva.

- Igen ám, de ebben nem lehetünk biztosak. Ezért küldünk ki titeket, hogy tartsátok őket szemmel.

- Szóval kiküldenek terepre egy valószínűleg mágiahasználó trió ellen két embert, akiknek semmilyen képességük nincs – motyogtam. – Ez csak jól sülhet el.

- Vagy ez, vagy mehetsz vámpírtestőrnek. Válassz! – Mondta Lucy, mire én csak sóhajottam.

Ameliának más aggályai voltak.

- És mi van a háromfős csapatokkal? Most miért csak kettőnket küldenek?

- Mert valószínűleg számítanak ránk – válaszolta Lucy. – Három ember, pláne látványos képességekkel nagyon feltűnő. Egy párocska viszont tökéletesen be tud olvadni a környezetbe.

- Csakhogy mi nem vagyunk párocska – mordultam fel. – Csak barátok. Inkább ismerősök.

- Hát, bocs, most kénytelenek lesztek azzá avanzsálódni – vonta meg a vállát Lucy. – Ja, és még valami. Jó lenne, ha nem azt az érzetet keltenétek, hogy álruhás CIA vagy FBI vagy tudomisén milyen ügynökök vagytok. Ennek érdekében, tudom, hogy mindkettőtöknek elég komoly a személyisége, de próbáljatok már meg mosolyogni!

~~~

Rövid replőút után meg is érkeztünk a városba, ahol a célszemélyek voltak. (Megjegyzem, mindkét reptéren várnunk kellett, ugyanis a biztonságiak becsokiztak a fegyverarzenáltól, ami a bőröndünkben van elrejtve.) Kaptunk egy lakást arra az időre. Én ledobtam magam az ágyra, és csak heverésztem, míg Amelia bekapcsolta a vizet, az áramot és a gázt, majd szétnézett a lakásra.

- Cipőt le! – Mondta, miközben benézett a hűtőbe. – Nincs itt semmi kaja. Elmehetnénk bevásárolni.

- Nyugodtan – válaszoltam.

- Te nem jössz?

- Minek mennék? – Kérdeztem felülve.

Legnagyobb meglepetésemre leült mellém, és átkarolva hozzám simult.

- Hát mert a szerelmetes fiúm vagy – mondta szokatlanul vidám arckifejezéssel. – Ne feledd, nagy mosoly!

Jobb híján lementem vele bevásárolni, de én inkább csak álldogáltam, és időnként helyeseltem neki.

- Elmennél a hűtőhöz egy kis felvágottért? – Csicseregte Amelia.

- Persze – vontam meg a vállam.

A hűtő előtt állva gondolkodtam, milyen jeleket kéne keresnünk, hogy ráakadjunk Lovell-ékre, és hogy vajon Amelia szereti-e a disznósajtot, mikor valaki nekem jött, és elesett. Mikor ránéztem, egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon, ugyanis meglehetősen tetszett a látvány. Rövid, szőke haj, kecses alkat, kék szemek. Sajnáltam, hogy az álcám egy pár egyik fele.

- El-elnézést – dadogta pironkodva, miközben összeszedte a szétborult holmikat.

- Semmi baj – vontam meg a vállam, és segítettem neki a pakolásban, majd a kezemet nyújtottam. – Had segítsem fel.

Ő rövid habozás után el is fogadta a segítségemet.

- Köszönöm – mondta, majd pár másodperc csend után folytatta. – Ne haragudjon, hogy önnek mentem. Kissé elgondolkoztam, nem figyeltem.

- Nem történt semmi – válaszoltam hűvösen.

Lehet, hogy nem kellett volna (elvileg párkapcsolatban vagyok), de próbáltam játszani a lazagyereket, hátha az bejön neki. Úgy láttam, nem igazán, úgyhogy inkább ismét elmosolyodtam, talán az jobban tetszik.

- Tyler Robertson.

- Kayla Lovell.

A mosolyom egy csapásra lehervadt az arcomról, de ő valamiért lesütötte a szemét, úgyhogy ez neki nem tűnt föl. Telitalálat. Ennél jobb ember nem is jöhetett volna nekem.

- És a közelben laksz? – Érdeklődtem.

- Nem messze innen – válaszolta. – És te? Még sosem láttalak.

- Nem rég költöztünk ide.

- Kivel?

Mielőtt válaszolhattam volna, megláttam Ameliát, aki egy katonáknál (vagy legalábbis Dusk rohamegységeknél) használatos kézjelet mutatott nekem, ami annyit tesz, „akció folytatása”. Én ezt úgy értelmeztem, hogy magához hív, ezért elindultam felé.

- Ne haragudj, most mennem kell! – mondtam bocsánatkérőn nézve.

Ő nézte, hogy mit láttam, de csak az árusor végét látta. Mikor én befordultam a sarkon, megpillantottam Ameliát.

- Mit csinálsz? Miért hagytad ott?

- Te hívtál ide.

- Nem, én azt mutattam, hogy csináld tovább, amit csinálsz. A Lovell csaj teljesen oda van érted.

- Tök jó – mondtam megkönnyebbülten vigyorogva, amire a lánytól csak egy szemrehányó pillantást kaptam. – Ne érts félre, te is csinos vagy, meg minden, de ő egy kicsit jobban bejön nekem.

- Persze-persze, a szőke haj, mindig jobb – motyogta (mintha féltékenységet vettem volna ki a hangjából. – Na, most visszamész, és szépen becsajozol. Nyomás! És ne feledd, hogy figyellek. Tudod, jó szemem van.

Nem értettem, hogy úgy érti, hogy vigyáz rám, vagy hogy ne próbálkozzak semmivel. Így vagy úgy visszamentem, és megszólítottam a mosogatószerek között válogató lányt.

- Bocs, ne haragudj, hogy az előbb elviharzottam, de a lakótársam szólni akart, hogy fizet és hazamegy. – Jobb mese hirtelen nem jutott eszembe. – Mennyi időd van… már úgy értem a vásárlás után. Csak hogy lenne-e kedved meginni egy kávét, vagy hasonló?



Szerkesztve Akahige által @ 2014. 08. 24. 17:32:00


Hentai Chibi2013. 07. 22. 17:48:56#26527
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ Echiko91-nek


 Mélyen alszok egész éjszaka, majd kora hajnalban már kipihenten ébredek. Muszáj kimennem gyakorolni, különben csontjaim fájnának. Még kissé sötét van, mikor kimegyek, de ez nem baj. Így senki sem láthatja mikor edzek.
Csontjaimból csinálok különféle fegyvereket és így gyakorlatozok. Mire végzek, már egyre világosabb van és lassan emberek is lesznek az utcán. Csinálok magamnak egy bögre teát és azzal ülök ki. Fáj a kezem, remélem hamar elmúlik. 

- Jó reggelt! Milyen korai vagy ma, nyugodtan pihenhettél volna még. – hallom Rikiya vidám hangját és felé fordulok.
- Jó reggelt neked is. Kicsit megmozgattam magam, nem akartam, hogy bárki lásson. De kipihentem magam, nem kell aggódnod. – mondom enyhe mosollyal.
- Az remek. Szeretnélek meglepni valamivel. – ad a kezembe egy lapot. Hát ez meg mi? Nem értem miért adja nekem ezt ide… A lapot nézem, majd értetlenül pislogok rá.
- Mi ez? Ez nincs messze? Hallottam valami vulkánról arrafelé… - hangom bizonytalanul cseng. Talán ide mennénk? Nem tudom ez merre lehet pontosan, de már talán hallottam róla. De ez … Ez nagyon sok lesz! Nem értem miért akar meglepni engem…
- Ami mindig füstölög igen, de kétlem, hogy olyankor törne ki, mikor mi ott vagyunk. – mi ott vagyunk? Tehát oda akar menni velem? Miért? Hangja vidáman cseng, komolyan gondolja.
- Ott vagyunk? – erre elneveti magát. Most mi olyan vicces? Nem értem…
- Szeretném, ha velem jönnél Dokwain-be. Csak mi ketten. – látom zavarát. Kettesben?
- Ez most komoly? – lelkesedek be. Még soha sem voltam sehol senkivel. Persze járkálok össze-vissza vissza városokban, de az nem olyan, mint egy utazás Rikiya-val. – Sohasem jártam még arra! Szívesen mennék veled! – mosolygok. Annyira jól hangzik. El sem hiszem, hogy elutazok vele…
- Egyedül még én sem voltam… A családom hagyománya, hogy minden évben elmegyünk egy hétre. Viszont anyát nem engedték el a munkahelyéről … és mivel úgy gondolta, hogy mi egész jól elvagyunk …
- Remek! – ölelem rögtön át, zavarommal mit sem foglalkozva. Nagyon boldog vagyok most. – Ez új! Egy kirándulás Rikiya-val! – és nem bírom abba hagyni a mosolygást. Ez nagyon furcsa. Még talán nem is mosolyogtam annyit, mint most.
- Ha szeretnéd, holnap vásárolhatunk ruhákat, hogy legyen mit válogatnod … - csak bólintok.
- Jó ötlet. – mosolygok, de semmi reakciót nem kapok és ahogy Rikiya-t nézem … Talán baj van? Szólongatni kezdem. Föld hívja Rikiya-t, Rikiya jelentkezz! – Rikiya? Hallasz? – hajolok nagyon közel hozzá. Jó ha két centi van köztünk. – Jól vagy? Talán lázad van? Vörös az arcod. – aggodalmaskodok. Remélem nincs semmi baj.
- Dehogy is. – vágja rögtön rá. Hát akkor? – Csak elmerengtem a gondolataimban. 3 nap múlva indulunk, rendben? – erre bólintok és egésznap nagyon lelkes vagyok. Három nap múlva elutazok kirándulni Rikiya-val… Ez csodálatos!

 

Másnap boltról voltra járunk és nagyon élvezem. Végig mosolygom a napot. Ilyet se csináltam még. Új nekem ez a vásárlós dolog, de nagyon klassz. Ilyenkor elfelejtem milyen más is vagyok. Nézegetem a szebbnél szebb ruhákat. Magam elé tartom őket a tükörben és ami illik hozzám azt fel is próbálom.
Kikérem Rikiya véleményét és szinte az összest megmutatom magamon. Érdekel a véleménye, hogy szerinte melyek a legjobbak. Veszünk mindenféle ruhát. Hosszú és rövid nadrágokat, szoknyákat, nyári ruhákat, pólót, kardigánt, inget, mindenfélét. Még bikinit is és fehérneműket. Ezeket persze nem mutatom meg neki.
Aztán elsétálunk egy lövésznél. Egy mackó egyedül van ott. Olyan magányos mint én voltam, mielőtt Rikiya-val találkoztam volna. Rikiya persze rögtön oda megy és el is találja a táblát, így megnyerve nekem a macit.
Ez kedves tőle. Magamhoz fogom a macit és úgy sétálunk tovább.
Tetszik a város, eddig meg sem néztem alaposabban. Pedig csodálatos. Veszünk fagyit is. Én epreset kérek, azt szeretem.
Útközben a parkhoz is elérünk.
Itt találkoztam először vele. Megállunk és a parkot nézem. Nagyot sóhajtok és lehajtom a fejem. Annyira magányosnak éreztem magam és másnak….
- Valami gond van? – kérdez rá, mire felpillantok.
- Csak elgondolkodtam. Tudod egyedül voltam, aztán jöttél te. – mosolyodok el halványan. – Köszönöm Rikiya, mindent…
- Szívesen Senshi….

 

A napok hamar telnek és mire már indulni kell el van intézve minden. Nagyon izgulok az út miatt. Egy bőröndbe pakolok magamnak kicsivel több mint egy hétre elegendő holmit. Kerül még a táskákba törölköző, strandcucc is, na meg persze a naptej. Kellemes rózsa illatú tusfürdőt és sampont vettünk nekem.
Az út alatt végig a tájat csodálom. Hosszú az út és fárasztó, el is alszok kicsit.
Mire Rikiya ébreszt már ott is vagyunk. Fogjuk a cuccainkat és leszállunk. Taxival megyünk a szállásunkra, ahol kipakolunk.
- Nagyon tetszik Rikiya. Gyönyörű… - lelkesedek még inkább és már nyoma sincs a fáradtságnak. Már késő délután van, nagy városnézésre nem hinném, hogy lenne időnk, de akkor azt majd holnap.
- Ennek örülök. – mosolyog rám kedvesen. – Hát ha még holnap elmegyünk és bájárjuk a várost. Megnézhetjük a vulkánt is tisztes távolságból. Mit szólsz?
- Ijesztően hangzik, de jó. – mosolygok rá. – Köszönöm még egyszer, hogy elhoztál Rikiya.
- Nem kell ennyiszer köszönnöd. Örülök, hogy jól érzed magad. – erre nem bírom ki, hogy ne öleljem meg. – Lenne kedved lemenni kicsit strandolni? – a panzió kellemes és van medencéje is. Bólintok és a szobámban átöltözök.
Egy fekete bikinit vettünk nekem, aminek franciás a bugyi része. Kicsit furcsa, zavarban érzem magam benne, de talán csak azért, mert ilyenben nem szoktam lenni. Magam köré csavarom a törölközőm és a papucsba bújok.
- Mehetünk. – motyogom pirulva. Kint keresünk magunknak egy napozó ágyat, majd letesszük oda cuccaink. Rikiya sötétkék majdnem térdig érő fürdőnadrágban van, róla már ahogy leértünk lekerült a póló.
Jól látszik tetkója és izmos felső teste. Rá sem merek pillantani így felső nélkül. A lányok többsége meg csak őt bámulja. Zavarba ejtő … Tényleg nagyon helyes fiú.
Egy ideig csak állok, a törölközőt nem veszem le.
- Bejössz a vízbe? – kérdezi érdeklődve, én meg csak pirulva gondolkodom.
- Nem is tudom …  - fogom szorosabban a törölközőm, mint aki le se akarja venni.
- Talán félsz a víztől? – érdeklődik kedvesen, mire megrázom a fejem, hogy nem. – Akkor? Na gyere, jó móka lesz. – kérlel én pedig egy sóhaj kíséretében bólintok. Lassan kioldom és leengedem a törölközőt. Leteszem a napozóágyra. Nem emelem fel a fejem, túlzottan is zavarban vagyok. Ez a bikini … Nagyon kiemeli az alakomat.
- Mehetünk… - motyogom. Hosszú tincseim mellemhez omlanak, egy-két tincs pont közte is van. Rikiya nem szól semmit. Óvatosan felpillantok. – Rikiya … Minden rendben?
- P-persze, menjünk. – fogja meg a kezem és a medence felé kezd vezetni. Még inkább elpirulok. A lányok a medencében összesúgnak, minket bámulnak. Legszívesebben felszívódnék innen. Annyira zavarba ejtő ez a helyzet.


Hentai Chibi2013. 03. 01. 00:02:42#25244
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya drágámnak


 Egyre jobban kétségbe vagyok esve. Miért nem akarja, hogy elmenjek? Miért akar marasztalni? Kissé kíváncsian várom azt az egy okot, ami miatt maradnom kellene.
- Mert ... mert nekem nem számít ez a.. ez a valami. - igen jól mondja, ez a valami ... -  Nem hiszem, hogy gond lenne az hogy ilyen vagy. Én ilyennek ismertelek, és nem akarom, hogy elmenj! - nem túl meggyőző, de jól esik azért, hogy ezt mondja. Viszont nekem a normális emberek közt nincs maradásom.
Ők nem szeretnek, félnek tőlem és ha tudnának arról amit tudok már rég kísérleti alany lennék valahol.
- Nem akarok bajt hozni rád, és az a veszély is fenn áll, hogy más megtudja.. akkor nekem annyi.. nem akarlak bele rángatni. - mondom ki őszintén amit gondolok. Nem akarom őt bajba keverni, hiszen úgy érzem kedvelem őt... Nagyon is kedvelem ... De miért? Talán mert ő kedves velem? Mert nem bánt? Mert mellette mertem önmagam lenni? Talán ez a válasz mindenre.
- Nem! Akkor sem mehetsz el. - tiltakozik továbbra is. - Nem hagyhatsz itt... -  "nem hagyhatsz itt" hallom újra és újra a fejemben, mint egy megakadt lemez.
Nem tudom miért érzek belül a szívemnél melegséget, de jól esett hogy ezt mondta, ugyanakkor kissé zavarba is hozott, bár nem látszik. -  Neked itt, velem, velünk van a legjobb helyed! - szorítja meg a kezem. Vajon most mire készül? Csak figyelem őt. - És nekem is mutatnom kell valamit.
- Hogy? Mit? - kérdezem meglepetten. Mi az amit mutatnia kell nekem? Elképzelni se tudom. - Gyere velem. - kézen fogva vezet le a kertjükbe. Szép, nekem nagyon tetszik. De mit akar itt mutatni nekem? Nem értem, de szeretném tudni. Talán neki is van rejtegetni valója mint nekem? És ha igen, akkor mi az? Van olyan mint az enyém? Á, dehogy ... Én egyedül vagyok ezzel a világon...
- Miért jöttünk ide? - teszem fel kérdésemet, ami leginkább foglalkoztat. Miért hozott le ide?
- Mutatni akarok valamit. Csak fordulj meg egy pillanatra. - én így teszek. Kíváncsi vagyok mit akarhat, de tudom így hamarabb megmutatja nekem. – És ne less! - szól rám mire halkan csak kuncogok. Eszembe se jutott lesni.
- Mi az? Mi ez a nagy titkolózás? - érdeklődök. Ne lessek ... Jó vicc... Elég feltűnő lenne ha háttal neki megfordulnék, hogy lessek. Na mindegy.

 

- Megfordulhatsz. - szólal meg mire megfordulok. Először csak pislogok. Gekko... Cuki kis gekkó ... Ez lenne Rikiya titka.
- Rikiya - kérdezem kissé bizonytalanul kezembe véve a gekkót. - Jaj de kis édes. - ölelgetem meg mellkasomhoz fogva.
Olyan cuki. Nem tudom, valamiért nagyon tetszenek ezek a kis állatok. És Rikiya képes ilyenné változni. Akkor hasonló, mint én a csontjaimmal.
Valahogy mióta megismertem sokkal jobban érzem magam. Leteszem őt és elmosolyodok.
- Köszönöm, hogy megmutattad nekem ezt Rikiya. - mondom kedvesen. Ő ismét felveszi emberi alakját, amit már nézhetek. Klassz! Nem vagyok egyedül.
- Szívesen. Úgyhogy tudd, nem vagy egyedül ezzel. Először én is azt hittem, hogy más nincs és aztán ma láttam te mit tudsz...
- És te ... Más is tudsz lenni? - érdeklődök visszafelé menet szobájába.
- Bármilyen hüllővé. És te? Mi volt ez amit a kezeddel csináltál, meg hogy hiába lőttek meg? - érdeklődik már a szobájába érve. Leülök az ágyára és csak gondolkodok, mutassam el.
- Tudod mikor fájt a kezem, meg mikor elájultam ... Ez mind emiatt volt. A szervezetem rosszul bírja ha sokáig nem gyakorlok, de ugyan akkor a túlzott megterhelés se jó. - szinte suttogom a szavakat. Érzem leül mellém, így felé fordulok. Engem néz. - Ezek az én csontjaim... - mutatom meg neki azt a pengés váltást, amit ma láthatott. Finoman hozzá ér.
- Ez szokatlan... Nem fáj most? - erre megrázom a fejem.
- Ezért nem halok meg, szerintem. Legalábbis az még nekem is fura, de köze van ahhoz, hogy a csontjaimat hogy alakítom.
- Értem... Azt hiszem. - bólint. - Itt maradhatsz. - mosolyog rám kedvesen, mire ismét megölelem. Érzem, ahogy viszonozza és ettől kicsit zavarba is jövök.

 

Mesél nekem dolgokat a képességeiről és én is az enyéimről. Hogy mi mindent tudok és ő is átváltozik párszor. Sokkal bátrabb vagyok mint szoktam lenni és ez mind az ő hatása. Egy idő után már elfáradok.
Az idő este kilencet mutat. Visszafolytok egy halk ásítást.
- Bocsi, biztos álmos vagy már. Akkor én le is fekszek, pihenj csak... - mikor felkelne mellőlem megfogom a kezét.
- Velem aludnál? Félek, hogy... rossz emberek megtalálnak .... - motyogom lehajtott fejjel. Ő bólint, bár biztos vagyok benne zavarba hozza őt kérésem.
Kapok tőle egy pólót és egy rövidnadrágot, hogy abban aludjak és egymásnak háttal átöltözünk.
Szinte egyszerre bújunk az ágyba. Édesen rá mosolygok és bebújva a meleg takaróba jobban közelebb csúszok hozzá. Fejemet mellkasára döntöm és bal kezem is ott pihen. Jobb kezem mellettem a párnán. Megnyugtat a közelsége, hogy hallom szívének minden egyes dobbanását.
- Jó éjszakát Rikiya. - suttogom halkan, becsukott szemmel és már majdnem félálomban is vagyok.
- Neked is jó éjt Senshi. - majd el is alszok. Mióta itt vagyok minden sokkal jobb. Régen nem pihentem ennyit és most már van rá időm. Remélem nem fog változni semmi sem és én végre boldog lehetek itt. 


Hentai Chibi2012. 10. 31. 00:07:43#23956
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ echiko91-nek


 - Jó reggelt! - szólok kicsit rekedtesen, kicsit halkan. Valahogy most nagyon jól aludtam, megnyugtatott a közesége, a szívenek dobbanása. De miért? Én ezt nem értem...
- Jó reggelt - mosolyog rám a kis cukorfalattal a kezében. - Hogy aludtál? 
- Nagyon jól.. a lehető legjobban. -ülök fel mosolyogva.
- És jobban vagy? -kérdezi. Oh igen a tegnapi... Hát az nagyon nem volt jó. Főleg ha még le is buktam volna. De jobb ez így, hogy ő nem tudja mi vagyok.
- Igen - kockáztatok meg egy esetleges választ. Hiszen most jobban vagyok, csak kérdés, hogy meddig.
- Tudod tegnap, mikor fürdés után bejöttem.. láttam valami furcsa fénylő valamit, de mire jobban megnéztem volna eltünt... - erre majdnem  lesápadok, de inkább úgy teszek mint aki semmit nem tud. Akkor hát látta, csak jobban megnézni nem volt ideje.
- Igen? Nem figyeltem.. - fogom ismét fájó vállamat. Nem annyira, mint tegnap, de még fáj kicsit olykor. De valahogy már megszoktam.
- Még mindíg fáj? - kérdezi. Oh, ha te azt tudnád, hogy ez az életem része...
- Hát.. egy kicsit. - vallom be. Mert tényleg kicsit fáj ... Csak kérdés kinek mi a kics. A durva kínokhoz képest, mikor az egész testem szét akar szakadni ez most csak kis fájdalom.
- Én úgy láttam tegnap, hogy nagy fájdalmaid voltak.. 
- De tényleg nem fáj.. - vágom rá rögtön. Már nincs baj. Ő csak sóhajt, látom feladta végre. Egész aranyos srác... Ahogy így jobban megnézem tuti oda vannak érte a lányok...
- Rendben.. de tényleg szólj, ha van valami baj, és .. - itt azonban kénytelen vagyok elhallgatatni őt. Nem akarom, hogy miattam aggódjon. Kezemet finoman ajka elé teszem.
- Biztosan jól vagyok, és jól is érzem magam. Ne aggódj. - mondom a lehető legmagabiztosabban. - Most pedig én viszlek el valahova. Gyere! - hívom mosolyogva. El szeretném vinni arra a helyre ami nekem olyan fontos. Most jó idő van, úgyhogy simán. 


Az óceán most is csodálatos. Csak gyönyörködök a hullámokban. Olyan megnyugtató ez számomra, mint a csecsemőknek anyjuk szívének dobbanása. Hív, vonzz és nem tudom miért. Csak a hullámokat nézem mosolyogva.
Tudom, hogy nem messze áll, kissé hátrébb tőllem, de nem fordulok felé.
- Én itt születtem Rikiya... - jelentem ki. A szél lágyan fújja a hajamat.
- Japánnak ezen részén?
- Nem. - rázom meg kuncogva a fejem. - Itt. Nem emlékszek arra mi volt mielőtt rám találtak volna... De itt leltek rám a parton. A hullámok elérték testemet és csurom víz voltam. Azóta se emlékszek semmire. - vonok vállat. Tovább gyönyörködök a tengerben.
- Oh, sajnálom... - és tudom még folytatná, de nem szeretnék szomorú dolgokról beszélgetni. Vele jól érzem magam, szeretnék boldog lenni.
- Rikiya ússzunk egyet. - vetem fel felé fordulva az ötletet. - Mit szólsz hozzá? - mosolygok cukin.
- Nem hoztunk cuccot....
- Ugyan. - bújok ki felsőmből és leveszem szoknyámat is. - Így épp olyan jó. Na gyere. - kuncogok. - Létszi létszi létszi... - valahogy az óceán közelsége ilyen furcsa hatással van rám. El is felejtek minden bajt és rosszat. Megvárom míg ő is megszabadu a felesleges ruhadaraboktól, majd irány a víz.
Megfogom kezét és úgy megyünk be. Kellemes érzés ahogy a hullámok körül ölelnek. Rikiya-ra mosolygok és szembe fordulva vele adok egy puszit arcára, majd magam sem értem miért megölelem.
Bár félek is, mégis nagyon jól eső érzés.
- Köszönök mindent Rikiya. - mondom hálásan. 


Egy ideig fürdőzünk, majd kimegyünk a vízből. Csak leülök az egyik kőre és a tájat nézem. Ő mellém ül. Minden olyan szép... Érzem testem egy kisebb fájdalom járja át, de ez most más mint eddig és mellette rossz érzésem van.
De nem történik semmi. Magamra öltöm ruhámat és ő is.
- Szerintem klassz hely. Remélem neked is tetszik itt.... - és bele pirulok kissé.
- Igen tényleg szép. - mosolyog vissza rám. Ismét megölelem.
- Ti ott, adjátok ide az összes értékes cuccot amitek van! - ijedten fordulok a férfi felé. - Gyerünk virágszál igyekezz! - de csak nem mozdulok. Fegyver van nála...
Rikiya még így is neki menne de megfogom kezét. Rossz hír, hogy az én testemet is fékezni kell, mielőtt baj lenne. De nem cselekszek.
- Ne kelljen mégegyszer kérnem! - rivall rám. Ijedten pislogok rá.
- Hagyja ezt abba... - lépek felé, de ő idegességében csak lő.
- Nyomorult ribanc! - érzem a golyót átfúrodni testemen és el is esek. Viszont nincs vér és a sebb se marad nyitva.
- Rossz ötlet volt. - kelek fel. Újra és újra lő, ami persze fáj, de nem halhatok bele. Rikiya neki akar menni és talán nem is az állítja meg, hogy a pasi rá fogja a fegyvert, hanem, hogy jobb kezem átvált. Sőt szinte biztos... Ismét csonttőr lesz belőle és így megyek neki a férfinak. Csak ráijesztek, nem ölöm meg, majd karon ragadom Rikiya-t.
- Futás! 


Hazáig csendben vagyok. Ő nem kérdez, nyilván a látottakat dolgozza fel. Én meg nem tudok mit mondani. Mikor beérünk csak fel le mászkálok a szobában. Nem tudom mit kellene tenni.
- Az lesz a legjobb ha elmegyek.. Igen... Végülis már tudod milyen nemm emberi valami is vagyok...  -hebegem kissé remegve. - Jobb lesz...
- Miért? - állít meg magával szemben. - Senshi ne aggodj... - de ő is keresi a szavakat.
- Amit csinálok nem normális, ahogy a testem reagál az se... Nem emlékszem semmire, csak ez a fájó érzés van... Nem vérzek, nem haltam bele ebbe sem... Jobb lesz hidd el...
- Ne menj... - kéri és érzem tényleg így gondolja. Fejemben újra és újra csak ez cseng... " Ne menj".
- Mégis miért ne? - kérdezem könnyes szemekkel. Csak egy okot mondjon ami maradásra késztet, csak egyetlen egyet és semmi mást... Talán neki el is hiszem ... 


Hentai Chibi2012. 09. 23. 17:35:53#23514
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ echiko91-nek


 - Ő az én társam, Max. Ki volt engedve, had mozogjon. Bocsi, hogy nem szóltam róla.
- Nem baj, csak egy kicsit ijedtem meg tőle. - mondom őszintén. Jobban szemügyre veszem a kis drágaságot.
- Így szokta. Kíváncsibb, mint egy macska. Viszont kevesebb gond van vele. - erre még inkább elmosolyodok.
- Nagyon aranyos. És milyen szép! - jelentem ki. Igazán tetszik, barátságos, édes kis lény.
- Szereted az állatokat? - érdeklődik, mire rögtön elgondolkodok.
- Hát.. úgy általánosságban igen. Viszont a földön mászkáló, vagyis csúszkáló állatoktól kiráz a hideg. De Max igazán szép. - mondom. A rovarokat, bogarakat nem szeretem. De ez a kis gekkó olyan édes, majd meg zabálom. Már most nagyon imádom Max-et.
- Ha ember lenne, most ettől elpirult volna - nevet, mire én is. Hiszen elképzelem, ahogy Max teljesen fülig pirul.
- Meglehet.

Kopognak az ajtón, az anyukája az. Mehetek fürödni és készített nekem estére hálóinget. Kedvesen megköszönöm, majd lefürdök. Viszonylag hamar megvagyok, de ismét fájni kezd minden egyes csontom.
Most viszont nem szabad gyakorolnom, mert még a végén észreveszik. Igyekszek össze szedni magam, jobb kezem kicsit át készül váltani, de visszatartom. Megtörölközök, felöltözök és megyek is vissza Rikiya-hoz vizes hajjal.
Még sose volt rajtam kék színű ruha, de ez szép.
- Most már te is fürödhetsz. - szólalok meg halkan, hisz eléggé zavarban vagyok.
- Köszi, beágyaztam neked, és ha nem gond a szoba másik végén meghúznám magam. - erre csak elmosolyodok.
- Persze. Elvileg ez a te házad. Köszönöm, hogy itt lehetek.
- Ugyan, nem kell köszönnöd. Én kértem, hogy maradj itt, és most is azt mondom, addig maradsz nálam, míg jól esik. - mosolya megnyugtat és édesen bólintok.
Rikiya megy fürödni. Addig én leülök az ágyra és ölembe veszem Max-et.

Egy ideig nem szólok, csak nézem őt, kicsit még meg is simogatom. Kicsit furcsán érzem magam.
- Max...- kezdem halkan. - Olyan furcsán érzem magam. - és el is dőlök az ágyon, ő meg hasamon van. - Tudod nagyon rossz dolog másnak lenni, furcsának. - kezdek el vele beszélgetni. - De te normális vagy. Én is szeretnék az lenni. Olykor fáj .. De nem rossz. - mosolyodok el. - De most például nagyon fáj... - ülök fel és a vállamat fogom. Ajkaimba harapok és jobb kezem pengére vált. Ne ne nee... Ez nagyon nem jó ... Hallom az ajtó nyílását és még épp időben talán... Vagy mégsem?
- Senshi ... Minden rendben van? - siet oda hozzám kicsit aggódva. - Fáj valamid?
- Egy kicsit a vállam. - felelem. - De nincs baj, gyakran van ... - nyugtatom. Leül mellém és én fejemet a vállára döntöm. Nem akarom, hogy megtudja milyen furcsa vagyok.
- Rikiya ... - kezdem halkan. Kezem már nem fáj. Édesen nézek fel rá és elmosolyodok. - Köszönöm a mai napot. Igazán jól éreztem magam. - és adok egy puszit az arcára.

Álmomból szörnyű rémképek ébresztenek fel. Levegő után kapkodva ébredek. Olyan ijesztő volt. Körbe pillantok a szobában.
Max békésen alszik a helyén, Rikiya is... Kikelek az ágyból és álmoskásan de elindulok vendéglátómhoz.
Csak álok és őt figyelem. Édesen alszik. Nem is értem miért jöttem ide. És azt sem, hogy miért maradok vele, vagy hogy ő miért ilyen kedves velem.
De belül azért jó érzés, hogy neki egy kicsit is, de fontos vagyok.
- Senshi mi a baj? - kérdezi álmoskásan.
- Rosszat álmodtam. - mondom és édesen nézek rá. - Aludhatok veled?
- Hát ... - látom talán fura neki, vagy nem tudom, nem értem mi lehet, min gondolkodhat. - Oké. - bólint rá. Hozzá bújok és valahogy ez megnyugtat. Végül így is alszok el. Soha sem aludtam talán ilyen jól, de a tudat ő itt van megnyugtat.



Szerkesztve Hentai Chibi által @ 2012. 09. 23. 17:36:40


Hentai Chibi2012. 09. 10. 00:28:43#23364
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ Echiko91


 De amit ezután mond még inkább meglep engem.
- Maradj velem.. - hangja halkan cseng és mikor ránézek látom zavarban van. Nem is bírok tovább ránézni, mert még a végén én is így járok. - Mármint.. nem kell most semmit mondanod.. mivel nem nagyon tudok rólad semmit, gondoltam maradhatnál..
- Hogy? Ez most komoly? -
és ismét rá nézek nagy kerek szemekkel. Hihetetlen ... Lehet ilyen kedves is egy ember?
-
Igen. Bár lesz olyan, hogy el kell utaznom, a munkám miatt, vagy esetleg egy- egy buliba..de szívesen látlak nálam.. -  folytatja bátrabban. Nem is tudom mit mondhatnék erre ... Ez ... Nagyon kedves.
- De nem akarok kolonc lenni a nyakadon.. -
bizonytalanodok el. Nem is tudom mondtam e valamit már ennyire halkan, de meghalja és felel rá.
- Dehogy leszel! Csak próbáld meg! - bíztat
. - és ha tényleg úgy gondolod, hogy nem megy.. akár szerzek neked egy lakást, ahol lakhatsz..
- Ezt mind megtennéd értem? -
kérdezem még mindig eléggé meglepődve. Ezt olyan nehéz elhinni...
Nem szól, csak megölel. Nem tudom erre mit kellene lépnem .. Öleljek vissza? Köszönjem meg? Vajon miért ilyen jó velem?
Fejemben millió és millió kérdés kavarog.

- Persze, érted megtenném -
szavai melegséggel töltik meg szívemet. Sose gondoltam volna, valaha valaki lesz ilyen velem mint most ő. Egy idieg ölel, majd elenged. Nem tudom mit tehetnék...
- Kérsz egy kis üdítőt? Kávét? Teát? Vagy esetleg valami mást?
- Azt hiszem, egy kis narancslé jól esne. - felelem bátortalanul.

Az anyukáját is megismerem, aki hozz nekünk narancslevet és nagyok seokat tud kérdezni. Nem vagyok egy beszédes típus, röviden válaszolgatok és végig zavarban vagyok.
Nem tudom miért ilyen és ez nekem fura. Soha senki nem kérdezett tőlem ennyi mindent. És sok olyan dolog van ami vagy titok, vagy nem emlékszek rá.
Iszogatom a narancslét, míg el nem fogy. Valaki mentsen meg....
- Gondolom nem ismered még a város. Körbevezesselek? - a mosoly az arcán azt jelenti ki fog menteni... Legalábbis gondolom én. Tuti mentésnek szánta, így kapok az alkalmon.
- Jó ötlet.

Kocsival visz. Első a belváros. Nem is tudtam van ilyen rész is, hisz én csak a parkot láttam, meg a kisebb, üres helyeket. Itt viszont hangya módjára nyüzsögnek az emberek. Nekem ez valahogy túlzsúfolt.
Mondok pár értemet, bólogatok és olykor kissé el is mosolyodok. De nekem ez sok. Én nem illek bele ebbe a nyüzsgő létbe. Jobban szeretem a csendet és magányt...
Kezdjük elhagyni a várost ami meglep.
Hova visz most vajon? Gyakoribbak a fák, majd lekanyarodunk. Nem tudom mi járhat a fejében, hova akar vinni, amjd ismét megszólal.
- Megjöttünk! - mosolyog izgatottan- Remélem tetszeni fog. - beljebb sétálunk. Már nem hallani az autók zaját, csak a madár csicsergést, ahogy a lágy szellő fújja a fák lombjait és a kis patakocska lágy csobogását. Lehunyom egy pillanatra szemem, érzem a szél cirógatását bőrömön, hallom az óceán halk morajlását. Arcomon mosoly fut végig az ismerős érzésre.
- Ez ... Rikiya én köszönöm. - és már meg is ölelem. - Nagyon szép. - és a mosoly továbbra is jelen van az arcomon.
- Ennek örülök. - mosolyodik el ő is.
- Tudod engem az óceánra emlékeztet minden... Nem tudom honnan jöttem, vagy hová tartok, de az a hely ... Ott találtak rám. - ismerem el, de hamar el is hallgatok. Nem tudom miért mondtam pont neki el ezt. - Bocsánat...
- Semmi baj. Nyugodtan mesélj magadról, kíváncsi vagyok. - mondja, mire nagy szemekkel pislogok rá.
- Igazából csak ennyi van...
Leülünk egy pokrócra amit hozott. Én folyamatosan a vizet figyelem. Próbálok emlékezni de nem megy. A kezem ismét fáj, mintha a csontjaim nem akarnának úgy maradni ahogy ... Fájnak, mert rég használtam úgy igazán a képességemet. De nem szabad, Rikiya nem tudhatja meg mi vagyok.

Későn megyünk csak vissza amit nem bánok, mert nagyon jól éreztem magam. Talán sose mosolyogtam annyit amennyit ma.
Mikor vissza megyünk a szobájába valami rögtön letámad mikor az ágyra ülök. Halk sikoly hagyja el ajkamat, majd csak elnevetem magam. Csak egy kis állat.
- Hát szia. Te meg ki vagy. - érek hozzá. - Ő a te kis kedvenced? - veszem kézbe a gekkot. - Nagyon édes.


Hentai Chibi2012. 07. 27. 22:54:40#22494
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ echiko91-nek


Álmomban újra átélem a múltamat, legalábbis ami emlékem megvan. A parton fekszek, meztelen testemet a hideg víz mossa. Érzem a hullámokat, hol ellepnek valamennyire, hol vissza húzódnak, majd újabbak jönnek.
Testem kissé libabőrös.
Magamnál vagyok, de valahogy mégsem. Egy puha kéz ér hozzám, szemeimet nehezen kinyitom. Egy nő alakja jelenik meg előttem, aggódó arca. Valamit a kezébe vesz, majd beszél.
Hamarosan pedig még több ember és egy új hely.

Kissé rémülten riadok fel. A szoba még sötét, de nem kórház ahova akkor vittek. Ez másabb, talán otthonosabb lenne rá a legmegfelelőbb szó. Körbe nézek. Puha ágyon fekszek jól betakarva. Homlokomon hideg borogatás. Talán ezt éreztem álmomban, de nagyon kellemes érzés volt.
Szinte lehűtötte teljes testemet.
És az ágy szélén ott fekszik ő. A földön van, de az ágyra dőlve. Arcát nézve halvány mosoly fut végig arcomon. Rikiya ... Köszönöm! Finoman érek bőréhez, hogy megsimítsam arcát.
Igazán kedves ember, nem hittem volna valakiről ezt fogom gondolni. De ő tényleg az.
És mivel ő itt van ezek szerint haza vitt, magához. És ő ápolt? Lehet ilyen kedves egy ember velem? Ezek szerint igen. Különös ...
Visszadőlök a párnára és úgy alszok vissza. Még egy kicsit pihennem kell, az elmúlt napokban nem aludhattam nyugodtan. Most végre kipihenem magam, hiszen mellette biztonságban érezhetem magam.
Különös ... Még sehol sem éreztem ezt, hogy nem kell rettegnek attól, bántani akarnak majd.
Pár óra múlva kelek csak fel, akkor már nem tudok vissza aludni, de ő még mélyen alszik. Nem csodálom, biztos sokszor kellett borogatás cserélnie, hisz egész testem szinte lángolt.
Óvatosan kelek fel, őt ne ébresszem és úgy indulok felfedezni az új helyet. Csontjaim már nem fájnak és lázam sincs szerencsére. Szép hely... Mindent körbe járok. Aztán kimegyek az udvarra.
A nap már most szépen süt, minden olyan kellemes. Halvány mosoly fut végig arcomon és kiülök a hintaágyba.
Lassan hintázgatok és csak kicsit. Élvezem, hogy a nap simogatja bőrömet. Szemeimet kissé le is hunyom.
- Szia. - erre kissé megrettenek és bal kezem vált át tőrre, de ahogy megpillantom Rikiya az megnyugszok és visszaalakítom. Mivel ez a kezem úgy volt mellettem ezt a váltást nem is láthatta szerencsére. Ha tudná, talán soha többé nem akarna látni, vagy gonosz lenne velem.
- Szia. - nézek fel rá, immáron nyugodtabban. Leül mellém.
- Megijesztettelek?
- Csak egy kicsit. - felelem és lehajtom fejem. - Bocsánat, hogy gondot okoztam ... - hebegem
- Ugyan. Már jobban vagy? - érdeklődik. Fejemet finoman a vállára döntöm és úgy nézem a kék eget.
- Már jobban. - felelem röviden. És mivel jól vagyok, azt hiszem nem is zavarok tovább. - Tényleg nagyon köszönöm. Igazán kedves volt tőled, hogy segítettél. - Azt hiszem én ... Nem is zavarok többet ... - mondom ki amit gondolok és fel is állok. Lépnék, de hirtelen megfogja a kezemet.
- Nem zavarsz. - jelenti ki, mire meglepődök. Tényleg nem zavarom? Nem is tudom hirtelen mit mondjak. Érzem, hogy elpirulok ettől a két szótól. "Nem zavarsz." Újra és újra végig játszódik fejemben. Miért mondta ezt? Mit gondolhat ő rólam? Nem értem, összezavar ... És valahogy kezdem megkedvelni őt.


Hentai Chibi2012. 07. 18. 19:27:45#22259
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ echiko91-nek


 Ismét eljön a nyomorúságos nappal után az éjszaka, de a helyzet még mindig változatlan. Egy távoli fa tövében ücsörgök, megerőltettem magam, szinte nincs olyan csontom, ami ne fájna.
De minden rendben, mert ha rossz az csak azért van, mert rég használtam a képességem. Hamarosan viszont minden rendben lesz, csak idő kérdése.

Hátamat a fának döntöm, és fájó karom fogom. Az égen fent ragyog a hold, a csillagok. Olyan csodálatos. De én ... Egyedül vagyok, nincs mellettem senki, nincs is senkim. Ilyenkor nagyon magányosnak érzem magam mindig.
Nem mehetek sehova, nincs helyem ebben a világban. Akkor mégis mit keresek itt? Hogy kerültem ide?
Volt valaha családom? Mikor születtem és hol? Sok a kérdés, de még mindig nincsenek rá válaszok. Egy nap, talán majd emlékezni fogok, de addig valahogy még boldogulnom kell.
Egy pillanatra veszem csak le tekintetemet a csillagos égről és meglátom a tegnapi fiút közeledni. Rémület lesz úrrá rajtam és nem tudom hirtelen mit is tehetnék. Hátrálnék, de a fa már így is mögöttem van. Kezem kissé remegni kezd. Mit akar ő tőlem?
Csak jön, egyre közelebb és közelebb, félelmem pedig csak nő. Nem akarom, hogy ide jöjjön, köszönjön, szóba álljon velem. Csak hagyjon egyedül, ahogy a többi ember is tette ezt. Ne vegyenek észre, éljék a kis életüket boldogan, amíg lehet. Hiszen egy nap meghalnak, mindenki meghal, de én nem.
Valamiért én nem tudok és soha nem is fogok. Úgy érzem el vagyok átkozva. Nem szerethetek, nem halhatok meg, egyszerűen nekem még élni is vétek.
Szinte már ott van előttem és én felállok, kezeimmel a fa tövét fogom. Kissé remegek is a félelemtől. Nincs ami most megnyugtatna. Már csak pár lépés, de én a fa mögé állok, onnan figyelem őt.
A külseje nem szokványos, más mint a többiek. És nem is néz át rajtam. Miért?
Miért nem képes csak úgy elmenni mellettem, mint más? Miért jön ide megint és keres engem?
- Szia. - köszön kedves mosollyal az arcán. Csak nézek rá gyanakodva. Mit akar ez itt? Rikiya ha jól emlékszem.
- Sz... Szia. - köszönök kis habozás után. De továbbra se veszem le róla a tekintetemet. Félek, hogy mi van ha bántani akar.
- Tessék, ezt neked hoztam. - nyújt felém egy nyalókát. Picit oldalra biccentem a fejemet. Ezt mire véljem? Az emberek néha nagyon furcsák ... Na de ennyire?
- Te miért nem ... - kezdem el, de el is hallgatok és egy pillanatra azon kezdek el gondolkodni vajon megkérdezzem e tőle. De végül egy mély levegő vétel után újra bele kezdek. - Te miért nem nézel át rajtam mint a többiek és mész el minden szó nélkül mellettem? Miért akarsz velem beszélgetni? - arcán mosoly fut végig amin még inkább meglepődök és leül a fa tövébe, ahol előbb még én voltam. Kicsit érdeklődve nézek rá.
- Nem is tudom. Mert úgy érzem van benned valami, valami különös és szerethető. - feleli, ami meglep. Bennem szerethető? Így gondolja? Óvatosan ülök le mellé, ismét felém nyújtja az édességet.
- Köszönöm. - fogadom el tőle, de le is hajtom hamar a fejemet. - Tényleg így gondolod? - erre bólint. - Még senki sem mondott ilyet nekem. - de nem rá nézek, hanem ismét a csillagos eget bámulom.
- Ez hogy lehetséges? - érdeklődik. Először úgy gondolom felesleges bármit is mondanom, végül megint csak hozzá szólok és felelek neki.
- Mert senki sem vett észre soha. - felelem halkan, kissé szomorkásan. Néha jó lett volna, de talán mégis így kell lennie, hogy egyedül legyek. Hiszen senki sem értené meg mi is vagyok én ...
- Mindig egyedül vagy? - erre bólintok és felhúzom térdeimet, átkarolom és úgy nézem az eget. - Miért?
- Már mondtam. Senki sem vesz észre. - sóhajtok.
-  De valakid csak van..
- Senkim, én egyedül vagyok. - jelentem ki. Pedig néha jó lenne egy család, ahova tartozhatok, ahol szeretnek engem. De én nem kellek senkinek, engem senki sem szeretett soha.
- Értem. - majd néma csend telepszik ismét közénk. Ő sem szól, én meg aztán pláne nem. Ha most látnék egy hulló csillagot biztos azt kívánnám legyek átlagos ember és ne szenvedjek emiatt a hülye képességem miatt.
Percek telnek el és én óvatosan felé fordítom kicsit a fejem. Nem tűnik veszélyesnek és beszélget is velem.
Az eget nézi, szájában a nyalóka. Valamin gondolkodna? De min? Néha olyan furcsák az emberek és én annyira nem értem őket. Egy nő segített nekem, mások kísérletezni akartak rajtam, sokan észre sem vesznek és vannak akik bántani akarnak. De ő mit akarhat?
Fiatalabb mint én az biztos, de nem sokkal. De egész helyes...
Nem sokáig elmélkedhetek, mert felém fordul és tekintetünk találkozik. Csak elfordítom a fejemet. Óvatosabbnak kellett volna lennem, most tudja őt néztem.
- Keveset beszélsz... - erre vállat vonok. Van ez így. - És mindig olyan szomorú vagy. Miért? - érdeklődik tovább. Nem szólok, csak az eget nézem. Mit mondjak neki.
- Az emberek olykor szomorúak. - jön az egyszerű válasz, amit már egyszer mondtam neki. - Ha nincs kivel és miről beszélni, akkor felesleges megszólalni.
- Értem. - bólint. Majd mintha megint egy kérdésen agyalna. Mit akar még tudni? Így is túl sok mindent mondtam neki. - Történt valami, hogy ennyire szomorú vagy? - erre mit is mondhatnék? Régóta vagyok ezen a világon, talán régebb óta mint amire emlékszek és amit feltételeznek rólam. Ki tudja mi történt velem.
- Semmi. - állok fel megrázva a fejem. - Nem történt se... - hirtelen járja át testem egészét egy erős fájdalom. Minden csontom, mintha feszülne, vagy épp el akarnék törni.
Belülről mintha égnék, érzem a forróságot, ami erősebb mint a láz és egész testem átjárja. Testem összerándul egy pillanat alatt, majd már csak azt érzékelem, hogy kezd minden elsötétülni, végül érzem lábam se tart már.
Azt viszont érzem nem koppanok a talajon mert Ő megtart engem, de onnantól kezdve teljes a sötétség.


Hentai Chibi2012. 06. 26. 21:40:33#21737
Karakter: Hone Senshi
Megjegyzés: Rikiya-nak ~ echiko91-nek


 A napok olyan unalmasak és egyhangúak. A hold jön és megy, akárcsak a nap az égen. A csillagok hol fent ragyognak, hol nyugovóra térnek, mikor lejár az idejük. 
Az emberek is ilyenek. Nappal rohangálnak, olyanok, mint a hangyák.
Este meg ki ki szórakozni megy, a többiek korábban térnek nyugovóra, de van akik később. Akadnak, akik este mennek dolgozni. De ez nem sokat változtat a dolgokon. Hol teli az utca, hol pedig üres.
Nappal vidám diáklánykák hangja hallatszik, kik az iskolába sietnek. Később vidám gyerekek nevetgélése kik játszanak.
A szülök " Csak óvatosan!" kiáltásai és egymással való vidám csevejei. Ahogy pedig telik az idő és jön a késő délután, már a szerelmesek is megtöltik a parkot. Kézen fogva, ölelkezve sétálnak, csókokkal halmozzák a másikat felelőtlen "szeretlek"-ekkel vegyülve.
Aztán eljön az éjszaka és minden kiürül, és én itt maradok egyedül. Nincs hova mennem, nincs kire számítanom, egyedül vagyok ebben a világban.
Mert nekem senkim sincs.
Nem emlékszek a családomra, nem emlékszek semmire sem, pedig szeretnék. Nincs múltam és talán jövőm sem lesz, csupán a jelennek élek és igyekszem nem feltűnő lenni az emberek közt.

A park most is csodás. Csak ülök az egyik padon és figyelem mit csinálnak a boldogok. Gyerekek rohangálnak, szerelmesek ölelkeznek, nagymamák etetnek galambokat vagy épp kötögetnek.
Idős férfiak sakkoznak, osztanak meg egymással régi háborús élményeket. Egy anyuka öleli síró kisfiát, aki elesett a biciklijével és felhorzsolta a térdét.
Furcsa, hogy ők képesek vérezni, sebeket szerezni.
Nekem ez miért nem megy? Ha eltöröm valamimet nekem miért nem marad úgy mint nekik? Az én sebeim miért tűnnek el és az övéik miért nem? Ha megvágják magukat vérzik, de enyém miért nem?
A szél fúj kicsit, fekete ruhámat megigazítom. Csak némán figyelem, hogy távoznak emberek és jönnek mások a parkba. Van akit mindig itt látni, de olyan is akad aki ritkán jár le.
Én bezzeg mindig itt vagyok, egyedül és azon agyalok ki is lehetek én. De csak nem megy. Pedig próbálkozok, de ezek szerint nem eléggé. A sikertelenség pedig elszomorít. Gondolataimba merülne merengek a nagy semmibe.
Élnek még a szüleim? Mikor születtem és hol? Vannak testvéreim? Ők milyenek? És én miért vagyok ilyen? Olyanok mint én?
Gondolataimból csupáncsak az zökkent ki, valaki leült mellém. Mi? De senki sem szokott mellém ülni.
Egy pillanatra a fiú felé fordulok. Érdekes. Igyekszem többet tudomást sem venni róla, de érzem figyel engem.
- Szia. - hallom meg hangját, mire először nem is óhajtok semmit sem mondani. Kérlek csak menj innen. Majd egy pillanatra mégiscsak felé fordulok.
- Szia. - köszönök neki vissza. Most már hagyj békén, ne is szólj hozzám, sőt menj tovább te is mint a többiek.
A szél fújni kezd, lágyan simogatja bőrömet és kócolja hajamat. Félre simítok pár kósza tincset arcom elöl. Ahogy elnézem ma sem lesz eső.
Azt valahogy nem éppen szeretem.
- A nevem Rikiya Chishu. - szép neve van. Talán azt várná, mutatkozzak be? Miért kell a hosszú csendet mindig megtörni? Miért kell mindig hozzám szólnia? Én nem szeretnék látható lenni az emberek számára, nem akarom észre vegyenek és barátkozzanak velem.
- Hone Senshi. - mondom választott nevemet. Mivel azt nem tudtam ki vagyok, így kellett valami név.
- Szép név. - jegyzi meg, majd ismét újabb kínos csend jön. Már akinek ez az. Nekem csak azért mert néz engem. Nem mindig, de sokszor rám irányul tekintete és emiatt borzasztóan zavarban vagyok.
- Gyakran lejársz ide? - kérdésére csak bólintok. Hanyagolj létszi. Nem akarok feltűnést kelteni, csak egyedül szeretnék lenni ... Kérlek.  - És mindig ilyen szomorú vagy? - kérdésére csak nagyot nyelek. Most erre mit mondjak. Nem válaszolok, csak felállok. Azt hiszem ideje mennem. De még utoljára felé fordulok.
- Az emberek olykor szomorúak. - ezzel ott is hagyom. Más helyet keresek magamnak, míg leszáll az est.

Ahogy az óra éjjel tizenegyet üt, úgy a legtöbben, akik még itt voltak eltűnnek. Fél óra múlva még inkább kihalt a hely és mire az éjfél közeledik, már csak egyedül vagyok a parkban.
Mély levegőt veszek és kezdetét veszi a gyakorlásom.
Kedvemre irányítom csontjaimat. Hol tör lesz belőle, hol hosszabb kard, vagy épp hegyes tűszerű ujjaim lesznek csontból. Elég szórakoztató, bár egy idő után fárasztó és olykor fáj is.
Az egyik fán gyakorlom a mozdulatokat. Mivel nincs jobb dolgom így támadásokat. Muszáj ezt tennem, mert ha sokáig nem használom, akkor fáj mikor ismét alakítanom kell csontjaimat.
Emlékszem még mikor először törtem el valamimet is.
Piszkosul fájt és ez az érzés csak erősödött, majd megszűnt és mintha mi sem történt volna csontjaim ismét egyben voltak.
Furcsa érzés mikor elütnek, eltörik a nyakad, hallod, ahogy a gerinced roppan, de pillanatok alatt helyre jössz és el kell tűnnöd, nehogy meglássanak éjszaka, mert akkor rájönnek micsoda szörnyeteg is vagy.
Én így élem napjaimat. De remélem egy nap majd nem kell bujkálnom senki elöl sem.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).