Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

ef-chan2017. 08. 12. 00:38:04#35212
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: Nanaminak


Vallomásos vállalásomra csend a válasz Kívül. A fejemben viszont érzem azt az érzelmi fortyogást, kavargást, amit benne szültek szavaim. 

- Furcsa ezt hallanod... nem igaz? - próbálok rá olyan őszintén mosolyogni, amennyire csak képes vagyok, miközben szorosan fogom a kezét.

- Shiroyume... - szipog, s nem csupán érzelmei, maga is szinte ledönt a lábamról, ahogy nekem csapódva átölel. Megugrik a pulzusom, s furcsán zubog a vérem ebben a materializálódott formámban. Nem vagyok igazán hozzászokva. Le is dermedek egy pillanatra, s kissé kábán, lassan ébredve viszonzom az ölelést. Túláradó érzéseink - az enyém? az övé? leginkább mindkettő - késztetik ki belőlem a mozdulatot, fejem lejjebb hajtva fúrom orrom a tincsei közé, s számomra megnyugtatóvá vált illata hatására apró csókokkal becézgetem némán, magamban még elemezve, feldolgozva ezt az új mégis ismerős érzést.

- Szebb szavakat aligha hallhattam volna... - súgja halkan, felpillantva rám komoly, de csillogó, nagy szemmel. Ez a tekintet az, ami végül meggyőz, hogy nem tévedtem, jól döntöttem. Rég nem érzett kiegyensúlyozottság terjed szét minden porcikámban, eltelítve. 

Ezért is vagyok képes lágyan megfeddni örömkönnyeiért: - Így is bármit hangoztatok, legyen az kedves és szép, vagy sötét és durva, mindig könnyeket csalok elő belőled.

Különös dolog az emberi könny. Elgondolkodom rajta, miközben elmélkedőn emelem fel pár tincsét, belemerülve a látványba, hogyan fújja ki ujjaim közül hajszálait a szél. Ugyanígy veszi majd el tőlem fokozatosan az idő. Fájni fog. Ürességet hagy. Ugyanakkkor... csodás emlékeket. Hiszem.

Megkönnyebbülés fut végig rajtam. Kayonak igaza van. Félek, de nem futhatok örökké, nincs értelme. Még egy magamfajta démon sem képes elfutni a saját érzelmei elől.

- Gyere, induljunk. Előttünk az egész nap.


* * * 


A hazaút csendje jótékony hatást gyakorolt rám. A korábbi bús gondolatok helyett ezernyi enyhén sajgó, de boldog emlék jutott eszembe, sok olyan ember, akinek az álma szép volt, és örömmel töltött el, ahogy láthattam, fokozatosan beteljesül. Tény, hogy volt sok olyan álom is, amely fantasztikusnak tűnt, végül mégis romba döntötte a tulajdonosát, s mély sebet ejtett rajtam, de nem tehettem semmit. Ha mégis fel akarnék róni magamnak valami hibát, hát az az volt, hogy kiválasztottam őket.

Mindig is tudatában voltam ennek az igazságnak, de azt gondoltam öntelten, hogy tehettem volna ellene, ha igazán igyekszem. De ez nem igaz. Épp olyan elkerülhetetlenül a végzetük része volt bukásuk, ahogy kettőnké is az, hogy kialakított kötelékeink egyre inkább összekuszálva vonzzanak minket egyre közelebb egymáshoz.

Mert minden létező hajlamos összetéveszteni a sorsot a végzettel. A sorsot irányíthatja, befolyása lehet rá, de akárhogy változtat a sorsán, a végzete akkor is utoléri. Akármit hoz a sors, találkoznia kell azzal, akivel végzete találkozni, s akármerre kalauzolja is sorsa, mindig ott lesz, azon a helyen, ahova a végzet rendeli. Épp csak ez bonyolult szövet, sokkal bonyolultabb, minthogy akár saját magam felfoghatnám működését, és felfejthetném eredetét. Egyetlen dolgot tehetek, ahogy ugyanezt az egyetlen dolgot teheti minden létező, talán még maguk az istenek is: engedelmesen vagy küzdve ellene, de láncszemeivé válnak a világ egyetlen nagy, közös végzetének.

Ahogy belépünk a házba, duplán önt el az érzés - fizikai és szellemi síkon - : hazaértem.

- Mondd csak, mit beszélgettetek reggel Kayo nénivel? - töri meg a békés csendet Nanami, öntve magának egy kevés teát, mikor már beljebb vonultunk. A kérdésre hirtelen úra átfut rajtam minden, amin eddig gondolkodtam, és hát... fogalmam sincs, hogy fogalmazhatnám ezt meg, zavarba is jövök kissé.

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod - visszakozik kissé. 

- Nem az, hogy nem akarom… a néni… nos… szóval... - több mint bonyolult a dolog, nem is találom a szavakat, kínomban kivörösödve. Mellém lép, s a kezemre kulcsolja a kezét.

- Édes vagy, amikor ilyen arcot vágsz - nevet fel. Óhatatlanul is fintorogni kezdek. Most komolyan egy kis süldő csinál belőlem, hozzá képest igazán vén szamárból hülyét?

- Tudod - kezd beszélni, valóban megadva a lehető legtisztább esélyt arra, hogy dobjam az eredeti kérdést. -, életemben először érzem magam boldognak a szüleim halála óta. Habár imádtam a nagyit, a fényt, azt az erőt, ami újra szívből jövő nevetésre késztethet, sosem tudta megadni. És nem azért, mert nem próbálta vagy mert én nem szerettem őt eléggé. Egyszerűen így alakult, így hozta a Sors. De amióta velem vagy… az a szürke érzés, az a ködfátyolos érzés kezd eltűnni, és azt érzem, az űrt, amire azt gondoltam, sosem lehet eltüntetni, te teljes egészében betöltöd. Az érzéseid, a felém mutatott oltalmad és szereteted keltett engem újra életre, pedig a halálba vágytam. Most nincs olyan perc, amit ne akarnék az életben tölteni, és ennek te vagy az oka. Melletted szeretnék lenni, érezni akarom a kezed, illatod, hallani érzelemmel átitatott szavaid. Shiroyume… én teljesen és óhatatlanul beléd szerettem.
S ezek az érzések túlnőnek az övéin, most először tisztán csak saját magam érzem, mert mindent elnyom bennem belőle saját magam túltöltődése. Annyira igaz, amit kifejezni próbálok, mint az, amit ő kommunikál felém minden lehetséges módon: - Nanami… - torpanok meg megszédülve. Olyan rég borult ilyen ködös kábulat az eszemre. - el sem tudod képzelni, mit jelent ez a számomra - én is csak töredékét vagyok képes elmondani az emberek szaván. - A szavaid mélysége… Nekem, aki egy démon szerepét tölti be, és a világon már annyi fájdalmat és halált látott. Annyiszor okoztam már csalódást, és én is annyiszor csalódtam. A fájdalom sok ezer év alatt észrevétlenül is szétszaggatott, olyan kínok láncát rótta rám, amiből nem szabadulhatok. Viselnem kellett minden nap minden percében, és a szörnyű tehertől nem volt menekvés. Mindig egyre nehezebbek lettek,  és mikor azt éreztem, most végre levehetem őket, a duplájára nőttek. Bilincsbe vertek… szoros béklyóként ragadtak rám, leégetve rólam minden emberi érzést, eltorzítva olyanná, akivé akartam válni - szeretettel telin simítok a füle mögé pár kósza hajtincset, de ahogy tekintetem, úgy ujjaim is elkalandoznak nyaka íve felé. Ő az első, akinél eddig nem a megszokott minta zajlott, nem lelkesedtem érte, az egész feladatért, az egész csak muszáj volt, mégis megkedveltem, s minél inkább megkedveltem, egyre nagyobb nyugalmat éreztem belül, még ha emiatt viaskodtam is magammal a múlt mély sebei miatt. Szeretném ezt is elmondani neki. Hogy hiába vagyok igen konok, nekem is sokat jelent ő. - De tudom, hogy te leszel az, aki mellett megpihenhetek. - Igen, ez a leghelyesebb kifejezés. - El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok érte… és … mennyire szeretlek érte. Nem tudod, hogy ez nekem a mindent jelenti… te magad a mindent jelented nekem. A tested, a lelkes, az, hogy itt vagy. Az életed. - A letapadt traumák feltörnek újra, de végre képesnek érzem magam arra, hogy kiköhögjem őket, hogy újra megtanuljam, ami a legfontosabb egy álomdémon számára- számomra legalábbis mindenképp ez a legfontosabb - : bízni választottjában.

Arcomra simít: - Gyere, menjünk el sétálni… olyan gyönyörű itt minden. Ránk vár még a legapróbb kavics is. 

Egész lénye gyermeki lelkesedés. Bájos. Követem, mert lelkem törékeny, megtépázott pillangója számára most ő az éltető fényforrás, mely visszautasíthatatlanul vonz magához.


* * *

A nap még a megszokottnál is gyorsabban telt. Nem is emlékszem, mikor sétáltam és beszéltem ennyit csak úgy, mindenféle munka nélkül. Valahol érthetetlen mégis lenyűgöző, milyen jól megérthetjük egymást annak ellenére, hogy évezredes “generációs különbség” tátong kettőnk között. Mégis épp olyan szórakoztató és bájos számomra kis meséje gyerekkori félelméről, mint neki az enyém Thomas Cromwellről, akinek odaadása lett a veszte VIII. Henrik udvarában.

Igaz, még mindig akadnak dolgok, amelyekről egyszerűbb nem beszélni. Túl sok olyan titokba látna bele, amit emberként nem tudhat. Nem is feladata tudni, és biztos vagyok benne, hogy boldogabb, hogy elhiszi, a világ szabadon működik úgy, ahogy. Különben is, a túl sok tudás is csak nyomorba dönt, láttam ezt is.

Az idő viszont hűvösödni kezd, ideje visszatérnünk szállásunkra.

- Gyere, menjünk be, már eléggé lehűlt a levegő. - Nem szívesen zökkentem ki gondolataiból, mert olyan átszellemülten nézi a tó tükrét, de nem szeretném, ha megfázna. - Ha magadtól nem jössz, esküszöm, becipellek.

Nem mintha fenyegetésem olyan félelmetes lenne, de célt ér: - Megyek már - kiáltja, s besorjázik mellém.

- Nem vagy éhes? - kérdezek rá, ahogy beértünk. Nekem nincs szükségem ételre, de neki igen.

- Nem, köszönöm - rosszallom, de egyelőre nem szólok, majd trükkösen belé diktálok valamit, helyette most csak hallgatom a kifogást. - Azt hiszem, folytatom a kirakodást. Annyi mindent hoztam, hogy jelenleg azt sem tudom, hová rejtettem el a fürdőszobai kellékeket, a pizsamámat, ilyesmi. Szóval előkeresgélem. És, ami a legjobb, neked is pakoltam be, még mielőtt azt hinnéd, hogy az a rengeteg bőröndben lévő holmi csak az enyém.

- Nekem? - lepődöm meg.

- Igen. Emlékszel, mikor még régebben elmentünk vásárolni? A te ruháidat sem vettük meg hiába, olyan jól álltak, szeretném, ha hordanád őket. Ezzel majd beolvadhatsz az emberek közé.

- Főleg, hogy fél órás buszútra vagyunk a városkától. Muszáj lesz? - Nem vagyok oda a mai divatért, olyan… szokatlan, épp ezért kissé kényelmetlen. De hiába protestálok, tekintete elárulja, hogy hajlíthatatlan. Sóhajtok egy rövidet, majd bólintok. Felesleges erőlködnöm, úgyse fog belőle engedni…

Győzedelmesen indul a szobája felé. 

Szétnézek, mivel foglalhatnám el magam, de időm sincs találni semmit, csattanás metszi keresztül a levegőt. Tempósan iramodok a hang irányába, mert az Nanami szobája felől jött, ráadásul a lány sikoltása követi. De ahogy nekem csapódik, s látszólag az ijedtségen kívül komolyabb baja nincs, megnyugszom. Hátán végig simítva törekszem is átadni ebből a nyugalomból valamennyit neki is.

- Valaki van bent… furcsa zajt hallottam - szakad fel belőle a riadalom.

- A ház már igen csak öreg, biztosan a szél volt. Megnézem - nyugtatom és egyben érzékeltetem, amíg lát, nincs oka félelemre, van egy saját bejáratú, természetfeletti erőkkel megáldott házidémona.

Benyitok a szobába, és felkapcsolom a villanyt. Nanami mögöttem jön, de nekem nyomódik azonnal, ahogy kis pukkanással megadja magát a villanykörte. Mint valami ritka rossz horrorfilm. Épp csak én tökéletesen látok a sötétben is.

- Nem látok senkit sem… - állapítom meg, de azonnal rám cáfol a szoba, mert kaparászás nesze metszi keresztül a pillanatnyi csendet. Elmosolyodom. Vendégünk igazán kis huncut. 

- Az élőlényeknek, főleg a macskáknak hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy úgy surranjanak be a házba, hogy senki ne vegye őket észre. Gyanítom, új vendég… vagy esetleg lakótárs érkezett hozzánk. Szerintem nincs mitől tartanod.

A cica még pici, aranyos szőrgombóc gyönyörű, kék szemekkel. Talán szégyenletes, de ennyi évezreddel a hátam mögött sem tudom, milyen fajta lehet, nem értek különösebben hozzá.

A rettegésnek viszont nyoma sem marad: - De édes! - kiált fel Nanami teljesen lenyűgözve, és már oda is van a kis betyárért. - Jajj, nézd, milyen helyes tappancsai vannak. És a fülei… óóó istenkém, de édes.

Megmosolygom lelkesedését, mert ő épp olyan édes most, mint a cica, aki elszalad előle. 

- Lehet, ő jobban megijedt, mint én - néz utána Nanami. 

- Minden bizonnyal - válaszolok szorgosan, de igazából már nem érdekel a macska. Csak őt nézem, törékeny, kedves alakját, nagy, csillogó szemét, amely az enyémbe fúródik, s azt hiszem, nincs szüksége arra, hogy szó szerint kivetüljön minden érzelmem belé, anélkül is érzi, hogy valami motoszkál odabenn.

Mert egyszerűen földöntúli látvány, ahogy alakja kirajzolódik a holdfényben. Épp mint egy istennő.

Erőteljes vágy kerít hatalmába, s mintha csak a Hold babonázott volna meg, lépek hozzá egyre közelebb. Szinte a bőrömön, az ujjaim hegyén érzem szívverése hevességét, a vér zubogását az ereiben. Olyan eleven, olyan ártatlan, olyan… 

Bizsergés szalad végig a sejtjeimen, ahogy ujjaim magukba szívhatják arca melegségét egy simítással. Ez azonban már nem elég. Lassú, mégis határozott mozdulattal hajolok előre, s ajkaim az ajkaira nyomva invitálom finom, lassan mélyülő, felforrósodó csókra.

Nincs benne visszakozás, apró kétely, semmi zavaró tényező, sokkal inkább rezonál, válaszol, felerősíti vágyaim azzal, hogy körbeöleli a nyakam, hogy viszonozza a csókom, hogy egész közel simul. Mohóság kezd növekedni bennem, s engedve az érzésnek, siklatom két tenyerem a derekára, egyik kezem végigsiklatva fel-le a gerince vonalán. 

Finoman elhajolok a csókból. Nem biztos, hogy itt az ideje ennek az egésznek, hiszen még csak reggel jutottam elhatározásra.

- Érints meg… - súgja megérezve visszakozásom talán, de ennyi elég, hogy a felbukkanó kétségeim elpárologjanak. Könnyedén emelem fel, még emberi viszonylatban sincs komoly súlya, számomra pedig egészen olyan, mint egy tollpihe. Épp ezért teszem óvatosan az ágyra, véletlen se szeretnék ártani neki. Még ha tulajdonképp fel akarom falni. Apró csókokkal halmozom el, végigkövetve a tarkójánál a nyaka vonalát. A kedvenc részem, abszolút egyet tudok érteni a japánokkal, akik szerint az egyik legerotikusabb terület egy nőn.

Ujjaim sem pihennek, felfedező cirógatással furakodok ruhája alá, halk sóhajjal adózva a puha bőr ínycsiklandó érintésének. Fokozatosan haladok egyre feljebb, köldökén elidőzve egy darabig, kiélvezve halk sóhajainak lágy dallamát. Csipetnyi feszültség furakodik közénk. Megmosolygom magamban, mert nem csak az öv, én is hasonlóan izgulok, pedig egyáltalán nem az első eset, hogy engedek az érzéseimnek, és beleszeretek a tulajdonképpeni “táplálékomba”. 

Csókokkal igyekszem oldani mindkettőnkben az újdonság stresszét, bizalmat építve, hangulatot teremtve ahhoz, hogy kibonthassam ruhájából. Az anyag susogva siklik le róla, s egy pillanatra felegyenesedem, hogy végignézhessek rajta, magamba szívva látványát. Arca szűzies zavartól rózsás, ajkai sóhajainak utat engedve résnyire nyitva, mellkasa hevesen emelkedik fel-le, szinte érzem, ahogy lassan libabőrössé válik majd az izgalomtól.

- Gyönyörű vagy… - vallom, mielőtt újra megcsókolnám, immáron sokkal szenvedélyesebben, mint korábban. A bátorság nemcsak bennem nő meg, benne is. Ahogy az én tenyerem, úgy az ő kezei is felfedező útra indulnak, s jólesően végigbizsergek, mikor az első ruhadarab finoman lecsusszan testemről, felfedve fizikai megtestesülésem ívelt, tónusos formáit.

Csaló vagyok. Szükségből csaló. Kibontakozó meztelenségünk nem egyenrangú, mert engem materializált formám is takar, beborít, még ha ő ezt nem is érzékeli, csak számomra marad egyfajta védőburok. Kárpótlásul minden tapasztalatom bevetem ellazításába. Fokozatosan szoktatom az érintéseimhez, ajkaim puhaságához, lépésről lépésre megismerve érzékenyebb pontjait, kiismerve reakcióit, ezzel és csipetnyit hatalmammal élve álomszerű izgatottság állapotába emelve, közben biztatva arra, tegye, amihez kedve van, érintsen, mert ugyanolyan jól esik nekem is, mint neki. Mikor ujjai már ismerősen játszadoznak tincseimmel, lejjebb hajolok, nyelvemmel kóstolva körbe kebleit. Mellbimbóival párhuzamosan válok gyönyörteli nyögései nyomán magam is immáron teljesen keménnyé.

Tovább ragad a vágy folyama, apró csókokkal haladok végig a hasfalán, átlépve az ágyéka vonalát. Intim csókjaimra lábai megremegnek, amire önkéntelenül is felpillantok. Érzem, hogy ő is szeretné, egész lüktet tőle a fejem, mégis önző vagyok, hallani szeretném.

- Ha nem akarod… - kezdek bele manipulatívan, s még hevesebben kapom meg, amire vágytam, mint számítottam rá. Mert szabályosan a szavamba vág határozottan. Olyan, mintha maga sokkal jobban tudná, mit szeretne, mint magam - talán így is van, még ha nem is szeretném, az eszem egy része még mindig szajkózza odabenn, hogy amibe fogtam, nem jó ötlet, sőt, a lehető legrosszabb, mégis…

- Én téged akarlak.

A heves kinyilatkoztatásra végigbizsergek. Nemcsak a szívem, az érzései a fejemben is beleremegnek. Ajkam kiszárad: szavai mellett teste is beszél, egész kitárulkozik, csakis engem várva. 

Nincs több kifogásom. A gonosz kis hang elpárolog a fejemből, hogy végleg az ösztöneimé legyen az irányítás. Birtokba veszem ajkait, kérésének eleget téve illeszkedve, hogy aztán egyetlen közepes lökéssel forróságába fúrjam magam. Teste megfeszül, miközben felnyög. Annyira csodálatos. Az emberi interakciók eme formája erőteljesebb élmény, mint a legcsodálatosabb álom, s ezt még egy hozzám hasonló álomdémon is kénytelen elismerni. Mert ez a csoda rám is hatással van. Elevenné tesz, még inkább meghatároz és összekapcsol vele: egész olyan, mint egy beteljesült álom.

Lassan mozdulok, egyik kezem a kezébe fonva. Szoknia kell méreteim, nekem pedig szűk forróságát. Ujjai keményen marnak a hátamba, annyira merev, feszes… Bódítón súgom a fülébe, hogy próbáljon lazítani. S hogy segítsem, ismét nyakára téved ajkam, becézgetőn csókolgatva finom bőrét. Érzem, ahogy fokozatosan felenged, teljesen és végérvényesen magába engedve. Részegítő. A képzeletbeli ritmus, amit követek, gyorsulni kezd. Bátran válok lendületesebbé, hiszen minden porcikám érzi, de még a fejemben is lüktet, hogy változik benne a kezdeti kellemetlen fájdalom gyönyörteljes élvezetté. Ezzel párhuzamosan mozdul maga is, észre sem veszi, de csípője enyhén megemelkedik, miközben lába is finoman kitámaszt, hogy ellentarthasson, miközben ujjai tovább marják hátam. Nem számít, az élvezet ugyanolyan hullámokban tör rám, mint rá. Testünk, hangunk, de még talán lelkünk is egybefonódik, egyetlen, izzadtságtól csillogó, szenvedélyes hullámzássá. 

Az orgazmus hirtelen csap le, igaz, fokozatosan épült bennem. Mégis, ahogy teste ívbe feszül, szorosabbá válik körülöttem, s magával ránt. Mélyről jövően, önmagamból kifordulva nyögök fel az elnyújtott pillanatba ragadva. a kábulat rajtam is marad annak ellenére, hogy finoman mozdulok, kihúzódva belőle simítva lábai közé, finom megremegésre késztetve, belevésve a szívébe a csodás élményt, mielőtt mellé heverednék a lélegzetem “keresve”. Ösztönösen fordul, a mellkasomra fektetve a fejét, és ránk húzva a takarót. Halvány mosoly telepedik az ajkaimra, ahogy átkarolom, és gyengéden megcsókolom ismét. 

- Szeretlek - súgja még, mielőtt hozzám bújva lehunyná szemét, s pillanatok alatt átlibbenne az álmok valódi birodalmába. Nem vagyok biztos benne, hogy hallotta-e még suttogó feleletem: - Én is. - Nem számít. A szavak lehetnek hazugok, de az érzelmeket nem lehet becsapni.


* * *

Amikor elzsibbadva megfordul, kicsusszanok mellőle. Tagjaim egész elmacskásodtak, de nem bántam egy percig sem a párna szerepét. Viszont a történtek után kivételesen magam is igénylek egy kellemesen forró zuhanyt. Halkan veszem be a fürdőt, csak folyatva a vizet magamra. Közben lehunyt szemmel végiggondolom újra a történteket, megemésztve és feldolgozva az érzelmeket, amiket a mai nap során átéltem. Azt gondoltam, talán majd felkavar, ha újra azon veszem észre magam, hogy túlontúl gúzsba kötöttem magam valakivel újra, de nem. Kifejezetten nyugodtnak és egésznek érzem magam. Mintha valójában mindig is ilyesmire lett volna szükségem, és most végre újra megadtam volna magamnak, ami jó ideje hiányzik és a helye sajog. 

Furcsán működöm álomdémon létemre…

Fürdés után új ruhákat, egy kellemes köntöst húzok magamra. Jobban preferálom ezeket a légies, könnyed ruhadarabokat, mint a mostaniakat még mindig, de majd ha Nanami felkelt, hogy boldoggá tegyem, megengedem neki, hogy válasszon nekem egy szettet azok közül, amiket bepakolt számomra. Addig viszont a kanapéra telepszem, felcsapva egy könyvet. Egész belemerülök a történetbe, s bár nem kerüli el a figyelmem, hogy a tegnapi kiscica valahonnan előgurul, nem mutatok különösebb érdeklődést, mikor mellém telepedik, csak a kezem simít végig rajta puhán kétszer, kifejezve felé baráti szándékaim. 

A fejezet halad előre, ahogy végigfuttatom tekintetem az újabb és újabb oldalak betűtengerén, mikor mocorgás üti meg a fülem. Zuhany csobogása, majd újabb motoszkálás. Nem sietek, megmaradok az olvasásnál, meghagyva az időt neki is, hogy végiggondolja a történteket, és összeszedetten, felébredve jöjjön elő. 

Csak a Jó reggelt!-re teszem le a könyvem, hogy rá pillantva szemtanúja lehessek  annak, ahogy elindul, vele szemben a macska, s természetes mód alakuljon ki az a baleset, ami: a cica szeleburdin Nanami lába alá szalad, mire szegény reflexből botladozva igyekszik kikerülni, kiesve az eredeti lépésritmusából, kezében egyensúlyozva egy apró tárggyal. Ám elvéti, s a tárgy kigurul a kezéből. Ahogy a levegőben zuhanva megcsillan, tekintetem elkerekedik, de minden hiába, még az én reflexeim sem ilyen gyorsak, mindketten csak nézzük, ahogy a tojás alakú gyöngy koppan a földön, majd millió darabra robban. 

Felpattanok, a szívem hevesen kalapál. Meg akartam halni, mégsem mertem széttörni, megtudva, mi lehet benne, most pedig… élni akarok! Milyen rossz vicc, hogy most törik darabjaira?

A tojás darabjai, mintha nem is szilárdak, hanem illanó folyadéktócsák lennének, elpárolognak, köddel borítva be a szobát, ahogy az emlék felrajzolja magát a levegőbe. 

Nem ismerem fel a helyet, valami folyosó talán, bizonytalan a kép, mert a helyiség egy rejtettebb részén állok - állt Urunk, akihez az emlék tartozik.

A helyiség másik felében két alak, akik valószínűleg nem látnak - látják Urunk. Valamiről beszélgetnek, de nagyon kell koncentrálnom, hogy elkapjam a beszélgetés foszlányait, azokból is csak annyit, amennyit az emlék gazdája meghallott akkor, mikor ez az egész valójában megtörtént.

- Kezd aggasztóan sokat kutakodni és kérdezgetni. Személye nem kívánatos többé közöttünk. 

Nem látom a beszélőt, de a ruhája alapján bizonyos, valami istenség, ahogy beszélgetőtársa is. Mi folyik itt? Kiről beszélnek? Rólam - Uramról? A félelem, ami eddig távol tartott az emléktől, eltűnik, helyette kíváncsi értetlenség köti  az emlékhez figyelmem. Fogalmam sincs, Nanami mennyit lát az egészből. Sosem volt dolgom ilyen emlékkel még egyedül sem, nem hogy más - egy ember - társaságában. Csak azt érzem, minden tizedmásodperccel egyre jobban magába szippant, s egész olyan, mintha én lennék a főszereplő, az én emlékemmé válna az, amit valaki más - Urunk - látott, érzett, átélt. Olyan részletek, olyan megértés költözik belém, ami nem a sajátom, mert sosem találkozhattam vele, tapasztalhattam, tudhattam. Mert hirtelen “megvilágosodom”, az első beszélő a Sors istene. Kinyilatkoztatása ridegsége az életekről való rendelkezés megszokott arroganciája. Számára természetes, hogy csettintéssel dönthet mások létezéséről megkérdőjeleződés nélkül. 

- Nem iktathatsz ki csak úgy egy másik istent. Felborulna az egyensúly - a másik figura is egy istenség, az Élet Körforgásának Őre. 

- Nem akarom kiiktatni, csak kivonni az egyenletből - folytatta a Sors istene. - Pontosan tudod, miért teremtettek anno az álom démonai, és miért hagytuk őket abban a tudatban, hogy ilyennek alkottattak, nyugodjanak bele. S ezért állítottuk melléjük a rémálmok démonait. 

Zörej kél, s a két alak szétrebben, ahogy az emlék is szertefoszlik elemeire, újra ködfelhőkké válva, hogy kavarogva újjáteremtődjenek. Egy új emlék máskor, máshol. 

Egy könyv felett görnyedek - görnyed Urunk -, a sorok élesen égnek az agyamba, amelyek nem a könyvhöz tartoznak, hanem a könyvbe csúsztatott cetlin állnak: “Minden isten születésekor tökéletlen, csak akkor teljesedhet ki, ha megtalálja a saját útját, és beteljesíti a saját vágyát, meglelve magában azt, minek az istenévé formálódhat.” 

 A kézírás ismerős, s gondolataimba beúszik az Igazság istenének arca, hogy el is fújja a szavakat és arcát is a forgószél, amely újabbat kavar az emlékek részecskéin, újabb eseményt vázolva fel.

Rácsok vesznek körül, hideg van, fázom, rosszul vagyok és végtelenül gyenge az éhségtől, szomjúságtól. Elborzadok. Mikor történt ez, Uram? Ezért tűntél el szó nélkül olyan váratlanul? 

A hirtelen fény bántja a szemem, ahogy valaki belép. Nem látom, a pupillám nem képes ennyire alkalmazkodni a változó feltételekhez, a fáklya fénye égeti a retinám, s mintha vele együtt égetné az agyam is. 

- Végül itt kötöttél ki - a szenvtelen megállapítás ismerős hangon cseng. Összerezzenek, ahogy ráeszmélek, ki az. Az emlék teljesen bekebelez, eggyé válok szereplőjével, ajkam nyílik, de nem a saját hangomon szólok.

- Azt hittem, segítesz nekem, elárulva az igazságot - hangom számonkérő, sértődött, csalódott. Azt gondoltam, az Igazság Istenében megbízhatok, mégis elfogtak és elárultak.

- El is mondtam mindent, amire kíváncsi voltál, de nem éltél okosan a lehetőséggel. Sosem kérdezted, akarnak-e neked ártani, csak az álomdémonokkal kapcsolatosan kutakodtál. Ott is felületesen - a hang továbbra is szenvtelen, s ahogy a szemem kezd hozzászokni a fényhez, lassan az arc körvonalait is kezdem kivenni. De nincs igazán szükségem gesztusaira - azok hiányára -, hogy tudjam, nincs benne sértettség, rosszindulat vagy bármi egyéb az irányomban, ami miatt el akarna veszejteni. 

- Mit kellett volna másképp tennem? - lehelem a kérdést megadóan, megtörten.

- Felmérni, hogy a tudás milyen veszélyekkel jár. 

- Milyen veszélyekkel jár? - passzolom vissza a labdát, mire halkan kuncog, mintha szórakoztatná későn jött álbölcsességem. 

- A tudás hatalom. A hatalom pedig ellenségeket szül. 

- De kit zavar, hogy többet szeretnék megtudni a saját fajtámról, akiknek az istene vagyok? - nem értem, nem látok tisztán. Én csak segíteni szerettem volna, segíteni azoknak, akik belefáradtak a munkájukba, megtalálni a módját, hogy mentsem fel őket. 

Elpirulok, a saját fejemben, amely most tele van Urunk emlékeivel, saját arcom képe idéződik fel. Minden bajt, amin keresztül ment, az én vágyam okozta volna? S a szenvedés, ami átjárta egész lényem, hogy nem válthatom valóra?

- Mindenkit - néz a szemembe az Igazság Istene, s tekintetében szánalom gyúl. Talán neki is fáj az igazság, amit most ki fog mondani? -, aki tökéletlenségben tartotta őket, aki tulajdonképp, bár isteni ranggal adományozott meg, ugyanilyen tökéletlen állapotban hagyott téged is. Aki tart attól, mi történik, ha erre végre ráébredsz, aki emiatt félti saját hatalmát féltékenyen, ismerve az istenek életének örök körforgását, amit szintúgy eltitkolt előled, elhitetve veled, hogy az istenek világa, szemben minden más lényével, örök életű.

Összekavarodik bennem minden, mégis halvány sejtelem kezd kirajzolódni bennem, miközben mégis ráförmedek frusztráltan, fáradtan, törődötten: - Miért nem beszélsz világosan? Miért nem mondod el egyenesen, mi folyik itt? Miért köntörfalazol talányokkal, mismásolsz dagályos fogalmazással?

Szelíden elmosolyodik. 

- Mert csak azt az igazságot fedhetem fel, amelyre rákérdeznek. Nem az én hibám, hogy még mindig nem érted erőm korlátozottságát, s nem tudsz jól kérdezni. 

Zavarba jövök, és elszégyellem magam. Érzem, hogy nem kigúnyolni jött, segíteni akar. Még most is, pedig minden bizonnyal ő is bajba kerül majd, érzem, ha kiderül, márpedig ha rákérdeznek, nem hazudhat…

- Sajnálom, hogy rád förmedtem. Kérlek, elmondanád nekem, mi az a titok, amit ha megtudok, talán ártani akarok azoknak, akik ezt tették velem.

Megkönnyebbülten sóhajt, mint a bűntől terhes lelkek a vallomás előtt. 

 - El. Így el. 

Leül törökülésben a cella rácsának másik oldalán, velem szembe kerülve, a fáklya a földre kerül, fél gőzzel égve tovább, félelmet keltő derengésbe borítva a cellám. 

- Emlékszel a mondatra, amit leírtam neked? 

Bólintok: - “Minden isten születésekor tökéletlen, csak akkor teljesedhet ki, ha megtalálja a saját útját, és beteljesíti a saját vágyát, meglelve magában azt, minek az istenévé formálódhat.” 

- Pontosan - nyugtázza a visszaidézésem. - A világban munkálkodó vágyak, legyenek azok emberekéi, állatokéi, növényekéi, vagy egyszerűen tárgyak, erők működési folyamatainak megfoghatatlan részei koncentrálódva istenkéket teremtenek. Ezek az istenkék nem rendelkeznek hatalommal, csak a lehetőséggel, hogy rezonáljanak e vágyakkal, felismerve, megértve őket, és törekedve kielégítésükre, teljessé téve a vágyakozókat. Ez a rezonáció akkor következik be, ha a potenciális istenjelölt beteljesíti legnagyobb vágyát, és az összecseng eme vágyak valamelyikével. Magam világ életemben az igazságra vágytam, tudni akartam, és mindig is hittem abban, hogy az igazság bár fáj, végső soron jót tesz. Ezért arra hajtottam, hogy kiderítsem a dolgok mögött rejlő igazságot, s mikor sikerült megértenem, hogy az igazság nem egyenlő a tudással, s ennek fényében változtattam meg a kutatásaim irányát, rezonáltam az igazság utáni vággyal, s találkozhattam azzal, aki a végzet szövetét szövi, s megáldott hatalmammal, istenné váltam. 

Azonban mi történik akkor, ha már létezik egy vágyra rezonált személy, egy isteni személy, de az új jövevény ugyanarra rezonálva ugyanannak az istenévé válik? Felmerül benned is, igaz? Ez a titok azon része, ami miatt ezt az igazságot minden álomdémon elől elrejtették, még előled is, “istenük” elől. Bár esetedben a vezető kifejezés a helyesebb, mert nem vagy isten. 

A válasz benne rejlik a mitológiában. Mindben szerepel valamilyen formában az égiek háborúja, az istenek cserélődése. A katolikus Lucifer lázadása, a görög mitológia harcai az istenek nemzedékei között, de ezt rejti a keleti vallásokban megjelenő többféle megtestesülés tana is, és sorolhatnánk. S valóban. Ha egy adott vágyra két istenné vált lény is rezonált, hatalmi harc alakul ki, ez lehet közvetlen, amikor a két isten megküzd életre halálra a pozícióért is, de előfordulhat az is, hogy a követőik útján, békésen döntik el a kérdést. Ha az új isten meggyőzi a követőket, és sikerül elérnie, hogy inkább hozzá forduljanak az adott vággyal, mint ellenlábasához, nyer, az ellenlábas pedig természetes mód elfelejtődik, s mikor utolsó követőjét is elveszti, jelentéktelenné válva, kiüresedve válik semmivé, az emlékezet nemlétébe száműzve, tulajdonképpen elpusztulva. Ez a rivalizálás kikerülhetetlen, egy vágynak nem lehet több istene, mert akkor felborulna a világ egyensúlya, különösen, mert vannak vágyak, amelyek a mai napig betöltetlenek, s lennének vágyak, amelyek borzasztó mértékben túltelítődnének, épp ezért képviselőik teljesen eltörpülnének, mint önálló személyek, önálló istenek. 

Ezért az istenek regnáló tanácsa úgy határozott, a vágyak teremtette potenciális istenjelölteket megtévesztik, álomdémonokká nevelték őket, arra tanítva őket, hogy saját álmaikat, vágyaikat háttérbe szorítva az emberek álmait valósítsák meg. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: kiiktatták javarészt a lehetőségét annak, hogy új istenek szülessenek, és követőik hitét is megerősítették anélkül, hogy maguk végezték volna el a munkát. Ráadásul a negatív vágyakból született istenjelölteket rémálmok démonaivá változtatták, akiknek feladatul, mintegy téves küldetéstudatul jelölték meg, hogy céljuk legyen tönkretenni álomdémon párjukat, miközben megfigyelik minden mozdulatát. Ők azok a kémek, akik jelentéseikkel voltaképp biztosítják, hogy egy álomdémon se juthasson közel ehhez az igazsághoz. Még te se. 

- Nem végezhetett valami jó munkát, hiszen most tudtam meg mindent - jegyeztem meg sötéten kuncogva.  

- Épp csak már nem kezdhetsz vele semmit. 

- Ki tudja?

Az emlékmassza újra kavarogni kezd, más idő, más hely, egészen más gondolatok. Már nem teljesen vagyok önmagamnál, hosszú szenvedés emléke bomlasztja az agyam, csupán egy apró gondolatba kapaszkodva őrzök még valamit józan eszemből. Még nem jött el az én időm. Még nem engedhetek a vágynak, hogy az enyészeté legyek. Még nem adhatom fel öntudatom utolsó morzsáit.

- Te még mindig itt senyvedsz? - a hang nem csupán a látomás miatt ismerős. Hitetlenkedve pillantok gazdájára, még ha az emlékképben nem  ismerem fel konkrétan, csak tudom, hogy köthetem valakihez, akit szeretek - Uram tudta, hogy ő az “árnyékom”. Kuroyume lenézően pillant rá, szabályosan széles jókedve van. Düh gyűl gombócba bennem, a sajátom. 

De csak Uram közömbös, üres pillantásával nézek fel rá. - Shiroyume? - képzelődöm, érezve, hogy ismerem, de nem ismerem igazán. 

Kicsit fáj, hogy Uram lát benne, még a gondolat is elborzaszt, hogy bármi közös lehetne bennünk örök ellenségemmel!... Akit ugyanúgy megtévesztettek, mint engem…

Felhorkan, s a rácson benyúlva ragadja meg a torkom. - Ne merészelj a számomra leggyűlöletesebb néven nevezni ezen a világon! Különben is jobb, ha elfelejted, hamarosan eltiprom végleg!

Köhögve zuttyanok a földre, ahogy elenged, de rekedt, reszelős hangon kérdezek, kissé összébb szedve magam: - Miért akarod ennyire eltiporni? Bármit is ígértek érte, nem érdekük valóban meg is adni. 

Lesajnáló, felsőbbrendű mosollyal guggol le hozzám. - Ígértek? Ugyan, szimplán látni akarom a szenvedést az arcán.

Elmosolyodom szánakozón. Arca tüstént elsötétül.

- Szenvedést? Hisz vágyja a halált! Boldoggá tennéd vele - jegyzem meg majdnem kuncogva.

Összevonja a szemöldökét: - Úgy gondolod? 

- Nem gondolom, biztos vagyok benne. - Hazudnom sem kell. Magamban mégis szurkolok, hogy ráharapjon a csalira. Hogy akarja tudni, mivel teheti tönkre mégis. Sajnálom, hogy ezt kell tennem kedves Shiroyumémmal, de tudom, nála lehet a legjobb kezekben az információ, amelynek kései birtokába jutottam, ő tudni fogja, mihez kezdjen vele, és biztos vagyok benne, hogy a legjobb döntést fogja hozni, amit csak az álomdémonok szempontjából hozhat bárki. 

Feláll, magasságával igyekezve kihangsúlyozni újra helyzete felsőbbrendűségét, de érzem, hogy ezzel csak kompenzálja megingó magabiztosságát, még ha sejti is, hogy ez az egész valahol egy csapda. - Hadd találjam ki: ha látna ilyen állapotban, az sokkal hatékonyabban tenné tönkre, igazam van? 

A hangsúlyából érződik a sértett neheztelés, hogy azt gondoltam, most jött le a falvédőről. Valahol igaza van, mégis… cseppet sem hazugság az sem, hogy valóban így lenne. Shiroyumét felkavarná, ha annyi idő után ismét találkoznánk. Épp ezért vagyok képes szemrebbenés nélkül válaszolni: - Igen, igazad van.

Míg újra vált az emlékfolyam, a pillanatnyi szusszanásban elkomorodom. Sejtem, mi következik, és pont emiatt Uram korábbi szavai, hogy merjek az álmaim szerint élni mert érdemes, egészen más csengésűvé válnak. Fájóvá. Mert nem egy boldog időszak végén hangzott el a szájából, épp ellenkezőleg…

Sok időm azonban nincs szabadon gondolkodni, újra elönt egy emlékkép minden életérzésével együtt. 

Előttem ismét Kuroyume, bosszús, feldúlt, és heves, tekintete izzik a méregtől. Nem kell megszólalnia, hogy érezzem, miért van itt. De még így is ellep a meglepettség, ahogy első dühből tönkrevágja a cellaajtót, s megragadja a grabancom. 

- Azt mondtad, ha lát, az fáj neki, igaz? Jól gondold meg hát, mit mondasz utoljára neki! - a hirtelen fájdalom csípésnyi, de ami utána jön, az maga a pokol,  mintha belülről kezdene valaki elviselhetetlen tűzzel megperzselni. Hogy látom a fecskendőt, csak megerősít- megmérgezett. Ironikus, ugyanakkor örülök, hogy végig készültem, s már majdnem kész az üzenet, amit el akarok juttatni hozzá. 

Mégis: valahol bánt, hogy ezzel az információval a nyakára hozom a bajt, csak azért merem megtenni, mert… mert számára a saját élete nem ér sokat, azt viszont csak remélni tudom, hogy nem veszélyeztetem az életét hiába, mert szeretném, ha nem tartaná meg magának, amit megtud. Aljas vagyok, mert még ezt az erős óhajt is belekódolom az üzenetbe, érezni fogja, s amikor megszűnik az egész “emlék-utazás”, szenvedni fog azoktól a kötelékektől, amelyeket ráhurkoltam, és jó erősen gúzsba kötöttem velük. Bocsáss meg nekem, Shiroyume!

Kuroyume magával ránt, ki a cellából, ki a térből, amely minden erőt kordában tart és lenulláz, hogy máris átjárót nyisson. Meglep, mert az átjáró molekuláiból már látom, a Föld a célpontunk. Shiroyume jó ideje nem vállalt semmi feladatot. Ennyi idő telt volna el, míg raboskodtam?

Azonban mielőtt elindulhatnánk, nyílik a folyosó ajtaja és a Sors istene lép be rajta, fogvatartóm. Kuroyume megrándul. Megértem. Szemtől szemben lepleződött le. Engem viszont csak egyfajta fáradtság lep el.: tényleg elpazaroltam a lehetőséget, s amit megtudtam, elvész. Ekkor azonban Kuroyume hirtelen hatalmasat taszít rajtam, és fel sem fogom, máris keresztül zuhantam az átjárón.

A látomás ezen a ponton semmivé párolog, mint ahogy Uram bomlott atomjaira utolsó találkozásunk alkalmával, szétszaladva a levegőben, mikor rám bízta a tojást, amely az emlékeit őrizte. Megszédülve, erőtlenül borulok térdre, körbeölelve saját magam. A rengeteg gondolat, érzés, információ súlya egész összeprésel. 

- Shiroyume! - Még kába vagyok, a hang áthatol ugyan a ködön, de csak akkor ismerem fel, mikor Nanami már nekem csapódott, hogy szorosan átöleljen. Nem tudom, ő látott-e bármit, egy biztos, egész lényem megtelik az aggodalmával.

 - Nanami - kapaszkodom belé megszeppent kisgyermekekhez hasonlatosan. Csupán a nevét voltam képes kiejteni, mégis, ennyire meztelen és összezavarodott még sosem voltam. Különösen nem előtte.


Aya-chan2013. 12. 09. 14:59:12#28523
Karakter: Nanami Hikaru
Megjegyzés: ~újra


 - Lehetetlent kérsz – tagadja meg, arca szinte belemerül a vállamba. - Ha képes lennék rá, hogy ne ejtsek több könnyet, talán képes lennék az álmod beteljesítve véget vetni mindennek, de azt hiszem, akkor nem vált volna az álmoddá az, hogy veled maradjak – igaz… még is annyira abszurd ez az egész, nem értem a Sors hogyan forgathatta így a kerekét - De olyan nyomorultul csorbult lélek lettem, hogy ennyire sem vagyok képes. Nem vagyok képes veled maradni... félek... épp ezért képtelen vagyok bízni. 
Bizalma, tudom nem azért rengett meg, mert én tettem valamit, hanem az a másik, akiről sosem szeretett beszélni, akinek ha csak gondolatának árnyéka is megfordult benne, arcára olyan keserű kifejezést festett, amilyet soha nem láttam rajta és soha nem is akartam látni. A kétségek, melyekkel oly’ sokszor találkozott életében őmiatta él benne ennyire hevesen.
- Én is félek – suttogom, egészen halkan, s hajának babrálásával próbálom nyugtatni őt és magamat is - Annyi minden kavarog a fejemben, a szívemben... nem tudom őket összeegyeztetni. Kérlek, hidd el, én már így is boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Ha nem maradhatsz velem, akkor végül is mindegy, élek-e még, vagy meghalok,  így tényleg jobb lenne...
- Fejezd be végre! – rivall rám rekedt hangon, szemeiből gyöngyként suhan ki néhány könnycsepp - Úgy beszélsz, mintha lenne róla fogalmad! De ugyan! Képes lennél megölni valakit, csak mert úgy érzed, jobb lenne neki, ha nem élne már?!
Nem… én sosem lennék képes. Ahogy azt sem tudom elviselni, hogy így néz, ilyen megtört tekintettel. Félelemmel és keserűséggel megtelve néz, csak néz, s én azon csodálkozom, mikor fakad ki még jobban, még merészebben.
De mi mást mondhatnék? Nem hazudnék csak azért, hogy mázos burkot vonjak magunkra, ami majd összetartja darabokra hullani készülő lelkünket.
- Sajnálom – szólok, már most megbántam előzőleg kimondott igaz szavaim, hiszen hatalmas súllyal zuhantak rá. De nem tudtam volna nem kimondani, hiába bánt mindkettőnket ez a szörnyű és kimerített helyzet.
- Nem, én sajnálom – simítja ki szemem sarkából áradó könnyeim - Kérlek, te se sírj! Én... – sóhajt fel. - Mikor még bohó és fiatal álomdémon voltam, azt hittem, ha az emberek álma beteljesül, mosolyt csal az arcukra, és elégedettek, boldogak, kiegyensúlyozottak, és emiatt gyönyörűek lesznek. Ma már tudom, az álmok nem mindig tesznek boldoggá, sokszor megcsalnak, de miért, hogy pont a te egyszerű, kis álmod dönt téged a legmélyebb szomorúságba és gyötrelembe? Mit tegyek, hogy ne a halálra gondolj, hanem önfeledten, kivirulva, és két lábon járó mosolyalbumként éld azt az időt, amely megadatott számodra?
Most, ebben a pillanatban mondta ki mindazt, ami legbelülről mérgez meg. Ez a gondolat… felemészt, s most ő ad hangot neki.  
- Tudod, Shiroyume, ugyanez a kérdés bánt engem is. Állandóan az foglalkoztat, mit tehetnék, hogy ne legyek számodra teher, hogy ne légy gondterhelt, hogy ne tűnjön a tekinteted olyan elveszettnek és magányosnak, hogy ne tűnj minden egyes nappal, amit velem és a kívánságommal töltesz, egyre sápadtabbnak. Mit tegyek, hogy ne érezzem azt, hogy minden mozdulatommal akaratlanul döföm mélyebbre benned a bánat mérgezett töviseit? – rám mered, mintha meglepődne a kérdésre adott válaszra, ami tulajdonképpen nem is egy válasz, sokkal inkább egy újabb kérdés, amire egyikünk sem tud felelni. Keserédesen kacag fel, ahogy megtelepszik benne ez a rongyos, ócska valóság. Még is… mintha egy pillanatra minden elcsendesedne. Egymás tekintetébe keressük, mit gondolhat a másik, s ahogy egymást pásztázzuk, úgy kerülünk egyre közelebb…
Csókja amilyen hirtelen, olyan gyöngéden érint meg. Borzongás fut végig rajtam, egész testemben megremegek, csókja kizárja az egész világot. Nincs bennem habozás, nem gondolkodom, azon miért teszi, miért tesszük… csupán élvezem az édes érintést, ami megadatott, s hagyom, hogy keze ívbe feszülő hátamon megpihenve nyújtson támaszt. Mikor elválik tőlem, ajkai nyakamra suhannak, rózsás csókokkal behintve az egészet. Minden érintése, annyira jól esik… megbabonázva repít el a kudarc ártó világa elöl, egy sokkal szebbe, ahol minden gyönyörű és érzéki…
- Maguk meg mégis mit képzelnek! – hangzik mögülünk egy reszelős, idős hang. Szívem hatalmasat dobban, vagy éppen kihagy egy ütést, zavarodottságomban magam sem érzem a különbséget. Felülvén nézem meg az idős nőt, aki ádáz tekintettel vizslat minket, bár sokkal inkább néz Shiroyuméra, mint én rám.  Épp közbeszólnék, hogy semmi olyan nem történt, amit nem önszántamból akartam, mikor tekintete meglágyul, ajkai apró mosolyra húzódnak.
- Elnézést uram, nem akartam megzavarni a nyugalmukat, csak azt hittem, ma már mégsem érkeznek meg, mert semmi nem jár már erre – hangja kedvesen cseng… vajon most fel fogok tudni állni, vagy mély zavaromban inkább elsüllyedek, a világ elöl?

* * *
Kayo néni – ahogy bemutatkozott – afféle kedves házvezetőnő, aki Shiroyume egész családfáját ismeri, büszkélkedett is vele, hogy mind egytől egyik rendes fiú volt, s nagyon is hasonlítanak egymásra, le sem tagadhatná egyik a másikat. Nem tudom, tekintetemben mi látszódhat, de néha legszívesebben felnevettem volna… ahogy Shiroyume mesélt, csak mesélt a szépen megtollasodott befektetéséről, az maga volt egy fagyi kehely és a tetején lévő rumos meggy alkotta a helikopterrel való érkezést. Mikor ezt meghallottam a fülem is kettéállt, jó, hogy nem magán ügynökökkel vetettük körbe az egész házat. Ahogy egyre jobban belelendültek a beszélgetésbe, abba a hitbe ringattam magam, hogy egy mosolygós ábrázat bőven elég lesz a kimaradáshoz, de sajnos tévednem kellett, ugyan is a néni egész hajnalig szóval tartott minket, mindenfélét kérdezve, hogyan ismerkedtünk meg, mikor, hol kik a szüleim, s néha féltem nem ugyan azt mondjuk, hanem egészen mást találunk ki a pillanat hevében. Nem tudom melyik kérdésnél, de olyan hajnali 1 óra körül – sajnos nem sikerült átesnem a holtponton, de Shiroyume szerencséjére a néninek ez könnyen ment – a sokadik kérdésre már nem sikerült válaszolnom, csupán beszédük halk búgását s később már azt sem hallottam. 
 

* * *
 
Álmomban egy képet látok magam előtt… egy idős néni képét, aki mintha Shiroyume testéből lépne elő. Olyan, mintha minden vakítóan világítana, épp ezért alig látok valamit… felém lépdel mosolygós arccal, lassan, kimérten egy bottal a kezében, s épp mikor elém ér felismerem az arcát. Nagymama… lágy tekintete az enyémbe fúródik, de tudom, ez nem lehet más csak egy álom, hiszen már meghalt… bólint, mintha tudná, mit gondolok. Csak állunk egymással szemben, testem nem mozdul, mintha ezernyi lánc ereje tartana vissza, nem zárhatom ölelésembe, pedig ó, mennyire megtenném!
-         Drágám… az idő elérkezni látszik számotokra, s én végleg eltűnik… de nem kell aggódnod, ahol leszek éppen olyan jó lesz, mint amikor melletted voltam. – mosolyog, bár én is tudnék… - Ma eljött az én időm is, kilépek ebből a testből, ebből a szívből átadva a helyet, hogy az csakis érted és neked doboghasson. Hiszen mióta érted zakatol már… - kinek a szíve, kié? Legbelül érzem, hogy tudom, kire gondol, mégsem jut eszembe, de miért nem? – Nagyon szeretlek téged. – ne menj el, kérlek! Üvölteném, de egy hang sem jön ki a torkomon.
 
A reggeli napfény ádáz módon csapja meg tekintetem. Felülök, szinte kipattanok az ágyból… kinézve az ablakon csodálkozom rá, hogy reggel van… Milyen furcsa álom. Felveszek egy köntöst és elhessegetem, bár legszívesebben még dédelgetném egy darabig. Most azonban nem lehet…
Leballagok a lépcsőn, el a konyha irányába, onnan szűrődnek ki a hangok.
 
 
- 'reggelt! – lépdelek be, akár egy lassított felvétel majd leülök a székre… olyan fáradt vagyok.

* * *
 
- Azért hetente egyszer kinézek, míg itt lesznek. Szeretném látni, hogy az úrfival minden rendben – örülök, hogy a néni kinéz majd, kedvelem a társaságát, legfeljebb estefelé megbeszélem Shiroyuméval, hogy vessen be valami technikát, mert néni fáradhatatlan még a kora ellenére is.
Ahogy integetünk egészen addig, míg a busz ki nem fordul, valami érdekeset érzek a levegőben, de nem feszültséget… valami megmagyarázhatatlan leng körül minket. Reggel óta érzem, de másnak tudtam be és a néni is elterelte a figyelmemet, de most felerősödött.
Mikor a végleg elhajt, egymásba karolva indulunk el új otthonunk felé.
- Gondolkodtam – szólal meg. - Azt hiszem, tudom, hogy oldhatnám meg a legegyszerűbben a kívánságod minden szempontból.
Arcom derűsből komorrá válik - Shiroyume, én tegnap már elmondtam...
Megáll, megállítva engem is, s szokatlan módon, kezével végigsimít arcomon, éppen úgy, olyan gyengéden, ahogy azt tegnap is tette.
-         Nem tudom, hogy fog működni, de megígérem, hogy melletted maradok, s megpróbállak boldoggá tenni azzal, hogy hagyom magamnak, hogy megtaláljam azt, amitől ismét képes leszek könnyen és őszintén mosolyogni. Nem próbállak meg többé összeboronálni senkivel, nem kényszerítelek semmire, amit nem szeretnél, egyszerűen csak maradok. Melletted. Mert szeretném, ha mosolyognál újra, s mert szeretnék megpróbálni újra bízni – szavai visszhangot ütnek bennem, kezemet a szívéhez irányítja - Megpróbálom miattad összetenni őt odabenn, hogy teljesebben legyek képes elhalmozni szeretetemmel, rendben? -
 
Kezem megszorul érdes tapintású ruháján, s azon gondolkodom, vajon az előbbi szavakat álmodtam vagy a valóság szüleményi, épp úgy, épp olyan valóságosak, mint ahogyan itt állunk. Hallom a távolból, ahogy a busz elzakatol, a szél lomhán cirógatja érzékeinket, ez nem lehet álom, de valóság sem lehet. Akkor melyik?
-         Furcsa ezt hallanod… nem igaz? – mosolyra húzza ajkait, majd kezével megszorítja az enyémet. Mély tekintetével kizökkent aggályaimból, s elhiszem, nem a képzelet mezsgyéjén vagyok, ez nem egy kósza hirtelen elröppenő álom, ez a teljes valóság! Egy csodálatos valóság.
-         Shiroyume… - szipogok bele a levegőbe, erősen visszafojtva könnyeimet. Meglepve őt szinte beleugrom karjaiba, nyaka köré fonva kezeimet. Szorosan kapaszkodom belé, ha valóban nem álmodom, akkor addig szoríthatom, ameddig csak szeretném. Érzem, ahogy karjai hátamra kúsznak, édesen és lengén, majd belehajolva a hajamba hint apró csókokat barna tincsimre. Mellkasához közel húzódva hallom, érzem dübörgő szívének minden lüktetését. Az enyém is legalább ennyire kalapál. Könnyednek, szinte súlytalannak érzem magam a karjai közt, s bár ő még kicsit ijedt, én határtalanul boldog vagyok. – Szebb szavakat aligha hallhattam volna… – mosolygom ruhájába, majd ahogy szemeibe nézek, megnyugvást látok rajta. Összeharapom ajkaim, de a meghatódottság könnyei így is kibuggyannak.
-         Így is bármit hangoztatok, legyen az kedves és szép, vagy sötét és durva mindig könnyeket csalok elő belőled. – mosolyog, de tudja miért pityeredtem el. Ujjaival felemeli néhány hajtincsem és hagyja, hogy a szél kifújja őket ujjai közül. Most először látok rajta igazi megkönnyebbülést. A saját maga elleni véget nem érő harc, végre lankadni látszik s én mindent meg fogok tenni azért, hogy győztesként kerüljön ki belőle. Hiszen megígértem neki.  – Gyere, induljunk. Előttünk az egész nap. – bólintok, majd kissé elválva tőle belekarolok.
 
A házhoz vezető út csendes és nyugodt. A levegő feszültségmentes, a hallgatás nem jelent egyebet puszta gyönyörnél. Ez talán azért van, mert mindketten tudjuk, hogy az idő, ami megadatott csak is nekünk szolgál, nekünk forog. Ezen gondolatok megmosolyogtatnak. A szerelem olyan, mintha az idő megállna körülötted, de közben még is gyorsan száguldana… túlcsordul benned minden, a föld és az ég összeolvad, körülötted minden gyönyörű és végtelenül nyugodt. S bár most is néha egy percre azt hiszem, bármikor eltűnhet ez a boldogság és ő maga is, ő, aki boldogságom forrása szintén köddé válik… de elhessegetem ezt a gondolatfoszlányt.
Hazaérvén furcsa belépnem a házba. Kayo néni jelenléte annyira természetes volt, mintha mindig is velünk lett volna. Hogy csodálkozott az idejutásunkon, pedig egy szó sem volt belőle igaz. Kíváncsi vagyok reggel mit beszélgethettek... Valaminek történni kellett ahhoz, hogy ez a nap ilyen fantasztikusan induljon.
 
-         Mondd csak mit beszélgettetek reggel Kayo nénivel? – kérdezek, rá miközben kitöltök egy keveset a reggeli teából. Shiroyuméra pillantok, akinek szinte az arcára van írva, hogy olyan dolgokról esett szó, amik elég nagy benyomást tettek rá. – Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. – mosolygok rá, látom, hogy zavarba hozná a dolog, el is mondaná meg nem is.
-         Nem az, hogy nem akarom… a néni… nos… szóval. – dadog, arca pirosodni kezd. Odasétálok mellé és megfogom a kezét.
-         Édes vagy, mikor ilyen arcot vágsz. – nevetem el magam, mire ajkai grimaszt formálnak. – Tudod, életemben először érzem magam boldognak a szüleim halála óta. Habár imádtam a nagyit, a fényt, azt az erőt, ami újra szívből jövő nevetésre késeztethet, sosem tudta megadni. És nem azért, mert nem próbálta vagy, mert én nem szerettem őt eléggé. Egyszerűen így alakult, így hozta a Sors. De amióta velem vagy… az a szürke érzés, az ködfátyolos érzés, kezd eltűnni és azt érzem az űrt, amire azt gondoltam sosem lehet eltüntetni, te teljes egészében betöltöd. Az érzéseid, a felém mutatott oltalmad és szereteted keltett engem újra életre, pedig a halálba vágytam. Most nincs olyan perc, amit ne akarnék az életben tölteni és ennek te vagy az oka. Melletted szeretnék lenni, érezni akarom a kezed, illatod, hallani érzelemmel átitatott szavaid. Shiroyume… én teljesen és óhatatlanul beléd szerettem. – lepi el arcom pír, azt hiszem erre még én sem voltam felkészülve. Olyan édes íze vannak a szónak, ismételni akarom egyre többször és többször, hogy ne jöjjek zavarba, ha ezt mondom. – És ettől a perctől kezdve minden, ami én vagyok, a tiéd. – mosolygom, majd közel hajolva hozzá invitálom csókra, melyet mohón ő kezd meg, elvéve tőlem a lehetőséget. Ajkai érzékenyen kényeztetnek, keze olyan lágyan cirógatja meg arcom, mintha minden ujja selyemből lenne. Érintése felperzseli bensőmet, s egyre többet akarok tőle. Arra vágyom, hogy az enyém legyen, hogy a szerelme dús folyamként öleljen körbe.
-         Nanami… el sem tudod képzelni mit jelent ez a számomra. A szavaid mélysége… - áll meg egy pillanatra, megtorpanva - Nekem, aki egy démon szerepét tölti be és a világon már annyi fájdalmat és halált látott. Annyiszor okoztam már csalódást és én is annyiszor csalódtam. A fájdalom sok ezer év alatt észrevétlenül is szétszaggatott, olyan kínok láncát rótta rám, amiből nem szabadulhatok. Viselnem kellett minden nap minden percében, és szörnyű tehertől nem volt menekvés. Mindig egyre nehezebbek lettek és mikor azt éreztem most végre levehetem őket, a duplájára nőttek. Bilincsre vertek… szoros béklyóként ragadták rám, leégetve rólam minden emberi érzést, eltorzítva olyanná, akivé nem akartam válni – néhány hajtincsemet a fülem mögé tűri, majd végig húzza ujjait nyakam hosszúkás ívein – De tudom, hogy te leszel az, aki mellett megpihenhetek. El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok érte… és… mennyire szeretlek érte. Nem tudod, hogy ez nekem a mindent jelenti… te magad a mindent jelented nekem. A tested, a lelked, az, hogy itt vagy. Az életed. – hangja egyre halkabb, torzabb lesz, ahogy felszakadnak benne a szörnyű emlékek, de tudom, többé már nem jelentenek hordozhatatlan súlyt. Megsimítom puha arcát, majd mély levegőt veszek. Ez a mámorító érzés úgy árad szét a testemben, mint a vérem… bizserget a lábujjhegyemtől a fejem búbjáig. Nyílt, őszinte szavai csodálattal töltenek el.
-         Gyere, menjünk el sétálni… olyan gyönyörű itt minden. Ránk vár még a legapróbb kavics is. – indulok el az ajtó felé és visszamosolyogva rá, örömmel tölt el az a tudat, hogy az, akire mindig is vágytam itt van mellettem…
 
***
 
Sötétedésig a hegyekben voltunk, de az órák olyan gyorsan telnek.
Megkértem meséljen a szigetről ahol él, amit már megmutatott egyszer, meséljen a történelmi személyekről. Önfeledten szórakoztatott, és éreztem ettől ő is boldog. Én is sokat meséltem neki a gyerekkoromról, a kislánykori félelmeimről, hogy régen azért nem szerettem, ha a lábfejem kint van a takaró alól, mert rettegtem, hogy egy szörny akkor lehúz az ágyról. Azt mondta, furcsa, hogy az ilyen hiedelmek mit sem változtak sok száz éve, pedig minden más változik és átalakul. Azt mondta, ezen mindig jót derültek a többiekkel… megkérdeztem, hogy neki volt e félelme valamitől vagy valakitől, de nemmel válaszolt, pedig szerintem igen is volt, csak nem mondja el.
Pedig tudom, annyi mindent szeretne elmondani…
 
-         Gyere, menjünk be, már eléggé lehűlt a levegő. – zökkent ki gondolataimból, miközben a sima tótükrön nézem a csillagok visszaverődött tompa fényét. Olyan gyönyörűek… sokmilliónyi apró fényes pont, az éjszaka őrei. – Ha magadtól nem jössz, esküszöm, becipellek.
-         Megyek már. – válaszolom, majd megszaporázva lépteimet szorosan mellé bújok, úgy megyünk be a házba.
-         Nem vagy éhes?
-         Nem, köszönöm. – nyújtózom egyet, majd elindulok a hálószoba felé. – Azt hiszem, folytatom a kirakodást. Annyi mindent hoztam, hogy jelenleg azt sem tudom hová rejtettem el fürdőszobai kellékeket, a pizsamámat. Ilyesmi, szóval előkeresgélem. És, ami a legjobb, neked is pakoltam be, még mielőtt azt hinnéd, hogy az a rengeteg bőröndben lévő holmi csak az enyém. – vigyorodom el, s bár igaz, ami igaz a 80% mind az enyém, de azért még is csak van egy kicsi rész, amit nem birtoklok.
-         Nekem?
-         Igen. Emlékszel mikor még régebben elmentünk vásárolni? A te ruháidat sem vettük meg hiába, olyan jól álltak, szeretném, ha hordanád őket. Ezzel majd beolvadhatsz az emberek közé.
-         Főleg, hogy fél órás buszútra vagyunk a városkától. Muszáj lesz? – előveszem legártatlanabb tekintetem, ami ilyenkor hatással kell, hogy legyen rá. Azt hiszem ebben a pillantásomban minden benne volt, ami a győzelemhez kell, mert beleegyezően bólint. Vagy inkább megadja magát.
 
Elindulok a hálószoba felé, és ahogy ráteszem, a kilincsre a kezem furcsa hangokat kezdek el hallani. Egy pillanatra megtorpanok, kezem szinte ráragad a kilincsre. Lenyelem a készülődő gombócot a torkomban és bemegyek, de ahogy kinyitom az ajtót valami hatalmas csattanással leesik a bent lévő akármiről. Ezzel egy időben hatalmasat sikkantok és elrohanok az ajtótól.
Nagy rohanásomba belemegyek a felém igyekvő Shiroyuméba, s kezeimmel rögtön átkarolom… nem tudom miért ijedtem meg ennyire. Ujjai lágyan megsimítják hátamat, egészen derekamig.
 
-         Valaki van bent… furcsa zajt hallottam. – talán azért dúlt fel bennem ennyi félelem, mert a ház még idegen, de akaratlanul is megrohamoznak a rossz emlékek.
-         A ház már igen csak öreg, biztosan a szél volt. Megnézem. – mosolyog rám, majd előttem menve benyit a szobába, és ahogy felkattintja a kapcsolót a villanykörte megvillan, majd abban a pillanatban el is alszik. Azt hiszem Kayo néni tegnap említette is, hogy valószínűleg néhány villanykörte ki van égve, de nem tudta kicserélni őket. Így csak még rémisztőbb a helyzet.
4 hatalmas bőrönd sorakozik az ágy mellett, nincs, sok hely ahova be lehetne furakodnia egy betörőnek… vagy akárminek. – Nem látok senkit sem… - szól, majd hirtelen jövő kaparászás üti meg a fülünket. Bennem az ütő is megáll, míg ő elvigyorodik. – Az élőlényeknek, főleg a macskáknak hatalmas tehetsége van ahhoz, hogy úgy surranjanak be a házba, hogy senki ne vegye őket észre. Gyanítom új vendég… vagy esetleg lakótárs érkezett hozzánk. Szerintem nincs mitől tartanod. – kinézek a háta mögül és csakugyan ott van… egy bolyhos kis szőrgombolyag heverészik az asztalkán, pontosan a szoba közepén. Kék szemekkel néz minket, mintha mi lennénk a betolakodók. Érzem, ahogy a kövek elgurguláznak mellettem egy sóhaj kíséretében. Egészen kicsi még…
-         De édes! Jajj, nézd, milyen helyes tappancsai vannak. És a fülei… óóó, istenkém, de édes. – amilyen hirtelen jött a félelmem olyan hamar el is vándorol. Közelebb megyek a cicához, aki megijedvén leugrik az asztalról és kirohan a szobából. – Lehet ő jobban megijedt, mint én.
-         Minden bizonnyal.
 
Megfordulok, és ahogy tekintetünk találkozik, valami furcsa csillogást vélek felfedezni a szemeiben. Égkék íriszein megcsillan a Hold ezüstös fénye, ezzel egészen megbabonázva engem. Rám mered, s ahogy arcát nézem, valahogy furcsán kezd dobogni a szívem. Felém lépdel, és ahogy egyre közelebb ér, a szívem olyan mértékben kezd el dobogni, hogy kezem a mellkasomhoz kapom, mielőtt kiszakad belőlem.
Végigsimítja az arcom, majd közelebb kerülve hozzám lágyan, érzékien csókol meg… de nem úgy, ahogy eddig történt egészen máshogy. Van valami, ami miatt bizseregni kezdek… nyelve lassan lejt táncot az enyémmel, s érzem, csak a levegő hiánya szakíthat szét minket. Kezeim tarkójára simulnak, míg ő át fogja a derekam és gerincem mentén kezdenek vándorolni fel s alá puha ujjai. Érintése olyan tüzet szít bennem, amit még soha nem éreztem ezelőtt… felemészt, egészen lázba hoz, egyre többet és többet akarva tőle. Melegség önti el egész testem, s olyan közel húzódom hozzá, ahogy csak tudok. Mikor ajkaink elszakadnak, ugyan úgy tart, s ezüstként csillogó áhítattal teli tekintettel néz rám.
Mindketten tudjuk mi az, amit szeretnénk. És én valóban szeretném.
 
-         Érints meg… - suttogom fülébe. Testem elemelkedik a földtől, ahogy karjaiba vesz, majd óvatosan tesz le az ágyra. Felém hajolva apró csókokkal hinti meg nyakszirtem, hideg kezei befurakodnak ruhám alá, végigsimítva minden részt, combomtól egészen a hasam közepéig. Halk sóhajok hagyják el a számat, s némi idegesség is rám telepszik. Ahogy csókokkal borít el, megkezdi ruhám levételét is. Ajkimba harapok, ahogy lekerül rólam a fölös anyag… zavarban vagyok, hiszen sosem látott még fehérneműben és lassan már az sem lesz rajtam.
-         Gyönyörű vagy… - leheli ajkaimra, s csókja mohóra változik, szinte felfal. Minden érintését és rezdülését viszonzom. Ahogy kezei ide-oda vándorolnak, sóhajaim egyre mélyebbek, a melegség forrósággá válik a testemben.
 
Lassan minden ruhadarab lekerül rólunk.
Zavarodottságom eltűnik, mert ő minden érintésével egyre jobban eltünteti. Érzem, ahogy eláraszt a szerelmével, nekem adja mindazt, amire testen vágyakozik. Kezeimmel szorosan ölelem körbe hátát, ujjaimmal mélyen fúrok bele hosszú hajtincseibe. Nyelve mellemen kezd el körözni, s a kéjes örömre nyögéssel válaszolok. Lejjebb haladván végigcsókolja egész hasamat, egészen legintimebb testrészemhez érve. Lábaim beleremegnek nyelve érintésébe.
Egyik kezével belekulcsol az enyémbe, majd feljebb kúszva szóra nyitja édes ajkait.
-         Ha nem akarod
-         Én téged akarlak. – vágom szavába hangot adva igazi vágyamnak. Igen, azt szeretném, ha minden porcikája az enyémhez simulna… megcsókol, majd hozzám préselődve érzem meg egyre keményedő vágyát. Lábaim szélesebbre nyitom, mutatván, egész testemmel be akarom fogadni őt. Hajába túrok, majd ahogy erősebben érzem meg férfiasságát, ujjimmal belevájok hátába. Egész testem lüktet… mikor belém hatol egész testem ívbe feszül, derekam megemelkedik, s folyamatos sóhajaim egy hangos nyögéssé álnak össze. Kezével belekulcsol az enyémbe és lassan kezd csak el mozogni bennem. A fájdalom szinte szétfeszíti legérzékenyebb részemet, s ahogy egyre jobban beljebb kerül, úgy erősödik fel. Minden mozdulatnál felnyögök. Shiroyume fülembe súgja, hogy próbáljam ellazítani magam. Így teszek, s mély levegőt véve megpróbálom, elengedi az izmaim. Kezem még így is felsérti a hátát… lassú mozgása kissé kezd felgyorsulni, s érzem, még jobban belém kerül.
Nyakamat csókolgatva, egyik pillanatról a másikra érzem, testem végérvényesen is befogadta.
Shiroyume mozgása felgyorsul, hatalmas örömet okozva ezzel. Sosem éreztem még ilyen mámorító érzést. Nyögéseim mellé, férfias sóhajok is csatlakoznak, ebből érezvén ez nem csak számomra öröm.
Annyira lüktet bennem a forróság… minden egyes perccel egyre élvezetesebb az egész, még jobban akarom őt. Még… testem szinte vonaglani kezd alatta, csípőm együtt mozog vele. Mikor érzem közel a csúcs testem ívbe feszül… mozgása egészen felgyorsul, s tudom ő is már tetőponton van.
Az orgazmus kéjes, mámorító érzése egyszerre ér el bennünket. Hátam egészen elemelkedik az ágytól, minden testrészem megfeszül, ahogy szétárad bennem szerelmem életadó magva. Shiroyume felnyög, majd elengedvén kezemet kicsúszik belőlem és megsimítja rózsás szeméremtestemet, elnyújtva ezt a káprázatos érzést, majd lemászva rólam fekszik hátára, én pedig mellkasára fektetem a fejem és jól betakarom magunkat. Testem még most is forró, s ahogy megcsap a hideg levegő, megborzongok. Shiroyume átkarol, és újra megcsókol.
-         Szeretlek… - bújok szorosan karjai közé és lehunyom a szemem. Ez a lenyűgöző érzés még most is bennem van. Szempilláim elnehezülnek, s hallom, hogy suttog még, de nem értem mit… annyira álmos lettem. Kezemmel még megszorítom ujjait, talán reagálva beszédjére, nem tudom…
 
***
 
Reggel a Nap, vakító fényére kelek fel, s látom már nincs mellettem. Elvégre ő nem alszik, biztosan kint van…
Ahogy kikelek és megpillantom a levetett ruhákat felvillannak előttem a tegnap történtek. Kikelek és elkezdek lezuhanyozni… kicsit fáj a derekam és a combom, illetve az a közötti rész is, főleg az.
Mikor készen vagyok, felöltözöm és összehajtogatom a hirtelen ledobott ruhákat. Mikor megfogom Shiroyume nadrágját, valami keményet érzek a zsebénél. Kiveszem és megvizsgálva fedezem fel, hogy ez az a tojás alakú darab, ami kapcsán Shiroyume nem nagyon szeretett volna beszélni. Jobb lesz, ha nem zargatom vele.
Miután elpakolok és rendbe teszem, az ágyat megfogom a kis mütyürt és elindulok megkeresni őt. Mikor meglátom éppen a nappaliban ülve olvas és a tegnapi kis cica dorombol mellette.
-         Jó reggelt. – köszönök, neki mire rám pillant. Elindulok felé, és ahogy közelebb érek a macska leugrik a kanapéról.
 
Egyenesen a lábamhoz rohan, de annyira pici, hogy a nagy rohanásba majdnem a lábam alá kerül, és ahogy botladozva kikerülöm, kiejtem a tojást a kezemből. Mindez egy pillanat alatt történik meg.
A tojás darabokra pattan a padlón. Shiroyume elkerekedett szemmel feláll, de egy hang sem jön ki a torkán, úgy ahogy az enyémen se.  


ef-chan2012. 03. 01. 02:12:24#19519
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: (Nanaminak)


Teste erőteljesen csapódik az enyémnek, s karjai körülfognak olyan szorosan, mintha attól félne, a következő pillanatban semmivé foszlom. Pedig szerződésünk engem ugyanúgy láncol őhozzá, mint őt hozzám. Lágyan viszonzom az ölelést a fejem igyekezve tisztán tartani.

- Gomenasai - súgja halkan, bűntudattól terhesen szorítva meg picit jobban.

- Nani? - annyira nem ideillő ez a szó, nem értem, miért ejtette ki egyáltalán.

-  Én... én... tettem neked egy ígéretet, emlékszel?  - kezd úrrá lenni könnyein. - Megígértem, hogy soha nem foglak bántani és nem fogok fájdalmat okozni neked. Most mégis... szenvedni látlak a saját hibámtól. És kérlek, ne mondd, hogy nincs így, tudom, hogy mit érzel. A keserűség magvait szórtam szét benned... Én... tudom, hogy a halált vágyod, hogy elmúlhass, akár egy hópehely a tavaszi reggelen, de nem bírom elviselni. Ha itt hagysz, széthullok... annyira sajnálom, hogy bántalak. Túlságosan is fontos vagy nekem...

Egy pillanatra lehunyom a szemem, s apró mosoly kunkorodik a szám szegletébe, ahogy megrázom a fejem. - Nanami - lazítom meg az ölelést, s tolom el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Ostoba lány... - de nem tehet róla, túl fiatal ahhoz, hogy megérthesse, ha valaki leveti a másik előtt az álarcait, az nem feltétlen jelenti azt, hogy a másik "csapásaival" lecsupaszította volna, sokszor csak hagyja magát a lélek levetkőztetni a törődés hatására, egyre inkább bízva a másikban. Azt hiszem, ez nálam sincs másképp, a szelepek, amelyeket elzártam, amelyek miatt ötven évig e világ felé sem pillantottam, engednek, de a bennük uralkodó túlnyomás miatt azok hangosak, látványosak.

Enyhén előredöntöm a fejem a felismerésre. Hogy mennyire kinyíltam, nem zavar abban az értelemben, ahogy ő gondolná, egyszerűen nem vagyok hozzászokva a "meztelenségemhez" úgy általában, magam miatt. Sokkal nagyobb probléma az általam benne előidézett változások halma, amelyek nagy része olyan irányt vett, ami már nem helyes, ami már nem válik előnyére, hanem visszaveti. - Ne mondj ilyeneket... Hidd el, az mindegy, én mit érzek, te vagy a fontos. Én ígértem meg neked, hogy teljesítem a vágyaidat, de most nézz rám, mit művelek. Nem ez lenne a feladatom... kezdem elveszíteni önmagam, és ha téged is magammal rángatlak... azt sosem bocsájtom meg magamnak. Nem akarlak sírni látni... - törlöm le gyengéden és vigasztalón könnyeit. Pillantásunk összeforr, s mintha megállt volna az idő.

Talán ezért is érzem úgy, hogy ha nem töröm meg a pillanatot, valami elhamarkodottat teszek, kapkodót és nem helyénvalót: - Menjünk be, rendben?

Nem felel, csak álmosan megindul, ahogy előre engedem, s különös tónusú csend telepedik közénk, amelyben minden egyes zaj, nesz, rezzenés zenebonának tetszik.

- Azt hiszem, elmegyek lefeküdni. Jó éjt - pillant még felém mosolyogva, de már a lépcső felé indulva, s úgy hiszem, ez lehet a legjobb, amit ilyen fura eseménysor után tenni tehetünk.

- Aludj jól, szép álmokat - felelem hát oly halkan, hogy az nem több, mint a szellő lágy susogása.


* * *

A napok feszélyezetten telnek, s hagyján, hogy ez nekem sem jó, de Nanaminak sem. Talán ezért is jutott eszembe, s forgattam egy ideig a fejemben, mire nagy nehezen most előhozakodom az ötletemmel mellé telepedve a kanapéra.

- Nanami, már gondolkodom ezen egy ideje.

- Mi az? - ereszti az ölébe a könyvet, amelyet olvasott.

- Mit szólnál, ha elutaznánk a Tóvidékre? Úgy gondolom, jót tenne a környezetváltozás, de persze ezt te döntöd el, én csupán javasolhatom. A Tóvidék tetszene neked, és jót tenne. Tudom, hogy nem alszol jól mostanában - várok egy kissé, de csak a torkát köszörüli, s várja, hogy folytassam, hát megteszem. - Van egy békés házam az 1900-as évek elejéről. Ez most furcsán hangozhat, de az egyik szerződő hagyta rám, ki tudja, miért. Vagyis... jelenleg most a saját ükunokám vagyok... de biztosan érted. Nem állíthatnék oda, mint az eredeti tulajdonos - jót kuncog a dolgon, amely engem is mosolygásra késztet kissé, de nem zökkent ki, tovább mondom, amit elterveztem. - Szóval véleményem szerint nem árthat meg ott néhány nap, vagy akár hét. A mai napig gondozva van, úgyhogy semmi baja, nem egy romos épület, kifejezetten szép és tartozik hozzá egy saját birtok, meg egy mostanra használhatatlanná vált csónak. Fából készült… szerintem már az enyészetig korhadt. De ettől eltekintve tényleg szép hely. És közeledik a tél… kandallója is van. Gondold meg.

- Hát... - válik álmodozóvá tekintete egy pillanatra. - nagyon szívesen elmennék, de nem fogadhatok el ekkora szívességet. Azért egy külön házban lakni, amit fent is kell tartani... igen kedves tőled, de... - kezd aggályoskodni, de türelmesen félbeszakítom, mert igen, lehet ily mód is belefojtani valakibe a szót.

- Jaj, ugyan már. Az ilyenekért ne fájjon a fejed, már mondtam - bólint, olyan édesen komolyan.

- Akkor ezt megbeszéltük. Csak pakolj össze és a többit bízd rám - hogy találtam valamit, ami miatt intézkedhetek, mintha kissé visszataláltam volna ahhoz, amilyen szoktam úgy általában lenni, de mielőtt elnyargalhaték, megragadja a ruhám ujját.

- Köszönöm szépen. Ez nagyon kedves tőled.

Ugyan, ez csak természetes, mégha még mindig furcsa is a számodra, Nanami.


 

* * *


Tudom, hogy az emberek, különösen a nők kifejezetten körülményesek tudnak lenni, de nem gondoltam volna soha, hogy ennyire, ráadásul erre még az újdonság és az ebből fakadó rutintalanság is rárakódik. Hah, soha nem fogunk így elindulni, pedig a legtöbb dolog tényleg pótolható akár a helyszínen is, nem katasztrófa, ha itthon marad...

- Nos... én igazán nem siettetlek, tudnod kell, hogy ráérünk. De már este nyolc óra van és reggel tíz óta pakolsz. Szerintem semmit nem felejtettél el - sétálok fel a szobájába, megelégelve a "hisztériát", de a látvány kissé sokkol. A szoba tele bőröndökkel, szerintem már épp csak a falakat és a bútorokat nem csomagolta el...

- Jó, készen vagyok... csak még egy utolsó ellenőrzés. Az sosem árthat. Végül is nem szeretnék itthon hagyni semmit. Hosszú utazás lesz, és mindenre fel kell készülni - magyaráz aggódó arckifejezést véve fel, aztán mint aki riasztó felismerésre jutott, néz rám kétségbeesetten. - Egek... most jut eszembe. Mivel fogunk menni? Ó, erre az egyre nem gondoltam - ül teljesen letörten a bőröndjére, mire már nem bírom magamba fojtani a nevetésem és felkuncogok. - Mi olyan vicces? Ez most komoly dolog... - durcázik minimálisan.

Rendezem a vonásaim, mielőtt teljes nyugalommal felelek: - Mondtam, hogy mindent elintézek. Igazából ez szabályellenes, de most az egyszer kivételt teszek. Teleportálni fogunk.

- Hogy mit? - néz rám nagy szemekkel. - Azt nem... képtelenség. Csak ugratsz.

- Nem én. Szerény személyem tudója ennek az igen hasznos ti úgy mondanátok varázslatnak. Sok sok év, mire megtanuljuk, de nem lehetetlen. Már gyakorlott vagyok. Nem lesz semmi probléma, garantálom. Csak bízz bennem - bizonytalanul fogja meg a kezem, így egy kicsit bíztatom még. - Nem lesz semmi baj, nem fogunk kikötni valahol a pingvinek között. Hunyd le a szemed és ne gondolj semmire.

Mivel érzem rajta, hogy továbbra is ideges, kissé ellazítom, nem lenne jó, ha út közben elhagynám, aztán a házra koncentrálva nyitok magunknak utat, s átlépek a rövid folyosószerű térnyúlványon, aztán ahogy átérek, megtöröm az izgatott csendet.

- Kinyithatod a szemed. Megérkeztünk. Egész rövid volt, ugye?

- Ez... - ámul körbe. - Ez csodálatos. Hogy lehet valami ennyire gyönyörű és nyugodt?

Magamban elmosolyodom, s megválaszolom a kérdést: mert nem város. De ezt megtartom magamnak, inkább beinvitálom: - Örülök, hogy tetszik, menjünk be.

A ház, ahogy említettem is, rendben van tartva, s erre most sem lehet kifogásom, ahogy korábban sem volt soha. Nanami persze azonnal felméri a terepet lelkesen, így megemlítem azt, ami biztosan érdekelni fogja: - Van még egy könyvtárszoba és egy zongora.

- Hihetetlen - ámuldozik. S hagyom, hagy élje ki magát, mint a kíváncsi gyerek, addig is nagyjából el tudom pakolni a dolgainkat, amiket hajlandó voltam áthozni.


* * *


Az nem kifejezés, hogy volt időm, mert még késő éjszaka is forog, mint a búgócsiga, de végre alább hagy az izgatottsága, hogy sikerül minden szegletet bejárni.

- Mit szólnál, ha kiülnénk? Olyan gyönyörű... őrizzük meg a pillanatot - veti fel. S nem tiltakozom. Ha már besötétedett, innen látszanak a csillagok, valóban kár kihagyni a látványt.
A fűre telepedve ellazulok. A természet olyan mélyen és élénken jelen van még e tájon, hogy képes átjárni minden apró alkotóelemem, s nem kell még csak lehunynom sem a szemem, hogy egész messzire láthassak időn és téren túl, a sokféle emlékben merítkezve meg könnyedén. Mert már maga a hely meditatív és megnyugtató, a lélek nem igényel megpihenést, hogy szárnyra keljen más síkokig jutva gondolatvonulatokon, s érzelemvölgyeken keresztül.
- Köszönöm, hogy elhoztál. Ez csodálatos... legszívesebben itt élném le az életem, távol a régi otthonomtól. Itt minden olyan nyugodt, mintha semmilyen teher nem érne el idáig. Úgy érzem, itt... felszabadult lehetek.
Hasonlóan érzek én is, bár van egy hely, amely még inkább hasonló benyomást tett rám. A kis sziget, amelyen éltem addig, míg nem vállaltam el Nanami kívánságát.
- Tudod, hogy megteheted. Addig maradunk, amíg csak szeretnéd - felelem.
- Rendben.
Nem bánom, hogy megfogalmazódott bennem a gondolat, és úgy döntöttem, valósággá is váltom. A csend úgy ölel körbe bennünket, hogy nem bánt, inkább cirógat halk tücsökciripeléssel, lombsusogással, fel-felzengő békakuruttyolással, vagy csak a fű lágy hajladozásával, míg odafenn sziporkáznak a csillagok. Ezernyi élet idelenn, s milliárdnyi odafenn mind egy végtelen álomba olvad össze annak szívében, aki részese lehet ennek a múló pillanatnak.
- Shiroyume... - még hangja is olyan ideillően csendül, elijesztve a csendet, a szórengeteg odvába riasztva, hogy onnan nézzen ránk mégis kíváncsian, mikor ereszkedhet ismét közénk, tovább játszadozva érzékeinkkel. -, kérdezhetek valamit?
- Mi lenne az?
- Miért jöttünk ide? Mármint, én nagyon szívesen vagyok itt, ennek hangot is adtam... csak nem értem, hogy mi végre ez a nagy változás - fürkész, kutatna, de íriszeim rejtik kincsük, nem mutatva valódi csillogásuk. - Egy idő után otthon is tudtam volna aludni. Talán van valami, ami idehúzott?
- Nem, nincsen. Én csak... - felelem gyorsan, átgondolatlanul, s nem fejezve be a gondolatot. - Neked tesz jót.
- Ennyire nem vagyok ostoba. Szóval mondd el! - próbálkozik.
- Tudom, hogy nem vagy az - mosolyodom el, kerülve az eredeti témát, s a választ, amelyet valójában várna. Tekintetem pedig továbbra is a messzeséget járja, hogy még csak gondolni se kelljen az ittel és mosttal. Tudom és érzem, hogy most jól érzi magát, ezzel nem is lenne probléma, ha nem azon lenne a hangsúly a szívében, hogy VELEM érzi jól magát. Ez így nem helyes...
- Nanami, ha így haladunk tovább, nem leszek képes... - nem ez így nem jó. - itt új emberekkel ismerkedhetsz meg, szerezhetsz barátokat - folytatom egészen másképp. Ha kimondom az elhallgatott dolgokat, csak még nagyobb lavinát indítok el.
- Mire nem leszel képes? - ragad meg a figyelme mégis. Persze, hiszen ott hallgattam el valamit, amiről könnyű kiérezni: fontos.
- Hát arra, hogy... ne nehezítsd meg a dolgom - a két mondatrész még akár össze is tartozhatna, ha nem árulkodna a kis szünet különállóságukról. A megnyugtató környezet hatása lassan tovakúszik, s nem marad semmi, csak a széthullott magam, ahogy próbálom összeragasztani darabjaim, de korábbi, egybekötözött torzómnak sincs még csak nyoma sem. Ismét védtelennek érzem  magam, olyan kicsinek és gyengének, mint amilyen soha többé nem akartam lenni.

- Kérlek, áruld el.

- Ne akarj olyasmit hallani, ami bántana téged - a szavakat csak lehelem védekezőn, s az érzéseim gombóccá nőnek a gyomromban. - Csak arra koncentrálj, hogy boldog legyél, én majd segítek. Itt minden teljesen más, az emberek is.

- Nekem nem kellenek mások... én... nekem csak az kell, hogy mellettem legyél - feleli, és kétségek közé taszít bizonytalan magabiztossága.

- Az nem kellhet neked. Kérlek, értsd meg... - félek. - Így nem foglak tudni elfogyasztani! - Nem tudom kiadni magam még egyszer olyan naivan. - Ne haragudj... de ez így van. Az érzelmeink nem csordulhatnak túl egy bizonyos határon - hazugság. Senki nem írja elő, semmit nem ír elő senki. - Ezt te magad is tudod.

- Igen... tudom. Csak, hogy... félek, az én álmom már... - ahogy karjai körbezárnak, automatikusan, majdhogynem hisztérikusan; hozzám képest mindenképp úgy, mintha fuldokolnék; viszonzom a gesztust. Nem szabadna, de valójában én sem vagyok erős. - Beteljesedni készül. Szerződtünk és egyikünk sem léphet vissza... Tudom, hogy a lelkem a tiéd lesz... és nem bánom, ha elveszed... - a mosolya könnyeket csal a szemembe.

- Nem kérhetsz tőlem ilyet... nem fogom tudni megtenni - sosem tudtam volna talán, hacsak nem történt volna úgy, hogy amikor elvesztettem az eszem, erőm megfogyatkoztával nem bírtak volna megfékezni, s a nagyanyja lelke helyett akkor az övét faltam volna fel. Másképp nem hinném, mert jó ideje nem voltam rá képes. Még amikor fájdalmas volt, akkor sem voltam rá képes, mindig megvártam, hogy a halál természetes mód lepje meg azokat, akikkel összehozott az élet.

- Belefáradtam abba, hogy azt állítsam, ami nem igaz... és már neked is nehéz, látom rajtad. Egyikünk sem bírja már sokáig... nem kívánhatom tőled, hogy ezt tovább elviseld. Inkább vedd el most, minthogy lássam a megtört tekinteted, ami miattam olyan, amilyen.

Ez így...

- Éppen ezért... ne kérd tőlem... nem kérheted... - nem tudnám úgy megfogalmazni, hogy ne legyen félreérthető, de most először nem hagy kibontakozni, mintha a szerepek burleszk módjára kifordultak volna. Mi több, vészesen közeledni kezd. Érzelmei olyan hévvel öntik el az agyam, hogy megtörik védekezésem utolsó bástyáit is, elmosva minden akadályt. Beleremegek lecsukódó szemekkel ajkai puha, óvatos érintésébe, s ösztönös megadással engedek a cseppet sem erőszakos kérésnek, ajkaim résnyire nyitva, majd viszonozva, s lassan átvéve a vezetést, csókolva vissza. Könnyeim észrevétlen buggyannak elő, öntözve nemcsak az én arcom, hanem az övét is.

A varázst megtörve távolodik el ismét, szemeimbe nézve mosolyogva, s végigsimítva az arcomon, s én önkéntelenül is belebújok a puha érintésbe.

- Kérlek, ne hullajts értem több könnyet... - súgja, amelyre ismét mély sóhaj szakad fel belőlem.
Gyámoltalan talán, de vállának támasztom homlokom, még mindig ölelve.
- Lehetetlent kérsz - mosolygom bele a mondatba, bár nem láthatja, ahogy keserű emlékektől mélykék tekintetem sem. - Ha képes lennék rá, hogy ne ejtsek több könnyet, talán képes lennék az álmod beteljesítve véget vetni mindennek, de azt hiszem, akkor nem vált volna az álmoddá az, hogy veled maradjak - vallom meg gondolataim. - De olyan nyomorultul csorbult lélek lettem, hogy ennyire sem vagyok képes. Nem vagyok képes veled maradni... félek... épp ezért képtelen vagyok bízni.
Gátlásaim, melyeket még ő égetett belém, annak ellenére kötnek gúzsba, hogy Nanami illata, mely ebben a pozícióban egész betölti érzékeim, megnyugtat, egész más, mint az övé volt. Félek, olyan ártatlan, rettegek, hogy ugyanúgy tönkreteszem, mint tettem őt, aki szintén olyan nemes és tiszta volt, mégis beette a sötétség magát a lelkébe, s megmérgezte teljesen, ahogy megmérgezte az egymás iránti érzéseink is. Még egyszer nem tudnám elviselni azt a fájdalmat, melyet csalódottságom okozott. Ha tovább repednék, egyszerűen darabokra törnék, amely az örök élet átkával egyszerűen felelőtlenség és magával a kénköves pokol legmélyebb bugyrának magamhoz ölelésével lenne egyenértékű.
- Én is félek - súgja a hajam simogatva, újra és újra belefúrva ujjait. - Annyi minden kavarog a fejemben, a szívemben... nem tudom őket összeegyeztetni. Kérlek, hidd el, én már így is boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Ha nem maradhatsz velem, akkor végül is mindegy, élek-e még, vagy meghalok,  így tényleg jobb lenne...
- Fejezd be végre! - egyenesedem ki elengedve, s bár könnyes, de szigorúan villanó szemekkel nézek rá. - Úgy beszélsz, mintha lenne róla fogalmad! De ugyan! Képes lennél megölni valakit, csak mert úgy érzed, jobb lenne neki, ha nem élne már?!
Nem vagyok gyilkos, még csak hóhér sem, akinek legális munkája a halál. Én, ha már ráveszem magam, vagy rákényszerülök, hogy újabb feladatot vállaljak, szeretem látni, ahogy az, akivel szerződöm, mosolyog, s felhőtlen boldogsággal élvezi ki minden pillanatát az álma beteljesülésének. De Nanamit a mai nap kivételével oly rég láttam úgy igazán, a szíve legmélyéről mosolyogni, s ez az idő oly kevés, még emberi léptékkel is...
- Sajnálom - szeppen meg teljesen, lehajtva a fejét, s legszívesebben a falba verném a saját fejem, amiért ilyen idióta vagyok.
- Nem, én sajnálom - simítom mindkét kezem két oldalról az arcára, hüvelykujjammal törölve le arcáról saját könnypatakjait. - Kérlek, te se sírj! Én... - felsóhajtok. - Mikor még bohó és fiatal álomdémon voltam, azt hittem, ha az emberek álma beteljesül, mosolyt csal az arcukra, és elégedettek, boldogak, kiegyensúlyozottak, és emiatt gyönyörűek lesznek. Ma már tudom, az álmok nem mindig tesznek boldoggá, sokszor megcsalnak, de miért, hogy pont a te egyszerű, kis álmod dönt téged a legmélyebb szomorúságba és gyötrelembe? Mit tegyek, hogy ne a halálra gondolj, hanem önfeledten, kivirulva, és két lábon járó mosolyalbumként éld azt az időt, amely megadatott számodra?
Könnyei újult erővel buggyannak elő ismét, ahogy egy röpke pillanatra felkuncog.
- Tudod, Shiroyume, ugyanez a kérdés bánt engem is. Állandóan az foglalkoztat, mit tehetnék, hogy ne legyek számodra teher, hogy ne légy gondterhelt, hogy ne tűnjön a tekinteted olyan elveszettnek és magányosnak, hogy ne tűnj minden egyes nappal, amit velem és a kívánságommal töltesz, egyre sápadtabbnak. Mit tegyek, hogy ne érezzem azt, hogy minden mozdulatommal akaratlanul döföm mélyebbre benned a bánat mérgezett töviseit? - zöld íriszeiben elveszek, miközben magamban kínlódón nevetek fel: elképzelhető lenne, hogy ha két létezőnek ugyanolyan intenzitással az a vágya, hogy a másikat boldoggá tegye, a két törekvés egyszerűen kioltja egymást a nagy igyekezetben? Nem tudom, mert elvesztem megint a valóságot, elvesztem a körülöttem levő természetet, kizárva mindent, ami nem jellegzetes, zöld szeme, fehér bőre, rózsaszín ajkai.
Óvatos odaadással csókolom meg, semmi határozottság nincs bennem, semmi ésszerűség, még kevesebb tudatosság, egyszerű ösztön, vágyódás, amely ismét előbukkant lelkem mélyéről, félresöpörve gondolkodó énem aggodalmait. Gyengéden invitálom nyelvét táncra, próbálva betelni ízével, lényével, kiismerve minden apróságot, amelyet csak lehet egy csókon keresztül. Közben kezeim lesiklanak arcáról, egyik a hátán nyugszik meg, támaszt nyújtva, másikat fején pihentetem meg, hogy könnyed, biztonságos mozdulattal döntsem hátra, elfektetve a fűben, s ajkaitól elválva merüljek el ismét a csillogó zöld szempárban. Nem szabadna, visszakozni kellene, de nincs semmi, ami megriasztana, amely visszaűzné ösztöneim a mélybe, s a testem mozdul. Csak tiltakoznia kellene... miért nem teszi? Miért nem teszem én sem? Ajkam kedvtelve indul felfedezőútra bársonyos, kecses ívű nyakán, érzékeny bőrét ingerelve, ujjaim pedig, melyek fejét tartották korábban, most oldalán szánkáznak fel, s alá, simogatva a ruhán keresztül. Ebben a pillanatban kifejezetten úgy érzem, hogy túlcsordulok, s képtelen vagyok elviselni ezt az érzést,  amely elől karjaiba menekülök, miközben a dolgok rendes folyásának nem így kellene zajlania...
- Maguk meg mégis mit képzelnek! - zendül mögülünk, a birtokra vezető út felől egy idősebb női hang, amely ripityára töri a ránk hulló varázst, s hirtelen mozdulattal, mintha valami rossz cselekedet közben kaptak volna rajta, ülük fel, egész testemmel az érkező felé fordulva. Aki egy fél pillanatig még szigorúan néz, olyan elszántsággal, mint aki elkészült rá, hogy addig üt minket, míg el nem takarodunk, aztán tekintete megenyhül.
- Elnézést uram, nem akartam megzavarni a nyugalmukat, csak azt hittem, ma már mégsem érkeznek meg, mert semmi nem jár már erre - hajol meg udvarias köszöntéssel, amit esetleg biccentéssel viszonzok, s nem tudom eldönteni tükör nélkül, most vajon teljesen elsápadtam, vagy épp tökéletesen kivörösödtem...

* * *

Az asszony velünk maradt, mivel azért jött ki az utolsó busszal a birtokra, mert nem akarta árván hagyni, és így nem volt mivel hazamennie, hogy mégis megérkeztünk. Azért volt összezavarodva, mert vonattal várt minket, legalább is számára az volt az a logikus tömegközlekedési eszköz, amellyel erre a kissé eldugott településre megérkezhettünk volna. Teljesen jogos egyébként, azt meg nem mondhattam, hogy teleportáltunk, így azzal magyaráztam ki magunk, hogy helikopterrel jöttünk. Ebből jött a szép kerek hazugság, hogy befektetésem milyen jól sikerült, és hogy ennek eredményeképpen telik erre is... Vetítettem már egyet, s mást korábban is, de ennyire még nem izzasztott le senki. Be kell vallanom, helyzeti előnye van Kayo-néninek - így szólíttatja magát mindenkivel -, mert nem csak össze vagyok zavarodva, de már egy rakat hazugsággal traktáltam, és igen oda kell figyelnem, ne mondjak ellent korábbi szövegelésemnek, főleg úgy, hogy azt még nem is magamként, hanem az apámként, nagyapámként adtam elő neki, amikor még ő is fiatalabb volt. Az ilyen földi illetőségű tulajdonokkal egyébként csak a baj van, körülményes birtokolni bármit is...

Kayo persze nem hagyta Nanamit sem belesüppedni a nyugalomba és a kettőnk hallgatásába, mert folyamatosan intézett hozzá is keresztkérdéseket, nem kicsit zavarba hozva őt is. Csak akkor hagyta menekülni, mikor már leásította a fejét keresztbe, s valóban, jócskán hajnalodott már. Ekkor a néni is lelőtte magát, és nyugovóra tért. Így magammal maradhattam gondolataimmal, ahogy mindig.

S ahogy mindig, most is csak teher a gondolkodás. A pirkadó eget bámulva ugyanis csak azt tudom az eszemben fogatni, mekkora egy címzetes ökör vagyok, hiszen megint olyasvalamit csináltam, amit nem lett volna szabad, és bele sem merek gondolni, meddig jutottam volna, ha nem jön Kayo... Miért nem vagyok képes megőrizni a hidegvérem? Ha így folytatom, csak szomorúbbá teszem, mert jogosan úgy érzi majd, játszottam az érzéseivel. Ugyanazt művelem, mint Yuunai... Ugyanúgy nem tartom tiszteletben az érzéseit, ugyanúgy játszom vele, bár nem szándékosan, s ezzel ugyanúgy mélyen marok lelkébe, pedig soha, egy percre sem jutna eszembe bántani. Azonban a spontán, nem szándékosan elkövetett bűnök sokkal súlyosabbak, mint az előre eltervezettek, mert még csak okuk sincs, semmi sem magyarázza meg azt, miért tetted, ha nincs rá okod, s összezavar téged is, mert nem tudod kézzel megfogni, nem tudod szavakkal körbehatárolni, miért tapostál keresztül a másikon, mikor tulajdonképp magadhoz akartad ölelni, s nem akartál semmi mást, csak hogy elbohóckodva mosolyt csalj az arcára, s végül arra eszmélsz, véres kezeid közt kitépett szíve...
Kezem a zsebemben lapuló tárgyra siklik, csak kívülről, a ruha anyagán keresztül tapogatva a kis tárgyat. Csapdában érzem magam. A saját csapdámban, ahol a zsebemben a kulcs, de nem merem kinyitni a ketrecet, mert félek attól a világtól, amely a ketrecen kívül vár, de ugyanakkor félek a ketrecen belül is maradni, mert úgy érzem, túl kevés a hely a bent levőknek, s ha csak egy pillanatra leengedem a figyelmem, megsértenek, vagy én sértek meg valakit azzal, hogy megnyújtóztatnám használhatatlanná lustult szárnyaim.
Újabb nehéz sóhaj hagyja el ajkaim. Fogalmam sincs, hogy kellene ismét Nanami szemébe néznem...

* * *


Későn feküdtek, későn kelnek, törvényszerű. Ennek ellenére időben elkezdek a reggelivel molyolni, s valóban csak molyolok, mert hosszú percekig csak azon gondolkodom, milyen hozzávalókat használjak, s kényelmes, lassú tempóban kerül csak egymásra szendvicset formálva a sok hozzávaló.

- Jó reggelt, uram! - lép be a konyhába Kayo.

- Jó reggelt, Kayo-néni! - viszonzom köszöntését, bár iszonyat furcsa nénizni. Hozzám képest épp csak egy pillanatnyi gondolat, amely mielőtt felbukkanhatna és realizálódhatna, már el is felejtődött...

- Nem szép dolgo az úrfitól, hogy megcsinálja a munkám - néz rám komolyan, mire elmosolyodva kérek bocsánatot.

- Már hozzászoktam - fűzöm hozzá. - Meg szeretem is, eltereli a gondolataim és kikapcsol.

- Ne vegye tolakodásnak, de ilyen szép délelőtt, kilátogatva ide vidékre, inkább a szép hölggyel kellene töltenie épp az időt még az ágyban - pillant rám mindentudón Kayo, elérve, hogy rövid úton legyek paradicsomvörös.

- Félreérti - fordulok félre, inkább az ablakot választva ismét szemkontaktus kialakítására. - Mi... szóval köztünk nincs úgy semmi.

- Na persze, azért csókoltad olyan vadul, igaz? - nevet fel a nő, még mélyebbre lökve a zavarban.

- Ez nem olyan egyszerű... mármint hosszadalmas lenne elmagyarázni, a lényeg, hogy nem lehetek vele - próbálom rövidre zárni a témát, de esélyem sincs.

- Akkor csak játszol az érzéseivel? - hajol közelebb Kayo, kényszerítve, hogy rápillantsak.

- Nem, én nem... - magyarázkodom, de nem hagy kibontakozni még ebben sem.

- Shiroyume, te félsz, igaz? - egy pillanatra fennakadnak a szemeim.

- Mire gondol? - pislogok. Ritka, hogy egy ember sarokba szorít a keresztkérdéseivel...

- Ugyan, fiam - sóhajt fel az idős nő elmosolyodva dőlve hátra székében. - A vakablak is látja, hogy nem vagy közömbös az irányában, mi több, istenesen belehabarodtál. Csak félsz elismerni.

- Én tényleg nem... - kezdenék bele ismét, de megint csak közbeszól.

- Tudom, hogy nehéz - fogja ráncos, mégis puha kezei közé kezem. - Manapság egyre nehezebb bízni valaki másban, az emberek sokszor csalódnak, mélyen, mielőtt rátalálnának arra, aki nekik lett rendelve, de hidd el, csak még boldogtalanabbnak fogod érezni magad, ha egy régi félelem miatt nem mersz belevágni valami újba, ami boldogságot adhatna és begyógyíthatna pár sebet azokból, amelyeket más ejtett a lelkeden. Ne félj újrakezdeni, ne félj bízni, mert ha ideiglenesen is, de olyan pozitív energiát hozhat az életedbe, amit semmivel, az ég adta egy világon semmivel nem tudsz pótolni. A világon minden élőlényt úgy teremtettek az istenek, hogy társra vágyjon, hogy egyedül üresség fogja el, s ez ösztönzi arra, hogy keresse azt a valakit vagy valakiket, akik ezt az űrt kitölthetik valami csodálatossal,a mi egyszerre könnyű és a szivárvány ezer árnyalatában csillogó, s aminek hatására érzi, tovább kell menni, tovább képes menni, mert tovább lehet lépdelni az úton. Legyen az növény, állat, vagy ember, mindennek szüksége van társakra a környezetében, különben kiszárad, elpusztul, vagy elfonnyad belülről. Régi dolgok miatt nem érdemes hezitálni. Ha ő nem bántott, miért nem nyújtod ki felé a kezed, miért nem keresel nála oltalmat és szeretetet? Hiszen látszik rajtad, hogy fülig beleestél.
- Beleestem? Én?... - ismétlem magam elé meredve bizonytalanul a szavakat.
- Az ember nem csókol csak úgy meg valakit. Legalább is nem tűnsz egyéjszakás típusnak, ahogy a tekinteted sem, akárhányszor rápillantasz.
Szabad kezem ujjai szememre siklanak. Hogy nézek, mikor rápillantok?
- 'reggelt! - totyog be Nanami még álmos fejjel, amely elvágja beszélgetésünk fonalát, de Kayo szavai rengeteg gondolatot indítanak meg bennem.

* * *

- Azért hetente egyszer kinézek, míg itt lesznek. Szeretném látni, hogy az úrfival minden rendben - köszön el Kayo, ahogy a megállóban megáll a busz. Nanamival kikísértük, úgyis akartunk egy nagyot sétálni, elvégre nem azért jöttünk, hogy a házban raboskodjunk, épp mint eddig.

Út közben sok minden keresztülfutott rajtam Kayo szavainak hatására és elhatározásra jutottam. Hálás vagyok érte, hogy itt volt, mert így elkerülhettem azt, hogy úgy kelljen Nanami szemébe néznem, hogy valamiféle választ vár kimondva vagy kimondatlanul, s én nem vagyok rá felkészülve.

Most viszont más. Ahogy integetek vele közösen, míg szemünk elől el nem tűnik a busz, hosszas időnek tűnő napok óta könnyűnek érzem magamnak, és gondtalan félmosoly ül az arcomon. Ha döntésre jutottál, minden sokkal, de sokkal könnyebbnek tűnik, mint a kétségek zsibbasztó és gúzsba kötő hálójában.

Kezem a zsebembe dugom, majd jobb karom eltartva magamtól, ajánlom fel, s Nanami kissé felderülve fogadja el a gesztust, belém karolva. Kezdetnek nem is olyan nehéz...

- Gondolkodtam - töröm meg a pillanatnyi csendet. - Azt hiszem, tudom, hogy oldhatnám meg a legegyszerűbben a kívánságod minden szempontból.

Az arca elkomorodik, ahogy válaszol: - Shiroyume, én tegnap már elmondtam...

Megállok, s erre kénytelen ő is megtorpanni mellettem. Kissé felé fordulok, s szabad kezemmel végigsimítok az arcán.

- Nem tudom, hogy fog működni, de megígérem, hogy melletted maradok, s megpróbállak boldoggá tenni azzal, hogy hagyom magamnak, hogy megtaláljam azt, amitől ismét képes leszek könnyen és őszintén mosolyogni. Nem próbállak meg többé összeboronálni senkivel, nem kényszerítelek semmire, amit nem szeretnél, egyszerűen csak maradok. Melletted. Mert szeretném, ha mosolyognál újra, s mert szeretnék megpróbálni újra bízni - arcát végigsimító kezem szabad kezére siklik, s mellkasomhoz nyomva a szívemhez emelem. - Megpróbálom miattad összetenni őt odabenn, hogy teljesebben legyek képes elhalmozni szeretetemmel, rendben? - suta vallomás, de őszinte, mert merni akarom szeretni, úgy hiszem.


ef-chan2011. 08. 17. 14:23:14#15950
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: (Nanaminak)


- Hűha... Ha azt mondom, hogy meglep ez a gondolatmenet, biztos nem mondok újat - reagálja le a nagy kinyilatkoztatásom Nanami. - Ez mind szép és jó, sőt nagyon tetszik is. Csak - kezdődik... - nem vagyok olyan önálló, mint azt gondolod. Még a boltba is lista alapján megyek, a spontán gondolatok eddig kimaradtak az életemből. Magam tervezni az életem ösvényét... lehetetlent találtál ki - temetkezik a reggelijébe. Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam erre, nem kellene még negyedannyira sem ismernem, mint ismerem most, hogy tisztában legyek vele, mennyire kicsinek hiszi saját magát.

- Az pedig nem én lennék - vágom is rá teljes nyugalommal és megingathatatlansággal. -, ha nem segítenék neked felfedezni a spontán élet örömeit. Lehetséges, hogy nem vetted észre, de igen sokat fejlődtél az elmúlt napokban. Ez a beszédedben is megnyilvánul. Ha ezt a dolgot nem most vetem föl neked, hanem jóval régebben, rákvörösen szaladtál volna fel a szobádba, kínban égve. Most pedig... komoly hangvétellel lereagálod anélkül, hogy elszaladnál - mosolygom szelíd fölénnyel. - Ezek után nincs olyan dolog, amire ne lennél képes. Mármint bizonyos határok között - enyhítek azért, mielőtt végleg visszariad mindentől. - De visszatérve az eredeti kérdésre, mi az, amit ma szívesen csinálnál?

- Hát... régóta el szeretnék menni egy kiállításra. Festészet... - feleli kisebb gondolkodás után. - A reneszánsz kor nagyjainak mutatják be néhány művét... - tördeli szégyellősen a kezeit.

- Elmegyünk - egyezem bele azonnal, s elmosolyodom. Ahh, egy csomó emlék rohan meg.

- Tényleg? - kérdez vissza, bár nem értem a hangjában bujkáló bizonytalan kíváncsiságot, de tőlem telhetően igyekszem megnyugtatni.

- Nagyon szeretem ezt a korszakot. Volt is dolgom abban az időben... az emberek valóban újjászülettek. Látnod kellett volna - szippantok mélyet a levegőből, mintha most is érezném azt a láthatatlan korszellemet, amely még a levegőt is áthatotta. - Minden elevenebb és színesebb lett. Az emberek nevettek, táncoltak. Rájöttek, hogy a testük nem feltétlenül a “bűn” edénye. Egy olyan dolog, ami szép, sőt még szebbé is tudják tenni. Zenéltek, táncoltak, építettek... és persze lakomákat tartottak - na de kalandozzunk vissza, mert még a végén nagyon beleélem magam. - Remek lesz újra emberek között lenned...

- Igen - áll is fel az asztaltól. - Akkor most átöltözöm valami jobb ruhába.

Míg készül, eltüntetem a reggeli maradékait, majd múzeumképesebbé teszem magam.


* * *


A kiállítás gyönyörű, és igen ízlésesen van összeállítva még szerintem is, ami azért általában nagy szó. De mostanában, a kor előrehaladtával, az emberek is jobban kezdenek figyelni bizonyos részletekre, és egyre jobbak a hasonlók szervezésében. Bár sok mindent kihagytak, de nem lehet mindent egy térbe zsúfolni, mikor azok valamikor több termet is megtöltöttek, sokkal többet, mint amennyivel a múzeum jelenleg egyáltalán rendelkezik.

Nanamival együtt lelkendezünk a képek előtt, mert valóban, még a mai napig ámulatba képesek ejteni, mert ez valami olyan emberi csoda, amely megismételhetetlen, s nem bírom megállni, hogy ne meséljek. Hogy lennék képes, mikor némelyik készítésénél ténylegesen is jelen voltam. S amikor belelendülök, már jön minden, a kínkeserves küzdelmek, a sok finnyás kifogás és megjegyzés egy-egy kép kapcsán, a festők élete, jellemük, elhivatottságuk, még olyan dolgok is, amik manapság a sztárpletyka kategóriába illenének. Anekdoták, kedves emlékek a múltból az én szememem keresztül színezve.  

- Kész Kánaán ez a hely - csodáljuk épp Botticelli leghíresebbé vált képét. - Nézd milyen lágy színeket alkalmazott... még is annyira határozott. Bár az emberek ezekben az időkben nagyon ragaszkodtak a valláshoz, portrékat sem nagyon festettek... ez a kép mégis kifejezi a szépséget. És a görög mitológiához kötődik.

- Igen, én is nagyon szeretem - ért egyet Nanami. - Lehet, ostobaságot kérdezek, de láttad őt élőben?  Mármint Botticellit? - kérdezi. Épp válaszra nyitnám a szám, hogy megerősítsem, futólag láttam, de hosszabb ideig sajnos nem volt hozzá szerencsém, de saját hangom helyett szigorú női hang csendül.

- Azt kétlem, hogy látta volna... A fiatalember nem néz ki több száz évesnek - magamban mosolygok, valóban jól tartom magam, bár több száz éves sem vagyok, tekintve, hogy már átléptem a százezres nagyságrendet. Bár az is igaz, hogy szigorúan véve az is több száz évesnek számít. - Már figyelem magukat egy ideje. Az úr meglehetősen sokat tud. Meglepően sokat... bár nekem úgy tűnik, a felét végighalandzsázta, hiszen olyan információkat is mondott, amikről sehol sem lehet olvasni.

Tipikus minden lében kanál, aki a férfiakat a fiatal és naiv lányok megrontójának gondolhatja. Az ilyen típusra jobb ráhagyni, így én udvariasan megadom magam, letéve a fegyvert.  - Asszonyom, minden bizonnyal önnek van igaza. Előfordul, ha az ember... - hajolok bizalmas közelségbe hozzá. - imponálni akar. De köszönöm, hogy végig figyelt minket. Örülök, hogy hallgatta a mondanivalóm.

- Kérem... legközelebb legyen figyelmesebb - dorgál még meg, de szigora enyhül, tekintve, hogy dolgavégzetten csoszog el tőlünk. Tekintetem találkozik Nanamiéval, s minden bizonnyal egyre gondolhatunk, mert harsányan bukik elő belőlünk a nevetés.

- Hihetetlen vagy! - jelenti ki vidáman, ahogy kilépünk a teremből, én pedig nagylelkű titokzatossággal csupán ennyit felelek kacagva, jókedvűen: - Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.


* * *


Jól érezte magát, ahogy én is, s ezen az időjárás sem tudott csorbítani apró gonoszkodásával, ahogy rákezdett, eláztatva mindkettőnket.  Nem csoda, ha elégedetten szárítgatom magam.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem - huppan le Nanami a kanapéra.

- Én köszönöm  - telepedek mellé, közben a zsebemből sikerül kirántanom a kis tojást, amit Urunktól kaptam...

- Mi ez?  - kapja fel Nanami, s hirtelen válok zavartan idegessé. Arca azonnal bizonytalan lesz, s nem akarom, hogy eme csodás nap után oda kanyarodjunk vissza, ahova jutottunk az utóbbi napokban. Sóhajtva döntöm hát két tenyerembe állam, megtámaszkodva az dohányzóasztalkán.

- Emlékek. Álmok. De voltaképp én sem tudom igazán. Nemrég találkoztam valakivel, akihez egy ideje nem volt szerencsém, s ha nem tévedek, láttam, ahogy porrá hullva semmisül meg, túllépve az örökléten.

- Miért nem nézed meg? - kérdezi nagyon halkan, nagyon óvatosan, mire kissé kesernyés éllel mosolyodom el.

- Még nincs itt az ideje... bár ti azt mondanátok, nem készültem fel rá. Ti emberek siettek, mert kevés időtök adatott meg ezen a földön, mi, akik szenvedünk önnön halhatatlanságunktól, sokkal lassabbak vagyunk, sokkal hajlamosabbak vagyunk a végletekig elodázni dolgokat. Én... talán ha kinyitom, s olyasmit látok benne, megszegem a neked tett ígéretem.

Megilletődve néz rám, s azt hiszem, nem igazán érti. Kissé félredöntöm a fejem a tenyeremben, úgy nézek a szemeibe.

- Ez számotokra, halandók számára furcsa, és talán megemészthetetlen, de azt hiszem, ha birtokában lennék a titoknak, hogy érhetném el a halált, légyen az a tiétekhez hasonló vagy a teljes megsemmisülés, nem gondolkodnék többet. Az élet, hogy nincs vége, elviselhetetlen teherré nőheti ki magát. De ha nem tudom, akkor, még ha a zsebemben is lapul esetleg a titok, marad erőm elfogadni, tovább kell élnem.

Komolyan méreget, nem csodálom, azt hiszem, az ehhez hasonló őszinte szavak mindenkit elkomorítanának, ahogy lassan felfogja egy halvány részét annak, mit is jelenthet. Lassan indul meg a felsőteste, mégis váratlanul ér nagy elgondolkodásom közepette ölelése.

- Bár enyhíthetnék valamivel a terheiden. Tudom, hogy egy jelentéktelen ember vagyok, de ha ez segít, én itt vagyok neked. Ha fáj, nyugodtan vedd csak igénybe a vállam, hogy rá támaszkodj, megpihenve kissé - olyan komoly, olyannyira aggódó, és annyira édes, ahogy zavart pírját leküzdve megbotlás nélkül mondja végig a komoly szavakat.

- Ne tartsd magad jelentéktelennek - dőlök a vállának, hagyva, hogy átöleljen, s simogathassa a hátam. Annyira kellemes. -, nekem sokat számít a törődésed.

Eddig mindig azzal áltattam magam, hogy azóta, hogy Ő volt nekem, nem vagyok képes már megbízni senkiben, s nem tudok kötődni. Ez hazugság, s Nanami volt az első, aki ezt - bár akaratlanul - de lényegében a szememre vetette, és elérte, hogy belássam, sosem tudnám megtagadni magam, s nem kedvelni azt, akit megismerek. Főleg, ha ilyen csodálatos teremtés, mint Nanami.

Ujjai szorosabban markolnak a ruhám anyagába, ahogy még odaadóbban próbál ölelni saját suta módján: - Örülök, ha használ... - suttogja, s valami elkap. Egy érzés, amely magával ragad. Tőlem, vagy tőle származott eredetileg, nehezen kideríthető, mert nehezen olvasok gondolataiban, s érzelmei így nem elválaszthatók sajátomtól. Egy biztos, kissé eltávolodva nyúlok egyik kezemmel álla alá, hogy felemeljem, s csillogó szemeibe nézve hajolok egyre közelebb, nem gondolkodva, csak cselekedve, s lágyan, nem tolakodón csókolom meg, s ahogy ajkai enyhén résnyire nyílnak, nyelvét invitálom lassú táncra, megízlelve.

Csak akkor eszmélek, mikor ajkaink elválnak egymástól, s hirtelen elvörösödve pattanok fel.

- Én... sajnálom, nem kellett volna - csukódik mögöttem a kertbe vezető ajtó, s a pavilonig menekülök, hogy ott megtámaszkodjak az egyik tartóoszlopban. Mi ütött belém? A kezem a szám elé emelve próbálom megemészteni, amit tettem, de csak még zavarodottabbnak érzem magam. Ajkainak íze még mindig a számon, s egész testemben bizsergés fut fel s alá újra meg újra. Olyan rég nem éreztem hasonlót...

A szél feltámad, s bár kissé durva, mégis lágyan kap bele a ruhámba, végigsimítva s egyszersmind végigbizsergetve, s halkan a fülembe duruzsolva: “... merj szembe úszni az árral...” “... hagyd, hogy beteljesüljenek a saját álmaid”

Az álmaim?... Honnan vetted, Uram, hogy nekem lennének álmaim?

- Shiroyume... - nyílik az ajtó, s Nanami lép ki rajta vöröslőn, zavartan, s megáll ott az ajtóban, bizonytalanul dőlve egyik lábáról a másikra. Olyan elveszett, ahogy ott áll, szeretném magamhoz ölelni, de ez így nem természetes, valami nem stimmel bennem...

- Nanami...talán jobb lenne, ha átadnám valakinek ezt...

- Ne! - sikkant, majd szája elé kapja a kezét, s elvörösödve, mégis a félelemtől reszketve sírja: - Én veled akarok maradni, kérlek, csak maradj mellettem!

Tekintetem megtörik, fáj, hogy sír, már megint sír, mikor mosolyt kellene varázsolnom az arcára, ahogy azt neki és a nagymamájának is megígértem. Mégis bizonytalan vagyok, mert nekem, azt hiszem, nem olyan egyszerű túllépnem azon, amit tettem az előbb. Nem szabadna megkedvelnünk egymást, de azt hiszem, ez már a legelején lehetetlen volt, s csak fájdalmat okozok neki, ha megtagadom tőle, amit szeretne, s ami talán nincs ellenemre nekem sem, csak makacs fejemmel nem ismertem fel, mikor lett szükségem rá épp annyira, mint neki rám. Kissé bizonytalannak érzem magam én is, félek, mert mióta őt elvesztettem még éltében, félek, de most mégis annyira magamhoz szeretném ölelni. Közelebb azonban nem lépek, neki kell eldöntenie, szeretne-e ezek után még a közelemben lenni, hozzám bújni, vagy érezni a karjaim maga körül annak ellenére, hogy nem tudom megígérni, valóban tudom teljesíteni minden vágyát. Yuunaiét sem voltam képes...

Félrefordítom a fejem, az ajkamba harapva, a virágokat nézve, de mégis kissé kitárom a kezem. Talán épp itt az ideje, hogy megtanítsam neki a legfontosabbat az életről: ha szeretnél valamit, neked kell megtenned felé az első lépéseket, különben kisiklik a kezeid közül, s többé sosem lesz újra lehetőséged élni az elszalasztott lehetőséggel.
Hogy én készen állok-e rá? Én voltaképp sosem voltam kész semmire még...


ef-chan2011. 02. 18. 03:37:39#11440
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: (Nanaminak)




Annak ellenére, hogy már jó ideje elaludt, csak nézem mozdulatlanul. Csak most látom igazán, mennyire megváltozott minden, hogy már azelőtt körbefont vörös szalagjaival gúzsba kötve, hogy észrevettem volna, de ami még rémisztőbb: ezek a szalagok nem vágnak, nem marnak a húsba, hanem óvnak, elfednek, egybefognak és összetartanak. Mi történt velünk, míg félreértett álmokat szövögettünk mosolyogva csendesen? Mikor nőtt túl rajtunk? Mikor vált hatalmas, mindent teleszövő pókká, mely nem enged, nem ereszt, s fogát belénk mélyesztve belülről emészt fel bennünk?

Óvatos és gyengéd mozdulattal, mintha csak a legféltettebb kincsem lenne, emelem meg a fejét, és állok fel, puha párnát állítva a magam helyére, ahogy a hajnal beköszön az ablakon. Ideje kezdeni valamit, valami újat, valamit, ami helyrebillent mindent. Valamit...

* * *

Csak a megszokott reggeli lett belőle, semmi több. Általában lenyugtat, de az elmúlt időben még ebből a tevékenységből is kiveszett valami. Talán mert magam nem találom. A hátsó teraszon ücsörgöm, lehunyt szemmel, beszívva a virágok illatát. Azon képességeim egyikét alkalmazom, amelyeket még szeretek is. Magam szétszórom ideiglenes megtestesülésemből, gondolatban apró atomokra bomolva szét, s csak “folyatom” magam a természet élőlényei közé furakodva, kilesve gondolataik, álmaik, elfedve a saját tévelygő elmém szüleményeit, elfeledve a gondokat, reményeket, fájdalmakat, mindent. Csupán közeggé válok, a létezők közötti űr kitöltésévé, s ha akarok, azonosulok velük, ha akarok, csalfán tovalibbenek, meglesni másokat, még apróbb titkokat, még apróbb életeket. Kellemes, már-már olyan, mintha felenyésznék a világmindenségben szétosztva magam mindenkinek, s mégsem adva magamból senkinek.

“Ohayo...” csendül valahonnan nagyon távolról, s hirtelen tudom, kicsit messzebb kalandoztam, mint lehetett és mint kellett volna, már bőven reggel lehet. Amint egy keveset visszagyűjtöttem magamból, felnyitom a szemem, s a hang irányába fordulok. Nanami áll tétován mellettem, s arca láttán halványan elmosolyodom ösztönszerűen, amelyet eszmélésemmel párhuzamosan olvasztok vissza megszokott arckifejezésembe.

- Ohayo, Nanami. Remélem, nem ébresztettelek fel a kora reggeli órákban - kelek fel, és lépek közelebb, de kerülöm az érintés lehetőségét, még a bizalmasabb légkörnek sem hagyok esélyt. Már csak miatta sem szabad még egyszer olyan gyengének lennem, mint tegnap.

- Nem, dehogy. Remekül aludtam... - billenti félre a fejét. Azonnal tudom, megint valami olyat szeretne kérdezni, ami számára is kellemetlen, de meg akarja kérdezni. - Inkább én kérdezném meg, hogy... nem hoztalak túlságosan kellemetlen helyzetbe a múlt éjszaka?

Beleremegek a visszafojtott válaszba, s lehajtom a fejem egy egészen rövid szusszanásnyira, nehogy bármit is kiolvasson. Mert tűnhet bármilyennek, nem buta, egyáltalán nem buta és sokkal több mindent megérez, mint kellene... Mert ha őszintén akarnék válaszolni, azt kellene felelnem, hogy nem, egyáltalán nem, sőt, annak ellenére, mennyire kiestem magamból, mennyire elvesztettem a kezdeti önmagam, amikor az ölemben aludt, valahogy mégis teljesnek és egésznek, de legfőképp végtelenül nyugodtnak éreztem magam annak ellenére, hogy gondolataimban milyen kétségbeesetten próbáltam ráakadni arra, hol is siklott ki a kapcsolatunk annyira, hogy a tegnaphoz vezessen a sors által kijelölt ösvény. De ezt mégsem mondhatom. Megígértem. Ryokonak, magamban Hiroyukinak, és a halott nagyinak is, nem áltatom, hanem boldoggá teszem, minden erőmmel a boldogságán fogok munkálkodni. Épp ezért nem mondhatom el, erre a kérdésre egyszerűen nem felelhetek.

- Ma nagyon szép időnk van, nem gondolod? A tél egyre közelebb érkezik, s úgy tudom, itt igen kemény szokott lenni. Addig is ki kéne használnod a rendelkezésedre álló időt. Talán tegnap már megemlítettem, hogy... elmehetnétek ti ketten - veszem semmibe a kérdést, s látom, tudom és érzem, mennyire fáj ez neki. Értsd meg, kérlek, miattad teszem, ne nehezítsd meg...

- De... - próbálna valami ellenérvvel előhozakodni, de nem hagyom, meg akarom győzni, még több időt kell együtt töltenie Hiroyukival, hogy engem kiverjen a fejéből, és teljesen Hiroyuki foglalhassa el a szívét. Mert ha majd beleszeret, mindenképp elhanyagol majd, most csak azért ragaszkodik hozzám, mert én jelentem a biztos pontot a világ bizonytalanságában, én kapcsolom össze a jelenét a múltjával, ahol még élt a nagyi, ahol még lehetett kislány.

- Ugyan, csak pár órára - erősködöm, bár hangomban semmi parancsoló nincs, csupán noszogatom, hogy beadja a derekát.

- Miért kéne nekem elmenni Hiroval? - kérdezi. - Biztosan rengeteg a dolga. Csak zavarnám, azt pedig nem akarom - köti az ebet a karóhoz, de én sem hagyom magam, már kész is vagyok az észérveimmel.

- Szombat van. És ha valami probléma adódna, akkor abban a percben ott lennék és segítenék. Ezt te is tudod. Bár kétlem, hogy lenne bármilyen fennakadás. Hiroyuki nem hagyná, nagyon megbízható.

- Jó... - hajlik meg, beadva a derekát, bár egy cseppet sem lelkes. Majd az lesz, ha már Hiroyukival lesz, tudom.

Reggeli közben tárgyilagosan végzem a dolgom, összeállítom hangosan gondolkodva a napirendet, majd felhívatom vele a célszemélyt is.


* * *


Átlagos, semmittevős napot terveztem, az ajtót bezárva, s láthatatlan szellemként vonulva a hátsó teraszra, hogy élvezzem, ahogy süt a nap, a tincseimbe kap a szellő, miközben ujjaimmal végigsimítok a virágok szirmain, energiával, tiltottan hosszú élettel ajándékozva meg eme csodás teremtményeket, belefagyasztva őket legszebb pillanatukba, mikor már kifakadt bimbójuk, de még nem harapott beléjük az enyészet száraz, rozsdafoltos fogaival. Épp olyan jól esik most is eme teljesen jelentéktelen pótcselekvés, mint esett a reggeli ejtőzés. De el is gondolkodtat, lehet, hogy valójában már annyira öreg vagyok, hogy hamar megfáradok a munkában? Túl primitív magyarázat a szétszórtságomra és a védtelenségemre, de épp ezért kézenfekvő és megnyugtatóan semmilyen.

Az idő rejtélyes mód folyt ki a kezeim közül, s elvesztettem ismét a valósághoz fűződő összes fonalam, vajon ilyen lehet meghalni is? …


Néznek, meredten és szemrebbenés nélkül. Az érzés olyan hirtelen hatalmasodik el rajtam, egy szemvillanás, és elmerengésemből visszatérve perdülök meg ellenségesen a tengelyem körül. A szám is tátva marad...

- Uram? - rebegem, s nem hiszek a saját szememnek. Rég elveszettnek hitt istenünk áll előttem, olyan formájában, amelyben talán csak az idők hajnalán láttam valamikor a távoli múlt homályba vesző lapjain. Örökifjú vonásait mosolyba rendezve lép elém, s végigsimít az arcomon, mint apa a gyermekéén, mikor az teljesen tanácstalan, és szüksége van egy felnőtt útmutatására. Hát nem hagyott el minket? Valójában mindvégig figyelt?

Azonban nem szól, a csönd továbbra is bizalmas örömünk közé hatol mételyezőn.

- Uram, merre voltál? - suttogom félve, pedig nekem nem kellene attól tartanom, hogy az egész csak képzeletem csalfa játéka, rám az illúziók nem hatnak. Mégis, az egész olyannyira hihetetlen...

- Shiroyume - összerezzenek a rég nem hallott hangra. Pedig az életem hosszát tekintve csupán egy apró sóhaj volt, míg távol járt tőlünk, nyomtalanul tűnve el egyik napról a másikra. - elárulok neked egy titkot - kacsint, s a kezembe ad egy aprócska, gazdagon díszített tojás alakú gyöngyöt.

- Mi ez? - kérdezem értetlenül.

- Emlékek, csodás emlékek, Shiroyume... - hangja gyengül. - Kérlek, vigyázz rájuk, arra, amit üzennek neked és a többieknek! - szemei jóságos csillogással kérnek. Nem utasít, nem parancsol, pedig joga van hozzá, csupán kér. Mintha utolsó útja előtt akarna valakit, aki biztosítja arról, emlékezni fog rá még akkor is, amikor ő már nem jár a világ ezen dimenzióiban.

Biztatón biccent a fejével, célozgatva arra, hogy kezdjek neki, hogy merüljek el benne. Valami mégis azt mondatja velem, hogy ódzkodjak. A szemei mögött, a megszokott fény mögött van valami, ami görcsbe ugrasztja a gyomrom. A szél hirtelen és rendellenesen támad fel, és egész viharosan tép bele a ruhánkba dobálva, tépve azt. Arca valamiért egész megnyugszik, majd váratlanul ölel át, egész zavarba jövök a gesztustól, mert nem tudom hova tenni.

- Minden hazugság, minden csak egy játék része, egy játéké, amely a szórakozásuk garantálja. Merj kilépni belőle, mert szembe úszni az árral, mert megéri, még ha pillanatnyi is csupán a varázs. Shiroyume, lehetsz isten, csak hagyd, hogy beteljesüljenek a saját álmaid - suttogja a fülembe. a szél ismét hatalmas erővel csap le ránk, s riadtan tapasztalom, valóban atomjaira esik szét, s kezeim közt válik semmivé a szélben. Döbbenten állok, markomban a kis emlékszelence, s érzem, egyedül maradok, még a szél vagy kistestvére a szellő sem marad velem, elröppennek nyomában a vágyott semmibe. Tényleg megcsinálta? Valóban halandó lett?


* * *


A kanapén ülve bámulom a kis, díszes tárgyat. Nem merem felnyitni, azóta nézem, és félek belekukkantani, félek attól, amit látni fogok benne. Pedig minden bizonnyal ez a kulcs... A kulcs vágyam beteljesítéséhez. A Halál féltve őrzött titka...

Megnyugodtam attól, hogy a kezemben tudhatom, de félek is, olyan rég áhítozom rá, mi van akkor, ha csalódnom kell? Ha mégsem azt hagyta rám örökül?

Az ajtó nyílása tép ki gondolataim közül, s a kis tárgyat a zsebembe rejtve boszorkányos ügyességgel állok fel, ahogy Nanami a nappaliban terem egy megjöttem jellegű üdvözléssel.

- Üdv! Na, milyen volt, jól érezted magad? - sétálok hozzá közel köszöntve, és valóban, a kis intermezzo ellenére, vagy épp annak hatására még a hangom is jobb kedvű.

- Igen, nagyon - feleli. - Gyönyörű helyeket barangoltunk be, nagyon tetszett... - menekül már is a lépcsőre pattanva. Ha nem álltam volna az előbb még közvetlen mellette, vagy ha nem érezném én is, amit ő, akkor is ki tudnám találni, hogy valami nem stimmel, annyira visít róla.

- Történt valami? - érdeklődöm, mire megtorpan, s lassan, elgondolkodva fordul csak vissza.

- Shiroyume... - emeli fel a fejét, és rám pillantva nagyot sóhajt. - Helytelen, amit csinálok. Hiroyuki a végtelenségig kedves, én pedig nem tudom ezt úgy viszonozni, ahogy ő szeretné...

- Hogy érted ezt? - lepődöm meg, hisz minden olyan jól alakult, és tudom, hiszen érzem, kedveli. - Hiszen táplálsz iránta gyengéd érzelmeket...

- Nem érted! - emeli fel haloványnyit a hangját, s egész teste belefeszül a nyomatékosításba. - Bármennyire is próbálom, egyszerűen képtelen vagyok beleszeretni. Mondják, az ilyesmihez idő kell, de mondd, meddig kínozzam még őt?

- Nanami... - próbálkoznék, de közbeszól ellentmondást nem tűrő kétségbeeséssel.

- Nem megy.

- Nanami! - magam sem veszem észre, de egész felszívom magam. - Miért kell újabb kétségeket állítanod saját magad elé? Hiroyuki türelmes, én tudom. Ha hagynád, hogy udvaroljon, és nem adnád fel egyik percről a másikra, menne.

- Miért mondasz nekem ilyeneket? Úgy gondolod... nem hagyom, hogy végezd a munkád? Belefáradtál a szerencsétlenkedéseimbe? Már mindent értek...

Annyira belelovallom magam az általam igaznak vélt “valóságba”, észre sem veszem, hogy most nem kiabálnom kellene vele.

- Hát pont ez az! Nem érted meg, hogy ő tényleg, ő valóban tud szeretni téged! Ő a legalkalmasabb.

- Igazad van. Ő alkalmas... én vagyok az, aki alkalmatlan erre a feladatra. De be fogom fejezni minél hamarabb. Hiába vagyok olyan, amilyen... a szerződés be fog teljesedni és akkor vége lesz ennek a cirkusznak.

- Ez nem egy cirkusz... - kezdek magamhoz térni. Mellbevág a mondandója, főleg azután, hogy visszapörgetem egy cseppet, és újra végiggondolom. Végtére is, mit ér, ha a másik tökéletes lenne, ha az a bizonyos szikra mégsincs meg...


- Lehet, ostobának fogsz tartani, de úgy gondolom, ez lassan az lesz. Én már véget akarok vetni ennek... Ha ez sokáig folytatódik így, sebeket szakítok fel benned és magamban. Ha neked újabb fájdalmat okozok... nem tudnám elviselni.

Jöhettem volna a régi lemezzel a “velem ne törődj” szólamot bevetve, de valahogy most eszembe sem jutott. Mert csak azt érzem, szétszakad, belül hasad ketté, ha nem tartom össze. Szorosan ölelem magamhoz, egyik kezem a hátát tartja, másik a feje búbjára nehezedve simít azon végig.

- Az én sebeim nem szakadnak fel - súgom. -, azok örökké véreznek. Ha segíteni akarsz rajtuk, ne hagyd, hogy újabb kudarc légy... Hidd el, minden mosolyod kötszer. Engedd, hogy segítsek, még ha újra a nulláról kell indulni. Hiroyuki kilőve, megértem. Kezdjük máshogy, kezdjük természetesebben, kezdjünk mindent a legelejéről. Annyi minden vált labilissá mostanság, talán azokat kellene feldolgozni először.

Először csak bizonytalanul kapaszkodik belém, majd ahogy könnyei csatornái megnyílnak, velük párhuzamosan ölel a ruhámba kapaszkodva egyre szorosabban, hogy elrejthesse gyengeségét.

- Shhh... - csitítgatom, a hátát simogatva. -Nincs semmi baj. Hallod, semmi baj - lehelek apró puszit a feje tetejére, haja illatából szívva egy keveset. Olyan buta, én meg megbőgettem. Borzasztó vagyok...

Percek telnek el, mire lassan megnyugszik, s merek a csendes vigasztalás helyett mondani is valamit.

- Fürödj meg, rendben? Ha szeretnéd, ma is vigyázhatom az álmod - fordítom gyengéden magam felé a fejét, s letörlöm a pergő könnyeket. - Jó lesz úgy?

- Ühümm... - mormog enyhén kipirulva a sírástól.

- Rendben, akkor menj - búgom kedves mosollyal, s még nyomok a homlokára egy biztató csókot, majd hagyom, hogy bebotorkáljon a fürdőbe.

“merj szembe úszni az árral, mert megéri, még ha pillanatnyi is csupán a varázs”

Vajon mit akartál ezzel mondani, uram?


* * *

Valóban vele töltöttem az éjszakát, ahogy ígértem, s most hajnalban sem távoztam. Tudom, szüksége van egy kis törődésre, sok mindent vesztett mostanság, s én csak tetőztem a gondjait házsártosságommal. Türelmesebbnek kell lennem, sokkal türelmesebbnek, és jobban figyelnem kell arra, mit érez valójában, hogy mi teszi igazán boldoggá. Mert valóban nem azt kívánta, hogy legyen egy barátja, hanem azt kívánta, legyen vele valaki, mindegy, ki az, csak érezze magát mellette önmagának, annak a Nanaminak, ami egyébként is. Talán nem is pasira van szüksége, hanem egy barátra, valakire, aki a lelkitársa lehet, akár fizikai kontaktus nélkül.
Ez a megközelítés egész új fénybe öltöztette a problémát. Olyan programot kell neki találnom, ahol elfeledkezhet a hétköznap borzalmairól, és közben emberekkel találkozhat, olyanokkal, akik kissé hasonlítanak rá, van valami közös érdeklődésük. Ehhez azonban ezúttal inkább kikérem majd a véleményét, talán jobban fogja érezni magát, ha úgy látja, maga irányítja a sorsát. Nem szabad ennyire beavatkoznom, csupán asszisztálnom szabad, de a döntést neki kell meghoznia minden esetben.

Lassan kezd ébredezni. Mosolyogva igazítok félre az arcából egy rakoncátlanul odatévelyedett tincset.
- Ohayou, Nanami - pillantok le rá, az ismét ölemben fekvő arcra.
- O..Ohayou... - feleli zavartan, majd felülve megpróbálja kitörölni az álmot a szeméből. - Te egész éjjel itt voltál? - kérdezi pirulva.
Halkan felkuncogok: - Hiszen megígértem, nem igaz?
- De... feleli, de a görcs nem oldódott benne.
- Ne aggódj, nem horkolsz és nem is nyáladzol, nincs mit szégyellned - simogatom meg a feje búbját szeretetteljesen, majd az ajtóhoz lépek. - Készülődj el nyugodtan, addig készítek reggelit.

* * *

Rejtelmes okokból, de iszonyatosan jó kedvűen dudorászok. A reggeli, amit készítek, könnyed saláta némi csirkehússal, finom öntettel, hamar elkészül. Ahogy halk léptei is felhangzanak hamarost, s felbukkan a konyhaajtóban, majd leül az asztalhoz.
- Gondolkodtam - kezdek bele én is leülve. - Azt hiszem, túlzásba vittem a dolgokat, és túlságosan rád telepedtem. Annyira be akartam teljesíteni a kívánságod, hogy tulajdonképp olyan dolgokra kényszerítettelek, amelyekhez nem is volt kedved, de ezentúl más lesz. Csak tanácsokat fogok adni, és segíteni foglak, de nem szólok bele a dolgokba, döntened neked kell majd. Ha nem akarsz valahova menni, csak mondd, és nem kell menned, ha valamit nem úgy gondolsz, ahogy én, akkor azt oszd meg velem, és én igyekszem nem rád erőltetni a saját elképzeléseim. Végtére is, ez a te életed, neked kell megtalálnod azt, amit szeretnél tőle, én csak egyengethetem az utat, de nem nekem kell felépítenem azt és teleaggatni jelzőtáblákkal - egy pillanatra lehunyom a szemem. - Úgy tűnik, a pár évtizedes kihagyás után teljesen kijöttem a gyakorlatból, és olyan vagyok, mint egy lelkes kezdő álomdémon, kapkodok jobbra-balra jót akarva, de csak kalamajkát kavarva nyakra-főre. Szóval: mit szeretnél ma csinálni? Mit gondolsz, mi tenné a mai napod boldoggá?


ef-chan2010. 10. 27. 01:15:50#8899
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: (Nanaminak)




Nyúzottan ücsörgöm az asztalnál, egy kezemre támasztva a fejem, s az ablakon át a kertbe bámulva ki. De gondolataim nem állnak meg a virágoknál, selymes szirmaiknál, természetes tisztaságuknál és lenyűgöző szépségüknél. Szeretnék elporladni, a széllel eggyé válva repülni emléktelenül, magammal cipelve azokat a feleslegessé váló emlékeket is, amelyeket másokban hagytam. Meg akarok szűnni teljesen és visszafordíthatatlanul. Visszatérni a nagy mindenségbe, öntudatom vesztve lélegezni együtt a nagy világmindenséggel. Akkor talán nem hagyok magam után többé fájdalmat...

- Ohayou! - robban be a konyhába Ryoko, a frászt hozva rám, kis híján hátast is dobok a székről, csak a konyhabútor ment meg a csúfos bukástól.
- Ohayou - viszonzom kevésbé lelkesen az üdvözlést, mire csípőre tett kézzel pillant le rám vizsgálódva.
- Ma még sápadtabb vagy, mint szoktál. Alszol te rendesen? - von kérdőre, mire először csak pislogok, majd kuncogok egy rövidet. Nem, valójában nem alszom, de nincs is rá szükségem. Pedig mennyi felesleges gondolatokkal töltött órát spórolhatnék magamnak.
Ryoko csak sóhajt, majd széles vigyorral közli: - Megyek, felkeltem Nanamit, szeretnék rendesen elbúcsúzni tőle, ma ugyanis indulok. Összedobnál valami finomat, ahogy szoktad? - bök oldalba, nekem meg csak egy megilletődött persze kinyögésére futja.
Megint ketten maradunk...

* * *

Gyorsban összedobtam valamit, de most ez sem derített jobb kedvre. Arra emlékeztetett, hogy olyan hamar vége, hogy megint sötét búcsút intünk. A virágokat szerencsésebb gondozni, mint az embereket...

* * *

- Felébresztettem és elküldtem fürdeni - lép be Ryoko röpke öt perc alatt immáron másodszor okozva fél szívinfarktust.
Csak bólogatok, majd ahogy végzek, megterítek és rápillantva csak ennyit mondok: - Kimegyek, levegőzöm egyet.
Érzem, ahogy végigkísér tekintetével, de nem viszonzom a pillantást, szabadulni vágyom minél előbb. Meg aztán, hamarosan elmegy, jobb, ha kibeszélik még most egy kicsit magukból, amit szeretnének, addig is húzhatom a találkozást Nanamival.

* * *

Csak viszonylag sokkal később surrantam be ismét, s elpakoltam csendesen a konyhában széthagyott dolgokat, míg ők beszélgettek. Hallottam minden egyes szót, egyszerre töltöttek el szomorúsággal és boldogsággal. Hiroyuki megmarad, ez már biztosnak látszik, s végül is, egyre inkább pozitív képem kezd kialakulni róla, ennyi idő alatt már lefüleltem volna, ha nem tisztességesek a szándékei, de semmi hasonlót nem tapasztaltam, egy apró foszlánynyi fekete felhő annyi sem tűnt fel a horizonton. Maximum Nanami felől, de ő alapból ilyen hezitáló és problémázó alkat. Olyan bizonytalan, még a biztosban sem biztos. De olyan bájos...
Fintorogva harapok az ajkamba, s rosszallóan torkollom le saját magam, ugyan hogy gondolhatom én róla, hogy aranyos.

* * *

- Nos fiatalok, ideje indulnom - állunk az ajtóban. Nem kedveltem, most sem a szívem csücske, de már most hiányzott ennek a nőnek a fénye, felelőtlen hóbortossága a lakásból. Mert mi marad utána: mi ketten, és a gondok, amelyek zavart keltenek a fejemben.
– Ez a két nap olyan volt, mint egy mérföldkő az életemben. Eddig nem igazán törődtem olyan dolgokkal, mint a család – és be kell, valljam, ezt szégyellem is – de mostanra tudom, hogy ez az egyik legfontosabb dolog a világon. Remélem, hamarosan újra látjuk egymást. És ami téged illet… Shiroyume. Ajánlom, hogy ne csak a potya kedvéért légy jelen a házban. Igaz jól főzöl… de tudod, jól mire gondolok.
Elmosolyodtam, majd összefűztem a kezeim mellkasom előtt: - Igen, értem. Biztosítom, hogy mindent meg fogok tenni.
- Nagyon fogsz hiányozni. Amint lehet, gyere el újra - öleli magához a nőt Nanami könnyezve. A jelenet annyira megható, de most felidézi: rám nem vár senki.
- Te is nekem, kincsem. Vigyázz magadra. És hallgass a szívedre... ő tudja, mi a helyes.
A búcsúzás azonban nem volt ennyire egyszerű, még sokáig álltunk, mire végül valóban csukódott az autó ajtaja, felbőgött a motor, s a jármű elrobogott a messzeségbe.
- Örömmel látom, hogy a búcsú nem ríkatott meg annyira - mosolygok rá, a kanapéra ülve. Most nem érzem magamban a kapacitást a vigasztaláshoz.
- Igen, inkább örültem, hogy ilyen jól érezte magát - mosolyog vissza, s megkönnyebbülve dőlnék hátra, hogy ő sem szeretné feszegetni a tegnapot, talán valóban álomnak könyvelte el, amikor kibukik belőle: - Shiroyume, tegnap... - mintha áramot vezettek volna belém, vetem rá pillantásom. - Szóval tegnap mi történt?
Egészen apró gesztus, ahogy egy pillanatra enyhén elhúzom a szám, majd igyekszem semleges arcot erőltetni magamra.
- Miért kérded? - felelem hűvösen, elzárkózón.
Nem veszi a lapot, most először próbál inkább továbblépni, nem törődve a falakkal, amelyekbe ütközött.
- Ez itt a tiéd, ugye? - kotor elő a zsebéből egy kis gyöngyöt, amelyet azonnal felismerek.
- Nem - hazudom mégis pókerarccal könnyedén, ennyi idő alatt már ebben is nagy gyakorlatra kellett szert tennem...
- Kérlek, ne hazudj nekem. Tudom, hogy a tiéd -  a szemeim egy pillanatra kikerekednek, hogy ismét visszaszűküljenek eredeti méretükbe. - Csak szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit a tegnap éjszakáról.
- Nanami, ez tényleg nem az enyém... szerintem álmodtál - mosolygok rá a lehető legtermészetesebben, hiszen nem történt semmi, igaz, az egész csak álom volt.
- Nem kell beszélned róla, ha nem szeretnél, tudom, hogy fáj - ragadja meg a kezem, tekintetét mélyen íriszeimbe fúrva. Egész megilletődöm, s a gyomrom ugrik egy hatalmasat, míg a szívem leakad egy pillanatra. - Nem segíthetek valamiben?  - már egész kétségbeesett, hitébe vetett bizalma kezd ingadozni. Igaz, az enyém is, de tartanom kell magam az eredeti sztorihoz, tegnap könnyelmű voltam, s ezt még ma fel kell takarítanom, mielőtt komolyabb gondokat idéz a túlcsordult érzelem.
- Az emberek néha olyan élénken álmodnak, hogy azt hiszik, minden, ami történt, a valóság része. Veled is ez történhetett... és ne aggódj, ha gondjaim lennének, biztosan nem nyaggatnálak vele - mert nem a te dolgod, ami idebenn dúl, fel sem fognád ésszel, pici lány. Túl keveset éltél, s még ha el is repülnek majd feletted az évek, még mindig csak kósza gondolat leszel hozzám képest. Az agyad, az érzelmi tapasztalataid túl kezdetlegesek, túl fejletlenek ahhoz, hogy igazán megérthesd az idő távlatait, az évezredek alatt felgyülemlett fájdalmat, örömöt, és tengernyi árnyalatot e kettő között.
- Miért szeretnél mindent egyedül megoldani, ha itt vagyok neked én is? - pattan fel a kanapéról, s lehunyja a szemét. Akár egy hatalmas sóhaj, keresi a nyugalmat, hogy ne vesse el a sulykot. De én csak kötöm az ebet a karóhoz, akármennyire fáj nekem is, akármennyire kényelmes lenne elfogadni a felém nyújtott segítő kezet.
- Értsd meg, tegnap csak álmodtál - állok fel szuggerálva. Aljas dolog belenyúlni a gondolatok harmonikus dallamába, de ha rákényszerít... - Nincs miért vitába szállnunk. Tudod jól.
- Én csak azt tudom, hogy mindent egyedül akarsz csinálni. Miért nem engeded, hogy segítsek? Vagy akkor mondd a szemembe, hogy egyedül is megy!
Csak nézem, fürkészem az arcát, de nem tudom, mit felelhetnék. Túl kegyetlen lenne egyszerűen csak a képébe vágni: Egyedül is megy. Ha meg kertelek, azzal csak növelem benne a bizonyosságot, hogy neki segítenie kell rajtam. De hiába is tenné, ha tegyük fel még engedném is, olyan rövid az az idő, hogy csak mélyebb sebet hagy maga után, mint amekkorát begyógyíthatna...
- Ne haragudj... egy kicsit elragadtattam magam - töri meg a szemkontaktust, elismerve vereségét fordítja félre arcát. - Ha nem mondasz semmit, nekem úgy is jó. De tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz. Bármikor.
Nem vár reakciót, hátat fordít, majd a kertbe menekül, a mini édenbe, amelyet magának teremtett pont az ehhez hasonló helyzetekre.
Hajszálon múlt, hogy utána kapjak. A mozdulat csak ösztönösen érlelődött bennem, hogy az utolsó pillanatban elfojtsam, s most itt állhassak önnön tenyerem bámulva. Az események kezdenek megint maguk alá temetni, s én csak vergődöm a magas hullámok között tanácstalan tehetetlenséggel...

* * *

Kerülgettük egymást. Határozott és makacs csendbe burkolózva tettünk-vettünk, de még csak egymás szemébe sem voltunk képesek nézni. Örültem is neki, meg nem is. Örültem, mert nem borzolta tovább lelkem szálait, s mégis kellemetlen volt, mert most már az ő érzelmei is a fejemben kavarogtak, mert olyan erősen koncentrált rájuk, olyan erősen hatotta át őt a szomorúság és a tegnap már megfogalmazott félelem, hogy szinte tamtamot vertek a fejemben.

A nap lassan süllyed alá a látóhatáron, s átadja helyét az éjszakának, mely leterítette az égboltra sötét, csillagmintás mentéjét. Csak azért lépek ki, mert úgy ítélem meg, ideje, hogy beterelgessem, még a végén megfázik nekem.
Váratlanul lépek elé, mégis ő szólal meg előbb.
- Shiroyume... - markol ruhámba, rám pillantva. - Sajnálom a mait... gyerekesen viselkedtem. Legbelül tudtam, hogy mennyire fog ez neked fájni... még is mondtam...
- Kérlek, ne kérj bocsánatot. Az érzelmeim túlságosan is befolyásoltak - térdelek le elé, mint középkori lovag úrnője elé. - Soha többé nem terhellek ezzel, Úrnőm. Ezentúl a feladatomra koncentrálok, ezt megígérem.
- Ne mondd ezt, kérlek... - csuklik el a hangja, s a mai nap során gyomromba nőtt gombóc újabbat csavarodik odabenn, ahogy a szívem is mintha kifacsarodott volna. Nyakamra fonja kezeit, s a ruhámba mélyeszti arcát, érzem a finom szöveten keresztül is arca melegségét. - Ne mondd ezt, csak.. ringass egy illúzióba, hogy azt higgyem... fontos vagyok a számodra - enged el, majd feláll, ahogy rápillantok, kesernyés mosoly néz vissza rám. - ha egy hazugságban kell élnem ahhoz, hogy ezt higgyem... nem fog zavarni.
- Nanami... - Mit tegyek? Mit tehetnék? Nekem boldoggá kellene tennem, de csak egyre mélyebbre süllyed a mocsárban. Hogy teljesíthetném az álmát? Miért tűnik úgy, hogy már nem vagyok méltó az álomdémon címre sem? Mikor váltam ennyire hasztalanná, aki csak szenvedést hoz magával?
Szótlan nézem törékeny alakját, ahogy a pavilonba lépdel tova, majd csak úgy simán előre dől a padra.
Csendes árnyékként követem, s ahogy felette állok, megsimogatnám a feje búbját, de a mozdulat elhal félúton. Nem helyes, még ha kérte is, nem áltathatom, mert a végén megint megsérülök. Hiszen látom, egyre világosabban látom, kezdem megkedvelni, és ez így nem hogy nem helyes, de nem is vezet semmi jóra. Így csak leguggolok, hogy ha felnéz, egyenesen a szemébe tudjak nézni.
- Nanami, szándékod valóban nemes, de jobb, ha tisztázunk valamit. A mi viszonyunk nem több üzletnél, ha több lenne, az nemcsak rendellenes lenne, de nehezebbé tenné az egészet -felpillant, talán kérdezne, de inkább tovább mondom, egyben könnyebb, és ezen is túl leszünk. - Csak két észérven gondolkodj el: akármilyen kegyetlen is, voltaképp a zsákmányom vagy, táplálék, amelyet majd ebédre vagy vacsorára elfogyasztok. Ha megkedvelnélek, nem lennék képes megenni, akkor viszont erőm vesztem és miután valami szörnyűséges berserkerré változva végigtombolnék, rombolnék mindent, valószínűleg meghalnék. Másrészt olyan áthidalhatatlan szakadék van közöttünk. Nem a felfogásunk, nem is a szokások, a kultúra, hanem maga az idő: míg számodra korlátozott, számomra határtalan, végtelen. Ebben a végtelen folyamban egy-egy pillanatnak tűnik az a rengeteg idő, sokszor évtizedek sora, amit eltöltök valaki mellett. Neked egy élet, nekem olyan rövid pillanat, hogy el sem kezdődött, már vége is szakad. Ha megszeretsz valakit, fáj elveszteni, ha közel engedsz valakit magadhoz, űr marad utána, ha elmegy, kibírhatatlan teher, de neked rendelkezésedre áll a szabadulás: a halál. Nekem tovább kell cipelnem. Ha igazán segíteni akarsz, megérted, és elfogadod, mi sosem lehetünk barátok.
- Én... - nem találja a szavakat, és megértem. Nehéz, mert érző lények önkéntelenül is érezni kezdenek, mert képesek rá. Elfojtani természetes ösztönként magunkban élő folyamatokat nehéz.
- Holnap áthívom Hiroyukit. Nem árt még jobban megismerned. Itthon egyébként is sokkal bátrabb vagy - váltok témát csalókán könnyed mosollyal, arca olyan meggyötörtté válik, mintha hatalmas kést mártottam volna belé. Fájt nekem is, de tovább nyomtam még mélyebbre. - Valamelyik nap ki is mozdulhatnátok, amolyan randifélére. Majd megemlítem neki, hogy illenék valamit domborítania, kíváncsi vagyok a képességeire, hogy valóban mindenben megfelel-e az általad lefektetett elvárásoknak, de mindenképp ígéretesnek tűnik, pedig eleinte nem tartottam valami színpatikusnak. Azt hiszem, tévedtem vele kapcsolatban, meg ahogy elnéztem, kedvedre való, és törődik veled...
- Nem érdekel... - szól halkan. Két szó, s megfagy a fél világ... Tehetetlenül pillantok rá, miközben alkaromba markol. Nem érzem és nem értem teljesen a benne kavargó démont, amely kényszeríti a szerepéből való kilépésre. De a démon vágya tisztán nevet a képembe hatalmas erejével. Mint az ugrás: amikor nem számít már semmi sem, s az ember elrugaszkodik, s beleveti magát abba, amire vágyakozik, nem törődve vele, mi történik utána, jöhet a vízözön, a tűzvész, már semmi sem számít, mert az őrjító vágyódás dobol a dobhártyán, s az ész elhajította saját magát.
- Amikor először találkoztunk, azt mondtam: "
Én világ életemben csak arra vágytam, hogy legyen mellettem valaki. Bárki." Az álmom tulajdonképpen az, hogy megtaláljam a helyem. Ha arra gondolok, hogy te nem leszel mindig része az életemnek, elveszettnek érzem magam, akkor nem úgy váltható valóra az álmom, ha velem maradsz, míg elfogyasztom utolsó lélegzetvételem is? - néz rám nagy szemekkel, íriszei könyörgőn csillognak, értsem meg üzenetük.
- De Hiroyuki veled lesz... - az egész csak gyenge védekezés, már döntött, ahogy én is megtettem a saját lépéseim a jövő általam kiválasztott ösvényén. Mert eleve nem szándékoztam idejekorán életét venni, addig pedig, ha látatlanban is, de mellette kell maradnom...
- Ne értsd félre - hajtja félre a fejét. - De Hiroyuki nem olyan... mármint... kedvelem, de nem tudnék választani... nem tudnék lemondani arról, hogy az életem része legyél csak miatta...
Csatlakozom hozzá, csak én a földet kezdem szekírozni. Talán ha így magyaráztam volna el a legelején, most nem tartanánk itt. - Félek -  vallom suttogva a levegőnek, elvonatkoztatva a világtól, amelybe beléptem egy rövid időre... - félek attól, hogy közel engedjelek. A legutóbbi... még most is fáj... - a meleg ujjak váratlanul siklanak végig az arcomon, pillanatnyi rémülettől összeszűkült szemmel nézek fel rá, szemei most sokkal idősebbnek tűnnek, érettebbnek.
- Ha olyat tennék, amit az a valaki tett... akkor ölj meg, szemrebbenés nélkül vedd, ami kell, s ölj meg... - néz rám komolyan. Szóra nyitom a szám, de nem tudok megszólalni, s ő tudja, érzi, talán mert annyi időt tölt gyerekek között, most a legnagyobb szükségem karjai ölelő melegségére van.
- Nem fogok tudni megbízni benned... - rebegem, megtörtem, már rég megtörtem. Hiába a rengeteg évezred, az emberek még mindig képesek újat mutatni, s új dolgokra tanítani.
- Nem is azt kérem... - feleli szomorkásan, de hangja nem a bizonytalan Nanamié, most egész határozott, felnőtt nő.

* * *

Nem időztünk kinn sokáig, szavak nélkül egyeztünk meg: ideje bemenni. A lépcsőn áll immár hálóingben, s elgondolkodva fordul vissza felém.
- Tudom, hogy ma már sokat kértem... - kezd bele tétován, talán azon gondolkodik, van-e még elég "bőr" a képén, hogy folytassa. -, de nem aludnál velem? Olyan rosszul alszom a nagyi halála óta... Csak míg elalszom...
Nemet kellene mondanom, mindenki ezt tanácsolná ebben a helyzetben. nekem azonban más jutott az eszembe, és annak engedelmeskedem. Kinyújtom a kezem felé, s ő megilletődötten adja sajátját, hogy felvezethessem a lépcsőn. Az a halvány, de őszinte mosoly megérte, hisz olyan rég volt a reggel, amikor utoljára láthattam, s az sem volt igazán felhőtlen.
A szobában az ágyra ülök, követ, s bár enyhén zavarban van kérése miatt, az ágyba bújva ölembe hajtja fejét, míg én gyengéden simogatom feje búbját.

Hamar elalszik, arca kisimul, ajkain álombéli halvány mosoly látszik. Sokkal szebb így, sokkal jobban szeretem ezt az arcát nézni. Talán ez a lényeg. Talán olyanná kell válnunk, álomdémonoknak, mint a főnix. Minden feladatba belehalni egy kicsit, majd a következőnél ismét feltámadni...


Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 10. 27. 01:16:53


ef-chan2010. 08. 16. 23:46:31#6926
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: (Nanaminak)


- Jó estét - lép beljebb a nappaliba, s mosolyogva nyugtázom Nanami örömét: - Hiroyuki, örülök, hogy eljöttél ma! - az ajtófélfára támaszkodva szemlélem egy rövid pillanatig elégedetten, ahogy sután megöleli a fiút. Annyira lefoglalt mostanában minden más, hogy el is felejtettem, milyen jól állok a projektemmel. Miközben a fiúnak bemutatják a házisárkányt, upsz, akarom mondani a nagynénit, egy fölényes mosolyt küldök felé. Látod, szívecském, én - veled ellentétben - kezemben tartom a dolgokat.
Azért volt némi hátsó szándék is előzékenységemben és végtelen kedvességemben, amellyel Hiroyukit kitüntettem, a nagynéni - ahogy arra számítottam is - immáron teljes fegyverarzenáljával fókuszált szegény fiúra, hogy rázúdítsa "imádni való" személyiségét. Végre leakad rólam, mennyei. Szerencsémre a kis színészpalánta nem riad vissza a feladattól, és elismerő udvariassággal és nyíltsággal válaszol. Gondolom, már van tapasztalata nehéz esetek kezelésében, meg hát hivatásánál fogva is jó az érzelmei megzabolázásában, ha arról van szó. Eddig elismerésem a tökéletes fellépésért, magamban halkan meg is tapsolom. Ám a "háziasszony" szerep visszarángat a valóságba, és már le is intem az igyekvő Nanamit.
- Maradj csak, Nanami, majd én hozok! - mármint narancslevet, Hiroyukinak. Igen, összedőlhet a világ. Azért bunkó nem vagyok, mindenkinek hozok egy kis frissítőt, és féltő, de tiszta szívből szurkoló bátyusként figyelem a kis párocskát és a sárkányt, khm... nagynénit. Bár, most hogy "vetélytársam" akadt és megoszlott a figyelme, hirtelen egész elviselhetővé vált, sőt, még talán meg is tudnám kedvelni. Ahogy az italok a kezekbe kerülnek, más hely nem révén, a kanapéra telepszem én is, Nanami mellé. Boldogsággal tölt el, hogy arca egész egészséges színt öltött, és valóban jól érezte magát a kialakult helyzetben. Szinte vibrált belőle a színes és kellemes érzelmek kavalkádja. Igazán pihentető és tápláló volt ez a kis feltöltődés. Kapóra is jött Ryoko néni természete, mert kicsit kikapcsolhattam, míg ő halálra szekírozta kérdéseivel Hiroyukit, tisztára, mint egy középkori kihallgatás, csak épp nem töri kerékbe. A fiú pedig nem maradt alul, sőt, néha igencsak kenterbe verte szimpatikus és okos leszerelő válaszaival sárkánykodó nagynéninket. Aztán, ahogy a hangulat oldódott, egyre aktívabban kapcsolódtam be én is a témákba, főleg, mikor történelmi példálózásokra került sor. Szórakoztató volt a számomra valóságos és kézzel fogható emlékekről úgy beszélni, mintha csak könyvekből ismerném őket. Néha talán el is szóltam magam, de folyton bolondozásnak vették, művelt viccelődésnek. Kellemes volt, hogy mindenre akadt valakinek egy sztorija, egy kérdése, amely görgette önállóan az egészet és nem volt szükség hangulatfelelősre. Mire feleszméltem, rá kellett jönnöm, élvezem az estét, ezeknek az embereknek a társaságát, értem és átérzem gondolataikat, látom bennük a mögöttes tapasztalatokat, és azon álmodozom, bárcsak közéjük tartoznék. Talán ezért is sikerült olyan színesre a fedősztorim, élvezni kezdtem a szerepjátékot, amelyet űztem, s egyre inkább árnyaltam önnön karakterem, mégis megőriztem önmagam olyannak, mint amilyen vagyok, a benyomás nem változott a szemekben: titokzatos, mégis bizalomgerjesztő személy voltam számukra, akiben mégis ott vibrált valami zavaró, valami, ami veszélyessé is tesz, démonivá...


* * *

A kellemes csevejt Ryoko szakította meg a harmadik üveg sake után: - És most következzen az egyik legjobb játék a világon! - nézve a vértartalmat az ereiben folyó alkoholban, azt hiszem, jogos volt fenntartásom ötletével kapcsolatban, legyen az bármi. Végül egy dobozzal tér vissza, harsányan ordibálva. - Activity, emberek!
- Activity? - kérdezek vissza, meglepetésemre, nem egyedül. Nem ismerem ezt a játékot, valószínűleg valami újkeletű cucc lehet, na de hogy a két fiatal sem ismeri? Vagy ennyire "jó"?
- Igen, báránykáim. - hajajj... - ilyenkor az izgi... mikor már összemelegedtünk, nem , Hiroyuki?
- Ehhe... de igen - feleli a fiú, és nem növeli a bizalmam, de úgy tűnik, ő vágja, miről is van szó. Hát, én még mindig nem lettem okosabb... Mondjuk, sok újat nem tudhat, manapság divat a régi dolgokat felturbózva ismét elővenni.
Míg Ryoko a csapatfelosztással bíbelődik, Nanami összefoglalja a játék lényegét. Nem igényel túl sok észbeli képességet, így azonnal megértem a lényegét. Aztán előadták, hogy a csapatok úgy fognak összeállni, hogy a neveinket felírják a papírra, majd Nanami húz, és akit kihúzott, az lesz a párja, a másik csapat meg értelem szerűen a maradék. Nagyszerű, kezdjünk! Körbeírom: pici cetli plusz pici mágia egyenlő: Shiroyume már megint a sorsot játszotta. A válasz: tadadadammm...  helyes! Lépj előre négy mezőt!
Nanami arcán ugyan látszott a megrökönyödés - és még rám merje mondani valaki, hogy kihasználva képességeim, csalok - de direkt kerültem a szemkontaktust, amit tökéletesen leplezett Ryoko kis különszáma. Cseppet kiborult, hogy velem kell lennie. Ugyan a sápadt arcú jelzőn egy kicsit kiborultam, de végül csak elkezdhettük ezt a pompás játékot, amikor Nanami végre szinkronizálódhat Hiroyukival. A legjobb módja annak, hogy közel kerülj valakihez, ha együtt csináltok dolgokat. Itt meg szinte kötelező is figyelni a másikra, ideális, Ryoko tudtán kívül játszik a kezemre. Ha tudná, most a fejét csapkodná a falba. Ezért nem is engedtem a hisztinek, és a két fiatal unszolásának, hogy cseréljünk, hanem felnőttesen elintéztem egy: nem szükséges, legalább kénytelenek leszünk jobban összemelegedni Ryokoval dumával. Persze a banyának főtt a lé a fejében, de spongyát rá! Jobban érdekelt a két fiatal ügye.
Nanami nyitotta a sort, de Hiroyukinak nem igazán esett le, mire akart utalni a rajzával, persze nekem ott zsongott a fejemben a megoldás, olyan hevesen kívánta Nanami, hogy a fiú kitalálja a feladványt. A kis bemutató arra is jó volt, hogy gyakorlatban is láthassam, hogy működik a játék, ugyanis másodszorra rám került a sor. Ahogy kihúztam a kártyát, azonnal lemondtam róla, hogy a spicces nénike kitalálja, de azért belefektettem minden energiám a reménytelenbe, és komplett képregényt kezdtem rajzolni. Első körben egy kört rajzoltam, amint a szó eleje, majd fás tájat, és jelöltem a kör az új kép szavának első részlete. Eddig még ment is, bár nehézkesen, a védelmet azonban már nem sikerült kiböknie, pedig rajzoltam páncéltól kezdve focistákat, de még elemet is, hátha abból leesik neki. És ennél csak borzasztóbb dolgok jöttek, ennek ellenére megkedveltem a játékot, hatalmasakat nevettem, mikor Ryoko igyekezett a legidiótább módon elmutogatni a feladványokat, és mosolyogtam azon, hogy jobban örül egy-egy sikeres megoldásnak, mint egy óvodás. Végül egy cizellált körülírással - ennyi évnyi élettapasztalattal a hátam mögött illett is jól bánnom a szavakkal - megnyertük a versenyt. De sokkal többet nyert a másik csapat, csillogó szemeik szívmelengetően aranyosak voltak. Először nem kedveltem Hiroyukit, de egyre inkább úgy látom, tökéletes pár Nanami számára. Türelmes, kedves, udvarias, roppant előzékeny és gondoskodó, mindeközben legyen Nanami akármilyen suta, Hiroyuki számára ő volt a legtökéletesebb ezen a földön. Hogy tudta egyetlen rövidke monológgal így elcsábítani, örök rejtély marad számomra. 
Most is a törődés szólalt meg a fiúból.
- Azt hsizem, itt az ideje, hogy menjek. Igencsak későre jár, nem szeretnék zavarni. Nanami is fáradt, rossz lenne, ha miattam nem tudná kialudni magát - mosolyog szíve választottjára.
- Kikísérlek - ajánlja fel rögtön Nanami, és most nem pattanok, hogy helyettesítsem, helyette csak legyintek Hiroyuki köszönetére, hogy ugyan, nincs rá szükség, de nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak fel Ryoko megjegyzésére. Szegény fiú, rendesen zavarba jött, bár így késő este már egész jól tűrte a nőszemély lehengerlő stílusát. Nehéz volt rendezni a vonásaim, mikor a fiú nálam folytatta a búcsúzkodást.
- Én is örülök, hogy itt voltál - fogok vele kezet mosolyogva. Mintha megnyugodna gesztusomtól, attól, hogy elfogadtam. Pedig vajmi keveset számít az én véleményem, ha Nanami téged választ, komám. Azért nem baj, ha nem érzed magad nyeregben, jobban töröd magad.
Már az ajtóban állnak, és nem bírom ki, hogy ne kontárkodjak oda egy picinykét: - Nanami, vegyél fel valamit, ha kimész, hűvös van! - ajj, miért nem vagytok már odakinn, rég egymás karjaiba kellett volna borulni, füstölgök magamban. Ahogy kilépnek az ajtón, rá is tapadok az ablakra, persze csak diszkréten.
- Csókot, csókot! - sivít a néni, és tol azonnal arrébb az ablakból, kis híján a földön kötök ki.
- Hé, én is látni akarom! - teszem rosszallóan csípőre a kezem, mire pajkosan kiölti felém a nyelvét. A tegnapi kis közjáték óta nem lett kedvesebb, csak ép a motivációja a halálos ellenségből a bosszantalak, mert viccesbe ment át. De végül szorít nekem is helyet, hogy együtt leskelődhessünk, mint két féltékeny szülő. Egyszerre sóhajtunk fel csalódottan, mikor Hiroyuki kilépni készül a kapun, hogy újabb reményekkel telve hörrenjünk fel, mikor mégis visszafordul. Ez utóbbinál egymásra is pillantottunk, és elröhögtük magunkat. S mikor visszapillantottunk, már csókolóztak. 
- Francba, lemaradtunk a lényegről! - nyikorgott fel Ryoko, de én csak csendesen elmosolyodtam, majd felegyenesedve nekiláttam rendet tenni. Szomorúság vibrált bennem, amely megrontotta az öröm magjait s nem nőtt belőlük színpompás virág... Annyira szórakozott lettem, hogy fel is döntöttem az egyik poharat. Hogy nem csak az én érzéseimről van szó, akkor jöttem rá, mikor kivágódott az ajtó, majd hangos vágtával csörtetett keresztül a lakáson, hogy az emeleten koppanjon az ajtó, majd kattanjon a zár. A pohár, amelyet épp akkor emeltem fel a földről, darabokra tört a kezemben: mit műveltél, Hiroyuki?!
- Nanami, kincsem, jól vagy? - kopogtatott az ajtón Ryoko, de Nanami nem szándékozott kinyitni azt, csak mögüle szipogott kevésbé meggyőzően.
- I... igen... Jól vagyok - meg a nagy fenéket! Felegyenesedve indulok fel én is a lépcsőn.
- Nem úgy hallom. Sírsz? - beszél tovább az ajtónak Ryoko, de hiába nyit be, az ajtó nem enged. - Valamit mondhatott neki az a tuskó? - fordul felém a kérdéssel, de csak megrázom a fejem.
- Azt kétlem - felelem a nőnek, nyugtatóan helyezve kezem a vállára, és félretolva az ajtóból, miközben folytatom a magyarázatom. - Hiro nem olyan, hiszen te is láttad - nem, az a fiú nem lenne képes hasonlóra, itt Nanamival van a probléma, már megint mit talált ki magának, hogy megakadályozza önnön boldogságát? - Nanami, bemehetek? - kérdezek rá gyengéden, de határozottan, de semmi haszna, engem is visszautasít.
- Jó... jól vagyok. Csak... ez ilyen női dolog... csak sírnom kell egy keveset... elmúlik.
Az ajkamba harapok tehetetlenségemben, míg Ryoko fenn van, nem tehetek semmi feltűnőt. Amíg ébren van... Shiroyume, te birka!...
- Azt hiszem, jobb, ha hagyjuk, majd megnyugszik - fordulok a másik nő felé, ismét rátéve a vállára a kezem, s a varázslat már is hatni kezd. Ásítva bólint, s mint akit megbabonáztak - talán mert tényleg ez történt - fészkeli be magát a szobájába. Én pedig már is az udvaron vagyok.
Az ablak tűnt a legjobb megoldásnak a bejutásra, mivel sosem reteszeli be, így mindig nyitva van. Most sem kell csalódnom, könnyedén nyitom ki a nyílászárót, amely elválaszt tőle. Ahogy beljebb lépek, hátrébb csusszan az ágyon elhúzódva, de nem vehetem figyelembe, tudnom kell, ha a célszemély nem megfelelő. Hiroyukival szemben is úgy fair, ha nem hitegetjük feleslegesen.
- Nanami... Minden rendben?
- Mondtam, hogy jól vagyok... - feleli, ragaszkodva a rögeszméhez.
 
 
- Hiszen már vörös a szemed a sírástól... - felelem, jelezve, nem vagyok hülye és látom a nyilvánvalót. - nem értem. Megbántott valamivel?  - ülök le mellé, hogy megteremthessem azt a bensőségesebb légkört, amely megoldja az emberek nyelvét. Gondoskodó mosollyal pillantok rá, miközben megfogom a kezét: - Tudod, hogy nekem elmondhatod. Látom, hogy mikor hazudsz... és most nem mondasz igazat. Könnyebb lesz, ha megosztod valakivel... - igazából akkor lenne a legkönnyebb, ha bárkivel meg tudnád osztani, aki szeret, mert nem leszek mindig itt, hogy kihúzzam belőled a rejtett érzelmeket, amelyeket eltemetsz magadban és megmérgezik önnön boldogságod.
- Shiroyume... te el fogsz menni...
- Elmenni? - nem igazán értem, hogy jön ez ide.
- Igen... - bólint, és hangja olyannyira remeg, mintha rettegne valamitől. - még csak most döbbentem rá, hogy ha teljesül a vágyam... akkor te itt hagysz engem, és sosem látlak többé. Elmész, és nem oszthatom meg veled azokat a dolgokat, amiket szeretnék... Nem ismerheted meg a leendő családom. Olyan lesz, mintha kiszakítottak volna egy darabot a lelkemből. Én semmit sem tudok rólad... annyira szeretnélek megismerni... egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy magamra fogok maradni... nem megy! Mintha egy hatalmas űr keletkezne a lelkemben... ez túl nagy ár... túl nagy... én... ezt nem tudom megfizetni... nem tudom. Túl fontos vagy nekem! - borul ki, majd, mint aki attól fél, most azonnal semmivé foszlok, borul karjaimba, megragadva a kabátom, s csak szorít magához, nem engedve.
Mint akit arcul csaptak, s ettől annyira leblokkolt, hogy mozdulni vagy reagálni sem képes, néztem le rá, egész teste, lelke minden rezdülése óhajtotta, hogy védelmezőn öleljek vissza. Hiába a józan ész, nem bírtam nemet mondani...
Lágyan ölelem meg, s csitítom, fülébe susogva. Kis buta, mindig megpróbál szembeszállni a természetessel...
- Miért gyötröd magad ilyenekkel? Ezek a dolgok természetesek, az élet nem állandó, folyton változik és alakul. A körülötted élő emberek változnak, csak kevés ember marad, és azok sem maradnak ugyanazok. Mások a barátaid, mikor tíz éves vagy, mások, mikor középiskolába mész, és megint mások vesznek körül, mikor dolgozni kezdesz. Mire elmegyek, egy olyan ember áll majd melletted, aki nem csak pótol majd, de olyannyira betölti majd a mindennapjaidat a szívedtől az eszedig, hogy nem is fogok annyira hiányozni. Meg aztán - tolom el egy kissé magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni, s a szívére teszem az egyik ujjam. - itt mindig megtalálsz majd, ha nagyon hiányzom.
- De az nem ugyanolyan! - rázza meg barna fürtjeit.
- Tudom - mondom olyan mély hanggal, mély átéléssel, hogy még ő is meghökken rajta. -  Pontosan tudom, hogy milyen nehéz ez az egész, de nem gondolhatunk folyton csak erre, mert az megmérgezi az egészet.
Lassan kibontakozom az ölelésből és felállok. Minden porcikám fénylik a hold fényében: - Nem félhetsz a jövőtől csak azért, mert rossz dolgokat is rejteget, mert akkor lemaradsz arról a sok jóról is, ami vár, s elmennek melletted a lehetőségek, az emberek, minden, ami új reményeket ébresztve vár rád. Ha hozzád hasonlóan hezitáltam volna - bár megtettem... -, nem találkozunk. Ha nem írod alá a szerződést, akkor pedig nem is lennék itt, de a nagyanyád még mindig élne...
Különös fény ébred körülöttünk, s megilletődve talán kicsit rémülten pillant körbe, ahogy eltűnik körülöttünk a szoba, egy köztes helyre kerültünk, egy olyan dimenzióba, amely a lét és a nemlét határán áll.
- A sors különös fonat, amelynek senki sem láthatja és értheti mikéntjét, még az Istenek sem láthatják a miérteket. Mi a funkciója egy-egy létezőnek, milyen szerepet tölt be majd a mondatban, mind azon múlik, hogy adott időben adott helyen a döntéseihez mérten merre tolódik el a sorsa. Sokan veszekednek azon, hogy sorsunk előre elrendeltetett-e, vagy mi döntünk róla, valójában mind a kettő. A sors olyan játék, ahol bár te választasz, a válaszok előre meg vannak írva, olyan többtényezős mátrix, mint a kalandjátéknak készült szerepjátékos könyvek, amelyekben követed a döntésednek megfelelő számot,és az új helyzetben ismét döntve lépsz ismét tovább egy másik számra.
A lábunk alatt hirtelen képek villannak elő. Arcok, amelyek az emlékeimben élnek. Rengetegen vannak, az évezredek során annyi arc gyűlt össze bennem, szinte felfoghatatlan. Aztán hirtelen a kép kimerevedik, egy koszos, szinte meztelen, groteszk férfialak bukkan fel valahonnan az idők hajnaláról.
- Ő volt az első, épp hogy feleszméltem - nézek le a képre szeretettel az arcomon. - Egyszerű lélek volt, egyszerű álmokkal, még nem fertőzték meg a tudás és fejlődés férgei. Csupán családot akart, klánt alapítani és megvédeni őket, mert korábbi klánját elvesztette. Nagy harcossá vált, s korának legendái róla zengték csodálatos történeteiket. Öt gyermek apjává vált, s egy ötven fős klán vezérévé és óvó főnökévé vált. Már nem őrzi nevét semmi, csak pár irat az álomdémonok levéltárában, s az emlék a szívemben. Egy boldog történet.
A kép változott, s korok szaladtak el a lábaink alatt. Egy fenséges nő arcképe jelent meg, s a szívem megtelt szomorúsággal.
- Ez egy szomorú történet, azóta is fáj a szívem... Az ember maga dönt, az álmait maga irányítja, de az álmok néha nem úgy teljesülnek, mint ahogy az ember szeretné, hogy teljesüljenek. Johanna csak annyit szeretett volna, hogy szívszerelme, Fülöp, a férje legyen. Johanna az egyesült spanyol trón uralkodópárjának, a méltán híres Kasztíliai Izabellának és Aragóniai Ferdinándnak gyermeke volt, Fülöp pedig a Német-Római Császárság örököse. Nem csak ideális parti, de igen szemrevaló férfi, amit ki is használt, és habzsolta a nőket. De Johanna magának akarta, kizárólag magának. A házasság létre is jött, hivatalosan megkapta, amit szeretett volna, a vágy a teljesült, de a szívet nem lehet ennyivel megvenni. Fülöp sosem maradt hűséges hozzá, amelybe Johanna beleőrült. Újabb kívánságra azonban nincs lehetőség, csak egy jut mindenkinek... Így hát, hogy másé ne legyen, megölte férjét, majd az őrülete a koporsóhoz láncolta. Nem tudtam segíteni neki, az egykor kedvesen mosolygós lánynak, így végül, mikor már óhajtotta a halált, megadtam neki.
A képek tovább pörögtek, még végül, a rulett kiszámíthatatlanságához hasonlatosan, megálltak, s Yuunai arca bukkant fel, szinte azonnal szétfoszlattam a varázst, erre még én sem voltam felkészülve.
- Még túl friss... - rebegtem, majd az ablakhoz léptem, hogy távozhassak, de megragadta a kezem.
- Shiroyume, sajnálom.. nem akartam fájó sebeket feltépni - ölel magához hirtelen, fejét a hátamnak támasztva. Olyan fiatal, mégis lelepleződtem. A könnyeim üvegkristályokként buggyannak elő, kezemmel próbálom eltakarni őket.
- Megfáradtam, de képtelen vagyok szabadulni, én vágyom azt, amitől ti, emberek annyira rettegtek: az elmúlást... - lefejtem magamról a kezeit, majd letérdelve meghajolok előtte, mint a szolgák az úrnőjük előtt. - Kérem, úrnőm, hagyja, hogy végezzem a dolgom, és beteljesítsem saját sorsom - kegyetlennek tűnhet, hogy magázom, kegyetlennek tűnhet szertartásos udvariasságom, de meg kell értenie, azok a dolgok, amelyek őt megsebzik, nekem is fájnak. Ugyanúgy marnak engem is a kétely mérgeskígyói.
- Sajnálom... - ölel a pocakjára fektetve a fejem, mint anya a gyermekét, gondoskodón, a szerepek teljesen kifordultak önmagukból. - Olyan önző voltam, arra nem is gondoltam, hogy neked milyen lehet. Annyira sajnálom.
- Semmi baj - szorítom magamhoz, úgy kapaszkodom belé, mint holmi fuldokló hajótörött. Szegény, teljesen megzavarodva simogatja világosszőke tincseim.
Normális esetben zavartnak kellene éreznem magam, de mégis olyan nyugalmasan zaklatott ez az egész. A hosszú, magányosan töltött évek elegendőek voltak arra, hogy elszokjak az emberektől, és ne is vágyjak jelenlétükre, ne érdekeljen, mi van velük, mennyit változtak, fejlődtek az idők során, de most, hogy kényszerűségből ismét visszatértem, megint elkapott az a régi érzés, hogy voltaképp, bár gyűlölöm a végét, szeretek az emberek között lenni. Különösen, ha céljaik tiszták, és akként is élnek.
- Szóval szeretnél megtudni rólam valami igazán személyeset? - töröm meg a csendet nagy sokára. Az idő igen csak elszaladt, fél kettő is lehetett már. Talán félálomból riadt, olyan álmosan bólint. Csak elmosolyodom gyengéden, majd megfogom a kezét. - Mutatok valamit, amit még soha senkinek nem volt alkalmam - suttogom sejtelmes szavaim, amelyek csak tovább növelik a félálom béli illúziót. Teste könnyedén megemelkedik, hogy végül velem együtt atomjaira hulljon szét.

A kis szigetemen álltunk, a virágoskert közepén. Az egész, akárcsak mikor itt hagytam, mint az álom, burjánzó, élénk és pihentetően élettel teli. Különös formák között uralkodó összhang és vibráló nyugalom teljesen kikapcsol. Jólesően szippantottam a virágillattól terhes levegőbe.
- Ez a rejtett zugom - mutatok szét, s elégedetten nézem felragyogó arcát.
- Ez... nincsenek rá szavak... - ámul, majd nem bírja megállni, hogy ne bújjon elő belőle a gyermek, s ne szaladgáljon körbe, üdvözölve minden egyes különös növényt. Hagytam, had lelje örömét bennük, mint a pillangók, akik versenyt repdestek vele az enyhe szélben.

* * *

Mély álomba merült, mire visszaértünk, amit nem bántam. Mert így elhitethetem vele, ha értetlenkedek, hogy csak álmodta az egészet. Mert így utólag már a lehető legrosszabb döntésnek bizonyult ötletem: tartottam tőle, hogy akaratlanul is egyre inkább összeláncolom magunk...

//Illusztráció a kerthez:


ef-chan2010. 07. 18. 00:06:54#6166
Karakter: Shiroyume
Megjegyzés: (Nanaminak)


- Aham - motyogja félálomban valami kérdésre, amelyet talán álmában tettek fel. Végigborzolom ismét a tincsét, amellyel egész éjszaka eljátszadoztam, majd ismét halk dúdolásba kezdek, nem árt még neki egy kis nyugodt álom, ha már álmában is beszél csak folyton.

Talán fél óra telhetett el, mikor a plafon tanulmányozása közben az ő hangja töri meg a csend birodalmát.

- Rendben van... - fejem megemelem, bár a mozdulat ellen egész elzsibbadt testem tiltakozik: nyamvadt természeti törvények, ezért is utálok alakot ölteni. Ahogy tekintetünk összekapcsolódik, lusta cica módjára nyújtózik egyet.

- Rendben? Mi van rendben? - érdeklődöm, mire felül, hogy nekikezdhessen a mesének.

- Képzeld... ez az álom olyan volt, mintha nem is álom lett volna. Olyan más volt... Lehet, hogy bután fog hangzani, de nagyon valóságosnak tűnt - mosolya megnyugtat, jó látni hogy végre valóban hasznos dolgot tettem érte, még ha csak ilyen keveset is. - Tudod, a nagymama és én gyakran teázgattunk hosszú órákon át és beszélgettünk. Mindenféle szóba jött... de tényleg. A legapróbb dolgokat is megbeszéltük és most... ugyanaz történt, mint amikor még élt... - szemébe szomorúan pendül a fájdalom a múlt időre, természetes érzés, de végre halványabb, végre kevésbé markol a szívbe, mint tette azt eddig. A búcsúzás sokat számít, a nagyi pedig olyan hirtelen és váratlanul távozott... 

- Beszélgettünk - folytatja. -, de akkor már tudtam, hogy nincs közöttünk. Eleinte furcsállottam, hiszen nem hittem a szememnek - a plafont kezdi szekírozni, ahogy tettem én fél perccel ezelőttig unaloműzőként történeteket olvasva ki a különböző, szinte láthatatlan foltokból. - És mondta, hogy nem marad, csak néhány percig. Szavai még most is itt csengenek a fülemben... "Nanami, a fájdalmat nehéz elviselnünk, mégis ki kell bírni. De sosem egyedül! Mindig van valaki, aki támaszt nyújt, aki átsegít... szeretném, ha látnám a mosolyod. Ahogy boldogan éled az életed minden egyes percét... én tudom, hogy boldog leszel, csak éppen... egy olyasvalaki hozza ezt el neked, akire nem is számítanál" Butaság nem?

- Miért lenne az? - kérdezek vissza. Nekem nem kell mesélni sem a butaságokról, sem az álmok természetéről, mindkettőből rengeteget tapasztaltam már, utóbbiból meg egyébként is igazi szakértőnek számítok. Pontosan tudom, hogy némely álmok nem álmok, csak egyszerűbb az emberi agy számára, ha ilyen formában dolgozza fel a kusza információkat, amelyek betekintést engednek nemcsak a túlvilág, de akár a jövő titkaiba is. - Az életben vannak... csodák... és rád most egy ilyen vár - próbálok valami biztatásfélét kinyögni, de úgy, hogy messze tekeregnek közben a gondolataim, nehéz. Én nem láthattam, amit az idős hölgy megpillanthatott a jövő színes fátylából, és egyre jobban zavar, hogy pont egy ilyen fontos töredék nincs a tulajdonomban.

A gyomorkorgás azonban visszaállít a valóság talajára, dolog van!

- Szeretnél reggelizni? - érdeklődöm, és mosolygásra késztet zavartól vöröslő pofija, és az a hatalmas szerénység, amellyel bólint. 

- Valami kívánság?

- Hát... sok legyen. Kezdek nagyon éhes lenni - elfojtok egy halk kuncogást, ez aztán az őszinte válasz! De inkább nem reagálok semmit, hanem hagyom, hogy szégyenében elsüllyedjen a fürdőszoba ajtó mögé. A lényeg, hogy sokkal jobb hangulatban van és végre éhes. S hogy végre nem érzem azt a belső feszültséget, amely tegnap még majd' szétfeszített. 


Úgy véltem, most ráérek, így elpepecseltem a konyhában. Azt hiszem, sikerült egy újabb tulajdonságot teljes mértékben magamba szívnom, vagy legalább is felerősíteni azt, amely eddig is bennem volt: a főzés iránti szeretetet. Mondjuk emiatt most nem lesz terülj, terülj asztalkám, de mit számít az, reggelire nem is feltétlen jó.

Végül egy adag tea és bundás kenyér mellett döntök, és már halkan dudorászva sütögetem is a tojásos kenyérdarabkákat. 

- Hűűű, de jól néz ki!  - csüccsen le kis idő múlva Nanami, s ahogy szemrevételezem rajta a nemrég vett ruhát, meg kell állapítanom, immáron ez is lóg rajta.

- Jó látni, hogy van étvágyad. Mintha kicsit le is fogytál volna... pedig akkor sem voltál éppen jó húsban, most pedig tényleg sovány vagy egy kicsit. 

- Lehet, de a te kosztod mellett nem hiszem, hogy sokáig megtartom ezt a vonásom - kortyol bele a teájába, de már látszik is az arcán, hogy valami megint foglalkoztatja, valami olyan, amivel nem kellene törődnie. Tipikusan olyanok még a vonásai is. - Shiroyume... Normális ez? Mármint, hogy... nem érzem a nagyi hiányát. Vagyis nem az, hogy nem hiányzik, hanem az, hogy... szóval, hogy is mondjam. Kezdek túl lenni rajta. Rendben van ez így?

- Persze, hoyg normális. De ha így folytatod, fel fogod találni az önsanyargatás új módját, az egyszer biztos - ingatom rosszallóan a fejem. - Hiszen az idős hölgy is megmondta, hogy számára fontos a boldogságod. Számára és számodra is. Ez így van rendjén. 

- Igazad van. nem is tudom, miért jut eszembe ilyesmi... tulajdonképpen ...

A beszélgetésnek a telefon vet véget, amelyet most, ismét csak jó pár nap után végre Nanami vesz fel. Arca, akár a képregény, azonban némi információ hiányában nem igazán tudom értelmezni, mi is játszódik le benne pontosan. Azonban hamar megkapom a kérdésekre a választ, ahoyg letéve a kagylót bejelenti sápatagon: - Ryoko nénikém ma este érkezik... Átutazóban lesz a városban és benézne. Itt is töltené az éjszakát.

- Igen? Az remek - nem igazán tudom osztani a kétségbeesését, nincs abban semmi, ha egy rokon itt akar tölteni egy éjszakát. - Ha jól tudom, rég nem láttátok egymást.

- Igen, persze, de mégis mit mondjak neki, ki vagy te? - kibújt a szög a zsákból, hát ez a probléma.

- Nem kell aggódnod - legyintek. - Ne idegeskedj, én azt majd megoldom. Elvégre ez az egyik specialitásom.


A nap lassacskán telik a legnagyobb nyugalomban. Valamelyest helyrepofoztuk a lakást, hogy azért mégis csak nézzen ki valahogy, aztán míg Nanami a temetőbe megy, én úgy döntök, készítek némi harapnivalót, ha már vendég is lesz. Amint elkészülök, lusta mód kiülök a teraszra, valahogy megnyugtató, annak ellenére, hogy gyűlölöm, ahogy minden elhaladó járókelő megbámul. Egyrészt mert ismeretlen vagyok, másrészt mert talán annyira nem vagyok megszokott látvány könnyed kimonómban.

Egy idő után azonban megunom, és visszahúzódom a lakásba, nem tenne jót, ha leégnék. Ez a test annyira kényes tud lenni...


Az idő egyre inkább vágtat, míg Nanami sehol. Az ideg ismét kezd gyűlni a gyomromban, és már épp azon gondolkodtam, hogy a körmére nézek, mikor nyílt az ajtó, és hangosan elkiáltja magát az emlegetett szamár: - Megjöttem.

- Jó sokáig elvoltál - lépek elé az előszobába. - A nénikéd bármelyik pillanatban itt lehet.

- Az nem lehet. Csak egy órát voltam el - néz rám ártatlan, nagy szemekkel. Nagyot sóhajtok.Hát lehet rá haragudni? 

- Úgy látszik, az embereknek gyakran elmegy az időérzékük. Egész nap ott voltál, kezdtem kicsit aggódni.

- Egész nap? - lepődik meg, én meg azon, hogy kivágódik az ajtó, még a dorgálás is bennem marad, ahogy - ritka alkalom - elkerekedett szemekkel pillantok a berontóra.

- Üdv néked, te jó szántóvető! - üvölt az ismeretlen nő Nanamira, kezében egy sakes üveget lóbálva, és hagy ne mondjam, nem volt túlságosan tele... na de mit is törődik azzal, hogy két fennakadt szemű fiatal bámulja, elrongyol közöttünk, mint a gyorsvonat, körülbelül olyan megállíthatatlan is, majd elheveredik a kanapén.

- Nanami, édes szívem! - óbégat. - Már nagyon hiányoztál! - na persze, de a sake jobban, igaz? Aztán rám pillantva ismét elordítja magát: - Ki ez a sápadt arcú?

A szemem vadul rándul meg, még hogy én sápadt arcú, mintha a házban bárki is sokkal sötétebb lenne, mint én. Bár ha nem a bőrszínemre gondolunk, akkor valóban eléggé fénylek egy bizonyos kanapén terpeszkedő tehénhez képest.

- Öh... hát... öh a barátom - makog Nanami valami válaszfélét, bár nem sikerült először túl határozottra, na de én is le vagyok sokkolva, ő is rég látta, nem vagyunk ilyen alakokhoz szokva. Végül csak összeszedi magát, és rám bökve bemutat: - Ő itt Shiroyume, egy nagyon kedves barátom. Átutazóban van, ahogy te is. 

Erre a trampli feláll, és szó szerint fölénk tornyosul. Azért bocsánat a kifejezésért, de csesszus, ez meg mekkora egy debella állat? Egész kicsinek érzem magam, és ez nem túl kellemes.

- Barát, mi? - mér végig, azt hiszem, a röntgen elbújhatna tekintete mögött. - Hogyne... én meg egy frissen sült tavaszi tekercs. Engem nem lehet átvágni ilyenekkel. Nanami, mondd csaj meg, ha zaklat, és kő kövön nem marad!

Az agyam elszáll!

- Hölgyem, ilyenről szó sincs! Én... - kezdenék bele durcás fintorral, de nemes egyszerűséggel faképnél hagy, miközben helyzetjelentést ad céljairól.

- Most elmegyek a mosdóba, és utána beszélünk!

Már most felhúzott, tehetséges egy némber...



Bár Nanami igyekezett elmagyarázni a helyzetet, nagyon nem békültem meg, főleg, hogy már vagy húsz perce a mosdóban trónol, ha összehányt valamit, megnyúzom. Hogy levezessem feszültségem, megterítettem, Nanamit meg ráuszítottam a nagynénjére, hogy csináljon vele valamit, míg tudok uralkodni magamon...

Nem tudom, mit és hogyan intézkedtek, nem is akartam róla tudni, a lényeg, hogy a nő, bár körülbelül annyi rokonszenvet táplált irányomban, mint én az övében, végre előbukkant, és asztalhoz lehetett ültetni (az általam felajánlott ital megtette a hatását, bár be kell vallanom, nem volt türelmem, így egy csöppet csaltam, de csak egy egészen cseppet, hogy befolyásolhassam).

- Jó étvágyat! - szolgáltam fel az ételt, majd elnyúltam az egyik székben.

- Te nem eszel velünk? - szögezte nekem a kérdést Ryoko néni. Annyira megszoktam, hogy nem kell színészkednem ilyen téren, hogy meg is feledkeztem erről.

- Míg elkészült, jól laktam, de köszönöm a figyelmességét - feleltem, mire egy "annál jobb, több marad nekünk" kijelentéssel kezdett zabálni. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy így is ehet ember, megrökönyödésemet azt hiszem, méltón illusztrálta elkerekedő szemem és bennakadó lélegzetem.

- Elnézést! - emelkedtem fel, majd inkább kimentem levegőzni, mielőtt hányingert kapok nem csak az étkezési szokásaitól, de a belőle áradó sake-bűztől is. 


* * *


A kis pavilont foglaltam be hátul, és lehunyva a szemem élveztem a magam gerjesztette lágy szellőt, s a benne terjengő kellemes virágillatot. Emlékeztettek az otthoni dolgokra, a kis szigetre a magam paradicsomával. De hiába a bódító nosztalgikus ejtőzés, az ő jelenlétét bármikor képes lennék érzékelni.

- Shiroyume? - szólít meg.

- Téged is kikészített mára? - kérdezem viccelődve, de csak azt érem el, hogy lesüsse a szemét, és a lábával kezdje turkálni a földet.

- Igazán sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okoz neked...

- Nem szükséges bocsánatot kérned. A kellemetlenségek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint az örömteli pillanatok. Csak muszáj volt fújnom egyet, mert kezdett felmenni a pumpám, az meg rám nézve lett volna szégyen, ha diszkréten behúzok neki egyet. De tudod, azt hiszem, csak félt téged, és nem tud engem hova rakni, így nem bízik bennem, nem nagy ügy, holnap már felkészültebben fogom tudni tolerálni - felelem, majd magam mellé mutatok, hogy ha van kedve, nyugodtan telepedjen mellém. Arca már ennyitől ismét csillogó, nincs is szükség más nyugtatóra.

Ahogy letelepedik, bátortalanul a vállamra hajtja a fejét. Hogy komfortosabb legyen számára, a vállára teszem a kezem, így jobban be tudja magát fészkelni. Aztán csak csendesen hallgatjuk az éjszaka neszeit. Persze megfordul a fejemben, hoyg nem szabadna ilyen közel engednem, de hogy lehetnék pont most szívtelen, hoyg kezdi összeszedni magát. A máz amely összetartja megrepedt lelkét, még vékony, ha erős kéreggé válik, úgyis minden megváltozik. Ha megtalálom a támaszát, a gyógyszert, amely majd begyógyítja a sebeket, rám már úgysem lesz szükség, dolgom végeztével továbbállhatok, az ellenértéket pedig most már ráérek begyűjteni...

- Nanami! - ordít ki a banya, már a hangjától feláll a szőr a hátamon. 

- Menj csak - intem le, mielőtt mentegetőzni kezdene.


* * *


A csillagok ma is pompázatosan ragyognak. Azt hiszem, kinn felejtődtem, de nem is baj, nehezebb lenne most csak úgy alvást vagy egyebeket színlelni, sokkal pihentetőbb együtt fényleni a csillagokkal. Az ajtónyitódás sem zavart meg, a mostani teleholdas éjszakán bármire rá tudom fogni, miért fénylek annyira, mint a túlvilági lények. Azonban egészen más terem előttem, mint akire számítottam: Ryoko tornyosult fölém komolyan. Arca némi meglepődést sugall, ahogy rám pillant, de annyi eszem van, hogy ne szüntessem meg a ragyogást, majd szép lassan halványítom, különben az életben ki nem magyarázom magam. Ezen kívül azonban megjelenése maga a kemény elutasítás, egyértelmű, hogy ő sem hajlandó emberszámba venni engem, bár ez irányomban talán kisebb sértés, tekintve, hogy valóban nem vagyok az.

- Barátok, mi? - pillant rám lefitymálóan, de szándékosan nem veszek róla tudomást, ami láthatólag felbosszantja. - Ne nézzetek hülyének! Mik a szándékaid Nanamival? Ha semmi komoly, akkor húzz innen a francba, épp elég baja van nélküled is!
- Nem tudom, mire céloz asszonyom, de biztosíthatom róla, hogy barátok vagyunk, csupán barátok, és ebben teljesen komoly vagyok, de komolyabb kapcsolatot nem akarok, és ezt ő is pontosan tudja, mivel ismeri az akadályokat.
- Komolyabbat nem... Akkor miért hitegeted? - néz rám, és most valóban komoly, semmi szeszélyt nem érzek, csupán a féltés nőtt hihetetlen intenzitásúvá.
- Hitegetem? - kérdezek vissza.
- Ne játszd itt nekem az ártatlant! Az ember nem bújik össze intimen a barátjával! - támad nekem.
- De összebújik, ha elveszettnek és roppant magányosnak érzi magát - felelem élesen, de nyugodtan, de úgy látszik, nem veszi a lapot.
- Ne vele akard a saját sebeid begyógyítani!
- A saját sebeim?! - fakadok ki most már én is. - Nem én hulltam darabokra, hanem Nanami, és az égadta egy világon senki nem volt mellette, mikor a temetést kellett intézni, mikor bele kellett erőltetni pár falatot, hogy ne tegye tönkre magát teljesen, mikor figyelni kellett minden lépését, nehogy élete legutolsó baromságát elkövethesse, mikor a koporsót befedte a föld, ki kísérte volna haza, támogatva, kinek a vállán sírhatta volna ki magát? Nem volt itt más, csak én, hagytam volna magára, mert nem akarom hitegetni? Mikor pontosan tudja ő is, hogy kettőnk között soha nem lesz semmi?
- Sajnálom, az én hibám, itt lett volna a helyem... - a könnyei olyan vádlón buggyannak ki, hogy elszégyellem magam.
- Kérem, ne boruljon ki, nincs erre semmi szükség - állok fel, és vigasztalón megölelem, amit először idegenkedve fogad, végül mégis belém kapaszkodva enged magából ki egy jó adag feszültséget. Én csak csitítom csöndben. Ebben a pillanatban ez az idősebb nő egészen olyan, mint Nanami, zavarodott, magányos, és nem találja a helyét. Mikor valamelyest megnyugszik, ismét felölti keményebb maszkját, és felállítva az előbbi távolságot, bontakozik ki az ölelésből, és enyhe pírral - az emberek annyira szeretnek zavarba jönni manapság egy kis törődéstől, bár nem csodálom, olyan szinten elidegenedtek egymástól, hogy már képtelenek értelmes gesztusokkal szót érteni egymással - jegyzi meg: - Lehet, hogy az esze elhiszi, és tudja, de a szívnek nem lehet parancsolni. Látom, ahogy rád néz, többet jelentesz neki, mint barát, de talán még magának sem vallja be, és ahogy most nem vagyok józan, úgy te sem vagy olyan határozott vele kapcsolatban, mint hiszed.
- Én... - kezdenék bele, de elnémít, ujját az ajkamra biggyesztve.
- Csak gondold végig! - feleli még, majd viszonylag egyenesen billegeti vissza magát a lakásba.

* * *

A tegnapi beszélgetés sok emléket kavart fel, olyanokat, amelyek fájnak, és amelyek ennek ellenére a mai napig mégis édesek tudtak maradni. Az istenek vajon miért ilyennek teremtették fajunkat? Miért teremtettek egyáltalán álomdémonokat? Mivel az alanyaink - akik; fekete humor; egyben táplálékaink is - álmaival dolgozunk, többet tudunk róluk, mint bárki más. A szerződés létrejöttével érzékeljük a legerősebb vágyaikat, és azokra koncentrálunk, miközben mindvégig a kliensünk közelében maradunk. Esélytelen, hogy ők ne kedveljenek meg, és mi ne kedveljük meg őket, mégis a végén árulóként szívjuk ki belőlük az élethez erőt adó álmokat. Mi értelme ennek az egésznek, ha a vége sosem lesz boldog, ha az egyik mindenképp meghal, és nem akkor, mikor kellene neki, hanem pont akkor, mikor a legboldogabb, s pont miattunk ezt a boldogságot már nem képes kiélvezni? Azt hiszem, sokkal egyszerűbb lenne, ha valóban a vacsorámként tudnék rájuk gondolni. De sosem tudtam, sosem voltam rá képes, és mindig az én szívem szakadt meg a keserűségtől, miközben a boldogságukat építettem bele a lényembe. És Yuunai... A lehető legkövetkezetesebben tartottam be a szabályokat, mégis, észre sem vettem, mikor kedveltem meg, mikor lett mindennél fontosabb... ahogy azt sem tudom, hol fajultak el a dolgok, hol nőtt végérvényesen a fejemre, ahogy azt sem vettem észre, mikor fertőződött meg tiszta lelke... Talán egyszerűen én voltam a méreg. 
A baj talán a szemléletmódommal van. Nem azzal törődöm, hogy minél hamarabb eredményesen eljárjak, hanem azzal, hogy közben megfigyeljem, és saját belátásom szerint fejlesszem a klienseim. De ennek itt és most véget kell vetni.
Csendesen léptem be a lakásba, s léptem a telefonhoz. A telefonszámot nem nehéz megszerezni, ha az embernek megvannak a megfelelő eszközei, így már csak tárcsáznom kellett. Tudtam, hogy túl korán van, de nem is akartam vele igazán beszélni. Csak egy rövid üzenetet hagytam Hiroyukinak, hogy örülnénk, ha meglátogatna minket.

* * *

A nap ismét hűvösen kezdődött, és most valahogy hálás voltam érte, hogy a drága nagynéni igyekezett Nanamit teljesen kisajátítani, s hogy én elszórakozhattam a háztartással. Ahogy azért is hálás voltam, hogy Hiroyuki nem tétovázott, a kapu nyikorgása, amely egyedül az én fülemet csapta meg minden egyes alkalommal, most valóságos melódia volt számomra.
A kopogásra már röppentem is az ajtóhoz, és szélesre tárva invitáltam be a megilletődött fiút. Hogyne lett volna meglepődve, mikor fülig érő vigyorral fogadtam.
- Örülök, hogy eljöttél, Hiroyuki-san. Kerülj beljebb, Nanami a nappaliban vana nagynénjével, de ne zavartasd magad, biztos örülni fog neked - majd egész közel hajoltam hozzá, amitől zavarba is jött. - Bízom benne, hogy szándékaid korrektek Nanamival kapcsolatban, ne okozz csalódást!
Azzal már be is terelgettem a két nőszemély karmai közé lökve. Nanami még nem is lenne veszélyes, na de a nagynéni, gyerünk Hiroyuki, jobb, ha már most megveszed magadnak, én melletted állok. Ezt remélem érezted is abból, hogy felajánlottam a nagyközönség előtt, hogy maradhatsz vacsorára, már ha túléled a kiképzést. De ez végül is egy jó kis teszt lesz arra is, mennyire komolyak a szándékaid, mert a lánnyal mindig együtt jár az egész rokonság.


ef-chan2010. 06. 22. 21:57:02#5660
Karakter: Shiroyume (Nanaminak)



- Csak beszélgetni és lelki támaszt nyújtani - na persze, azért áradt úgy belőle az androstenone. - Nagyon kedves és tapintatos volt velem - ajánlom is neki! - De nem történt semmi egyéb... - durcás gondolataim megrekednek és enyhén félrefordulok. Mi ütött belém, rosszabb vagyok mint egy aggódó és kis húgát túlságosan is féltő bátyj. Aztán hirtelen villan be: hát persze, ezek még minden bizonnyal a nagymama érzései. A tudat mégsem nyugtat meg, ilyen erős érzelmek... mégis csak úgy eldobta az életet. Chh... teljesen összezavarodtam.

- Shiroyume - elkalandozó tekintettel pillantok rá a nevem hallatán, de nem teljesen vagyok jelen. Hogy zárhatnám korlátok közé ezt az érzést? - megbántottalak valamivel? - Huhh? Hogy mi? - Mit tettem, amiért ennyire dühös vagy rám? Én igazán nem akartam semmi rosszat... hidd el...

Bűnösnek érzem magam, zavarodottságom még jobban kikészíti, pedig neki most épp elég az a szörnyű veszteség, amelyet el kellett viselnie miattam...

- Nem bántottál meg... - próbálok mosolyogni, de nehezebb, mint valaha. Még sosem volt ilyen nehéz az újraépülés, igaz, már rég nem volt dolgom közvetett táplálékkal, és nem kellett utána szembenéznem a változatlan körülményekkel. Ezen a helyen mindenben még annyira erősen jelen van... Nem lehet más magyarázat. 

- Most próbálj meg enni valamicskét. Csak pár falatot - csak nézem, ahogy csipeget, nincs étvágya, de szót fogad. Szegény gyermek. - Ma elintéztem a temetést. Ma este 6 órakor lesz. Próbáltam minél előbbi időpontra tenni, hogy túl legyél rajta... - leülök, de képtelen vagyok rá nézni. A francba velem, meg az egésszel!

- Köszönöm szépen... - ugyan mit? Olyan felelőtlenül jelent ki dolgokat... Túlontúl őszintén, már-már éget. - én erre biztosan nem lettem volna képes. Valószínű elsírtam volna magam a telefonban... - hiszen természetes, ha hagynám, talán nekem is elszorulna a torkom. - Te is olyan kedves vagy velem. Megcsinálod helyettem a számomra nehéz dolgokat. Olyan figyelmes vagy, mintha egy értékes porcelánbaba lennék. De én tudom, hogy neked is megvannak a saját gondjaid, nem igaz? - futólag rápillantok, megölelném, hogy megnyugodjon, hogy verje ki a fejéből ezeket a gondolatokat, de ezek nem az én érzéseim. Ezeknek nem szabad az én érzéseimnek lennie... én nem ilyen vagyok... nem lehetek te, nagyi, én nem lehetek te, mássz ki az érzéseimből, és nyugodj végre békében!

- Számomra most a te álmod a legfontosabb. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked mindenben és megadjak neked mindent, amire szükséged van - darálom a megszokott szöveget, már én is unom, de nem tehetek mást. Semlegesnek kell maradnom, ahogy azt törvényeink is előírják, nem lehetek részrehajló, nem szelektálhatok álmokat azért, mert azok ellenkeznek az elveimmel, nem létezhetek úgy ebben a világban, hogy később nyomom maradjon benne. Én csak a levegő vagyok, a láthatatlan kéz, amely néha irányítja a sorsot, semmi több. 

- Értem... öhm. Ne haragudj, de most ennél többet nem tudok enni. Nagyon finom, de most ennél több nem megy. Most felmegyek a szobámba felöltözni, aztán kimegyek a kertbe - áll fel mosolyogva, igaz, ez a mosoly másabb, mint tegnap, nincs is rossz érzésem vele kapcsolatban, így csak felsóhajtok: - Rendben, menj csak! - az egyedülléttel együtt valami nyomasztó érzés is rám telepedett. Nem teljesen tudom, mit  is kellene tennem...


* * *


Mint egy jótékony szellem, hagytam ott a kezem nyomát minden előkészületen. A ruhák már várták, ahogy a cipő és a kis táska is zsebkendővel teletömve. A levegő ismét gonddal terhes, olyan nehéz, hogy még a légzés is kellemetlen. Amikor elkészül, nem szólok, csak ismét megfogom a kezét. Szavak nélkül sokkal egyszerűbb.

A temető nincs messze, de ahogy egyre közeledünk, a szorítás, amellyel ragaszkodik a "kötelékünkhöz", egyre erősebb, borzongató. De nem szólok, az emberi lélek törékeny, néha szüksége van az utolsó kis szalmaszálra is, hogy képes legyen átvészelni a nehézségeket, az embereknek szükségük van fizikai kontaktusra, anélkül elvesznének a mélyben, ahonnan nincs visszaút.

 

 

 

 

A szertartás igazán szép volt, az idő rövidsége ellenére is tökéletesen megszervezték. Nem ez volt az első, amin részt vettem, de mind közül ezidáig ez volt a legszebb és legigazabb gyász, amit megtapasztalhattam. Míg Nanami fogadta a részvétnyilvánításokat, észrevétlen közelebb léptem a fejfához, és végigsiklattam rajta a kezem. Nem egyszerű magamba fogadnom téged, "nagyi".
De nem kaptam sok időt arra, hogy intim mód lerendezzem a halottal a dolgaim. Nanami végül megtört, s szükség volt a zsebkendőkre, amiket bekészítettem, s ugyanúgy szükség volt a karomra, amely támaszt nyújtott neki pillanatnyi gyengeségében.
Végre elindulhattunk. A nehezén túl vagyunk. Megtörtént a zárás, lezárult a reménykedéssel teli csalfa időszak, amikor az ember próbál nem gondolni arra, hogy akit szeretett, nincs többé. Saját szemével láthatta, ahogy a testet leeresztik, ahogy a föld magába fogadja gyermekét, hogy visszavehesse tőle, ami az övé, s megindulhat az elfogadás folyamata, a csendes belenyugvásé.
A kapuban azonban olyasvalakibe botlottunk, akire ma nem számítottam, főleg nem itt. Fehér rózsacsokrát sután nyújtja át, miközben a szavakat keresi.
- Még egyszer részvétem. Remélem, jól vagy.
- Igen - feleli röviden Nanami, de a szemeibe könnyek gyűlnek. A szám összepréselem dühösen. Nem látja ez a balfék, hogy még nincs itt az ideje, hogy beszéljen róla. Még túl friss a seb, nem lehet feltépni újra!
- Hiroyuki-san, biztosan megérti, ha most hazamegyünk. Elnézést! - szólok a férfihez hűvösen, s már magammal is vontam gyengéden, de határozottan Nanamit.
- Megértem, hát persze - szól még utánunk, morcosan konstatálom, hogy Nanami még visszafordul, hogy láthassa. Miért vagyok megsértődve? Hiszen neki is tetszik az a félnótás idióta...

Bár nincs messze a kis házikó, mégis, ha a szív megszakadt, minden megtett lépés maga a nagybetűs küzdelem.
- Pihenjünk? - próbálok olyan gyengéd lenni, amennyire csak tőlem telik, a mai éjszaka lesz a legnehezebb számára.
- Nem szükséges - grimaszol rám mosolyt imitálva. - jól vagyok... szeretek sétálni.
- Biztos vagy benne? Nem szégyen, ha elfáradtál. Hiszen alig eszel valamit és ez a dolog sok energiát kivesz belőled - erősködöm, magam sem értem, miért.
- Köszönöm, de tényleg jól vagyok - zárja le a témát, és én kénytelen-kelletlen belenyugszom. Enyhítésül apró kézmozdulattal friss esti szellőt csalogatok felénk, hogy végigsimíthassa meggyötört arcunk. Reméltem, olyan megnyugvással tölti el, mint engem. Bár a lelkiállapotomhoz most sokkal inkább illett volna egy kiadós hurrikán. Ha zavarodott vagyok, imádom a durva, erős és pusztító szelet.


Csak a tévé zaja törte meg a csendet, ahogy Nanami lehuppant a kanapéra. Talán csatlakoztam volna, elfoglalva a fotelt, ha nem kopog valaki. Ingerülten megráztam a fejem, nem hiszem el, hogy nem tudnak lekopni.

- Kinyitom. Maradj csak - intettem le a lányt, nem kell hozzá, hogy elküldjem a kései látogatót udvariasan a halálba. Ahogy kikukkantok, Hiroyukit pillantom meg. Kölyök, nem tudod, mikor kell feladni, és hazamenni?

- Figyelj, már mondtam, hogy... - kezdenék bele, de a fiú ujjai a nyakamra fonódnak, és a szeme megváltozik, ahogy a falnak csapva rám vigyorog. 

- Shiro-cicus, mondd hogy hiányoztam - röhög bele a képembe, mire ingerülten megragadom a csuklóját. Fájdalmasan felszisszen, ahogy a fehér elektromosság "végigcsiklandozza" a karját.

- Jobb, ha tisztes távolságot tartasz! - szisszenek rá halkan, hogy Nanami ne hallhassa meg. - Mit akarsz? Neked is tisztában kell lenned vele, hogy jelenlegi helyzetedben esélyed sincs ellenem - vonom össze a szemöldököm.

- Ugyan, ugyan, miből gondolod, hogy szeretnék valamit. Én csak nézelődöm. Olyan jó a műsor, Shiroyume. A lány egyre csak szenved... hát nem muris? - kezem ökölbe szorul. - Ennek a kis színésznek a teste pedig olyan törékeny... a szíve tele van szerelemmel. Hát nem édes?

- Ha jót akarsz magadnak, eltűnsz, Kuroyume! Most rögtön! - nem viccelek, és ezt ő is pontosan tudja, mégis felsőbbrendű vigyorral távozik. A szemét pontosan tudja, hogy annak ellenére, hogy ismét erőm teljében vagyok, nem mehetek szabadon utána, és nem tarthatom szemmel, hogy beleköphessek a levesébe.

- Még találkozunk, azt garantálom! - fordulj fel!

Mérgesen vágom be az ajtót. Nanami érdeklődve néz rám de nem akarom feleslegesen felizgatni.

- Csak egy házaló volt, nehezen értenek manapság az ilyenek a szóból - huppanok le mellé, és kicsit feljebb hangosítom a tévét, és úgy teszek, mintha érdekelne a műsor.

- Olyan feszültnek tűnsz - pillant a tévére ő is. - és olyan zárkózottnak.

 

- Csupán érzelmi ingadozásom van a táplálék miatt, kicsit olyan, mintha tinédzserkori hormontúltengésem lenne - felelem. Ahogy ránézek, olyannyira árvának tűnik, magányosnak és elanyátlanodottnak.

 

Az éjszakát azzal töltöttem, hogy ültem a kanapén, s Nanami haját birizgálva vigyáztam az álmát. A szívem megnyugodott, és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, mióta felébredtem, először. Talán ez hiányzott még a "nagyinak", egy utolsó intim pillanat szeretett unokájával, és ezért nem nyughatott bennem, amikor a magam hidegségével fordultam felé. Elgondolkodtam a sorsunkról. Ideje összehoznom neki azt a randevút, és ideje rádöbbennie, hogy azzal a színész kölyökkel a vonzalmuk kölcsönös. Onnantól kezdve nem lesz gond, megtalálja, amit keresett, én pedig szépen kihátrálhatok a képből, és visszatérhetek a növényeim közé.
Lassan mocorogni kezd, majd kinyitja a szemét, arca leleplezi, megilletődött, és egész elpirult.

- Shiroyume? - néz rám, önkéntelenül mosolyodom el.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? - ülnék feljebb, de visszadől az ölelésembe, megakadályozva tettem.

- Csak még egy kicsit... Olyan szépet álmodtam - suttogja lehunyva a szemét. 

Szavak nélkül dőltem vissza az előbbi pozícióba, hogy még ne törjem meg az illúziót. Még egy kicsit lehet...

- Aham - fordul felé, szeme megint könnyektől csillognak.
- Előttem nem kell erősnek lenned - hangom lágy, kezem pedig önkéntelenül simít végig az arcán vigasztalón. Nem tudom elviselni, hogy ilyen. Érintésemre megremeg, de nem húzódik el, viszont nem is tudja, mit kellene tennie, így megint én vagyok, aki a tettek mezejére lép. Nem szabadna, de nem nézhetem tétlenül, hogy olyannyira szenved, hogy még Kuroyumét is idevonzza. Gyengéden megragadom, és magamhoz ölelem, hálásan bújik a mellkasomba, s végre eltörik a mécses. Halkan dudolni kezdek egy dallamot, s vigasztalón simogatom a hátát, arcom egész a fejéhez hajtom óvón. Bár meg tudnám védeni a saját érzéseitől! Bár, van rá egy mód... A dúdolt dallamba enyhe mágiát keverek, s könnyed álomba ringatom, olyan álomba, amelynek illúzióját én irányítom. Aludj csak, pici lány, hiszen holnaptól ismét élni kell.

( A dallamwww.youtube.com/watch
)

- Szép álmokat! - csókolok bele a hajába a dallam végén. Csak ma éjszaka itt leszek veled, pihenj csak!

* * *



Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 06. 22. 21:59:18


ef-chan2010. 06. 10. 00:03:35#5356
Karakter: Shiroyume (Nanaminak)



Mi jár egy álomdémon agyában, míg alszik? Mi mozog benne azon ritka pillanatok egyikében, amikor örök ébrenléte megtörik? Ő is képeket lát, amelyeket abszurd módon szintén álmoknak hívnak? S mi történik vele, miután evett? Szimplán jól lakik, és megy tovább a világ? Vagy megváltozik valami? Valami ott belül megmozdul, átalakul, befertőződik, elrohad? Megannyi kérdést sorolhatna még végtelen hosszan bárki. Pedig a válasz roppant egyszerű és még kiábrándítóbb.

Az álomdémon azért nem alszik, mert nincs szüksége pihenésre, hogy feldolgozza a körülötte történteket, olyan életforma, amelynek értelmi központja már elég fejlett ahhoz, hogy elraktározzon és feldolgozzon minden élményt külön periódus igénylése nélkül. Ha mégis elalszik, az azért van, mert olyan gyenge állapotba került, ahol már megterhelő feldolgoznia az elfogyasztott álom információit. S hogy ha elalszik, lát-e álmot? Az álmok konkrét értelmét véve alapul a válasz: nem. Nem látja képek zagyva keverékét, amelyeken másnap jókat derülhet, nem látja titkos félelmeinek tudatalatti által megrajzolt és eltorzított képét. Amikor elalszik, az álomdémon az áldozat vágyait, beteljesült és be nem teljesedett álmait látja, mintegy magába olvasztja a tapasztalatokat, az érzéseket, amelyek feltöltik. Mint az embert egy jól megírt könyv, egy kellemes zene, vagy egy hangulatának és igényeinek megfelelő film. A lelke pezsdül fel, márpedig ha az ember csupán egy lélek, elég, ha azt eteti, és erős lesz.

Az az idős nő... Álmai annyira végtelenül egyszerűek és szerethetőek, de pont azért, mert egyet kivéve mind teljesült, roppant táplálóak, hála neki, minden erőfeszítés nélkül képes leszek Nanamit egész élete során végigkísérni. A motivációkat, az érzelmeket, amelyek mindennek mozgatórugói, azonban nem tapasztalhatom meg, miközben a képeket nézem, így megérteni sem tudom a tettének okát. Miért mentett meg? Mondhatnánk, hogy minden ember célja, hogy az, akit mindennél jobban szeret, boldoggá tegye. De mit tudhatok én, ami megérte azt a kockázatot, hogy az életét áldozza. Ha meghalok, másik démont küldtek volna a feladatom beteljesítésére. Az ugyanúgy beteljesült volna, mint az én jelenlétemmel. Akkor mégis miért ragaszkodott épp hozzám? Nem értem...

A mozi lassan lepereg, látom mosolyát, ahogy arra kéri Senderut, mentsen meg engem, vonásai nyugodtak és komolyak, érett döntést hordoznak. S hogy mennyire tisztában volt mindennel, csak ekkor jöttem rá, s most először egyfajta tisztelet fogalmazódott meg bennem egy halandó és bukásra ítélt faj gyermeke iránt.

"Shiroyume-kun" üzent nekem utolsó vágyából "kívánom, hogy tedd nagyon boldoggá Nanamit. Tudom, hogy csak te lehetsz rá képes. Ne emészd magad, és higgy magatokban"

Ígérem, megpróbálok mindent. Csak magamban suttogtam az ígéretet, mielőtt végleg elmerültem volna a sötétségben, hogy megkezdődhessen az ébredés folyamata.


* * *


Köhögve ültem fel, szám elé szorítva a kezem. Ahogy az inger elmúlik, nyújtózom egyet, végigropogtatva berozsdásodott tagjaim. Hallom a dobogást, de nem nézek fel, csak megfeszülök egész testemben, ahogy körém fonódnak puha kezei. Ha nem lennék ennyire üres most, biztos vagyok benne, hogy könnycseppek gördültek volna végig az arcomon, így csak ülök, mereven elzárkózva a gesztus viszonzásától, de tűrve megnyilvánulásait. Még képes örülni a létezésemnek, azok után is képes... 

- Shiroyume! Shiroyume! - suttogja, s ismét zokogni kezd. Úgy néz ki, mint egy élőhalott, aki örökérvényűen kisírta a lelkét. Sosem lesz képes már úgy mosolyogni, olyan ártatlanul és őszintén, ahogy a törött üveg sem képes már ugyanolyan szépségesen megmutatni a valóságot a szemlélőnek. - Annyira féltem! Nagyon féltem! - utal arra a végzetes estére. Legszívesebben apró ponttá zsugorodnék össze, apró, láthatatlan ponttá.

- Bocsáss meg nekem - mondom meg sem próbálva leplezni megtört lelkem szilánkjait. Hangom olyan fakón pendül, mint egy öreg, elhangolódott hangszeré, amely még azt is szégyelli, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy eljátssza fiatalkora kedvelt dallamait. - Minden miattam történt. Ha nem ismerkedsz meg velem, olyan életed lehetne, amilyen minden átlagos embernek. Sajnálom...

- Nincs mit megbocsátanom... én... - temeti az arcát a vállamba. Szemhéjaim szomorúan ereszkednek le szemeimre, hogy erőt vehessek magamon és ismét kinyithassam őket. Végigsimítanék a fején vigasztalón, de nincs jogom hozzá, hogy még jobban megkavarjam. Így csak összeszorítom az öklöm, s próbálom visszanyerni a hangom. - Ami történt, megtörtént. Nem tudunk változtatni rajta - néz a szemeimbe. Könnyebb lenne, ha gyűlölne...

- Nanami, én tényleg sajnálom - keserűen az ajkamba harapok. - De ilyen vagyok valójában... sem megbíznod, sem barátkoznod nem kéne velem. Már így is hatalmas sebet ejtettem a szívedben. Ne akard felszakítani azzal, hogy általam keresel vigaszt. Én csak is az álmaid beteljesüléséért vagyok itt, semmi többért -  sajnálom, tudom, hogy szükséged lenne kinyújtott kezemre, hogy enyhüljön a gyász, de nem áltathatlak. Nem adhatok többet, mint amennyit köteles vagyok... 

- É... értem - mosolyog kényszeredetten, ismét beletapostam a lelkébe egy könnyed félmozdulattal. - Már nem kell sokáig eltűrnöd a bugyuta szavaimat. Hamarosan úgy is minden megváltozik - fürkész végig, ahogy én is őt. Nem tudom, mire véljem ezt a kijelentést, de valahogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez azt jelentené, hogy hamarosan úgyis megtalálja az igazit, beteljesül az álma, és szépen elbúcsúzhatunk. Nem, ahhoz túlságosan is borús, és megtört a kijelentés.

- Most elmegyek sétálni egyet. Kellemes odakinn a levegő... ki kell szellőztetnem a fejem... - dadogja, felhúzva a cipőjét.

- Sétálni? - húzom feljebb a szemöldököm. - Hiszen már este van. Nem szeretnél inkább holnap menni? 

- Ne aggódj. Hamarosan jövök - virít felém ismét egy mosolyt, amely bár nem nyugtat meg, mégis egészségesebbnek tűnik egy halvány fokkal. Rendben, legyen, hagyom, hogy azt hidd, elmehetsz egyedül. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, egyszerűen kilépek materializálódott formámból, és lágy esti szellőként követem útját.


* * *


Úgy tűnt, aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Már jó ideje csak a környéken sétál, meg-megállva bizonyos helyeken, minden bizonnyal a nagymamájával közös emlékeket idézi fel önmarcangolva. Sokszor láttam már halált, gyászt és fájdalmat, így tudom, ez teljesen normális, így a figyelmem lankad, és többet járatom az agyam saját dolgaimon, végigborzolva kedvesen egy nefelejcs szirmait. Csak a halk szavakra kapom fel a fejem, és egyúttal szívinfarktus is kapnék, ha képes lennék ilyenekre, mindenesetre a mellkasom olyan hirtelen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt rémületemben.

"Ég veled, Shiroyume... nagyon fogsz hiányozni nekem" visszhangzik még az üres térben, ahogy könnyű teste eltűnik, hogy kebelére ölelhesse a végtelen mélységet. Egy fél pillanatra sem tétováztam, pár fürge mozdulat, és már szét is foszlottam a világmindenségben, hogy pár méterrel lejjebb álljak össze egésszé megint, materializálódott egésszé. Puhán simul karjaimba, egy ideig fel sem tűnik neki, hogy valami nem stimmel. Persze, hiszen testem még hűvös az élettelenségtől, hiszen nemrég kapott új formát. Mégis, a megkönnyebbülés máris apró könnycseppeket rajzol a szemem alá, kis híján még egy ember halálát okoztam alig pár napon belül...

- Nanami... Ezt nem teheted meg... - nem teheted meg velem. Szinte beleremegek, ahogy nagy barna szemeivel rám pillant. 

- Sajnálom... -suttogja megilletődve. - nagyon sajnálom.

Hogy kinek van kire szüksége igazán? Ki az, aki menthetetlenül küzd még saját maga ellen is? Ki az, aki teljesen kifordul magából szép lassan? Nem is olyan egyértelmű. Magamhoz szorítom törékeny testét, s a vállára hajtva a fejem hagyom, hogy kitörjön egy része annak, amit már egy ideje próbálok elfojtani, de mióta vele vagyok, egyre nehezebb, s kezd minden túlcsordulni...


* * *


 

 

Némán lépdelünk egymás mellett, csupán annyi kapcsolat maradt közöttünk, hogy fogtam a kezét, hogy ne juthasson semmi újabb butaság az eszébe. Aztán ahogy hazaértünk, betessékeltem a házba, szó nélkül ment előre, lehajtott fejjel, s ugyanilyen csendesen ült le az asztalhoz, s lapátolta be kelletlenül azt a kevéske gyümölcsöt, amit nagy vehemenciával tettem le elé. Aztán elküldtem fürdeni. A szükséges szavaknál nem hangzott el több közöttünk. 

Míg várakoztam, az ablakhoz léptem, és beszippantottam a friss esti levegőt. Hirtelen mocorgásra leszek figyelmes a járdán, és éles hallásomnak hála hamarosan a kapu nyikorgását is meghallom. Valaki jön. De ilyenkor? A következő pillanatban felhangzik a csengő lágy dallama, s ezzel egyidőben Nanami is kilép a fürdőből.

- Kinyitom - jelentettem ki, s az ajtóhoz léptem, ő a háttérből figyelte, ki lehet az ilyen későn. 

Ahogy feltártam a bejárati ajtót, egy halom virág tolult a képembe.

- Elnézést a kései tolakodásért, de értesültem a szomorú esetről, és gondoltam szükséged lehet valakire ... - kezd bele egy ismerős hang, de azonnal félbe is szakítom.

- Hé, hősszerelmes, kivennéd a számból a csokrot, és becéloznád a megfelelő személyt? - mutatok hátrébb, mire a színészpalánta egy csöppet zavarba jön, ahogy Nanami is. De legalább valami reakció. Ha már én alig vagyok képes valamit kicsikarni belőle.

- Kimegyek - susogja alig hallhatóan Nanami, és már be is csukódik mögöttük az ajtó. Ez külön feldühített, bár nem értettem teljesen saját magam. Örülnöm kellene, hogy legalább ezen a téren rendeződés felé halad az élete, mégis felhúzom magam azon, hogy kizár a dolgok alakulásából. Bosszúsan emelem fel az asztalon hagyott csokrot, és kotrok neki egy vázát.


Körülbelül tíz percet bírtam, majd kitrappoltam egy mellénnyel, és a kifogással, hűvös van.

- Nanami, ezt vedd fel, mert meg fogsz fázni! - szólok le szigorúan a teraszról. Szemeim összeszűkülnek, ahogy rájuk pillantva Nanami arcán apró mosolyt vélek felfedezni, míg a fiú zavartan vakargatja a tarkóját. Duzzogva sétálok lejjebb, és ráterítem a ruhadarabot szúrós szemeket meresztve a fiúra, majd nagyot csattanva vágom be magam mögött az ajtót, ahogy visszatérek a házba. Mi van már velem? Úgy tűnik, ma csődöt mondott az érzelmeimet kordában tartó szelep.


* * *


Kerek egy órát beszélgettek. Kerek egy órán keresztül álltam a szoba közepén, és a mellkasom előtt összefont kézzel doboltam. Ahogy belépett, rám nézett, és igen megilletődött. Én azonnal hátat fordítottam neki, majd csak annyit vetettem oda neki: - Jó éjszakát! 

Aztán tüntetőlegesen bevonultam a konyhába, hogy aztán reggelig emésszem magam, hogy most tulajdonképp mi bajom is van. 


* * *

- Kész a reggeli! - szóltam fel, de nem jött válasz. Ilyen mélyen aludna? Meglehet. Igaz, későre jár, de tegnap későn is feküdt le, és elég sok minden is történt. Félrehúztam a szám, és nekifogtam a temetésnek utánajárni. Ahogy sejtettem, szinte alig intéztek valamit. 

Épp a temetkezési vállalkozóval beszéltem a szertartásról, mikor a friss ébredés jeleivel szemeiben levánszorgott. 

- Jó reggelt! - köszöntött, ahogy letettem a telefont, én csak biccentettem. Arca ismét olyan komor volt, mint tegnap, ahogy a csend is visszaállt közénk.

- Mit akart? - böktem ki végül, ami a csőrömet birizgálta.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).