Utasításomra simogatni kezd, ami megnyugtat. Ebben egész pontosan apámra ütök, de nem mindegy, hogy ki ér hozzám, valakinek az érintésétõl egész egyszerûen viszolygok, de Inimicus különleges, még ha ezt nem is éreztetem vele. Meglepõdöm mikor fordít a helyzetünkön és maga alá passzíroz, nem igazán tetszik a helyzet, de leginkább nem értem mit akarhat. Érdeklõdve figyelem, és fejem kicsit oldalra biccentem, mint egy kiscica.
- Jól figyelj rám Mammon, mert csak egyszer mondom el. – szemei felcsillannak, és olyan vörösen izzanak minta két smaragd. Nagyon szép, és megfordul a fejemben, hogy akarom ezeket a szemeket, de ha kiszedném az arcából, talán már nem mutatna olyan szépen, így inkább tovább figyelem.
- Te nem fenyegethetsz engem, ez a hangnem pedig itt nem megengedett velem szemben. Elhiszem, hogy szereted anyádat és nem érdekel Lucifer mit fog szólni,  de ha más eddig nem tette meg, majd én megnevellek!  - értetlenül nézek rá. Megnevelni, engem, de miért? Én mindig így viselkedtem, és anyukám szerint ez teljesen normális. Még sose mondta, hogy nem lenne szabad így viselkednem, akkor Inimicus miért érzi ezt tiszteletlennek, vagy parancsolónak?
- Késõre jár. – jelenti ki, és hanyatt dõlve a hátam simogatva szépen elalszik. Én viszont nem tudok aludni, így csak fekszem karjaiban és mélázok magamban.  A fejem jó sokáig zsong még, de szépen lassan az is elmúlik és a szoba falát személve játszadozom Inimicus hosszú hajtincseivel. Komoly elfoglaltság, ami leginkább abból áll, hogy az ujjaim közé tekergetem.
***
Másnap egész korán magamra hagy, valami nõ társaságában, aki rengeteg könyvet tol az orrom alá, hogy azokat tanulmányozgassam.
- Ezekbõl mindent meg fogok tudni? – kérdezem, ahogy meglátom a halomra pakolt tudást.
- Igen, ezek tartalmazzák az összes tudást, amit a több ezer év alatt a démonok és angyalok harcai, során lejegyeztek… - magyarázza kedvesen. Nagyon kedves és lelkes a tanításomban. Talán jobban élvezi mint én, vagy legalábbis rajta látszik a lelkesedés. A könyvek rengeteg tömény információt tartalmaznak, a rengeteg tudás persze elég nehéz anyagnak bizonyul, fõleg az õsi nyelvezet miatt, ami hol démoni, hol valamit teljesen ismeretlen ékírás, de a hölgy segít ezeket is megértenem, pihenni nem vagyok hajlandó, nekem, úgy tûnik rengeteg dolgot kell bepótolnom, a szüleim titkolózása miatt. Nem értem mire volt ez nekik jó, miért titkoltak el elõlem mindent és vajon  testvéreim elõl is eltitkolták ezeket dolgokat? A hölgy lassan magamra hagy és találok egy érdekfeszítõ feljegyzést magamról, de csak mint jóslatként szerepelek. „És eljõ majd a színtiszta gonosz, kinek neve Mammon, hogy pusztulást hozzon az angyalokra, meghódítva mennyet és poklot.” Ez az idézet minden amit rólam írnak? Mi az, hogy színtiszta gonosz? Én gonosz lennék? Gondolkodom, és oly annyira belemélyedek ebbe a kis mondatba, hogy észre sem veszem, mikor Inimicus a hátam mögé lép.
- Látom érdekelnek ezek a dolgok Mammon. – hangjára felkapom fejem és felé fordulok. - Hogy haladsz vele? – ez egy jó kérdés, össze vagyok zavarodva, és hiába a rengeteg tudás, amit már most magaménak tudhatok, akkor sem értem. Ezt a rengeteg könyvet pedig évekbe fog telni átolvasni.
- Azt hiszem haladok… - mélázom el ismét, azt a mondatot nem tudom kiverni a fejembõl, de nem vagyok benne biztos, hogy rá kellene kérdeznem.
- Valami baj van? Ha nem értesz valamit kérdezz nyugodtan… - ül le mellém, arra a székre ahol a tanítóm ült. Felsóhajtok, majd kinyitom neki azt a részt, ahol a jóslatot találtam.
- Ezt nem értem… - húzom végig ujjam a mondaton. – Mit jelent, hogy gonosz? Ez rólam szól? Angyalgyilkosnak neveznek benne… pedig még sosem találkoztam angyallal. Mit jelent a szó… GONOSZSÁG? – tényleg nem értem, még sosem hallottam ezt a szót, mintha hiányozna a szótáramból. A jelentésére pedig nem tudok rájönni. Inimicus kissé értetlenül ül mellettem, talán õ sem ismeri ezt a szót, vagy nem érti én, miért nem értem? Butának, sõt egyenesen ostobának érzem magam.
- Hûûû… hát ezt elég nehéz így elmagyarázni. Ez a szó nekem mintha genetikailag lenne tárolva, és elvileg neked is értened kellene… Mindjárt megpróbálom definiálni neked, hátha akkor érthetõvé válik. – furcsákat mond, még hogy genetikailag tárolva van? Ez nekem magas,
- Azt hiszem, hogy a szándékos rosszra törekvés.. A vallásban, ezt a fogalmat a nagyapád személyesíti mg, de mi démonok mind beletartozunk, valamilyen szempontból…A rossz, vagy gonoszság, istennek nem tetszõ cselekedet… de a gonoszság, egy nagyon nehezen definiálható, vagy megfogható dolog, hisz mindenkinek mást jelent, inkább talán a jó és a rosszal lehet megmagyarázni. Azt  tudod, hogy a jó mit jelent? – elgondolkodom és kicsit forgatva a szemem, bököm ki:
- Ha megölelem anyám, az jó nem? – kérdezem érdeklõdve, de érzelmi hullámokat egy pillanatra sem lehet fölfedezni rajtam.
- Azt hiszem nehezebb dolgom lesz mint gondoltam, de legalább valamelyest érted a jóság fogalmát… Amit anyád ránt érzel, az már kicsit túlszárnyalja a jóságot, inkább beteges… - értetlenül nézek rá.
- Mesélek neked egy történetet. Az egész eseményt bonyolult lenne elmesélni, és a felét úgy sem értenéd, de leegyszerûsítve a történet egy királyról szól, aki megölte az apját és elvette feleségül az édesanyját… - ez vajon hogy kapcsolódik hozzám? Pislogok tovább értetlenül.
- Ezt még mindig nem értem, én nem vagyok király és nem akarom megölni az apám, mert azzal elszomorítanám édesanyám… - magyarázom.
- Na pont itt van a probléma gyökere… Nem azért nem akarod megölni, mert te nem akarod, hanem mert elszomorítanád vele édesanyád… Az, hogy ez a visszatartó erõ, már rossz. – erre így még sosem gondoltam.
- Akkor ezek szerint én, színtiszta gonosz vagyok, és rossz? – kérdezem, rezzenéstelen arccal. Inimicus, már épp szólna, mikor egy igen ismerõs hang szólal meg a sötétbõl kilépve:
- Ez egy baromság, és erõteljes túlzás… - apám az, és elég haragosnak tûnik. – Azt a jóslatot, majd 10 000 éve írták, még nem is éltél! Nem egy sor fogja meghatározni az életed, csak te magad… - ahogy megfordulunk, apám lép ki a sötét rejtekébõl, és megsimítva hosszú haját áll meg alig két méterre tõlünk. Nem túl boldog, de engem nem lep meg a jelenléte, mintha számítottam volna rá, pedig ez nincs így, csak megszoktam, hogy a legváratlanabb helyeken és pillanatokban bukkan föl. Nem szólok semmit, csak nézem, hogy fejtse ki pontosan mire gondol, de Inimicus nem ennyire hallgatag.
- Satanel… Micsoda megtisztelõ látogatás, habár nem emlékszem, hogy meghívtalak volna… Hogyan jutottál át a védelmi varázslaton?
- A varázslat ósdi, elavult, és nem tart vissza egy olyan démont mint amilyen én vagyok… De utólagos engedelmeddel beengedem magam… Remélem nem baj…
- Ugyan miért lenne, mindig szívesen látom az otthonomban Lucifer fiát… Mindössze meglepõdtem.. – érdeklõdve figyelem kettejük érthetetlen beszélgetését. Mintha undorodnának egymástól, mégis úgy beszélnek, mintha tisztelnék egymást. Ezt nem értem, de valójában a legtöbb dolgot nem értem, így ez sem lep meg igazán.
- Ezt örömmel hallom, de nem hozzád jöttem, hanem a fiamhoz… Aki miatt az édesanyja, otthon zokog és nem tudom megnyugtatni… - néz rám vádlón. Fölállok és közelebb lépek hozzá.
- Anya sír?
- Ez meglep téged?... Te vagy a mindene, minden gyerekét szereti, de te vagy az elsõszülött fia, és nagy köztetek a kötõdés… Tudod nagyon jól, hogy még el sem jöhet arról a helyrõl… - tudom, ezt pontosan tudom, mert ha megtenné meghalna. Az anyám lehet hogy Lucifer lánya, de ember és csak azon a helyen maradhat életben amit apám hozott létre.
- Mit tegyek? . nézek rá, semmilyen tekintettel, pedig szívem hazavágyik az én csodás édesanyámhoz. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzik. Minden porcikám az ölelése után epekedik, de tanulni is akarok, ez a kettõsség pedig feszültséget gerjeszt bennem, nagyon nagy feszültséget.
- Gyere el hozzá, legalább hetente egyszer… Nyitok neked és neki… - bök Inimicus fel. – egy átjárót, de ezt csak ti ketten tudjátok majd használni. – magyarázza, és a falra mutat. Inimicus nem szól bele a beszélgetésbe, én pedig a falhoz sétálva nyújtom ki kezem. A rés azonnal megnyílik és erõteljes fényt árasztva magából mutatja meg pontos helyét.
- Anyám odaát van? – kérdezem, és látszik rajtam, hogy nem sok választ el attól, hogy átlépjek és itt hagyjak mindent.
- Mammon, a köldökzsinór… - szól rám Inimicus, miközben megköszörüli a torkát. Kezem azonnal visszakapom és visszafordulok feléjük. Apám felháborodva néz Inimicusra.
- Köldökzsinór mi? Mit tudhatsz te errõl?? …. Ne pofázz bele olyan dolgokba, amirõl fogalmad sincs… Az apám talpnyalója vagy és megpróbálod befolyásolni Mammont, azt hiszed nem tudom mi a célja apámnak?
- Remek, ezek szerint te tudod mi a célja, mert nekem fogalmam sincs… Idehozta Mammont, hogy tanítsam, de nekem fogalmam sincs mit akar valójában… - a kettejük vitája kezd felidegesíteni, de nem figyelnek rám, én pedig nem szólok egy szót sem. Testem lángolni kezd és a jelek az arcomon vörösen izzani kezdenek, és égetnek akár a forró láva. Testem meg-megremeg és a légzésem is kezd megváltozni.
- Mindig ugyan az, elszakítani tõlünk a gyerekeinket és kihasználni az erejüket!! – morog, és már Inimicus sem fogja vissza magát. Kezem lángolni kezd és két ostort kezd formálni. A gondolataim elhomályosodnak a világ pedig megszûnik létezni, csak a mérhetetlen zavartság és harag marad, fõleg ahogy a két vitázó félt nézem. Egy szemvillanás alatt mozdulok.
- Elég… - morranok rájuk, rideg tekintettel és lendítve karom mindkettejük nyakát elkapva tekerednek rájuk lángostoraim. Még egy tizedmásodperc és két különbözõ irányba csapódnak a falba. Rendesen megtépázom a könyvtárat, de a csillapíthatatlan haragom nem enyhül. Eldönteni nem tudom, hogy kinek essek neki, így mivel Inimicus van közelebb õt támadom meg. Elég nagy az erõm, de nyílván valóan képtelen vagyok irányítani, vagy visszafogni. A nagy otthoni nyugalmamból kibillentve amit anyám teremtett körülöttem, most oly távolnak tûnik, hogy képtelen vagyok abba kapaszkodni. Nem gondolkodom, csak teszem amit az érzéseim diktálnak. Apám feltápászkodik, és megrázva magát próbál segíteni Inimicusnak, akinek testét minden erõmmel megpróbálom pépessé zúzni. Rám támad, de ez csak olaj a tûzre, kicsapom hófehér szárnyaim, amiknek a végén a tollak is lángolnak. Látványnak lenyûgözõ lenne, minden bizonnyal mindkét fél számára, de most másra koncentrálnak.
- Mammon mi a fene ütött beléd? – néz rám Inimicus, és próbálja szétszedni kötelékeit, csakhogy most esélye sincs, ez nem tudatos és még mindig olyan ártatlansággal nézek rá, ami már teljes mértékig hihetetlen. Fejem oldalra biccentem és úgy nézem, ahogy a csontok reccsennek, majd hirtelen rengeteg lánc tekeredik körém és elránt Inimicusról. Kétségbeesetten nézek a szemébe, mint egy kisgyermek, akinek fogalma sincs, hogy rosszat tett és azt sem érti most mi fog történni. Mikor észbe kapok, próbálok szabadulni és vergõdve nézek apámra, de beszélni nem beszélek, mintha nem is tudnék, pedig csak az önkontrolt veszítettem, vagyis nehéz elveszíteni azt ami sosem volt.
- Miért láncolsz le ?... – szólalok meg végül, de jeleim még mindig izzanak és nem vagyok teljesen önmagam. Apám leguggol mellém, és megsimogatja az arcom.
- Akkor jössz, amikor szeretnél, ha csak feszült vagy,… vagy esetleg látni szeretnéd édesanyád, mi ott leszünk… -  bólintok és az éintéstõl lassan lecsillapodva tér vissza régi önmagam, a rideg érzelemmentes Mammon, aki most jóval bizalomgerjesztõbb, mint iménti énje. Apám föláll és Inimicushoz lép, aki idõközben már meggyógyította saját testét, de elég mérgesnek tûnik.
- Miért vagy mérges Inimicus? – kérdezem értetlenül.
- Még kérded, te kis…!!!? – horkan fel, de apám megálljt parancsol a kezével, mielõtt nekem esne, hogy darabokra szedjen. Most talán menne is neki, bár kitudja.
- Nem érti, nem tesz különbséget tettei közt… Vigyázz rá, és bár ez fenyegetésnek fog tûnni… ne enged, hogy apám elérje a célját… Mammon szerethetõ, de csak az anyja tud vele bánni, ezt ne feledd, csak az anyja… hiába emlegeted a köldökzsinórt, és a túl erõs köteléket, csak Luna a visszatartó erõ, hogy el ne szabaduljon… Most megyek… - simít még arcomra én pedig ártatlan gyerekként nézek utána, ahogy eltûnik az átjárón.
- Ki fog megfürdeti? – érdeklõdöm, mintha misem történt volna.
- Anyukám szokott fürdetni, vagy a húgom… itt te fogsz fürdetni? Remélem, mert más nem nyúlhat hozzám.. – teszem hozzá követelõzõn.

Másnap folytatódik a tanulás. Tsuki felkíséri a könyvtárba és segít neki mindenben én meg elintézem fontos dolgaimat. Majd csak szórakozok kicsit egy bárban.
- Igazak a hírek Dei. - hallom meg magam mellõl a hangot, majd az illetõ helyet is foglal. - Már van aki arról pletykál, hogy kicsi Luna szeme fénye a te tanítványod.
- Ezt honnan veszik? - de hangom nyugodtan cseng. Nem is nagyon érdekel, azok ott mit ugatnak. A lényeg, hogy mellettem van és nem ilyen nyomorult korcsok közt. Az pedig ki mit gondol Luna-ról nem érdekel.
- Látták veled a bárban. Angyali kölyök...
- És ezzel mire is próbálsz célozni? - iszok bele italomba. Nem szól, habozik. Biztosra veszem, nem merne rosszat mondani. De hát ki merne Luciferrõl és családjáról? Mindenki fél a haragjától.
- Oh hát tudod, hogy semmire. Én egy rossz szót nem szólnék rájuk... - kezdi rögtön menteni a menthetõt. - De hát beszélnek ezt azt. Luna nagyon jóban volt azzal a nyomorult angyallal. - oh igen Gabriel, a hõs szerelmes angyalka aki bukottá vált szerelméért.
- És arra próbálsz célozni, hogy sokan mások és persze te nem, azt gyanítják, hogy igazából Gabriel és Luna gyermeke Mammon? - erre nagyot nyel és mikor ránézek látom szemében a félelmet. Nehezen, de bólint.
- De ne értsd félre én ezt nem gondolom ...
- Persze, hogy te nem. - vigyorgok rá, majd kezemmel közre fogom szorosan arcát. - Jól figyelj rám mert nem ismétlem meg. Ha még egyszer a szádra veszed Luna-t, vagy Mammon-t, akkor garantálom, cafatokban fogod végezni. Világos? - érzem, hogy bólint. Ellököm magamtól, megiszom maradék italom, fizetek és már megyek is haza.

Tsuki boldogan fogad. Nocsak mi történt, hogy ilyen jó kedve van? Közelebb lépek hozzá.
- Hol van Mammon? - kérdezem. Vagy nagyon örül, mert valamit tett és lelépett. Vagy ennyire jó tanítvány lenne?
- Fent a könyvtárban olvas. Hatalmas az érdeklõdése, még pihenni is alig volt hajlandó. - erre bólintok és elindulok fel a könyvtárba. Belépve meglátom az asztalnál, elõtte halmokban vannak a könyvek és nagyon elmerült az olvasmányban. Mellé lépek és figyelem mit olvas. Igen ez tényleg érdekes.
- Látom érdekelnek ezek a dolgok Mammon. - szólítom meg. - Hogy haladsz vele?

- Tökéletes. – jelenti ki határozottan, de az én arcomon ettõl sem jelenik meg semmi érzelem. Meredten figyelem tovább mozdulatait, higgadt vagyok és érzelemmentes, de az inas vagy mi, aki behozta a ruhát, kicsit sem úgy néz rám, mintha tökéletes lennék. Nem mintha zavarna, de érdekel mégis mi a kifogása velem. Nem vagyok hozzászokva a kritikához. Anyám tökéletesnek kezelt mindig és apámtól is csak ezt kaptam.
- Olyan külsõre akár egy angyal, még így is ... – fintorodik el, mintha valami szemét lennék. Érdeklõdve nézek rá, miközben fejem oldalra biccentem. Angyalnak nevez, ami nagyon furcsa és zaklató érzést kelt bennem, de még nem értem igazán ezt az új érzést ezért nem reagálom le, de egy biztos, kedvem lenne lecsapolni a vérét. Ez az agresszív gondolat kicsit meghökkent, de nem rémit meg. Inimicus rászól, mintha védeni akarna, ami csak tovább fokozza mélyen szántó vad gondolataim, nem érzem úgy, hogy a védelmére szorulnék.
- De hát igazam van! Én nem hiszek abban, hogy Satanel lenne az apja, nagyobb a valószínûsége, hogy Gabriel. Nézz rá mester, hiszen inkább hasonlít egy angyalra, mint egy nagyhatalmú démonra! – szavai nagyon sértik fülem és mikor Inimicus átnyúl testén kitépve szívét, alsó ajkamon, egy halovány fény jelenik meg, ami egy csepp nyálnak köszönhetõ. Nem értem mi történik velem, de elégedettséggel tölt el a látvány és némileg felizgat, de ugyanakkor csak még jobban összezavar.  Nagyot nyelek és vendéglátómra pillantok.
- Én figyelmeztettelek. – jelenti ki és a szívet egy másik szolgálónak adja, majd elindul és én szépen követem. Nem beszélek sokat, nagyjából semmit, hisz amúgy sem vagyok túl bõbeszédû, de most még gondolataim is teljesen lefoglalnak, kicsit el is vagyok varázsolódba. Egy bárba megyünk, ahol rengetegen vannak és számomra fülsiketítõ zaj szól, amit zenének neveznek. Mintha egy macska farkát tekernék, de ki vagyok én, hogy ezt bírálja. Leülünk egy asztalhoz, mire érdeklõdve nézek körül. A teremben hatalmas a dohányfüst, ami erõteljesen marja a szemem és a torkom is. Szokatlan új ingerek ezek, amikhez hozzá kell szoknom.
- Látod õt ott? – mutat az egyik démonra, miközben hozzám simul. Illata megcsapja orrom, amit jóval kellemesebbnek találok mint az itteni légkõrt.
- Az õ neve Asmodeus. A szenvedély, bujálkodás, fényûzés és érzékiség patrónusa. Gyönyörû nõ vagy férfialakban van általában. Beszélnek ezt, azt  róla. Az anyja ember volt, míg apja angyal. – érdeklõdve figyelem és szívom magamba a tudást. Tényleg érdekel, még ha érzelmeim ezzel kapcsolatban nem is jelennek meg arcomon. Ahogy tovább nézelõdöm ki is szúrok egy érdekes fazont, ezért gyorsan rá is kérdezek, mielõtt másról kezd beszélni.
- És õ ki? – mutatok felé, szemem csillog, köszönhetõen az izgatottságnak és a dohányfüstnek.
- Belzebub.  A halál hercegének is nevezik. régen szeráf volt. – bólintok, hogy megértettem, majd tovább hallgatom a bemutatót, nagyon érdekesek a különféle lények, nem is gondoltam, hogy ennyi féle teremtmény létezik, egyre nõ kíváncsiságom, és úgy iszom Inimicus szavait, mint mások a legédesebb bort. Mindent megjegyzek és rögzítek. Persze az érdeklõdésem még mindig csak szemem csillogásából levehetõ.
- Dommiel a félelem patrónusa. – mutat felé. - Sammael. Õt gyakran hívják a halál ördögének is. Nagy mûvészetkedvelõ. – mosolyát nem értem, de nem teszem szóvá, ha fontos lenne valami úgy is elmondja. - Rosier a csábítás patrónusa. Õ viszi szerelembe az embereket. – folytatja tanítását, mikor egy démon szerzet lép oda hozzánk. Tekintetem rá emelem, de nincs benne semmi érdekes, sõt a két nõben sem aki úgy öleli, mint kígyó az áldozatát.
- Nocsak Inimicus.  Új hús?  - bök a felém.
 - Elég szemrevaló teremtés, bár túlzottan is angyali. Igazi megrontani való. – vigyorog és már megint az angyal szöveg, ez egyre jobban bosszant. Még sosem láéttam angyalt, de biztos vagyok benne, hogy semmi közöm hozzájuk, én másokkal ellentétben 100%-ig biztos vagyok afelõl, hogy ki az apám.
- Kussolj! – ripakodik rá Inimicus. - Õ itt Mammon, Lucifer unokája. – a démon arcáról azonnal lefagy a bárgyú vigyor, mintha valami borzasztó félelmetes tényt közöltek volna vele. Nagyapám tényleg ezt váltja ki a démonokból? Ez nagyon érdekes.
- Úgy érted Satanelnek és annak a fél halandó nõnek a gyermeke?
- A fél halandó nõ Luna, Lucifer lánya. Jobban tennéd, ha nagyobb tisztelettel beszélnél róla. Fél halandó létére nagyobb erõ birtokában van, mint te valaha leszel! – Inimicus szeme vörösre vált, amit csak azért érzékelek, mert valami sötét erõt érzek meg felõle, ami felpezsdíti vérem, ezért tekintetem felé fordítom és hagyom a béna démont, aki szépen el is oldalog.
- Ezt miért tetted? – kérdezek rá konkrétan, mivel tényleg semmit sem értek. Apám félelmetes lenne? Sosem hallottam felõle, semmi agresszív megnyilvánulást és erejét sem fitogtatta, harcra is csak anyám tanított, szóval itt minden az újdonság erejével hat rám, de nagyon is tetszik, még ha alig felfedezhetõ ez rajtam.
- Nem egyértelmû. Senki se mer Lucierrel és a családjával szórakozni. Ráadásul szó mi szó a szüleidet elnézve sok reményem van benned.  A külsõd nem mindennapi, de az erõd sem. Na gyere. – indul el én pedig követem, nem mondok semmit okfejtésére, de azért még furcsán érint a tény, hogy itt a családom ilyen komoly hírrel bír. Inimicus otthonában, még mutogat nekem pár fegyvert. Érdeklõdve nézegetem a különféle eszközöket, de ezek közül csak a kardot tudom forgatni, a legtöbbrõl azt sem tudom micsoda.
- Akkor felfogtad? Meg kell tanulnod ezeket is használnod! Holnap a könyvtárban kezdesz, Tsuki majd eligazít. Most pedig jó éjt. – bólintok, mire kivonul a szobából, így magamra maradok. Pihenjem ki magam? Mégis miért? Nem vagyok fáradt, ráadásul nem szoktam aludni.  Kõrbe járom a szobát és nézegetem a különféle tárgyakat, mikor egy üveg italszerû valamit találok. Érdeklõdve figyelem a flakont. Felemelem, megforgatom. Még sosem láttam ilyen fura kinézetû üveget. Szomjas vagyok, ezért lecsavarom a tetejét és beleszimatolok. Elég ütõs szaga van, el is rántom a fejem, de végül megkockáztatom és belenyalintok. A nyelvem hegyét viccesen csiklandozza, így tovább megyek és belekortyolok, jó nagyot. Ahogy az erõs ital lefolyik a torkomon veszettül mar és éget, de ugyanakkor, érdekes érzést hagy maga után a testemben. Tele van a fejem új ingerekkel és még a régi zavaros gondolataim sincsenek a helyén, ráadásul anyám is hiányzik, ilyenkor mindig megnyugtatott. Leülök az ágyra az üveg társaságában és bár fogalmam sincs mit rejt az üveg, inni kezdek, szép nagy kortyokat, amitõl egyre csak zsibbad mindenem, de most pont erre van szükségem. Meg sem fordul a fejembe, hogy talán mérget iszom, ami szintén a naivitásom mutatja. Mire végzek az üveggel, már teljesen elázom és a látásom is kicsit összezavar. A kérdések a fejemben nem elhalkulnak, hanem felerõsödnek, nem tudok másra gondolni, csak azokra a démonokra, hogy milyenek voltak és hogyan néztek rám. Fõleg az a folyton felmerül kijelentés zavar, hogy angyalformám van.  Lassan feltápászkodom az ágyról és valami késztetéstõl vezérelve indulok el Inimicus szobája felé. A szobából, fura zajok szûrõdnek ki, de nem törõdöm vele, tudni akarok dolgokat, ráadásul a fejemben akkora katyvasz van, hogy fel sem fognám mi folyik odabenn, még akkor sem, ha alapvetõen tudnám. Még sosem tapasztalt látvány fogad, ahogy berontok az ajtón. Szinte beesem rajta. Megtorpanva nézek végig a pároson, amit szépen viszonoznak õk is. Nem ugranak szét, de azért furcsán néznek rám.
- Mammon, miért nem alszol? – kérdezi Inimicus, mire legyintek.
- Én sosem alszom… Beszélni akarok veled… - lépek közelebb, mintha a lány ott sem lenne, de a falnak kicsit megtámaszkodom, mert úgy érzem valaki ki akarja cibálni alólam a szõnyeget.
- Majd holnap beszélünk… Te ittál? – néz rám, mire a nõszemély, kicsit felül és úgy figyeli ingatag mozgásom. Tetszem neki, ez lerí róla, bár én ezt nem érzékelem, csak azt, hogy figyel és ez nagyon zavar.
- Egy kicsit ittam, volt egy üveg ital a szobámban… Csípte a nyelvem, meg égette a torkom, de finom volt… Nem holnap akarok beszélni, hanem most… - próbálok megállni a lábamon. Arcom ki van pirulva és igazán vonzó látványt nyújtok, még így részegen is. A nõ felém kúszik az ágyon, Inimicus, pedig hagyja neki.
- Ilyenkor nem beszélgetni szoktak… - suttogja és mivel elég közel vagyok az ágyhoz, feltérdel és arcomra simít.
- Hiányzik anyám…  - ezt persze nem neki mondom, hanem Inimicusnak, de õ csak unottan néz rám, szemmel láthatóan zavarom, de ez most nem tud érdekelni, tele van az az édes pici buksim és nem vagyok képes nyugton megülni a popsimon. Kizárt, hogy most egy teljes éjszakán át bámuljak a semmibe, mint általában, ahhoz túl sok inger ért, de a nõ érintése nem tetszik ezért ellököm a kezét.
- Ne érj hozzám… - nézek rá kifejezéstelen tekintettel, majd vissza Inimicusra.
- Miért mondta az a démon, hogy angyali a külsõm, én nem vagyok angyal és pontosan tudom ki az apám, nagyon zavar… Találkozni akarok azzal a Gabriellel érted?... – magyarázom tovább, de a nõ nem akarja annyiban hagyni és még mielõtt, Inimicus tudna szólni, ismét simogatni kezd.
- Gyere szépségem… Ha hiányzik anyukád, hívhatsz anyucinak… - kuncogja, mintha valami nagyon jót mondott volna, pedig valójában csak jó adag benzint öntött a tûzre, ami pillanatok alatt lobban lángra bennem. Még, hogy ez a senkiházi ribanc, anyámhoz hasonlítja magát? Arcom még mindig nem változik, de testembõl negatív és vad energia kezd sugározni, szinte lángba borítva testem.
- Vedd le rólam a kezed és ne merészed, anyámhoz hasonlítani magad… A lába nyomába sem érhetsz, te senki ringyó… - ripakodok rá.
- Takarodj, vagy kiváglak… - nézek tekintetébe, de mivel nincs érzelem arcomon, nem vesz komolyan, azt hiszi csak játszom. Inimicus, próbál lecsillapítani, mivel õ nyílván érzi a belõlem áradó erõt, de már hiába.
- Mammon, nem úgy gondolta… de igazad… - nem tudja befejezni, mivel a nõ tovább mászna rám és hajamba túr, amit nem tûrök el egy ilyen ocsmány teremtménynek. Megragadom az arcát és egy hirtelen, de roppant jól irányzott mozdulattal építem bele arcát a betonfalba. Azonnal meghal, ahogy a koponyája úgy roppan szét kezemben, mint egy vékonyabb héjú tojás. Közben végig Inimicust nézem, aki érdekesen néz rám. Nem rémülten, sokkal inkább, mintha felkeltettem volna az érdeklõdését. Elengedem a nõ testét, ami a földre hullik, méni törmelék kíséretében és koponyájának tartalma a padlóra kezd csepegni. Kezemre nézek amirõl szintén vér csepeg, majd kicsit megszédülök az alkohol miatt. Leveszem pólóm és megtörölgetem kezem, majd felmászom az ágyra Inimicushoz, mintha semmit sem tettem volna. Olyan természetesen jött, hogy fel sem fogom, éppen megöltem valakit, életemben elõször.  Közel mászom hozzá és arcához hajolok.
- Anyám tökéletes teremtés, egy igazi csoda… Nem olyan mint az ott… - suttogom és bemászom mellé a takaró alá.
- Ez igaz… Most mit vársz tõlem Mammon? – kérdezi, de nem lök el magától, ami jól esik, kell valakinek a közelsége és Inimicusé pont kapóra jön. Nem undorodom tõle és alantosnak sem érzem.
- Hiányzik anyám… Simogatnád kicsit a hajam? – suttogom és a semmibe bámulok, ugyan azzal a kifejezéstelen tekintettel mint eddig.
- Én nem az anyád vagyok… és a kérdésedre, hogy választ kap, azért mondják, hogy angyali vagy, mivel nem épp úgy nézel ki mint a démonok, és emberi meg pláne nem vagy… A démonjeleket leszámítva, amik fura, hogy folyton látszanak, leginkább tényleg egy angyalra hasonlítasz, de tudom, hogy nem vagy az… és nem is hagyom, hogy bárki ilyen dumával gyalázzon téged. -  fejti ki, mire bólintok. Közelsége megnyugtat.
- Tudom, hogy nem vagy az anyám és jól esik, hogy nem tartasz angyalnak… Tudom, hogy furcsa vagyok… A hófehér hajam, kék szemem és még fehérebb szárnyaim… - erre felkapja fejét, mire ránézek. Úgy néz rám mint egy ufóra, vagy mire.
- Fehér a szárnyad??
- Igen… Ez tudom, hogy furcsa, de mindig fehér volt… - feltérdelek az ágyon. Póló nélkül, felsõ testemen is jól látszanak a démoni jelek. Kilebbentem hatalmas hófehér szárnyaim és kicsit meglebegtetve nézek végig rajtuk.
- Látod, fehér… Apám azt mondja, hogy az erõm miatt ilyen, mert nem vagyok kimondott démon… Vagyis az vagyok, de nem is tudom, hogy mondjam… Az erõm túlnõ a démonokén, még nagyapáméval is vetekszik… Legalábbis azt mondják, a jelek is emiatt látszódnak folyton, mert ekkora erõt túl nehéz véka alá rejteni. Talán menne, ha nagyon akarnám… - vállat vonok és szárnyaim eltüntetve dõlök vissza Inimicus karjába. Testem forró, szinte lángol. Fejem mellkasára hajtom, mintha aludni készülnék.
- De nem akarom… sosem akartam én ilyen vagyok… és anyám szerint így vagyok tökéletes… Ha õ mondja akkor csak is így lehet… - fejtem ki halkan és tovább merengek. A szoba egyre jobban forog, és szeretném, ha valaki megállítaná.
- Állítsd meg a szobát, szörnyen rossz hogy forog.
- A szoba nem forog te buta, csak a fejed kótyagos, de azért kicsit fogd vissza magad… Képes voltál egy egész üveg alkoholt benyakalni? – kérdezi egész egyszerûen, de fogalmam sincs, mirõl beszél, majd leesik, hogy valószínûleg az üveg tartalmára céloz, de ettõl nem kerülök közelebb a szó jelentéséhez.
- Alkohol? – nézek rá érdeklõdve. Annyi minden van amit nem tudok és nem ismerek, mivel elzárták elõlem, de ugyanakkor az érdeklõdésem ezek iránt az alantos földi dolgok iránt egyre jobban kiélezõdik.
- Igen, ez a gyûjtõneve annak, amit ittál és a kábaság, meg, hogy ennyire forog veled a világ, amiatt van. Holnap sok mindenre kapsz választ, de most nem foglak elvinni, hogy angyalt láss… Inkább meséld el, hogy is van az, hogy nem alszol… - cirógatni kezdi hátam, ami nagyon kellemes, mintha anyám simogatna, de mégsem, ez annál másabb, de ugyan olyan jó, sõt valamilyen szinten nagyobb hatással van rám. Beleborzongok érintésébe és felsóhajtok. Szemem lassan lecsukom, de persze aludni nem tudok, csak pihenek.
- Nem tudom, sosem aludtam, már gyerekként sem, sõt állítólag csecsemõként sem…  - vonok vállat, erre tényleg nem tudok magyarázatot adni, persze nagyapámtól maradt rám ez az örökség, de mivel szüleim igyekeztek elrejteni elõle, ezt sem mondták el. Úgy érezték jobb, ha minél kevesebbet tudok róla.
- Az ördög sosem alszik… - suttogja, mire kipattan a szemem.
- A nagyapám?
- Igen, egész pontosan õ… Sokban hasonlítasz rá, legalábbis, amit róla lehet tudni, mégis azt kell mondanom, teljesen más vagy. Te túl õszinte vagy és tiszta… Még gyilkolni sem tudsz úgy, hogy bemocskolódj, ez számomra hat az újdonság erejével, de tetszik… - érzem rajta, hogy elvigyorodik, de most nem foglalkozom ezzel, nem érdekel az sem, hogy hasonlítok e nagyapámra. Nem miatta vagyok itt, hanem magam miatt, mivel meg akarom tudni miért van káosz a fejemben és miért vannak furcsa gondolataim, ráadásul a vér látványa, szaga, sõt maga a gondolat is olyan intenzív hatással van rám amivel nem tudok mit kezdeni. A lány vérének szaga, kezdi átjárni az egész szobát. A legtöbb személynek ez visszataszító bûz lenne, de nekem pont az ellenkezõje, ahogy az alkohol kezd kitisztulni fejembõl, egyre jobban felfogom a körülöttem történõ dolgokat, de még mindig nem annyira, hogy teljesen kimérten tudjak viselkedni.
- Anyám nem szereti a nagyapám, sõt gyûlöli, valamiért õk ketten nagyon nem képesek zöldágra vergõdni… Fájdalmat okoztam neki, azzal, hogy idejöttem… - erre a kijelentésemre abba hagyja simogatásom, mire kérdõn nézek rá. A tekintete olyan furcsa és rideg, mintha azon agyalna vajon ki mondja e azt amit gondol, de végül csak megteszi.
- Elhiszem, hogy hiányzik édesanyád, de te egy démon vagy, ráadásul egy felnõtt férfi… Elég fura, hogy ennyit beszélsz róla, talán hanyagolnod kellene, hogy végre elszakadjon a láthatatlan köldökzsinór, ami még mindig hozzá köt… - fejti ki, elég ridegen. Ezt õ nem értheti, persze számára ez furcsa, de nekem, csak és kizárólag anyám számított és számít a mai napig. Ahogy apámnak is, talán ez az amit én apámtól örököltem az erõn felül, hogy odáig vagyok tökéletes anyámért és igazán sért, hogy Inimicus, ezt nem tudja felfogni. Ráülök a csípõjére, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni, ami ebben az állapotban nem is olyan egyszerû, még az arcát is meg kell fognom hozz.
- Ha ez igaz is, bár nem értem a köldökzsinór szöveget, nekem édesanyám egy igazi csoda, tökéletes, csodálatos és rajta kívül nincs senki, aki bármit is jelentene.  Felfogod ezt Inimicus?  Ha bármi sértõt mondasz rá, már olyat, amit én is felfogok, gondolkodás nélkül fogok ugyan úgy viselkedni veled mint a szukáddal… Erõs vagy, jelenleg nagyobb tapasztalattal bírsz mint én, de nem vagyok ostoba, talán naiv igen, de tudom, hogy tartasz nagyapámtól, ezért védve vagyok… - fejtem ki, majd visszadõlök a mellkasára, mint aki jól végezte dolgát.
- Simogass, mert jól esik… - adom enyhe utasításszerû jelzéssel. Persze az alkohol beszél belõlem, ami csak részben õszinte, leginkább zavaros és olyan hatalommániát hoz elõ belõlem, ami az évszázadok alatt, csak halmozódott. Nem is érzem, mennyire bunkó vagyok és, hogy most bizony rám férne egy alapos fenekelés.

- Azt mondtad ebben a világban nem fogja megtalálna az utat!! Akkor mégis, hogyan? – veszekszik kétségbeesetten anyám apámmal, én meg a másik szobában hallgatom õket. Most komolyan anyám még mindig azt hiszi, ha egy szobával arrébb teremti le Satanelt, akkor én nem hallom, vagy nem leszek részese. Már napok óta megy ez a vita, mivel nagyapám, vagyis Lucifer megtalálta hozzám az utat.
- Nem tudom kicsim, ez számomra is rejtély. – apám higgadt önuralommal nyugtatgatja anyám én meg csak várom, hogy végre befejezzék. A tények állása szerint nem akarták, hogy nagyapám beszéljen velem, de már megtörtént, így nem a bogár ott ül a fülem tövében és veszettül rágja, hogy menjek el Luciferrel és tudjam meg mire is vagyok képes. Egy ideje érzem, hogy ami itt van, csak részben elégít ki, hisz anyám mindennél jobban szeretem, de már jó pár évig lehettem a bubcikája és felnõtt révén kicsit ki szeretném szélesíteni a látókõröm. Ez amúgy is csak rajtam múlik és anyám ezt be fogja látni, ha lecsillapodik. Végül nagy hévvel rohan oda hozzám és megölelve, simogatva zokogni kezd, mintha itt lenne a világ vége. Apám az ajtófélfának támaszkodik és megint nem szól bele igazán semmibe, mint eddig most is anyámra bízza a dolgokat. Megértem õt és tudom, hogy számára anyám boldogsága volt és lesz a legfontosabb. Ezért tudtam annyi éven keresztül kijönni vele, néha persze voltak összezörrenéseink, de azokat nagyrészt én provokáltam puszta féltékenységbõl.
- Kicsim, ne menj el Luciferrel, tõle nem tanulhatsz semmit, csak ki akar használni… - mondja kétségbe esetten, de ezzel már nem ér el semmit, mivel eldöntöttem és bármennyire is fáj anyám fájdalma ezt meg kell lépnem, még akkor is, ha meg fogom bánni.
- Anya kérlek, ne nehezítsd meg még jobban. Már eldöntöttem és tudom mit gondolsz róla, mivel bõven kifejtetted apámnak… Sajnálom, hogy ezzel fájdalmat okozok, de tudni akarom miért érzem mostanában furán magam, mintha nem önmagam lennék. Egyre nehezebben fojtom vissza indulataim és ezt te is észrevetted nem? – simogatom meg hátát, majd eltolom magamtól, hogy rá tudjak nézni.
- Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem és az is maradsz… Engedj el kérlek… - anyám bólint, megcsókol és zokogva rohan ki a lakásból. Apám odasétál hozzám és vállamra rakja kezét.
- Egy valamit jegyezz meg Mammon. Lucifert sosem érdekli más, csak önmaga, még akkor is, ha ez nem így tûnik. Mindent okkal tesz és sohasem hihetsz egyetlen szavának sem. Nem tudom mit akar veled, de hidd el kicsit sem fogja a te jólétedet szem elõtt tartani. Viszont erõs vagy és valószínûleg tényleg meg kell tapasztalnod, milyen az érem másik oldala. Anyád itt lesz és én is… - mosolyodik el és anyám után indul, én pedig tudomásul véve a hallottakat indulok el arra a találkozóhelyre, amit nagyapám megadott. Az erdõn keresztül jutok el a találkapontig és közben csatlakozik hozzám, néhány erdei tündér, akiket apám játszópajtásnak talált ki nekem. Vidáman ugrándoznak körülöttem és mikor meglátják Lucifert õt is kõrbe ajnározzák. Õk már csak ilyenek a végtelenségig barátságosak. A nagyapám elég nyugodtan fogadja bugyuta viselkedésüket, pedig nem gondoltam, hogy minden gonoszság megtestesítõje, elviseli az ilyesmit. Mondhatnám, hogy kellemes csalódás, de nem az én az igazi Luciferre lennék kíváncsi. Talán sosem fogom megismerni. Megállok elõtte és elhessegetem a tündérkéket.
- Miért zavartad el õket? – kérdezi mosollyal az arcán.
- Mert õk maradnak… Velük nõttem föl és nem akarom, hogy bajuk essen, de elég buták ahhoz, hogy utánam jöjjenek…  - fejtem ki és közben fürkészem tekintetét. Vajon mire gondolhat? Tényleg olyan alattomos mint anyám állítja? Most már mindegy, belevágtam és nem visszakozom.
- Rendben… Elõször elviszlek valahová, aki megtanít pár dolgot az életrõl, amit anyád nem hiszem, hogy bemutatott.
- Miért nem te teszed meg? – kérdezem kicsit csalódottan. Még nem is voltam vele, de máris le akar passzolni?
- Mert én a nagyapád vagyok… - simogatja meg arcom és mintha tudná, hogy anyám hogyan szokott bánni velem, pont úgy ér hozzám.
- Képtelen lennék durva lenni veled… és olyan dolgokra rávenni, amiket egy darabig biztos ellenezni fogsz, de hidd el, erre szükség van, hogy elõhozzuk az igazi éned, amit itt elnyomtak. – bólintok belenyugvóan és még egy pillantást vetek csodás otthonomra, mielõtt átlépnénk a másik világba. Odaát szakadó esõ fogad minket, amitõl értetlenül nézek nagyapámra. A mi világunkba sosem volt esõ, a növények apám erejétõl voltak csodaszépek, hisz az egész világot õ teremtette és tartotta életben, hogy anyámnak tökéletes élete legyen. Felnézek és ahogy az esõ a szemembe esik veszettül dörzsölni kezdem.
- Ez micsoda? – kérdezem.
- Esõ, itt ettõl zöldek a növények, de ne aggódj nem eshet örökké… - kuncogja és megfogja kezem.
- Hogy ne ázz ronggyá felgyorsulunk kicsit oké? – bólintok, mert az esõ kicsit sem tetszik, így pillanatok alatt fölveszem nagyapám gyorsaságát, mikor egy hatalmas épület elõtt állunk meg. Tátva marad a szám, de nagyapámat inkább a sebességem nyûgözi le és arról kezd beszélni.
- Elképesztõ a gyorsaságod… Le a kalappal én kifáradtam, de neked meg sem kottyant… - neveti és megpuszil. Ez nem kívánt testi kontaktus tõle, mivel bár rá nem emlékszem az érzésre igen, hogy  anyámmal próbálkozott. Ezért eltolom magamtól.
- Ezt ne…
- Akár az anyád… Menjünk be. – fejezi be mondandóját és bemegyünk a hatalmas házba. Odabenn rengeteg számomra teljesen ismeretlen dologgal, de amint belépünk egy hatalmas szobába meglátok egy férfit, egész pontosan egy démont, aki fura vigyorral a képén jön felénk. Nem értem mi olyan vicces rajtam ezért fejem érdeklõdve mozgatom, hogy kiderüljön.
- Inimicus Dei, íme az én szépséges unokám Mammon, most magatokra hagylak titeket. Tanítsd a drágám, de ne vidd túlzásba és idõnként meg foglak titeket látogatni… - fejti ki, de én csak meredten figyelem Inimicust. Nagyon különös lény. Árad belõle, valami rejtett sötétség és durva nyers erõ. Nagyapám maga felé fordít és szemembe néz, de én sandán Inimicust figyelem még mindig, mit ha attól tartanék, rám veti magát.
- Tanulj sokat Inimicustól. Õ az egyik leg jobb tanár, pont neked való…  - bólintok, hogy tudomásul vettem, mire nagyapám egy szemvillanás alatt eltûnik. Ismét a démon felé fordulok és figyelem õt, de nem tudom mit mondhatnék neki, és õ sem szólal meg, ezért elsétálok mellette és a festményeket kezdem nézegetni a falon, na meg a furcsa holmikat az asztalon. Nagyjából egyiket sem tudom, hogy micsodák, de nem valami bizalom gerjesztõek.
- Te vagy Lucifer unokája, ez aztán a valami… Kicsit máshogy képzeltelek el… - hallom meg gúnyos hangját a hátam mögül, de valójában, csak furcsának érezem a stílust, hisz a gúny nyelve ismeretlen fogalom számomra. Felé fordulok és értetlenül nézek rá.
- Nem értem amit mondasz…  nagyapám most mondta hogy ki vagyok… Talán azt hiszed hazudik? És én önmagamra hasonlítok nem tudom, hogyan kellene kinéznem és azt sem érzem, hogy baj lenne a külsõmmel… Furán beszélsz és cseppet sem tetszik… - fejtem ki  õszintén és ártatlanul. Elképesztõen naiv és tudatlan vagyok a világgal kapcsolatban. Inimicus ki is nevet engem, amit igazán zokon veszek és felháborodva szólok rá.
- Mi olyan vicces? ?
- Te vagy vicces, és ugyanakkor elképesztõen csodálatos is… Ne legyél mérges… Te még nem találkoztál olyan démonnal mint én, én  pedig veled kapcsolatban érzek így… - úgy járkál körülöttem mint egy dögkeselyû. Minden porcikám átvizsgálja én pedig szemmel tartva forgolódom ahogy kõrbe járkál és elemezget.
- Nem csak a külsõd szokatlan, de a természeted is. Nem érzek benned sötét erõt, pedig valósággal sugárzik belõled a szellemi erõ…
- Most ki akarsz vesézni, vagy tanítasz is valamit? Nem azért vagyok itt, hogy a süket dumát hallgassam, hanem hogy taníts valamit… Bár fogalmam sincs mit… - tényleg nem tudom mit kellene tanulnom, de valamit sejtek, persze már eldöntöttem, hogy jöhet bármi én nem fogom feladni és megtudom ki vagyok valójában. Inimicus közel jön hozzám és megáll elõttem.
- Igen, tanítani… Most elviszlek valahová, ahol sok hozzám hasonló démont láthatsz… Persze egy sem ér fel hozzám, de démonok az biztos… Ismerned kell a különféle fajtákat, még akkor is, ha némelyik egy szót sem érdemel… Viszont ez a ruha, elég fura… Cseréljük le… - néz végig rajtam. Mégis mi a baj a ruhámmal? Én szeretem és m,indig ilyen ruhát hordok, de nem ellenkezem, hisz most neki van nagyobb tudása és nagyapám biztos nem véletlenül hagyott itt vele. Akkor persze felötlik bennem, amit apám mondott, hogy ne bízzam Luciferben és hogy semmit sem tesz más érdekében, csak a sajátjában. Mit akarhat tõlem? Mi a célja velem? Ezeken gondolkodom, miközben Inimicus hozat nekem ruhákat. Azonnal vetkõzni kezdek, nem is törõdve azzal, hogy nem csak õ, de még a szolgája is bent tartózkodik. Szégyenlõs sem vagyok és nem is érteném, ha elkezdenék magyarázni, hogy ez nem illik. Nekem ösztönbõl és tapasztalatból jön minden. Lassan elkészülök és egy dögös fekete csípõnadrágban virítok egy bordó tapadós pólóban.
- Ez így megfelel? – állok meg elõtte.

Mikor magamhoz térek, egy sötét lyukban vagyok. Poshadt és büdös van. Valahogy ülõ helyzetbe tornászom magam. Kezeimet összeérintem magam elõtt és koncentrálni kezdek. Nem varázslásra, hisz nincs már varázserõm, ezt érzem. A pecsétre koncentrálok, amit még Asmodeusra raktam rá. Igazából az egy erõ elszívó pecsét. Ez nem varázslás, csupán erõs koncentráció. Nem tudom hol van, vagy mit csinál, de nem is érdekel. Pár perc intenzív koncentráció után, érzem, hogy erõm nagy része visszatér, valamint Asmodeus legyengült. Nem nagyon, de érezhetõ a gyengülés.

Miután visszakaptam az erõm nagy részét, nem csinálok semmit, csak várok. Nem tudom mennyit vártam, de erõm teljesen helyre állt. Ez idõ alatt szinte meg sem mozdulok. Azon gondolkoztam, hogy lehet innen kijutni. Mivel varázslattal nem, ezért marad a becsapás. Nem tudom mennyi idõ telt el, de annyit érzek, hogy hosszú.

- Azt csinálsz velem, amit akarsz. – mondom ki. Nem csinálok semmit, csak várok. Pár perc múlva, kinyílik az ajtó és belép rajta valaki. Megragad a kezemnél fogva és egy fürdõbe vezet. Ott lefürdetnek, és felöltöztetnek. Egy lenge nadrágot adnak rám, ami szinte csak a farkamat takarja. Szememet bekötik, és hosszú perceken át vezetnek.

Mikor végre lekerül rólam a szemkötõ, egy szobában találom magam.

- Itt várj, míg nem jön a felség. – mondja valaki és távozik. Egyedül maradok ott. Jó fél óra is eltelik, de nem tudom pontosan mennyi, mert közben elnyomott az álom.

Annyit érzek, hogy valaki megcsókol, és felém magasodik, szinte rám fekszik. Teljesen magamhoz térek, de nem nyitom ki a szemem. Az aurából érzem, hogy Asmodeus az. Visszacsókolok, mire megszakítja.

- Csak nem kívánsz engem? – kérdezi, és nyakamba csókol. Válaszom csak egy sóhaj. – Kérdeztem valamit.

- Igen kívánlak. Hogy mért? Nem tudom, de… - nem hagyja befejezni, mert ismét megcsókol. Egy vad és szenvedélyes csók-csata után, letér nyakamra. Végig csókolja, majd lassan kezd el haladni mellkasomon. Mindenegyes porcikámra, lágy, puha csókot nyom. Elér mellbimbómhoz, amit elõször csak nyaldosni kezd, majd bekapja. Nyalogatni, szopogatni kezdi, néha rá-rá harap egy kicsit. Én halkan kezdek nyögdécselni. Miután magára hagyja bimbóimat, folytatja útját lefele. Hol vastagabb, hol vékonyabb nyálcsíkot hagy nyelve után. Hasam minden egyes részére lágy csókot nyom. Halkan sóhajtozom alatta. Lassan, kínzóan lassan éri el farkamat, amin érzékien végig nyal, majd feljön egy csókra. Érzéki, szenvedélyes táncot járnak nyelveink. Majd ismét végigcsókolja a testemet, de most kicsit gyorsabban. Érzem, hogy leveszi falat kis nadrágomat, amit a földre dob. Elkezdi nyalogatni farkamat, mire én hangosakat nyögök. Nem sokáig kényezteti, mert ismét ajkait érzem, az enyémen. Majd érzem, hogy egy ujjával belém hatol, minek következtében megszakítom a csókot és hangosan nyögök fel. Lassan kezdi el mozgatni, de én hangosakat nyögök alatta. Egy kis idõ múlva, csatlakozik még egy, majd még egy ujja. Nem tudom meddig tágított, de már egyre hangosabbakat nyögök. Majd nem érzek semmit. Szemeimet már rég lehunytam, és nem is szándékozom kinyitni. Érzem, hogy lábaimat széjebb tárja, és elhelyezkedik. Beleharap nyakamba és belém hatol. Hangosan nyögök fel, szinte már síkitok.

Francba! Elfelejtettem leápolni a sebemet, amit még Asmodeus elõtt szereztem. Igaz nem túl mély, de a nyílon, ami megsebzett, méreg volt. Érzem, hogy erõm fele távozik. Na, így már én fogom holtan végezni. De ha meg nem megyek, még azt hiszi, hogy gyáva vagyok. Ha meg megyek, akkor én halok meg. A francba.

Mikor a kastélyhoz érek, már alig van erõm. Ráadásul, még Asmodeus hatalmas lélekenergiája is szív ki belõlem. A trónterembe akadálytalanul jutok be. A belépést követ sokk után, amit az okoz, hogy a terembe az összes élõlény szeretkezik. Asmodeuson egy vörös hajú nõ lovagol. Elmélkedésembõl, mély hangja ránt vissza

- Elárulok egy titkot, kedves Elijah. Õk itt, mind az én üzletfeleim voltak. Pár év fizetés után, a hûségeseim lettek. Mit gondolsz, szerinted rosszul érzik magukat a társaságomban?

Szemöldököm összevonom, és kardomat rá emelem. 

- Csak illúzió alatt vannak. Hamis, amit éreznek…
- Ugyan már! Nagyon is jól tudod, hogy az én erõm csak elõhozza a vágyat. Igaz, nem tagadom, hogy értek hozzá, végtére is a keresztutak királya vagyok, a boszorkányok mestere, de, ez mind igaz.

Elbizonytalanodom, hisz nem vagyok épp a toppon. Ráadásul õ is teljesen más. Erre azért nem számítottam. Õt fürkészem, bár nem tudom minek, hisz valószínû, hogy a halálba jöttem. A sebem is egyre jobban kezd fájni. 

A felette mozgó nõ hangosan élvez el. Õ csak felnyög egyet. Majd leszáll róla és felém kezd el sétálni. Úristen! Ez legalább fél métert nõtt tegnap óta!

- Tegnap, nézd el nekem, nem voltam formában. Erõben is híján voltam, de most… Nos, fogalmazzunk úgy, hogy kicsattanóan jó formát tudhatok magamnak. 
- Én ezt nem értem – mondom és rögtön meg is bánom, de azért folytatom. Csak az isten nyiláért sem tudom miért?! – Máshogy néztél ki. Nem ilyen…
- Démonian? – kérdeti és szám egyik szélére nyom egy puszit. – Ördögien? – ezúttal a másik szélére. – Sátánian? – végül megcsókol. Ha nem így lennénk, esküszöm, hogy élvezném is, de könyörgöm, meg akarom ölni õt. Majdnem viszonzom, de hátra lépek és szám elé kapom a kezem, álcázva a vágyamat iránta.
- Sátánian. 
- Ne bókolj, ha meg akarsz ölni.
- Én…
- Nem tudod, mit akarsz?
- Valami olyasmi.
- Ezt teszi, ha velem packázol. Vágysz rám, igaz?
- … - nem tudom, mért nem felelek, de azt mégsem mondhatom, hogy igen.
- Ezt igennek veszem. Mindenestre, váltsd be az ígéreted! Harcra fel!

Felveszi a támadó pózt és vár. A testem mintha ólom lenne. Nem mozdul. Hat a méreg. A kard kiesik a kezembõl. Látom, hogy elindul felém. Lehunyom szemem és várom a szúrást, ami elmarad.

Mikor kinyitom a szemem, az öcsémet látom, amint próbál harcolni Asmodeus ellen. De mért segít nekem, ha nem rég még meg akart ölni?!

- Elijah. Tûnj el innen. Én feltartom õt.
- Nem. Te tûnj el. Ez az én dolgom. – mondom és elindulok feléjük.
- Alig állsz a lábadon és mellesleg miattam van, úgyhogy menj innen.
- Na, jó elég a dumából. Most lesz harc vagy nem? – kérdezi türelmetlenül Asmodeus.
- Persze, hogy lesz. Velem. – mondom és indulnék felé, de félúton térdre esek. A seb is vérezni kezdett. Remegek szinte mindenhol.
- Bátyám. Elég. – hallom Klein hangját.
- Takarodj innen. Ne szólj bele a felnõttek dolgába. – mondom és erõt véve magamon, felállok. Látszik, hogy csak az akaraterõmnek köszönhetem, hogy fel tudok állni. Minden maradék erõmet, egyetlen egy támadásba fordítom.
- Freccia, il mio essere!* - ordítom és egy hatalmas energiából készült nyíl keletkezik a kezembe. Egyetlen lövésem van csak. Mindenem remeg és alig látok. A fájdalom eluralkodik rajtam. Ahogy feszül a testem, a seb, egyre jobban kezd vérezni. Nem bírom tovább. Kilövöm, majd összeesek. Minden elsötétül.

* Nyíl, légy az enyém!