- Szóval azt akarod mondani, hogy Alarick rád talált és te idehoztad egyenesen hozzám? – faggat hideg arccal, mi a franc? Ez nem akar hanyadt homlok menekülni? Úgy csinálok mint egy gyerek akit csínytevésen kaptak, és meg szeretné úszni szép finoman. Rámosolygok,  a kis mélyedések az arcomon sunyivá tesznek, és bólintva adom be neki azt hogy mindjárt darált hús állagú lesz mindenki.

- Vigyázz az öcsémre. Ha bármi baja esik a te lelkeden szárad és ne aggódj, vannak módszereim, hogyan is vehetek revánsot rajtad. – a drága Rubie kiadván a parancsot hátrébb invitál a szõkeséghez, aki végül is az oltalmamba kerül, mert nem szeretnék herélt, illetõleg khmmm halott félvér  lenni.

- Rubi mi fog…- félbeszakítja szerencsétlen öcsikéjét az ajtópántok éktelen sívítozása, de végül abbamarad, egy hatalmas huppanással lép be a kedves látogatónk, A fiú köré fonom a kezeimet, mert lehet hogy annyira megijedt hogy nem képes majd felfogni mit csinál. Nem szeretném hogy megsérüljön, elvileg ugye én sodortam össze bajba õket is.

- Kopogtam. – szól Rubiehoz, aki sistergõ szavaival akarja elküldeni a fekete hajú fazont, addig a kölyök ott szorongatja az alkaromat. Szóval félted õt kölyök.

- Nem megmondtam, hogy ne gyere a közelembe.

- Rájöttem a kis titkodra – fején egy undorodó grimaszsorozattal bök felém - nem gondolod, hogy elég nagy szabály szegés a részedrõl ez kedvesem? Nem fog örülni a fõnök mikor elmesélem neki, hogy bújtatod azt, akit meg kéne ölnöd… ejnye ejnye. – mórikálja magát, a fejét rázza, én pedig kezdek kissé feszült lenni legbelül.

- Nem a te dolgod Alarick. – szerelkezik fel házigazdám, láthatóan el akarja ûzni innen ezt a csávót az érdekem… izé, érdekünkben. Most elõször szorulok egy hölgy védelmére.

- De, amíg én is ugyanabban a munkakörben dolgozom, addig van kedves Rubie, sõt ugye tudod, hogy kapcsolatot teremteni a zsákmánnyal tilos…. sõt ezt a vétséget halállal büntetik, ez alatt pedig nem csak a megjelöltet értem. – hátrébb rántom a szöszit, és a vörös démon is átmegy védekezésbe, remélem nem hagy a szarban a kölyökkel, bár amennyire fontosak egymásnak nem hinném.

- A törvény kardja elõbb utóbb úgyis utolér, hadd legyek én az, aki kiszolgáltatja, a büntetésedet kedves. – mi csak apró porszemek vagyunk itt jelenleg, így igyekszem a gyerkõcöt a lehetõ legtávolabb vinni a veszélyforrástól. Kavargó energia, kardsuhogás, különbözõ gyilkos fegyverek sora. Utol sem tudom érni tekintetemmel mozgásukat, nem akarom a másik felemet keltegetni, nem lenne szerencsés.

- Nem csak neked van flancos képességed. – megrántja a kardját a markolata mentén, és szemeim azonnal kiszúrnak egy halványan tükrözõdõ szálat. Ha ez az amire gondolok, a darált hús kifejezés még enyhe lesz ha ez elkap bennünket!

- A kard markolatában valamilyen vékony szál van, harc közben behálózta vele a szobát! – a gyerek a karjaim között még összébb húzza magát, legalább ennyi kis sütnivalója van, az én testemet szaggassa szét ez a kurva damil ne az övét. Felszólításomra éktelenül káromkodik, felemeli a kezét hogy megbontsa a szövedéket, de a húsát szeli a drót, majd megdermed, és izmai mind megfeszülnek. Basszus basszus!? Ez a kis hülye kifeszegette magát az ölelésbõl és a nõvére felé indult, de sikerült nyakon, vagy is karon csípnem. Meg tudja védeni magát, nem kell az hogy miattam még gyászoljon is. Bele is pusztulnék a szégyenbe esküszöm, a reális emberi felem vette át maximálisan az irányítást. Vér látványa fogad a felsebzett bõrbõl, ám még sem találom olyan finomnak most, teljesen bevadulnék ettõl az édeskés illattól ami körbeleng, elsõ dolgom a kölyök.

- Ezt sajnos sosem tudjuk meg. – látom hogy hátba akarja támadni , és elõre gondolva mekkora traumát okozhat ez az öcsikéje számára, így inkább befogom a szemei, még ha hall is valamit, legalább nem látja majd azt a mocskot amit ez itt hagy maga után. Néhány kés útja azonban véletlenül célt téveszt, és Rubieba fúródik. Fájdalmas arcot vágva húzza ki magából a fegyvereket, majd a szürkén csillogó drótok, mint a tündérpor hullnak alá, majd szépen nyom nélkül eltûnnek.

- Már nem bánthat téged. – lehel öccse fejére egy gyengéd puszit, aztán fürkészni kezdi a kiiktatott személyt, ahogy én is teszem. - Nem maradhatunk itt. – böki végre ki, ellép az ajtó felé és védencünk kezébe nyomja erõszakosan a nemrég földön heverõ szürkés táskát.

- A fõnököm tudja már biztos mit tettem, és meg akar majd öletni mindhármunkat. – még mindig lefagyva ácsorgunk egyhelyben, õ pedig pakolászni kezd amég figyeljük, egy csomó fegyvert és bankkártyát, na meg jó pár kiló bankót hajigál abba a veszett nagy táskába, mire a kölyökkel elégedetten , szemöldökünket felhúzva füttyentünk.

- Mégis hova szándékozol menni? – kérdezek rá, mert olyan adrenalin löket pörget már vagy tíz perce, hogy le tudnának velem forgatni egy huszonnégy órás dezodorreklámot kétszeres sebességgel.

- Van egy házam Franciaországba, amirõl senki se tud. Pont egy ilyen esetre tartogattam. Odautazunk. Van egy ismerõsöm, akinek elvégeztem egy bérgyilkosságot, szerencsére nincs köze a munkáltatómhoz, mivel nem hivatalosan történt. Azóta, ha utazni akarok a magánrepülõje a szolgálatomra áll. Útközben felhívom. – oké hogy luxusban éldegél, mert sikeres fejvadász,  de egy vámpírral, és az öccsével készül meglépni , ráadásul a szülõhazámba? Remek, akkor tolmács felõl nem kell aggódnia. Kiterel bennünket , felpakolva akár az alpakákat.

- Hívd a tûzoltókat. – nyom a kezembe egy egyszer használatos telefont, ez az egyszer használatos dolog… na hagyjuk!

- Mi a francnak? – emelem fel a hangomat szinte már irritáló magasságokba, de mikor meglátom a piros naftás kannákat a helyükrõl elõvéve,  már minden világos. - Ez tényleg szükséges? – egyik kezemmel az övére simítok, és ujjaimat a kezéhez csatolom. Minden nyomot el akar tüntetni, mindent az ég egy adta világon.

- Igen. – a szemei  mindent kifejeznek, nagy teher szakadt a vállára, amit kezelnie kell. Nagy sóhaj távozik a finom kis ajkai közül,  majd szétöntözi a markáns , bódító illatú kõolaj párlatot. Elõvesz egy gyufát, és két harsány csiszolódó hanggal meggyújtva, bedobja a körbelocsolt lakásba. Az utasítást követve a méhgarázsban kötünk ki a kiscsávóval, magam elõtt terelgetve ér utol a vöri is.

- Velünk jössz vérszívó, vagy itt akarsz meghalni? – a nagy csomagok puffannak a csomagtartóban, én pedig egy sietõs ajtónyitást követõen visszanézek rá.

- Megyek hát, nincs kedvem megmurdelni. – az öccse beül hátra, így könnyebb dolga lesz elbújni ebben a hatalmas autóban. Bepattanok, õ pedig már is bepattan, mindenkit az öve bekötésére figyelmeztet, és egy kövér gázfröccsel vágunk bele a Francia Riviérába.

*~*~**~*

Sok ideje rójuk már ezt a nyamvadt aszfaltot, de végül az országhatárhoz érve könnyebbülök meg kissé.

- Az útleveleket legyen szíves. – kéri a határõr, átnyújtva õket ennek a szõrös majomnak, az vizslatja õket egy darabig, aztán végül is minden gond nélkül átengednek bennünket. A kölyök alszik, már sokat gondolkodtam azon idefelé, hogy mi legyen vele. Biztonságban szeretném tudni, nagy pofont kapna a büszkeségem ha kinyíródna itt nekem. Így nem volt mit mást tennem…

- Rubie. – szólítom meg búgó hangon, a kegyes kisasszony pedig még mindig mereven markolja a kormányt és a fényszórótól csillogó aszfaltot nézi.

- Mondd. – érdektelen hangja kicsit meglep, de öccse horkantására kicsit hátrakapom a fejem. Aztán én is az utat figyelem, belenézek a visszapillantóba, hogy nem követ e minket valami gyanús elem, és folytatom.

- Biztonságba kell helyeznünk az öcsédet.

- És ezt még is hogy szándékoztad? – kicsit mint ha mérges lenne, amit megértek, de ha meghallgat talán dûlõre juthatunk. – Elég galibát okoztál idáig.

- Ha a fõnököd megtalál minket, elsõ dolga lesz engem golyótlanítani, téged pedig kinyiffantani velem együtt. Alphonz haveromnak a családja Franciaországban él, tartoznak nekem, és roppant erõs fajták. Õk befogadnák az öcsédet amíg mi itt szerencsétlenkedünk, nem akarom hogy miattam történjen megint… - elcsuklik a hangom, amit észrevesz, és furcsán kérdezget. Mint ha a mostohaanyámat hallanám, amikor az iskolai eset után kérdezgetett a kórházban hogy még is mi történt.

- Hé, még el sem árultad a nevedet vámpírka. – nagy sóhajok következménye képen végre elcsicsergem neki, ki és mi féle vagyok.

- Maximiliano Rossi vagyok. – karózom meg a tököt, és lehunyom egy kissé a szemeimet. Elmondom neki a címet. Mindent felfogott végre, és szerintem már döntött is, mert el kellett áruljam Alék címét. Képtelen vagyok aludni, fõleg hogy így ránk ijesztett ez  két lábon járó Penge. Vészhelyzetekben mindig a nyugvó vámpír felem gondolkodik, de olykor kényelmesebb is így. Nyitott szemmel alszom el.

*~*~*~*

Valaki rángatja a vállamat, lassacskán felkapom a fejemet, és pislogok egyet mert a szemeim beleszottyadtak a gödrükbe. Odaértünk a lediktált helyszínre, a nap lassacskán felkelni látszik, a fiú ébren várja hogy elbújtassuk. Kopogok a hatalmas , szépen formázott  kapun, mire egy ismerõs arc libben ki elém. Al édesapja az.

- Jó reggelt, bocsának hogy ilyenkor zavarom Théo úr! Maximiliano vagyok. Kérnék egy szívességet. – franciául kezdünk el beszélgetni, így a többiek csak figyelnek és fülelnek.

- Áh Max! És mi lenne az?

- Egy vadászt bújtat, és a fõnöke pedig kurva pipa lesz amint megtudja hogy megmentett engem. De ez még semmi, most jönne a szívesség, kérlek bújtassátok ezt a kölyköt addig ameddig kell! – hajtom meg a fejemet a körszakállas fazon elõtt. Rubie aggódva néz rám, de öccse biztonságérzete megnyugtatni látszik.

- Rendben, de aztán semmi bajod ne essen, és ennek hölgyeménynek se, ha már volt szíves nem megölni. – vigyorodik a vörös nõszemélyre, majd végre úgy szólal meg a kölyökhöz amit már õ is ért. – Gyere fiam, itt nem eshet semmi bántódásod. – tereli be, majd köszön el tõlünk. Csak azt nem tudom hogy ha már így kettesben maradtunk, akkor hova fogunk menni? A lakására, de az hol van?

- Na idefigyelj! – horkant fel, és a nyakamhoz nyom egy éles tárgyat, hogy pontosítsak , egy kést. A bõrömnek feszül, õ meg összeszûkült szemekkel nyomja nekem a szövegét, meglehetõsen rettegek, épp annyira mint a szomszédomtól, nagy a szája, de tolószékes. - Simán végezhettem volna veled és a haverjaiddal, de nem tettem….

- Nagylelkû vagy. – sóhajtom el magamat, tudnak vigyázni magukra és nem olyan hülyék hogy odaadják az életüket, csak miattam. Van egy szabály köztünk, haverok vagyunk, tiszteljük egymást, sõt szinte testvéreimnek érzem õket, de mindegyikünk veszélyes a másikra így nem érdekeljük egymást annyira.

- Most én beszélek. – elveszi a nyakamtól a fegyverét, és felmetszi az arcomon a bõrömet, nem mélyen, éppen hogy csak a saját vérem illata terjengjen a levegõben. - Ha megtudják, hogy nem öltelek meg a bárban történtek után, akkor mindkettõnknek befellegzett… - feleli ingerülten.

- Miért nem végeztél velem? Egyszerûbb lenne- nézek az arcába, valóban könnyebb dolga lenne ha nem lennék most itt. És nem kéne dugdosnia akár egy tábla csokit a gyerekszájak elõl. Végre elemeli a kicsit koszos eszközt tõlem, de nem rejtegethet elõlem semmit. A szemei halványan csillogni kezdtek amikor felém hurrogta szavait, ez a lány. Féltene engem? Kitõl? - A házat nem hagyhatod el. – egyszerûen felkaromnál fogva taszít arrébb, majd hangos csattanással zárul mögötte az ajtó. Halvány lila fingom nincs hogy mi játszódhat a fejében, az emberekben könnyû olvasni, nah ez az . Hogy õ nem ember, ahogy én is csak félig. Ezért ilyen titokzatos, vízzuhogás hallatszik a fürdõbõl, merész, itt van nála egy vadidegen és képes csak úgy itt hagyni. Pár perc és egy szál törölközõben libben vissza a szobába, az ágy szélén üldögélve mérem végig a vékony lábszárakat, és halkan megköszörülöm a torkom. Szép látvány hölgyem , de az a törölközõ rontja az összképet. A szekrényében matat a ruhái után, és hanyagul , rám sem figyelve mondja a nekem szánt szavait.

- Nem vagyok szégyenlõs típus. – azt látom. Visszamegy a még gõzben úszó helységbe, és magára kapkodja a fekete szerelést.

- Tényleg nem akarsz elengedni? A haverjaim keresni fognak. – kapom el a grabancát amikor kisomfordál a fürdõbõl. Nyugodt arccal lépked el mellettem.

- Nem engedlek el. Ha egy vadász hozzád ér és a cél keresztjelet rád rakja, akkor azt csak a halál törli el, így ha a vadász meg is hal, a prédáját más is kitudja nyuvasztani. – megáll mellettem, és lejjebb húzza a pólom nyakát, ugyan én nem látom mire bök rá, de az elõbbi magyarázás után már kíváncsi vagyok hogy milyen kis billogot biggyesztett ide az a kis boszorka. Néhány jelet el tudok magamról tüntetni, közülük is az ezekhez hasonlóakat, amiket nyomkövetés céljából passzintanak a testemre.

- Nem tudod feloldani ezt a vackot. – keresek egy hatalmas egész alakos tükröt, és alaposan megnézem azt a piros pöttyöt.

- Nem, csak azt tudom, hogy kell odarakni. – na, ez szép lesz. Még õ sem tudja hogy mi ilyenkor a teendõ? Szúrassam szíven magamat vagy mi az isten?

- Most komolyan magyarázd már meg nekem, hogy miért kellett engem életben hagynod? – csak kínoz azzal hogy itt kell ficánkolnom ezzel itt magamon. Nem léphetek ki innen, itt van, és csak úgy akar tartani mint a hörcsögöket. Nekem szabadság kell, és meg is fogom magamnak szerezni, mihamarabb. A kanapén terül el, de épp annyi helyem van még hogy mellé vágódjak.

- Mondtam már rám tartozik. – kicsit lecsukja a szemeit, de nem telik bele tíz másodperc, és azonnal riadtan nyitja fel megint õket. Hirtelen, nem akaratos mozdulatok, rémképek táncolnak minden egyes ember szívében, mert mindenki fél valamitõl. Gondolkodásomból kizökkent a mondata és cselekedete.

- Az istenit. – felül, és támasztja egy kicsit a tököt, de az ajtón való dörömbölésre felpattan és oda siet. Kitekint a kukucskálón, amit kicsit ágaskodva ér fel, majd óva int.

- Menj a szobámba és tekerd magad köré a takarómat. – váratja vendégét, és szuszogja a fülemhez.

- Mi az istennek? – jó hogy nem majd csadort húzok, de miért a takarójába? Nem lehetne elbújni a szekrényben vagy mi? Talán a szeretõje az ?

- Csak csináld, ha nem akarsz lebukni! – a lebukni szóra kikerekednek a szemeim, és próbálok halkan visszaosonni a szobába. Magamra csavarom a szürkés színû anyagot, és egy nem belátható helyre ülök, ha benyit azért ne borítsa már rám a szekrényt…  Behallatszik közönséges közjátékuk. Egy férfi hangja az, hát mit ad isten a sejtéseim még mindig jók.

- Nem szokásod sérülteket hagyni magad után Rubie, vagy hívjalak vörös tûznek?

- Nem szükséges Alarick, mondd miért jöttél? Vagy ha csak gúnyolódni akarsz akkor kotródj el.

- Miért vagy mindig ilyen goromba velem. – jelenti ki a mély hang tulajdonosa, de azon nyomban megborzongok, ilyen aurát én még nem éreztem, ki a franc ez?! - Én csak meg akartam nézni, hogy mi baj van a legjobb bérgyilkossal, akit a fõnök ajnároz. De örülök, hogy kutyabajod.

- Ha ennyit akartál távozz.

- Ugyan Rubie. Elfelejtetted már, hogy én is hasonlóképpen tettem szert az erõmre, akárcsak te? – ezt kezd érdekes lenni, halvány mosoly húzódik az ajkamon, és várom hogy mi bontakozik ki ebbõl a szócsatából.

- A különbség óriási kettõnk között, én nem akartam az erõt, te pedig önként sétáltál a kísérletbe. – mi a… kísérletbe sétálni? Rubie, akarom mondani ez a kis perszóna? Szóval ezért vagyok olyan bizonytalan a mivoltában, lehet hogy ember volt ezelõtt.

- Ugyan már kedve.. – hangos ajtócsapás, vége is lett. Ööö, tévedtem.

 - Takardj el tõlem jó messzire Alarick és, ha még egyszer ezzel jössz, akkor levadászlak! – jah, csak úgy levadászni ezt a fickót. Valóban erõszakos ürge lehet ha a szállásadóm ilyen ingerült lett tõle. Már nincs itt az a fura aura, úgyhogy megkísérlem a lehetetlent, az anyaggal körbeölelten megyek ki hozzá. A vörös tincsek közül két szarv kandikál ki, míg sistereg körülötte a levegõ. Pár percig még háttal áll, de azonnal visszanéz rám amint a közelében érez.

- Hát ez meg ki volt? – kérdezek rá, nagyot szusszanva hagy alább az ereje áramlása önvalója körül, és hanyagul ennyit felel csak.

- Semmi közöd hozzá. – akar ellépni mellettem, de elõtte jól bezárkózik. Esetleg nem kéne bedeszkázni az ajtókat ablakokat?

- Hát pont hogy van aranyom. – ragadom meg csuklóinál fogva. Kicsit mocorogni kezd, és ki akarja tépni a markaimból magát, lelohasztó végeredménnyel. Csak állunk egymással szemben, és kémlelni kezdem a kék szemeit, pont mint Sandráé. Megrázom a fejemet, amit furcsállóan rám pillantva kommentál is.

- Mi van ? Eressz már el! Nem megmondtam hogy itt kell maradnod különben halott leszel?  Nem tudsz meggyõzni hogy elengedjelek. – pislogok rá párat, utána pedig eleresztem az egyik karját, de a másikat magasra emelem, mert nem figyel rám, sõt nem is akar ahogy látom. Mindig ez van, én is légnemû leszek ilyen helyzetekben.

- Nem is kell . – testem fekete füstként eloszolva távozik a kulcslyukon. Furcsa megoldás, de ez az egyik örökletes képességem, még hallom hogy a zár hangosan csörög, és az ajtót tartó biztonsági lánc a a fa ajtókeretnek vágódik. Ideje lesz elbújnom. Ebben az alakban megyek egészen a lakásomig, így legalább nem szúrnak ki éjszaka, nappal más lenne a helyzet, ugyan is egy nagy szmog felhõ nem jár kel ilyen céltudatosan. Az éjszaka gondok nélkül telik, jót alszom, bár lehet hogy Rubie idegei ébren tartják majd.

*~*~*~*

Az utcán sétálgatok, egy két bolt kirakatánál elcsodálkozva az árakon. Nyugodt volt az utóbbi eltelt egy nap, szóval semmi okom aggodalmaskodni. Sok ember jár kel, hol fiatalok súgnak össze, hol öregek beszélgetnek, nosztalgiáznak egy-egy pohárka forró csoki felett. A padok mind megteltek a csicsergõ népekkel, a hideg szél néha beszökik a nyakamhoz, amit most felkötött tincseim nem fednek el, és a sál sem teljesen. Nem figyelnek rám, csak páran vetik rám tekintetüket, de haladnak is tovább a dolgukat végezve. Ételért jöttem csupán, ami itt pihen már a szatyromban, tehát semmi keresnivalóm nincs itt. Az autómhoz igyekeznék az egyik mellékutcába amikor meghallok egy hátborzongatóan ismerõs tónusú hangot.

- Valami nincs rendben… - feléjük indulnék , mit sem törõdnék azzal hogy kik is õk de.

- Ez az az ember aki ott volt Rubienál! – izmaim maguktól mozognak, egy nagy sötétbõrû ember kapja fel a fejét a látványomra. Gyorsan a metálszürke szépségbe ülök, és a kulcsomat remegve illesztem a helyére. Hatalmas gázfröccs, és már ott sem vagyok, nem tudom hogy követnek e, de az emlékezetemben megmaradt helyeknél lefordulva vágtatok Rubiehoz, nem érdekel semmi csak ott legyek, ha egyedül lennék fix hogy darált hús lenne belõlem holnapig. gyorsan kopácsolok az ajtón, mire beenged szinte szétvertem a kezeimet.

- Mi az isten van? – zárkózik , és néz rám azonnal.

Megint egy szombat délután, sem idegesítõ könyvtáros kollegák, és semmi értelmes mûsor  a tévében. Én meg csak ülök, és unom magam a kanapén, már fonogatom a hajamat a nagy unalomban, és ez mindig így szokott menni. Egyedül lakni ebben a nagy házban , és senki, még egy macska sem köszönt mikor hazaérek, kicsit lehangoló. Minden szombaton ez van, amíg nem hívnak telefonon.  Pontosabban a már kissé benyomott haverjaim akikben ott van már az a pár feles, és ketten invitálnak egyszerre mormolva a fülembe a szövegüket. Ma sem történt másként, már a szokásos válasszal, na meg egy kis kérdéssel fordultam hozzájuk.

- Megyek. A Black Hole- ba akartok menni? – várom a választ, hatalmas csend lesz a másik oldalon, bezzeg az elõbb ketten is toltátok a szöveget. nagy hümmögés, és esküdözés hogy õk már ott vannak. – ez biztos? És nem hallucináltok össze semmit? – csak akkor vagyok hajlandó elindulni ha tényleg ott vannak, és nem basznak át a palánkon.

- Nem Max , nem hallucinálunk. Craig még semmit nem ivott. – taglalja az a szerencsétlen Alphonz a fülembe.

- Na jó, negyed óra és ott vagyok. Addig nem felismerhetetlenre inni magatokat! – lecsapják a kagylót. Gyorsan felöltözködöm, most nem veszem annyira hivatalosra a formát, egy fekete farmeres piros felsõs összeállítás kerül a kezeim közé, felcopfozom a szõke loboncomat, és gyalogosan közelítek a szórakozó hely felé. Csupán két saroknyira van, akkor miért mennék mással?

Jól érzem magam a sötétben, kivéve az emberi felemet, ami kissé retteg hogy mi jöhet mögötte az utcán. De a másik felem ? Pont hogy fordítva, sérthetetlen és elragadó.

Tíz perces talpalás után végre elérem a célpontomat. Black Hole, villog különbözõ színeivel a neon az ajtó felett. Nem egyszerû embernek való hely ez, de olykor-olykor be téved egy kettõ. Hiszen õk nem tudhatják hogy kik is iszogathatnak itt, a végén még sikítozás lenne a vége, és ez egy csendes környék. Ritka hogy valaki kötekedik mással. Mindenféle alvilági lényecske idejár szórakozni, vannak itt vérfarkasok, esetenként incubusok, vagy akár néhány lidérc is betér egy egy italra. Ami az én fajtámat illeti, kedvelem, kedveljük ezt a helyet.  És ez a két félnótás? Craig vérfarkassága engem nem irritál, na jó, egyedül õt tûröm meg magam mellett, Alphonz félvérsége pedig közel áll hozzám, ugyan is félig lidérc. Nagyszerû kis csapat. Benyitok, és elsõ dolgom felmérni a terepet.

- Estét Max! – bök vállon Alphonz haverom, és már is követem az egyik asztal felé.

- Nektek is skacok! – vigyorgok  a helyén kuporgó Craigre. Na, azért nem vagyok ilyen hatalmas, elférünk így hárman.

- Menj már arrébb! – morran fel Al, mire kénytelen vagyok fél seggel leülni a helyemrõl.

- Most mondd azt hogy kövér vagyok!- pirítok rá, lehúzva a piáját vág azonnal vissza.

- Nem annyira. – szemöldököm felmászik a homlokom közepére, majd nagyot fújva öklözök vállába.

- Ha ennyi izmod lenne örülnél neki . – Al már rendelt az elõbb, nem kis mennyiségû fogyasztani valót, így széles mosollyal nyugtázom a kis fekete hajú pincércsajt aki elénk pakolja a pohárkákat.

- Ennyit hármunknak?- méregeti a poharakat Craig, de látom rajta hogy ha engedném még az én részemet is benyelné.

- Hát akkor proszit! – szólok nekik, és már hajtom is le az elsõ felesemet. Ott szomorkodik még jó pár pohárka az asztalon, így õk  sem tétlenkednek, és már koccannak is a poharaink. Mindenki felszisszen az ital erõsségén, és örömmel nyugtázzuk hogy mennyire be fogunk állni ma este. A tömegnek mondható csõcselék lélekszáma is növekszik, pár farkaska is beül a mellettünk berendezett kis helyen, vagy talán egy sorral lehetnek elõrébb mint mi. Craiget nem vonzza a többi farkas társasága, az õ „ Egyedül fogok megdögleni” élet sítusát senki nem bírja felfogni ésszel.

Ahhoz képest hogy „ nem lesz elég „ szépen benyomtunk már, egy kicsit józanabb vagyok mint vártam, talán mert a vámpír felem kicsit józanul tart. A  környezõ asztaloknál is jó a hangulat, hangos nevetések követik sorra egymást, a leggyatrább viccek után.

- Kopp kopp. – kezd neki Al.

- Meg se próbáld. Semmi lapos vicc nem jön ma este szóba . – mutatóujjam neki szegezem, legyünk már egy csöppöt egyediek , és ne olyan szar viccekkel örvendeztessük magunkat mint a többi. Inkább csendben fülelek, és figyelek kirõl van szó a farkas komáknál, mert susmorognak. Ezek meg ketten csacsogjanak csak itt elõttem. Az egyik tekintete követi a kezemben figyelõ pohárka útját , ami a számnál érkezik célba. Nem is akarok most figyelni rájuk, de okot adnak rá. A kis megfigyelõ az asztalunk felé lép des éppen.

- Szevasz haver, a haverom túl félõs ahhoz hogy megmondja: nem tetszik neki a fejed. – vállamra ereszti a kezét, én meg egy undorodó arckifejezéssel kaparom le magamról. Még bolhás leszek.

- Üzend meg a barátodnak hogy nem tudom ki õ, de most már én sem bírom õt. – visszafordulok a többiekhez, ez meg visszaszlalomoz a bandájához. Csak egy nyugodt estét akartam, erre tessék.

Remélem többet nem fognak zaklatni, mert nem szokásom verekedni, de néha megesik hogy bennem is elpattan valami. nem telik bele huszonöt perc , végre témában vagyunk, erre megint fogdos valaki. Ezúttal a bolhások félõsnek mondott fõnöke köt belém.

- Úgy hallottam hogy a félvéreket innen kitiltották, akkor ti mik vagytok VIP tagok? – mély levegõt veszek, és szépen elmagyarázom neki.

- Nem tiltottak ki innen senkit, mi csupán inni jöttünk.

- Jobban teszed ha nem idegesíted fel. – kortyol az itókájába Al, majd a kliensünkre néz. Nyurga, de még is izmos test, fekete bõr szerkó. Jó hogy Black Hole, és nem Kék Osztriga bár.

- Miért, mi lenne ha ezt a szerencsétlent felidegesíteném? – jegyzi meg gúnyosan, én meg próbálok a levegõvel egy színûvé válni.

- Ez. – mondom egyhangúan, majd a szemeim vörös színûre váltanak, beszéd közben látszanak ajkaim takarásából a szemfogaim, és egy gyors mozdulattal a falnak feszítem ezt a kis ártatlant.

Hörögve figyel rám, csoda hogy le nem kaparta a bõrt az arcomról annyira kapálózik meg visítozik.

- Még valami ? Morzsi . – figyelem a sárga kis szemecskéit ahogyan egyre jobban az én skarlátvörös szempáromba mélyednek. A bárpult felõl magas sarkú kopogását hallani, meg az asztalunk felõl Creig józanságról árulkodó hangját.

Nem, nem, nem és nem. Nem akarom feleségül venni azt a lányt! És fõleg nem mostanában! Miért nem lehet ezt megérteni?! Elõbb jelentkezek katonának, és érem el a tábornoki rangot, minthogy feleségül vegyem.

De kár a szót pazarolni a szüleimre. Hisz úgyis az lesz, amit õk akarnak – azaz esküvõ. Pedig már 25 éves vagyok! Nem szabadna megmondaniuk a szüleimnek, hogy mit és mit ne csináljak. Már pedig Wardéknál ez így mûködik. Gyanús, hogy más gazdagoknál is, fõleg, hogy a menyasszony is gazdag családból származik, és hozzám kényszerítik. Bár… Ha nem játssza meg magát, akkor annyira nem is kényszerítés a részérõl. Csak az enyémrõl. Csodás. Még csodásabb, hogy a szüleim iránti tisztelet és szeretet miatt azt kell csinálnom, amit mondanak. Mivel anyukám mostanában gyengélkedik, csak kis érzelmi-zsarolást kell bevetnie, és voilá, kap egy engedelmes, kényszerházasságra hajlamos fiacskát. Meg a nagy faszt! Kár, hogy tényleg így van… Kurva jó, hogy a család mondja meg, mit tegyek.

Baszott jó, de tényleg…Kár, hogy nem akarok még magam mellé egy asszonykát. Nem azt mondom, hogy majd nem akarok, de most perpillanat semmiképp sem. Nem hogy gyereket...! Deee, persze, kell az örökös! Már miért ne kellene? Az meg ki a francot érdekel, hogy én mit akarok, nem igaz? Ugyan, Wardék kicsi fiacskája azt teszi, amit a szülõk csak akarnak. Kapják be! Áh… Persze, ráadásul fiú örökös kell. Lány? Á-á. Lánnyal nem érik be. Hiszen egy lány nem viheti tovább a nevet. De egy fiú… Az más! Egy fiú mindent meg tud csinálni. És persze õ viszi tovább a nevet. Magyarán ha az elsõ szülött lány, akkor addig kell gyereket csinálni, amíg fiú nem lesz. Kurva jó. Az már senkit sem zavar, hogy ez kibaszottul a 21. század. Már miért is zavarna bárkit is?! Fõleg az ódivatú, gazdag, felsõosztályba tartozó szülõket.

Pedig nem a szülõknek kéne megmondaniuk, kit vegyek el! Lehet, hogy furán hangzik, de én szerelembõl akarok házasodni. Még nem találtam meg azt a valakit, de keresem. Keresem azt a nõt, aki otthon vár engem meleg vacsorával, és akinek a karjai közt elfelejthetem minden gondomat-bajomat, és a munkámmal járó rémképeket. Ilyen nõt akarok magam mellé keresni.

De ez valószínûleg kibaszottul nem fog megtörténni, mivel épp az imént lettem kész tények elé állítva, ami annyit tesz, két hét múlva ilyenkor éppen a templomban állok, és várom, hogy elvehessem Miss. Nicolette ’Anyámék Választotta Feleségemnek’ Darlingtont. Ugyanis akkor lesz az esküvõm. Vagyis pontosítok: a templomi esküvõm. Merthogy a polgári az délben lesz, hogy aztán egy hét országra szóló lakodalomban legyen a kedves násznépnek része. Megvan már minden – helyszín, meghívók, ruhák, virágok, ételek… Minden! Én meg most lettem csak kész tények elé állítva. Baszott jó, hogy mindenki tudott a készülõdõ esküvõmrõl, csak én nem. Én, a võlegény! Meg persze nagyon-nagyon-nagyon ajánlom, hogy a munkatársaim sem, mert akkor kibaszottul mérges lennék rájuk, ha tudták volna, és mégsem szóltak volna róla egy büdös szót sem. 

Deee… Mindjárt megtudom, hogy tudtak-e róla! Mivelhogy a drága, szüleimnek nevezett idegen létformák nekem, mit sem sejtõ fiacskájuknak, csapdát állítottak. Reggel gyanútlanul fölkeltem, és a reggeli, majd a mosakodás után fölvettem az egyenruhámat. Vörös hajamon párszor áthúztam a hajkefét, és a pisztolyom kitisztítása után, szokás szerint a garázshoz mentem, elõvenni a motoromat. Csakhogy a szüleim voltak oly’ drágák, hogy fölajánlották, hogy elvisznek az õrsre. Ekkor kezdtem el gyanakodni, de nem tudtam ellenállni a boci szemeiknek, és beültem az autóba. Na, az volt életem legszörnyûbb utazása. Aztán, amikor megérkeztünk az õrsre, kezembe nyomtak pár meghívó kinézetû dolgot, és kilöktek a kocsiból, majd szélvészként elhajtottak. Bátor emberek, mi? És még apám hívja magát katonának…

Áh, mindegy is. Úgyis az lesz, amit mondanak… Nincs erõm harcolni ellenük… Õk a családom! Tényleg azt kell tennem, amit mondanak.

Bemegyek a rendõrség épületébe, és a számunkra fent tartott kis elszeparált helyre megyek.

- …és akkor Gilingalang fölemelte a pálcáját és meggyógyította a rákos nõt! Ugye milyen ügyes? És mindezt élõ adásban! Ott volt egy orvos is, aki igazolta, hogy eltûnt a tüdõrákja. Gilingalang annyira király! Ha leszbikus lennék, biztos feleségül kérném! – hallom meg Amy hangját már messzirõl. Az a nõ teljesen kikészítõ! Imádja az okkult dolgokat. És folyamatosan azokat a hülye tv-s izéket nézi. Hát, ha neki ez kell… Neki legalább van valami, ami el tudja terelni a figyelmét a munkájáról.

- Amy! Köszönjük, de igazán nem vagyunk Gilingizére kíváncsiak! – torkollja le Zach.

- Jó reggelt! – kiáltom nekik, mikor betoppanok a többiek közé. Chris, a számítógépzsenink csak egy pillantást vet rám a gép mögül, aztán folytatja azt, amit csinált eddig is. De ez nála annak számít, mintha örvendezve a nyakamba ugrana. Bírom a srácot. Zach és Amy csak addig hagyják abba a veszekedés, míg köszönnek, aztán folytatják tovább. Willow pedig, a fõnökünk itt sincs. Pedig õ az egyetlen, aki le tudja nyugtatni a szerelmespárt. – Figyelnétek egy percre, tubicáim? – kérdem. Szúrós tekintetüket figyelembe sem veszem, inkább meglobogtatom a kezemben levõ egyik borítékot. – Errõl tudtok valamit? – érdeklõdök. Kivételesen mind a hárman rám figyelnek.

- Az mi? – kérdezi Amy. Felé nyújtom a meghívót, és figyelem, mi lesz a reakciójuk.

– Úristen! Te megházasodsz?! – kiált föl Zach, Amyvel együtt. Mérgesen egymásra pillantanak, de aztán újra rám néznek.

- Gratuláljak vagy részvétet nyilvánítsak? – így Chris. Ez a srác mindig tudja, mit kérdezzen.

- Az utóbbi – felelem. Részvét teli pillantásokat kapok, mert tudják, milyenek a szüleim. Hát mégsem tudták, hogy megházasodok. Uhh, az jó. – Tényleg nem tudtátok?

- Nem. Miért? Kellett volna? – tudakolja Zach. Megrázom a fejem, és mielõtt válaszolnék, Willow viharzik be.

- Halott férfi – kezd bele. Már megint egy halott…

---*---*---*---

Egy panellakásban van a hulla. Eléggé… Hogy is mondjam… véres egy helyszín. Még a szokásosnál is véresebb helyszín. A test megcsonkítottan hever a nappaliban. A feje a testtõl elszakadva, az asztal alatt hever, a kezei és lábai pedig nincsenek is meg teljesen, csak pár csonk. Mellkasa teljesen fölhasítva – kilátszódnak a belsõ szervei és csontjai. Mintha valaki földarabolta volna egy húsdarálóval. A gyomrom felfordul, de próbálok nem arra figyelni, hogy ez valaha egy ember volt. Nem értem az embereket. Hogy képesek ilyet tenni?! Milyen elborult elméjû személy tehetett ilyet?! Nem tudom. Nem tudom…

Hogy ne a testet bámuljam, körülnézek a nappaliban. Szemem egy fekete, bõrkötéses könyvön, egy körön és pár gyertyán akad meg. Vajon mi lehet ez? – kérdezem magamtól, de nem veszem észre, hogy hangosan, csak amikor Amy is ugyanarra néz, majd meglepetten fölkiált.

- Az egy idézõ könyv! Ez a férfi megidézett egy démont! Elég nagyhatalmú démon lehetett, ha megtörte az idézõ kört, és megölte ezt a férfit. Hmm… Ki lehet elég nagy hatalmú? – gondolkozik hangosan. Zach és én egyszerre horkantunk föl – idézés, na persze. Démonok nem léteznek. Csak mese. Ez a megcsonkított hulla viszont igen. Az a hulla, akit valamilyen démoni ember megölt. Fölfordul a gyomrom, ahogy elmém elém vetíti azt a képet, amit már lehetetlen kitörölnöm az agyamból. Muszáj kicsit kimennem, de nem mondhatom, hogy rosszul vagyok. Amy már kiment, azzal a könyvvel, amire azt mondta, hogy „idézõ könyv”. Gondolom, elolvasgatja, és próbálja elfelejteni a hulla látványát. Én körülnézek a panelház többi részén, és a szomszédokat kérdezgetem, mit hallottak.

Mi a válasz? Semmit. De jó. Senki nem hallott semmit. Persze, higgyem is el, mi? Elsõ számú szabály: mindenki hazudik. Tehát hazudnak. Csak kérdés, hogy miért.

Hirtelen egy furcsa fickót veszek észre, akit egyik lakásban sem láttam. Vörös haja van, és bõr ruhája. Csak a hátát látom, mert épp az épületbõl sétál ki, így utána rohanok. Gyanús a fickó. Nagyon gyanús. Fõleg, mert mikor észrevesz, csak kacsint egyet, majd eltûnik, mintha a föld nyelte volna el. Hogy csinálta? És még fontosabb:

MI  A FRANCÉRT KACSINTGAT EZ?!

---*---*---*---

Visszatérve az õrsre Amy még mindig azt bizonygatja, hogy a férfi megidézett egy démont, és az végzett vele. Egy nevet is mondott, hogy a könyv alapján melyik démonra gyanakszik: Beliar. Heh, még hogy démon. Démonok nem léteznek. Fõleg nem olyanok, akiket meg lehet idézni. Mert igen, lehet, hogy vannak. Az emberekben. Bent, az emberek elméjében.

- Akkor is megidézte Beliart! A Pokol Urát! – mondja duzzogva, de izgatottan Amy. Chris közben utána néz, hogy ki is az a bizonyos Beliar, ha már ennyit emlegeti Amy. Mikor megtalálja a dolgokat róla, füttyent egyet, hogy menjünk oda, és így szól:

- Amy drága, reménykedj, hogy démonok tényleg nincsenek – mondja, és odaint minket a képernyõ elé. Hogy ki is Beliar? Vagy ahogy olvasom, Belial?

Belial / Beliar:

A hazugságok és a csalás patrónusa. Lucifer után született, eredetileg az Erények Rendjének hercege volt. A tizenötödik és a tizenhatodik században Isten legnagyobb ellenségének tartották. Nagyszerû szónok és néha egy úriember alakjában jelenik meg. Néhányan Belialt tekintik az eredeti ördögnek, aki teljesen különáll Istentõl. Néhány történet szerint Belial volt Isten ellenfele, mikor Lucifer elbukott. Aztán egyesítették ereiket.

---*---*---*---

Este, egyrészt, hogy ne találkozzak a szüleimmel, másrészt, hogy elfeledjem a csonka test látványát, a legfelkapottabb szórakozóhelyre megyek. Elõtte még otthon kikerülöm az ott lakókat, és fölveszek az egyenruhámnál jóval kevésbé hivatalos ruhát. Egy fekete bõrgatyát veszek fel, a hajamhoz illõ vörös inggel és a nyakamba egy keltakeresztet akasztok. Nem vagyok vallásos, de ez baromi jól nézett ki, így megvettem.

Fölpattanva a motoromra, a szórakozóhely felé dübörgök. Nagy sor van, de én leelõzve a többieket, simán bemehetek a buliba. Ismernek már itt engem, ezért engednek be. Na meg valószínû, azért is, mert rendõr vagyok. De ez részletkérdés.

Bent egybõl meglátom a legdögösebb lányt a táncparketten, és hozzá igyekszem. A lány közelében leállok táncolni, hogy fölhívjam magamra a figyelmet. Sikerül is, de már nem érdekel, teljesen belefeledkezem a zenébe, csak egy hozzám simuló test miatt józanodok ki.

-Jól mozogsz – suttogja a fülembe egy egész biztosan férfi hand, és még jobban hozzám simul. ÚR ISTEN, EGY BUZI!