- te csak hallgass fogas – sziszegi a fogai közül , majd feljebb húzódik és megcsókol tiszta szenvedélybõl. Lassan elválva egymástól az ajkaink, és egyre lejjebb csúszik, elõször az államat csókolja leheleteivel, utána a nyakamba szuszogva halad lefelé a seben keresztül  a hasamon át a csípõmig. Ez alatt a keze megmozdul a katonás rendben ágaskodó tagomon, én pedig majdnem repülni akarok szinte. Olyan piszkos módon jól csinálja, hihetetlen ez a lány… Nem hitem volna ami ez után következik, lejjebb hajol és nyelve végigsiklik rajtam hosszában, a hátamon pedig a jeges borzongás és a gyönyör keveréke fut végig. Istenem- . Az õrületbe kerget minden egyes csöpp mozdulatával, folytatja elõször a hegyével játszadozva fogad teljesen magába ismét én pedig kissé kócos vörös tincseibe fúrom az ujjaimat. feszegeti a tûréshatáromat, amit már most imádok, jó ez meg minden, de ha tovább kínoz nem fogom bírni. Kicsit ösztönözve húzom magamra, Rubie pedig egy magasztos nyögéssel enged le a torkán. Ügyes kislány. Nem is bírom tovább, kezem elgyengül, így szabad elhúzódását biztosítja, nem akarom összepiszkolni a szép arcát. Elhúzódva tõlem liheg szorgalmasan, ahogy én is.

- Rossz kislány vagy – nyögöm ki végre „meggyötört” hangomon, majd õ felállva nyom egy csókot az ajkaimra és szépítkezni megy. Illetve kimosakodni. Nekem sem ártana.

- Várlak a gyakorló téren – csak lehunyom a szemeimet, bólintok és vigyorgok. Mi jár egy kielégült hapsi fejében ilyenkor? Hogy mi a francért feszít az a pók ott a falon mint pók a lucernásban? Vagy hogy éppen melyik színû zoknija egyik párját nyelte el a mosógép?  Nem. Az én fejemben most kielégültség, és nyugalom van.

*~*~*~*

Egy kerek hónap telt el ezen eset után. Az edzések során figyelmes lettem arra, hogy mint ha Rubie lomhább lenne kicsivel. Ezt az észrevételt azzal nyugtáztam, hogy este az ágyban sem kíméltem, de immár figyelve arra, hogy ne legyen gond belõle. Figyelemmel kísértem, mindig, állandóan. Nem láttam változást, de ez lehet csak a férfi szem kevésrétegûségén múlott.

Az egyik nap a gyakorlótér felé vesszük az irányt, de nyugtáztam, hogy a rózsalugasok alatt fogjuk ma ezt az idõt tölteni, mert Rubienak jól esett a babarózsaszín színû szirmokat csodálni, és a virágok kedves illatát szagolgatni. Hiszen nõbõl van, és õk szeretik a szépet, ennél szebbet pedig emberi kéz sem alkothat.

Oldalra pillantok, az arca megviselt, és kezei maga mellett lógnak. Már éppen felé szólnék mikor hirtelen megszólal.

- Max – hirtelen , még én visszapillantottam az útra, hogy bele ne szaladjak egy tüskés bokorba fejéhez kapó gyors mozdulattal ijeszt rám.  A teste mint holmi plüss baba csuklik össze, de még elkapom mielõtt komolyabb baja lehetne.

- Doki?! Doki?! – üvöltöm még megtartom, és gyorsan karjaimba kapva szaladok fel az általunk lakott épületbe, ahol a doki nagy levegõkért kapva, félig elnyílt ajkakkal és kitágult pupillákkal figyel bennünket a pápaszeme mögül.

- Gyerünk hozd ! Fektesd ide, de csak óvatosan. Mi történt? – kérdezõsködik, én pedig csicseregni kezdek neki, és kicsúszik a torkomon, hogy összefeküdtünk. Elismerõ bólintást kapok, majd utána kicsit morcos tekintetek sora bombáz még néhány percig. De mikor ébredezni kezd kettõnk konfliktusának csírája elhal, és csak Rubiera vagyunk képesek figyelni. Nem tudom mi lelhette. A benyögésem elõtt a doki nézett nála pulzust, pupillareakciókat. Nem volt semmi különös az õ állítása szerint. Végigperegtek a fejemben a lehetséges forgatókönyvek. A ragaszkodás erõs szála most már teljesen hozzászõ, nem tudok mit tenni ellene.

- Jól ránk hoztad a frászt – motyogja halkan a doktor, majd mély levegõt véve ráérõsen feláll, megigazítja a gatyaszárát és kisétál a hatalmas fehér ajtón.

- Mi történt? – mikor elképzeltem, hogy ez után maradandó baja lesz kissé begazoltam, és ez hangzott a fejemben a legszörnyûségesebb dolognak a kínzásom óta, és az óta, hogy megtudtam félvér vagyok. Közel helyezkedem el hozzá, így lehetõsége nyílik arra, hogy végigsimítson az arcomon lágyan, és érzelmesen.

- Max… az az igazság, hogy… - húzza az idegeimet én pedig siettetem, pedig nem kéne, hiszen nemrég volt rosszul.

- Mondd már!

- A gyermekedet várom…

- Parancsolsz…? – marad tátva a szám, és hatalmas csillogó szemeim rá szegezem. Elképedve bámul rám, és kicsit összehúzza magát.

- Mostanában furán éreztem magam, hányingerem volt reggelenként és… - elmosolyodok  és könnyek buggyannak ki a szemembõl, szikrázóan, ahogy az a kósza napsugár besüt azon a hatalmas nehéz függönyön, majd két kezembe fogom az egyik kis kezét és megcsókolom a kézfejét. Õszinteségemet és tiszteletemet kifejezve azért, hogy képes volt engem elfogadni és magába fogadni a jövõt. nem tudom õ most mit érezhet. – Max… ?

- Mi legyen… én, annyira örülök, de továbbgondolva… egy ilyen helyzetbe gyermeket szülni? – szorítom össze az ajkaimat , de keze továbbsiklik az arcomra, és lehunyom a szemeimet.

Egy tejfehér térben állva áll velem szemben Rubie, és mögötte az a boszorka. De nem érzek felõle semmilyen bántó szándékot. Az én oldalam kissé elsötétedve ad hátteret a saját alakomnak. Rubie megijed kissé, és utánam kapna.

- Mi történik?! – ijedten szólal meg a hangja. Megnyugtatja a benne rejlõ lény, és szívélyesen bemutatkozik nekem.

- Eadreyon vagyok kedves lovag. – a lány összehúzott szemöldökkel védelmezõen a hasára simítja a kezeit.

- Miért rettentél meg Rubie? – nevét pedig olyan édes sóhajjal sikerül kiejtenem, hogy idehallhatóan dobban hatalmasat. Valld be Rubie, a szívedbe fogadtál. Szeretetteljesen rámosolygok õ pedig lenyugszik. 

- Furcsálltad, hogy így szólítottam egy „pajzs” leszármazottját? – ismét értetlenség ül az arcára, a démonnõ pedig szépen elmagyarázza azt, amirõl én is csak foszlányokat hallottam a családban. – Rubie, a vámpírt családoknak is régen meg volt a szerepük, és az is, hogy ki adott nekik különleges képességeket. A Rossi családnevet úgy is definiálják a régi köznyelvben, hogy a vámpír lovagurak harmadik ága. Régebben még nem tudták megkülönböztetni a vámpírt és embert egymástól, csak az egyház szolgálatába állóakról került feljegyzés. – sorolja, még megjelenik mögöttem egy, még számomra is idegen lény, hatalmas páncéljába burkolózva világított fehérségével a sötét háttéren.

Tíz méteres lehet, páncélja fehér, karctalan. Megriadok kissé mikor hatalmas pajzsát a földbe vágja közvetlenül mellettem és kõszoborrá dermed.

- A gyermeked apja egy lovag leszármazottja… - nagyra nyílnak a szemeim. Hogy én?

- Rubie, kérlek, te és a gyerek maradjatok velem. – sétálok közel hozzá és ölelem meg. - Bocsánat hogy nem figyeltem, hülye voltam, és elkapott a hév, én nem akartam gondot okozni neked… - fúrom arcomat a nyakába, és szeretetre éhesen maradok közel hozzá.

- Semmi gond, Max, szeretlek… - ezzel az egy szóval megnyugtat és ösztönös reakciót vált ki belõlem, ami még is annyira figyelmes és tüneményes gesztus. Megcsókolom, majd lassan ébredezni kezdünk mind a ketten. 

- Max!! Max!! – az elsõ szólításomkor lassan felfogom hogy nekem szóltak, de a második „ Max”- re lódulok csak meg a fürdõajtó irányába a finom szõnyegen tova .

- Mi a baj? – hajolok közelebb az ajtóhoz, nem tudom milyen vastag, így jobb lesz ha jól hallható maradok még fürdik. Jó, mondjuk összetörni nem fogom mindent minden másodpercben, hogy tudja itt vagyok..

- Nincs törülközõ, az ajtó melletti komódba, amin a gyertyák és a képek vannak, a legfelsõ fiókban vannak tiszták. Hozz, be nekem egyet kérlek! – lassan bemérem a helyet, ahol is lapítanak azok a cifra színû fürdõlepedõk, majd kikeresek egyet, direkt nagyobban, hogy ne legyen zavarban mikor kilépked és lassan benyitok az ajtón kopogást követõen.

- Hova tegyem? – nyelek nagyot, és kicsit pironkodva késztetem a szemeimet olyan tárgyak nézésére amik talán elvonhatják arról a figyelmem, hogy egy meztelen nõi alak áll mellettem három méteres körzetben, és csak egy dorozmás üvegajtó választ el tõle ami csak párás. A körvonalak tökéletesek, na de ha- ó Max a törölközõ!! Lassan nyílik az üvegkalitka, és kissé nyirkos keze kinyúlik a tartott törölközõ felé. Akarva akaratlan egymásnak súrlódik a kézfejünk, és alig egy másodperc  elteltével a csuklóm után kapva szorít rá a testrészemre. Maga felé húzva szinte szavak nélkül kérlel valamire, amit én nem akarok elhinni, meg se mert eddig valósulni elõttem ez az agyszüleményem de mégis … Várakoztatom, ugyan is mozdulatára nem reagálok, csupán megkövült szoborként áll ott egyhelyben testem, és csapja meg az arcom a finom illata, ami nagy nyeldesésre késztet.

- Biztos vagy te ebben  - nyögöm ki kicsit akadozó hangvétellel, ugyan is kicsit elámultam. Kicsit kipirult orcáját látom amint oldalra hajtva a fejét hátrapillant, és finom erõszakkal húzza tovább a kezemet. Egy kisebb kacajhoz hasonló zúdul fel a torkomból, és egy kézzel elkezdem levetni az olyan nagy gonddal becipzározott gatyám. Lassan kihúzom a kezébõl a kezemet majd teljesen levetkõzöm, az öv csatja pedig cifra hangot adva koccan a padló csempéjén.

- Fordulj el – vörösödtem el fülig ahogy felfogom a helyzetet. Nincs tõlem pár centire ezekben a percekben, és engedi, engedi nekem, hogy ilyet tegyek vele. Kimérten tartom tõle egyenlõre a távolságot, az emberi énem túlontúl is jól érzi magát, fogalmazzunk úgy hogy áll a bál kicsi Max-ék háza táján. Kicsit elfeledkezve rólam áztatja magát a hatalmas zuhanyrózsa alatt, én meg tétován állok csak ott, ki hogy érti ugye. Merész húzásként léptem egyet elõre, nem támadtak kétségeim és már a nyakába szuszogva hajoltam egyre közelebb hozzá.

- Biztos Rubie? – mélyül el a hangom, kissé rekedtesen dallamosan, hogy a pírt az arcán egészen a füléig húzom csak a szavaimmal. Nem válaszolt semmit, várt valamire, amihez én az édesgetõ szavaimmal, a jelenlétemmel, a termetemmel ami mögötte magasodik engedélyért fohászkodom. Az egész testünk összeér, reszketegen nyúlok a csípõjére, rásimítom a hatalmas tenyereimet az apró testre és azon át az egyikkel áttérek a finom kis hasára. Teljesen ölelve döntöm államat a vállára kicsit elmerengve.

- Jézusom de vékony vagy – nyögöm ki szusszanva a szavakat, most csak így megy, értelmes mondatom nincs is, hiszen nincs vér abban a szervben amivel reálisan gondolkodnom kéne. Ez lenne az „ elvette az eszét” valós idejû jelentése? Kicsit feljebb emelkedik az arcom, és a kerekded vállára adok egy halovány csókot, mire hangot ad az érzéseinek. Én is érzem Rubie. Gyorsabban ver a szíve,a csontjain víz hangzik a dobbanások hangja ,  az ereiben gyors zuhatagban végzõdõ folyóként árad a vörös vére. Hajam lomha szomorú fûz ágaként lóg a dobogó szíve felé teljesen átázva. A zuhanyrózsa jótékony hatása. Kezem a csempén csúszik kissé meg ahogy a víz sodorja a végtelent célja felé.

- Utoljára kérdezem – szuszogom a nyakába teljesen beleélve magamat a helyzetbe, az én emberi vérem is felfûti az egész testemet, még talán a jégben vergõdõ szívemet is ami magáé egy erõs vámpíré. A kézfejeimre csúsztatja lassan a tenyereit, és egy észrevehetetlen jelet küld felém. Hát megengedte.

- Ne kérdezz semmit, most már nem kell – perdül meg, épp úgy, hogy az arcát láthassam ködös tekintettel figyel a magasba, az arcom felé. Nem bírom megállni hogy ne õt nézzem, hogy ne õt kémleljem. A kerek idomait, és az illata elfeledteti velem mind azt ami idáig ért miatta, és mások miatt. Elfeledteti velem azt a lányt aki gyermekkoromban a mindent jelentette nekem, most õ a fontos tényezõ, senki más. Bíztatásképpen megcirógatja a mellkasom, ott is ahol a sebem miatt durvább bõröm mögött rejtõzik az amibe most éppen befurakodott. Teljesen ellazultam, és megnyíltam mellette, bizalomkeltõ volt ez a gesztusa, és erõt adott a folytatáshoz. De még mennyit!

Elidõzik a testemen, finoman és tapogatózva. Végigsimít a szépen ívelt állkapcsomon, az államon át lassan a víztõl áztatott ajkaimon húzza át ujjait. Elbûvölõ.

Teljesen elbódultan figyelem, szinte megbabonázva, s lemerevedve. A rejtegetni való,  szemébõl kibuggyanó könnyei  ráznak fel ebbõl a kedélyes állapotból. Értetlenül állok a helyzet elõtt, és túlfûtött testem kissé lehiggad, de nem tántorodik el a kitûzött célomtól. Elhúzódik tõlem, rángatva azt a vékony kis fonalat, ami kettõnk között szövõdött. Nem engedhetem, hogy elszakítsa, mert akkor értelmetlennek látom az ittlétem. Utána mozdulva támasztom meg tenyeremet az arcélén, hüvelykujjam pedig apró seprõ mozdulatot téve tünteti el a vízzel keveredõ sós könnyeket.

- Áruld el mi a baj! – döntöm arcomat közelebb, hogy a homloka az enyémnek dõljön, majd közelrõl nézek a zölden csillogó szemeimmel az övéibe. – Elõbb még… - állítom meg magamat mondat felénél, végiggondolva ez nem jó megközelítés.

- Félek – jelenti ki halkan motyogva. Fél? Talán még szûz mint én vagy- . Hallgatok csupán, majd megrándul a hideg víz már nem esik neki olyan kellemesen. Átnyúlok mellette, és eltekerem ellenkezõ irányba a csaptelep megfelelõ részét. Lassú gõzbõl álló homály ereszkedik kettõnkre.

- Mitõl? – susogom halkan, gyengéden faggatva, keresgélve mi a baja. A homlokunk után az orrom hegyét dörzsölöm annak a pisze  kis orrának.

- Magamtól… - mondja ki lassan, kicsit vontatott hangnemben. Ugyan mitõl kéne félnie, hiszen roppant erõs teremtés, és félvér akár én. Bár én születésem óta vagyok ilyen, de hogy õ ilyen- e ?

- Miért? – hintek csókot az orrocskájára, lehunyt szemeibõl még mindig keservesen potyognak a könnyek, és ezek áradata szívszakító. Nyugodt tekintettel figyelem a feszengõ kis testét velem szemben.

- Nem akarok neked ártani – remegi, és görbül le kissé szája széle. – A vér hordozza, egy démon lelkét – meglepõdve reagál az elmém, és a testem is. Nagy zörej hallatszik a mellkasom rácsai közül, ami visszaverõdve vízhangot ad. – Állandóan küzdök ellene, mindig, mindig tönkretesz mindent, minden pillanatot, ami kedves a számomra. – pityergi.

- Most nem fogjuk neki hagyni. – jelentem ki határozottan, és bár önzõ tudom, de lassan a felé a cél felé terelgetem, amit a könnyeivel és a meleg vízzel levisz a lefolyó egyre messzebb. Nagyot sóhajtva apadnak el a kis cseppek amik vádló nyomokként mutattak a saját személyem felé. Igyekszem nem mohó lenni, gyengéden bíztatni, hogy végre megcsókolhassam. Életemben elõször teszek ilyet, de szokatlanul jól esik. Lassacskán erõt vesz magán és rám figyel, csak is rám. Ne is hallja meg azt a kiéhezett démoni hangot ami zaklatta. Egymásra különös gonddal figyelve válunk el immár egymástól, magamhoz ölelem, nem érdekel mi mihez, és hogyan simul, csak maradjon velem.  Végül úgy döntünk ideje lesz kimásznunk innen és továbblépni. Törölközõbe tekerjük magunkat és kézen fogva húz ki a helységbõl , majd gyorsan felkapva a hálóba suhanok vele, na ez nem az emberi felem tevékenysége. Morog bennem a szunnyadó vámpír, talán õ is valami hasonlóra vágyna? Hisz olyan tapasztalatlan mint én, akkor meg?

- Ezt meg tudnám szokni – vigyorogja a gyorsaságom, majd csimpaszkodik a nyakamba, én pedig gyengéden lefektetem az ágyra. A mozdulatok ösztönössége, és a hév miatt egy pillanatra jut idõm csak megszemlélni a nõi testet… ó szóval ilyen lenne? Nyelek egy hatalmasat, és vörösödöm el felette könyökeimen támaszkodva, és térdelve.

- Nem is értem miért csinálom ezt. – szusszanom kissé elszégyellve magam, hogy így Rubiera másztam, erre kapok egy szúrós szempárt. Értem én. – Ne érts félre – dobok egy csókot az ajkaira, és figyelem a lenyugvó ködös tekintetét. – csak egyszerûen nem értek hozzá. – vallom be férfiasan, való igaz, nekem eddig még szerelmem sem volt valódi, nem hogy lefeküdjek valakivel, azt se tudtam eddig a pillanatig mi fán terem. Leszegem kissé a fejem, az arcomba hullik az arany szín hajam, amit most csak egy halovány fény világít meg a folyosóról. Merészen az állam alá nyúlva csábít magához, édesget az ajkaihoz amik most csókra éhesen várnak, és én kaphatom meg õket. Hihetetlen.

Kissé feljebb ágaskodva hajol még közelebb, nekem pedig eddig tartott a türelmem,mancsomat lejjebb vonom, és a combjai között egy kicsivel állítom meg. Kivárok, és a szemébe nézek, hogy minden rendben van- e és rendben van e a mohóságom iránta, mire egy szépen ívelt szemöldöke felvándorol a homlokán, és csillogó, vágytól égõ szemei rám tekintenek. Lejjebb merészkedem, a legédesebb pontot kényeztetve rajta finoman két ujjammal, õ pedig a törölközõvel körbetekert derekam körül matat a kezével, és úgy simít rá, hogy megreked bennem a levegõ is. Mozdulatától kitör belõlem a másik énem kaján vére, és ajkára harapok, mire megcsapja az orromat a már ismerõs illat. Megsebeztem, az ajkán kis rést nyitva ahonnan kibuggyan a vére, ebbõl a szép momentumból kirángat a józan eszem, még ha ködös is olykor az agyam most, így gyorsan elhúzódom tõle. Nagy vigyorral hív, csalogat magához szorosan közel, én eddig megragadva a lehetõséget iszom le azt a kis cseppet ami az ajkán ékeskedik. Nem bírom tartani magam, és mohón csókolom meg, megszívva a finom felületet, ezzel oltva az egyre a fékezhetetlen szomjam.

Nem viszonozza a csókom, és teljesen ledermed  alattam.

- Ne foglalkozz vele – hajolok a nyakára, és lehellek oda is egy finom csókot kissé megremegõ lélegzetvétellel – Rám figyelj, csakis rám! – parancsolok rá, kicsit akaratos hangnemem meggyõzi arról, hogy most az õ élvezetérõ nem mondhat le annak a kivénhedt démonnak a kedvéért. Azt akarom hogy teljes értékében az enyém legyen, csak engem csókoljon és kívánjon.

Az ajkaim lejjebb csúsznak a finom puha nyakáról a mellkasára, kényeztetni kezdem itt is majd lassan  apró csókokat lehellve haladok a megfeszülõ hasáig. Ismét felé emelkedem, és két ujjammal nekiállok elõkészíteni kicsi Rubiet a nagy eseményre, szuszogva, rekedten zihálva a fülébe cirógatva a nyelvemmel finom kis nyakát amihez már volt egyszer lehetõségem. Közben észre sem veszem, és ágyékomra simítja ismét egyik kis kezét és fordítunk a helyzeten. Õ ül az ölem elõtt, én pedig teljesen ellazulva alatta teljesen felizgulva. Lehajol kissé mellém, majd apró ajkait a bõrömre tapasztja megharapdálva, könnyen vért fakasztva belõle én pedig itt vesztem egy másodpercre el megint az emberi alakom felett az uralmat. Vörösen izzanak a szemeim, teljesen látva õt a félhomályban és még inkább buzog a vér az ereimben.

- Max, maradj, velem – halk, szuszogástól elnyomott szavainak  önkéntelenül is engedelmeskedem. Visszanyerve az eszemet, égetõ kínomnak igyekszek lassacskán megoldást találni. Finom csókot ad jutalmul, majd ameddig én kezeimet a csípõcsontjához csúsztatom, feljebb emelkedik, és magába csúsztat készségesen. Hangos nyögéssel borzongok meg, fut végig rajtam egy kis észrevehetetlen remegés, ami az elsõ alkalomhoz kötõdhet, és azonnal érzem mi lesz a teendõm.  Egyenlõre még túl nagynak bizonyulok Rubie számára, úgyhogy csípõjére szorítva húzom lassan lejjebb, mocorog rajtam egy kicsit, majd teljesen magába fogadva nyílnak el az ajkai, és a tüdejébe rekedt levegõ lassan kipréselõdik a tüdejébõl. A mellkasomra rogy, a homlokával megtámaszkodva, én pedig nem tudok ellenállni kecses nyaka láttán. Közelebb húzva marok bele különös gyengédséggel a nyakába, és most nem kies sikoly, hanem kéjes sikkantás hangzik torkából. lassan megszívom az ejtett sebet, és vére egy részét kortyolgatom. Nem volt szükségem a vérére, nem volt vérszomjam, a lelkiismeretem miatt aztán meg pláne a múltkori miatt. Érzem hogy csak rám koncentrál, minden érzéke kihegyezõdött rám, és apró rezdüléseimmel fogom majd az õrületbe kergetni.

Magamhoz ölelem a testét, a gerince mögött összefogva a kezeimet, és lassan átfordítom, úgy hogy ne csússzak ki belõle, és felette tornyosuljak továbbra is. Még inkább beletemetkezem a testébe, beljebb furakszom ahogy csak tõlem telik, végigívelek nyelvemmel a szemfogaim által ejtett seben így az halkan összeforrad és nyoma sem marad. Mozogni kezdek benne, mire teste élvezetesebbnél élvezetesebb reakciókkal válaszol, hol az elszaggatott lepedõbe mar, hol hunyorog, hol pedig szemöldökeit ráncolva nyitja résnyire ajkait szép hangokat produkálva. Vadul, még is figyelmesen bánok vele, számít az épsége de most éppen a kéjes sikolyai vonzzák a figyelmemet. Lassacskán rám szorít, mire összeszorított fogakkal gyorsítok a tempón, és mikor kifogytam kissé a szuflából lassítok, aztán iismét egy gyors menet következik, minek eredménye képpen teljesen magának követel, de még kicsit észnél vagyok, és amint elment kihúzódom belõle, összemaszatolva az alhasát. Lábamra ülve pihegtem mellette, még teljesen kitárulkozva elõttem fekszik lihegve, és lehunyt szemekkel piruló arccal.

- Fantasztikus vagy – böki ki a mondatot, sokat kellett rajta gondolkozni, elvették az eszét.. De ki? Ó hát én!

Akkurátusan letöröltem róla a nyomaimat egy zsebkendõvel, és lefekszem mellé teljesen elterülve, pihegünk egy tíz percet, és ismét elõre engedem a fürdõbe, majd megyek én is lefürdeni. Rendesen megizzadtam, bár ezért teljesen megérte. Amint megint egymás mellé kerülünk az ágyon, közelebb bújunk egymáshoz, és magunkra rántva a takarót, s leoltva minden lámpát pihengetünk. A mellkasomra hajtja a fejét, és apró köröket ír le a testemen mutatóujjával. Szinte tudom, hogy mosolyog . Lassan az arcára simítok, és magamhoz szorítom gyengéden, lejjebb hajolva a homlokára dobva egy csókot. Beszélgetni kezdünk errõl arról. Teljesen megnyílva egymás elõtt.

- Nem is hittem volna, hogy ez ilyen jó lesz. – motyogom kissé elmélyült hangon, majd cirógatni kezdem a hátát, a halk szuszogását hallgatva.

- Pedig… ilyen. – dörgöli a fejét a mellkasomhoz, és vesz nagy levegõket. ÖÖ… szagolgat? Valami fura érzés kerít hatalmába, ami betölti az eddig üresen tátongó mihaszna lelkemet. Megfordul a fejemben egy gondolat, de nem tudom merjek-e szólni róla.

- Rubie? – viszem fel kissé a hangsúlyt, és mosolyodom el, még az egyik szõke fürtömmel játszadozik, és az ujjai közé tekergeti.

- Hm? – motyogja az orra alatt „ teljesen elfoglalva „ . Olyan jó, hogy itt fekszik mellettem, törõdik velem, én pedig ugyan így érzek. Melengetõ érzés az amit érzek, mikor vele vagyok teljesen zavarba jövök, neki köszönhetem hogy vadásznak rám, és hogy most biztonságban vagyok, egyszóval…

- Szeretlek. – búgom elmélyült hangon, és húzódom le egészen hozzá, majd homlokomat az övének támasztom, és tenyereim gyengéden ölelik körbe az arcát.

- De Max… - akadékoskodna, de beléfagy a szó mikor szemeim ismét izzó vörössé válnak, és orrommal cirógatni kezdem az övét, különösen hízelegve és bújva hozzá. Kicsit elbágyadva húzza csíkra a szemeit, és mint aki profin csókolna, apróbb csókok után hívom hosszú csókcsatára.

- Nyugalom, nem bántalak, nézd csak… – eddig csukva tartottam a szemeimet, de most mikor felnyalnak a pilláim a vörös, ijesztõ szín helyett ragyogó zölden világítanak a gyenge fényekkel beszõtt hálóban. Mosolyogni támad kedvem, így kissé szeretetteljesen is hatnak a furcsa szemek.

- Mi ez Max?  - megint eszébe jut az a szituáció amiben vagyunk. Miatta vadásznak rám, nekem eszesebbnek kellett volna lennem, és nem kiállni a vadászok elé, hogy „Héé itt vagyok „ , hanem meghúzni magam. De akkor nem történt volna ez, nem találkoztam volna Rubieval, és nem lett volna ez sem, nem nyugtatta volna meg senki a lelkem, és nem nyugodtam volna meg. Mentem volna tovább, mint egy gépiesített robot, aki napi feladatait látja el, este pedig szánalomból kikapcsolják kicsit. – Nem is tudom, én.. – nem hagyom neki befejezni a hezitáló mondatot.

- Azért vagyok itt, hogy megvédjelek, érted? nem akarok kifogást hallani kisasszony. – markolok a fenekébe, és erre megszorongatja az arcomat. Kicsit ficergek az ágyban.

- Letéped az arcom?! – vinnyogom cinikusan csücsörítve, és közelítve az arca felé, amit hagy is a végén röhögve.

- Nah aludjunk most már Max.. lefárasztottál. – kuncog édesen, és karjaimban elfészkelõdve hajol a mellkasomra, és lassan a szívdobbanásaim elaltatják.

Másnap Rubie ébred elsõként. És ezt honnan tudom? Nagy fényesség van, pluszban még valaki le is húzza rólam a takarót szépen lassan, kimérten. Öcsém… ki ez a perverz?

- Azt a mindenit… - mire felocsúdom legszebb álmomból ott fekszem tök pucéran, és Rubie elképedt arccal, elvörösödve térdel az ágyon, szintén ilyen igényesen kiöltözve mint jómagam.

- Hé, Max azt hiszem, akad egy kis-.  – csuklik el a hangja, és mutat az ágyékomra. Felkönyökölök, és lenézek, még fel se fogom hogy mi van velem…

- Ne nézd a családi ékszereimet?! – vörösödöm el, és  a takaró után nyúlok, ami sikertelen vállalkozás. Pironkodva takargatnám magam egy kézzel, de hát.. kicsi Max nem épp a szokványos kicsi Max.

- Mi az hogy ne bámuljam? – rikkantja. – Este bezzeg nem ezt mondtad! – mire kiejti a szavait és felfogom még inkább zavarba jövök, és eszembe jut milyen jó is volt.

- Mert rettentõ zavarba hoztál egy férfit, azért. – pislogok magam elé, és takarom el magamat két kézzel immár, rá pislogva, mint egy rossz kisgyerek, akit csínyen kaptak. – és azzal sem segítesz, hogy a szép, kerek idomaiddal itt virítasz. – próbálnék oldalra bambulni, de odakúszik hozzám, és kezébe veszi a dolgokat.

- Awwgh.. hé, rossz kislány, mit mondtam? – lihegem még az egyik vállára rakom a kezem. 

Még álmomban is abban az öt percben élek tovább. Amég Rubie csillogó szemei tekintettek le rám, és hozzám simulva kapott el a kacér vámpír vérem, és hívta volna az õ benne lakozó szörnyeteget is táncra. Furcsa álom ez, bár igen kellemes. Csak az a baj, hogy loop-ként ismétlõdik. Nem tudom mit tehettem volna, hisz egy nõ sem engedett meg nekem semmit eddig, heh, ha lett volna egyáltalán nõm. Na de verjük ki a fejünkbõl ezt a gondolatot! Én Rubieval soha, nem lenne szívem bemocskolni, és amúgy is arra kárhoztattam, hogy egyedül éljem a kínjaimat minden nap, még ha kicsit szórakozottként is.

Halkan nyitogatom a szemeimet, és beleszagolok a levegõbe. Hm, az illata nincs már a közelemben, tudtam… És most jön az, hogy jön az a Penge szerû néger fickó, fekete bõrkabátban egy katanával, és egy kisebb szuronnyal, majd jól össze vissza döfköd és visz mindent.  A nagy elmélkedésem közepette fej rázva ébredek. magamban abszurdnak tartom ezt az egészet, s lám, megint kudarcot vallott csodás elmém.

A sötétben könnyedén látva mindent kókad le a szám sarka, hát elment innen. vagy legalább is itt hagyott egyedül, s lám mégsem! gyors mozdulattal ülök fela kanapén, és cammogok a cetlihez, amit nekem hagyott.

Azt írja, hogy az edzõteremben van, és hogy ott találhatom meg. na jó, de hol van az-az edzõterem? Elindulok a kijáratot kajtatva, egy szál mezit láb, majd mikor valami halkan kopogóba bele sikerül rúgnom egy kicsit, az mutatja a kijáratot. Egy cipõ, ami mellesleg az enyém, és most rohangálhatok utána, mert az a rúgástól a szoba sarkába mászott a cipõfûzõin támaszkodva. hagyjuk a komikát, inkább térjünk a tárgyra. Az ajtó nyitva állt, furcsálltam is, hiszen nagy birtokról van szó, bár igaz, ekkora kerítéssel, riasztórendszerrel- aminek a szeme mellesleg úgy pislákolt, mint valami démoné, aki éppen a párkányon bújik meg – és ilyen eldugott elhelyezkedéssel a kutya se keresné.

Az udvaron, a lerakott kövekbõl álló, barnás, bézses árnyalatú úton haladok a szépen rendezett kert bokrai, díszei között, majd körbenézek egy kicsit jobban. Felnézek az égre, nem is hittem volna, hogy ilyen hamar lesz reggel. Ránézek az órámra, hajnali öt. nekem még korán van, de ideje lesz az emberi énemnek dominálnia, vagy akaratomon kívül is meg fogok égni. És valljuk be nem akarok préselt gyémánt lenni Rubie valamelyik ujján. Végül egy jól õrzött helyet pillantok meg, teljesen átlagos falakkal, és könnyen nyíló szuper biztos kapuval. lassan benyitok és szerte nézek. És megtaláltam akit kerestem!

- Jó reggelt – figyel rám, majd egy pillanatra az arcán csurgó vért törli le gyorsan, mint ha rávetném magamat, és árthatnék neki. Összehúzott szemöldökkel, aggódó, kicsit borús tekintettel sietek közelebb, és fogom két tenyerem közé az arcát.

- Baj van? – kicsit egyhangúan szólal meg a hangom, kontrollálom magam, azért lehetséges, különben már itt fetrengenék sírva komolyan.. hogy félhet tõlem.

- Nem, csak gyakorolnom kell. – perdül meg pár fokkal el tõlem, és fordít hátat. Miért?

- Még is csak haragszol ugye? – bicsaklik meg a fejem elõre, immár visszafojtva a sírás jeleit, a vállaim rázkódását, és a könnyeket.

- Dehogyis. – jegyzi meg, majd sétál közelebb, én pedig már megörülve, hogy mint egy jó kutya a feladata teljesítése után a fejemre mért simogatást oszthatom be a következõ feladatig, várok. nem ér hozzám, taszító lennék? Tudtam…

- Akkor? Mi a baj? – faggatom tovább jámbor testtartással, és érinteném az egyik kezemet a vállához gyengésen. Elhúzódik, hisztisen ránt egyet a vállán, és elutasít.

- Kérlek… csak… ne érj hozzám… az érdekedben… - suttogja kicsit elhajtott fejjel, és keseredik el. nem értem miért húzódzkodik ettõl, hiszen valamilyen részben emberek vagyunk, vagy voltunk, és az érzések nem változtak. Mondjuk nekem sem kéne ráhajtanom, engem – én csak elragadtattam magam…

- Rubie… - szólok hozzá kedveskedõ hangon, legbelül pedig aggódni kezdek hogy elveszíthetem.

- Csak ne tedd jó? Nem akarlak olyanba belekényszeríteni amit nem akarsz. – vigyorodik egyenesen a képembe. Furcsállva pislogok csak rá, grimaszt vágva.

- Mi, mirõl beszélsz? – gondolkodok, a kerekek a fejemben hangosan csattognak mire rájövök. Mérhetetlen zavarban van a miatt amit tettünk tegnap este, illetve még ma. Hiszen õ róla azt hinni, hogy volt már férfivel. – Te kis buta. – vigyorodom el, úgy, hogy a szám széle lassan lecsiszolja a fülem tövét. Végignézek rajta jobban. Edzõs cucc, kicsit gyöngyözõ homlok hideg izzadtsággal. Kipirulva fordul a szimulációs tér felé és rákérdez.

- Nah akkor megyünk? Vagy még ki szeretnéd nézelõdni magad? – közelebb sétálok, micsoda karton, és pozdorja ellenfelek! Kacagok fel, és fogom a hasam.

- Egy szimulációt.. naaa.. szabaad? – nyújtom el hosszan nyekergõsre váltó hangom, és fordulok felé. Nagy vigyorral, és elszántsággal az arcán kezd el programozni, majd egyhelyben áll meg, miközben megváltozik a környezetem. Egy zárt zsákutcában találom magam ahol is az ellenség velem szemben álldogál.

- Kezdhetjük? – hallom a hangját, de magát nem hallom. Nem értek ennyire az ilyen szuper speciális kütyükhöz, de õ biztos lát engem.

- Persze. – ropogtatom meg az ujjaimat, és veszem fel a harci formámat. Minden vámpírnak más tulajdonsága van, és mivel én félig vagyok az, gyengébb, de hasznosabb jutott nekem osztályrészül a hatalmas fizikai erõn felül. A valósnak tûnõ bábú készenlétben áll, és a sínen közeleg felém. A testem fekete füstként engedi át magán mikor meglódul, és belém ütközik.

A testem kicsit rendezetlenül láthatatlanná válik egy nagy füstfelhõ formájában, majd megyek felderíteni. Kettõ jobbra az emeletes ház legfelsõ szélsõ ablakának rolója alatt, egy a fõtér melletti bár szerûségben nyilvánosan a kiszolgáló személyzetbe olvadva, három pedig épp pénzt vált egy nem is realitikus automatából.

- Hm… - szusszanom el magam, még keresgélem a leszállóhelyem. Az egyedül lévõt célzom meg elõször, majd mikor nem figyel, és a személyzeti mosdóba megy kitekerem a nyakát. Addig a három automatás szétoszlik, és több helyet keresnek. Átlátható vagy Rubie, az egyik kávéért jön, a másik a kocsiban marad, a harmadik pedig eltûnik. A kettõ, aki ott bujkál fenn még mindig nem változtatott pozíciót, úgyhogy meglesem õket. Gyors halált ígérek nekik, az egyik éppen rágyújtani készül, ami az én képlékeny alakomnak is árt, na meg nekik is. Három kipipálva, már csak a kis doppingszeres, és a bújócskázós van vissza. Egy kést felkapva a konyhából vágom bele az éppen hiányzó láncszembe, vagy is hát, az utóbbi említett személybe. Már csak a doppingos van. na de hol? Öltök emberi alakot, és ereszkedek le a létrán, ami az ablakoktól fut le egészen az utcákra. Fémszag, barna folt a kezemen, és vizesség.

Megakadok a szimulációban, ugyan is nem kerül elõ az a kávés pacák. Megint füstté válok, és körbenézek mikor az egyik háztetõn lep meg. Laggolt a szimuláció? Valószínû, mert amint felém szúr a késével elállok elõle könnyedén, kicsavarom nagy nehezen a kezébõl a fegyvert, és leszúrom.

Amikor kilépek a szimulációs térrõl, tátott szájjal pislog rám a házigazdám. Csak elvigyorodom, és az idegességtõl izzadttá vált homlokomon törlök egyet a pólóm aljával, mindek hatására hangosan ripacskodik, és távozunk, vissza a házba. Egy törölközõt magamhoz véve a cuccomból indulok el a fürdõ irányába, majd fürdök le, és mikor ki akarok tipegni, ágyékomat fedve egy törölközõvel, mint valami tavaszi tekercs állok ott az ajtóban.

- Ma-max? – dadog elõttem ez a kis vörös ciklon, majd fakadok ki.

- Ó Rubie, olyan vörös vagy, akár egy cékla, ez lett volna a gondod? A legegyszerûbb embernek is vannak ilyen vágyai, ahogy nekünk is, csak valaki kívánatosabb, és nem akarja beadni a derekát. – összeszûkült szemekkel figyelem kicsit sunyin, majd kikerekednek a szemeim egy atyai pofontól.

- Kuss legyen?! Egyébként is, miért nem öltözöl már fel?! Azt hiszed nem láttam még ilyet, meg hogy fordítva sem igaz?! – annyi reakciót képes kiváltani egyszerre belõlem, hihetetlen ez a nõ.

- Nos… - vakarom meg a fejem és vörösödöm el – Én még tapasztalatlan vagyok… - nyelek jó nagyot, és figyelem az arcát ahogy értetlenül böki ki a szót.

- Szûz vagy?! – hirtelen vörössé váló arcom nem csak a pofon nyomától forrósodik fel, hanem a hirtelen érõ érzésektõl is.

- Csendet?! És akkor mi van?! – fakadok ki, majd tuszkolom be az ajtón, és csapom rá. Õ meg engedelmesen teszi a dolgát még én felöltözve heverek el a kanapén, kicsit szundikálva.

Csak szégyenkezve figyelem az arcát ami elgondolkodó, még is aggodalom ittas. Nem értem miért ilyen felém, lehet, hogy többet jelentenék neki egy egyszerû szerencsétlen félvérnél? Milyen jó is lenne, legalább azt érezni. Óvatosan felnyalábol, majd félvállra véve cipel engem. Illetve nem is cipel ahhoz túl súlyos lennék, segít nekem eljutni egy szobáig ami ajtaján be is kopog. Egy teljesen orvosi felszereléssel berendezett szoba képe tárul elé, ami kicsit taszító annak a szemnek aki nem szokta, de én inkább érdekesnek találom. Ott maradok még ismét kopog valahol.

- Dr. Miles, szüksége lenne a segítségére, de ha lehet, minél elõbb. – lassan intenzívebb csoszogás hangot hallok. Az õsz öreg doktor – na jó tegyük hozzá, hogy csak õszülõ idõsebb férfi- megvizslat az ajtóban ácsorogva Rubie mellett. A vizsgálóasztalon üldögélve tartom kezeimet az ölemben, a finom puha anyagú pólón, ami nem mellesleg véres is maradt  a tegnap estét követõen. Restellem magam, fõleg most.

- Veled meg mi a jó ég történt fiam?? – döbben meg, érdekes hangnemet használva. Kicsit közeledni kezd amit most nyájas arccal és megbánó szuszogással kísérek.

- Megégett a keze. – fújja ki nyugodtan levegõjét Rubie, aki idáig elrángatott. Különben még mindig ott gubbasztanék a sarokban és önsajnálkozásomba temetkeznék. Valljuk be nem mindig hat ez a módszer, de emlékeztetõnek megfelel.

- Azt valahogy én is látom kedveském. Most mit kezdjek veled? – vakarózik erõsen és kérdez rám, mint valami szerencsétlen ott ülök és csak a szemeimet meregetem rá. Nem kell ide a doki, menni fog ez magától, csak most a vámpír felemet szorítottam vissza ami segíthetne.

- Semmit. – dörmögöm inkább a fehér falat koslatva. Hagyjon abban a szobában és meg fogok gyógyulni, csak egy kis idõ kell hozzá.

- Ne foglalkozzon vele, csak hozza rendbe a kezét. – adja ki a parancsot a dokinak, õ pedig mint valami engedelmes már veszi is elõ a nagy tubus krémeket az asztalra, meg a fáslit, meg  néhány csipeszt ilyesmit.

- Meglátom, mit tehetek… - maszkot húz a szája elé, csattan a gumikesztyû mint ha csak valami fertõzõ beteg lennék jó, hogy nem gumiszobát kapok teljes sterilitással.

- Végeztünk. – pihegi a doki. Egy csomó égett szövetett szedett le rólam, de óvatosan mert minden egyes nekem nem tetszõ, hozzám ragadó bõrdarabnál mély morgást kezdtem hallatni. A kezeimet az ujjperceimig kötés borítja, alá minden egyes helyre hûvös krémet kent és gézlapokkal terítette le az érintett részt. Nem volt kellemes, de legalább most már nyomorékká is tettem magam ha ez eddig nem lett volna elég a tegnap este után. Rubie mint valami gondoskodó anya sürög forog, recepteket villogtat, lebegtet a kezében elõttem, ebbõl ennyit, amabból meg napi kettõt. Anyám, nem holmi vénember vagyok, hogy ennyi gyógyszer kelljen egyszerre, a felét tuti be sem fogom venni. Még mit nem.

- Ezekbõl napi kettõ, amíg rendbe nem jön. Az egyik a fertõzés ellen van, a másik pedig a regenerációt gyorsítja fel. Innentõl rajta múlik. Lefertõtlenítettem, leszedtem az égett részeket és a hólyagokat. Nem kérdezem, hogy és milyen körülmények között történt a baleset, de vigyázzatok magatokra, meg egymásra is. – a doki pedig a mondata végig már legyürkõzte a kesztyût, utána meg azt az engem riasztó maszkot amivel olyan közelrõl szuszogott körbe.

- Rubie, te pedig tegnap estérõl tartozol egy magyarázattal a hirtelen megjelenésedre és, hogy õ mit keres itt veled. – gyanúsítgat a doktor bácsi. Kis idõ elteltével távozik köreinkbõl végre, nem mondom, hogy zavart volna de nekem nem tetszik, és még ha segít akkor sem fog tetszeni. Megbecsülöm és nem istenítem, nem kezelem majd úgy mint ha rangomon felüli lenne. A kisasszony bólint, majd közeledni kezd felém. Ha a doki nem fujtogatott meg, most biztos az következik. A belsõ aggódásom azonban nem hat ki a külsõmre, ugyan olyan punnyadtan ülök ott teljesen múmiává téve.

 - Ide figyelj! – fogja közre két puha tenyerével az arcom. - Ha még egyszer… - összeszorítom a szemeimet, és félõ grimasz kúszik az arcomra. - Ártasz magadnak, akkor én tekerem ki a nyakadat! Értve vagyok? – hirtelen kinyitom a szemeimet, nem hittem volna, hogy ez lesz a reakciója. Azt hittem valamiféle sanyargatást tervez õ is ellenem, erre… elmosolyodva rebegi nekem bájosan. - Szeretném ha nem emésztenéd magad, ez a faji léteddel jár. Nekem is megvannak a magam keresztjei, amiket ez a lét sózott a nyakamba, neked a vérivás. Örülök, hogy tõlem vetted el, s nem mástól. Erõs vagyok, túlélem, hamarabb helyrejövök, mint egy átlagos ember te is tudod, úgyhogy kérlek, ha bármikor kell… szólj nekem… én… szívesen adok neked, rendben? – hirtelen el is szégyellem magam.

- Hogy tudsz ennyire nyugodtan és könnyedén beszélni róla? Meg is ölhettelek volna, ha túl sokat iszom, én, majdnem végeztem veled. – nem merek így a szemébe nézni, így inkább lehajtom a fejem és mivel a kezeim tehetetlenek, és ha jobban mozgatom õket sajognak a saját hülyeségemtõl a levegõbe fojtom el azokat a könnycseppeket amik szüntelenül potyognak most is. Pityereg… egy felnõtt férfi a miatt, hogy kicsoda.

- Max, sok mindent láttam, sok mindenen keresztülmentem, mire ideáig eljutottam, történtek velem durvább dolgok is, hidd el közel se voltam ahhoz tegnap, hogy meghaljak. Hoztak már vissza a halálból, de tegnap este még csak a küszöbén se jártam. – nyugtatgat, és végigsimít az arcom élén, majd finom vérvörös ajkai a homlokomat cirógatják. - Tudod, sokban hasonlítasz egy régi barátomra. - lassan meglátom amint az õ szemei sem bírják, és sírdogálni kezd, biztos valami régi rossz emlék lehet. - Szeretném, ha te nem jutnál az õ sorsára, mert akkor nagyon szomorú lennék, ha tetszik, ha nem, már valamilyen szinten te is az életem része vagy, és a közé a négy ember közé tartozol, akiket meg akarok védeni. – szinte átzuhognak a fejemen a szavai, teljesen lehiggadok, mint ha egy jeges szobában üldögélnék és a kellemes hideg levegõ áramolna körülöttem.

- Na gyere. – emel meg, nemrég is elcsodálkozhattam, hogy egy ekkora nõbe hogyan szorulhatott ekkora erõ. Bevezet vissza abba a szobába ahol tegnap a fõbb események történtek, megcsap kicsit az alvadt vér, és az égett bõröm szaga, mihelyst leülök, már enyhít i rajta kitárva ajtót ablakot. Nem szólok semmit, nem is lenne olyan gondolatom amit most megoszthatnék, illetve nem akarok hozzá még most szót sem emelni. Inkább meghúzom magam, lábaimat a kanapéra emelve kezeimet az ölembe húzva. Leül mellém, én meg az illedelembõl adódóan lerakom a kis koszos mancsaimat a finom bútorról a szõnyegre és ülök egyhelyben mint valami rendes gyerek. A tájat figyelem az egyik ablakból, mikor is egy fejecske landol az ölemben, hohó! Ám most nem olyan szándékkal zuhan az ölembe, hanem éppenséggel durmolni vágyik. Biztos a sok helytállás és az aggodalom teszi fáradttá most. Bal kezemet a csípõje és  a dereka vonalára csúsztatom, és ott pihentetem lassan cirógatva a hüvelykujjammal az oldalát.

- Köszönök, mindent. – nyöszörgöm kicsit meggyötört hangomon, amég egy édes kis mosoly görbül az ajkaira. Lassan lehajolok- ezt még ugyan meg tudom tenni- és egy apró finom csókot adok a homlokára. Jobb kezemet is lassan a haja közé túrom, és ahogy tõlem telik kényeztetem.

 - Max. –kis idõ után kisvártatva megszólal halk hangon sóhajtva a nevemet maga elé.

- Mondd, csak –  krehákolok egy sort, mert olyan a hangom akár egy gumikacsáé, amibõl kisípoltatták még a lelket is.

- Szeretnélek megtanítani pár dologra, amikre lehet szükséged lesz, hogy megvédd az életed. én,, hogy meg tudjam védeni az életem? Megy az magamtól is, nem kell ide semmilyen technika, fõleg  most mikor ilyen állapotban vagyok.

- Rubie, azzal, hogy ezt a jelet rám raktad, az életem lettél, ugyanis ha te meghalsz, rövid távon velem is végeznének. – a szavaim hallatára kicsit megremeg, nekem pedig megáll a kezem a simogatásban. Feltápászkodik az ölembõl, majd megtámasztja magát két kezével és közelrõl szokatlan sárga szemeimbe pislog. Mit akar, mi ez az érzés?

- Ha rajtam múlik még jó sokáig boldogítani foglak – kacag fel önfeledten, majd hajol közelebb és közelebb, majd a szám sarkánál lévõ kis területre biggyeszti az ajkait. Beleremegek még ebbe is, olyan furcsa érzés kerít hatalmába, hogy az hihetetlen. Utoljára akkor volt ez érezhetõ nálam mikor… mikor azt a lányt szerettem, még nagyon régrõl, talán az általánosból, elfelejtettem a nevét…

- Na jó nem bánom, akkor boldogítsuk egymást még jó sokáig. – ásítom el magam, majd fekszem el lassan a kanapén helyet kérve és õt pedig magamra húzva. vagy is inkább kérem, hogy bújjon közelebb, mivel tehetetlen vagyok. Féloldalasan rajtam fekszik, a fejét a mellkasomra hajtja, majd szuszogni kezd, én pedig az érzésre megint megbizsergek és elvörösödöm. Lehunyom a szemeimet,, és figyelem a szívverésének ritmusát, azonban nemsokára pedig kicsit felkönyökölve végigsimít az arcomon ami már kellemesen meleggé vált.

- Milyen furcsa… - szuszogja álmatagon az arcomhoz közel. Olyan furcsa ez a helyzet, de tetszik, nagyon is. A derekába karolva fogom magamhoz jólesõen.

- Micsoda? – vigyorgok egy szépet az arcába. Olyan érdekes látni ahogy felfedez egy tõle más testet nem? Lassan a másik kezemmel az arcára simítok, majd tõle nem megszokott mozdulatot tesz, a tenyeremre hint egy csókot a kis kezeiben tartva a sajátom. Még inkább elkezd kalapálni a szívem.

- Ahogy ilyen gyorsan dobog a szíved, és tisztára elvörösödtél. - feljebb csúszik, immár teljesen rajtam elterülve. Nem mocorgok alatta, csupán egyik karommal húzom az ölemhez közel mire kicsit megint felsóhajt, én pedig csillogó szemekkel figyelem az arcát. Nyelek egyet, majd pironkodva arrébb hajtom a fejem, de nem tágít, a nyakamhoz hajol és körbeszagolgat, majd lassan elkezdi kiszívnia nyakam.

- Guhh… Rubie.. okosan… - nyöszörgöm még kicsit, majd határozottan a második legszebbik felére fogok és a fájdalommal nem törõdve helyezem az ölembe, és simítok végig az oldalán, de a derekánál megakad a kezem. Kicsit közelebb hajol amitõl olyan zavarban vagyok, hogy a nevemet is elfelejtettem, kicsit megrázom a fejemet félrehajolva. –  Rubi, most pedig te légy már eszednél… - rántom magamra és fogom oda a fejét a mellkasomhoz. Még mindig pirongva fészkelõdöm alatta, Rubie pedig elvigyorodik, szintén ilyen színezettel.

- Remélem tényleg jó helye lesz, itt. – csukja le a pilláit egy pillanatra, és nyitja ki õket szemtelen lassúsággal. Tudom, félti az öccsét de itt nem kell. Ha a farkasok egyszer befogadnak valakit akkor nem lesz gond, és mindig mellette lesz majd egy vele egykorú, de felelõsséget tudó vérfarkas csemete. Gyorsan sarkon pördül és az útja a hatalmas böszme matt fekete terepjáróhoz vezet majd bepattan meg sem várva. Kis idõ múlva utána sietek még egyszer megköszönve az értünk tetteket. Kuplung. Fék. Üresbõl egyesbe. Gyújtás. Kézifék fel. És indulhatunk is utunknak a búvóhely felé. Egy hosszabb vontatott csend után végre hangokat hallok a kisasszony felõl.

- Te teljesen hülyének nézel? – fonom össze a karjaimat a mellkasom elõtt mint valami hisztis kisgyermek, és az egérkijelzõt nézem mennyivel hasíthatunk, épp elég ahhoz hogy ne érjenek utol és kényelmes tempóban menjünk, a benzin is rendben. Mereven bámulom a mûszereket és úgy beszélek hozzá teljesen elbambulva. - Rád szabadítottam a munkatársaidat, mert nem tettem azt, amit mondtál, pedig azért mondtad, hogy ne keveredjünk nagyobb bajba, a legkevesebb, hogy egészen a végéig melletted maradok. – adok neki biztos támpontot, nem tudom tudja e hasznosítani, vagy ez is egy olyan cérna amit elhúztam az orra elõtt értelmetlenül. Nem akarom, hogy azt érezze senkihez nem tartozik. Ugyan olyan mint én, félig ember félig szörnyszülött. Nem akartuk még is ilyenek lettünk, és most menekülnünk kell egy buta ember döntése miatt. Rátérünk immár a fõútra, és jó sokat autózva hagy idõt nekem gondolkodni. Nem is tudom milyen fajba soroljam, talán démon lehet. a szarvai és a sistergõ energiája errõl árulkodik, de mint ha valami mágus is elbújt volna benne. Nem tudom, lassacskán megállunk így gyorsan használhatom a mellékhelységet. Mikor kinyitom az ajtót valami förtelmes bûz csap meg, mit is várhattunk egy út melletti toi-toi buditól könyörgöm. Így inkább az anyatermészet lágy ölére bízom magam. Visszaülve a kocsiba várom Rubie-t, aki éppen valamit ügyködik a kisboltban, üdítõk és szendvicsek. Ilyenkor értékelek egy nõt komolyan, kicsit furcsa ízû mindig az összes étel számomra, szeretem a pikáns ízeket és az édeset, pezsgõ alkoholosat, de  avér még jobban vonz. Nincs szívem megtámadni a megmentõmet mert már eddig is egy csomó dologgal lógok neki, és úgy is az után a fiú után a szomjam még nem jött elõ olyan nagy mértékben, hogy ilyenhez folyamodjak. Elnyammogom a finomságot, majd egy kis vizet is gurítok utána és beszállok. Rubie meg valamit görcsösen a kezében tartogat, a telefonja az. Csak remélni tudom, hogy volt annyi esze és nem hívott senkit.

- Na merre tovább?- kérdezem szusszanva, és megigazítva a felsõmet egy kissé magamon. Nem szeretem mutogatni a sebes mellkasom, sem a hasam, bár állítólag izmos vagy mi a csuda. Halványka vigyor csusszan az arcomra.

- Arra. – feleli tök komoly képet festve magára. Most nincs vicces kedvében, nem is tudom mikor jutott eszembe ekkora sületlenség. Még a végén megsínylem, így vagy úgy.

*~*~*~*~*

Olyan 2 óra utazgatás, kínos csend, majd kutatás a zenei csatornák között már eléggé taccsra vágott engem is ha mondhatjuk így. Még egy kis zötyögés, és  a szürkés árnyas telek már látszik is. Egy egérszürke kõfalú, csokoládébarna tetejû szinte már igazi régiségnek mondott épület néz velünk szembe.

- Nem leszünk egyedül a birtokon. – nézi továbbra is a sötétbõl elõbukkanó útszegélyeket, majd tartja a kormányt helyes állásba. - Jelenleg egy doktor él itt egy komornyikkal. A doktor lehet tud valamit a jel eltávolításáról. Elõre szólok, ne kérdezz semmit, ott él kész, nincsenek miértek, ez egy kész tény ennyi… - rendesen letorkolt az tény és való, de mire fel ez a sok magyarázat, és elõre dumálás. Talán, hogy ne lepõdjek meg? Ha ez egy doki, és olyan doki amirõl én azt hiszem , hogy olyan doki, akkor jól hiszem. Na ezt jól megaztmondtam’. Nálunk nem volt ilyen puccos élet, sem pénz, sõt inkább egy kis gyûlölet és magány tartott távol mindenkit tõlem. Most nagyon jól esik a közelsége, a rikácsolása, a zaj amit csap, és körbeleng mint valami ismeretlen finom illat.

Kis fékezéssel érkezünk meg a helyszínre, ahol is jöttünkre kapcsolódik a villany és nyílik az ajtó. Egy öreg, kissé már ráncos öreg lépked elõ megköszörülve torkát és szólva Rubiehoz.

  - Jó estét Rubie. – köszönti nagy mosollyal, valamint csillogó szemekkel. - Rég látogattál már meg. – kedveskedik, duruzsol szinte  a vörös hajú felé, aki még mindig kõbálvánnyá meredve néz az arcára amit az öreg fel is fog. - Mi történt? Bántottak?- szusszan, s megértõ arcot vág mint ha csak az apja lenne.

 - Egyenlõre még nem, jobban mondva, csak majdnem. Nem lehetne, hogy holnap beszéljük meg, nagyon fáradtak vagyunk, hosszú utunk volt. – pillant rá az autóra, majd az öregre és fáradt arccal taglalja a helyzetet. Vissza indul a jármûhöz a táskáiért, és én is kezelésbe veszek egyet, követem õt a díszes lakásba ahol is nem bírom megállni h ne reagáljak valamit.

- Gyere, reggel választhatsz szobát, egyelõre be kell érned, hogy osztozkodsz velem. – csak beleegyezõen pislantok egyet, majd a doktor úr drága is követni kezd minket, õ a sereghajtó, remélem nem bámulja a fenekem, és nem valami pedofil. Nem mint ha megijednék egy pálcikaembertõl , aki ráadásul olyan fehér mint a fal és karikás szemei az öregedésére vélnek következtetni. - Az én szobám mindig készen áll az érkezésemre, nem telefonálhatok ide, mert azzal leleplezném a házat, holnap rendbe rakatok neked egy vendégszobát- elmosolyodok a mondatán, lehet, hogy pont õ akar majd a szobájába, de ahogy megismertem nem hinném. Csak némán közelítünk az említett helyhez a házfalak csak úgy konganak a lépteinktõl, minden egyes huppogás nem hallatszik meg, de elég jól érzem magam már most.  Lassan benyit, a zárszerkezet könnyedén felsír a keze alatt, majd a villanykapcsolóra csap, és elém, elénk is tárul a látvány tiszta az egész, mint ha csak minden nap ki lenne takarítva, friss ágynemû húzva és vetve…

- Alszok a kanapén aludhatsz az ágyban. –lehajigálja a táskákat az út közepére, majd kutatva egy törölközõ után  elrohan lefürdeni. nem bírja a vért, én annál jobban, régen táplálkoztam valakibõl is, úgy hogy az emberi felemet hívom elõ és szenderedek mély álomba. Mi lesz ez után, nem tudom, jó sokáig nem tudok majd felkelni ha nem jutok finom nedûhöz. Undorodom magamtól még is néha muszáj valakit megcsapolnom valakit a felébredés reményében.  A kandalló elõtti szép széles kanapén nyúlok el féloldalasan , olyan jó meleg ez a fekete bõr, felhevítette ez a kandallóból áradó meleg… de jól esik. Édes álmomban elmerülve pihenek, van amikor  a vámpír felem nem hagyja aludni az emberit és az lemerül. Most váltogatva használtam így mind a kettõ kívánságainak eleget fogok tenni. Valami finoman a ruhámra csúszik, és megfogja a meleget az anyag és köztem ami már zavaróan meleg. Érzem a lüktetését.. ahogy csordogál a piros vére, végem. Nem tudok ellenállni neki, muszáj lesz innom belõle vagy elsorvadok. Elõször még csak gyengéden, apró nyomást mérve a csuklójára ragadom meg, és ahogy elhúzódik feszül kezem az övé köré.

 - Hahó, engedj el! – szisszeni felém fogai közül egyre ingerültebben fújva a levegõt ami megvadít. A pulzusa szaporább, az ütõere az ujjam alatt hevesebb ritmusra vált, izgul, fél, retteg, hogy mi lesz. Az emberi felem megint észhez térít, de koncentrálnom kell, hogy ne egyek belõle. Sikerül. Azt sem tudom megmondani mit tettem, de elengedtem magamtól. Elmerülök a sötétségben, kikapcsol minden, csak a saját tiszta hangomat hallom egy sötét helységben.

*~*~*~*~*

Nem tudom eldönteni, hogy még este van-e vagy nappal, hiszen nem nyitom fel a szemeimet, de madárcsivitelést hallok. Madár. Élõ. Meleg hús. És ami meleggé teszi, a vér. Erre a gondolatra kapom fel a fejemet, nyitom fel a szemeimet amik mint a vörös rubintok ragyognak, és az ösztönökkel irányítható felem megmutatkozik. Az ágyról néz velem szembe, szemei kikerekedve, sötét vöröses haja kicsit kócosan öleli körbe az arcát és az ágy tetején vár. Közelítek felé, hangosnak mondható dobbanásokkal.

- Max? – hallom a hangját de a testem nem ellenkezik. Az ágy melletti kis dió színû komód fiókjába nyúl  és elõhúz valami éles tárgyat amire a fény vészjóslóan esik rá. Egy tõr, éles, vért onthat, az enyémet. De muszáj lesz. Gyors mozdulatokkal termek felette, majd a szemeibe nézek, várok valamire, ami még nagyobb izgalommal töltheti el ezt a pillanatot, Meg is engedi nekem, átalakul, így villámok cikáznak a teste körül és a szemei is hasonló fényben úsznak az enyémhez hasonlóan. Próbál menekülni elõlem, de egy jó pár cikázó lépés után ismét az ágyra vetem a testét és lefogom a csípõjére nehezedve, a csuklóját fogva. A fegyver eltûnik, lehet, hogy elsodortuk a kergetõzés közben de most egyáltalán nem ez zavar.

- Max! Tudom, hogy ott vagy! – még inkább belepréselem az alattunk simuló puha matracba. A bizsergés átfut a testemen, itt a lehetõség, szükségem van rá. Közelebb hajolok a finom kis nyakacskájához és végigível nyelvem a hamvas bõrön. - Max!! – ordít rám erélyesebben, még az erõi csapongnak körülöttünk a kék energiagócok. Nem tudok tovább várni, a torkomban fojtó szomjúság arra késztet, hogy harapjam nyakon. Meg is teszem, a finom gyenge húsába temetkezem amibõl csak úgy habzik a vére. Amint lakmározni kezdek belõle, csak arra tudok koncentrálni, és lazítok a szorításomon, minek hála a kezei kicsit kiszabadulnak, az egyiket visszafeszítem. A másik a bordakosaramnak feszül, és ahogy egyre inkább erõtlenül csúszik le átszeli a húsomat. Nem árthat nekem így, fõleg, hogy belõle táplálkozom. Egy óvatlan pillanatban újból a mellkasomnak feszíti a kezét és egy laza mozdulattal söpör le magáról, és kerülök az ágy egyik szélére, õ pedig a végébe kúszik. Lassan kitisztul a fejem, és észreveszem azt a sok meleg vért amiben tocsogtunk egész idáig. A kezemet piszkítja, az ágyat színesi, és Rubiet fájdítja. Kicsit ingatagon nyomja le kezével a cseppnyi sebet, amelybõl meg annyi vérét adta nekem. adta? Követeltem, elvettem.

- Max?! – szól felém nyájasan egy mosollyal az arcán egyre inkább elfehéredve. Mi lesz ebbõl, túl sokat szívtam volna le? nem néztem, a hangja egyre inkább füstösebb és rekedtesebb, de még kinyögi amit akar. Én pedig égõ pofával ott feszítek elõtte merõ véresen. - Ne…Nem tehetsz róla, hallod? Nem a…nem a te hibád. - gyõzköd, de észlelem, hogy szemei fennakadnak arca egy érdekes grimaszba torzul, majd mielõtt odaérhetnék és felébredhetnék az éber sokkból összecsúszik. Nagyot huppan a padlón, amitõl kicsit megijedek, mert akár nagyobb baja is lehet ezen kívül. Fogom gyorsan és felkapom a karjaimba, az ágy azon részére helyezem ahol még nem véreztünk össze semmit, majd elszaladok az elsõ elsõsegélydobozért amit találok. A doki mélyen horkol, nem ébreszti semmi zaj így könnyû a dolgom, mondhatni. A feje jobbra bicsaklik, még mindig vérezve egy kissé.

Magamban szitkozódom, bár megszokhattam volna már, hogy a vámpír felem így viselkedik de mégsem. Egész életemben nem tudtam hozzászokni, ezért sem volt egy barátom sem az a emberek közül. Amint egy laza kötéssel elállítottam a vérzést elcipelem kézben a kanapéig, és ott takargatom be, jó alaposan, és kényelmes helyet biztosítva neki. Hogy amikor felébred ne  a véres lepedõk között kelljen magára ismernie, hanem tisztaság fogadja, akár a vére. Kristálytiszta.

Amit ezeket elrendeztem, keresek magamnak egy fürdõszobát, levetem a pólóm, és lefürdök. Egy szürke kis szoba nyitott ajtójára leszek figyelmes, ahová még a hold se süt be. Pont tökéletes lesz arra, hogy itt nyugodjak le ha esetleg megint ez történne. Visszatérek a szobába, megrakom a kandallóban pattogó tüzet , hogy narancssárga lángjai élvetegen táncoljanak elõttem, a vámpír felemet kell büntetnem. Így jobb kezemet belenyújtom a forró lángok közé, sziszegek, ellenkezik a másik fél bennem, nem hagyja, hogy sokáig ott tartsam így égett bõrszaggal húzom ki a melegrõl. Még egyszer megismétlem, e közben egy igét rebegek, szitkozódom, sõt, még el is sírom magam. hajthatatlanul ismétlen ezt a másik kezemmel is, hogy legközelebb ne érintsem, ne tudjam lefogni.

Most már zavaróan odakozmált szag van, a vérem megalvadva csüng a kezeimen néhol nagy foltban, pólómat magam alá terítve fogtam fel azt ami leolvadt a kezeimrõl. Visszavonulok abba a csendes szobába amit kinéztem magamnak. Egy szál gatyában és zokkniban kuporodom az egyik sarokba, és támasztom a fejem a falnak. nem érdemlem meg ezt, legközelebb nem lesz ilyen, inkább éhen pusztulok!

*~*~*~*

Késõbb arra ébredek, hogy valaki felhúz egy redõnyt irdatlan robajjal, én pedig összekuporodom még jobban és veszek észre egy tényt. Kisírtam a szemeimet az éjszaka folyamán, könyék fölé érõ fájó sebeimet pedig igyekszem takargatni a személy elõl. Finoman megérinti a vállamat, puha kezei és lágy hangja arra késztet, hogy felé pillantsak. Rubie az, a kötése átcserélve és hálóingjében lejt ott elõttem. Érdektelen tekintettel és szomorú tekintettel le pillantva fordulok vissza még kérlelni nem kezd.

- Max, én nem utállak e miatt, szükséged volt rá hát elvetted. – motyogja , majd elképedve próbálja feszegetni a magam alá gyûrt karjaimat. – Jézusom, mi történt? Én voltam? Megsebeztelek? – megingatom a fejem jobbra balra, és megremegnek a vállaim, no meg elcsempül a szám. Sírásba kezdek amit elképedten figyel.

- Hagyj, nem akarod látni, muszáj volt visszafogni valahogy.. – bõgöm mint egy óvodás, most jött elõ a reálisabb emberi énem. Megbüntettem magam ezért az incidensért.