|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nauki | 2013. 07. 31. 21:06:55 | #26631 |
 Karakter: RinRyo Setsuko /Kasumi/
Megjegyzés: Erdei tuskómnak/Renesmee/
Hogy a fene egye meg… A gyűrűm, nála volt! Végig nála volt! Ő pedig jót szórakozott, azon, ahogy szenvedek. Ezek után még megfenyeget!? Nem hat rajtam az ereje, mit tud így nekem ártani?
,,Elég sokat Setsuko… Elég sokat!,,
Szólalt meg a vészjelző hang a fejemben. Komoly szemekkel tekintettem rá, arcvonásaimat direkt úgy rendeztem, hogy még véletlenül se lehessen leolvasni róla akár a legkisebb érzelmet is. Elmélyülten nézem, ahogy a kezében pörgeti a gyilkolásra szólított eszközt. Vajon ha nem beszélek, megöl? Mit is beszélek, ő a halál, ha nem az van, amit ő akar, megöl! Ez teljesen nyilvánvaló. De nekem élnem kell! Nem halhatok meg! Végbe kell vinnem a tervemet. Gyerünk, vörös gondolkozz! Óráknak tűnő percek múlnak el, mire szólásra nyitom ajkaimat. Kész a tervem.
- Azt, hogy ki vagyok nem szándékozom elmondani –meredtem rá komoly tekintettel- De azt, hogy még azon a nőn kívül ki előtted ül, ki is vagyok azt eltudom mondani, jobban mondva csak megmutatni –azzal nem törődve azzal, hogy mit fog velem tenni, hogy nem tetszik neki mit is teszek, felállok és az ágy melletti táskámhoz sétálok. Kikapkodom benne Kasumi felszerelését és a fürdőbe sétálok, majd magamra zárom az ajtót. Amint belépek, az ajtót kegyetlenül ütni kezdi James.
- Azonnal gyere ki! Hallod?! –üvöltötte.
- Vársz! –szólítottam fel, ami még jobban felhúzta.
- Nekem csak ne mondd meg, mit tegyek –a következő pillanatban a dörömbölés megszűnt. James teljes valójában előttem állt. Amikor meglátott meglepődött, mivel már sikeresen felöltöztem. A maszkot viszont még helyeztem fel a helyére. Fekete csizmám felhúztam még a lábamra, jobban mondva a testhez simuló bőr hosszúnadrág fölé. Az oldalt csipkés, hátul fűzős fekete felsőre pedig, felkaptam a feketeföldig érő kabátot. A hajam már össze volt kötve, csak a csukja alá kellett rejtenem. A fekete kendő pedig már a szám elé volt húzva. James kíváncsian méregetett.
- Mi ez a hacuka? –kérdezte kimérten, nagyot nyelve. Elégedetten elmosolyodtam és direkt előtte dőltem be felhúzni a csizmát, majd lassan hajoltam fel. éreztem, ahogy tekintetével végigköveti a mozdulataimat.
- Hallottál már a hírhedt Kasumiról? A nép hőséről? A király ellenségéről? –kérdeztem tőle.
- Csak foszlányokat, részleteket nem ismerek, azt tudom, hogy még az is titok férfi-e vagy nő –mondta immár normál hangján.
- Kasumi nő, és mindenre elszánt –kezdtem- Jelenleg egy idegesítő férfi faggatja, pedig ő nem fog neki semmit se mondani magáról.
- Te vagy Kasumi? –kérdezte döbbenten. Mire halványan bólintottam és a maszkot szemeim elé emeltem.
- Megmutatom neked ma este az árnyoldalamat. Pár pillanat múlva egy adószedő fogat fog a városba érkezni. Mielőtt betehetné a lábát, megakadályozzuk és ellopjuk a nála lévő pénzt. Majd tovább haladva, kiosztjuk azoknak, akiktől elvette –vázoltam a tervemet.
- Mindig ezt teszed? Miért nem tartod meg? –kérdezte.
- A mostani királlyal ellentétben apám nem volt kapzsi ember, ő a nép szeretetére tanított –sóhajtottam és kiviharoztam a fürdőből. Az ablak felé vettem az irányt, körültekintettem, kimásztam a párkányra és onnan fel a tetőre. Vártam egy kicsit, hátha James követ, de meglepő módon, szárnyakkal a hátán szállt fel a tetőre.
- Mehetünk? –kérdeztem kíváncsian. Csak szem forgatva bólintott. Elindultam háztetőről, háztetőre ugrálva. de egyszer csak két kart éreztem meg, egyeiket a hátamon másikat a lábhajlatomban. A hirtelen meglepődöttségem hamar tovaszállt és idegesen ütni kezdtem a vállát.
- Tegyél le! –kiabáltam rá, mire komolyan rám meredt, vállat vont majd eltűntek alólam a biztonságot nyújtó karok. Megéreztem, ahogy zuhanok lefelé. Nem kiabáltam, nem kapálóztam, nem üvöltöttem. Csöndben vártam, párszor bukfenceztem a levegőben, ezzel is lassítva a zuhanásomat. De mikor James látta, hogy nem rettegek a zuhanástól, cuppogott egyet, a következő pillanatban a karjaiban voltam.
- Sejtettem, hogy elkapsz –mosolyogtam rá ördögien, mire csak unottan sóhajtott. Észbe kaptam és a derekam köré kötött kötényt, lekötöttem és felnyújtottam, belekapott a szél és lobogni kezdett.
- Vedd fel, ha megjegyzik az arcot, többé nem utazhatsz nyugodtan- csak leintett, mire vállat vontam és ölembe ejtettem a kezeimet. Az erdő felett repültünk, megláttam az utat és az azon közeledő kocsit. Ránéztem mire vette a lapot és ereszkedni kezdtünk. Egy nagy fa dús lombjában szálltunk le. Ezek után nem szóltam hozzá, figyelmen kívül hagytam. A köpenyt a fejére dobtam és már ugrottam is le az alattunk elhaladó kocsi tetejére. A lovak hangos nyerítésbe kezdtek, leugrottam a vezető székére és egy jól irányzott ütéssel halántékon könyököltem, mire fennakadtam a szemei és leesett a fogatról. A fém kapcsot, ami a lovakat a kocsihoz rögzítette, még azelőtt törtem el éppen, mielőtt a katonák utolérték a tajtékzó lovakat. A lovak kiszabadulva nyargaltak el arra amerre jónak látták. Négy jól megtermett testőr állt előttem teljes páncélban.
- Ő az főnök! –kiáltotta az egyik. A fogatból nem az adóbehajtó, hanem a király jobb keze Véreskezű Zamar szállt ki és egyből kardot rántott. Kajánul elmosolyodott.
- ő lenne a híres Nép hőse? Ő csak egy satnya gyerek! –kacagott mély öblös hangján.
- Ne becsülj alá öreg! –kiabáltam és egyenesen elé ugrottam. Előrántottam a katanáimat, és ahogy az acél találkozott hangos csattanást lehetett hallani. Heves küzdelem vette kezdetét. Jól sejtettem James nem fog segíteni, sőt láttam felszállni és elmenni, egyedül maradtam, mint mindig. A harc közben a négy melák körénk állt felém tartott fegyverekkel. Egy óvatlan pillanatban mikor a férfi nem figyelt az oldalába a húsáig belemart a kardom. hangos hörgést hallatott és oldalához kapott. A kardjára támaszkodott, még mielőtt a többi katona léphetett volna, megemeltem a katanám és feje mellett meglendítettem. Zamar bal fülének teteje különválva a testtől lezúgott a porba.
- Arcátlan féreg ezért meglakolsz! –azzal felpattant. Nem figyeltem, túl közel jöttem hozzá. A harc közben sikerült a négy katona közül egyet szíven és egy másikat tarkón szúrnom, valamint az egyiknek sikerült levágom a csuklóját. Kettő egy ellen. az utolsó katona sunyi mosollyal az arcán mellém ugrott, de én elugrottam mellőle, de ahogy ugrottam, súlyozott kötelek csavarodtak a bokám köré. Zamar gúnyos mosollyal az arcán lépkedett oda hozzám. Kardját a mellkasomnál tartotta.
- Haladjunk, sorban én azt mondom fiam –mosolygott rám- Először nézzük meg nő-e, avagy férfi- azzal a lendülettel felvágta a mellemnél a ruhát, ami készségesen szétnyílt. a kezeimet éppen időben kaptam a mellkasom elé, így nem pillanthatták meg idomaimat.
- Oh, a híres Kasumi egy gyenge nő, akinek ráadásul még a szája is feleslegesen jár! –kacagott kínzóm. A fekete hajú zord tekintetű férfi mellett álló, talán velem egykorú férfi vágytól elködösült szemekkel nézett.
- Istenem, Michael. Legyen, játssz el vele, de ne kínozd meg nagyon. Élve kell! –nevetett fel, majd lóra szállt és eltűnt. Ha nem tudom kioldani a lábam, akkor végem. Gyerünk Setsuko! Mikor nem figyelt felhúztam a térdeim ráhajtottam a mellkasom és a kötéllel kezdtem bajlódni. A katanáimig nem tudok így eljutni, kevés az időm. Mielőtt sikeresen kibonthattam volna, a Michaelnek nevezett katona visszafordult, lebuktam. Hátrafele kezdtem el araszolni, kezeimet a mellkasom elé kapva. de a hátam hirtelen nagyot koppant. Nekiütközött a hátam egy mohás és párától nedves fatörzsnek. Zsákutca. Setsuko, nem ismeri, azt, hogy feladni! Visszhangzott a fejemben. A férfi egyenesen elém lépett és csuklóimat erőteljesen szorítva lekapta a melleimről. szeme elé tárultak a kebleim. Fejét hirtelen előredöntötte, minek következtében melleim közt találta magát. az övéről leoldott még egy kötelet és kezeimet a fatörzs mellé kötözte. Nem tudok mozogni. A maszkomat az arcomon hagyta, azt nem bántotta. Látszólag nem érdekli, ki vagyok, mivel a csuklyám is a fejemen van. Miután kikötözött leszedte alsó páncélzatát. Alul anyaszült meztelenül állt előttem, kaján vigyorral. Leguggolt elém és combjaimhoz kapott, majd szétfeszítette a lábaimat, egy tőrrel pedig felhasította az anyagot. Már cafatokban lóg rajtam a ruha. Nincs tovább.
,, Kérlek James! Kérlek! Csak még egyszer segíts nekem!” Könnyek csordultak ki az arcomon. Nem így akartam az elsőt, nem így kellene történnie. Miért nem kértem meg, hogy segítsen? Miért sétáltam bele a csapdába? Miért nem vagyok erősebb?
-JAMES!- kiáltottam. A férfi ágyékával az enyémnek feszült, majdnem belém hatolt, mikor lefagyott előttem. hirtelen nekem esett. Minek következtében a fején lévő sisak a fejemnek koppant. Hangosan felnyögtem a fájdalomtól és az örömtől, hogy valaki megmentett. A nekem dőlt holt katona hátából csak úgy ömlött a vér. Mögötte pedig nem más állt, mint egy pokolian dühös James. Körülötte fekete tűz örvénylett.
- James –suttogtam. Arcomról patakokban folytak az öröm könnyei. Ennyire gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak még nem éreztem magam, mint az elmúlt percekben. Rám emelte teljesen elfeketedett szemeit, majd hirtelen megint normális valójában állt előttem. Gyors léptekkel elém sietett és letaszította rólam az alakot. Ezzel egy időben szorosan összepréseltem a szemeimet, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem. Nagyon sóhajtott, majd nyelt egy annál is nagyobbat és kioldozta először a lábaimat, majd a kezeimet is. Mikor ez megtörtént én összekuporodtam, hogy többet ne lásson belőlem. Így ültem pár másodpercig, mikor meleg, puha anyag simogatta meg a csupasszá vált vállaimat. A köpeny volt, amit neki adtam. Szorosra húztam magamon és szemeimet kezdtem el törölgetni. Mellém telepedett és jobbjával átkarolta a vállamat és mellkasára húzott.
- Nagyon megijedtem –suttogtam könnyes szemekkel és ingét kezdtem el markolászni-, Hogy- hogy visszajöttél? –kérdeztem.
- Hallottam a hívásodat. A megtermett szőrgolyóval üldögéltem a szobában, mikor a fejem hasogatni kezdett, majd utána egy erős, ijedt és ismerős hangot hallottam, ahogy a nevemet üvölti, majd képek kezdtek villogni. Ahogy téged bánt az a mocsok. Ide teleportáltam, de amint látom elkéstem. Sajnálom! –mondta ki őszintén.
- Nem késtél el –ingattam a fejemet. Hallottam a szívverését, ahogy gyorsul- épp időben érkeztél, megmentettél. Ne sajnálj semmit. Köszönöm én kérek elnézést –mondtam ki őszintén és hozzá bújtam. Nagyot sóhajtott és láthatóan teljesen lenyugodott.
- De ebből ne csináljunk rendszert kislány! –kuncogott.
- Miből Mr. erdei tuskó? – halványan felmosolyogtam rá könnyeimen keresztül.
- Abból, hogy kihúzom a segged a szarból! Megtanítalak tökéletesen harcolni! –jelentette ki. Mire nagyot sóhajtva, de bólintottam.
- Nem szokásom segítséget elfogadni, de az elmúlt napokat eltekintve szükségem van egy társra. Szóval legyen –adtam be a derekam- De ne hidd, hogy ilyen egyszerűen megkapsz mindent! –szóltam rá élesen, majd visszabújtam mellkasához. Lábai között ültem és hallgattam egyenletes szívverését. Nem tudom meddig ültünk így, de mikor az éjszaka folyamán legközelebb kinyitottam a szememet, James ölében feküdtem a szobában, amit kivettem. Nagyon nem zavart a helyzet így a fáradságot engedve útjára elkapott az álom.
|
| Renesmee | 2013. 07. 24. 14:59:39 | #26558 |
 Karakter: James Obscur Sang
Megjegyzés: Makrancos vöröskének /Naukinak/
Hátratámaszkodom a kezeimre és csak nézem a lányt. A feje az ölemben nyugszik és alszik. Halkan szuszog. Gondolataim ezerrel pörögnek. Amióta megláttam a bozótosból a lányt, azóta valami nem stimmel velem. Nem hat rá semmilyen képességem. Valami van benne… Csak azt nem tudom, hogy mi. Ki kell derítenem. Most, hogy említette nemrég, hogy ő az előző király szökött örököse… kezd összeállni előttem a kép. RinRyo Setsuko… Csak figyelem amint alszik, ahogy a mellkasa lassan emelkedik fel és süllyed le. Akármennyire próbálom, nem használ. Nem tudok benne olvasni…
Órákig üldögéltem ott a lányt nézve, és hallgatva a tigrise olykori halk morgását. Már ismét pirkadt. Az eget kémlelem, és a hátamon fekszek. Az ágyékomhoz elég közeli helyen, a combon nyugszik a lány feje. Karjaim a fejem alatt. Az egyre világosodó, kékes, narancssárgás égboltot nézem, amibe még elég sűrűn fekete vegyül. Halk nyöszörgés üti meg a fülem, de nem moccanok. Még mindig a lányon gondolkodom… a tigris felmorran és a tőlem egy távolabbi fa alól –ahol eddig feküdt- felkel. Érzem, ahogyan a lány feje felemelkedik a combomról. Továbbra is az eget kémlelem.
-Jesszusom, meddig aludtam??- a hangja kissé meglepett volt, ahogyan megszólalt.
Lenézek rá nyugodtan. A fejét fogja jobb kezével és megkísérel felkelni. Felülök és megtámasztom bal tenyeremmel a hátát. –Nyugi van. Csak pirkad. Van időnk.
-Nem!
-Merthogy? Rohan valahova a kishölgy? Tán bálba siet?- hangomba erős gúny vegyül, amint elengedem egy mozdulattal és felkelek.
-Nagyon humoros vagy…- megforgatja a szemét és felegyenesedik.
-Tudom. Haláli a humorom.- jegyzem meg öntelthangnemben egy vigyor kíséretében.
Zsebre vágom a kezeim és ránézek. A tigris, Toguro mellette áll. Az állat vállaira támaszkodik.
-Ha tudnám használni rajtad a képességeim, meggyógyítanának. Persze csak akkor, ha öntelt kisasszonyság engedélyezi…- maró gúny keveredik ismét a hangomba.
-Be tudnád végre fejezni, James?- az arckifejezéséről lerí, hogy kezdek az agyára menni.
Megingatom fejem és elégedetten elvigyorodok. Szőke tincseim a szemembe hullnak, amikor felemelem a fejem. A kereszt alakú, ezüst és fehérarany ötvözetű fülbevalóm jobb fülemben némán fityeg még egy ideig.
-Nah, menjünk, vagy itt öregszünk meg. Legalábbis te, mert én egy perccel se nézek ki 24nél évmilliók óta.- nevettem.
-Hány éves is vagy te?- kérdezi apró kíváncsisággal.
-9.462.341.753.829.169.674.273.810.521.396.718.149.255.941.648.213.795.883.512. 762.364.791.186.482.961.497.- a hangom könnyedén lejt.
Egy halvány elképedés fut végig az arcán, majd szinte sietve elindul Toguro támogatásával. Látom, hogy fáj neki, de csak nyugodtan utánuk indulok.
-Öreg vagy.- jelenti ki könnyedén kis idő múltán.
-Hogy mit mondtál!?- csattanok fel.
-Nem hallottad? Tán a hallásod sem az igazi… Igen, hisz vén vagy…- nyugodt, és gúnyosan mosolyog a fájdalom mellett.
Jobb kezem ökölbe szorul és megjelenek előtte. –Mondd a képembe és esküszöm, hogy nem kell aggódnod többé amiatt, hogy nem mosol fogat…- hangom elkomorul és szemem teljes feketeségbe borul az arany barnából.
-Ö-REG-VAGY.- ismétli el megrebbenés nélkül.
Azzal a mozdulattal elkapom a bal vállát és magamhoz rántom.
Ez a lány egy nagypofájú, gyenge ribanc… Nem érdemli meg a származását. De miért nem hat rajta az erőm!? Ez idegesít. Komolyan mondom, ha most megölöm, nem lesz, rá több gondom miről jártatja a száját. Túl feltűnő nekem, hogy egy tigrissel, egyedül járkál itt az erdőben és az ex király elszökött trónörököse. Nem fekszik ez sehogy se. A városokban azt pletykálták, hogy meghalt. Hát hazugság… Azok a katonák valami előléptetésről meg jutalomról beszéltek, mielőtt megöltem őket. Lehet, hogy egyszerűbb lenne jó pofiznom, adnom a szokásos „szívtipró” formám és kísérgetnem őt, megvédenem, majd amint a királyi várhoz sikerül terelgetnem, egyszerűen leadni? Persze. Én leszek megint a „jó kisfiú” aki elhappolja a jutalmat. Ez tetszetős. Bár nehéz lesz ezzel a lánnyal, az hót fix…
A gondolataim a másodperc tört része alatt futottak át rajtam miközben vasmarokkal tartom a lányt. Szénfekete szemeimmel az övébe nézek mélyen. Próbálom leolvasni az arckifejezését. Félelem? Düh? Nem… Akkor mi?? Majd elválik…
-Eressz már el!- megremeg és vergődik a szorításom közt.
Elengedem és mormogok valamit az orrom alatt. Látom rajta, hogy kissé megijedt.
-Idegesítő vagy.- jelentem ki morogva.
-Mi az, hogy én idegesítő vagyok?- fortyan fel.
Vállat vonok hetykén és ellazítva a kezem a zsebembe dugom. -Az vagy.
-Közlöm veled James, hogy egy tuskó vagy.
-Khm...- megköszörülöm a torkom-Leszarom...Világos voltam?
Három óra telt el azóta, hogy a kis faluba értünk. Egész úton idefele egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egy kis motelben vett ki szobát a lány, én pedig ilyennel nem is foglalkoztam, hisz úgy se alszom egy percet se. A falu főterén ücsörgög a szökőkút szélén, és nézem a tőlem egy köpésnyire fekvő tigrist. A lányt figyelem szemem sarkából aki épp a táskáját pakolja egy paddal odébb. Feszülten kutat valami után egy ideje.
-Mi a frászt keresel már ennyi ideje?- kérdezem unottan és felé fordítom a fejem.
-Amióta a faluba értünk nem találom a gyűrűmet. Esküszöm az ujjamon volt! Nem veszhetett el...- teljesen ki volt akadva.
Ásítok és hátradőlve karjaim a háttámlára csúsztatom. -Na ééés?
-Az a gyűrű jelent nekem mindent! Nem érted, komolyan? Az emlékeztet engem mindenre...mindenre...-a hangja a végére elcsendesül.
Unottan nézem az arcát, majd csak egy mosolyra húzom a szám. Tudtam, hogy ki fog akadni, hogy fontos neki a gyűrű. De ki akartam deríteni, hogy miért nem hat rajta semmi képességem. Ezért vettem el a gyűrűjét. A zsebemben lapul, de én ennek jelét sem mutatom. Higgadtan várom, hogy ismét megszólaljon.
-Nem fogsz többé ilyet hallani tőlem...de kéne a segítséged. Az a gyűrű nekem...nagyon fontos...- rámnéz.
A pillantása szenvedő. Én mosolygok. Felettébb élvezem a helyzetet...
Már jócskán lemenőben volt a nap amikor visszaértünk Setsuko szállására. Egy jó sor veszekedésen és egy jó kis sétán voltunk túl. Mindenhol kereste ez a lány azt a vacak ékszerét, miközben végig nálam volt. Persze ő ezt nem tudhatta, de akkor is. Remek érzéssel töltött el a szenvedése. Nem tudtam ki ő, nem ismertem, de meg akartam tudni miért nem hat rajta az erőm. Zavart. Hiszen az én képességeim mindenkin hatnak. Hisz én vagyok a Halál, könyörgöm. Nyugodtan, elmerülve gondolataimban ledobom magam a kis motelszoba kanapéjára. Körbenézek miközben a lány elfeküdt az ágyon a tigrissel együtt. A szoba eléggé kicsi volt. Egyszerű, szürkés jellegű kék falai voltak. Egy rozzant franciaágy doglalt helyet az egyik oldalfalnál. Vele szemben egy kis komód és egy régi tévé. Az ágy két oldalán -hasonló fából, mint a komód- éjjeliszekrények voltak. Az ajtó ēs az ablak közvetlenül szembe voltak egymással. Az ajtó mellett foglalt helyet az a rongyos kanapé amin ültem. A garnitúra másik felén egy újabb ajtó volt. Ott lehetett a fürdőszoba. Nem tudom, mert csukva volt. Az ablak felé nézek. Nem túl mértetes. Könnyed, poros sötétítőfüggönyök voltak elhúzva előtte. A szobában erős por és izzadság szaga terjengett. Kezdtem azt hinni, hogy felfordul a gyomrom. Elnyúlok a kanapén és a valamikor fehér, mostmár hamuszürke plafonra nézek. Cigifüst szagot érzek. Elterelem a figyelmem, és inkább a lányra nézek.
-Kinyúvadtál kislány?
-Most komolyan- szólal meg sóhajtva- miért hív engem mindenki kislánynaK!?!?- hangja ingerült.
-Nyugi van szivi! Ne morogj. Nem vagy bolhás kutya. Vagy tévedek?- ismét ott rejlik a hangomban a szín tiszta gúny.
Felül egy heves mozdulattal és vádlón rám mered.-Erről te tehetsz! Amióta összefutottam veled az erdőben, azóta csak egyre szarabb lesz minden!!
Kissé meglepetten nézek rá, majd mint aki meg se hallotta felkelek a kanapéról és átsétálva leülök az ágy szélére.
-Mit vártál a Haláltól?- kérdeztem teljes nyugodalommal.
-Öh, nem tudom..?- még mindig ugyanúgy néz, de hangja meginog.
-Én megmondram ki vagyok, nem de? Hadd válaszoljak. De... többet nem kérderztél, így nem az én hibám, ha valamit elbaszol.- eldőlök a kemény matracon mellette, mire a tigris leugrik az ágyról.
-De, de...- nem hagytam, hogy befejezze.
-Most te jössz kislány. Nem érdekel mit ígértem. Leszarom, hogy kiszívtam a nyakad. Igazándiból az csak jól esett...Szóval csiripelj kismadaram. Mivel nem hatnak rád a képességeim érdekelsz. De az nem, hogy mi az állandó hisztizésed tárgya. Nem tudok benned olvasni, így kénytelen leszek keményebb módszerekhez folyamodni...szóval cicukám...ki is vagy te azon kívűl, hogy az ex király szökött lánya?- nem inogtam meg, a hangom keményen csengett.-Miért is akarnak téged kinyírni a katonák? Miért jelent neked annyit az a gyűrű? Miért van veled ez a túlméretezett macska? Ki vagy te, RinRyo Setsuko!? Erre a kérdésre tudsz válszolni? Mit akarsz ónmagadtól? Miérz nem fogadsz el segítséget? Miért nem hat rajtad az erőm? Hm!?!? Tudsz válaszolni!? Vagy játszod a kukát még egy óráig?- röpke, levegővételnyi szünetet tartok és már előtte állok zsebre vágott kezekkel, rá meredve hidegen-Én a Halál vagyok Setsuko...-úgy folytatom, hogy leguggolok elé. Térdére könyökölök jobb kezemmel és az állát tartom. Fejét felém fordítom, és nem engedem. Bal kezem a combomon pihen. A szemébe nézek mélyen, saját aranybarna szemeimmel.-Nem szeretnél feldühíteni...igazam van? Remek...- nem is hagytam, hogy válaszoljon. Továbbra is komoran, fagyosan cseng a hangom. Arckifejezésem félelemre ad okot nem egy embernek...-Hallani. Akarom. Ki. Vagy. Te. És. Mit akarsz. Mit akarsz még a királyságban...Mindent tudni akarok rólad...szóval jobb lesz ha hozzákezdesz...- összeszűkül a szemem és erősebben szoritom a lányt. Kényszerítem, hogy rám nézzen. Hangom ugyanolyan félelmet keltő.
A tigris halkan morog a sarokban. Nem mer hozzám közelebb jönni. A lány testtartása merev. A szemem elfeketedik. Pupilláim halványabb, fekete foltok a szememben. Nem hagyom, hogy emlozduljon. Szemébe nézek. Arcom kifejezése nem változik. Várom, hogy nyökögjön valamit, de semmi. Ekkor szénfekete füst kezd lassan terjengeni körülöttem. Nem sikerült volna megtörnöm a lányt? Az nem lehet...
-Időnk az van elég...Még...Jobb lessz, ha lassan kinyögsz valamit...- morgom.
Nem válaszol. Mereven ül, és keservesen, szenvedve, de áljja a pillantásom. Bal kezemmel belenyúlok a zsebembe és kihúzom a pecsétes gyűrűjét...Szinte az orra elé tartom. Látom a megdöbbenést az arcán és a szemében. Ahogy hozzáérekhozzáérek érzem a teste sebeit, és ahogy megfeszülnek az izmai.
-Ha elmondasz mindent...Talán átgondolom, hogy visszaadom-e...- az ajkam széle kissé mosolyra húzódik és zsebre teszem az ékszert.
Felkelek és elengedem a lányt. Kezeim is a zsebembe csúsztatom és várok ijesztő, gúnyos mosollyal az aromon, hátha megjön a hangja. Körülöttem még terjeng a fekete füst. Szemeim feketék. Jobb kezemben megjelenik a tőröm, The Darreg of Death. Ezüst, fehérarany és gyémán berakás díszeleg a fekete bőrmarkolaton és a hajszálvékony, rugalmas, de borotvaéles pengén, amibe külömböző motívumokat véstek. Maga a tőr 25-30 cm, és a markolat feletti gátlórész fekete angyalszárnyakra hasonlít. Pörgetni kezdem a jobb kezem mutató és középső ujja közt. Szimplán a tudtára adtam ezzel, hogy halvány esélye sincs arra, hogy legyőzzön. Így hát a tőrt pörgetve vártam, hogy elmúljon a némasága...
Szerkesztve Renesmee által @ 2013. 07. 24. 17:34:45
|
| Nauki | 2013. 07. 23. 16:00:02 | #26542 |
Karakter: RinRyo Setsuko /Kasumi/
Megjegyzés: Erdei tuskómnak /renesmee/
A nap már lemenőben. Nézek fel az égre tigrisem hátáról. meg kell állnunk és tábort kell ütnünk, különben ránk esteledik és akkor már semmit sem fogunk látni. Amint elhagyjuk a pusztaságot, táborhely után kutatok tekintetemmel. Beérünk egy hatalmas és gyönyörű erdőbe. A madarak jó éjt énekelnek egymásnak, a dalok fokozatosan halkulnak. Egy hatalmas tölgyfát pillantok meg. Tökéletes lesz. Megvakarom Toguro füle tövét, mire doromboló hangot ad ki. A fa alá érve lepattanok a hátáról és tűzifa után kutatok. Nem is kell sokáig keresnem, a fák alatt, rengeteg gally van, ami tökéletes tüzelőnek, mivel könnyen égnek. Lehetőleg próbálok száraz ágakat válogatni. Egy kis idő elteltével, szép kis kupacot halmozok fel. Itt az ideje vacsorát főzni. Togurohoz lépek, aki idő közben kényelmesen elhelyezkedett a fa tövében. A rajta lévő táskák egyike mellől lecsatolom a nemrég lőtt nyulat, jobban mondva dobott nyulat. Mivel íj hiányában vagyok, így a késeimmel céloztam meg áldozatomat, és tökéletes pontossággal találtam el a háta közepét. Fehér bundáját a hajam színével egyező vörösre festette a vére. Kialakítom, a tűz helyét és fát készítek össze oda egy kupacba. Erős Y alakú ágakból nyárs tartót csinálok és leszúrom a két ágat egymással szembe a földbe. A nyulat megnyúzom és az egyik táskámból előkerül egy nagy üveg víz is, amivel lemosom az állat csupasz testét. A nyers hús szaga megcsapja, az orromat mire elfintorodom, de ugyanakkor a gyomrom hatalmasat kordul. Toguro ma már fogott magának egy szarvast, amit teljes egészében meg is evett. Hiába, ő egy tigris sok táplálékra van szüksége. A nyúl lényegtelen belső szerveit kiszedem és kedvencemnek dobálom, majd a már előkészített húson keresztülszúrok, egy kihegyezett ágat. A tartókra helyezem az ágat. Vacsorám, hagyom hadd süljön. Nem telik el sok idő, mikor megfordított, hogy máshol is kellemesen átsüljön. mozdulatom közben, motoszkálást hallok a bozótból. Katanámhoz kapok. A motoszkálás egyre erősödik, már tigrisem is elkezdett morogni és vicsorogni. felkészülök a legrosszabbra is lélekben. Bár az illető várhatott volna, míg megvacsorázok. Ahogy a zörej erősödik, úgy szorítom fegyverem markolatát minél erősebben. Ahogy a zaj betöltötte a teret, egy pillanatra abba maradt. A bozótból láttam egy pár aranybarna szem villanását, majd a következő pillanatban egy szőke, magas és izmos testalkatú férfi állt előttem. Közvetlenül előttem! Hihetetlenül gyors, állapítottam meg. gyorsan elengedtem a katanámat és hátra szaltóval távolabb kerültem tőle, miközben egyik lábammal dobbantottam a mellkasán, amitől csak egy lépést tántorodott hátra. Ennyire stabilan nem állhat! Toguro felpattant és védelmezőn elém állt.
Felvettem a védekező állást és vártam mi fog történni.
- Gyenge vagy te hozzám, kicsi lány! –kuncogott fel mély öblös, de mégis könnyed hangján.
- Mit pofázol nekem, erdei tuskó? –kérdeztem tőle indulatosan.
- Ugyan egy ilyen gyönyörű hölgynek nem szabad ilyen csúnyán beszélnie –lépett egyet közelebb felém, mire védelmezőm még jobban morogni kezdett.
- Ez a hölgy úgy beszél, ahogy akar. Egy erdei kukkoló nekem ne mondja, meg mit csináljak! –mondtam indulatos, de normális hangnemben.
- kukkoló? Ki akarna téged kukkolni? –mondta nevetve. Erre én csak még idegesebb lettem. Hirtelen előttem termett, jobban mondva, köztem és tigrisem között. Elkapta az államat és vasmarokkal tartotta. Toguro neki akart ugrani, de valamiért hirtelen vonyítva ment hátrébb.
- Toguro!! –kiáltottam oda a kis drágámnak.
- Nem foglak bántani, ha jó leszel! –mondta, majd tekintetét enyémbe fúrta. Sokáig nézett, míg hirtelen az égbe szaladt a szemöldöke. Morcosan homlokát ráncolta, majd még határozottabban leste a szemeimet. Mintha, valamit próbálna belőlük kiolvasni. De vajon miért lett ilyen dühös. hirtelen a földön találtam magam. Drága kukkolóm, egy határozott kézmozdulattal fellökött. Hátrébb lépett és gondolkodón meredt rám. Sokáig szemlélt, talán valami baj van a külsőmmel? Na ne már Setsuko nem érsz rá ilyenekkel törődni. Meg kell tőle szabadulnom! Formálódott meg bennem a határozott gondolat. Gondolataimból, egy előttem meglengetett, az enyémnél nagyobb kéz zökkentett ki. ahogy feltekintettem, egy komor szempárral találkozott a tekintetem. Nem fogadtam el a felém nyújtott kezet, félre löktem és feltápászkodtam. Leporoltam magam és egyenesen és nyíltan nézni kezdtem az alakot. Fejéhez nyúlt és halántékát kezdte masszírozni.
- Miért? –kérdezte, rám pillantva.
- Mi miért? –értetlenkedtem.
- Mintha nem tudnád! Nem hat rajtad az erőm, kicsi lány! Milyen mágiát használsz?- kérdezte és megragadta az egyik karomat.
- Semmilyet –válaszoltam határozottan. Felettébb furcsa nekem ez a fickó. Mágia, szóval ő egy mágiahasználó.
- Ki vagy te? –kérdezte és elengedett.
- Ezt én is kérdezhetném! –válaszoltam határozottan.
- Azt kérdeztem…-kezdte nyugodtan- Ki-vagy-te!? –kiabált, mire az egyik közelünkben lévő fába, egy hatalmas villám csapott. Hisz nem is esik! Nincs is befelhősödve!
- Ember legfőképpen! –tartanom kell magam. Nem hozhatok szégyent a saját fejemre. Meghátrálok, egy gyors és ijesztő fickótól? Nem az én szakterületem!
- Nem erre vagyok kíváncsi! Mi a neved? –sóhajtott és próbálta magát nyugtatni.
- Előbb hallani akarom a te nevedet! Meg azt is, hogy honnan származol!
- Hm… - ördögi vigyor terült szét az arcán.
- Honnan származom, ki vagyok? –kuncogott. teljesen elvesztettem a fonalat, de ezt kívül cseppet se mutatom. Most már nem tudom követni. Hátat fordított nekem és vállai fölött tekintett rám vissza.
- Azt kérdeztem –mondtam kimérten.
- Kicsi lány, ha annyira tudni akarod… - rövid szünetet tartott és szemembe nézett - James Obscur Sang, szolgálatodra. Származásomat tekintve… -itt megfordult és kitárta a karjait- Én vagyok a halál, kedves nagyszájú kisasszony! –ekkor hatalmas villám csapott be mögötte. Toguro odarohant hozzám és szorosan hozzám bújt. Baljós aura telepedett le közénk és csendet hozott magával. A vacsorám! Kaptam a fejemhez, hogy ne vele törődjek és a félelemmel, ami hirtelen befészkelte magát a fejembe a tűz mellé léptem és lekaptam róla a jól átsült nyulat. Letelepedtem a tűz mellé, mögém a tigris. nem tekintettem fel, neszt se hallottam, csak arra lettem figyelmes, hogy James velem szemben helyet foglal. Két oldalt maga mellé helyezi a kezeit és azokra támaszkodik. Csöndesen és semmit mondó arccal nézi az eget. Hirtelen ötlettől vezérelve kettétépem a vacsorámat, az egyik felét megeszem, a másiakt neki adom. Döntöttem el. Kezembe fogtam a szebbik részét és a férfi felé nyújtottam. Csodálkozva nézte az elé nyújtott ételt, de elfogadta. A kezem gyorsan húztam vissza, mintha csak megégettem volna. Csendben eszünk, egy szót sem szólunk. Mikor mindketten végeztünk, a csontokat a mögöttem ülő bestiának dobom, ő is követi a példámat. Bár amit ő dob oda, azt állatom fejével félre löki. De miután elpusztította a tőlem kapott adagot, győz az étvágya és óvatosan enni kezdi a többit is.
- Félsz tőlem? –hallom a bársonyos, immár nyugodt hangot. Óvatosan feltekintek rá.
- Őszinte ember vagyok, legalábbis annak vallom magamat. Próbálok ehhez viszonyítva élni, így neked se fogok hazudni. Rettegek. Mi dolgod van velem, az igazat akarom hallani! Semmi hazugság és ármány! –mondom kimérten és szemeim övéibe fúrom.
- Nincs célom veled, erre jártam és megláttam a tüzet –mondta nyugodtan.
- Ez esetben, holnap elválnak útjaink –jelentettem ki és rádőltem állatkám meleg oldalára.
- Azt csak hiszed, veled tartok! –jelentette ki. Mit mondott? Velem akar tartani? Nem! Nem! És nem!!!
- Nem! –ezzel lezártnak tekintettem az ügyet.
- Kicsi lány, nem jönne jól egy mindenható hatalmas emberfeletti ereje? –kérdezte kíváncsian. Nagyot sóhajtok. Igaza lehet, szükségem van egy erős társra a célom érdekében. Az országom visszafoglalása érdekében.
- Holnap egy faluba megyek, addig gyere velem. Mire odaérünk, eldöntöm. De most kijelentem! Nem kell a segítséged! Tartsd, magad hozzá! –mondtam majd álomra hajtottam a fejemet.
Reggel arra keltem, hogy valaki a vállamat lökdösi. Nem igaz, hogy az ember lánya, nem aludhat nyugodtan. Pihenni akarok. Azzal félrelöktem az engem keltegető kezeket.
- Te akartad! –hallottam egy vészjósló és perverz hangot. A következő pillanatban, hűvös kezeket éreztem az oldalaimra simulni. Egyre feljebb haladtak, majd hirtelen, csiklandozni kezdtek. Erősen ficánkolni kezdtem, de nem sikerült megszabadulnom a kínzó egyéntől. Egy jól irányzott rúgással viszont eltaláltam a combját belülről. Éreztem, ahogy megfagy egy pillanatra, majd megkönnyebbülten felsóhajt.
- Felkelek! –kiabáltam. A következő pillanatban a kezek eltűntek. Összepakolásztam, eltűntette a nyomainkat, majd elindultam a vélt helyes irányba.
- Khmm… arra a legközelebbi falu 3 napi járóföldre van –kijelentésére, morcosan fújtam egyet s melleim előtt összefontam a karomat. dühösen megfordultam és elindultam az ellenkező irányba, hogy ez mekkora egy… Időm se volt megkeresni a megfelelő szót, mert a bozótból vagy hét jól megtermett harcos bukkant elő. Királyi páncélt viseltek. Lendületből a gyűrűsujjamra kaptam a kezemet. A királyi pecsétgyűrű mindig a kezemen van. A francba, csak reménykedhetek, hogy nem vették észre.
- Láttátok fiúk? –kérdezte az egyik.
- Bizony, az ujján van a gyűrű. Ő a mi emberünk. Ezért előléptetést fogunk kapni!
- Na gyere szépen! Nem bántunk kicsi lány!
- Már mindenki így hív?? –csattantam fel és előrántottam a két katanát a hátamról. Toguro harci állásba helyezkedett, mikor jelt adtam neki, nekiugrott az előtte lévő kettőnek. Nekem maradt öt. Gyorsan közeledtem feléjük, kezeimet magam előtt tartva keresztbe raktam. Majd mikor az egyik elé értem, ugrottam egyet és szépen kitártam a karjaimat. A katona teste megvonaglott. testéből spriccelt a vér, egyenest az arcomra és a hajamba, és a testemre. A fegyvereimről csöpögött a vér.
- Ki a következő? –kérdeztem pszichopata módba kapcsolva. szememmel jamest kerestem. Mikor megláttam győztesen elmosolyodtam, egy fának dőlve figyelte az akciómat.
- ezért meghalsz te szuka! –kiálltottak fel egyszerre és nekem rontottak. Körbe fogtak. Kerülgettem a csapásokat, de egy két kard így is megsértett. Az oldalam, egy hosszú sávban meg volt vágva, gyorsan szivárgott belőle a vér. Toguro felé tekintettem. Az egyik katona feje, letépve a földön hevert. A másik katona pedig súlyozott kötéllel telibe kapta az első két lábát, így most azokat próbálta bogozni szegény állatom. Míg nem figyeltem oda, az egyik katona hálót rántott és felém hajította, ki akartam kerülni, de nem volt időm. A karjaimmal próbáltam minél gyorsabban szétmarcangolni a hálót. Nem ment valami gyorsan, elég erős kötél meg kell hagyni. Kétségbeesetten tekintettem Jamesre, akinek esze ágában se volt megmozdulni. Hirtelen a tegnap esti mondataim jutottak eszembe.
,, De most kijelentem! Nem kell a segítséged! Tartsd, magad hozzá!”
- A fenébe! –dühöngtem- Hé, James! Ne most kezd el játszani a kisangyalt! – úgy tett, mint aki meg se hallotta, amit mondtam. Az egyik katona kardjával felém csapott, az elsőt kivédtem, de nem figyeltem, hogy vele egy időben egy másik is lendítette a fegyverét. A másik telibe kapta a bal felkaromat, mély a seb. A katana kiesett sérült kezemből. Ő az utolsó reményem, az isten szerelmére.
- James, most már igazán, jó lenne, ha segítenél! –kiabáltam neki. mire végre, valahára megmozdult. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem láttam. Mire legközelebb pislogtam a négy körülöttem álló holtan esett össze, az engem fogva tartó háló pedig cafatjaiban esett le a földre. Toguro felé vette az irányt és őt is kiszabadította. Felpattantam, de megszédültem. Erős karokat éreztem magam körül, kellemes testmeleg töltött el. Feltekintettem. James tartott a karjaiban. Toguro odasétált hozzánk, az engem tartó férfi pedig felrakott a hátára. Az időközben elszórt táskákat pedig az állta hátára helyezte mögém. Az én táskámat viszont a vállára kapta és várakozón rám tekintett. Elindítottam Togurot, ahogy haladtunk víz csobogására lettem figyelmes. Elindultam a hang felé, egy kis tónál kötöttünk ki, amibe egy vízesésen keresztül, ömlött a víz. Szőkémre tekintettem.
- le szeretnék fürdeni –mondtam neki halkan. Mivel nem vagyok jó bőrben, így egyből értette a célzást és illemtudóan elment, de még előtte letette a tigris mellé táskámat. Lekászálódtam az állatról, és James után küldtem. Én magam pedig lassan vetkőzni kezdtem. Testem több sebhely is díszíti. Mégis a hátamon lévő tetoválásomnak semmi baja sincsen. Lassan besétálok a vízben, és jóleső nyugtató érzés fut rajtam végig. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg a vízben áztattam magamat, de egy férfias hang rángatott vissza a valóságba. A part felé tekintettem, melleim elé kaptam a kezemet. Eszembe sem volt megfordulni, a vállam fölött néztem hátra.
- Megfázol, ha sokáig maradsz bent… -mondta lehajtott fejjel, majd leült a partra. Nyeltem egyet.
- Lennél szíves ismételten félrevonulni, amíg kimászom? –kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Nekem itt tökéletesen megfelel –mosolygott önelégülten. Toguro tűnt fel, csak oda kacsintottam neki és tudta mit kell tenni. Az ülő férfi elé állt így az nem látott tőle. Míg ő az állat arrébb hajtásával volt elfoglalva, kifutottam a vízből, ami a sebesüléseim miatt nem valami kellemes. Gyorsan magamra kaptam a fekete fehér neműmet és a rövidnadrágomat. Éppen a fölsőm fűzőjét, fűztem be a melleim előtt, amikor két kezet éreztem meg az oldalamon.
- Ne segítsek? –búgta érzékien.
- Nálam ez nem jön be szépfiú! És köszönöm nem kell.
- Előbb bezzeg jó voltam menteni a seggedet –csattant fel hörgő hangon és fejét vállgödrömbe temette.
-Köszönöm –mondtam halkan. Meglepődötten nézett fel rám. Őszinte hangom kíváncsiságot váltott ki nála.
- Miért akartak elkapni? –kérdezte.
- Nem tartozik rád –mondtam mérgesen.
- Miért is nem? Ennyivel jössz, amiért…
- Ki ne mondd még egyszer…
- Miért? Talán csak nem sértő az önbecsülésedre nézve?
- De képzeld az! –csattantam fel- Amúgy ha többet nem emlegeted fel a mait elmondom! –határoztam el magam.
- Hallgatlak! –mosolyodott el.
- Csak ha megesküszöl, hogy tényleg nem emlegeted!-mondtam, mire pajkos fény villant a szemében. el akartam lépni tőle, le akartam rázni a kezeit a csípőmről, mikor megéreztem ajkait a nyakamon. Erős szívást éreztem. Ficánkolni kezdtem, el akartam tűnni a közeléből.
- Hagyd abba! –kiáltottam rá, kezemmel meg akartam ütni. De megelőzött lefogta mindkét csuklóm.
- Tekintsd ezt, az esküm pecsétje képpen - kuncogott majd hasam előtt összefűzte az ujjait. Itt telt be a pohár. Kitéptem magam a szorításából és leültem a fűbe. A kissé durvára sikeredett mozdulatsornak hála a bal vállam ismét vérezni kezdett, az oldalamba pedig fájdalom hasított.
- Én vagyok az előző király szökött örököse –mondtam halkan, majd sóhajtottam. Odalépett hozzám és jobb kezét vállamra helyezte, pont a seb fölé. felszisszentem. Kékes fény ölelte körbe a kezét, de a fájdalom nem hagyott alább.
- A francba –szitkozódott.
- Mit csinálsz?
- Meg akartam gyógyítani a sebeidet, de ezt a képességemet se tudom rajtad használni –azzal levágódott mellém és a fejemet az ölébe rántotta.
- Pihenj, ügyelek rád –mondta majd kezét szemeim elé tette és eltakarta a fényt. Tiltakozni akartam, de a fáradság elsöprő erővel futott végig rajtam.
|
| Ereni-chan | 2011. 01. 20. 13:05:12 | #10646 |
Karakter: Darkos
Megjegyzés: (Lyserianak)
A minap azon gondolkoztam, vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy elpusztítsam ezt a dimenziót. Ha a számításaim nem csalnak, olyan kétszáz-háromszáz év, addigra talán lenne elég erőm hozzá, de még akkor sem biztos. Azért furcsa, milyen erősnek számítok a fajtámon belül, mégsem vagyok képes egy világ elpusztítására. Tulajdonképpen nem emelkedek ki semmivel a többiek közül. Csak én más vagyok.
Egy hatalmas kacathegy tetején ülök, és mélázó tekintettel pöckölgetem az előttem fekvő gitár húrjait, de még mindig nem értem, mért hoztam magammal. Végül is, ezt is magamra lehet venni, de nem tudok gitározni, úgyhogy nem sok hasznát venném. Szerintem a márka lehet a ludas. Ed Hardy. Túlzottan szeretem az ilyen cuccokat.
- Uram… - hallok egy halk, vékony kis hangot magam elől, de nem akarok tudomást venni róla. Ugyan már ember, nem látod, hogy el vagyok foglalva? Éppen belemélyültem a hangok édes és dallamos világába… még jobb lenne, ha tudnám is, milyen az.
- Uram! - most már kicsit hangosabb, ezért úgy döntök, méltatom egy pillantásra. Előttem egy szőke hajú, fakó kékszemű srác áll. Mintha csak cövekként állították volna ki, olyan merev. A legújabb csicskásom. És a legjobb, hogy még kényszeríteni sem kellett rá, hogy velem jöjjön! A szülei önként adták nekem, valami „Jó étvágyat!” utószóval, de nem tudom, mire gondoltak, mivel a kölyök egyáltalán nem finom. Legalábbis a vére tutira nem. De csak az első pár napban volt nyűgös, utána tiszteletet vertem belé. Az eddigi legjobb nevelésem. Talán túl hamar feladta…
- Mond, Raki - támasztom a fejem a kezembe, és nagyon ajánlom a kis görcsnek, hogy fontos hírt hozzon. Engem nem tanácsos filozofálás közben zavarni. Aki megteszi, számíthat egy elég gyorsan bekövetkező halálra. Vagy az ő esetében kicsontozásra. Úgyis régen számoltam már meg a szerveit…
- Hírt kaptunk a Földről - kicsit habozik, tényleg elmondja-e, de inkább döntsön az „elmondom”-nál, mert az nagyon nem lesz szép dolog, ha én szedem ki a fejéből az infót. - A bátyja meghalt.
Megilletődött képpel bámulok rá. Jól hallottam én ezt? Meghalt? De melyik is?
- Melyik? - bámulok kérdően a gyerekre.
- A legidősebb, Maltar.
Maltar? Huh, na azért az nem semmi. Ő volt a legerősebb közülünk, legalábbis úgy ötven évvel ezelőtt, gyerekkorunkban még jah. De ezek szerint mindenki megöregszik egyszer. Vagy nem.
- Miben halt meg? - faggatózom tovább, tudni akarok minden kis részletet.
- Az emberek ölték meg… - A szememben éles fény lobban. Az emberek? A démonvadászok. A rohadt, mocsokos fattyak. No nem, mintha a bátyám miatt utálnám őket. Ez régebbről jött dolog. Azok a szemetek nem tudnak leszállni róla. És most kinyírták azt, akit én akartam kinyírni. Szar dolog ez. Legfőképpen nekik.
- Értem - emelem a kezem az államhoz, és elgondolkodva simítom végig. - Akkor gyászolni fogok. A következő öt másodpercben - az egyik kupac hegyén fekvő, óriás kakukkos órára pillantok (ami nem jár). - Megvolt! - vigyorodom el, aztán felkelek a székemből, és lesétálva a kacathegyekről, egy csettintéssel rendet varázsolok a teremben, hogy rendes körülmények között el tudjak jutni az ajtóig.
- Most mit fog tenni, uram? - szegődik mellém a szőke, mikor elindulok kifelé.
- Jelen pillanatban semmit, de holnapra kitalálok valamit - kacsintok rá, mire ő kissé megremeg. Hehe, imádom, hogy így fél tőlem.
- Nem kéne elmondania a szüleinek? - Micsoda ötletei vannak ennek a fiúnak! Csak egy baj van velük: az, hogy nem tudom értékelni őket.
- A-a. Sok dolog van, amik jobban érdeklik őket a gyerekeiknél - vetem oda felé, mire ő vállat von. Elmosolyodom. Demonnek viszont el kéne újságolni. Már, ha nem tudja magától is. De megérezhette.
A minap én is éreztem valami nagyon furcsát. Nem tudtam eldönteni, mi az, csak azt tudtam, hogy egy hozzám közel álló személlyel kapcsolatos. És a családomon kívül senki nem állt vagy áll közel hozzám. Sejthettem volna.
- Most hagyj egyedül. Szeretnék beszélni a bátyámmal.
- Elmén keresztül? - Elmés kölyök, másképp hogyan tudnék?
- Ja. Szóval tipli - adom ki az útját, ő pedig engedelmesen hátraarcot vág. Egyébként eddig a házam folyosóin sétálgattunk, de most elérkeztünk a szobám ajtajáig. Míg Raki visszafordul, én bemegyek, és elfordítom az ajtó zárját.
Bent aztán szépen helyet foglalok az ágyamon, és a kezeimet összetéve koncentrálni kezdek. Még szerencse, hogy az elméket nem az elme nagysága alapján tudom megtalálni, hanem az energia alapján. Különben most bajban lennék. Amilyen kis elmével rendelkezik drága bátyám…
„Mit akarsz?”
Hasít bele hirtelen egy hang a fejembe, ami azt jelenti, hogy sikerrel jártam. Persze, mért is ne járnék sikerrel? Hiszen én démonmester vagyok…
Helló, Demon. Én remekül vagyok, és te?
Hergelem egy óriási vigyor kíséretében, mire csak egy fáradt sóhajt kapok.
„Mért léptél kapcsolatba velem? Csak nem Maltar miatt?”
Tehát tudsz róla?
„Ja, mondhatni. Éppen én is a Földön voltam, mikor kinyírták. Tudom is, kik voltak azok.”
Az arcomról erre lefagy a mosoly, és valami ördögi kifejezés váltja fel.
Na és kik voltak azok? - kérdem kissé türelmetlenül. Minél előbb a pokol kénköves bugyraiban akarom tudni azokat a parazitákat.
„Csak nem meg akarod bosszulni?” - hallom bátyám gúnyos kacaját a fejemben, de valahogy most nem akarom figyelembe venni. Ő is pontosan tudja, mennyire gyűlölöm az embereket azóta…
Ez más. Személyes ügy. Tudod jól.
Rövid csönd következik. Idő kell, mire felidézi, mire célzok. Az én agytröszt bátyókám.
„Na jó, legyen. Valami Sophie Edwillen tette el láb alól. Na meg az ő haverjai.”
Hol találom őket?
„Csak kövesd az ösztöneid, és rájuk lelsz. Mellesleg igyekezz megdögleni, jó lenne, ha nem kéne osztoznom a családi örökségen!”
Megforgatom a szemeim. Idióta, még hogy én megdögleni? Na ja. Persze.
Hát persze, Demy. Vigyázni fogok magamra.
~~~
- Igyekezz már, Rakiel. Tíz perc, és indulnom kell a Földre! - siettetem a teremben össze-vissza szaladgáló fiút, aki mellesleg azokat a cuccokat válogatja ki, amik a legjobban kellhetnek az útra. Vagyis: napszemcsit, pár nyakláncot, övet és fülbevalót. De nem elég gyors, a végén még elalszom, mire összekaparja őket.
- Tessék, uram - lép végre elém lihegve, kezében az összes cuccal. Egyenként veszem el tőle, és aggatom magamra őket, közben kritikus szemmel méregetem a kis csicskást. Félénken várja a reakcióm, de végül nem kap mást, csak egy unott ásítást. Valahogy ma nagyon furcsán érzem magam.
Mintha előre látnék valami nagyon rossz dolgot. Na de mi nem rossz, ami velem kapcsolatos? Mindegy. Attól még a furcsa érzés nem múlik el.
- Uram - szólal meg végül az előttem álló, mire rásandítok. - Lehetne egy javaslatom? - Aszta, hogy mekkora arca lett hirtelen. Már javasolgat is. Ki ne belezzem!
- Jó, hogy kérded: nem! - vigyorgom felé kicsit se kedves képpel, mire ő félénken hátrébb húzódik. Elfordulok tőle, és egy tükör elé lépve kezdem eligazítani magamon a dolgokat.
Rakiel közbe feltűnően bámészkodik, köröket ír le a lábával, direkt kiingerli, hogy kíváncsi legyek rá, mit akart mondani. Bah, a kis ördögfattya. Ha valamihez ért, hát ehhez nagyon.
- Na jó. Nyögd azt a javaslatot - megyek bele a dologba, mire a kicsike elégedetten mosolyog, de nem ajánlom neki, hogy gúnyt űzzön belőlem, mert az kissé véres téma lesz.
- Csak arra gondoltam, nem lenne-e jobb, ha kicsit kevesebb mütyürt aggatna magára? Akkor nem tűnne fel annyira, és talán a vadászok sem ismernék fel…
Lesújtó pillantást vetek felé, mire rémülten hátrál pár lépést. Ennél hülyébb ötletet még életemben nem hallottam. Hogy levenni bármi tök jó cuccot, amit már felvettem? Pheh! Badarság. De azért van benne valami.
- Drága Rakiel - húzom oda magamhoz, aztán jól hátba csapom. - Legyenek még ilyen jó ötleteid, picikém, és komolyan mondom, hogy tényleg felzabállak vacsorára!
Végül is, komolyan megtehetném. A fajom nem egy kannibálféle, ettől függetlenül, ha életerőt akarunk szerezni, gyakran megisszuk egymás vérét. De ez csak a legutolsó lehetőség, mivel nem vámpírok vagyunk, tehát nekünk a vér íze egyáltalán nem olyan jó, mint nekik lehet… na de ez van. Ettől függetlenül, ha a kissrác kikényszeríti, akkor elvetem eme fintoraim, és komolyan megeszem.
- Bo-bocsánat - hebegi tágra nyílt szemekkel, én meg úgy döntök, most még megkegyelmezek neki. Most még, csak, mert viszonylag jó kedvembe vagyok.
- Túlélem. Na de ideje távoznom - hagyom faképnél, aztán a terem végébe sétálva nyitok egy dimenziókaput, amin átjuthatok az emberek világába. Mikor kész van, belépek rajta, és a nagy fénycsóvákat elviselve várom, hogy kilyukadjak végre valahol.
~~~
Az emberek világa felettébb unalmas. Csak betontömbök, autók és felhőkarcolók mindenfelé. Semmi érdekes nincs bennük, csak úgy vannak, a szürke hétköznapoknak. U-tá-lom.
Még szerencse, hogy az egyetlen fát a közelben azért ki tudtam fogni, és oda teleportált le az átjáró. Azóta már bejártam a város egy részét. Keresek valamit. Az ösztöneimre hagyatkozom, amik most nem súgnak valami jót. Rossz érzésem van. Vér szagát fújja felém a szél.
Egy ház előtt megállok. Éppen egy lány jön ki az ajtón. Fekete haja lágyan keretezi arcát, a szemében pedig valami különös fény ragyog. Elgondolkodva figyelem. Őt is utálom.
Meglepetten bambul rám, én meg a kezében lévő dobozkára. Innen jön az a kimondhatatlanul szar sugárzás. És tudom is, mire emlékeztet ez engem: a bátyámra. Csak az ő közelében voltam ennyire rosszul.
Ellenségesen szegezem a szemeim a lányra. Úgy. Szóval te nyírtad ki? Micsoda szerencse, hogy így összefutottunk… mármint nekem. Neki már kevésbé.
- Vadászgatunk, vadászgatunk, kisasszony? - szólítom meg rideg, gúnyos hangon, majd már küldöm is felé a halálos átkot. Az emberekben csak egy szar dolog van. Túl könnyű legyőzni őket!
És hoppá. Ezt milyen szépen elkiabáltam. Fene se gondolta volna, de a csaj nem halt meg, épp, hogy csak megtántorodott. Óriási szemekkel vizslatom ezt a mutánst. Mi ez basszus? Ember egyáltalán? Mert az tuti kinyúlt volna ettől.
- Darkos… Ennyire hiányzik a testvéred? - szólít meg, és a hangjától még jobban elundorodom. Valahonnan eszeveszettül ismerős nekem. De nem akarom tudni, honnan. Egy valamit akarok tudni; ennek a kis csitrinek a halálát!
- Ki vagy te? - mordulok rá, ő, meg mint a cövek, úgy vizslat tovább.
- Lisbeth Sorrow - válaszol, és ez a név villámként hasít bele az elmémbe. Lisbet… na várjunk csak! Nem ez az a kölyök, akinek a szüleit annak idején kinyírtam? De, csak az lehet! Viszont én úgy emlékszem, akkor őt is eltettem láb alól. Akkor meg hogy lehet itt? És mi ez a mágiaimmunitás?
És akkor leesik. Hát persze… a fenébe. Hogy követhettem el ekkora hibát?!
Ki kell nyírnom, de minél előbb. Ez a kis fatty most állt bosszút a múltban történtekért, és keservesen megbánja még, hogy ilyet mert tenni. Valahogy, de megölöm. Ebben teljesen biztos lehet.
A kiscsaj villámgyorsan kapcsol, és már szökne is el, csakhogy nincs vele a szerencse: bár nem otthon vagyok, eleget voltam már ebben a dimenzióban ahhoz, hogy be tudjam csapni az itteni természetet. A gravitáció legyőzése, az idővel azonos sebességgel mozogni, nekem ez tök természetes. Neki nem lehet az, tekintve, hogy csak egy ember, aki általam lett kiemelkedőbb a többi közül.
Vicces, de egészen olyan, mintha az én teremtményem lenne. Hehe… vajon mit reagálna, ha ezt a fejéhez vágnám?
Engedem, hogy egy kicsit messzebbre meneküljön, egészen az utca végéig, ahol is aztán belököm egy sikátorba, és úgy indulok el felé lassan, ráérősen. A sikátor végén zsákutca van, így nincs esélye a menekülésre. Azért megpróbálja. Vagy inkább erőt gyűjt.
A szárny végére érve felém fordul, a tekintete elszánt, ami egy gúnyos vigyort csal ki belőlem. Felesleges ez a nagy felhajtás. Csak egy kis utazás, és neki annyi. Pontosan tudhatja, hogy nem ellenfél nekem. Egyedül nem.
- Nos kislány, mi az utolsó kívánságod? - kiáltom felé, mikor már biztos távolságba érek tőle. Ő erre a kezeit a háta mögül előre húzza, kezében pedig megcsillan a tőr fényes pengéjén lévő vér. Megtorpanok, és az undor végigfut rajtam. A testvérem vére…
- Kicsit elhamarkodottan kérdezel ilyesmiket, nem gondolod? - mosolyog rám, amitől még jobban hányingerem lesz. Gyűlölöm a szemeit, mert túl tisztán látom benne a gondolatait. Túl magabiztos tekintet. Éppen, amilyen az anyjának is volt… azt a nőt is utáltam. Hogy az apjáról már ne is beszéljek.
Rövid ismeretség volt, de számomra élvezetes.
- Nem - válaszolok egyszerűen, és előtte teremve felé ütök.
Számított rá, mivel most ő suhint felém a tőrrel, de simán kikerülöm, ahogy az összes többi suhogatását is. Csak egyszer sikerül célt találnia, és akkor sziszegve lépek arrébb előle. Indulatos, dühös szemekkel bámulok fel rá. Ő csak liheg, de közben mosolyog. Istenem, de utálom! Viszont nagyon nem jó pont, hogy megsebezett. Nagyon nem jó pont!
Ismét támad, én pedig védek. Egy darabig elvagyunk ezzel a „kikerülöm, suhintok” módszerrel, de végül megunom, és elkapom a lány kezét, azt, amiben a tőrt tartja. Erősen megszorítom, így a fegyver kiesik az ujjai közül, de gyanítom, nem csak a keménységem miatt.
Mivel ahogy hozzáértem a kiscsajhoz, valami ismeretlen fájdalom ült ki az arcára, és most ott tartunk, hogy kis híján a karjaimba ájul. Elképedt arccal nézem a szenvedését, és nem fér a fejembe, mitől borult hirtelen ennyire ki. És akkor meglátom. A háta.
Egy bizonyos ponton fénylik. Hát persze. Elvigyorodom. Annak a múltbéli kis balesetnek voltak utóhatásai… talán adtam neki némi erőt, de azt is elintéztem, hogy a közelemben kínok kínját kelljen átélnie. Ez tetszik. Nagyon is!
Már nem szorítom annyira, éppen csak, hogy fogom. Közben a másik kezemmel a tőrért nyúlok, felveszem, és elrakom. A csaj meggyötört képpel mered rám, én meg vigyorogva odahajolok hozzá, és szabad kezemmel végigsimítok az arcán.
Ledermed, aztán hirtelen ellök magától, és összeesik. Nagyon fájhat neki, a háta szinte már világít, nekem meg kedvem lenne jól kiröhögni, de nem tehetem. Más emberek jelenlétét érzem a közelben. Megérezték, hogy baj van, és most ide tartanak. Vadászok.
Felmordulok, és lepillantok a lányra. Nem szabadna itt hagynom. Magammal kéne vinnem, és meg kéne ölnöm, de… a sebesülésem.
Hát nem hiába, ez a helyzet. Azon a tőrön rajtam volt a bátyám halott vére, és ha halott vér ér, könnyebben elfáradok. Már nem lenne elegendő erőm egy kettőnknek megfelelő nagyságú dimenziókaput nyitni, vagy ha lenne, akkor a saját világomba nem tudnánk eljutni. Választanom kell.
Dühösen felhorkanok. Most megússza a kis csitri.
A vadászok már mindjárt ideérnek, úgyhogy idő híján nyitok is egy kaput, melynek kék fénye bevilágítja a sikátor sötét falait. Jelzőtűz, itt vagyok!
A lány fájdalmas, dühös képpel néz fel rám, én meg csak biccentek felé, és halkan hozzáteszem:
- Viszlát, Lisbet. Még látjuk egymást!
Azzal megfordulok, és a kapu kék fényébe veszek.
|
|
