 Karakter: Langgeng Cahyo
Megjegyzés: (Ichiyonak)
- Már órák óta csak bámulod azt a márványdarabot, valami bánt, fiam? - riaszt fel álmodozásomból a mesterem.
- Nem, dehogy, csak tervezgetek gondolatban - felelem, és igaz is. A márvány csak ontotta magából a legkülönfélébb elképzeléseit és vágyait, és miközben mesélt, próbáltam vizualizálni, hogyan is valósíthatnám meg azt a kompozíciót, amellyel egy egészbe gyúrnám álmait és vágyait. Minél többet tudtam meg, annál határozottabb lett a kép, amely most, mint a lufi pukkadt szét alakultában.
Az öreg még ma is meg tud lepődni azon, mennyit vagyok képes szöszölni, mielőtt egyáltalán vázlatokat, tanulmányokat kezdenék rajzolni a megalkotni való szoborról. De hát ha szeretnék hű lenni ars poeticámhoz, akkor részletesen meg kell hallgatnom őket, s megtalálnom a legideálisabb kompozíciót, hogy boldoggá tegyem, s egész hátralevő életében csillogni és tetszelegni akarjon. Hiszen ha az anyag él, a mű értéke sosem fog elvészni. Hiszem.
- Szeretnék tőled egy szívességet kérni, ugye ráérsz következő héten, csütörtökön - néz rám az öreg. Naivitásom nem ismer határokat, így gyanú nélkül vágom rá: - Természetesen, miben kellene segítenem?
Az öreg nem válaszol, csak a kezembe nyom egy meghívót.
- Rendesen öltözz fel, ne szakadt farmerben állíts oda. Gondolj arra, hogy engem fogsz képviselni.
- Hogy? - nézek értetlenül a meghívóra, és kihajtom. Ahogy olvasom, bár nem rövid a szöveg, a színek egész skálája fut át az arcomon. Először elsápadok, aztán elfut a méregzöld a rendezvény neve hallatán, aztán falfehér leszek, mikor belegondolok, mi is fog jobbára történni, majd pipacspirosan kelek ki magamból.
- Én ide nem megyek! Nincs az az Isten!
* * *
Volt. Úgy hívják: Susan főnővér. Az az átkozott öreg fószer, nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas módszerekhez folyamodik. Susan főnővér alapvetően kedves, de ha lógni akarok, vagy kihúzni magam valahonnan, akkor rosszabb, mint a harminckétfejű sárkány.
- Igyekezz már, az Isten szerelmére, el fogsz késni! - ordít most is, miközben már vagy háromszor fújt be valami pacsulival, és már konkrétan prüszkölök a masszív parfümillattól. Bár azon sem lennék meglepődve, ha légfrissítő lenne eredetileg. Ki látott már ekkora parfümösüveget?!
- Én ezt nem vagyok hajlandó felvenni akkor sem, hiszen már a felét megették a molyok! - dacolok. Nem fogok öltönyben menni. Pont.
- Mégis mit vennél fel mást? - óbégat az őszülő hajú trampli, dühébe beleremeg mind a százhúsz kilója.
- Tökéletesen megfelel az, ami rajtam van - jelentem ki magabiztosan.
- Neked elment az eszed, egy összejövetelre mész, nem a diszkóba! Bár megkockáztatom, az utóbbiból is kinéznének! - tiltakozik hevesen.
- Ugyan már, ez csak egy művésztalálkozó, mindenki azzal lesz elfoglalva, hogy kiríjon a tömegből. Komolyan, nem láttál még művészeket öltözködni? Jó ha tudja, hogy kell begombolni az ingét! - kötöm az ebet a karóhoz. Nem sejtettem, hogy életem eddigi legnagyobb csatáját kell megvívnom, míg végre beadja a derekát.
* * *
Na jó, az túlzás, hogy beadta a derekát, csupán akkor engedett utamra, mikor az óra elütötte az egészet, és már ott kellett volna lennem. A legviccesebb, hogy ez a rendezvényközpont, vagy minek nevezzem, itt van egy köpésre, mégis én leszek az, aki elkésik. Egyáltalán minek kell mennem? Jobb lenne ellógni a francba!
A lelkiismeretem azonban nem engedi. Tudom, hogy az öreg és Susan főnővér csak jót akarnak, de nem értik, nem is érthetik, mennyire gyűlölnek engem itt azok, akik negyedannyi tehetséggel sem bírnak, mint én. Pedig még közel sem vagyok a tökéleteshez, talán el sem érem soha. Csak nekem van önkritikám, míg a nagy többségnek itt benn egy deka sincs...
Nagyot sóhajtok, mielőtt még az ujjaim a kilincsre kulcsolódnának, majd megmakacsolva magam, közönyös képet felvéve - lényegében úgyis teszek az egész társaságra - nyitok be.
Ha abban reménykedtem, hogy halkan beosonhatok, hát nem volt velem a sors, mert minden elcsendesedik, s minden szem rám szegeződik, hogy aztán sutyorgás keljen életre. Nagyszerű, tényleg el kellett volna lógnom... Leszegem a fejem, és becélzom az egyik svédasztalt, átgázolva a tömegen. Enyhe elégedettséggel tölt el, hogy utat nyit nekem a tömeg, mintha leprás lennék minimum. Rettegjetek csak, lekaszabolom művészi ambícióitok fejét egy könnyed nyisszantással, nem fogok totojázni. Csak kössön belém bárki!
- … és távozzanak minél több jó élménnyel a tarsolyukban. Köszönöm, hogy eljöttek! - fejezi be valami pipogya ficsúr a színpadi emelvényen a beszédét, hogy átadja a helyét egy idősebb, de még mindig a nem túl öreg kategóriába tartozó fószernek, aki még unalmasabb beszédet mond, mint mondhatott a másik. Hányok. mintha tudná, mi is az igazi művészet, szánalmas kontár. Csak szét kell nézni, ezek a díszletnek szánt förmedvények, ha befognám a fülem is hallanám, hogy sírnak önnön csúfságukon. Ez a szerencsétlen szobor is, hát én is sírnék, ha így néznék ki. Milyen durván megmunkált felület, összedobott tömegtermék, nincs benne semmi sem az anyag lehetőségeiből, sem a művész szívéből. Ez egy nagy rakás szemét úgy ahogy van. A szobrászat egyik csúfsága, s sajnos egyre több ilyen vackot gyártanak. Kár a márványért...
- Jó estét! - zökkent ki valaki, s ahogy hátrapillantva szemügyre veszem, felismerem benne a pipogya piperkőcöt a színpadról.
- Jó estét! - viszonzom a köszönést, majd azonnal közlöm is, mintha eddig hangosan elemeztem volna korábban elhangzott gondolataimmal a szobrot. - Ez a fazon pocsékul van ábrázolva - remélem, elhúz a francba, az sem számít, ha felhúzza rajta az orrát. Nincs kedvem senkivel bájologni, nem fogok beállni a többi majom mögé a sorba.
- A berendezést nem én hoztam ide - feleli, s egy cseppet meglepődve vonom meg a vállam.
- Nem a legjobb minőség! - nyögöm ki zavartan. Fura egy fickó. Arra számítottam, hogy minimum faképnél hagy vagy valami, de arra nem számítottam, hogy már-már bocsánatkérőn ért velem egyet.
- Akakura Ichiyo vagyok - nyújtja kézfogásra a kezét, s én egy döbbent másodpercig csak bámulom értetlenül. Ő most tényleg barátkozni kíván velem? Csak lassan ocsúdom arra, hogy el kellene fogadnom a kinyújtott kezét, egyrészt mert mindenki minket bámul, másrészt illetlenség lenne nem elfogadni, végtére is normálisnak tűnik.
- Langgeng Cahyo - rázunk kezet, aztán hirtelen eszembe jut még valami, ami miatt Susan főnővér már tuti lenyomott volna egy tockost. - Ó, egyébként elnézést a késésért. Elhúzódott pár dolog - lelki szemeim előtt kirajzolódik a főnővér alakja, aki konkrétan már rángatja le rólam a ruhákat, hogy rám erőszakolja a molyrágta fekete öltönyt... Maga volt a pokol!
- Nincs semmi baj, jól jött a kis szünet - kacsint rám, mire elmosolyodom. Egész kedves srác. Talán igazságtalan voltam vele egy kissé gondolatban. Azonban tekintetem egy egészen új alak vonja magára, s érzem, a gyomromban gyűlik a gombóc, kezem pedig ökölbe szorul, s nem sok választ el attól, hogy addig emelkedjen a pumpám, hogy beleremegjek az idegességbe.
- Nocsak, kit látnak szemeim! Csak nem a Szobrászat Szabadságharcosát? - igen meg kell erőltetnem magam, hogy ne verjem be a képét, és fojtsam meg a saját vérében.
- Talán szeretnél valamit? - köpöm felé a kérdést.
- Igen. Szeretném, ha eltolnád innen a beképzelt képed! - lélegzetem elnehezül, próbálok számolni, hogy lenyugtassam magam, de ahogy önelégült vigyor terül szét az arcán, egyszerűen elpattan bennem valami. Gondolkodás nélkül ragadom meg a márványszobrot, amelyet az előbb írtam le teljes mértékben, s teljes erőmből vágom neki. Ezt neked, Imura Shou!
A szobor ripityára törik, sajnos csak a földön, és nem Shou fején, azonban a hang, amelyet fájdalmas sikolya hallat, észhez térít. Tisztuló tekintettel pillantok körbe egy hangyányit riadtan, de már támadnak is nekem vádaskodva.
- Forduljatok fel mindannyian, begyöpösödött zéró tehetségű lúzerek! - üvöltözök vissza én is magamból kikelve, miközben két biztonságis rángat ki a tömegből, hogy aztán nemes egyszerűséggel szó szerint kihajítsanak az ajtón.
- Máris hazaértél, Cahyo - hallom meg Susan főnővér hangját, pedig épp ezt akartam elkerülni. Azonban lassú vagyok, túlságosan fáj a térdem az eséstől, amit produkáltam a terasz-szerűségről.
- Te jó ég, fiam, hogy nézel ki! - szörnyülködik, ahogy rám pillant. Ruhám tiszta kosz, s a nadrágom még fel is szakadt a térdénél. Nem, nem a biztonságiak voltak a hibásak. Én voltam a marha, hogy nem jöttem el még a környékről is azonnal. Öten voltak, és piszok jó munkát végeztek, az arcom helyén valami beazonosíthatatlan dagadt valami van, s a légzés is fáj. De ők sem néznek ki sokkal jobban, és ez kifejezetten vigasztal.
- Jó volt a buli... - jegyzem meg gúnyosan, mielőtt még az idős nő karjai közé nem ájulok.
* * *
- Veled meg mi történt? - kap el órák után Misha, a másik évfolyamba került intézetis barátom.
-Tiszteletem tettem a Művészek találkozóján, egyeseknek nem tetszett a képem - jelentem ki, pedig istenesen nézek ki a tegnapi képemhez viszonyítva. Az arcom reggelre nagyjából lelohadt, csak a bal szememre került egy kötés, meg az ajkam szakadt fel, amit próbált egy ragtapasszal orvosolni Susan főnővér. Látszott rajta, hogy elszomorította, ami történt. Mondhatnám, hogy én tudtam, de nem akartam megbántani, mert tudom, nem akart rosszat.
- Cahyo, reménytelen vagy, de komolyan - sóhajt egyet, tekintetét végigvezetve a folyosón.
- Még hogy én? - kelek ki magamból. - Shou kötött belém! Sőt, azt az öt köcsögöt sem én kértem meg, hogy verjenek már össze, mert különben sérül az image-om!
- Tudom, nyugi - olt le kuncogva. Elfintorodom. Már megint csak húzza az agyam. Morcosan kapom a hátamra a táskám, majd faképnél hagyom: - Hazahúztam!
- Ne kapd már fel a vizet! Hallod? Várj meg! - kiált utánam kétségbeesetten Misha, de nem vetek rá különösebb ügyet, úgyis mindjárt utolér.
S milyen igazam is van, az ajtón már előttem megy ki, és visszavigyorog rám.
- Ne légy már ilyen! - bök vállon, mire csak horkantok,és meglengetem előtte a kezem, jelezve, hogy reppenjen le rólam, mielőtt nagyon beleéli magát abba, hogy rám szállt. Azonban nem hajlandó venni a nem nyelvi jeleket. Épp kezdeném kiosztani, mikor szemeim elkerekednek, és a gyomrom öklömnyire szorul össze, miközben a torkom szárazabbá válik a Kalahári sivatagnál. Szó szerinti ledermedésem meglepi Mishát is, és érdeklődve pillant abba az irányba, ahova én is nézek.
- Ismered ezt a fazont? - érdeklődik gyanakodva, de csak nagyot nyelek. Csak elosonok és kész, ha nem vesz észre, nyert ügyem van. Tuti amiatt a kibaszott szobor miatt jöttek!
Mert a két fazon, akiket egy ideje, már csak az extravagáns, és minden bizonnyal méregdrága autó miatt is megbámultak volna, a kapu előtt várakozott, és a kijövőket szemlélték egykedvűen, ugyanaz a két fazon volt, akik tegnap beszédet mondtak a találkozón. Az idősebbről lerítt, hogy mennyire nincs elragadtatva attól, amit művel, de a másik, hogy is hívták, talán Ichi...nouse... vagy Ichigo... nem Ichiyo, ez az, megvan, vigyorog, mint rohadt tök a kirakatban.
- Misha, majd otthon találkozunk - rebegem, és már iszkolok is nem feltűnően hátrafelé, mikor pechemre kiszúr tekintetével, és hatalmasat ordítva kalimpál integetés gyanánt: -Cahyo, helló! - Az izzadtságcseppek gyöngyözni kezdenek a homlokomon. Gondolkodás nélkül fordulok meg, és eredek futásnak. A pánik szabályszerűen megfojt. Hogy találtak rám? Miért jöttek ide? Ugye nem akarják rajtam bevasalni a kárt? Egy fityingem sincs, Susan főnővér meg elevenen megfojt, arról nem is beszélve, hogy az árvaházat is bajba sodornám, meg legfőképp a tönk szélére...
- Cahyo! - a hangok kavalkádja érthetetlen zagyvasággá alakul a fejemben, csak a vészcsengő szól egyre: eltűnni, lerázni, valahogy elsusmákolni ezt a balhét. Csak akkor szűnnek meg, mikor ruganyos mozdulatokkal feltornászom magam a betonkerítésre, s lehuppanok a másik oldalon, rémült nyúlként iramodva tova.
* * *
Egész délután fel-alá járkáltam a sikátorokban, a lényeg annyi volt, hogy mozgásban legyek. Már rég besötétedett, s tudom, Susan főnővér már tuti halálra aggódta magát, még az öreghez sem mentem, pedig ígértem, de egyszerűen nincs nyugtom. Még mindig nem lettem okosabb, hogy kerülhetném el a rám leselkedő veszélyt. Szinte rimánkodva fohászkodtam magamban az éghez, hogy valahogy segítsen ki a slamasztikából, de tovább nem várhattam, szembe kell néznem a dolgokkal. Nem éjszakázhatok az utcán...
Remegő gyomorral fordultam be az árvaház utcájára, és valahogy megnyugtatott, hogy nem áll előtte az autó. Talán mégis van Isten! Az eszembe sem jutott, hogy a parkolós bejáró nem is ezen az oldalon van...
Azért óvatosan lépek be, jó lenne valahogy elsiklani Susan főnővér mellett, hátha voltak itt és kerestek...
- Cahyo, merre jártál? - a hangsúly megrovó, és már ösztönből húzom be a nyakam megsemmisülten.
- Csak erre-arra... - tuti ki fog akadni, még a szemem is becsukom, ahogy mellém lép, de megrökönyödésemre csak betaszigál az irodájába.
- Már jó ideje várnak rád! Igazán igyekezhettél volna, rabolod a drága urak idejét!
Hogy? Vendégeim? Urak? Mi?
Ahogy az irodába lépek, és Susan nővér mosolyogva becsukja az ajtót, magunkra hagyva, kis híján elájulok, úgy elsápadok, s legszívesebben sírva fakadnék tehetetlen kétségbeesésemben.
- Kérem, ígérem, valahogy megtérítem a kárt, amit okoztam, de ne kavarják bele az intézetet. Susan nővér és a többiek igazán nem tehetnek arról, hogy ilyen forrófejű vagyok - csak lehajtott fejjel tudom kinyögni a szavakat. Képtelen vagyok a vigyorgó szemekbe bámulni. Ha tudom, sosem mutatkozom be neki.
- Nem amiatt a szobor miatt jöttem, nem az enyém volt, egyáltalán felszámolták, Kuro? - néz a másikra kérdőn, én meg hitetlenkedve felváltva mindkettőjükre.
- Fel - feleli a Kuronak nevezett illető ridegen. - 50.000 jen volt.
Nyelek egy hatalmasat, annyi pénzt szerintem még életemben nem láttam egyben, maximum filmeken... Pedig nem egy eget rengető összeg alapvetően, csak hát...
- Ohh, elhanyagolható, felszámoljuk járulékos költségnek, úgyis fedezi majd a kis bizniszünk - pillant vissza rám.
- Miféle bizniszünk? - kezdek gyanakodni, s ezzel párhuzamosan, felszabadulva a felelősségre vonás és a súlyos tartozás rémének terhe alól, ismét kezdem magamra ölteni tüskés “bundám”.
- Szeretném, ha készítenél nekem egy szobrot az apám születésnapjára.
Szobrot? Én? Úgy tör fel belőlem a nevetés, mint a buzgár, ha beindítják a szökőkutat, még a könnyem is előszökik. Hogy megnyugodjak valamelyest, az ujjamra harapok, így próbálok elcsendesülni. Mikor sikerül valamelyest, végre kipréselem magamból a választ: - Nem. Sajnálom, de én nem készítek rendelésre semmit - de az abszurd gondolatra megint kuncorásznom kell. - Komolyan, ez még viccnek is elvetemült - törölgetem meg a szemeim. Jajj, meghalok, már fáj az oldalam.
A szembenállók viszont nem tűnnek túlzottan boldognak.
- Komolyan - kezdek némileg mentegetőzni. -, csak tanonc vagyok, másrészt még egy kiállításom sem volt. Nem hinném, hogy én lennék az az ember, akit valójában keresnek, de mindenképp megtisztelő volt a gondolat.
A Kuronak nevezett férfi elém lép, majd vállaimra rakja kezeit. Zavartan pillantok fel rá. Egyszerűen kiráz tőle a hideg...
- Illetlenség visszautasítani a kérést ilyen nagylelkűség után - ez a fószer valóban félelmetes, egy mondattal sikerült kést mártania a lelkembe.
- De ez... ez akkor sem ilyen egyszerű!... - tépem ki magam bűvköréből, hátrálva addig, míg a picinyke iroda falának nem ütközöm félrefordított fejjel.
- Dehogynem, csak igent kell mondanod! - áll fel most már Ichiyo is, és kezdem úgy érezni magam, mint az egér, akit sarokba szorítottak a macskák, s most mosolyognak rá fölé tornyosulva sunyi elégedettséggel.
- Nem! - kötöm az ebet a karóhoz. - Egy igazi műalkotásnak nem elég, ha megrendelik! Sőt, csak árt neki, mert a megrendelő folyton beleszól az alakulásába! De ez most nem is lényeges. Egy olyan alkotásnál, amely valaki részére szól, nem elég a megfelelő anyagot és szakembert kiválasztani, mert az ugyanolyan személytelen marad, mintha a boltban vettük volna az illetőnek. Épp ugyanolyan személytelen, és jellegtelen, hiába készíttettük személyesen neki! - kezdek magyarázni szenvedélyes hevességgel. - Ha elvállalnám, az nem csak annyit jelentene, hogy bemegyek a “boltba” kijövök egy halom gránittal, és nekiesem. Ismernem kellene önt, az apját, kettejük viszonyát, ízlését, azt a “jelképet” amelyet jelentenek egymásnak, ehhez kellene kiválasztani azt az anyagot, amely hajlandó ezt a gondolatot megtestesíteni. Mert ha az anyag nem akarja, lehet bármilyen jó a szobrász, a kő színtelen marad és fakó, mert belülről rohad, a lelke semmisül meg a ráerőszakolt forma alatt. S még mindig meg kellene találni azt a formát, amely a jelképet a leginkább visszaadja, megfogalmazza és képviselheti. Ez nemcsak rengeteg munkaidőt, hanem rengeteg együtt töltött időt is kíván. S bizonyára, ahogy én sem, ön sem érne rá arra, hogy a nap huszonnégy órájában önnel lógjak.
|
