- Lássuk csak... Az én kertemben még szinte semmi sincs, csak nem rég lett kész a házam, nem igazán rendezkedtem még be. Mi inkább zöldségeket termesztünk a területünkön, nem sok helyen van virág, habár van néhány rózsabokor és tulipán, a gyógyítónk hátsó kertje pedig tele van gyógynövényekkel. – Nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen csodálatos lehet az egész.  – Majd te kicsinosítod a falut – viccelődik jókedvűen, de ahogy észreveszi, mennyire megdöbbent a kijelentésével, elhallgat.

Nem tudok hirtelen mit mondani, de ami a fájóbb, hogy ő sem. Percek telnek el, de éveknek érzem őket, a megaláztatást meg szinte már ismerősként fogadom, ahogy elfordulok és távolabb húzódok tőle.

- Nem kell szabadkoznod, tudom, hogy nem úgy értetted, ahogy hangzott – mondom.

- Ryn – kér halkan, de nem nézek rá. Miben más ez a helyzet? Hogy hozott ételt? Ahhoz képest, hogy előtt az alfák miket tettek velem, ez tényleg nagy dolog.  – Nem ismerlek túl régóta… – kezd bele. – De tudom, hogy te egy végtelenül kedves lény vagy és szándékosan sosem ártanál senkinek – csókol a nyakamba. – Beszélek apámmal arról, hogy meghúzhasd magad. Mit szólsz?

Hogy mit szólok? Mit lehet erre szólni...? Teljesen ledöbbent.

- Nem akarok gondot okozni. Én csupa szerencsétlenség vagyok, a falkám is mindig azt mondta, hogy csak a baj van velem… és kolonc vagyok számukra… Nem akarom, hogy… Nem akarom, hogy téged is megutáljanak… miattam – fejtem ki véleményemet. Nem tudnám elviselni, ha neki baja lenne amiatt, hogy engem hazavisz.

- Ne beszélj butaságokat. Ha nem látják, hogy milyen értékes vagy, akkor azzal csak ők veszítenek.

Jó lenne még beszélgetni, de elöntenek az érzelmek. Olyannyira, hogy hirtelen azt sem tudom, mit mondjak vagy tegyek, csak a nyakába fúrom arcomat, kinyögök egy halk és rekedtes köszönömöt, majd rámosolygok.

A nap végére annyira elfáradok, hogy abban sem vagyok biztos, hogy fel tudnék-e kelni, ha muszáj lenne. De szerencsére észreveszek magamon valamit.

- Holnap… azt hiszem, vége lesz – mondom. – Mi… mi lesz utána? – Félek megkérdezni, de tudnom kell. Már fel tudom dolgozni, ha azt mondja, hogy meggondolta magát, hogy mégsem akarja, hogy vele menjek. nem ő lenne az első, aki az illatom miatt ígér nekem lehetetlen dolgokat ilyenkor.Bár ez az időszak mindig nehéz az alfának és az omegának is, ahogy én észrevettem, az alfák ilyenkor mármint megígérnek az omegának. Mármint... velem mindig így volt. Mindig azt mondták, hogy velem maradnak és soha nem hagynak el, aztán jött a kitisztulás, egy zavart bocsánatkérés a félreértésért és már ott sem voltak. Bár valamiért azt érzem, ha most ő is magamra hagyna, az... az rettenetesebb lenne minden eddiginél.

- Mit szeretnél? – kérdezi, megdöbbentve ezzel. Soha nem kellett még megfogalmaznom ilyen helyzetben, hogy mit akarok, mert soha nem volt rá kíváncsi senki.

– Nem tudom...

- Ryn. Szeretnél eljönni velem a nyájba? – Kérdésére beharapom az ajkam és bólintok. – Rendben. Sokan nem fognak neked örülni, így is velem tartasz? – Kérdésére vadul bólogatni kezdek, de aztán eszembe jut, hogy talán megbánta.

- De… de ha te nem akarod, akkor nem megyek.

- Szeretném. Csak féltelek.

- Nem kell, már hozzászoktam a… a rossz bánásmódhoz – mondom.

- Nem hagyom, hogy bárki is bántson nálunk! – Indulatossága és a birtoklási vágya könnyeket csal a szemembe, halkan mondok hát neki köszönetet. Soha nem éltem még át ilyesmit, új, de hihetetlenól kellemes érzés. Vele valahogy minden intenzívebb, mint előtte bárkivel. Hihetetlen, bár az okot nem igazán értem. - Az lesz a legjobb, ha holnap még itt maradunk, hogy teljesen eltűnjön a párzási illatod. Holnapután reggel viszont elviszlek hozzánk… hozzám.

Könnyes szemekkel kulcsolom össze ujjainkat, majd hagyom, hogy magával ragadjon az álom.

* * *

Az utolsó nap valahogy... békésebb, mint eddig. Talán mert most először volt végig mellettem valaki, de szinte már békés, pedig nem szokott az lenni. Nem vagyunk együtt sokat, de az kellemes, nem sürgető. Én magam olyan békét és nyugalmat érzek, mint eddig soha. Sokszor éltem már át ezt, a dolog ezen része nekem mégis új, hiszen először éreztem, hogy milyen, ha végig van velem valaki, ha nem szenvedés az egész, hanem kellemes, mert van, aki segít. Este már csak békésen üldögélünk a barlang bejáratánál, bár az eső szakadatlanul esik.
- Ryn, magadra kell, hogy hagyjalak egy kis időre – szólal meg, mire ijedten kapom rá a tekintetem. – Ne félj, hamarosan visszajövök, de fel kell keresnem az apámat, hogy hajnalban hazajöhess velem. Megérted, igaz?
- Alfa, én... – Nyelek egyet. – Én hiszek benned, és szeretném azt gondolni, hogy nem fogsz most magamra hagyni – mondom halkan.
- Nem, nem foglak. Csak tudom, hogy ilyenkor még érzékenyebb vagy és nem tennélek ki annak, ami azzal járna, aha pám akkor értesül rólad először, ha már te is ott vagy. Nem lesz vele gondja, hogy velem maradj – folytatja gyorsan, így nem tudom beleszólni -, csak el kell neki mondanom előtte. Hogy tőlem tudja meg és legyen lehetősége beszélni velem rólad. – Bólintok, de még mindig félek a kialakuló helyzettől. – Az eső szerencsére már elnyomja az illatodat, így szeretném, ha bent maradnál a barlangban, akármi történik is, amíg vissza nem jövök, oké?

Az este már szinte feketeére festett mindent, mikor teljesen egyedül maradok. hagyott itt élelmet, innivalóm van a vízesés miatt és még azt is megengedte, hogy üljek és nézzem az esőt, ha hajlandó vagyok felöltözni, amit meg is teszek. Amikor már nem is látom és nem is érzem őt, felsóhajtok. Rossz távol lenni tőle, bár tényleg hiszek benne, hogy vissza fog jönni. Sok dolgot hallottam róla, de az, hogy hazug lenne és rossz, soha nem volt köztük. Mindig egy nemes lelkű alfának festette le mindenki, sok omega vágyakozott is utána még a falkánkból is. Most már értem, hogy miért.

Természtesen nem ez volt nekem az első, de ilyenből mégis. Eddig, bármelyikre is gondolok vissza, rettenetes volt. A megaláztatottság érzése önt el már csak a visszaemlékezéstől is. Ahogy az alfák néztek rám, mikor némiképpen tisztult a tudatuk... ha nem mondtak semmit, csak némán felöltöztek és elrohantak, akkor már jónak könyveltem el a dolgot. Emlékszem egyre, aki meg is ütött. Tettekkel ő bántott egyedül, a többiek maximum szavakkal. Sértésekkel. De ő fel is pofozott, ha túl akaratosnak talált. Ő valamiért mindig azt hitte, hogy szeretem, ha ilyenkor erőszakosan bánik velem.

Összehúzom magam és magamhoz ölelem a térdeimet. Szinte akaratlanul húzom magam köré az egyik takarót, ami még rejti Makram illatát, hogy az enyém véletlenül se szökhessen ki. A gondolat is elrettent, hogy ismét találkoznék vele vagy a szagom miatt ide találna hozzám. Mala... csodálatos a külseje. Szép és erős, mégis annyira gyűlöl mindent és mindenkit... Emlékszem, mikor Makramékkal békét kötöttünk halálosan megfenyegette a falka vezetőit, hogy nem tehetik ezt, nem közösködhetünk ilyen alávaló néppel, mert csak vérszennyezés lesz a vége. Nekünk többieknek akkor még eszünkbe sem jutott a fajok kö9zötti keveredés, amikor ő már annyira utálta a gondolatot, hogy azt mondogatta, inkább kiírtja az egész falkát. Nem zavartták el, hiszen alfa, bár engem az utolsó időben, amit ott töltöttem, nem keresett meg. Azt pletykálták róla a piacon, hogy tervez valamit, de mivel alfa, így nem tesz senki semmit.

Dörög egyet az ég, mire összerezzenek. Bár ilyenkor lényegesen megbízhatatlanabb a szaglásom, azért beleszagolok a levegőbe, de semmit nem érzek, csak vizes föld szagát. Látni sem látok mást, csak a fákat, árnyakat, más lényeket nem. Makramot sem.

Hirtelen furcsa érzés hasít a pocakomba, ami egy pillanatra megijeszt, de ahogy rájövök, hogy csak az éhségtől van, felállok és magam köré csavarva a takarót, elmegyek az egyik kosárig, amiben a gyümölcsök és egy hal van még. Azért hagyta itt, hogy mire visszatér, üres legyen ez a kosár is. Elmosolyodom a gondolatra. Annyira... furcsa érzés. Soha nem gondoltam magamról, hogy reagálhatok így egy alfára, de most annyira hiányzik. Pedig érzem, hogy vissza fog jönni, mégis szinte fizikailag fáj a gondolat, hogy nincs itt velem. Mégis mosolygok, hiszen... nem is tudom. Miért mosolygok, ha rá gondolok?

A kosárral az ölemben telepszek vissza a bejárathoz és bambulok tovább, amikor aztán hirtelen felbukkan valaki. A füleim a fejemre lapulnak, de az ajkaimra ismét mosoly költözik, ahogy felismerem már messziről is.

Megébredek a viharra, de még nincs kedvem kikászálódni az ágyból, csukott szemmel hallgatom az esőcseppek dobogását, ahogy beleérnek a vízbe. Aryn is mocorogni kezd mellettem, kíváncsi vagyok, mit tesz, ha azt hiszi, alszom, így továbbra is mozdulatlan maradok. Érzem magamon a tekintetét, majd kezeinek cirógatását.

- Annyira szeretnék örökké melletted maradni – suttogja megremegve. A hangjából áradó szomorúságtól megint eláraszt a düh. Hogy voltak képesek egy ilyen törékeny omegának fájdalmat okozni? A szemei már tegnap is egyértelműen tükrözték leghőbb vágyát, mely csak annyi, hogy szeressék, és ne rúgjanak belé úton-útfélen. Nem szeretnék lehetetlent ígérni neki, nem tudom, hogy tudok-e majd olyan érzéseket táplálni felé, amilyenre vágyik, viszont abban biztos vagyok, hogy meg fogom próbálni. Érzem, nem csak a belőle áradó illat vonz, hanem az egész lénye. Meg szeretném őt ismerni, tudni akarom, hogy mit élvez és mit nem, hogy mivel lehet örömet okozni neki.

Gondolataim rögtön kiröppennek a fejemből, ahogy megérzem mézédes ajkait az enyémeken, lágyan csókol meg, amit rögtön viszonozni kezdek.

- Jó reggelt – köszönt kissé hátrébb húzódva, a fejem mellett támaszkodik, haja az arcába hullik.

- Neked is – mosolygok rá szelíden. – Hogy érzed magad? – kérdem a füle mögé tűrve tincseit.

- Nagyon jól. Meglepően jól. És kissé éhesen – válaszol, mire felkuncogok és a tarkójára simítva húzom magamhoz. Engedelmesen hajol fölém, hogy ismét megízlelhessem. A csípőjén lesimítva markolok bele formás fenekébe, el is felejtettem, hogy nincs rajtunk semmi. Remélem, nem voltam tegnap este durva, jelenleg nem tűnik úgy, hogy hajtaná a szükség, legalább van egy kis nyugtunk.

- Biztosan jól vagy? – kérdem, amikor elválok tőle.

- Teljesen biztos. Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Bár még pár órát pihennem kell – mondja mosolyogva, majd rám pillant. – De lehet, hogy megint magával fog ragadni... – folytatná, ám nem hagyom, hogy befejezze, pontosan tudom, mire gondol.

- Ne izgulj, figyelek majd erre. Estére jól leszel?

- Biztosan… Esik az eső – pillant a vízfátyol felé.

- Igen, vihar van. De ne izgulj, ide nem tör be a víz, bármennyi eső esik is. Nem fázol? – karolom át, mire kicsit közelebb fészkelődik.

- Nem, olyan nagyon jó most veled – vallja be félénken, miközben a nyakamba fúrja a fejét. A tegnapi nap mindkettőnket kimerített, ezért lustálkodunk még az ágyban egy kicsit. Idilli csend van körülöttünk, amit egyikünk sem akar megtörni, ám ideje lesz felkelni.

Mikor felállunk, látom, hogy ő még mindig az esőt bámulja a vízen keresztül. Talán nem szereti.

- Zavar? – kérdezem oldalra billentett fejjel.

- Nem, igazság szerint nagyon szeretem a vihart – feleli mosolyogva. Mielőtt az asztal felé lépnék, nyomok egy puszit a szájára. Miért nem akarok elszakadni tőle?

Nem zavartatom magam, meztelen testtel ténykedek az asztalnál, előveszem a hal mellé a pár darab gyümölcsöt, amit még én szórtam bele a batyumba

- Ugye most már eszel valamit?

- Csak akkor, ha te is eszel velem – lép mellém. – Kinézhetek a barlangból, Alfa?

- Persze, de ne menj ki, meg ne fázz – kérem, mire beleegyezően bólint. Elbűvölten figyeli a tájat, én pedig őt, de ezt nem látja. Háta mögé lépve ölelem át a derekát, hogy én is megnézzem, mit csodált ilyen áhítottan.

- Nem zavar, hogy szőrös a karom? – kérdezi suttogva, miután a karjaimra simított kezeivel. Meglep a kérdése, nekem teljesen természetesnek tűnt a pici szőr, mint nálunk a szarvak. Nem tudom, hogy attól tart, a mi fajunkra nem jellemző és ezért nem tetszik, vagy mert náluk is különlegesnek számít.

- Kicsit sem – csókolok a nyakába, mire nyugodtabban dől a mellkasomnak. Végül én szólalok meg először. – Együnk, amíg tisztán tudunk gondolkodni – javaslom, nem ellenkezik, készségesen követ az ágyhoz. Az előbb már a kisszekrényre készítettem mindent, így a puha gyapjún ülve falatozunk. Nem bír végezni az egész hallal, de már az is jó, hogy evett valamennyit, ha nem tenné, teljesen legyengülne, mire vége a párzási időszakának.

- Ezt te készítetted, Alfa? – kíváncsiskodik rám pillantva.

- Nem, hanem édesanyám – válaszolom mosolyogva. Anya mindig mindenkivel ugyanúgy bánik, mindenkivel törődik, és soha nem ítél el senkit. Örülök, hogy inkább rá, mint apámra hasonlítok.

- Isteni finom – dicséri. – Mondd csak, Alfa... kérdezhetek még a nyájatokról?

- Persze – nyugtatom meg, örülök, hogy bátrabban kezd viselkedni mellettem. Nem szeretem a túlzott alázatot, azt a félét, amikor nem tartják az omegák ugyanolyan értékesnek magukat, mint egy alfát. Mivel látom, hogy már nem tud többet enni, elpakolom az ételt, utána visszaülök mellé az ágyra.

- Milyen virágok vannak a kertekben? – kérdezi, mire meglepetten fordulok felé. Sok mindenre számítottam, de egy ilyen egyszerű kérdésre biztos nem. – Én csak... imádom a virágokat. Mindenféle virágot! – teszi hozzá pirulva, amikor látja döbbenetemet.

Kuncogva húzom mellkasomra és karolom át a derekát, miközben félig már rajtam fekszik.

- Lássuk csak – dobolok másik kezemmel az államon. – Az én kertemben még szinte semmi sincs, csak nem rég lett kész a házam, nem igazán rendezkedtem még be. Mi inkább zöldségeket termesztünk a területünkön, nem sok helyen van virág, habár van néhány rózsabokor és tulipán, a gyógyítónk hátsó kertje pedig tele van gyógynövényekkel – mesélem elgondolkodva. Csillogó szemekkel issza minden szavamat, nem bírom ki, elvigyorodom, amit ahogy észrevesz, rögtön zavarba jön. – Majd te kicsinosítod a falut – nyomok cuppanóst az ajkaira, de döbbent tekintetétől rájövök, hogy milyen veszélyes témára eveztem.

Nem tudom, mit szólnának a helyiek, ha odavinnék egy idegent, aki ráadásul farkas. Hiába él meg nálunk több faj, az az elzárkózás, ami a farkasok felé irányul, az időseknél nagyon szembe tűnő. A fiatalabbak elfogadóbbak, de a régi háborúk rányomták majdnem mindenkire a bélyegüket. Ismerek több bárányt is, akinek az apja egy ilyen összecsapás során halt meg. Félek, hogy a szívük mélyén elnyomott dühöt Arynen töltenék ki.

Mielőtt bármit is mondhatnék, Aryn szomorúan fordul a másik oldalra, hogy nekem háttal legyen.

- Nem kell szabadkoznod, tudom, hogy nem úgy értetted, ahogy hangzott – motyogja, és látom, amint a fülei ismét a fejére lapulnak, pedig már kezdett bátrabb lenni.

- Ryn – becézem lágyan, közelebb húzom magamhoz, de még ekkor sem nyitja ki szorosan összezárt szemeit. Megint elmerülne valami emlékben? Derekáról a vállaira csúszik a kezem, majd még fentebb, megcirógatom a füle tövét, amire teste rögtön reagál. Megremegve nyomja hátra fenekét, amivel kezdi feléleszteni bennem a vágyat, de tudom, észnél kell még egy kicsit maradnom. – Nem ismerlek túl régóta… – Szavaimra megfeszül a teste, viszont nem vág közbe. – De tudom, hogy te egy végtelenül kedves lény vagy és szándékosan sosem ártanál senkinek – mormogom a nyakát csókolgatva. – Beszélek apámmal arról, hogy meghúzhasd magad nálunk – fejezem be mondandómat, miközben a hátára gördítettem, hogy lássam tekintetét. – Mit szólsz? – kérdezem fölé hajolva.

Hitetlenkedve bámul rám, majd nyel egy hatalmasat.

- Nem akarok gondot okozni – motyogja. – Én csupa szerencsétlenség vagyok, a falkám is mindig azt mondta, hogy csak a baj van velem… és kolonc vagyok számukra… Nem akarom, hogy… – Mielőtt befejezné a mondatát, zavartan harapja be az ajkait, és úgy néz fel rám. – Nem akarom, hogy téged is megutáljanak… miattam.

- Ne beszélj butaságokat – cirógatom meg az arcát. – Ha nem látják, hogy milyen értékes vagy, akkor azzal csak ők veszítenek – mosolygok rá, de szemeiben könnyek kezdenek csillogni. Rosszat mondtam volna? Tudom, hogy ebben az időszakban az omegák érzékenyebbek, de nem gondoltam, hogy ennyire.

Remegve karol a nyakamba és húz le egy lágy csókra. – Köszönöm – suttogja, miközben mindketten levegőért kapunk. – Köszönöm – ismétli meg halkan, és végre egy halvány, de boldog mosolyt villant meg felém. Elbűvölő… Finoman kezdem kóstolgatni az ajkait, az íze és az illata egyaránt megőrjít.

Mindkettőnket elönti a vágy, a mai nap még vadabban telik, mint az előző. Legalább négyszer élvezek el benne, ő pedig még többször. Napnyugtakor zihálva fekszünk egymás mellett, kezd hűvös lenni, ezért magunkra húzom a gyapjútakarót.

Aryn tétovázva húzódik hozzám közelebb. Rögtön felemelem a kezem, hogy a vállamra tudja hajtani a fejét. Csendben szuszogunk egymás mellett, érzem rajta, hogy kérdezni szeretne, de nem mer. Mindenesetre türelmesen várok, míg elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy kimondja a gondolatait.

- Holnap… – kezd el motyogni –, azt hiszem, vége lesz – vallja be. Tudom, mire céloz. Sok omegával voltam már életem során. Van, akiknek csak három napig, van, akinek akár egy hátig is eltart a párzási időszaka. Mindegyik faj és helyzetfüggő. Ha Aryn azt mondja, hogy holnap vége lesz, akkor az nagy valószínűséggel úgy is történik. Bólintok egyet, hogy megértettem, de mivel nem mondok mást, ismét a farkasom szólal meg. – Mi… mi lesz utána? – teszi fel félve azt a kérdést, amitől a leginkább tarthat.

Számítottam erre, neki is és nekem is új ez az érzés. Az biztos, hogy nem fogom magára hagyni, főleg mivel nincs is hová hazatérnie. Viszont a faluba sem szívesen vinném, félek, hogy hogyan reagálna a nyáj a jelenlétéhez. Egy ideig talán a barlangban maradhatna, de nem tarthatom ilyen szűk helyen. Nem akarom rejtegetni, néhányan biztosan elítélnek majd, de nem akarom, hogy Aryn úgy érezze, helytelen együtt lennünk, és csak kolonc a nyakamban.

- Mit szeretnél? – teszem fel végül a kérdést, ami leginkább izgat. Ha nem akar tőlem semmit, azt megértem, ha velem szeretne maradni, azt is, de tudnom kell, hogy képes lesz elviselni a felé irányuló szigorú és bosszús tekinteteket.

Megremeg a karjaimban. – Nem tudom – makogja a mellkasomba.

- Ryn – nyúlok az álla alá, hogy a szemembe nézzen. – Szeretnél eljönni velem a nyájba? – kérdem komolyan.

Beharapja az ajkait, de végül bólint egy aprót.

Felsóhajtva borzolok a hajába. – Rendben – mosolygok rá, de utána elkomorul a tekintetem. – Sokan nem fognak neked örülni, így is velem tartasz? – figyelmeztetem, de ismét bólogatni kezd.

- De… de ha te nem akarod, akkor nem megyek – vált ismét félénkebb hangra.

- Szeretném – cirógatom meg a felkarját. – Csak féltelek.

- Nem kell, már hozzászoktam a… – gondolkodik, nem tudja, hogyan fogalmazza meg a szavait. – Hozzászoktam a rossz bánásmódhoz – mondja végül szomorúan.

- Nem hagyom, hogy bárki is bántson nálunk – morranok fel indulatosan, ami engem is meglep, de Arynt talán még jobban, mert hitetlenkedő, könnyes szemekkel ölel át.

- Köszönöm – motyogja, a mellkasomra hajtja a fejét.

- Az lesz a legjobb, ha holnap még itt maradunk, hogy teljesen eltűnjön a párzási illatod – magyarázom megfontoltan. – Holnapután reggel viszont elviszlek hozzánk… hozzám.

Nem mond semmit, csak összekulcsolja az ujjainkat, így merülünk mindketten álomba.

- Ne félj. Veled maradok – mondja ki azokat a szavakat, amiket mindig hallani akartam.
- Köszönöm – motyogom, mire megcsókol. Még a csókja is olyan, mint eddig senkié. De az, hogy velem marad... talán nem minden omegának olyan meglepõ ez ilyenkor, mint nekem, de én most elõször nem leszek egyedül! Végre megtudom, hogy milyen érzés, ha nem magam vagyok.
Csókunk után a szõlõért nyúl. Hatalmas szemû, de nem sok étvágyam van. Pár szemet azért lenyelek.

Olyan furcsán idilli minden, szinte várom, hogy milyen rossz fog történni. De semmi... csak mi vagyunk ketten, csendben, meztelenül öleljük egymást, körülöttünk csak az erdõ zajai és a vízesés hangjai. Csodálatos.

Hirtelen a fejembe furakszik egy gondolat és egy inger. Az inger a beszélgetésé. De van valami, amit tudni szeretnék.
- Alfa? – pillantok rá, de a hangom halk.
- Igen? – néz rám érdeklõdve.
Most, hogy csak meg kellene kérdeznem, már nem is vagyok benne annyira biztos, hogy jó ötlet. Talán mégis felbosszantom és el fog menni? De... õ nem olyan.
- A ti nyájatok… milyen? – Lesütöm a szemem. Nem tudom, mennyire fogja tolakodónak venni a kérdést.
- Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám: békés. A feladatok megoszlanak a falubeliek között, egy közösségként dolgozunk azért, hogy mindenkinek jusson élelem. Persze vannak nálunk is veszekedések, de ezek nem annyira vészesek. Sokféle faj él együtt, a többséget ugyan mi tesszük ki, de akadnak például tigrisek és nyulak is, csak hogy említsek néhányat.
Érdeklõdve, kicsit talán irigykedve hallgatom, de aztán a mellkasához bújok. Szinte látom magam, ahogy egy pici háznál állok és nagy pocakkal várom, hogy hazaérjen. Itt az udvaron csak facsemeték vannak, de több is, gyümölcsfák és málnabokrok. Kis virágoskert körbe a házon, amibe a kedvenc virágaimat ültettem. Sült zöldségek és hús illata terjed bentrõl, hiszen ezzel várom haza. Amikor aztán felbukkan az úton és végre elér hozzám, magához ölel, lágyan megcsókol, majd lehajol és a pocakomra is nyom egy puszit, mert ott növekednek a mi kis kincseink...

Miket gondolok? Jesszus, egy napja sem ismerem! Nem szoktam ilyenekrõl fantáziálni, mi van már velem?!
- De jó lenne látni egyszer – súgom a bõrébe.
- Megismételnéd? – simogat a füleimre. – Egy szót sem értettem abból, amit mondtál.
Eszemben sincs. Akkor errõl kellene beszélgetni, és nem akarom elrontani. Annyira jó most minden.
- Kaphatnék egy kis vizet? Megszomjaztam – kérem, hiszen ez igaz, szárad a szám. Csak hát nem feltétlenül ezt akarta volna hallani, tudom, de nem erõszakoskodik, csak a kezembe adja a kulacsot.

Érzem, ahogy egy pár csepp kifolyik a szám mellett, le egészen a mellkasomig. Engem nem zavarna, de szinte perzseli a bõröm a tekintete. Rá sem kell néznem, hogy tudjam, izgalomba jött ismét, ami ismét felizgat engem is.

Le sem ér a kulacs a polcra, õ már az ajkaimat szaggatja, ami kicsit sincs ellenemre. Érzem a bõrömön a bõrét, ami valahogy végtelenül izgató, sokkal jobban, mint azt gondoltam volna eddig. Ahogy elkezd a mellkasom felé haladni, nem bírom ki, hogy ne túrjak a hajába és picit toljam lentebb. Semmit sem szeretnék erõltetni, de már remegek azért, hogy valahol érezzem õt az eddigieknél intenzívebben.

Az ajkai közt lenni olyan kéj, amire nem voltam felkészülve. Nem tudom, hogy miért ennyire... erõs most a gyönyör, de nem tudom visszafogni a hangom sem és a testem remegését sem, õ pedig egy pillanatra sem áll le – szerencsére. Pillanatoknak érzem csak, amíg el nem élvezek, de most sem okoz csalódást, nem távolodik el, az ajkaimra hajol. Eközben az egyik kezével mellettem támaszkodik, a másikkal viszont elkezd ott simogatni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy most meg fog történni és a gondolatra sem bírok már magammal.

Miközben felkészít, végig becézget csókokkal, majd elhajol és a tekintetében látom.

Most.

Mégsem történik meg. Nem értem elõször, hogy mire vár, aztán olyan mély érzések lepik el a szívem, hogy majdnem megint elsírom magam. Ahogy rám néz, tudom, arra vár, hogy én is rábólintsak erre. Meglep, pillanatok telnek el, mire meg is teszem.

Tudom, õ is tudja, hogy ez az elsõ alkalom, hogy nekem a dolognak ebben a fázisában van beleszólásom. Hogy honnan tudom? Aprót remeg a teste, mint eddig mindig, amikor a múltamról beszélek neki. Megfeszül.

Mégsem kérdez vagy mond semmit, inkább megcsókol és ezt most végtelenül helyesnek érzem. Nem akarok nyafogni és sajnáltatni magam. Jól esik, hogy figyel rám, hogy reagál arra, amit mondok neki, de most nem akarok a múltamon rágódni! Most csak õ számít, a csókjai és az, ahogy lassan elmerül a testemben. Olyan érzés, amilyen még sosem volt. Fergetegesen jó, nem is kell sok, az elsõ lökésnél elélvezek ismét. A farkamat kezdi simogatni, de a csókot egy pillanatra sem szakítja meg sem õ, sem pedig én. Olyan nagyon vágyom rá, mint még senkire.
Csak akkor szakítja meg a csókot, amikor ismét közel vagyok, de ekkor sem távolodik el, a nyakamat és a vállamat kezdi csókolgatni, amíg a nevét sikoltva el nem élvezek és õ követ engem.



* * *

Másnap reggel arra ébredek, hogy dörög egyet az ég. Vihar lenne? Kinyitom a szemem és kinézek. Már hajnal van, mégis kicsit sötét az ég, de úgy érzem, hogy fel szeretnék kelni. Fordulok egyet, hiszen én fekszem kívül és ránézek. Olyan... szép. Pedig most nem érzem, hogy a vágy ismét ledönt a lábamról, egyszerûen csak csodálom õt. A legcsodálatosabb alfa, akit eddig láttam életemben. Nem tudom, miért érzem ezt, de most még erõsebben tudom, még biztosabb vagyok benne.

Az arcára simítok.

- Annyira szeretnék örökké melletted maradni – suttogom remélve, hogy tényleg olyan mélyen alszik, amennyire gondolom. De nem bírom ki, az ajkaimat az övére nyomom és lágy csókot adok neki. Erre persze már mocorogni kezd õ is.
- Jó reggelt – köszöntöm a feje mellett támaszkodva.
- Neked is – mosolyog rám. – Hogy érzed magad? – kérdezi és a fülem mögé tûri a tincseimet.
- Nagyon jól. Meglepõen jól. És kissé éhesen – vallom be, mire felkuncog és a tarkómra simítja az egyik kezét, hogy lehúzzon magához. Értem a célzást, nem tiltakozok a bágyadt, reggeli csók ellen. A keze a fenekemre téved csók közben.
- Biztosan jól vagy? – kérdezi.
- Teljesen biztos – mosolygok rá most én. – Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Bár még pár órát pihennem kell – pillantok rá. – De lehet, hogy megint magával fog ragadni... – Az ajkaim elé teszi az egyik ujját.
- Ne izgulj, figyelek majd erre. Estére jól leszel?  
- Biztosan – felelem, és elhajolok. – Esik az esõ.
- Igen, vihar van. De ne izgulj, ide nem tör be a víz, bármennyi esõ esik is. – Magához húz. – Nem fázol?
- Nem, olyan nagyon jó most veled. – A nyaka hajlatába fúrom az arcomat, és hagyom, hogy így pihenjünk még kicsit a reggeli álmosságban.

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, de amikor eldöntjük, hogy talán kicsit fel is kelhetnénk, még mindig esik az esõ.
- Zavar? – kérdezi, ahogy a vízfátyollal fedett bejárat felé nézek.
- Nem, igazság szerint nagyon szeretem a vihart – mosolygok rá. Közelebb lép, de mielõtt csak úgy elsétálna mellettem, kapok egy puszit az ajkaimra.
Nem öltözünk fel, most, hogy tudom, õ itt lesz velem végig, nem akarom. Zavarnának a ruhák és nem is fázom, hiszen a kitartó vihar ellenére is kellemes az idõ, szinte meleg van.
- Ugye most már eszel valamit? – pillant felém.
- Csak akkor, ha te is eszel velem – mondom, és mellé lépek. Neki is szüksége van az ételre ilyenkor, nem csak nekem. – Kinézhetek a barlangból, Alfa?
- Persze, de ne menj ki, meg ne fázz – kéri, mire bólintok. Nem lépek át a vízfátyolon, csak ahhoz a ponthoz állok, ahol a kiálló sziklák megtörik a patak útját és gond nélkül kilátok. Nem meglepõ módon nincs senki az erdõben. Mindenhol pocsolyák, vízpára alkotja a ködöt a fák között, de mégis olyan szép most minden a szememnek.

Mögém lép, hátulról karol át. Kezeimet a karjára simítom.
- Nem zavar, hogy szõrös a karom? - kérdezem suttogva.
- Kicsit sem – csókol a nyakamba. Megnyugodva simogatom a kezét és dõlök neki a mellkasának. Annak ellenére, hogy ilyenkor mennyire nehéz szokott lenni, most ez a csend és béke, a közelsége és az, hogy tegnap tényleg bennem volt, kielégítik a lelkem annyira, hogy nyugodt maradjak. Sosem beszéltem omegákkal korábban errõl, de én, ha megtörténik, utána mindig békésebb vagyok. Talán azért szoktam meg ezt, mert mindig csak egynél volt ott valaki? Ki tudja...
-  Együnk, amíg tisztán tudunk gondolkodni – javasolja, én pedig bólintva követem.

- Velem még sosem volt senki ilyen kedves – suttogja a takarót gyûrögetve, miután kicsit sikerült lecsillapodnia. – Visszajöttél, gondoskodsz rólam... nem értelek – motyogja.

- Mit nem értesz, Aryn? – kérdem lágyan, közben a hátát simogatom. Közelebb fészkelõdik hozzám, mielõtt ismét megszólalna.

- Én... ezt az egész helyzetet nem értem. Ilyenkor soha nem kedves velem senki. Sõt...

- Ezt meg hogy érted? – Ráncba szalad a szemöldök és megfeszül a testem, ahogy arra gondolok, pont bánthatták õt akkor, amikor épp a legvédtelenebb volt és kedvességre, törõdésre lett volna szüksége.

- Tudod, az anyám... rossz farkas volt, apámat nem is tudom, hogy kicsoda. Biztosan ismerem, hiszen falkabeli, de túl sokan megfordultak anyám ágyában. Aztán amikor kiderült, hogy omega vagyok, magamra hagyott anyám is. Máig nem tudom, hogy miért, de akkor egyedül maradtam. De ez nem bántott volna, viszont valamiért mindenki utált a falkámban. A volt falkámban... – meséli reszketeg hangon felsóhajtva. – Mindenki csak akkor keresett meg, ha érezték az illatomat. Ilyenkor. De soha, senki nem hozott semmit vagy volt kedves, vagy maradt velem. Mindenki csak elvette, amit akart és már ment is. És ha utána nem történt semmi rossz vagy csúnya dolog, akkor igazság szerint, így utólag visszagondolva, elégedett voltam. De végül mégis el kellett jönnöm. Ott kellett hagynom mindenemet. A virágaimat, a fámat...  – Szavaiból árad a szomorúság, csak egy napja ismerjük egymást, mégis képes nekem megnyílni valamennyire. Elõbb az ölembe hajtja a fejét, majd a még mindig merev férfiasságom fölé hajol. – Borzalmas dolgokat kiabáltak rám. Aztán most ki is dobtak. De te annyira kedves vagy velem, alfa... – Kicsit felemelkedik, hogy rácsókoljon a nadrágomon lévõ dudorra. – Meg akarom hálálni ezt a végtelen kedvességet, de úgy, amit most adni tudok neked... – mondja a nadrágomat bontogatva. Nem akarom õt kihasználni… – Ne félj, a fogaimmal jól bánok, nem foglak megsebezni! – biztosít, és mielõtt még tiltakozhatnék, az ajkai közé fogad.

Halkan nyögök fel az érzésre, istenien bánik a nyelvével, minden ellenkezõ gondolat kiröppen a fejembõl. Egyre gyorsabban mozog, miközben saját magát is az élvezet felé hajszolja. A hajába akarok túrni, magam alá akarom gyûrni, hogy végre elmerülhessek kívánatos testében, de mozdulatlan maradok, hagyom, hogy annyit tegyen, ami még neki is kényelmes, nem kényszerítem semmire. Ahogy nyöszörögni kezd, egész testem megremeg, halkan zihálok, már nem kell sok… Pár pillanat, és elér a beteljesülés, Aryn szájában megyek el, és õ is követ kicsivel ezután a gyönyörbe. A combjaimra fekve pillant fel rám.

- Alfa, velem fogsz maradni végig? Kérlek, maradj velem, úgy érzem, hogy nem bírnám ki, ha most itt hagynál engem. Sosem éreztem még ezt, de... kérlek... te ne hagyj egyedül! – könyörög reszketeg hangon. Ki tudna egy ilyen szépségnek nemet mondani?

- Ne félj – húzom fel a mellkasomra. – Veled maradok – mosolygok rá lágyan, mire úgy ölel magához, mint egy boldog gyerek, aki ezelõtt még sosem kapott ajándékot.

- Köszönöm – pillant rám csillogó szemekkel. Gyengéden csókolom meg, közelebb húzom magamhoz, majd mellém fektetem. Miután elválunk egymástól, õ félénken a vállamra hajtja a fejét, ujjaival köröket rajzol a mellkasomra.

A kisszekrényre tett tál szõlõért nyúlok, leszedek pár szemet és egyesével kezdem a szájába adni, hogy legalább legyen valami a gyomrában, ha már a halat nem kívánja. Csendben élvezzük a nyugalmat, úgy tûnik, lesz egy kis szünet a vágyhullámai között.

- Alfa? – szólít meg, miután már nem tudott legyûrni több szõlõszemet.

- Igen? – nézek rá kíváncsian.

Idegesen kezdi a takarót gyûrögetni, ez már szinte kezd szokásává válni, ha zavarban van.

- A ti nyájatok… milyen? – böki ki végül, de nem mer rám nézni, mintha attól félne, hogy megbüntetem a kérdésért.

- Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám: békés. A feladatok megoszlanak a falubeliek között, egy közösségként dolgozunk azért, hogy mindenkinek jusson élelem. Persze vannak nálunk is veszekedések – mesélem –, de ezek nem annyira vészesek. Sokféle faj él együtt, a többséget ugyan mi tesszük ki, de akadnak például tigrisek és nyulak is, csak hogy említsek néhányat.

Aryn elgondolkodva hallgatja a szavaimat, de végül megint a mellkasomon köt ki. Motyog valamit, de olyan halkan beszélt, hogy semmit sem tudtam kivenni mondandójából.

- Megismételnéd? – cirógatom végig a füleit. – Egy szót sem értettem abból, amit mondtál.

Vörösen pillant a szemeimbe, de végül mégis elfordítja a fejét. Várom, hogy megismételje, de inkább másfelé tereli a témát.

- Kaphatnék egy kis vizet? Megszomjaztam – makogja félénken. Szerencsére még itt van a kispolcon a kulacs, így odanyújtom neki, miután mindketten ülõhelyzetbe tornáztuk magunkat. Mohón kortyol bele, egy pici csík lefolyik a szája mentén és egészen a mellbimbójáig halad. Nyelek egyet, a látványától már megint kezdek izgalomba jönni.

Miután ráteszi a kupakot, kiveszem a kezébõl az üveget, a szekrényre teszem, majd ajkaira hajolok. Csak párszor ízleltem meg eddig, de máris a rabjává váltam Aryn édes ízének. Mivel egyikünkön sincs egyetlen ruhadarab sem, felnyögve simulunk össze. Teste tûzben ég, szinte perzsel, és tudom, ezúttal nem állok meg addig, míg benne nem lehetek.

Követem a víz útját, ahogy bimbójára hajolok, elõször az egyiket, majd a másikat harapdálom, míg keménnyé nem válnak. A hajamba túrva tol lentebb, és ezúttal engedelmeskedem neki. A köldöke körül halmozom el csókokkal, majd ágyékára hajolva én részesítem olyan élményben, mint amit az elõbb õ nyújtott nekem. Nem vagyok finnyás, megtettem már másoknak is, de Aryn az elsõ, akinek az ízével nem tudok betelni.

Hangosan nyögdécsel a nyelvcsapásaimtól, addig meg sem állok, míg el nem élvez a kényeztetésem alatt. Megnyalom az ajkaimat, mielõtt ismét az övéire hajolnék, vállamon kapaszkodó kezét a férfiasságomra vezetem, hogy még keményebbre pumpáljon. Egyik kezemmel a feje mellett könyökölök, a másikkal a formás fenekére fogok, és a bejáratát kezdem becézgetni.

Egy, majd két ujjammal hatolok belé, de a csókunkat egyszer sem szakítom meg. Csak akkor válok el tõle, miután a harmadik ujjamat is bevezettem, és elég tágnak érzem ahhoz, hogy egy szinttel feljebb lépjünk. Annyira vágyom rá, mint ezelõtt még senkire.

A feneke alá nyúlva emelem meg, hogy jobb szöget kapjak a behatoláshoz, de mielõtt megmozdulnék, Aryn szemeibe pillantok. Vágyakozva néz rám, én is alig bírom visszafogni magam, de nem fogok olyat tenni, amit késõbb megbánok.

Kérdõn néz felém, elõször nem érti, miért nem teszek semmit, de pár pillanat múlva csodálkozva bólint. Vajon soha senki nem kérte még a beleegyezését egy ilyen fontos helyzetben? Ahogy felrémlik, amit mondott, dühös leszek a fajtájára. Elvették tõle, amit akartak, aztán meg ott hagyták szenvedni, ha már nem volt szükségük rá.

Hogy figyelmemet visszatereljem az alattam fekvõ farkaskára, inkább ismét csókolni kezdem, majd óvatosan elmerülök szûk forróságában. Lassan haladok elõre, kiélvezek minden centimétert, végre ott vagyok, ahová vágytam. Amint teljesen benne vagyok, megmozdítom a csípõmet és lökök rajta egyet. Ennyi kellett neki, felsikkantva megy el, pedig még nem is csináltam semmit. Izmai összerándulnak, belsõje még jobban rászorít férfiasságomra.

Felmorranva fogok rá a farkára, nem hagyom, hogy legyen ideje gondolkodni, gyorsan mozgok benne, egymás ajkaiba zihálunk, de nem szakadunk el egymástól. Sose éreztem még ilyen szintû vágyat senki iránt, akarom õt mindenestül. Jobb kezemmel a combjába markolok, és fentebb emelem a csípõjét, hogy még könnyebben hatolhassak belé.

A nyakát kezdem csókolgatni, így minden egyes lökésemkor hallhatom édes nyöszörgését, a vállait harapdálom, és amikor érzem, hogy közel jár, megint az ajkát kezdem ízlelgetni.

- Makram! – kiáltja, miközben megremeg a teste az élvezettõl, ezzel engem is átránt a gyönyörbe.

Fáradtan omlok rá, de néhány pillanat múlva mellé gördülök, nehogy összenyomjam szegényt. Kimerülten piheg az oldalamhoz bújva, vörös pofija elégedettséget sugároz, szemei könnyektõl csillognak, de tudom, ezt nem a szomorúság okozta.

Magunkra húzom az egyik takarót, amikor érzem, hogy elönt a fáradtság. Aryn már hangosan szuszog a karjaimban, végre õ is kifáradt annyira, hogy elragadja õt az álmok birodalma. Mosolyogva takargatom be, nekem sem kell sok, hogy elnyeljen a sötétség.

Ahogy az ajkaimat csókolja, a lelkem picit lenyugszik. Itt van... visszajött hozzám! A vállára marok, miközben õ a nyakam csókolgatja, majd az egész testemen végigsimítva elér a fenekemig, és az ágyra ültet. Egy pillanatra rettenetesen meglep az ereje, de ahogy felidézem magamban az izmos testét, már nem is olyan meglepõ, hogy egy kézzel elbír, hiszen én egyébként is kicsi vagyok hozzá képest. A lábaim között térdel, végigcsókol a vállamtól a férfiasságomig, amit aztán az ajkaihoz is kap. Próbálom ösztönözni, hogy a szájába fogadjon, de nem teszi meg, viszont annyira a hatalmába kerített már az õrület, hogy pár simítás elég a nyelvével a férfiasságomon és a bejáratomnál, hogy hatalmasat élvezzek. Olyat, amit szerintem még soha, és ami nem csak azért meglepõ, mert ennyi elég volt, hanem azért is mert ennyitõl ennyire intenzíven... Már attól el tudtam volna menni, hogy az ajkai a fenekemhez értek. És tulajdonképpen ennyi is történt.

Zihálok, alig kapok levegõt és még másodpercekkel az után is remeg a testem. Istenem... hogy lehet valaki ennyire fantasztikus? Ilyen örömet sosem éltem át senkivel, pedig még a testembe sem hatolt tulajdonképpen, csak az ujjaival. Nem elég, hogy õ a legcsodálatosabb, amivel valaha találkoztam, minden tekintetben annyira... Basszus, attól feláll a farkam megint, hogy a combomat simogatja! Sosem éltem még át ilyet és igazság szerint magam sem értem. Nem szoktam ennyire elalélni egy alfától, de most csak arra tudok gondolni, hogy azért nem, mert még találkoztam vele. Eddig. A többiek a nyomába sem érnek.
- Visszajöttél – pillantok rá elérzékenyülten, de aztán eszembe jut, hogy mit ordítottam utána, és megijedek. Mi van, ha bántani fog azért, amit mondtam? Kevesebbért is pofoztak már meg. Pedig akkor csak azt kértem egy alfától, hogy ne hagyjon el. Nem sírva, nem követelõzve, csak azt szerettem volna, hogy egy picikét maradjon még, miután bennem volt. De csak egy pofont adott, felöltözött és elment. Emlékszem, napokig fájt utána mindenem. A testem, a lelkem...
- Nem mondtam, hogy ne tenném. – Cirógat... a hajamba túr, majd a füleimre simít, amik közel olyan érzékenyek, mint a hasam vagy a farkam maga. Imádom, ha valaki ott érint meg. De annyira ritkán teszi meg bárki is... õ meg szinte ráérez? A többi farkas tudja, hogy mit keressen, bár általában nincs rá szükség, mire eljutnak hozzám, már mindketten annyira fel vagyunk izgulva, hogy nem tudunk gondolkodni sem. – Sajnálom, kellemetlen?
- Jó érzés – vallom be szinte suttogva. Nem gondoltam volna, hogy egy másik faj tagjának érintése ennyire jól tud esni.
- Akkor jó. – Vigyorog, csókot lop. Olyan... szokatlan ez... – Hoztam neked ételt, az lenne a legjobb, ha most ennél valamit, mielõtt ismét elönt a vágy. – A barlang bejáratához megy, ahol egy leejtett csomag van. Furcsa, észre sem vettem. Annyira elvakított volna az egész helyzet, hogy fel sem tûnik, hogy a földre esett a kezébõl valami? Úgy tûnik. Tudsz most halat enni? – Csak arra vagyok képes, hogy megrázzam a fejem, annyira le vagyok döbbenve. Nem szoktam ennyire elveszíteni a kontrollt magam felett. – Akkor marad a szõlõ – mondja, és tényleg, egy tálban hatalmas szemû fehér szõlõt hoz nekem. Láttam már ilyet a piacokon, de sosem volt rá pénzem, vagy amikor kértem, az eladók tekintetétõl rettentem vissza.
- Miért vagy ilyen kedves velem? – bukik ki belõlem a kérdés. – Én csak egy semmirekellõ omega vagyok.
A hangom halk, a fejem lehajtom és rászorítom a füleimet. Ha tehetném, össze is mennék picire, mint egy bogár. Nincs jogom kérdõre vonni õt és valamiért mégsem tudom magamban tartani. Mint a kiabálás, amikor lement. Szerintem sosem beszéltem még így alfával. Talán ezért lep meg még jobban, amikor az állam alá nyúl és arra késztet, hogy rá nézzek.
- Ugyanannyit érsz, mint bármelyikünk, soha ne gondolj kevesebbet magadról, csak mert omegának születtél – mondja. Hogy tud ilyen súlyos dolgokat ennyire nyíltani kimondani? Azt kéri, hogy adjak fel mindent, amiben hittem eddig, én pedig ismét sírni kezdek, de most nem hagy itt. Nem taszít el, csak csendben hagyja, hogy közelebb másszak, és még hozzá is bújhatok!

Hangtalanul zokogok a mellkasának. Sokáig azt sem tudom, mit mondjak, megszólalhatok-e egyáltalán. Mi van, ha ezt az egészet csak álmodom? Nem is keltem fel  neszezésre, alszok azóta is, mióta õ elment és ez csak egy furcsa, vágytól lázas álom, amiben benne ragadtam. Ezt szeretném, így ezzel is álmodok, de valójában nem jött vissza, sosem fog, ahogy egyik sem tette.

De ha így lenne, nem érezném az illatát, azt a bódítóan csodálatos illatát... nem érezném a bõröm alatt a bõrét.
- Velem még sosem volt senki ilyen kedves – suttogom, és az ágy takaróját gyûrögetem. – Visszajöttél, gondoskodsz rólam... nem értelek – súgom.
- Mit nem értesz, Aryn? – kérdezi lágyan, és megsimogatja a hátam, így még közelebb merek bújni.
- Én... ezt az egész helyzetet nem értem. Ilyenkor soha nem kedves velem senki. Sõt... – Inkább be sem fejezem a mondatot, nem lenne értelme vádaskodni.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezi, de mintha picit megfeszülne a teste. Nem akarok neki az alfákról beszélni, arról, amiket tettek velem és mondtak nekem, de magamról mesélhetek neki, igaz? Talán õ érti majd, hogy miért bánt velem így a falkám. Ha elmesélek magamról mindent, tudni fogja, hogy miért tette ezt velem mindenki.
- Tudod, az anyám... rossz farkas volt, apámat nem is tudom, hogy kicsoda. Biztosan ismerem, hiszen falkabeli, de túl sokan megfordultak anyám ágyában. Aztán amikor kiderült, hogy omega vagyok, magamra hagyott anyám is. Máig nem tudom, hogy miért, de akkor egyedül maradtam. De ez nem bántott volna, viszont valamiért mindenki utált a falkámban. A volt falkámban... – sóhajtok fel reszketeg hangon. – Mindenki csak akkor keresett meg, ha érezték az illatomat. Ilyenkor. De soha, senki nem hozott semmit vagy volt kedves, vagy maradt velem. Mindenki csak elvette, amit akart és már ment is. És ha utána nem történt semmi rossz vagy csúnya dolog, akkor igazság szerint, így utólag visszagondolva, elégedett voltam. De végül mégis el kellett jönnöm. Ott kellett hagynom mindenemet. A virágaimat, a fámat...  – A fejem az ölbe hajtom. Nem minden cél nélkül, hiszen látom, hogy mennyire fel van izgulva, ami az én vérem is felpezsdíti. Most talán csak túl jó vele ahhoz, hogy ismét a múltam miatt sírjak. Talán elfogytak a könnyeim. Ki tudja? – Borzalmas dolgokat kiabáltak rám. – A gondolataimat is eltereli kissé az, amire készülök. – Aztán most ki is dobtak. – Közelebb húzódom az ágyékához. – De te annyira kedves vagy velem, alfa... – Picit felemelkedem, de csak annyira, hogy rá tudjak csókolni a nadrágján levõ dudorra. – Meg akarom hálálni ezt a végtelen kedvességet, de úgy, amit most adni tudok neked... – Elkezdem kibontani a férfiasságát. – Ne félj, a fogaimmal jól bánok, nem foglak megsebezni!

Mielõtt mondhatna bármit, az ajkaim közé fogadom. Egyetlen egy személynek tettem ezt meg eddig, a volt falkám vezetõjének. De Markam teljesen más, neki azért teszem meg, mert akarom, mert jól esne érezni, ahogy a számba élvez. Nem azért, hogy annál is tovább maradjon velem. Most, hogy egyre gyorsuló ütemben szopom õt, eszembe sem jut, hogy el fog hagyni engem, hogy akár ez után is felállhat és magamra hagy. Miközben az ajkaimmal õt kényeztetem, az egyik kezemmel magamat kezdem hajszolni. Annyira közel van és annyira jó érzés õt a számban tudni, hogy érzem, most a saját kezemtõl is el tudok élvezni. Miközben a számban van, nyöszörgök, de nem engedem ki az ajkaim közül. Egyre jobban remeg a testem, ahogy közeledek a beteljesülés felé és érzem, õ is közel van.

Néhány pillanat a hideg forrásvíz alatt lenyugtat annyira, hogy át tudjam értékelni a helyzetet. Aryn egy omega, ráadásul egy másik fajból, azt mondta, nincs hová mennie, nem tehetem ki innen, nem hagyhatom magára, fõleg azok után nem, amit tettem. Az lesz a legjobb, ha itt marad szépen, míg le nem csillapodik a teste, tekintve, hogy ma kezdõdött, legalább három napig el fog tartani, de akár öt-hat napot is igénybe vehet, ez mindenkinél változó. Ennyi idõre nem tûnhetek el, fõleg nem szó nélkül. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy szeretné-e a segítségemet. Egyáltalán én szeretnék maradni?

Természetesen igen a válasz, de sosem szoktam kihasználni senkit, fõleg ha olyan állapotban van, hogy nem tudja megvédeni magát. Vigyorogva gondolok bele, hogy mit szólna apám, ha hazaállítanék egy omega farkassal, hogy õ bizony a társam, egész biztosan szívbajt kapna.

Megdermedek. Miért jut eszembe egyáltalán olyan, hogy így gondoljak Arynra? Társ… Vajon õ lenne az? Áh, miken nem jár az agyam, megrázom a fejemet, majd kilépek a zuhatag alól.

Csillogó szemekkel bámul felém, felhúzom a szemöldökömet, mit nem adnék azért, ha halhatnám, min mereng épp.

- Jobban vagy? – kérdezem kissé aggodalmaskodva. Több omegának is segítettem már ilyen helyzetben, és tudom, elõfordul, hogy valakinek erõs fájdalmai vannak, ha nincs mellette egy alfa.

- Igen, köszönöm – feleli elpirulva. – Bár azt hiszem, ez csak átmeneti – motyogja enyhe célzással a hangjában. Persze rögtön tudom, mire gondol, azt akarja, hogy vele maradjak, pedig nem is ismer. Felhúzott szemöldökkel bámulok rá, nem tudom eldönteni, hogy annyira kiéhezett a szeretetre, hogy az elsõ szembejövõ alfa, aki csak egy kicsit is kedvesen is bánik vele, megteszi, vagy tényleg mindegy neki, hogy ki elégíti ki. A lábaira téved a tekintetem, a vágy tüzében észre sem vettem, hogy megsérült, ugyan csak horzsolások, de akkor is jobb, ha lekezeljük. Az étel mellé a gyógyszert is felvésem, muszáj minél elõbb indulnom.

- El kell mennem – mondom, mire arcáról eltûnik a mosoly, olyan szomorúság váltja fel, amilyet a nyájban senkin sem láttam még, soha. Min mehetett keresztül? Rá szeretnék kérdezni, de nincs jogom hozzá, ráadásul kezd ismét erõsödni az illata, sietnem kell, mielõtt még megint hatalmába kerítene.

- Alfa... kérlek... Ne menj el! Maradj velem, kérlek... – könyörög nekem könnyes szemekkel, ökölbe szorulnak a kezeim, ha most nem lépek innen ki, akkor a bûvkörébe fogok kerülni, de elõbb el kell intéznem néhány dolgot.

- Maradj a barlangban – utasítom, mielõtt határozott léptekkel kilépnék az erdõbe. A vízesésen keresztül is hallom síró hangját.

- Hát te is elhagysz?! Ugyanolyan vagy, mint a többi! – kiabálja megtörten. Legszívesebben visszamennék, és addig csókolnám, míg meg nem nyugszik a karjaimban. Azt suttognám a fülébe, hogy minden rendben lesz, nem kell többet soha szenvednie, de tudom, ha visszafordulok, nem tudok majd neki ellenállni, így inkább elindulok a fa tövében hagyott halak felé.

Ahogy visszaérek a faluba kezemben a kosárral, az alfák érdekesen pillantgatnak felém. Érzik rajtam az ismeretlen omega illatot, de nem mernek kérdezõsködni. Annak is van elõnye, ha a vezér fia vagy. Leadom a halak egy részét a raktárba, de néhányat megtartok magamnak, ezeket majd visszaviszem Arynnak, miután megsütöttem õket. Otthon anyám hatalmas öleléssel fogad, de õ is értetlenkedve húzódik el.

- Furcsa illatot érzek rajtad, kincsem.

- Egy… omegáét. Bajban van, segítenem kell neki – vallom be, mire széles mosoly terül szét az arcán.

- És ki õ? Ismerjük? – kérdezõsködik, miközben kiveszi a kezembõl a halakat. – Megsütöm nektek – fordul a konyha felé, és már neki is áll elkészíteni azokat.

- Nem ismeritek õt, de kérlek, ne kérdezz többet, majd… majd bemutatom õt nektek, ha itt az ideje, de most össze kell szednem néhány dolgot.

- Persze, menj csak, édesem, ne várakoztasd sokáig szegényt – bólogat megértõen, õ is omega, biztosan átérzi Aryn helyzetét.

- Köszönöm – nyomok csókot anyám fejére, majd még intek az ajtóból. – A halakért visszajövök – mosolygok rá, és az én kis házikóm felé indulok. Az egyik utca végén építettünk a nyáj tagjaival nekem egy gyönyörû házat, de mivel egyedül nagyon magányos lenne ott, még sokszor vagyok a családi fészekben. Felpakolok néhány szükséges dolgot, a gyümölcsös tálat is beleborítom a batyumba, és mire visszaérek, a halak is készen fogadnak. A gyógykenõcsöt is elõveszem az egyik fiókból, épp mennék vissza, amikor az ajtóban apámmal találom szembe magam. Vele akartam a legkevésbé összefutni, túlságosan is jó orra van.

- Fiam, hová mész? – kérdezi haragosan, miközben mélyet szippant a levegõbõl.

- Dolgom van – morgom, kikerülném, de megragadja a karomat.

- Ugye nem egy farkas szagát érzem rajtad? – dühödik fel, mire én is szikrázó szemekkel nézek rá.

- Semmi közöd ahhoz, hogy kivel találkozom – sziszegem.

- Nem hagyom, hogy…

- Édesem – szakít minket félbe anya. – Kérlek, ne veszekedjetek – karol bele apa karjaiba, megrázom a fejemet.

- Én most megyek, ha szükség lesz még valamire, visszajövök. Köszönök mindent, anyu – mosolygok rá, és anélkül lépek ki az ajtón, hogy apámra egy pillantást is vetnék. Õ a vezérünk, a legtöbben el is fogadták azt, hogy a nyájunkban nem csak juhok vannak, de az idõsebbek mindig is utálták a farkasokat, apám is csak látszólagosan tûri meg õket, de valójában az öregek oldalán van. Hiába él meg nálunk békében majdnem minden faj, félek, Arynt nem fogadnák túl nagy lelkesedéssel. Ezen aggódni viszont elég lesz akkor, ha már vége lett a bonyodalmaknak, és végre ismét józanul tudunk mindketten gondolkodni.

Mikor ismét a vízesésnél állok, veszek egy mély levegõt, mielõtt a sziklákon át belépek a barlangba, ám az elém táruló látványtól iszonyatosan nagyot kell nyelnem. Aryn az ágynak dõlve próbál könnyíteni magán, az egész helyiséget belengi az illata, mázsás súlyként szakad rám a vágy.

- Alfa, kérlek, könyörgöm, segíts... – pillant rám könnyes szemekkel, de ujjainak mozgatását nem hagyja abba. Próbálom lenyugtatni magam, de nem sikerült, kezembõl a földre hullik a batyum, néhány hatalmas lépéssel ott termek a farkas mellett és leguggolok elé.

Kipirult arca könnyektõl csillog, szemei megkönnyebbülésért könyörögnek. Hajába túrva húzom közelebb hozzám, hogy pillekönnyû csókokat leheljek ajkaira, utánam kapna, de nem hagyom, a nyakára térek rá. Zihálni kezd, remegõ kezei feladják a szolgálatot, inkább a vállamba markolva kapaszkodik meg bennem. Kezemmel végigsimítok az oldalán, le a fenekének ívén, majd belemarkolok a kívánatos gömbölyû formába, és egy kézzel felültetem az ágyra. Ilyenkor áldom az erõmet.

A combjai között térdelek, válláról a mellkasára, hasára térek át becézgetõ ajkaimmal, majd a férfiasságára. Felhördülve dõl hátra és kapaszkodik a takaróba, miközben én mélyen magamba szippantom finom illatát. Nem veszem teljesen a számba, hiába emelgeti a csípõjét, pár nyelvcsapás után bejáratára térek rá, és amint megízlelem odalent, egy hangos Makram kiáltással élvez el.

Vigyorogva ülök rá a térdeimre, már kõkeményen állok én is, mégis… úgy érzem, a vágy ellenére is, hogy szeretetre van szüksége, ezért nem szeretnék semmit sem elsietni. Fájó ugyan türtõztetni magam, de semmiképp sem szeretnék fájdalmat okozni neki, nemcsak fizikait nem, a lelki sebek olykor rosszabbak.

Egyik karját a szeme elé húzta, mintha azzal akarná elrejteni vörös arcát, a combjaira simítok, mire megremeg, farka szinte már majdnem ismét megkeményedett, de most nem szentelek neki több figyelmet. Addig cirógatom, míg végre rám nem néz a gyönyörû szemeivel. Félénken ül fel, idegesen gyûrögetni kezdi a gyapjút.

- Visszajöttél – motyogja lehajtott fejjel, nem kérdés volt, de a hitetlenkedést érzem a hangjában.

- Nem mondtam, hogy ne tenném – túrok a hajába, majd a farkasfüleit kezdem vizslatni. Egyik ujjamat végighúzom rajta, mire reszketegen szorít meg lábaival. – Sajnálom, kellemetlen? – kérdezem komolyan a szemeibe nézve. Nem ismerem a farkasok szokásait, nem tudom, hogy mit szeretnek és mit nem.

Megcsóválja a fejét. – Jó érzés – vallja be halkan, amitõl elmosolyodom.

- Akkor jó – vigyorgok rá és gyors csókot lopok tõle. – Hoztam neked ételt, az lenne a legjobb, ha most ennél valamit, mielõtt ismét elönt a vágy – magyarázom neki, miközben a földre ejtett batyumból kezdek kipakolni az asztalra. – Tudsz most halat enni? – kérdezem felé pillantva, de ismét fejrázást kapok. – Akkor marad a szõlõ – viszem oda neki a kis tálat, amit anyám tett még a hal mellé. Fentebb ül az ágyon, hogy én is odaférjek mellé, áldom az eszem, hogy nagyméretû ágyat készítettem ide, bajban lennénk, ha csak egyszemélyes lenne.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdezi összezavarodva. – Én csak egy semmirekellõ omega vagyok – mondja lehajtott fejjel, lelapult fülekkel. Már megint ezek a becsmérlõ szavak, biztos vagyok benne, hogy a többi idióta farkas verte a fejébe, hogy õ semmire sem jó, de ezen változtatni fogok. Megmutatom neki, hogy õ sokkal többet ér azoknál az alfáknál, akik képesek voltak ilyen undorító módon beszélni és viselkedni vele.

Álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy arra kényszerítsem, a szemembe nézzen.

- Ugyanannyit érsz, mint bármelyikünk, soha ne gondolj kevesebbet magadról, csak mert omegának születtél – mondom lágyan, mire ismét hatalmas könnycseppek gurulnak le az arcán.

Reszketve araszol közelebb hozzám, és amikor látja, hogy nincs ellenvetésem a tettére, remegve bújik a karjaim közé. Fejét a mellkasomba fúrja, zokogásáról csak rázkódó vállai tanúskodnak.

- Biztonságos helyre – mosolyog rám, de annak ellenére is félek, hogy egyre jobban elönt az érzés. Nem felelek hát semmit, csak próbálok valahogy hozzádörgölõzni, csókolom, ahol érem, de ekkor hirtelen mintha egy egész tó vize zúdulna a nyakamba. Hideg, meglep, fel is sikkantok. Egy kicsit tisztul is az elmém. Istenem, most találkozunk elõször, én meg teljesen rámásztam.
- Sajnálom – suttogom. Nem vagyok ilyen, ezt szeretném neki elmondani, de lassan ismét utolér a szükség.
- Semmi baj – simogatja meg a hajam. – A vízesés elrejti az illatodat, így mások nem találnak rád. Hozok egy kis vizet. – Elmenne, de most nem hagyhat magamra!
- Nem… nem hagysz magamra… ugye? – kérdezem, miközben a kezét fogom.
- Nem vagy már teljesen észnél, nem tudod, mit kívánsz. – Szinte kitépi a karját az ujjaim közül, de nem megy el azonnal. Mire felfogom, mit csinál, már a kulacs az ágy melletti kis szekrényen pihen, én viszont az alkalomra figyelek fel. Elkapom, de most magamra rántom. A lábaimmal ölelem körbe a testét, hogy ne menekülhessen el ismét.
- Tudom, hogy mit akarok… azt hiszem. Alfa… - nyögök fel, ahogy a testünk összeér. Õt is utolérheti a szükség, mert már nem tiltakozik, de nem azt teszi, amit a többi ilyenkor. Õk csak... kitágítanak és belém lökik magukat, Makram viszont simogat, kedveskedik az ujjaival, mielõtt rám markolna, de nem is kell szinte több, a vállába fojtom a sikítást, ami feltörne belõlem, miközben elélvezem. A számban érzem a vére ízét, hiszen a fogaim felsebzik a bõrét, de most ez is inkább felizgat.

Vetkõztetni kezd, majd mire felfogom, hogy mi történik, már az ujjait a fenekemnél érzem. Nem hatol belém most sem, így juttat a csúcsra engem és magát is, miközben én könyörgök neki.

Gyorsabban.

Erõsebben.

Mindegy, csak érezzem már!

- Gyönyörû vagy – üti meg a fülem egy mondat, amire kipattannak a szemeim és elcsodálkozom. Soha senki nem mondott még nekem ilyet.

Soha.

Mielõtt felfoghatnám, hogy mi történik, miért történik, már ismét elélvezek, most intenzívebben, talán egy ideig le is nyugszik tõle a testem. Persze nem végleg, az még messze van.

Pirulva, mosolyogva ülök fel, hiszen látom, hogy nem ment el, csak a víz alá állt be. Nézem õt... olyan szép. Furcsa ezt érezni egy másik faj képviselõje, vezetõje iránt, de olyan intenzíven érzek most iránta, amit eddig még nem tapasztaltam. Pedig nem az elsõ párzási idõszakom. Gyönyörû és annyira vonzó, annyira férfias, annyira.... bahh. Szavakkal ki sem tudom fejezni. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi komoly, mégis úgy érzem, mintha valami olyat ígért volna, amit eddig senki, soha. Nem tudom, hogy miért. Talán tényleg csak a vágy vette el az eszem.
- Jobban vagy? – kérdezi és közelebb lép. Fedetlen a mellkasa. Legszívesebben felállnék, és odasétálnék, hogy végigcsókoljam, valami még az ágyhoz szegez.
- Igen, köszönöm – felelem elpirulva. – Bár azt hiszem, ez csak átmeneti. – Olyan finom célzás ez, amit még soha senki nem értett meg, õ viszont felvonja a szemöldökét. Látom rajta a felismerést csillanni, de a mosoly, amire most is várok, ismét elmarad. Csak ez valami... még rosszabb.
Tudom, hogy érti, hogy arra célzok: maradjon velem, amíg be nem fejezõdik ez az egész. Látom az arcán, hogy tudja, mire gondolok, mégis...
- El kell mennem.

Szinte hallom, ahogy még kisebb darabokra törik a szívem, ahogy az arcomra fagy a pirulós, kedves mosoly.

Hát õ is...?

- Alfa... kérlek... – Könnyek szöknek a szemembe. – Ne menj el! Maradj velem, kérlek... – Könyörgök neki már sírástól remegõ hangon, de megfordul és határozott lépekkel elsétál. Felállok az ágyról és szeretnék utána rohanni, elrohanni, bármi, valamit tenni.
- Maradj a barlangban.
Már nem kedves, a hangja most szinte a bántó a fülemnek.
- Hát te is elhagysz?! – ordítom utána remegve. – Ugyanolyan vagy, mint a többi! – Kiabálok, de nem jön vissza. Ilyet nem mernék neki mondani szemtõl szembe, de már úgyis mindegy. Õt sem látom többé. Õ is elsétált, elhagy, hiszen csak erre kellettem neki. Hogy a fenekemre dugja az ujját, kiverje magának közben és pár csókot lopjon.

De én mindig, mindenkinek csak erre kellek.

Mindig, mindenkinek.

DE MIÉRT?!

Hangosan felsírok, hiszen nem értem, miért történik ez most is. Azt hittem, hogy csak a falkánk ilyen, erre tessék! Az elsõ alfa, akit az utamba sodor az élet, ugyanazt teszi velem, mint elõtte eddig mindenki. Biztosan velem van a baj. Makramról az a hír járja, hogy végtelenül kedves, én mégis egy ilyet csináltam belõle. Egy olyat, ami a falka összes alfája volt. Biztosan bennem van valami, ami elrontja õket és ilyenné teszi.

Összekuporodva ölelem magamhoz a lábaimat, ahogy sírok az ágy elõtt, a földön. Lassan érzem jönni a következõ hullámot, de annyira el vagyok keseredve, hogy így elõre kicsit sem érdekel. Saját magamat sajnálom és azt, hogy nem hagyott meghalni. Most meg már nem bírok felkelni. Annyira legyengített a vágy és a sírás, hogy az ágyra sincs erõm visszamászni, inkább lehunyom a szemem. Ha nem iszok és nem eszek, talán a negyedik nap végére meghalhatok végre...

Ma reggel nem tudtam csatlakozni a vadászokhoz, mert apámmal volt néhány megbeszélni valóm. Sürgettetné, hogy párt találjak, és átvegyem tõle a falunk irányítását, de jól tudja, hogy minden ajánlatra nemet fogok mondani. Csakis az igaz társamat vagyok hajlandó feleségül venni, errõl apám sem fog tudni lebeszélni. Tény, hogy õ érdekbõl házasodott, a falu jövõjét tartotta szem elõtt, amikor a két nyájat egyesítették, de azt az utat õ választotta. Én viszont nem fogom elkövetni ezt a hibát. Tudom, hogy évek alatt megszerették egymást anyával, de talán túlságosan is romantikus alkat vagyok. Az egyik legjobb barátomtól rengeteget hallottam az omega társáról, rendkívüli érzés lehet minden reggel úgy felébrednie, hogy akit neki szánt a sors, ott fekszik mellette. Én is erre vágyom, ezt akarom, nem pedig egy érdekházasságot.

Szokás szerint dühösen válunk el egymástól, ezek a beszélgetések sosem végzõdnek jól. Jobb lesz, ha lenyugtatom magam, ezért hogy legalább valami hasznos dologgal töltsem az idõmet, lemegyek a folyóhoz egy kosárral, amibe jó sok halat fogok össze a nyájnak. Épp indulnék vissza, amikor megérzek egy elképesztõen finom illatot közeledni. Ismerõs, de nem tudom, honnan.

Kíváncsian megyek abba az irányba, ahol az illat gazdáját sejtem, leteszem egy fa tövébe a hallal teli kosarat, majd kikukkantok mögüle.

- Téged ismerlek! – döbbenek meg, hiszen egy kis farkaska térdel nekem háttal. Megrezzen a hangomra, nem számított rám. – Te nem a szomszédos farkasfalka tagja vagy? Aki ott a szélen él... – kérdezem elgondolkodva. Apámmal jártam náluk párszor, a régi idõkben háborúskodtunk, de végre béke van a két faj között. Emlékszem, amikor épp a birtokaink határát mentünk megvitatni, messzirõl egy gyönyörû kék szempár figyelt. Amikor rákérdeztem ki lakik abban a kunyhóban, letaglózott az, ahogyan a fiúról beszéltek. Sajnálatot éreztem iránta, senki nem érdemli meg, hogy olyan hangnemben beszéljenek róla, mint amit azok a farkasok mûveltek. Apám bölcsen rászorított a karomra, mielõtt nekik estem volna, ez volt a mázlijuk…

Reszketõ tagokkal fordul felém, könnyes arcától ökölbe szorulnak a kezeim, iszonyú düh jár át, pedig nem is ismerem õt.

- Ma... Makram? – kérdezi meghökkenve. Hát persze, hogy tudja a nevem, a vezérek vérvonalát mindenki jól ismeri. Hatalmas szemekkel bámul rám, nem tudom, mire gondolhat épp.

- Mit keresel te ennyire messze a falkádtól? – tör fel belõlem a kíváncsiság. Már rég átlépte a mi határvonalunkat, ugyan ezek már nem olyan szigorú szabályok, mint régen voltak, de a farkasok és a bárányok általában tarják egymástól a távolságot.

- Semmi közöd hozzá – suttogja kissé ingerülten, de fülei végig meghunyászkodóan lapulnak a fejéhez, ez a behódolás jele. – Bocsáss meg! – kezd ijedten szabadkozni. A belõle áradó szag hirtelen villámcsapásként ér. – Csak hagyj magamra, kérlek!

- Válaszolj a kérdésemre – mondom kicsit türelmetlenül, de nem kényszerítve semmire.

- Nem kell egy olyan szerencsétlen omegával törõdnöd, mint amilyen én vagyok, ne is pazarold rám az idõdet – motyogja, miközben hátat fordítva próbál felállni a fûbõl, ahol eddig foglalt helyet. Ahogy megmozdul, a szellõ egyenesen felém fújja részegítõ illatát, bebizonyosodik, amitõl eddig tartottam. Elkapom a karját, gyorsan kell cselekednünk, semmi jó nem fog ebbõl kisülni.

- Van hova menned, omega?

- Aryn a nevem, alfa.

- Válaszolj! – dörrenek rá, amit rögtön meg is bánok, de nincs idõ a játszadozásra.

- Ha mindenképp tudnod kell, alfa, nincs. Pár órája már hontalan vagyok, nincs hova hazamennem – vallja be, majd leplezetlenül ismét sírni kezd. Sejtettem… már jó néhány évvel ezelõtt sem kedvelte a falkája, de hogy miért, az nem tiszta számomra. Ahogy erõsebbé válik a belõle áradó felajzott omega illat, rögtön tudom, hová fogom vinni, hogy megóvjam õt mások elõl. Megfordítom, óvatosan a karjaiba kapom, utána elindulok a titkos rejtekhelyemre, melyet egyedül csak én ismerek.

- Hova vi... – kezdene tiltakozni, de ekkor végre megérzi azt, amit én már korábban is. – Alfa... Alfa! – mondja elhomályosuló szemekkel, mocorog a karjaim közt, a fékezhetetlen vágy egyre nagyobb hatással van rá. Gyorsabban szedem a lábaimat, majdnem elveszítem az eszemet, ahogy a nyakamba kapaszkodva bújik közelebb hozzám, majd a nyakamba szagol. – Hová viszel, alfa?

Csak nyugalom, Makram, most próbáld meg türtõztetni magad.

- Biztonságos helyre – mosolygok végül rá szelíden. Ugyan a szükség kezdi átvenni felette a hatalmat, az enyhe riadalmat nem tudta elrejteni a szemeibõl. Nyilván õ sem számított arra, hogy épp most jön el a párzási idõszaka, ami alatt nem tudja teljesen irányítani a tetteit.

Válasz helyett még jobban hozzám dörgölõzik, a nyakamat kezdi csókolgatni, de szerencsére elértük a vízesést. Senki sem tudja, hogy ez a zubogó víztömeg egy barlangot rejt maga mögött. Néhány ugrással bent is vagyok az én kis zugomban, ahová akkor szoktam jönni, ha épp senkire sem vagyok kíváncsi. Aryn felsikkant, ahogy átlépek a vízfolyamon, mely legalább lehûti egyre jobban perzselõ bõrét.

- Sajnálom – motyogja szégyenkezve. Azt hiszem, kicsit magához tért, de mindketten tudjuk, hogy ez nem fog sokáig tartani.

- Semmi baj – simítok a hajába, miközben határozott léptekkel odasétálok az általam összetákolt ágyra, melyet gyapjúval fedtem le, így igen kényelmesre sikeredett. Lágyan teszem le az anyagra, könyörgõ szemekkel néz rám, de nem tudom eldönteni, hogy azért fohászkodik, hogy elmenjek vagy azért, hogy maradjak mellette. – A vízesés elrejti az illatodat, így mások nem találnak rád. Hozok egy kis vizet – veszem elõ a kulacsomat a zsákomból, mire riadtan fog rá a kezemre. Értetlenül pillantok vissza rá.

- Nem… nem hagysz magamra… ugye? – pihegi egyre vörösebben, kényszerítenem kell magam arra, hogy elszakítsam róla a tekintetemet.

- Nem vagy már teljesen észnél, nem tudod, mit kívánsz – mondom, ahogy ellépek mellõle, és a zuhogó víz alá tartva megtöltöm a kis üveget. A legfontosabb ilyenkor, hogy ne száradjanak ki, de valami ételre is szüksége lesz. Vissza kell mennem a halakért, hacsak nem vitte még onnan el valaki. Nem nagyon lesz étvágya késõbb, de talán ha megsütöm neki, tud majd pár falatot enni belõle, az erdõben van pár szamóca és málnabokor, a gyümölcs is fontos. Azon kezd járni az agyam, hogy mit hozzak még neki, ahogy a kis ágy melletti polcra teszem a kulacsot, ám megragadja a kezemet, és hirtelen magára ránt.

- Tudom, hogy mit akarok… azt hiszem – teszi hozzá kissé halkabban. Csípõjét fentebb löki, így megérzem már keményen ágaskodó tagját. – Alfa… - nyöszörgi kéjesen.

Remegve fúrom fejem a vállába, ki tud egy ilyen csábító kis lénynek ellenállni?

Ebben az idõszakban az omegák illata megõrjíti az alfákat, engem is kezd teljesen rabul ejteni, habár hõsiesen próbálok ellenállni a vágynak, mely bennem is feléledt. Elhúzódnék, de szorosan körém fonva lábait húz még közelebb magához. Kéjesen nyög fel, ahogy férfiasságunk összesimul a ruhán keresztül. Nem bírom tovább…

Egy morranással marok az ajkaira, hogy megízleljem isteni ízét. Egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom, másikkal rásimítok az arcára, majd a nyakára, elkezdem feltérképezni testének minden egyes centiméterét. Ahogy elérem a mellbimbóját, édesen belenyög a csókba, agyamat elönti a vágy köde. Csak a sóhajait hallom, a remegõ testét érzem magam alatt, ahogy még többért könyörög.

Kicsit játszadozom rózsaszín mellbimbójával, majd elõbb derekán, aztán csípõjén cirógatok végig. Bekíváncsiskodom a nadrágja, az alsója alá, és amint rásimítok farkára, pár mozdulat után megremeg az egész teste. Pihegve harap a vállamba, hogy sikkantásának hangját csillapítani tudja.

Az omegák… elképesztõek. Ha eléggé fel vannak húzva, mindössze néhány apróbb érintés kell ahhoz, hogy elragadja õket a gyönyör. Az ágyra omlik, zihál, kipirult arca bûnre csábító. Kihúzom a nadrágjából a kezemet, és az ágy melletti rongyba törlöm. Össze kell szednem magam, de úgy érzem, nem tudok mellõle felállni. Elemi erõvel hasít belém a vágy, hogy elmerüljek forró testében.

Ismét ajkaira hajolok, közben megszabadítom õt minden ruhadarabjától. Lábaimmal befurakszom a combjai közé, és a térdeimre ülve húzódok hátrébb, hogy megcsodáljam mezítelen testének elképesztõ látványát. Vörös arccal piheg elõttem, combjai szétnyílva fognak közre, felfedve ezzel legféltettebb kincsét. Morogva hajolok a nyakára, szívom és harapdálom, ujjaimmal közben már nedves bejáratánál körözök.

- Alfa… – nyöszörgi kábultan, ez volt az utolsó csepp, amit még képes voltam elviselni. Bevezetem egyik ujjamat, mire hangosan felnyög. Szûk és forró, bámulatos… Még egy ujjamat hozzáadom az elõzõhöz és mozgatni, tágítani kezdem. – Mégh… erõsebben… alfa… – mondja összefüggéstelenül, fejét ide-oda dobálva, csípõjét meg-megemelve, hogy még jobban hozzám simulhasson.

- Gyönyörû vagy – mosolygok rá, eddig lecsukva tartott szemei kipattannak, csodálkozás ül bennük, majd még vörösebbé válik az arca. Lágyan csókolom meg, de közben kezeimet egyre gyorsabban mozgatom, egyikkel õt, másikkal magamat hajszolom a gyönyör felé, és amikor végre mindkettõnket elér, egyszerre nyögünk fel.

Fáradtan omlok mellé az ágyra, mindketten hevesen vesszük a levegõt, csak most jövök rá, hogy mit tettem. Az omegáknak általában három-öt napig tart ez az idõszak, úgyhogy korán sincs vége még ennek, de szerencsére most egy kicsit lenyugodott. Ahogy kitisztul a fejem, enyhe szégyenérzet önt el. Nem tudom, hogy Aryn mit fog szólni ahhoz, amit tettünk, ha végre tényleg önmaga lesz ismét.

Szerencsére még semmi visszafordíthatatlan nem történt, és az lesz a legjobb, ha ez így is marad.

Rápillantok a mellettem fekvõ farkasra, csukott szemmel próbálja helyrebillenteni a légzését, de kipirult arca, csóktól duzzadt ajkai azért kiáltanak, hogy jelöljem meg sajátomként. A veszélyes gondolatok végre teljesen észhez térítenek. Felpattanok mellõle, hátat fordítva neki rángatom magamra a nadrágomat, és anélkül, hogy bármit is mondanék, gyors léptekkel elhagyom a barlangot.

Egy ugrással vetem bele magam a tó vízébe, hogy lehûtsem háborgó testemet. Mit mûveltél, Makram?

Szomorúan sétálok hazafelé. Rettenetesen érzem magam, hiszen ma is egy beszélgetésem volt Agnarral, aki a falkánk vezetõje. Megint panasz volt rám, és sajnos tudom is, hogy ki tette. Hogy milyen panasz? Sok alfa panaszolt már be azért, mert elcsábítottam õket. Pedig ez butaság, ezt Agnar is tudja, hiszen vele is átéltem, hogy milyen az, amikor mindkettõnket hajt a szükség. De sajnos nem tehet semmit, és ez a mai végleges volt.

Letörlöm a könnyeimet, ahogy magamba roskadva haladok a házig, ami már csak addig az enyém, amíg össze nem szedek egy kis ruhát és ételt, hogy elmehessek. Nem is ez bántana. Esküszöm, nem érdekelne, hogy mi lesz velem, de ezek a megvetõ pillantások... a gyomrom is felfordul attól, hogy itt kell sétálnom, mindenki elõtt. Megvetõ, lenézõ pillantások. Csak azért nem köpnek le és dobálnak meg kõvel, mert az már nem divat, ebbõl már kinõtt a falka, de tudom, sokan azt tennék. Vagy bottal vernének, hogy még gyorsabban menjek már el innen. Takarodjak. Sosem tudtam, hogy igazán mit utálnak bennem ennyire. Tudom, ronda vagyok... és nem is érek semmit. Jó, végül is megértem õket. Minek egy éhes száj, akivel ráadásul idõrõl idõre sok baj van? Mint minden omegával. Csak mellettem sosem volt még kétszer ugyanaz az alfa. És ez nem az én hibám. Én próbáltam. Aki nem kötötte ki, hogy ne keressem többé, azt felkerestem, de általában elzavart. Vagy fel sem akart ismerni. Borzalmas érzés. Utálom. De nekem már csak ez jut, azt hiszem. Ha most elhagyom a falkát, még kevesebb esélyem lesz normális életre, hiszen más falkák nem fognak befogadni. Agnar azt javasolta, hogy ne keressem a falkák társaságát, próbáljam meg egyedül, vagy keressek más fajokat. Mégis kit? Mi is elzavarunk mindig mindenkit, aki nem fajtárs. Hogy várjam hát el másoktól, hogy majd befogadnak, amikor annyi dolgom van csak, amit a hátamon is el tudok vinni? Aggaszt, hogy hamarosan ismét utol fog érni a szükség. Akkor mit fogok tenni... édes istenem, rettenetes lesz. Már a gondolat is az, hogy... egy álmom volt. És már annak is búcsút inthetek. Nem is bánom, ha az erdõben utolér a halál valamilyen formája. Talán csak túl gyáva vagyok, hogy önkezemmel vessek véget ennek a szánalmas életnek.

Olyan nagy kérés lenne egy társ? Semmire nem vágyom, se rangra, se vagyonra. Csak egy alfára, akinek én létezem egyedül, aki nem zavar el, akit keresnem sem kell, mert sosem hagy el. Akivel együtt nevelünk fel édes pici gyermekeket. Már le sem törlöm a könnyeimet, hiszen lassan a kunyhómnál vagyok. Mennyire szegényes, mégis... nekem ez volt a legszebb. A virágoskertem, a hatalmas fa, ami árnyékot adott, ha az udvaron voltam, a madárkák, akik daloltak naphosszat, a folyó, ami olyan sokat adott már nekem... és most itt kell hagynom mindent. Már keservesen sírok, ahogy belépek. Olyan gyorsan igyekszem pakolni, amennyire tudok, majd vissza sem nézek. Nem bírom. Ennyim volt, és ezt is elvették tõlem... mindent. Már tényleg semmim sincs. Néhány ruhadarab, pár falat étel, amit magammal viszek, csak ennyi.

Talán tényleg nem lenne ellenemre, ha meghalnék. Akkor is ez jár a fejemben, amikor meglátom, hogy az az alfa, aki miatt feltehetõen el kell mennem, az egyik fa törzse mögött áll. Rá sem nézek, a fejemre lapított füllel, begörbített háttal szeretnék elrohanni elõtte.
- Sajnálom Aryn, nem volt más választásom – jegyzi meg olyan hangnemben, amitõl még kevesebbnek érzem magam.
- Semmi baj Fildorn, megértem – suttogom sírós hangon és már nem érdekel semmi, rohanni kezdek, ahogy az erõmtõl telik, hogy aztán az erdõ mélyén sírva, fájó testtel essek össze a futástól kifulladva. Próbálok nem figyelni arra, hogy a szívem darabokban hever, hogy a testem egyre forróbb, hogy a könnyeim lassan órák óta folynak, hogy talán ennem is kellene... semmi nem érdekel! Csak legyen vége! Az égre emelem könnyes szemeimet és könyörgök valakinek, hogy vessen véget ennek. Legyen vége... Jöjjön valaki és öljön meg. Higgye azt, hogy megéri, raboljon ki, vagy csak lelje kedvét abban, hogy megölhet, csak tegye meg!
- Téged ismerlek! – hallok meg egy hangot magam mögül. Ijedten nyitom ki a szemem. Tudom, én kértem, de most mégis megijedek. Nem... nem akarom, hogy... mit nem? Hogy bántson? Buta farkas. – Te nem a szomszédos farkasfalka tagja vagy? Aki ott a szélen él... – Ki ez?
Megfordulok, de le sem törlöm a könnyeimet, hiszen amikor meglátom, hogy ki áll mögöttem, maguktól elapadnak.
- Ma... Makram?
Õt mindenki ismeri. A közeli nyáj vezetõjének fia, talán már õ maga is a vezetõ, nem tudom. A látványától valami furcsa indul el bennem, de betudom a fáradtságnak és a fájdalomnak, hiszen a lábaim véresek a futástól.
De akkor is... õ mindig ilyen szép volt? Mindig ennyire vonzó volt az illata? Egyszer láttam messzirõl, akkor ez nem tûnt fel. Talán a távolság miatt, hiszen messze álltam tõle.
- Mit keresel te ennyire messze a falkádtól? – kérdezi. A lábam nem látja, hiszen térdelek vele szemben.
- Semmi közöd hozzá – suttogom halkan. Bár õ is alfa, nem a falkám tagja, nem tartozom neki engedelmességgel. A füleim mégis a fejemhez lapulnak és rögtön meg is bánom, amit mondtam. Egy omega nem beszélhet így egy alfával. – Bocsáss meg! Csak hagyj magamra, kérlek!
- Válaszolj a kérdésemre. – A hangja nem követel, nem parancsol, mintha tényleg csak kérne.
- Nem kell egy olyan szerencsétlen omegával törõdnöd, mint amilyen én vagyok, ne is pazarold rám az idõdet.
Részemrõl befejezném a beszélgetést, de meg sem mozdul, így megfordulok, és szeretnék felállni a fûbõl, hogy akkor majd én tovább megyek, de ekkor elkapja a karom. Szinte égeti a bõrömet.
- Van hova menned, omega?
- Aryn a nevem, alfa.
- Válaszolj! – Most már mintha parancsolna. Mi lehet a baj? Nem zavarhatja ennyire, hogy hátat fordítottam neki, róla az a hír járja, hogy végtelenül kedves, nem „kicsinyes”, mint a volt falkám alfái.
- Ha mindenképp tudnod kell, alfa, nincs. Pár órája már hontalan vagyok, nincs hova hazamennem. - Nem nézek rá, hiszen ahogy ezt kimondom, ismét eszembe jut az én szépséges kis kunyhóm és elerednek a könnyeim.

Amelyek még akkor is folynak, amikor õ hirtelen megfordít és a karjába kap.
- Hova vi... – Ki sem tudom mondani. Megérzem... Istenem, ne most! – Alfa... – suttogom. Legszívesebben követelném, hogy ne hagyjon magamra, de... – Alfa! – A lábaimat mocorogtatom a karjában, hátha kényelmesebb lenne. Eljött az idõm ismét, és ismét nincs mellettem senki. Csak õ. Csak? Miket gondolok... õ csodálatos...  A nyakába kapaszkodva húzom fel magam, hogy megszagolhassam a bõrét. Milyen kellemes... – Hová viszel, alfa?