Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

Laurent2015. 02. 17. 15:16:32#32492
Karakter: Camill - Baba
Megjegyzés: ~ef-chan~ Minámnak


Minának:

Szilánkok csilingelve hullanak a földre, ezernyi apró darabbá durranva szét. Valami belső, mély megelégedéssel tölt el a pillanat, ahogy a vázából pár másodperc leforgása alatt csillió darab lesz. A kábulatból egy csípős pofon ránt ki. Soha senki sem emelt rám kezet. Tettek velem mindenfélét, de verni sosem vertek meg. Puha alabástrom bőröm szinte azonnal égni kezd és püffedni, a fájdalom úgy robban szét bennem, mint az előbb az a váza. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, ő meg rám vissza. Nem értem. Miért ül ki arcára ilyen mértékű rémület?
Felbukkan a jelenlegi gazdám, jóllakott óvodás képével nézve ránk. Az ilyen tekintetektől a hideg ráz. Mert aki legutóbb így nézett rám, igen kevés híján tudtam csak elmenekülni.
- Megütött! - tör ki belőlem a panasz. Soha senki sem bántott, hát ő miért?
- Sajnálom, uram. - értetlenül állok a jelenet felett. Miért remeg? Miért...
- Mina, mi ütött beléd? Rég nem láttalak ennyire kifordulva magadból. - mintha valami nyálkás kúszna a bőröm alá. Elborzadva nézem a kettősüket, gyomrom felfordulni látszik. Ez nem... ez... ez nem...
- Azt hiszem, ezt a problémát orvosolnunk kell. - az előbbi ütés színe ad már csak színt nekem. Hogy a többi árnyalat hova futott rólam, nem tudom, de valahogy nem érzem őket.
- Gyere Baba, tanítsunk Minának egy kis jómodort.
Borzong a testem. Látom, hogy a kezem felemelem, de én nem akarom. A ráncos, petyhüdt, hideg vasmarok megmarkolja a kezem, és indulunk. Nem! Én nem akarok erre menni! Mi történik?! Hol vannak a pillangóim? Miért? Lábaim mozdulnak, szabad kezem úgy lóg oldalamon, mintha nem is hozzám tartozna. Sikítani akarok. Ordítani. De valami sötét, nyirkos valami a torkomra fagyaszt mindent. A rettegés úgy lesz rajtam úrrá, mint a dagály, mely az apályt váltja a parton. Lassan, masszívan, megállíthatatlanul. És a legrosszabb még csak most jön. Tudom... Egy pillangó vagyok, kinek egyik szárnyát kitépni készülnek...
~*~
Nem akarok látni, hallani, szagolni vagy érezni. Meg akarok halni. Eddig azt hittem, hogy szenvedés az, amikor a pánt megakadályoz mindennemű varázslásban. Hogy úgy adogatnak, mint valami csodababát, aki füttyentésre ugrik, és intésre mozdul. Vagy a tudat, hogy sosem leszek szabad. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Kocsonyának érzem magam. Egy undorító kocsonyának, melyet a mocsár bűzös földjéből főztek, s rohad benne az ott meghalt állatok teteme. Egész testem remeg, szemeimet szorosan összezárom, de hiába. Ami most... vagy egy órája, egy évszázada már, ki tudja... történt, a szemeimre égtek, és most valami kegyetlen erő vetíti le az egészet újra meg újra. Csontig hatoló hideg ráz, vagy csak az a jeges marok, ami testem kénye-kedve szerint irányítja, nem tudom. Orromban bűz, melynél még a rosszhírű városnegyedek sikátorait is parfümmé varázsolja. És mindenem ég közben. Fülemben annak az alaknak a nevetése cseng, pedig itt olyan csend van. Vagy talán pont ezért. Pillangók szállnak rám, én meg úgy rezzenek össze érintésüktől, mintha vérszomjas szörnyek lennének.
Utálom magam. Utálom őt. Mindenkit és mindent. Erről nem volt szó! Én ezt nem akarom!
Könnyeim patakzanak, mégsem mossák ki fejemből a megkötözött testet, mely kiszolgáltatottan hevert előttem, majd... ott... lent... Elcsuklik a hangom, és elkínzott hüppögéssel heverek valami puha földön.
Méghogy csodát látok! Ez... Számtalanszor használtak már arra, hogy gyönyört okozzak, de engem soha de soha nem érintettek közben! Ez nem csoda volt. Valami bűnös szenny, amit hiába próbáltam lemosni magamról. Tele van a kimonóm alatt a testem vörös nyomokkal, de hiába.
Mozdulni akartam ellökni őket magamtól, vagy legalább csak a szememet lehunyni, hogy ne lássam azt a kínt, azt a szenvedést a másik arcán, ami bennem küzdött a rettegő gyűlölettel. De még csak pislogni sem tudtam...
És most zizzennek a levelek, susognak a virágok, ahogy egymásra hajolnak, míg közeledik valaki. Inkább öljenek meg, de ezt nem bírom. A pillangók, és én is törékenyek vagyunk. Ily mértékű kegyetlenséget nem róhatnak ránk, összeroppanunk. Hisz egy gombostű is elég nekünk. De nem a gazda van itt. Vörös kobak bukkan fel a bokrok között, lehet csak véletlen talált rám. Sietve törlöm le könnyeimet, de vörös szemeimmel nem tudok mit tenni.
Elég csak egy pillantás rá, és érzem a puhatolózó mancsokat a testemen matatni, és az ő száját az én... Tehetetlen düh villan bennem, készen arra, hogy... Nem is tudom. De ha nagyon közel jön, én... És ő mégis lassan, puhán közelít, arca fáradt, meggyötört, elkínzott. Furcsán hajol le, mereven, én pedig sikítanék, ha tudnám, hogy ezzel fájdalmának okát kitörölhetem fejemből. Nem akarok emlékezni. Nem akarok...
- Ne sírj, sokkal inkább te vagy, mikor pimaszul kinevetsz.
Kinyújtja a kezét, de nyikkanva ugrok el az érintése elől. Könnyek homályosítják el újra látásomat. Nyitom a szám, hogy visszavágjak, hogy kiáltsak, vagy kérjek tőle, már nem tudom, de egy erőtlen fióka csipogása erősebb a hangnál, mely torkomból fakad. Szám sarka lebiggyed, és a kövér cseppek kibuggyannak.
Karcsú alak lassan leül mellém, puhán, épp csak leheletfinoman végigsimít a vállamon, majd könnyedén magához ölel. Félve bújok hozzá, termetem kicsiny, így összegömbölyödve még el is bújhatok a melegében. Vállához fúrom fejemet, és eláztatom pillanatok alatt a vállát. Két levegővétel között próbálok mondani valamit, akármit, de csak artikulálatlan hangokat nyüszítek a világba, ő pedig halkan csitít, épp csak simogat, szavait pedig, bár nem értem mit mond, nekem címzi lágy hangon. El akarom neki mondani, hogy gyűlölöm, hogy mindenkit gyűlölök, hogy utálok itt lenni, utálok én lenni, utálok élni. Hogy el akarok menni, hogy át akarok változni, hogy meg akarok szökni innen... És ha elég erős lennék, ha bátrabb lennék, akkor meg akarnám ölni a... őt, a szörnyet. Hogy bocsánatot akarok kérni, és hogy nem akarok az lenni, aki most vagyok.
De nem megy. Akár egy csecsemő, lassan álomba sírom magam. Aprócska öklömmel szorítva ruháját, hogy csak egy kicsit maradjon itt, amíg megnyugszom. Utána utálhatjuk egymást tovább. Majd holnap.
~*~
Finom, ínycsiklandó illat ébreszt. Kinyitva a szememet meglep a nagy zöld, amit megpillantok, de aztán kicsit felpillantva a nagy levél alól, ami alatt fekszek, az aprócska alakot pillantom meg. Mina. Kacsóimmal arcomat dörgölöm, lassan feltápászkodva, pillogva a hozzám közelebbi tálcára. Kakaó! A gőzölgő italba kortyolva végre kicsit könnyebbül a szívem. Nem szabad sárba tiport lepkének lennem. Erősnek kell lennem, vagy sose szabadulok!
Furcsa csend ül köztünk, mintha senki sem szeretne megszólalni. Mégis tengernyi szó fagyott a levegőbe, és csak arra várnak, hogy kinél telik meg előbb a pohár. Kérdéseim is vannak, de mindre tudom, legalábbis sejtem a választ. Egy fél szelet mézes-vajas kenyér után a fürtjeim alól felpillantva rá félénken oldalra billentem a fejemet.
-Én... - hiába a sok idő megfogalmazás, valahogy nem sikerül szavakat találnom. - Nem akartam. Ezt az egészet. - hogy a szemeimben ülő borzalmat elrejtsem, lehunyom szemeimet, míg lecsillapodok. - Nem haragszok... rád. - pontosítok. - De fáj.
Sebezhetőségemet némi durcás gyerekesség mögé dugom, és célzatosan a kicsit ragadós kezemet az arcomra simítom. Gondolom, már rég nincs nyoma, de az emléke fáj. És tudatosan nem akarok beszélni a... arról, amiről nem akarok. Célozni se rá. Gondolni se. Megborzongva húzom a ruhám szorosabbra, pedig itt fülledt meleg kéne legyen. Talán ha nem beszélünk róla, akkor eltűnik. Álommá válik.
-A fájdalomért elnézést kérek. De a másikért nem. - meglepve pillatok rá. - Itt mindenért ezerszeres árat fizetünk. Tanuld meg a szabályokat tisztelni.
-Pf... - felfújom arcomat, összeráncolom szemöldökömet. - Nem szeretem a szabályokat! Mindent, az életemet is azok szablyák meg! Hát nem! Amíg élek, addig van remény, hogy egyszer szabad leszek. Fiatalabb vagyok annál a szörnynél, megvárom, míg valami mély lyukban elrohad, és amikor azok is meghaltak, akik hírből ismerték, akkor is csak nevetve fogok a sírja tetején táncolni! - hangom elvékonyodik, mire a végére érek, és kissé megremeg, de nem hagyom magam.
-Itt a dolgok nem így működnek. - miért fehér vajon az arca?
-A szabályok csak akkor érvényesek, ha rád tudják erőltetni. - akaratom mint az acél! Bár létezve lepke acélból! - Ha nem tudják, akkor engedetlennek bélyegeznek. És ha kezelni nem tudnak, akkor továbbadnak. Utazás alatt a legkönnyebb megszökni.
-Baba, ez...
-Ne! - számra tapasztom a kezeimet. Én már Baba vagyok. Szaporán pislogva próbálok eltérni a tárgytól. - Csak megszervezem. - laposan pillantok fel rá. - Te... Te is akarsz?
-Mit? - úgy tűnik valami másról beszélhetünk, mert bizalmatlanul húzódik el alig észrevehetően.
-Szökni. - szinte csak lehelem a semmibe a hangokat. Szemein látom a rémületet. - Amikor biztonságos. Sokszor próbáltam már. - felfelé pillantva az üvegház tetején át az égre pillantok. - Ha egyszer majd tényleg sikerül, és lekerül a láncom, semmi sem tart majd vissza. Sosem fogok hátranézni. Talán... Talán anyám még él, megkereshetném...
Csend ül ránk. Talán csak nem ért egyet velem, talán csak elgondolkozott, nem tudom. Kihörpintem a bögrémet, majd a tálcára teszem azt. Visszabújok a levelem alá. Elég nagy, eltakar.
~*~
Késő délután kádban találom magam Minával egyetemben. Annak ellenére, hogy mi történt, amire nem gondolok, legalábbis igyekszek, egész nyugodtan tűnve fordítok neki hátat, hogy azt megmossa nekem. Kellemes ez a langyos víz, és finom illata van a szappannak is. Aprócska kezek mossák a hátamat, szinte cirógatnak, s úgy érzem, hogy a víz nem csak a koszt mossa le rólam. Megszappanozva ujjaimat megtanítom őt buborékot fújni, és nagyokat kuncogok, amikor az övé néha kipukkad. Ujjaimról pillangóim a buborékokra szállnak megpihenni, hogy elszállva róluk kipukkasszák azokat.
Aztán karcsú ujjak a hajam ismegmossák, masszírozva fejbőrömet, kényeztetve. Ezt meg tudnám szokni. Meg tudnám szeretni is. A szívességet viszonzandó én is megmosom a hátát, bár gondolom, fele olyan jól sem, mint én azt gondolom. Tapasztalatlan vagyok és ujjaim folyton elkalandoznak, egy-egy cseppet kergetve hátán, és olyankor kissé összerándulva kuncog egyet. Csikis pontjaira találva álnokul kihasználom a pillanatot, és csikizni kezdem, persze aztán pórul járva. Mert bár nagyobbnak tűnök nála, erősebb tőlem, és könnyedén fogja le karcsú kacsóim, hogy ezt is viszonozza. Csapkodva nevetek, gurgulázok, próbálva ujjai elől megszökni, szerencsére a szappanos bőrünk miatt ez könnyen megy.
-Ideje kiszállni innen. Kihűlt a víz. Megfázunk.
Szólal meg végül lihegve, én pedig kifulladva bólintok, és csepegve kiszállok, hogy azonnal elcsúszva a vizes földön dőlni kezdjek. Erős kezek fognak meg, mielőtt visszazuttyannék a vízbe, és állítanak egyenesbe. Különösen nyugodt hangulatban törülközünk meg és öltözünk fel, majd össze is takarítunk magunk után. Nem vagyok ehhez sem szokva, így inkább csak szétkenegetem a vizet, míg meg nem mutatja nekem kis főnökfélém, hogy is kell ezt. Orrom ráncolva azért is tovább madzgolom a vizet mindenfelé, ő meg sóhajtva törli fel utánam a földet.
-Éhes vagy?
Néznek rám azok a különleges szemek, én meg masnim megigazítva a kimonómon felpillantok rá.
-Tortát!
Kiáltok fel újabb adag lelkesedéssel, ő meg lemondóan sóhajt, elteszi kezéből a takarítóeszközöket, és kézen fogva elindul a konyha felé. Ott nagy a sürgés, vacsorához készülnek, nem törődnek azzal, hogy mi nekiálluk ott kutyulni. Kapok egy tálat, amibe Mina szorgosan pakolja a hozzávalókat, én meg nem kiöntve tartalmát próbálom elkeverni. Nyakig lisztesen és tésztásan találgatok még, hogy mit is akarok még a tortába, és dacosan hagyom abba a csomós trutyi kutyulását, mikor azt mondják, hogy nem tehetünk ebbe kókuszt, mert nincs. Ő felveszi a tálat, és folytatja, ahol én abbahagytam, én meg addig körbekalandozok a konyhában, és elcsenek pár jó falatot, örömmel hozva Miának is, de ő csak csúnyán néz rám.
-Nem illik beleenni minden tányérba. - mondja rám se nézve a kavarásból. - Edd meg az egészet, vagy ne piszkálj bele. Így ki eszi majd meg utánad?
-Valaki!
Mondom neki, és leülve a mellette lévő székre lóbálva lábaimat megpróbálom a rámkerült tortadarabokat leporolni vagy lekaparni.
Végül a massza a kemencébe kerül, és készül közben a csokiöntet. Fagyikészítési indítványomat elvetik, de addig is kóstolgathatom a csokit, hogy elég finom-e. Mire elkészül az édesség, már nem csak tele vagyok mindenfélével, hanem újra nyakig maszatos is vagyok. Ezúttal a mosdótálhoz irányítanak, így kénytelen vagyok hideg vízben folttalanítani magamat, s piszkos ruháimat összehajtani... hát, legalábbis egy kupacra koordinálni. Mire a konyhába visszaérek, a torta látványától összefut a nyál a számban.
-Tessék, a tortád. Felvágjam?
Néz rám Mina, én azonban szertelenül odafutva beleharapok egy egérkényit a szélébe. Hümmögve az elégedettségtől felnézek rá, és már régi barátként üdvözlöm a fejcsóváló lemondást ott. Morzsás szájjal harapok még egyet bele, hozzá se érve még mindig a tortához. Kicsi cikk-cakk minta a torta szélén.
Könyökkel tolnak félre, a megharapdált részt levágva nekem tányérra. Így már nem olyan szórakoztató. De azért finom! Krém a belsejében, és a tetején, gyümölcsdarabok, és csoki mindenütt! Elégedetten lóbálom a kanalamat, és cserfes kis modorommal előadok néhány számomra szórakoztató történetet. A földön kikötött puding történetét félbeszakítja aztán egy teli kanál a számban. Nagyokat pislogva nézek rá vissza.
-Ne beszélj annyit. Te akartál tortát, akkor edd is.
-Miért vagy ilyen? - nézek rá összevont szemöldökkel.
-Milyen?
-Ilyen... unalmas... - elfintorodok, nem egészen ez a jelző illik ide, de nem találok még jobbat. Olyan... furcsa. Nem sok minden tudja felvidítani. Pedig láttam már nevetni, tudom, hogy tud.
-Nos, nem mindenki lehet annyira szabad, mint te.
-Ezt nem értem. Hiszen egy ember annyi soknak nem mondhatja meg mindig, mit csináljanak. - moculok be. - Ha nem akarja senki sem csinálni, akkor nem kell megcsinálniuk.
-Akkor nem kapnak enni, szállást, vagy fizetést. Em tudnak megélni.
-Pedig sok farmon átutaztam már. Megművelik a földjeiet, és van miből élniük. - morgom halkan a tányéromba.
-Ők mások. Szabadok. Akiknek nincs földje, ezt nem tudják megtenni.
Hümmögve eszem tovább a tortát, de már nem igazán kívánom. Pedig pillangóim ott ülnek a tányér szélén, és az édesség nyomát nyalogatják fel.
-Csendben vagy. - szólal meg hosszú idő után, amikor már a tányérunk üres.
-Unatkozom. - motyogom magam elé, még mindig lábaim lógatva.
-Akkor gyere.
Kezét nyújtja felállva, én pedig felpillantok rá. Nem akarok dolgozni. Én rab vagyok. Elég baj az nekem, nem akarok még földön csúszva felmosni is vagy ilyesmi. Bizalmatlanságom ellenére mégis kinyújtom a kezem, s ő megragadva azt finoman húzni kezd maga után. Különös fiú ő. Annyira különös. Úgy tűnt... hogy nem először csinált vele... olyat a gazda, és mégis. Itt van, nem szökik meg. Miért? Nem értem őt...


ef-chan2014. 08. 28. 19:29:12#31166
Karakter: Minakeri Hiliskus
Megjegyzés: (Babának)


Pillantása kételyekkel teli, ahogy az ajtó után rám pillant. Pedig nem én tehetek róla, én csak azt teszem, amit parancsoltak nekem, nem az én hibám, hogy nem találkozik a szoba külseje sem már az ízlésével és igényeivel. Nekem megfelelt eddig, tény, most már számomra is szűknek tűnik, ha arra kell gondolnom, vele kell megosztanom. Fogalmam sincs, milyen személyiség, az pedig végképp nyugtalanná tesz, erősebb, mint én még a maga pöttömségében is.
Ettől - bár nekem kellene rá felügyelnem - úgy érzem magam, mintha újabb potenciális eltipróval gazdagodtam volna, mikor vékony "száram" már így is nehezen bírja a nyomást. Ezen az érzésen az sem segít, hogy arcára szomorúság, elveszettség és zavarodott félelem ül ki, ahogy jobban szemügyre veszi közös szobánk, s az sem, hogy mögém rejtőzve keres menedéket. 
Idegenkedésem viszont nő a sajátomtól szögesen eltérő viselkedése miatt. Nem tudok sok mindent hova tenni, ahogy azt sem tudom eldönteni, tényleg ilyen lenne, vagy csak taktikusan megjátssza magát számítón. Teljesen tanácstalanná tesz, s ezért növesztem még vastagabbra burkom eltaszítva. 
Hogy szabaduljak a helyzet fonákságából, becsuknám az ajtót, s magára hagynám, ha megint váratlan szeszéllyel nem ragadná meg  a kezem. Összerezzenve meredek le, s bár arcom szokás szerint  semmiről sem mesél, szívem riadt kismadárként kezd verdesni a mellkasomban, s fejem is egyértelmű ideges feszültséggel kapom felé, hogy kifürkésszem, mire számíthatok tőle. Főleg, hogy befelé kezd tolni közös lakhelyünkre. A tekintetéből elkapott rémület viszont elernyeszt. Azt hiszem, csupán nem mer egyedül  belépni a barátságtalannak tetsző, sötét és szegényesen szakadt helyiségbe. 
Pedig ha tudná, mennyivel barátságosabb itt, mint némely tágas ablakokkal, szemkápráztató bútorokkal berendezett szobák mélyén elveszve!...
De nem szólok. Várom, hogy megnyugodjon, szétnézzen, s végre elengedjen. Egyik kis barátja ocsúdik fel először felröppenve, kecses mozdulataival felkeltve a figyelmem egy fél pillanatra. Bátorsága példa gazdája előtt, s bár karom nem engedi, kilép mögülem körbepillantva. Épp alkalmasnak tartanám az időt, hogy kihúzzam kezem gyengülő szorításából, mikor újra megfeszül, s felsikolt. 
- Mentsd meg! Szedd ki őt!
Alapvetően a frászt hozza rám, nem csoda, ha fintorba torzul belső énem arca, mikor megpillantom a kétségbeesése okát. Eddigre már hisztérikus állapotba kerül. Enyhén rosszallón csóválom meg a fejem, majd fogok egy széket, s míg ő bömböl - sok értelme van... - feltornázom magam a sarokba. 
Mozdulatom mégis megáll egy pillanatra, ahogy a hálóban vergődő kis életre pillantok. Fájó metafora, mely sorsommal összecseng. Engem megszabadít valaha is valaki? 
Megrázom a fejem, elkergetve a gondolatot, ne is kínozzon. Hiszen én már a pók gyomrában fogom végezni, ez nem kérdés. Egy fél pillanatra fellángol bennem a gyűlölet, s megkísért a késztetés, ne tegyek semmit e vergődő lény életéért, de visszaborzadok a lelkemben feltáruló sötétségtől, s a jószágot kiszabadítva lépek le a székről vissza a padlóra, vissza a valóságba. 
Hálát adok az égnek egy pillanatra, hogy még mindig csak bömböl, így biztosan nem volt tanúja semminek a történtekből. Magabiztosan öltöm hát vissza magamra rideg álarcom, felé nyújtva a kis kedvencét. 
- Tessék.
Nem szól, csak átveszi babusgatva a kis túlélőt. Komolyan elkezdek azon gondolkodni, mit mondhatnék neki, látva gyengédségét, de semmi nem jut az eszembe. Nem is hagy rá időt, mire feleszmélek, már kiviharzott a szobából. 
- Állj meg, hallod?! - kiáltok utána, de semmi haszna. A rettegés a torkomra mar. Ebből baj lesz! Ebből bajom lesz!!!
Utánairamodom, de komolyan megadja a munkát követni. Mintha folyamatosan gyorsulna. Pedig így is fájdalmas az éjszaka után követni... Ráadásul miért pont arra megy? Szinte sírni tudnék magamban, ahogy  átlépünk azon a képzeletbeli határon, ahova már nem jöhetnénk anélkül, hogy gazdánk hívatna minket. 
Reszketve fordulok be a következő sarkon, minden árnyékban valami őrt látva, mikor pillangók szállnak el az orrom előtt. Megtorpanok, s figyelem röptüket. Nem vagyok hülye. Tudom, mit jelent, hogy itt táncikálnak, hiszen sosem láttam még élőben hasonlókat összegyűlve egy helyen, csak mióta ő felbukkant. Nem tart sokáig kiszúrni a rejtekhelyet. Veszek egy mély levegőt, és kitárom a szekrény ajtaját. 
- Nem szabad engedély nélkül feljönnöd - súgom figyelmeztetve, hiszen még új, nem tudhat erről a szabályról. 
- Nekem lehet! - kiált fel dacosan. Szigorúan összébb préselem az ajkam, hátrálva egy lépést, hogy körbekémleljek. Ha eddig nem buktunk le, nem lepleződhetünk le pont most, mikor van lehetőségem visszarángatni a saját helyünkre. Mármint remélem, hogy van lehetőségem...
- Ne maradj benn. Meg fogsz fázni - próbálok magamhoz mérten kedves lenni, igaz, elég sutának érzem magam, rég nem volt szükség rá, hogy hasonló mód kelljen viselkednem. Kinyújtom felé a kezem, közben kitalálva, mi lehetne jó hely, ahova el tudom csalni, és be is mehetünk. - Menjünk, együnk a konyhán valamit. 
Az csak jó lesz neki. Világos, meleg, és az emberek is egész kedvesek. Bizonyára éhes is lehet, korán érkezett, s ki tudja, merről. 
Bizalmatlanul méreget ugyan, de nem foglalkozom vele. Valahogy megint sokkal jobban érdekelnek a pillangói, amelyek közül három is a kezemre száll, meg sem merem mozdítani a karom. Apró lábaik érintése kellemesen bizsergető és kedves, maguk pedig fenségesek. El is szégyellem magam, hogy valóban megfordult a fejemben, társuk a pók martalékának hagyom a hálóban vergődve.
Csak arra eszmélek, hogy biccent mellettem. Ezt jelnek veszem, s óvatosan indulok meg, de így is csalódottan kell tapasztalnom, a szép rovarok nem tisztelnek meg többé azzal, hogy pihenőhelyükül szolgálhassak, felrebbennek új izgalmakkal telve. Egyhangúságomba visszazuhanva kísérem el a konyháig, ahogy ígértem, megdorgálva heveskedését: - Lassan. Ne futkározz, mert még valaki véletlenül leönt egy nagy lábas forró zsírral.
Szavaimmal viszont pont az ellenkezőjét érem el. Hirtelen változik meg az arca, ahogy nyelvet ölt rám, s a következő pillanatban már ismét csak pislogva meredhetek hűlt helyére, hogy beinduljon a ramazuri...
Másodszorra rezignáltabban keresem, egyre inkább belenyugodva a ténybe, még ma megtapasztalhatom, milyen büntetést szán nekem gazdánk... Talán gyűlölnöm kellene őt ezért, de még ehhez is túl fáradtnak érzem magam. 
Az asztal alatt bukkanok rá. Úgy pillant rám, mint valami bamba állat, aki szerint a természet rendje, amit művel. Próbál elbűvölő lenni azzal, hogy megkínál, kis híján belefulladva közben abba az egy szóba, amit kibök, de nem érdekel igazán az ábrázata, kihúzom az asztal alól, majd értesítem a főszakácsot az okozott kárról. Enyhe bűntudatom támad, ahogy egy kuktát vesznek elő ezért, mikor a főbűnös a markomban van, de nem az én dolgom igazságot tenni. Az igazság egyébként is roppant relatív, talán a most történtekben is van, de lehet, hogy soha semmiben nem volt egyszer se. "Védencem" egy székbe nyomom, s hamar elé is kerül egy adag finomság. Magam, bár nem ettem ma még, képtelen lennék bármit is lenyomni a saját torkomon.
A kanál viszont pofátlan mód tolakodik az arcom elé. Kérdőn nézek rá, mire vigyorogva utasít: - Mondd, hogy ááá! 
Ismét csak nem értem a viselkedésében beálló változást, de megadom magam erőszakosságának, s a számba is tolja a falatot elégedetten. Legyűröm a heves hányingert, nem akarom megsérteni. Mégis kinevet, s csak sóhajtva, a kanalat kihúzva a számból konstatálom, ismét elillant. 
Fáradtan s minden nagyobb kedv nélkül indulok utána. Talán ha nem követném, nem büntetnének meg engem is, mikor lebukik. A gondolat csábító, de bevillan a pillangó képe, akit egy pillanatig a hálóba gabalyodva hagytam volna. Ez is olyan lenne, azt hiszem...
Kerülnöm kell jócskán, mert bezárta a kijáratot. Így viszont sokkal nehezebb a dolgom, s fogalmam sincs, hol is kellene keresnem, mikor sikoltás üti meg a fülem. A szívem összeszorul, hiszen az irány... 
Ha nem megyek oda, talán nem bánt.
Ha ott hagyom, azt teszi vele, amit velem!
Ha nem megyek oda, nem bánt!
Engem nem, de őt igen!!!
Végig sem gondolom igazán, ösztönösen érzem azt, hogy nem hagyhatom, hogy vele is megtegye, hát sosem tapasztalt bátorsággal nyitok be, mintha természetes lenne. Szét sem nézek, csak bocsánatkérőn meghajolok, majd felnyalábolom a bőgőmasinát. Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, a szívem dörömbölni kezd: ugye nem jön utánunk, ugye megússzuk, hiszen tegnap... 
Feszülten koncentrálok, rettegve fülelek, miközben a lehető legfeddőbben pillantok rá, remélve, megértette végre az előző történésekből, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, s mennyire ügyelnünk kell minden tettünkre. 
De korábbi rémülete helyett újra izzó parázsra bukkanok tekintetében, ami - hosszú idő óta először - egészen feldühít. S nem is következtetek rosszul, mikor ismét csak számomra pusztítót kezdek feltételezni, mert nem tudom megakadályozni, hogy megiramodjon, ahogy azt is csak zúgó fejjel követem, ahogy egy csúfondáros félmosoly után teljes lendülettel nekiszalad egy vázának, s az felsikoltva tör millió darabra. 
Fel sem fogom, mikor léptem hozzá ennyire közel, s mikor szívtam fel úgy magam, hogy lendüljön a kezem, csak tenyerem csattanása ég be pontosan a elmémbe, ahogy rendesen, erőből vágom pofon.
Meglepve pillant rám, ahogy én is rá. Én... én... én tényleg elvesztettem a fejem? 
Ocsúdás helyett azonban a rémület tör rám, amely most, hogy zavarodottságom miatt "kissé félrecsúszott az álarcom", meg is látszik. Mert az ajtó már nyitva, s ő lép ki, szemügyre véve mindkettőnk riasztóan elégedett mosollyal.
- Megütött! - sipítja megfeledkezve korábbi helyzetéről a pillangók "ura", s rám tör a fájdalmasan ismerős érzés, ismét megcsalatva maradtam teljesen magamra. 
Komolyan segíteni akartam rajta akár egy fél percig is?!
Lehajtom a fejem meghunyászkodva. 
- Sajnálom, uram - rebegem semleges hangra törekedve, de szavaim megremegnek, s közel állok ahhoz, hogy régóta először egyszerűen elbőgjem magam. 
- Mina, mi ütött beléd? Rég nem láttalak ennyire kifordulva magadból - gügyögi sokkal inkább meghatott gyönyörrel, mint valódi megrovással, elérve, hogy végigszaladjon a hideg a hátamon. Nem merek szólni. Csak állok a cipőm bámulva meredten, arra koncentrálva, hogy összeszedjem magam, visszagereblyézve mindent a falon belülre.
- Azt hiszem, ezt a problémát orvosolnunk kell. - Gyomrom apró gombóccá szűkül, komoly erőfeszítés tartanom magam.
- Gyere Baba, tanítsunk Minának egy kis jómodort - nyújta felé a kezét. Nem lep meg, hogy elfogadja. Már nem ő irányítja a saját testét, ahogy én sem a sajátom. Rég a főmágus akaratának - és varázserejének - játékszereivé lettünk. Már bizonyára ő is érzi, erős és dacos akaratereje miatt talán mindenki másnál egyértelműbben szenvedi el, milyen tehetetlen marionettbábukká váltunk.
A nagy, ráncos, durva kéz a vállamra nehezedik, s megindít. Fáradt beletörődés lesz rajtam úrrá, ahogy elhaladunk a szoba mellett. Soha, de soha nem akartam ODA visszakerülni...

* * * 

Az alagsor nedves és sötéten rideg, még kilátástalanabb, mint rémálmaimban élt. Minden erő elhagy, a földre roskadok, s rám már semmi erőt nem kell pazarolnia a főmágusnak, valódi rongybabává válva meredek magam elé élettelennek tetsző, sárga gombszemekkel. 
Fülembe erőszakolja magát a láncok csörgése. A falhoz köti, mint holmi állatot, abból is a szerencsétlenebb fajtát. Onnan tudom biztosan, a főmágus végzett, mert a csendet felváltja méltatlankodása, s a lánc idegesen csörög fel-le, ahogy ficánkol. Végigreszketek, mikor a száraz kéz megemeli a karom. Némán tűröm, hogy két karom gúzsba kösse, a kötelet átvezetve a combjaimon is, végigtapogatva közben.
Nyikkanni sem merek, bár hangom elveszne a szitkai árjában, amin gazdánk csak kuncog. Élvezi, tudom nagyon jól, hogy annál jobban élvezi, minél több érzelmet csalhat ki áldozatából. Ezért törekedtem mindig is arra, hogy mindent kiöljek magamból. Most is eljutok abba az állapotba, hogy teljesen kizárjam, mi történik körülöttem, csak befelé figyelek, csak a saját szívem dörömbölése létezik, csak a virágok, amelyeket egyesével az elmémbe idézek. 
Mozdulatai gyorsak, gyakorlottak. Nem először játsszuk már el ezt, s nem is feltétlen érzi szükségét ilyen vágyai kiélésénél annak, hogy lecipeljen ide. Maga a helyzet nem riaszt meg, a hely az, ami miatt még a vér is megfagy az ereimben, miközben próbálom kizárni saját magamból saját magam, valami testen kívüli állapotba taszítva magam. Mire végez, komolyabban mozdulni sem tudnék mindenféle varázs nélkül se. Lábaim szétfeszítve, karjaim a hátam mögött, ajkaim között pecek. Az egészben csak az a szokatlan, hogy a ruháim még rajtam vannak. Ekkor emel meg, hogy arrébb tegyen könnyedén - számára nem vagyok túl nehéz, még a hónaljáig sem érek fel teljesen - a hátamra, bár gyakorlatilag inkább összekötött kezeimre fektetve. Egy pillanatig ösztönösen körbenézek, amennyire a fejem mozdítása nélkül tudok, s megpillantom, tulajdonképpen majdnem elé tett le, épp csak annyival van hátrébb, mint amennyire riadtan bárki hátrálhatna, a falhoz lapulva. 
Hirtelen önt el a megszégyenült forróság, és teljesen elvörösödöm. Önmagamra erőltetett nyugalmam könnyű füstként illan el, ahogy félrekapom a tekintetem, eszeveszett tempóval dübörgő szívvel. Ne! Előtte ne! 
- Gyere csak, Baba, csodát fogsz látni, gyönyörű szépet - csendül gúnyos jókedvvel a főmágus hangja. Léptei lassan közelednek, bizonyára ismét nem a saját ura. Nem akarom látni, milyen arcot vág, hát lehunyom a szemem, erősen összeszorítva szemhéjaim. Nem is emlékszem igazán, mikor sírtam csupán attól, hogy a megaláztatás teljesen összetipor, de ma ismét kibuggyannak már most a könnyeim. 
- Nem csodálatos? - súgja élvetegen, ráncos keze végigsimít az arcomon, letörölve a legördülő könnycseppet. Végigszánt rajtam az undor, de megállom, hogy elrántsam a fejem. 
- Gyere még közelebb, ne légy szégyenlős - töri meg újra a csendet. Sosem jött be, s most sem tudom, mit gondolok, mikor könyörgőn felnyitom a szemem rápillantva és esdeklőn felnyöszörgök.
Szeme kiéhezett szarkaként villan, ahogy felfalja arckifejezésem minden négyzetmilliméterét. Naiv vagyok... Pont ez volt a célja: elérni, hogy reagáljak valamit is. Hogy aztán úgy tegyen, mintha nem is történt volna semmi. 
- Szeretnéd megbüntetni, igaz? Visszafizetni a pofont? - simít bele a hajába. Lehanyatlik a fejem. Felesleges. Minden olyan felesleges. Sosem érek el semmit, még ha próbálkozom se. Láthatatlannak érzem magam, az érzéseim, csak a testem látszik, de az sem több olcsó játékszernél. 
- Tessék, itt  lehetőség - lehunyom a szemem. Akárhogy is áll bosszút rajtam, akarva, akaratlan, egyszerűen csak ki akarok lépni, kiszakadni a testemből, hogy valóban csak az "létezzen" nélkülem, vesszen el az "én", legyen akármi utána, nem akarok részese lenni.
A fém hidege érinti a bőröm, s bár halkan, mégis jellegzetes módon tölti be a fülem az anyag "szakadása". Nem kell sokat gondolkodnom, hogy tudjam, a ruhák cafatokban kerülnek le rólam annyira, amennyire szükségesnek ítéli majd. Hogy ő vagy az új játékszere cselekszik, már mindegy. Hiszen a "pillangókkal táncoló" is csak egy játékszer, nem több, mint a főmágus akaratának újabb meghosszabbodott kivetülése. 
- Nézd, nem csodás? Igazán hamvasan hófehér - sóhajtja kéjesen, mégsem az ő tenyere az, amely végigszánt a felsőtestemen. Ahhoz túl pici és puha, s olyan kellemesen meleg. Halálra váltan sápadok el, majd borul arcom pipacsvörösbe, mikor ajkamról nehéz sóhaj száll fel. Megsemmisülten fordulok még inkább félre összeszorítva az ajkam. Karjaim megfeszülnek a kötelékek hálójában. Legszívesebben befognám velük a fülem, hogy ne halljam gazdánk gúnyos nevetését. 
- Nézz fel, Mina, nézz csak szembe a tetteid következményeivel - talán igazságosnak hangzana ez, ha nem ő és nem ebben a helyzetben mondaná, de testem megint mozdul, s megint nem magától, az érzés olyan, mintha egy iszonyatosan erős, nagy kéz tolná vissza egyenesbe a fejem, és nem engedné valami láthatatlan pöcök, hogy becsukjam a szemem - ahogy egy valódi pecek tényleg nem engedi, hogy becsukjam a szám, s a nyálam lassan lenyelhetetlen mennyiségűre gyűlik, míg ajkam elzsibbad. 
Nincs köszönet abban, ahogy a tekintetem összekapcsolódik az övével. Szégyenérzetem megnő, miközben elönt a szánalom. Mert össze van zavarodva, mert fél, mert közben szétfeszíti a düh, mert ő nem ehhez szokott. Szeme égkékjében a csillogás viszont behatárolhatatlan. Még engem is kiráz tőle a hideg, pedig biztos vagyok benne, hogy ez most nem nekem szól. 
De még ez sem változtat semmin. A főmágus komponálja a jelenetet, könnyed mozdulattal bontja le róla is annyira a ruhát, hogy az szétnyílhasson rajta, majd tovább irányítja, egészen közel, s míg rajta az értetlenkedés jelei, addig rajtam a felismerésé jelenik meg. 
- Kérj bocsánatot, Mina - utasít, s egészen közel tol az ágyékához, az arcomon siklik végig férfiassága. Most kellene csak igazán nyomorultul érezve magam, felsírnom, de könnyeim elapadnak, szemem élettelenné fakul, ahogy a mágus segít neki, új játékszerének ajkaim közé - tulajdonképp a pecekbe - kerülni, megtelítve a szám. Szinte megváltás, hogy így már nem látom az arcát, ugyanakkor még fájdalmasabban csap le rám az érzés, ahogy a mágus közben könyörtelenül vezeti belém egyik ujját. Fájdalmasan nyögök fel, önkéntelenül is férfiasságának nyomva a nyelvem. A sós íz elönti a szám, s ahogy az ujj dolgozni kezd, testem ide-oda lökődik, s újra és újra megízlelhetem akaratunk ellenére tagját is. 
Összeszorítom a szemem, hogy végre képes vagyok rá. Nem akarok erre emlékezni, nem akarom felfogni, mégis azt teszi minden idegszálam, ahogy erőszakosan újabb ujj hatol belém, míg a másik kéz belecsíp a mellbimbómba. Csak halványan ér el a biztatása, amit szenvedésben "társamnak" címez, a gyomorforgató nyögései, de világosan felfogom, hogyan siklik le a combjairól a nadrágja, az anyag olyan jellegzetesen zizzen, s az ezt a mozdulatot követő maró kín már olyan régi ismerős, hogy zsongó fejjel már csak megfeszülök zihálva, már amennyire tudok, majd totál elsötétül a kép, ahogy teljesen kikapcsol bennem az "én".
 
* * * 

Némán sikoltva nyílik nagyra a szemem. Egy hosszú pillanatig képtelen vagyok eldönteni, hogy ájulásból ébredtem újabb borzalmakra, vagy rémálomból riadtam fel pillanatnyi viszonylagos nyugalomba. A tagjaim fájnak, de leginkább az arcom zsibog, s az alfelem lüktet elviselhetetlenül. Mintha még mindig bennem járna… Pedig azt szinte azonnal meg tudom állapítani, hogy most nincs itt, nem hallom jellegzetes légvételét, amitől már kiver a frász. Elfojtott fájdalomtól szisszenve, gyengeségtől remegve tornászom magam feljebb, körbepillantva. A szobámban vagyok. Mármint a szobánkban… 
Megdermedek, így vizsgálódásom is elakad, de nem hallok semmilyen szuszogást. Megnyugszom, s befejezem a terepszemlét. Valóban egyedül vagyok. Így már nem feszélyez, hogy reszketősen, sziszegve és bekönnyezve a fájdalomtól egyenesbe állítsam magam. Kis jóindulattal természetes testtartásban támolygok végig a fal mentén. Igaz, most csak egy lenge hálóruha van rajtam, de nincs erőm felöltözni, ahogy maradásom sincs. E sötét lyukban, ahol minden csak a történtekre emlékeztetne, nem tudnék megmaradni.
Minden lépés egy kisebb tortúra, s még kerülök is, hogy a kietlenebb folyosók felé. Mégis hajt a szívem, mert ott képes vagyok felejteni. Ott mindig képes vagyok felszabadulni minden nyomorúságom alól. Az én kis világomban. 
Jó ideig tart az alig öt perces út, de ahogy végre kinyitom az üvegház ajtaját, és az orrom ellepi a különféle virágok és növények illata, máris kissé könnyebbnek érzem a lelkem. Betámolygok, majd behúzom magam mögött az ajtót, hogy térdre roskadjak, s úgy dőljek el oldalt, rá egy hatalmas növény puha levelére. A növényben pulzáló élet simogat, vigasztal, s a levél lágyan rám pöndörödik, betakarva és megóvva. 
Teljesen ellazulok, és minden érzékem kiélesedik. Talán ezért hallom meg a csak halványan érzékelhető szipogást. Meglepődök. Nem szokott rajtam kívül nagyon itt tartózkodni senki, a növények gondozása is az én feladatom. A különös látogató viszont határozottan halkan sírdogál. Halványan felébred bennem a gyanú, hogy a pillangós fiú lehet, Baba, ahogy a gazdánk szólítja. Erős bennem a késztetés, hogy rejtőzve maradjak, de olyan keservesnek tetszik, olyan magányosnak. Felsóhajtok, és előbújok, majd próbálom felmérni, merről jöhet, s lassan, jobb híján négykézláb megindulok. Halkan csusszanok. Nem akarom, hogy észrevegyen, és őszintén szólva szerintem most megfontolnám, milyen szituációban találok rá, mert nem biztos, hogy képes lennék elviselni még valamit. Azonban a pillangóktól eltekintve egyedül van.
Visszább tolatok, mert aljasságnak tartanám, ha ráijesztenék hirtelen megszólalva, így felegyenesedve kissé hangosabban kezdek közeledni, mire elhal a szipogása, és még elkapom, ahogy sebtében megtörölgeti a szemét, hogy már ellenségesen forduljon felém. Annyira, de annyira dühít ez a fajta heves fény a tekintetében. 
Viszont még mindig nem vagyok a szavak embere, és igazából én is enyhén feszélyezve érzem magam, mégha tudom is, hogy nem ő tehetett róla, mert ez nem változtat azon a tényen, hogy rápillantva ismét határozottan érzem a sós ízét a számban... Így jobb híján sután lehajolok, és nagy komolyan pillantva rá. 
- Ne sírj, sokkal inkább te vagy, mikor pimaszul kinevetsz - próbálom meg végigsimítani óvatosan a fejét vigasztalón, bár tartok tőle, lehet, ezzel is csak olajat öntök valami ellenem táplált tűzre a lelkében. Pedig nekem sem egyszerű. Az ő megjelenésével pedig még bonyolultabb lett. Akár gyűlölhetném is. Lehet, azt kellene... Épp csak annak sincs az égadta egy világon semmi értelme.


Szerkesztve ef-chan által @ 2014. 08. 28. 19:29:38


Laurent2012. 08. 29. 20:58:48#23217
Karakter: Camill - Baba
Megjegyzés: ~ef-channak~ Minának


 Gonosz vigyorral ugrok fel a hintóba, elhelyezkedve az ülésen, felhúzva a lábaim, és angyalian pillogva régi gazdám felé. Elmagyarázta, mint egy buta gyereknek, hogy nem lehetek már vele, mert nem és kész. Micsoda indok, mi? Persze, csak így akart engem lerázni, lévén már annyit kicsináltam, és olyan nagy nullás károkat okoztam neki, hogy szerintem még az új gazdám sem fizetett annyit értem.
Kacagva rántom el a függönyt, és elnyúlok az ülésen. Nagyon hosszú és unalmas út áll előttem. Mosolyogva pislantok ki az ablakon, hogy kik ülnek a bakon, és kimászva szépen felkapaszkodok a hintó tetejére. Rémült kiáltozás után megpróbálnak visszapakolni, majd megegyezünk, egyik ül bent az uncsi helyen, én meg vezetek.
A második hintot már nem engedik nekem. Duzzogva ülök egy darabig, majd minden keskeny és rossz úton megállíttatom a közlekedő eszközt, szükségleteimre hivatkozva, amiket nem tudok egy rázkódó tragacsban kielégíteni. Tehát megállunk, hogy tenyeremből kortyonként igyak vizet a kulacsból öntve, elpocsékolva, és újabb okom van így a megállásra.
Így mire megérkezünk a hófödte táj legkellősebb közepébe, a bakon ülők igen csak zöldülő fejjel merednek előre, igyekezvén a nyávogásom figyelmen kívül hagyni. Amíg lehet. És nagy örömükre, amikor sötét borul a környékre, ásítva elnyúlok az ülésen, és vastag bundákba tekerőzve lecsukom a szemem. Ajánlani tudom, hogy hamar odaérjünk, mert elzsibbad az alfelem az ilyen utaktól.
~*~
- Üdv nálunk, Baba.
Villogó tekintet, magas termet, ráncos kéz, meg tulajdonképpen minden, borostás kép, papis szag... Ó, hova küldtetek, ti átokfajzatok? Vén szatírhoz? Nem tudok a kocsis őrökre pillantani kérdőn, hogy ő lesz-e az új gazdám, mert valamilyen érthetetlen okból gyorsan elhúztak. Naiv pillantással fordulok vissza hát, szemrevételezve az új lakhelyem. Elnyíló ajkacskákkal meresztgetem szemeim, két kézzel tartva a nagy bundámat, ha nem akarok átfagyni. Nekem ez a hely még túl hideg. Bezzeg a helyiek mind egy szál pulóverben! Tapogató ujjak rohannak rajtam végig, mintegy simogatva, koszos-algás tóhoz hasonlító szemekben valami undormány villan, én pedig rémülten húzom magam össze. Dünnyögve, és ijesztő vigyorral indul meg, maga előtt tologatva, mint aki nem tud járni. Hangja behízelgő, nyálas, negédes, hányinger-keltő. Nem tetszik ez a hely. Haza akarok menni!
Lebiggyed a szám széle, és tekintetem csillogóvá válik a közeledő könnyektől. Hoznak nekem édeset, sósat, folyékonyat, szinte a forró vízzel teli kádat is elém cipelik. És sokuk arca még álmos, hiszen még cask hajnal van, lehet most ugrottak ki miattam az ágyból. Meghatottság könnyei költöznek tekintetembe, és táncikáló járással hagyom az egész kócerájt faképnél. Az öreg virul. Tetszik neki. Tincseim árnyékában egy gonosz vigyort eresztek meg.
Megérkezvén egy ajtó elé benyit, én meg azt gondolván, hogy a szobám lesz az, izgalomba jövök, és lehunyom a szemem. Nem szeretem, ha lelövik a poént, inkább kivárom, és lassan belépek az új birodalmamba, majd apránként felfedezem magányos óráimban. Persze ez a vén csotrogány, láthatóan türelmetlenül tologat be egy olyan szobába, ahol már van is valaki. Nem mondom, kidüllednek a szemeim, amikor egy felűnően ruhátlan alakkal találom magam szemben, és le is sütöm pirulva szemeim. A tata mellettem megremeg, és fura dudora lesz a nadrágján.
- Mina, bemutatom neked Babát, aki a mai naptól fogva veled fog lakni, s a gondjaidra bízom – halk hang válaszol engedelmesen a szavakra.
- Értettem.
- Nézd el neki, Baba, kissé félénk – libabőrözök ettől a hangnemtől, és attól, ahogy itt az emberekkel bánnak. - Tudod, mit, várd meg odakinn.
Kitol a szobából, én meg duzzogva meredek az ajtóra. Nem fer, hogy vele foglalkoznak, velem meg nem! Bár ahogy csillapodik fellángolásom, kicsit elgondolkozom a látottakon. Ezek szerint amikor engem megkíván, őt fogja használni vágyainak csillapításaként? Hallgatóznék, de sajnos két alak áll mögöttem, talán testi épségemre vigyázva, vagy pedig hírem már ideáig elért, és már előre vigyáznak rám.
Megfordulok hát, és az ablakon belibbenő pillangó után vetem magam, de sohasem olyan közel, hogy elérjem. És kuncogva kergetem végig hosszú folyosókon, néha megállva és megnézve, a fellobbanó kíváncsiságom kielégítve. Megannyi izét meg mütyürt látok a folyosókon, néhány cselédet, vagy az ablakból kitekintve végeláthatatlan hófödte tájat. Vagy csak én vagyok ilyen meleg, vagy itt mindenki hideg, nem tudom, de bár a látvány csodás, mégis fázom.
Magammal cipelt bundáim hát feljebb húzom, és követem a drágámat. Valahonnan már kerített magának pajtásokat is, és én vágyakozva követem őket. Annyira gyönyörűek, légiesek, szabadok! Ujjaimból kalickát csinálok, és egyet elkapok, hogy ne verdessen, és a port ne rázza le szárnyairól, de közelről megnézhessem. Tudom, hogyha akarnám, akkor leszállnának rám, de... így érzem magam, mint ez a kis aranyos.
Szomorúan hessentem el, majd feljebb rántom a lecsúszó szőrméket, és továbbmegyek. Útközben a cselédektől édességet rendelek, gyümölcsöket, és nem úgy mint reggel most el is fogadom. Szeretem, és egyedül ezzel lehet lefegyverezni, de mivel nem csinálom nyíltan, nem nagyon tud róla senki. Szeszélynek gondolják, mint ezernyi mást.
Egy nagy habos és mézédes akrmivel a kezemben toppanok be Oda. A pillangóim máris ellibbennek, körbenézni, enni, én pedig végtelenül lassú léptekkel, szinte hódolva a látványnak beljebb merészkedek. Itt bent meleg van, nem tudom, hogy a növények miatt, vagy mágia miatt... A bundáim a növények közt tekeregve vetem le, elhagyva őket szerteszét. Aztán valami hatalmas és nagyon szagos alatt ülök le, mélázva tömve a fejecskémet, és az éhes társaimnak is adok a krémből nyalogatni. Eltüntetem az utolsó falatot is, lenyalogatva ujjaim, majd kitúrva őket, és halkan kuncogva tűröm, hogy leszálljanak rám a tarka és törékeny szépek, nyalókájuk tekergetve.
Hirtelen moccan meg valami a perifériám szélén, én pedig arra kapom tekintetem. Tűzvörös haj, karcsú alak, most már ruhában, és amint meglát, elfordulva változtat irányt, és talán eléggé érthető okok miatt kerülni akar engem. Az ő helyében én sem akarnék a szemem elé kerülni. Felcsillanó szemmel ugrok fel, ezzel millió lepkét felrebbenésre késztetve, és hiába gyönyörű a látvány, elszaladok. Látni akarom, kit fogok elsőnek kikészíteni! Az illető megfordul, a hogyishívják... Mina! És halkan szólal meg.
- Figyelj, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, amíg tudsz viselkedni, és nem hozol rám bajt. Utálom a bajt. Ahogy a társaságot is nehezen tűröm, ha nem muszáj elviselni. Az elmúlt éjszaka meg... - megbillen a hangja, úgy tűnik nem szeret err gondolni sem. - meglehet róla a véleményed, de nem vagyok rá kíváncsi, tartsd meg magadnak. Igazából mindent tarts meg magadnak, vagy beszéld meg azzal, akivel eddig.
Mintha lenne kivel! Ha folyton utazok, hiszen csak egy tárgy vagyok, akkor ugyan kivel osszam meg? Elönt a sértett harag, és nagyot nyelve szdem össze magam, hogy ne tűnjön fel. Nem szeretem, ha bárki is többet tud rólam, mint amennyit én magamról.
-Örvendek én is! Amúgy: megtudhatom, hol tudok majd aludni?
Halk a hangom, így elveszik a csípős éle, és morcos hangsúlya. Pislogva fordul újra felém, és most jobban mgnézem magamnak. Kicsit alacsonyabb nálam, szeme olyan világosak, hogy kedvem lenne rózsák közé fektetni, hozzájuk hasonlítani. Bezzeg a haja tűzvörös, égető vágyat érzek, hogy belenyúljak, megnézve, puha-e? Vagy olyan, mint a virágszirom? Drót-szerű? Termetre kissé olyan, mint én... de arca olyan, mint egy szoboré, csupán a szája mozog.
-Ohh... bocsánat. Gyere, megmutatom.
Elindul, én meg elhúzom a számat. Ő fog rám vigyázni? Hiszen olyan... pici! Szótlanul követem vállamon pár szárnyrebegtető törékeny pillangóval, belőlük merítve erőt és bátorságot. Egyre sötétebb és zegzugosabb helyre megyünk, míg egy semleges ajtót kinyit, és megáll kint, engem előr engedve. Bizalmatlanul pillantok rá. Nem ettem meszet, lehet most be akar ide zárni, hogy itt hagyjon! Pár lépéssel mögüle billentem ki a fejem, hogy belássak, és csodálkozva pislogok. Eddig soha de soha nem aludtam ilyen szobában. Mind magasan volt, hogy a tájat lássam felébredve, csillogó és tágas, divatos, díszes... Szomorúan pillantok fel a maszkot viselő garde-dame-ra, majd lépésenként közelítem meg a szobát. Belépve azért a küszöbön maradok, hogy ne tudja rámvágni az ajtót. Sötét van bent.
Minden szürke és fura, idegen... megfordulva futok vissza Mina háta mögé, nem túl bizalomgerjesztő nekem ez a hely. Becsukná az ajtót, de megfogom a kezét, és megmerevedik. Szorongatva a testőrömet újramegközelítem a helyet, igaz magam előtt tologatva és mögüle szemezve a lakhelyemmel, míg be nem érünk. Félve bújok bele a hátba, összehúzva magam, és hangtalanul pislogva nagyokat. Csend ereszkedik ránk.
Egyik kísérő szárnyasom fellebben, én pedig engedek a görcsösségből, látván, hogyha őt se eszi meg a mumus itt, akkor lehet én is túlélem. Már tudatlan ösztönösséggel szorongatom gyönge kezeimmel a meleg kezét vörös kísérőmnek, és alaposan körbenézek. Mire kezdenék megnyugodni, olyat látok, amitől felsikítok.
-Mentsd meg! Szedd ki őt!!
Hangom frekvenciákkal csúszik a magasba, sikítozásba csapva át, és taszigálva a megszólítottat egy sarok felé, ahol egy nagyobb pókhálóba gabalyodott a csodaszép lényem. Fintorba torzul Mina arca, de én én csak bökdösve taszigálom arrafelé, hogy mentse meg. Két kicsi kacsómmal takarom el a szemeim, szipogva rejtekemben, és görbítve. Hosszú csendes percek telnek el, és csak én szipogok.
-Tessék.
Hangtalanul tátogva a visszaszerzett, kissé kába pillangómnak gügyögök, nagy kövér cseppeket hullatva, és ujjaimmal alig-érintve leszedem róla a pókhálót. Majd kihátrálok a szobából, és egy éles kanyart bevéve eltrappolok valamerre. Nem akarok oda visszamenni!
-Állj meg, hallod?!
Hallom én, de nem állok meg akkor se, ha lelősz! El akarok innen menni, meg akarok halni, szabad akarok lenni! Pillangó! Repülni! A láncom a nyakamban felforrósodik, mint amikor megakadályozza a varázslást. Pillangóim lemaradva szédelegnek utánam. Össze-vissza kanyargok a folyosókon, többször nagyon ismerős dolgok mellett elszaladva, óriási könnycseppeket hullatva magam után a földre. Hallom a mögöttem futó lépteinek csattogását, és ezzel mintha űznének, még gyorsabban futok. Apró és könnyű termetemmel könnyedén siklok fel lépcsőkön, bújok át és ugrok ki, kerülök meg, vagy hajolok le. Úgy tűnik, már a kastély előkelőbb részében járunk, legalábbis a díszes csillárok, a nagy aranyozott képek, a dolgozószobák, könyvtárak erről mesélnek.
Elbújok egy könyvspolc üres aljában, és összekuporodva a fejemre húzom két kezem, magzatpózban sírdogálva.
Halkan nyílik ki a szekrény ajtaja, de már nem futok el. Csak találjanak meg! Úgyis meghalok! Az már nem is kérdés bennem, hogy talált meg, a legtöbb dadám rájött, hogy ahol pillangók ülnek, legyen akármilyen pici hely, valahogy mindig elfértem benne, ráadásul lendületből bújtam el benne. Hosszú csend, én meg könnyes arccal, dacosan nézek bele a fura színű szemekbe.
- Nem szabad engedély nélkül feljönnöd. - szinte súgja, de arcán nem ül semmilyen hátsó szándék.
- Nekem igen! - Hangosan kiáltok, és Mina összeszorítva száját kissé elhátrál. Nem érdekel, mit gondol rólam.
- Ne maradj bent. Meg fogsz fázni. - mondja halkan, kinyújtva a kezét. - Megjünk, együnk a konyhán valamit.
Bizalmatlanul méregetem, és bár a konyha említésétől is megkordul a gyomrom, figyelmen kívül hagyva a kezét, amire amúgy is vagy három pillangó szállt le pihenni, kimászok. Kimonómat nekiállok megigazgatni, gyakorlatias mozdulatokkal simítom el a áncokat rajta, és húzom meg elől, így megint eltakarva karcsú és persze hófehér lábaim. Mert hogy mezítláb vagyok.
Úgy tűnik, Mina jobban el van foglalva a szárnyasokkal, mint velem, mert nem veszi észre, és amikor kegyesen bólintok, ő elindul a konyha felé. Hangtalanul követem, míg az ő cipője visszhangot ver a folyosókon. Ahogy közelítünk a cél felé, úgy szállnak mindenfelé egyre finomabb illatok, és orrom a magasba tartva lendülnék neki, hogy kidézsmáljam a konyhát.
- Lassan. Ne futkározz a konyhában, mert még valaki véletlenül leönt egy nagy lábas forró zsírral.
Jó szándék vezérli, de engem akkor se fiygelmeztetgessen semmire. Ha leöntenek, hát leápol. És hallgathatja a sipítozásom. Amúgy is évek óta rohangálok beavatottként a konyhában, és soha nem esett semmi bajom.
Kinyújtom rá a nyelvem, majd elslisszolok. Berontok a nagy ajtón, és csillogó szemekkel nézek körbe a paradicsomban. Ide bezzeg nem kell hosszú ruha. Halkan kuncogva kerülgetem az elfoglalt kuktákat, beledugom az ujjam a pudingba, körbeharapdálom az ebédi desszertet, nyelvemet is belelógatom az almaborba, majd prüszkölve bújok az asztal alá, amikor meglátom az engem kereső vöröst.
Menedékem nagy és könnyen járható, hát végigfutok alatta, a másik oldalt kibújva. Éhes vagyok, reggeli helyett is csak sütit ettem... hát a pirult részeket lerágom a húsról, némi kompótot tömök utána, a cseresznye magjait visszaköpdösve a tálba. Aztán elcsórok markomban egy nagy adag krumplit, és az asztal alatt üldögélve nekiállok tömni a fejem.
Ekkor fedez fel a dadám, igencsak komor képpel nézve rám, míg én hörcsögpofimat próbálom lelaposítani. Mert a bűnös hogy vallja magát ártatlannak, ha a bizonyítékot még nem ette meg? Kissé csokit számat körbenyalom, és két szem, kissé összenyomorgatott krumplit nyújtok felé.
- Kérf?
Úgy tűnik, nem éhes. De kezem elkapja, és kihúz az asztal alól, majd szól a szakácsnak, hogy a főétel kissé meg lett dézsmálva. Egy kukta rémülten nyelné le a szájában lévő falatot, és lebukik, mikor fulladozni kezd. Mina leültet a sarokban, amíg a kuktát elgyepálják amiatt is, amit nem ő követett el. Nem ér le a lábam a székről, így bohókásan himbálva várom a tányért, és amikor elémkerül egy kis rizskoh, finom szörppel leöntve, gyümölcsökkel, vinnyogva jelentem ki hogy nagyon jó, és belelapátolok. Persze, már előzőleg jóllaktam mindenfélével, így keveset csipegetek belőle.
- Mondd hogy ááá!
Mutatom, és nyújtom a kanálon a falatot Mina felé, aki hitetlenkedve pillant rám. Én csak tolom felé a kanalat, amíg ki nem nyitja végül a száját, és kénytelen bekapni. Elengedem a kanalat, és pukkadozva nevetek, ahogy az evőeszköz szára kilóg a szájából. Leugrok a székről, és búcsút intek, mielőt bezáródna mögöttem a nagy ajtó.
Úgy szusszantok, mint aki nehéz munkát végzett, és amíg eldöntöm, hova tovább, ruhámat megigazgatom. Ugrálva indulok vissza a kertbe. Kár, hogy nem tudom, merre van. Pillangóimat kergetem hát, begurulva egy kandallós szobába, ahol az a vénség ül egy nagy asztalnál a papírjaival. Meglepetten pillant fel rám, arcomra meg huncut mosoly villan.
-Kicseleztem. - súgom neki cinkosan, mire hátradől a székében, eléggé fura mosollyal. - Nem tetszik a szobám.
Na mármost nem tudom, mennyire nyújtok dacos alakítást, szemem sarkából próbálva meggyőzni az öreget, hogy rá figyelek, és neki beszélek, meg méltatlankodó is vagyok, de közben meg a lebbencseim kergetem körbe a szobán. Kis híjján eldőlök egy székkel is, de mielőtt fájón seggreesnék, megrekedek ég és föld között. Kuncogva hemperedek a hátamra, látva hogy felém közelít a trotty, és elkap a levegőben.
Ölében összekucorodok. Nem mert cuki akarok lenni, hanem mert libabőrös vagyok az érintésétől, a szagától, a tekintetétől, és úgy egészében véve ettől az alaktól. Sürgősen ki kell készítenem. Nem akarok ittmaradni. Mézes-mázos szavakat suttog a fülembe, és szúrós képét smirgliként húzza végig az arcomon. Lassan egy fotelhoz döcög, és leül, én meg nagyra nyílt szemekkel nézek rá. Becézget, simogat, tutujgat, én meg úgy érzem magam, mint egy háziállat. Szívem nagyon gyorsan ver, elsápadok, és az se jelent jót, hogy a pillangóim a szoba másik felében vannak. Vajon a fenekem alatt ez a kemény... A felismeréstől kiver a víz.
Felsikkantva, és sírásba forduló arccal huppanok le a földre, arcomat két kicsi tenyerembe temetve, és elérve, hogy a csúnya bácsi ne akarjon vetkőztetni. Nem tudom, mi jön az után, de amikor eddigi gazdáim nekiálltak fogdosni, és vérengző képpel méregettek, mindig elfogott a félsz. Soha nem voltam annyira magányos, mint amikor egyszer sikítva kellett rohannom az engem üldöző férfi elől, és senki sem segített, mert mindenki utált. Hangos bőgésbe kezdek, és hallom, hogy az öreg motoszkál, majd jóval finomabb, szinte virágillat lebben be a szobába. Egyre magasabb hangon szirénázok, mire valaki sürgető mozdulattal állít fel. Bömbölve hagyom magam talpra rángatni, és kivonszolnak valahová. Amint bezárul az ajtó, elkapom kezeim a mostanra már könnytelen arcomtól, és és borzongva pillantok az ajtó felé.
Felpillantva a rózsaszín íriszekbe megrebbennek szemeim, és hátrálok pár lépést. Nem szól egy szót sem, arca merev, ajkai összepréselve, szaporán kapkodja a levegőt, és a tekintete! Mintha ölni akarna, vagy nem is tudom. Mérges, féltékeny, tele váddal... Kihívóan felszegem az állam. Én nem hátrálok meg, pláne hogy pár centivel kisebb vagy tőlem! Rideg pillantást küldök felé, és tekintve jéghideg szemeimet, meg eddigi tapasztalataimat, azt hiszem egészen tökélyre fejlesztettem már. Sarkon fordulok, és elhessentve a képembe repülni készülő ében lepkét elsietek. Minél előbb el kell tűnnöm innen!
Tekintetem egy gyönyörű, antik, és persze hatalmas vázára siklik. Szemeim összeszűkülnek, és Minára pillantva megeresztek egy csúfondáros félmosolyt, madj nekilódulok. Számításom szerint nem tudnám megmoccantani a vázát, de ha teljes erőmből nekifutok, akkor feldől, és eltörik. Ha! 


ef-chan2012. 08. 28. 22:23:43#23195
Karakter: Minakeri Hiliskus
Megjegyzés: (Camillbaba-Laurentnek)


- Gyönyörű lettél - suttogom az éji Holdkristályvirágnak, végigsimogatva ujjbegyeimmel auráját. Hozzá nem érhetek, mert zsíros bőrömmel megfojtanám, eltömítve az apró lélegzőnyílásokat a levelein. Mégis éreztetni akarom vele, hogy ennek ellenére szeretem, és valóban pompás most, hogy a telehold közeledtével a Hold fényében kibimbózik. Huszonnyolc naponta visszatérő csoda az övé, a virág, amely egyetlen éjszaka alatt kinyílik és elvirágzik, teljes pompájában pedig csupán egyetlen elnyújtott percig pompázik, az éj csillagászati közepén, mikor a telihold a legmagasabbra hág az égen. 
Mélyet sóhajtok, ahogy felállok, s tekintetem végigpásztázza a Hold fényében óriási tündérkertnek tűnő üvegházat. Pedig az egész csak egy töredéknyi élettér... 
Odakinn ismét metszően fagyos szél tombol, rémisztő nyögésekre késztetve az egész épületegyüttest, miközben meg-megdobálja egy adagnyi fagyos hóval az oldalát. A falhoz lépve nézek ki a kegyetlen téli éjszakába. Abba az éjszakába, amely jó ideje nem múlt el, hiába kel fel újra és újra a Nap. 
Azt beszélik, volt olyan időszak, mikor még nem volt örökös a hó és a jég birodalma, mikor az ember szétnézve pompásabbnál pompásabb tájakon legeltethette a szemét, és minden ezernyi színben virágzott, s amikor az élet is sokkal vidámabb volt, s a keserűség elkerülte az élőket, amikor még sokkal többen mosolyogtak, s amikor még meg lehetett bízni abban a mosolyban... 
Léptek zaja tép ki gondolataim közül, s bár a gyomrom görcsbe rándul, rezzenéstelen és kifejezéstelen arccal fordulok a hang irányába. Nem kell megerőltetnem magam, hogy láthassam, termetre kétszer akkora, mint én, így a Hold ezüstös fényében határozottan rajzolódik ki robosztus alakja, amelyet kiegészít az oldalán kötelezően viselt kard, a mellkasán a fényben meg-megcsillanó páncél, s a mögötte lobogó palást, amelyet csak a belső testőrség kapitánya viselhet ilyen mélylila színben. 
Ahogy egyre közelebb ér, egyre magasabbra kell emelnem az fejem, hogy az szemébe nézhessek semlegesen. Tudom, miért jött, s tisztában vagyok vele, ha elfutnék, sem lenne értelme, még kegyetlenebbül történne meg az, aminek meg kell történnie. 
Meg sem áll előttem, csak biccent, s szó nélkül követem, fejem lehajtva, a cipőm orrát tanulmányozva, s erősen koncentrálva, hogy ne gondoljak semmire, s legfőképp, hogy ne engedjek a hányingernek, amely rám tört. Ne engedjek annak ellenére, hogy minél többet kanyargunk a folyosókon, annál biztosabb vagyok, hogy valóban oda megyünk, ahova gondoltam. S minden halvány reménysugár elhal bennem, mikor felnyikordul az aranyozott berakásos, nehézkes vasajtó... 

* * * 

Amikor a Nap felkel, halványan minden létezőbe visszatér az Élet...

Meredten bámulok a plafonra. Itt a legfelső szobák egyikében a tető éppúgy üveg, mint az üvegházak minden négyzetcentimétere, s innen látni lehet halványan érzékelve, hogyan kel fel a Nap. Magát az égitestet képtelenség, de a mélykékből lassan halványkékké szelidülő zöldes és narancsos halványsárga színekkel meghintett égbolt metamorfózisát igen. 
Bár én is átalakulhatnék, megszabadulva a sötétségtől, amely a földhöz ragaszt...
Reszketeg és suta mozdulatokkal tornászom ki magam az ágyból, s végigszánt rajtam a hideg borzongás, ahogy a vérrel keveredett ragacsos élvezet nekiindul a combom belső felén lefelé szánkázva a föld felé. A sírás határán dörzsölöm össze a lábaim, elkenve az undort keltő "patakot", amikor nyílik az ajtó, s görcsösen egyenesbe rándulva öltöm magamra maszkom, a belépőre vetve tekintetem. 
A főmágus az ismét, épp csak most maga előtt tol befelé egy fiatal és alacsony fiúcskát. Reflexszerűen próbálok minél többet takarni magamból mindkét kezemmel, s tőlem szokatlanul elvörösödve sütöm le a tekintetem, vörös hajam mögé bújva, s a földet pásztázva. Szinte érzem, ahogy a ráncos arca élvezettel teli mosolyba húzódik, hogy ismét talált olyan pontot, amely még fáj... 
- Mina, bemutatom neked Babát, aki a mai naptól fogva veled fog lakni, s a gondjaidra bízom - érdes hangja kárörvendő, de ez sem kényszeríthet arra, hoyg felnézzek, csak aprót biccentek. 
- Értettem - suttogom hozzá halkan, de azért tisztán és érthetően. 
- Nézd el neki, Baba, kissé félénk - az öreg hangja épp hogy nem cseng a gúnyos nevetéstől. - Tudod, mit, várd meg odakinn - beszél viszont úgy a másikhoz, mintha valami kisgyerek lenne, akire vigyázni kell. Sosem éreztem még hasonlót, mint ami hirtelenjében végighasít rajtam. Düh? Féltékenység? Még annál is rosszabb: nyers irigység. Őt miért nem töri össze? Ő miért különb? 
Miért különb igazából mindenki?...
- Mina - összerándulok, ahogy hozzám ér. -, rád férne egy fürdés - tol maga előtt a hátamnál fogva, s pillanatok alatt a zuhanyrózsa alatt találom magam. Fejem hátrafordítva kérdezném némán, mit tervez, de pont elkapom a pillanatot, ahogy lekerül róla a felső. Önkéntelenül is a falhoz préselődöm, s legszívesebben apróra kuporodnék, ahogy belép mögém, s megengedi a vizet. Mégsem ellenkezem, mikor a hajamnál fogva tép el a faltól, hozzám préselve a férfiasságát, s ajkaimra mar, véresre harapva. 
Ahogy akkor sem, mikor előredönt, s minden komolyabb előkészítés nélkül hatol belém. Csak sikoltani tudok, aztán már arra sem marad erőm, kocsonyát megszégyenítő remegéssel hullok térdre, ahogy végezve elenged, s mint egy elhajított rongybabát, magamra hagy a zuhany alatt heverve és ázva. Csak annyit böffentve még vissza az ajtóból: - Ha egy apró csínyt is elkövet az új védenced, abban a szobában kapod meg a büntetésed! 

* * * 

Nem tudom, kívülre mennyi szivárog át, de önmagam árnyékának, magam szánalmas szelemének érzem magam, aki csak úgy itt ragadt, ebben a világban, s arra átozták, hogy örökkön-örökké mókuskerékbe zárt világban fusson, csak fusson előre. Nem vágyom másra, csak a virágaimra. 
Ahogy belépek a "birodalmamba", mintha magam mögött hagytam volna a külvilágot, s bár a sötétség belém itta magát, s minden tagom fáj, s az tenne talán a legjobbat, ha lefeküdnék aludni - más kérdés, hogy mindenféle rémálom gyötörne - nyugalom száll meg. Itt nem bánt senki, amíg csak mi magunk vagyunk. A sok virág, s közöttük én. 
Tekintetem azonban megakad valami oda nem illőn. A pillangó olyan könnyed természetességgel, és légias boldogsággal röppen el az orrom előtt, mintha mindig így lett volna, mióta a világ a világ, majd visszakanyarodva az orromra ül. 
Megdermedek, de most nem a félelem marja gúzsba az izmaim, egyszerűen nem akarom megzavarni pihenését. Olyan gyönyörű. A szárnyai szivárványszínben pompáznak. Olyan törékeny és tökéletes! Talán pont emiatt sóhajtok fel csalódottan, mikor alkalmi pihenőhelyéről, az orromról, ismét nekirugaszkodik. Napszín íriszeim követik útját, s tanúja lehetek, ahogy újabb alakot szemel ki magának. 
A fiú fiatal, s épp olyan, mint a pillangó, törékeny és gyönyörű. Bár még így is magasabb nálam. Lehet, nehezebb is. Önkéntelenül végigmérem. Bár ne tettem volna! Azonnal felismerem, ahogy a lábaira esik a tekintetem, az őket fedő ruhát ugyanis láttam, mégha az arcába nem is néztem korábban.  Zárkózottan fordulok el, az egyik mellékágyásba fordulva be. Az emlék frissessége miatt kényelmetlen még a közelében is lenni. 
Éles érzékeimet sem kell bevetnem, hogy halljam, ahogy utánam lép. Felsóhajtva fordulok vissza: - Figyelj, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, amíg tudsz viselkedni, és nem hozol rám bajt. Utálom a bajt. Ahogy a társaságot is nehezen tűröm, ha nem muszáj elviselni. Az elmúlt éjszaka meg... - a szégyen belül elönt, s bár megremeg a hangom, folytatom határozottan közölve a játékszabályokat. - meglehet róla a véleményed, de nem vagyok rá kíváncsi, tartsd meg magadnak. Igazából mindent tarts meg magadnak, vagy beszéld meg azzal, akivel eddig.
Eltrappolnék, de utánam szól: - Örvendek én is! Amúgy: megtudhatom, hol tudok majd aludni? 
Kissé zavarba jőve fordulok meg, bár kívülre ezt sem engedem át, s arcom szobormerevségét őrzöm. - Ohh... bocsánat. Gyere, megmutatom. 
Hülyén érzem magam, de nem fordulok meg, csak megyek a másik, még inkább jól ismert úton, le, az alagsorok felé, majd egy sötétebb zugnál megállva nyitom ki az ajtót, feltárva a menedékhelyem kapuját. Amelyben így már épp csak nekem nem marad majd hely...


Szerkesztve ef-chan által @ 2012. 08. 28. 22:26:51


Andro2012. 01. 23. 10:59:43#18715
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Nremynnek)


- Különben mi fog történni? – kérdi dühösen. Érzem, hogy fél, de igyekszik palástolni. Ostoba. Megölhetném, hiszen erős vagyok.

- Hogy mi fog történni? – kérdem gúnyosan, miközben szemeim vörösen villannak. Nyugodt léptekkel indulok felé, ő pedig hátrál, míg háta egy fának ütközik. Felemelem lámpásomat, és a torkának szorítom a nyelét. Ő azonban tekintetét makacsul az enyémbe fúrja. Szorításom erősödik, majd újra megszólalok, hangom fenyegető. - Megöllek téged is – mondom. Nem viccelek, képes lennék végezni vele, itt és most.

- Engedj... Engedj el! Megkeresem őket, többé nem fognak visszatérni – mondja, mire összehúzom a szemem, de elengedem és hátrébb lépek.

Majd hátat fordítok neki, és elindulok a házam felé. Hallom, ahogy szökell, magához véve a kardját, majd távozik. Nem érdekel, de azért valami rossz érzés van bennem. Amilyen vajszívű ez a lökött kis elf, a végén elvágott torokkal végzi, mert nem lesz képes végezni az emberekkel. Ha tudná, hogy félig én is vagyok… Megrázom a fejem. Nem, nem szabad erre gondolni. Végül szitkozódva indulok utána. Fene belém, nem értem, miért teszem ezt.

~*~

Egy tisztás szélénél találok rá, meg az emberekre. Az emberek az egyik fa tövében ülnek. Nremyn ott áll előttük, szemei vádlón nézik a két díszes ruhás férfit. Még innen is érzem az alkohol bűzét, amit vedelnek. Az egyik fának dőlök, onnan hallgatom őket.

- Miért hagytátok ott? – Nremyn hangja parancsoló, vádaskodó, kíméletlen. Ilyennek még nem is hallottam. Szóval ilyen is tud lenni? Érdekes.

- Egy kis szerencsétlen volt – mondja az egyik.

- Akinek semmi haszna – teszi hozzá lassan a másik.

- Te… elf vagy? – kérdi az első férfi, mire látom, hogy Nremyn megremeg. Igen, én is hallottam a háborúról, amikor az emberek kiírtották az elfek jó részét. Alig egy maroknyian maradtak. Nem csoda, ha Nremyn ideges. És még ő akarja megvédeni ezeket?!

 

 - Ki kéne irtani… ezt a… az erdőt, hogy a… magadfajtákkal együtt – motyogja a társa, mire Nremyn szemei villannak, ahogy pengéje is, és a férfiak állának szegezi fegyverét. 

 

- Takarodjatok innen! – hangja fenyegető, mire a két férfi felpattan, és elrohannak. Ideje előbújnom.

- Látod? – mondom gúnyosan, mire Nremyn bólint, majd lassan felém fordul.

Az arca szomorú. Én nem érzek semmit, se szomorúságot, se haragot, se örömet. Egyszerűen nem izgat a dolog, hiszen az embereket meg kell ölni. Ebben egyetértek Nremyn bátyjával. Az embereknek veszniük kell. Látom, hogy az elf engem néz, mialatt közelebb megyek hozzá. Nem akarom bántani, nem akarok semmit tőle. Az, hogy látta, mire képes az ember, elég elégtétel nekem.

- Annyira sem becsülnek egy náluknál gyengébbet, mint mások a kutyájukat – köpök a földre. – Mocskos népség mind, én már csak tudom, hidd el! – mondom elhúzva a szám. – Volt már velük dolgom.

- Hogy érted? – kérdi Nremyn, hangjában őszinte érdeklődés csillan. – Téged is bántottak?

- Akarod hallani? – kérdem, leülve az egyik fa tövébe. – Nem lesz kellemes mese, és talán utána meggyűlölsz, még jobban, mint most.

- Nem gyűlöllek – rázza a fejét. – De nem értek egyet a módszereiddel. Elveszed az emberek lelkét, az életüket.

- Csak azért, hogy egyek – mondom komolyan. – Nekünk lidérceknek szükségünk van az emberek energiájára. Anélkül meghalunk, eltűnűnk, megszününk létezni. Nekünk az olyan, mint nekik az étel, amit megesznek. De nem ölök csak úgy, nem vagyok kegyetlen, nem vagyok szörnyeteg, aki össze-vissza gyilkol saját kéjvágya kielégítése miatt – jelentem ki ránézve, majd megpaskolom a füvet magam mellett, üljön le ő is.

Végre leül mellém. Nem tudom, mit mondjak. Soha senkinek nem mondtam el, hogy félvér vagyok. Egyedül apám tudta. De ő szerelmes volt az anyámba, anyám viszont ember volt. Viszont… ő sincs már, apám pedig elküldött, amikor elég idős lettem. Ez a lidércek sorsa. Sokáig hallgatok, míg végül belekezdek. Ha ezek után meggyűlöl, az ő dolga, nem fogok szólni semmit.

- Félvér vagyok – kezdek bele. – Anyám ember volt, apám lidérc – hallom, hogy Nremyn döbbenten felnyög. – Anyám a családjával egy nagy mocsár környékén élt. Egy nap, mikor a mocsárnál járt, apám meglátta és beleszeretett. Hamarosan egy pár lettek, de titokban tartották. Ám anyám teherbe esett, és mikor megszülettem, a fehér hajam és vörös szemeim miatt a nagyapám megölte anyámat, engem pedig a mocsárba dobott.

- Ez… borzalmas… - nyög fel újra Nremyn. Ám felemelem a kezem. Még nincs vége a mesének.

- Szerencsére apám rám talált. Felnevelt, megtanított mindenre, majd mikor elég idős lettem, nekem adta a lámpást, ami azóta az enyém – mondom halkan. – Az első dolgom tudod mi volt? – nézek hidegen Nremynre, aki megrázza a fejét. De látom a félelmet a szemében. – Megöltem azt a mocskot, aki elvette anyám életét – suttogom, szinte lehelem a szavakat. – Kiszívtam a lelkét, és testét otthagytam a házban. Még a mocsárba sem dobtam, arra sem volt méltó.

- Ian… - suttogja Nremyn elborzadva.

- Aztán elindultam világot látni, keresni egy jó kis helyet, ahol békében élhetek. De eddig mindenhonnan el kellett jönnöm. Most végre úgy érzem, megtaláltam az otthonom, de ezt is le akarják csapolni – mondom komoran. – Az emberek mindent elpusztítanak maguk körül, ami szép. Hát ennyi. Most döntsd el, hogy mit érzel irántam, Nremyn – nem nézek rá, csak mereven nézem az erdőt. – Ha gyűlölsz sem foglak elítélni, hiszen a te szemedben én szörnyeteg vagyok.

Nremyn nagyon sokáig nem válaszol. Most bizonyára gondolkodik, meghányja, veti magában a dolgokat, hiszen el kell döntenie, mit is érez. Engem nem érdekel, elmondtam, amit akartam. De amikor nagyon sokáig nem válaszol, végül elunom magam. Nem üldögélhetek itt örökké. Meg kell erősítenem a védelmet a mocsárnál, hogy ne találhassák meg. Ha az emberek megint odajönnek, és ezúttal többen, nem fogok tudni egyedül védekezni. Az elfektől pedig nem kérek segítséget. Ők ugyanúgy megvetnek minket, mint minden más lény.

Felállok, és lámpásomat magamhoz véve lassan elindulok haza. Nem nézek hátra, nem akarom látni, hogy az az elf mit gondol rólam. Ám alig teszek meg van tíz lépést, amikor valaki megfogja a vállam, én pedig kénytelen vagyok megtorpanni. Nremyn az, semmi kétség, érzem az energiáján, hogy ő az. Szusszanok egyet, majd megszólalok.

- Nos? – kérdem gúnyosan. – Kitaláltad már, mit akarsz mondani? – nem fordulok felé, jobb így.


Andro2011. 11. 28. 10:32:39#17904
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Nremynnek)


- Semmi okod az effajta feltételezésekre – elteszi a kardját, majd int nekem. Ez meglep, mintha maga után hívna. Bízhatok benne? – Gyere velem.

Elrugaszkodik, majd felugrik egy alacsonyabb ágra. Az ágakon ugrálva siet előre, én pedig a földön lépdelve követem. Néha hátrafordul, és látom, hogy az arcán elégedettség suhan át. Talán azt hitte, nem tudom követni? Hülye. Ostoba. Miért ne tudnám? Nem vagyok ember, csak félig. Ennyi kutyagolás ilyen tempóban meg sem kottyan nekem. Látom, hogy, vagy inkább érzem, hogy csatlósom minden mozdulatomat figyeli. Vigyáz rám, és ha baj lenne, azonnal riasztaná a szolgáimat. Végül egy kisebb tisztásra érkezünk, ahol puhán huppan elém a földre, egy hangot sem ejtve.

- Miért hoztál ide? – torpanok meg, és gyanakodva mérem végig. Túl messze vagyok a mocsártól, és ha nem megyek vissza, a végén kiszáradok. De előbb ennem kell. Kissé le vagyok gyengülve, alattvalóim lelke nem túl energiadús reggeli. 

- Éhezel, ugye?  - kérdi. Hogy kérdezhet ilyen ostobaságot?

Szemöldököm mereven veszélyes ívet vesz fel. Gúnyolódik velem? Most nevet rajtam, és ki akar használni? Ám szemeim ködösülnek, hiszen régen nem ettem már emberi lelket. 

- Egyél – vágja rá rögtön, mire döbbenten meredek rá. Mi baja van ennek? - Tiszta vérű varázslény vagyok, erős és fiatal. Engem nem tudsz megölni – nem szólok semmit, de továbbra is szemmel tartom. Csapdát sejtek, nem is kicsit. Senki sem ajánlaná fel magát önként egy lidércnek, legyen az akár csak félvér is. Tréfát űz velem, arra vár, hogy besétáljak a csapdájába. – Kérlek, ne vedd el több ember életét!

Elveszítem az eszem. Túl csábító az energiája, az illata. Nekirontok, mire fojtott nyögés szakad fel a torkából, ahogy energiáját kezdem szívni. Olyan finom, jóleső érzés fog el, de még mindig dühös vagyok. Gyáva dög, az embereket védi.  Szaggatom ruháját, miközben erejét, életét szívom magamba. Régen ettem ilyen jó energiát.

- Miért véded őket annyira? – kérdem őrjöngve, miközben szívom magamba erejét.

- Mert… - válaszol, de ekkor elveszíti az erejét és lecsúszik a fa mellett a földre. Ruhája hangos reccsenéssel adja meg magát, és a szél megtáncoltatja kezemben a fűzöld színű, rongyos anyagot. - Fogalmam sincs – suttogja halkan. – Tudod, én is elvesztettem a családom miattuk…

A végén már csak azt látom, hogy öntudatlanul fekszik a fa alatt. Túl sok energiát szívtam el tőle, de nem halt meg. Csak elájult. Elengedem, ennyi elég volt. Jóllaktam, és most elégedetten ülök le mellé. Nekidöntöm hátam a fa törzsének, és az erdőt nézem. Olyan békés itt minden, mint a mocsárban, amikor nem járnak oda emberek csak azért hogy háborgassanak és lecsapolják az otthonomat. Az emberek gonoszak, ez meg védi őket.

Sokáig ülök ott, mígnem hangos rikoltásra leszek figyelmes. Valaki jár itt, szolgám figyelmeztet. Azonnal felállok, és lámpásomat is magamhoz veszem. Hála Nremyn erejének, most erős vagyok, tettre kész. De ez az illat… Ez egy elf, semmi kétség, és az illata hasonló Nremyn illatához. Talán a testvére, vagy egy rokona. Mindenesetre, most inkább elmennék, mielőtt túl késő lenne. Ám megáll, és szimatol. Mintha észrevett volna, vagy érezné, hogy nincs egyedül. Szolgám felrepül az ágról, majd én is utána eredek, gyorsan, puhán, hangtalanul. Ám nem jutok messzire, mikor egy hangot hallok.

- Állj meg! – erős, parancsoló, így megtorpanok, és visszafordulok.

Lámpásom felizzik, nem különben vörös szemeim. Ő megtorpan, én pedig kihasználom az alkalmat, és ködöt varázsolok, amelyben eltűnök. A lámpás néha nagyon hasznos tud lenni. Nem követ, nem hallok semmit, habár, ha elf, tud olyan halk lenni, hogy senki se hallja meg. De nem érdekel, nem fog utánam jönni, most inkább Nremynnel fog foglalkozni. Egy pillanatra láttam az arcát, hasonlított Nremynre. Talán a bátyja, vagy valakije a családjából. De nem érdekel, nem láthat meg, nem foghat el, nem ölhet meg. Nem fogom hagyni.

Egyenesen a mocsárhoz igyekszem, és elbújok, majd egyszerűen illúziót küldök a helyre, hogy mindenki erdőnek lássa. Nem szabad felfedezniük. Éreztem, hogy az az elf nagyon erős, és képes lenne sérülést okozni nekem. Ugyan nem halálosat, de komolyat, amely lassan gyógyulna be.

~*~

Lassan leszáll az éjszaka, ám nem bújok elő rejtekhelyemről. Amúgy is, most két-három napig nem kell vadásznom, Nremyn ereje elég nekem, jól megtöltött ahhoz, hogy egy ideig nem kell emberekre fennem a fogam. Csatlósaim azonban éhesek, így elküldöm őket, keressenek maguknak táplálékot. Ők is megérdemlik, hogy emberek vérét vegyék. Az emberek mind gonoszak, becstelen, csak sportból, szórakozásból ölik egymást, így megérdemlik a halált.

A mocsarat nézem, otthonomat, ahonnan gőz gomolyog fel, pára száll alá. Gyönyörű. Ingoványok kígyóznak végig a vízen, de alattomosak, aki egyszer rossz helyre lép, eltéveszt egy zsombékot, annak vége, elnyeli a mocsár, és meghal. Hány, és hány embert láttam már óvatlanul belegázolni a mocsarakba, akik azután soha többé nem bukkantak fel. Nemcsak én ölöm meg őket, de a mocsár is, ez a sokak szerint csak bűzölgő láp, amely semmire sem jó. De nekem az otthonom, amit meg kell védenem!

Hirtelen puha léptekre leszek figyelmes. Nem ember, annál halkabban jár. Orromat ismerős illat csapja meg, mire felemelem lámpásomat, és megfordulok. Lámpásom fénye szemébe tűz, így az arca elé kapja kezeit. Megismerem, Nremyn az. De mit keres az én területemen?

- Mit akarsz tőlem? – kérdem élesen. – Ez itt az én területem! Ki engedte meg, hogy ide gyere? – hangom egyáltalán nem barátságos. Honnan találta meg az utat, melyet elrejtettem mindenki elől?

- Nem akarlak bántani, Ian – szólal meg barátságosan. – Nem foglak megtámadni, hiszen te sem öltél meg.

- És mi a biztosíték, hogy nem fogsz megtámadni? – kérdem bizalmatlanul. – Dobd el a fegyvered, és úgy lépj az otthonomba! De nem kaptál meghívást, így ez birtokháborítás, amelyért halál járna a magadfajtának!

- Csak tudni akartam, jól vagy-e – mondja, és hallom a kard csendülését házam teraszán. – A bátyám, Maeral azt mondta, egy furcsa lényt látott mellőlem elfutni. Egy fehér hajú, vörös szemű fiút, de aztán köd borult a tájra és elveszítette szem elől.

- Tehát a bátyád volt – bólintok. – Láttam őt, megrémült tőlem, megtorpant, mikor a szemeimbe nézett – halkan felkacagok, hangom gúnyos. – Ti elfek igencsak félős népek vagytok, ha megijedtek a szemeimtől.

Morog valamit, talán azt, hogy nem gyáva, nem fél ő. Pedig dehogynem. Érzem, hogy tart tőlem, tudja, hogy bár, már visszanyerte erejét, erőm teljében léve én is komoly ellenfél vagyok számára. Éppen válaszolna valamit, amikor újabb hangokat hallok meg. Emberek. Megragadom Nremyn karját, és a nád közé húzom. A házam nem látszik onnan, ahol ők állnak. Érzem őket, ketten vannak, vagy talán hárman, de a harmadik nagyon gyenge. A másik kettőből pia és dohány bűze árad. Fintorogva fogom be az orrom. Nremyn mellettem guggol. Beszélgetnek, de nem hallom, miről. Túl halkak. Ha megtalálták a mocsárt, elmúlt az illúzió. Aztán csobbanást hallok, és két ember távozó lépteit.

- Mi… mi volt ez? – kérdi Nremyn halkan, mire vállat vonok, és elindulok a csobbanás hangja felé.

Ahogy odaérek, egy fiút látok a sekély vízben. Ruhája tépett és véres, sebei úgy néznek ki, nem fognak begyógyulni. Ahogy jobban megnézem felfedezem a tegnapi áldozatomat, akit majdnem megettem. Nem fog meggyógyulni, haldoklik, alig van már benne élet. Hallom Nremyn lépteit, majd fojtott nyögését, ahogy meglátja a fiút.

- Haldoklik – mondom egyszerűen. – Nos, akkor, ne okozzunk neki túl sok szenvedést.

- Mégis, mit… - kezdené, de nem várom meg, mit akar mondani.

Lassan a fiú ajkai fölé hajolok, és ajkaim az ajkaival találkoznak. Nincs magánál, amikor kiszívom a lelkét a száján át, és elégedetten nyelem le. Finom. Aztán Nremynre nézek.

- Még mindig meg akarod védeni az ilyen aljas férgeket, mint azok? – nézek a szemébe. – A fiúnak most már jobb így, vége. De azok az emberek vissza fognak jönni. És ha visszajönnek, megölöm őket – szűkítem össze a szemeimet. – Akkor pedig, ne próbálj az utamba állni, elf! 


Andro2011. 11. 14. 16:54:06#17735
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Nremynnek)


 Erdő. Nem szeretem őket, de muszáj volt idejönnöm. Itt rengeteg az ember, és mivel nekem szükségem van rájuk, muszáj volt idetelepednem. Egy erdő szélén levő mocsárban élek, amelyet most jól álcázok, hiszen nem akarom elijeszteni a prédát.  Azonban, nincs mit tenni, a szükség nagy úr tud lenni, ha nincs semmi használható táplálék. Az előző helyemről elüldöztek, megtalálták az otthonomat és megpróbáltak megölni. Csapatostól jöttek, és annyi emberrel már én sem tudok elbánni. Eggyel, talán kettővel simán elbánok, de százával tódultak be a mocsaramba, felverve nyugalmamból. Még szerencse, hogy értek az illúziókhoz, így nem találhatnak meg. Az utóbbi eset óta sokat tanultam, ügyesebb lettem, bátrabb, erősebb. Már nem fognak engem elűzni, megölni, megtalálni. Gondoskodom róla.

Mint most is, amikor egy fiatal fiú jön velem. Eleségnek szánom, éhezem, régen nem ettem már. Muszáj ennem. Normális esetben nem háborgatom a halandókat, nem gyűlölöm őket. Nem vagyok szörnyeteg, de ennem kell. Csak a természetemnek engedelmeskedem, amikor magamhoz veszem egy-egy halandó ember lelkét. Nem vagyok gonosz, elvetemült démon, ahogy az emberek neveznek. Hiszen ők is lopnak, rabolnak, fosztogatnak, gyilkolnak, láttam őket. Anyámat is megölték, mert egy félvér gyermeknek adott életet. Az emberek gonoszak, még egymással is. Mi jogon neveznek engem démonnak, gonosz bestiának, ha ők még rosszabbak? Mi lidércek nem öljük meg egymást, nem fosztjuk ki egymást, habár nem is tűrjük meg a másikat a területünkön. De mégis, hacsak lehetőség adódik rá, inkább kitérünk egymás útjából.

A fiú követ engem, egészen be az erdőbe, miközben beszélek hozzá.

- Persze, hogy biztonságos, hiszen mondtam, nem? – nézek a fiúra. – Nincs mitől félned, Joseph.

- De… ugye nincsenek itt ártó szellemek? – kérdi félénken.

- Nincsenek, velem jó kezekben vagy – nyugtatom meg.

Látom, hogy ez nem igazán nyugtatja meg. Hamarosan elérjük a mocsár szélét. Az erdő folytatása illúzió, ő nem látja, mi van az utolsó fán túl. Csak fákat lát, az erdőt, vagy legalábbis, ő ezt hiszi. Muszáj becsalogatnom, vagy ma nem eszem. És túl hosszú ideje éhezem már. Ennem kell.

- Gyere, itt biztonságban leszel – mondom megnyugtató hangon. Gyere már! 

Félénken bólint, majd engedelmesen lép utánam. Lámpásom fénye vonzza, mint az éjjeli lepkét. Finom falat lesz, fiatal még, talán tizenöt-tizenhat éves. Mint amennyinek körülbelül én nézek ki. Ez jó.  Jobban szeretem a kissé idősebb gyerekeket. A nagyon kicsiket sosem bántom, ők még ártatlanok. De az ilyen korúak már veszélyesek tudnak lenni. Már tudnak ölni, tudnak kegyetlenek lenni. Ám hirtelen valami megzavar minket. A fiú felsikít, ahogy egy rakás mókus és más állat megtámadja, majd elkezd rohanni visszafelé. Fenébe! Felnézek a fára, amelynél állok. Egy alak gubbaszt az egyik ágon. Innen is jól látom. A szemeimbe néz, elkövette a hibát. Most már meg fogom találni, bárhol legyen is. De nem ember, annyi szent. Az illata alapján talán elf, vagy tündér. Látom zöld szemeit, sokszínű haját, hegyes fülét. Most megvagy. A talaj persze visszaváltozik a mocsárrá, de most nincs kedvem vele foglalkozni. Bosszúsan indulok vissza a mocsárba, új otthonomba, és az erdő hamarosan elmarad mögöttem.

~*~

Hazaérek a kis házamba, amelyet magam építettem. Azonnal összegyűjtöm a szolgáimat, mindenféle mocsári lényt és néhány démont, akik képesek az erdőt járni. Meg akarom tudni, hogy ki volt az a teremtmény, és miért orozta el a prédámat. Tudni akarom, és meg akarom büntetni. Tőlem senki sem lophat, akár ember, akár elf, akár tündér, vagy troll az illető. Meg fogom bosszulni!

- Keressétek! – adom ki a parancsot, mire csatlósaim már indulnak is. Semmi kétségem afelől, hogy jó hírekkel fognak szolgálni nekem.

Amíg visszajönnek, én takarítok és némi energiát veszek magamhoz néhány békából és csúszómászóból. Ez ugyan nem fedezi azt az ételt, amit a fiúból nyertem volna, de a semminél jobb. Az emberek nem mindig halnak bele, kivéve, ha megtámadnak, és a lelküket veszem el.

Még hajnal előtt térnek vissza. Jó hírekkel jönnek. Az illető egy erdei elf harcos, a neve Nremyn. Ahogy sejtettem, egy elf. Egy harcos, tehát biztosan jól bánik a fegyverekkel. Ám az én lámpásom az elf fegyverek ellen is hatásos védelmet nyújt egy ideig. Így nincs más dolgom, mint megkeresni. Ha ma éjjel sem sikerül vadásznom, félek, nem élek már sokáig. Az energiáim kezdenek kimerülni, és ha nem sikerül emberi lélekhez jutnom, meghalok. De nem fogom feladni.

~*~

Egyik csatlósom, egy vízimadár mutatja az utat az elf lakhelye felé. Mélyen benn van az erdőben, olyan helyen, ahol még sosem jártam. Nagyon korán van, még az erdő lakói is nagyrészt alszanak. Ám éles hallásommal a leghalkabb neszeket is meghallom. Így figyelek fel azokra a léptekre is, amelyek halkabbak a leghalkabb állat lépteinél is. Egy fa mögé bújok, lámpásom fényét lecsavarom, hogy ne lássák meg, majd óvatosan kikukucskálok a fa mögül.

Azonnal tudom, hogy ő az. Sokszínű haja, amelyben a barnától a mélyvörösig mindenféle szín megtalálható, összetéveszthetetlen bárki máséval. Szemei gyönyörű zöld színben pompáznak, ruházata ezúttal nem olyan, mint egy katonáé, inkább kissé hétköznapibb. A növényeket tanulmányozza. Nem értem, mit eszik rajtuk, de hát az elfek ilyen természetbolond népek, akik odavannak minden élőlényért. Biztos ezért ijesztette el tegnap az embergyereket is. Meg akarta védeni. A mániájuk ez az élet megvédése. Sose értettem őket.

Halkan bújok elő, nem akarom bántani, habár lámpásomat magamnál tartom, és intek kísérőmnek, maradjon mellettem. Ha támadni fog, védekezem, és meg is ölöm, ha muszáj. Én nem szoktam teketóriázni, ha az életemről van szó. Elindulok felé, lassan, halkan, óvatosan, nem csapva több zajt, mint a kóbor szellő. Már közel vagyok hozzá, amikor talán meghallhat, vagy megérezheti, hogy figyelik, mert feláll, és megfordul. Meglepetten néz rám.

- Mit akarsz tőlem? – veszi elő a kardját. Ott lógott az övén, nem vagyok vak, láttam én jól. – Mit akarsz, démon?

- Lidérc vagyok – mondom halkan, összehúzva a szemeimet. Érzem, hogy dühösen villannak. – Ne merészelj démonnak hívni, elf! Mi jogon fosztottál meg a vacsorámtól az éjjel?

- Nem hagyhattam, hogy megölj egy ártatlan embert – válaszol, mire elnevetem magam. – Mi olyan vicces?

- Ártatlan?! – nevetek halkan. – Az emberek nem ártatlanok – majd elhallgatok, és komoran nézek rá. – Megölték az anyámat, mert életet adott nekem! Feldúlták az otthonomat, hogy megöljenek, pedig nem tettem ellenük semmi rosszat! Nem öltem meg őket csak azért, hogy öljek! Azért ölök, hogy egyek, sosem önös célból! Ne oktass ki engem, elf!

- A nevem Nremyn – mutatkozik be. – Te ki vagy?

- Ian a nevem – válaszolom. Ha már bemutatkozott, nem lehetek bunkó vele. – De miért kérded? Hogy tudd, milyen nevet írj a fejfámra, ha esetleg sikerülne megölnöd? – kapom elő a lámpásomat, mely fényesen ragyog.

Ha meg akar ölni, nem fogom olcsón adni az életemet. Abban biztos lehet, hogy harcolni fogok, az utolsó leheletemig.


oosakinana2011. 03. 02. 17:48:33#11870
Karakter: Spades
Megjegyzés: (tesóimnak)


Délután mennék rendbe szedni testvérkémet, mert egyszerűen nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő azt szeretné, de amint meglátom, észreveszem, hogy alszik. Megrázom a fejemet és csak elmosolyodok. Ölembe veszem, és úgy viszem vissza. Lefektetem, végül elmegyek a királynőhöz, mert szólít.
Felmegyek, majd bekopogok. Mikor engedélyt kapok a belépésre, bemegyek és a királynőre nézek.
- Spades elkéne menned holnap az egyik ellenségemhez. Lehet, hogy sérülésekkel fogsz visszatérni, de elkéne onnan hoznod valamit, ami az enyém. – mondja vigyorogva.
- Érettem fenség. – hajolok meg akaratom ellenére.
- Helyes ezt akartam mondani. Az esti őrjárat a tiéd, mert lehetnek támadások is, amiket ki kell védeni, és ha messziről kiszúrod, akkor a te erős lesz a legjobb mindenki számára.
Elmondja, még mit kell elhoznom és mire számítsak. Megértem, majd visszamegyek a testvéreimhez, de csak Heart van bent. Nem sokkal később Trefiol lép be, akit egyből letámadok, mert ezek szerint Diamonds elment, de még is hova?
- Hol van Diamonds? – kérdezem Trefiolt.
- Lement a piacra, hogy valami ehetőt szerezzen. – válaszolja őszintén. - Még nem ért vissza?
- Még nem. – felem kicsit bosszúsan. - Tudja jól, hogy nem lenne szabad ilyen sokáig kimaradnia. – bosszankodok.
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és Diamonds-szal nézek szembe. Felállok és odamegyek, adok neki egy pofont, ami nem vall rám. Nesze. Már megint nem én irányítom a testemet. El kell innen mennünk a lehető leghamarabb. Látom, hogy Diamonds szeme könnyes lesz, majd elmegy mellettem és leül az ágyra. Trefiol odamegy hozzá és elkezdi vigasztalni.
Heart megáll velem szembe, miközben mennék ki az őrjáratra.
- Mit akart a hercegnő? – kérdezi tőlem, mire ránézek.
- Nem mondhatom meg. Titkos küldetés. – felelem.
- Ugyan már ez nem igazság. Nem lehetsz, ilyen mindig te kapod a megbízásokat. – mondja durcásan és mérgesen is. Nincs kedvem vele vitatkozni, ezért inkább mindenkihez fordulok.
- Későre jár, feküdjetek le aludni. – mondom mindenki, de szokásosan Heart felcsattan.
- Arról volt szó, hogy ma este én őrködök! – mondja dühösen és mérgesen.
- Ma semmiképp sem. – jelentem ki, majd ott hagyom a szobát. Nem akarom, hogy bajuk essen. Elég, ha én kockáztatom az életemet.
Kimegyek az őrhelyemre és várom, hogy hátha jönnek emberkék vagy ellenség. Minden fele figyelek, bár most jól jönne Heart képessége tény és való, de ha esetleg nekem valami bajom esne, akkor Heartnek kell átvenni a feladatomat, mert ő az utánam lévő.
Ahogy nézelődök, egyszer csak valami gonosz dolgot érzek. Túlságosan is elbambultam. Felém dobnak valamit, amit nem veszek észre és felrobban. Mindenki széthullik, de amilyen szerencsém van, én leesek a kilátóról és a földön heverve kapkodom, a levegőt amennyire csak tudom.
Elkezdek aggódni Testvéreim miatt. Látom, hogy elkezdenek harcolni. Mindenki, ahogy tud. Feltápászkodok, bár elég veszélyes sérüléseim vannak, de nem érdekel, a testvéreimről van szó. Felállok és elkezdem küldeni a bombáimat. Heart észrevesz és egy madár segítségével leszáll hozzám.
- Spades te marha. Miért nem szóltál nekünk? – kiabál velem. – annyira idióta vagy, hogy az már fáj.
- Heart ez most nem a legmegfelelőbb pillanat. – mondom neki, mire be is fogja. Felmegyünk, és mire leszállunk én kicsit el is esek. Az az esésé az elején nem tett jót se nekem sem a csontjaimnak.
- Spades. – szaladnak oda testvéreim.
- Ne aggódjatok, jól vagyok. – mondom cseppet sem bíztató hangon.
- Egy nagy frászt vagy jól idióta. – rivall rám Heart, mire csak megrázom a fejemet.
- Heart csinálj egy olyat, amivel mind a négyen el tudunk menni. Daimonds szükségünk lesz az időkapudra, ahova beletereljük, az ellenséget elküldjük melegebb éghajlatra őket. Trefiol, te pedig fedezni fogod Daimonds-ot én meg Heart-öt. – adom ki mindenkinek a parancsot és várom, hogy Heart készítse az utazó felszerelésünket.


oosakinana2011. 01. 03. 17:17:43#10247
Karakter: Spades
Megjegyzés: (tesóimnak)


Egy újabb elvarázsolt nap kezdődik számunkra, bár mostanában mindenki egyre furcsábban viselkedik. Igen kezdünk besokallni a „bezártságtól”. Minden este őrködnünk kell, de szeretem, ha a tesóim kipihenik magukat, ezért magamra vállalom az egész éjszakai őrséget. Szoktak emiatt balhézni velem, főleg Heart, de szerencsére halál nyugodt természetemnek még ő is felhagyja a vallatásomat, mert belátja, hogy igazam van, legalább is én ebbe a hitbe ringatom magamat, hogy tudja. Bár amilyen makacs nem csodálnám, ha éppen valami őrültségen törné éppen a fejét.
Mintha őt egy kicsit jobban megviselte volna, hogy szüleink kidobtak minket, de végül is mindünket megviselte, csak én inkább nem szeretem mutatni. Elrejtem magamba és hagyom, hogy tesóim rám támaszkodjanak, mert megérdemlik, hogy valakire számíthassanak, aki mindig ott van nekik.
Nem sokára jön a pirkadat. Lépteket hallok a hátam mögül és Heart-tet látom meg.
- Szia. – köszönök neki.
- Most már mehetsz aludni. – vágja nekem oda. Halványan elmosolyodok.
- Még mindig duzzogsz? – kérdezem tőle, de választ kapok és beáll a helyére, majd megfordulok, de megállok mellette. – Örülj inkább, hogy együtt lehetünk és az agyunkon annyira nem uralkodik, csak a testünk felett. – mondom neki, de csak erős fújtatást hallok tőle. Viselkedése ellenére szeret minket, csak hát ő már csak ilyen ilyennek kell elfogadni. A kezemet a vállára teszem, majd bemegyek a tesóimhoz.
Trefoil még mélyen alszik, amire elmosolyodok, de Daimonds már fent van és éppen rendet rak a szobánkba.
- Daimonds. Jól vagy? – kérdezem tőle, mire összerezzenve néz rám.
- Spades te vagy az? A szívrohamot hozod az emberre a nesztelen járásoddal. – mondja, mire csak megint elmosolyodok.
- Ne haragudj, csak nem akartam Trefoil-t felkelteni. – mondom bocsánat kérően, de csak bólint egyet. Ásítok egyet, végül lefekszek az ágyamba és most végre egy kicsit én is álomra hajtom a fejemet, mert rossz érzésem van, mintha valami készülőben lenne, csak nem tudom mi.


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).