Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

AngelBloodDestinyy2015. 02. 24. 18:10:54#32545
Karakter: Lionel Faith



Komótosan beérve Jaspert, továbbra se vagyok képes levenni a szemem róla. Egyszerűen hihetetlen, hogy élőhalott… Az agyam az óta fújja a vészjelzőt, mióta megláttam. Valahogy a zombi fogalma, és egy ilyen vizuális élmény nem fér meg egymás mellett.

- Ha kérdéseid vannak, tedd fel őket nyugodtan – mondja halkan, mire én kissé összerezzenek. Ja hogy pecek óta bámulom… Mellettem elsétálva indul el, én, pedig mint mindig, felveszem a pincsikutya szerepet és a farkamat csóválva baktatok utána. Ideje lenne megnyugodni. – A szobád az enyém közelében lesz az emeleten. Érezd magad otthon, nyugodtan kipakolhatsz, kedved szerint átrendezheted a lakást én úgy hagytam, ahogy beköltöztem. Nem változtattam rajta semmit, ugyanolyan üres és lélektelen maradt, mint amilyenre megtervezték. Netalántán ha kérdéseid akadnának, bármikor felkereshetsz, csak kérlek, válogasd meg velem szemben a szavaidat. Türelmes vagyok, toleráns, és elfogadó, de nem a végtelenségig – percekig csak némán hallgatom, ám mondandója végén egy érdekes érzés kerít hatalmába. Mintha fordított szerepben lennénk, és ő az ember, én pedig egy idegen bolygóról érkezett ismeretlen létforma lennék, akinek mindent a szájába kell rágni…Ez gáz, végtére is ő halt már meg, nem pedig én…

- Rendben, megjegyzem és köszönöm – motyogom zavaromban. De..még is mi a halálért vagyok zavarban?! Halálért...haha. Ez így elég debil volt. Ő csak biccent, és a szobámba kísér, amely első látásra meglepően otthonosan néz ki. Kicsi, de belakható, igazán nekem való. Komótosan az ágyhoz sétálok, és a táskámat rádobva kezdem el kipakolni a cuccaimat, miközben igyekszek nem tudomást venni a közben engem szuggeráló Jasperről. Ennyi idő alatt tuti, hogy gondolatban felnégyelt, és eldöntötte, hogy melyik részemből mit fog készíteni…Előételnek egy kis szemgolyóleves…Pfuj…mikre nem gondolok. A fejemet óvatosan megrázva igyekszem elkergetni a menü további részéről alkotott gondolatmenetemet, és inkább arra koncentrálok, hogy a gondosan összehajtogatott ruhadarabok legalább az érkeztem 1. napjáig megőrizzék rendbe rakott formájukat. Mikor hirtelen ismét az ajtóban álló Jasperre téved a tekintetem, eszembe jut, hogy még be sem mutatkoztam.

- Lionel Faith – fordulok oda, majd folytatom a pakolást.

-Jas… - kezdené, de mosolyogva félbeszakítom.

- Jasper Doyle. Igen, tudom a neved. Elolvastam rólad az összes aktát.

- Meglepő – mondja egy fokkal halkabban, mint ahogy eddig beszélt, majd hátat fordítva megy ki a szobából. Egy ideig még pakolászok, arrébb toldogatok pár szőnyeget, olyan pozícióba, hogy lehetőleg egyszer se essek orra bennük. Mikor úgy érzem, kész vagyok, ölbe tett kézzel állok meg a szoba közepén, és elkönyvelem magamban, hogy melyik részét kéne még belakni. Kezdetnek teljesen megfelel. Éppen gondolkodnék, hogy mit csináljak, amikor a telefonom rezegni kezd az íróasztalomon. Kíváncsian lépek közelebb, és a jelzést kinyomva állapítom meg, hogy itt az ideje az első vizsgálatnak. Francba. Még ha emlékeznék, hogy most mit is kéne mérnem. Morogva kotrom elő a fekete jegyzetfüzetem, amibe mindent szóról szóra lejegyzeteltem, hogy mikor mit és hogyan kéne mérnem, illetve beadnom neki. A mutatóujjam a sorokon futtatva találom meg a keresett időpontot. Aha, szóval adrenalint kell beadnom neki. Lebattyogok, a külön erre a célra kifejlesztett lakatos szekrényhez, és óvatosan kiveszek mindent, amire szükségem lehet. Már csak egy láncfűrész hiányzik, amivel megvédhetem magam, ha netán nem tetszek neki… Visszafele igyekezek a lehető leglassabban menni, ezzel is húzva az időt, de akármilyen csiga is vagyok, elérek az ajtajáig. Nagy sóhaj, majd még egy, és halkan benyitok. Jasper az asztalánál ül, amin pár apró alkatrész..és egy..óra(?) pihen. Fekete, maszatos kezét egy rongyba törli, majd meglepően csábos mozdulattal kisöpör egy pár szeme elé lógó tincset. Újabb fogalmi vészjelzés egy belső hangtól, zombi, csábos. Rám nézve felvonja a szemöldökét, mire a hátamon végig fut a hideg. Mintha csak ezt kérdezné: Na mi van, már is jöttél felszolgálni magad?! Pedig még nincs is vacsoraidő. Borzongató gondolataimtól megszabadulni igyekezvén kezdek el felé közelíteni valami mosoly félével az arcomon. Ő egy fáradt mosoly kíséretében int oda, miközben kirúg egy széket maga mellé, majd meg se várva, mit akarok mondani, alkarját felém nyújtja.

- Vitális jelek ellenőrzése; vérnyomás, pulzus, testhőmérséklet. Ne fáradj, tudom magamtól is – magyarázza fáradt hangsúllyal. Ebben a pillanatban azonban hihetetlenül megsajnálom, és most először nem jutnak eszembe vérfagyasztó gondolatok vele kapcsolatban. Szegény… biztos rengetegszer végigcsinálták már ezt vele… Sajnálkozó arckifejezésemet elnyomva veszem elő a szükséges dolgokat, mire csak egy halk morranás a reakciója, amit őszintén szólva nem is csodálok. Amikor a tű kerül elő, elfordítja a fejét, mire én csak sóhajtok egy nagyot. Érelszorítás, fertőtlenítés, majd szuri… jönne, ha nem remegne a kezem, mint a kocsonya. Semmi baj, csak nem kell arra gondolni, hogy egy élőhalottat fogsz megszúrni, aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, elfogyaszt desszertnek… Csak nyugi. Kezemet óvatosan megtámasztom bőrén, úgy szúrom belé a tűt. Finoman kezdem el beadni az adrenalint, miközben térlátásomnak köszönhetően végre észreveszem, hogy mi ilyen furcsa ebben a szobában… Minden teljesen fehér… még rosszabb, mint egy kórház. Ott legalább valami halvány színt használnak, mondjuk citromsárgát, vagy zöldet, esetleg kéket… de itt semmi.

- Nem jó ez így..- húzom el a szám, mire Jasper kikerekedett szemekkel fordul felém. Ja, hogy le kéne szoknom arról, hogy ilyeneket mondjak, miközben másokat szurkálok. Kihúzom a tűt, és a vattapamacsot rányomom a szúrás helyére. – Mármint… a szoba.. – motyogom nem túl magabiztosan, miközben fejemmel intek, hogy fogja ő a pamacsot. – Mindjárt jövök – azzal ki is viharzok a szobából. Az oké, hogy ő egy élőhalott, tudományosan pedig egy kész csoda, blabla,  de attól mér kell egy olyan szobába küldeni, ahol még én is bediliznék a sok fehértől. A szobámba érve azonnal táskámhoz lépek, és sok színes holmi hiányában kiveszek belőle egy jó nagy, rózsaszín póni plüsst. Lily adta nekem, azzal a címszóval, hogy ő majd vigyáz rám. Ez egyelőre megteszi, aztán majd veszek festéket. De most komolyan..szerintem mindenki rosszul érezné magát egy ilyen közegben… Magabiztosságomból veszítve megyek vissza Jasperhez, aki még mindig ugyanúgy ül, mint ahogy itt hagytam, bár mintha bőrébe az óta több élet költözött volna. Az előző érkezésemnél is sokkal nagyobb meglepődés, és kíváncsiság ül ki az arcára, miközben a kezemben tartott pónit fixírozza.

- Nincsenek nagyon színes cuccaim, de…. – kezdem óvatosan, és a szabad kezébe nyomom a plüsst. – Amint tudok, szerzek festéket, milyet szeretnél?

- Ő…mindegy – feleli kissé meglepődve, miközben a plüsst forgatja a kezében, furcsa arckifejezéssel.

- A húgomtól kaptam… de neked jobban kell – adok magyarázatot, mire rám néz, és szélesen elmosolyodik.

- Köszönöm.

- Nincs mit – mosolyodok én is el halványan. – Meg is hülyülnék egy ilyen helyen – nézek még egyszer körbe, majd odaintve neki megyek ki a szobából. Egy kicsit kevésbé tartok tőle, mint legelőször, de azért…na. Így is, a kelleténél pont egy fokkal leszünk többet együtt összezárva. Éppen a szobámba tartanék leellenőrizni, hogy nincs e még valami, amit jelenleg csinálnom kéne, de hirtelen kicsapódik a folyosón az egyik ajtó, én pedig sikítok egy roppant férfiasat. Kész, tudtam, apa ideküldött meghalni. A szembeeső falra felkenődve futtatom végig tekintetem a férfin, aki felhúzott szemöldökkel áll az ajtóban, kezében egy bőrönddel. Zavaromban egyet köhintve mászok le a falról, és lépek egyel közelebb, amikor mögülem nem várt hang érkezik, amire ismét nem kicsit összerezzenek.

- Hát te, még mindig itt vagy? – megfordulva Jasper felhúzott szemöldökével találom szembe magam.

- Úgy tűnik… - morrantja a férfi nem túl kedvesen. – Hát te, kölyök, ki vagy? – kérdezi kissé bizalmatlanul.

- A nevem Lionel Faith, én vagyok az új orvos – mondom, majd a kezemet nyújtom a férfi felé, aki egy röhögést elfojtva fogadja el a kézfogásom.

- Eric Doyle – rázza meg a kezem, mire nekem, ma már másodszorra, tátva marad a szám. Doyle…szóval ő..ő lenne Jasper apja?! De akkor még is, hogy a frnacba hagyhatja itt a fiát? Mért nem szólt apának, hogy itt akar maradni? Kérdések sokasága ömlik az agyamba, melyek közül egyikre sem tudok logikus választ találni. A férfi, mit sem törődve meglepődöttségemmel, vállba vereget, majd lemegy, pár másodperccel később pedig ajtócsapódást hallok. Pár perccel később végre felocsúdok meglepettségemből, és Jasperre nézek.

- Ha itt akar maradni, én szólok apának és… - kezdem hadarva, miközben előkapom a mobilom a zsebemből.

- Arra semmi szükség – jelenti ki vérfagyasztó komolysággal és azt nyomatékosítva még a mobilomat tartó kezemre tette a sajátját. Érintésétől megdermedek a mozdulat közben és kérdő tekintettel nézek rá.

- De hát az apád, biztos aggódik majd és…

- Mondtam, semmi szükség rá – vág bele mondandómba és azzal a lendülettel hátat is fordít nekem, majd szobájába beviharozván csapja be maga után az ajtót. Én csak meglepett bambi tekintettel nézek utána, majd a szobámba bezárkózva hívom fel apát. A harmadik alkalommal sikerrel is járok, és a szokásos „a hívott szám jelenleg nem elérhető” maszlag helyett apa szól bele, kissé kétségbeesett hangon.

- Mi történt?!

- Semmi baj nincs – kezdem azonnal, mire egy megkönnyebbült sóhaj a válasz.

- Ha nincs baj, akkor minek hívtál? Tudod, hogy elfoglalt vagyok, nincs időm mindenféle hülyeséggel foglalkozni.

- Tudom, csak… - kezdem bizonytalanul – Jasper apja nem rég viharzott el, és…

- Fiam – jön egy fáradt sóhaj. – akármi is történt, az az ő dolguk, ne üsd bele az orrod… Most viszont mennem kell, este Christina-t elküldöm az anyagokért, nyolcra készítsd őket össze – mormogja monoton hangon, majd megszakad a vonal. Illetve nem megszakad, hanem valószínűleg letette. Pár percig még bámulom az elsötétült képernyőt, majd egy sziklaszilárd elhatározással együtt felállok, és Jasper szobája felé veszem az irányt. Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani, és tényleg nem szeretnék belefolyni olyanba, amihez nincs közöm… egyszerűen csak tudatni akarom vele, hogy én is teljesen ugyanígy érzek.. Hogy miért? Mert megsajnáltam. Amúgy sincs túl fényűző élete, és még az apja is… A  kezemet kopogásra emelem, majd azzal a lendülettel le is eresztem. Mit gondoltam?! Majd pont egy élőhalottal állok neki lelkizni?! Előző magabiztosságom teljesen elröppenni látszik, én pedig már percek óta toporgok bizonytalanul az ajtóban és amikor már éppen elindulnék vissza, kitárul az ajtó és olyan művészien vág orrba, hogy gyakorolva se lehetett volna szebben. Fájó testrészemet tapogatva hőkölök hátra, és ismét Jasper csodálkozó tekintetét látom. Na..és most?


linka2015. 02. 24. 15:10:54#32544
Karakter: Jasper Doyle



 Bocsánatkérő kis féloldalas mosollyal térdelek le az összetört szilánkokhoz. 
Igaza volt apámnak már megint, mint mindig, folyton, örökké. Hagynom kellett volna, hogy segítsen nekem, hogy megcsinálja helyettem azt, amitől végképp úgy érezhetném magam, mint egy rokkant nyomorék. Egyetlen vékony porcelántányér. Mindössze meg kellett volna tudnom tartani a kezemben. Ennyit még egy négy éves kisgyerek is meg tud csinálni anélkül, hogy összetörné apró éles darabkákra. 
Pillanatnyi boldogság, mikor a kezembe adta. Pillanatnyi boldogság...volt. Az, hogy nem tekint rám másként, nem kezel idegenként, tárgyként, segít átvészelni pár kedvtelen napot. Mutat számomra valami törött csillogást, valami felsejlő, szeretni valót, aztán köddé válik. Elporlad minden egy másodperc alatt, mert még ha látszatra mellettem is van mindenben, ez csak egy jól megjátszott színpadi jelenet. Ő a fiát már elveszítette, bennem már nem azt látja, aki valóban vagyok, hanem valami szörnyszülöttet. Valakit, aki megrendítően hasonlít a gyermekére és mégsem tekinthet rá úgy, mert azt, akit szeretett, már réges rég megölte. Visszaidézem azokat az apró pillanatokat, miket együtt éltünk át. Apa és fia. Egyszerű képlet. Olyan vagyok itt mindenki számára, mint egy egyenlet. Hiszen az egyenlet megoldásakor az ismeretlen meghatározása a cél. Az, amikor önszántából segíteni akart nekem a halálom után, akkor és ott a világot jelentette, de mégis sántított valami. Az a valami pedig a távolságtartása, a kutatásai és a mentőövként szolgáló magyarázatai voltak, amikkel okot adott magának arra, hogy elkerüljön. 
Anyám távozása, apám árulása és korai halálom bekövetkezése után valami megtört. Képtelenné tesz arra, hogy kötődjek. A szeretetéhség még nem uralkodott el az emberségemen, a józan eszemen. Fogaimat összeszorítva szisszenek fel és az ajkaim közé veszem ujjamat, amit sikerült felsértenem az egyik szilánkkal. 

- Azzal, ha műsort csinálsz, nem fogom megmásítani a döntésem, fiam...

Halványan biccentek. Még tartom magam, elfogadom apám döntéseit, kölyökkutyaként követem a parancsait, de ne higgye, hogy ez midig így lesz majd. Nem érdekel, mit gondol rólam. Kihasználni egyetlen lelket sem fogok. Inkább harapok még kettőt a sebemből, s lakomázok ebből a méreggel teli hegből. Hiszen ha lélektelenné is tettek is, én inkább vigyázok másokéra. 
Unott sóhajjal emelkedem fel, mikor meghallom az ajtó felőli kopogást. Apám az emeleten pakolja össze a holmiját, mert míg én nem kapom meg az újabb értelmetlen felügyelőmet, ú feladata volt, hogy mellettem legyen. Soha, egyetlen pillanatra sem hagynának egyedül még véletlen sem. Újabb kávét öntök magamnak ki a bögrémbe, míg az ajtóhoz sétálva kitárom azt szélesre. Nem meglepő módon újra alakítok, szent cél a minél jobb benyomás megszerzése. Nem akarom, hogy egy üres, lélektelen porhüvelynek lássanak az emberek. Nem akarom, hogy tárgyként kezeljenek, mert nem vagyok az. Várt vendégemben hamar felfedezem a már jól jól ismert doktort. 

- Jó reggelt, dokibá! - köszöntöm vidámságot erőltetve magamra, és félrelépek, hiszen nem rá vagyok kíváncsi, hanem arra, akivel ezentúl össze leszek zárva. 

Hanyagul nyugtázom, hogy a fiú fiatal még. Talán túlságosan is ahhoz a feladathoz, ami most rá vár. Nem értem, miért pont őt küldték hozzám. Nem világos, hiszen a tőle érettebbek, még a felnőttek sem tudtak velem mit kezdeni. Minden eredmény, minden dokumentum, ami eddig rólam volt vezetve, értelmetlen, felesleges, hiszen sorra másítódnak meg minden újabb vizsgálat alkalmával. Volt már, mikor élőnek bizonyultam az orvos szemében, aztán másnap megállapították halálom beálltát már megint. 

- Üdv, Jasper, hogy aludt? 

Mint, aki benyugtatóztak, mert attól féltek, hogy az éjjel közepén megunja a fogságot és vérfagyasztó mészárlásba kezd. Vajon kérdésére valóban választ vár tőlem, vagy pusztán a fiú előtt szerette volna eljátszani, hogy ténylegesen is érdeklődik a hogylétem felől? Hagyom, hogy a kék szemek újra és újra végigpásztázzanak, nem zavartatom magam a kíváncsi szempár miatt. Mások is bámultak már meg így. Volt időm hozzászokni bőven. Engedem, hogy az idősebb férfi beljebb nyomuljon a házba, de én még nem követem, hiszen a fiú idekint ácsorog. Nem hagyhatom kint azt, akivel elviekben napjaim nagy részét fogom eltölteni. Nem kérdezek semmit tőle, ha mondani akar valamit, hát mondja. Nem fogom a szájába rágni a kérdéseit, amikre biztosan választ szeretne kapni mindennél jobban. Számhoz emelem a bögrémet és nagyot kortyolok az egyre csak langyosodó kávémból. Keserű, íztelen, fekete, cukor és tej mentes. Nincsen benne semmi, amit egy átlagos ember szerethetne. De én nem is az élvezetért iszom, még csak nem is azért, mert olyan nagyon nagy szükségem lenne rá. Minden emberi megnyilvánulásom amiatt van, hogy emlékeztessem magamat arra, ki voltam egykoron. 

- Jöttök? - kérdi türelmetlenül a férfi. 

- Persze – felel vékonyan egy halk hang. 

Nem lehetek valami bizalomgerjesztő, ha ennyire tart tőlem. Nem lépek félre, megvárom,vajon van-e bátorsága úgy elmenni mellettem, hogy ha akarnám, bármelyik pillanatban karon ragadhatnám és...és....és nincs tovább. Ha ezt megtenném, benyugtatóznának és leláncolnának egy sötét lyukba. 
Mindketten a férfi után megyünk, jobban ismeri a házat, mint én. Ez nem az én otthonom, nem fogom annak tartani soha. A nappaliba érve kíváncsian hallgatom a hangját, elmagyarázza mi fog most történni,mi értelme van ennek az egésznek. Nem tudom, mit vár most tőlem. Megfordult az egész világ körülöttem. Lábaimat kényelmesen keresztbe pakolom, egész szórakoztató, hogy már megint kiselőadást tartanak nekem, noha jobban ismerem a vizsgálatok folyamatát, mint talán ők maguk. A férfi jelei egyértelműek, mikor szeretne távozni. Felállok én is és a fiúra mosolygok elhaladva mellette.

- Nos, üdv nálam – kuncogok fel, mikor köszöntésemre csak egy megszeppent biccentést kapok válaszul. Kikísérem a férfit, egészen az ajtóig el megyek vele, de csak addig, mert tovább nem léphetek. Nincs rá engedélyem. Egy intéssel elköszönök, majd gondosan bezárom utána az ajtót és megfordulok. Nem lepődöm meg, mikor a fiúval találom szembe magamat. Én magam egyáltalán nem érzem kellemetlenül magam az intenzív bámulásától, de ha most nem szólok rá, akkor a későbbiekben ő fogja magát roppant mód kellemetlenül érezni magát a közelemben. 

- Ha kérdéseid vannak, tedd fel őket nyugodtan – szólalok meg halkan, elsétálva mellette és bízva benne, hogy követ. - A szobád az enyém közelében lesz az emeleten. Érezd magad otthon, nyugodtan kipakolhatsz, kedved szerint átrendezheted a lakást én úgy hagytam, ahogy beköltöztem. Nem változtattam rajta semmit, ugyanolyan üres és lélektelen maradt, mint amilyenre megtervezték. Netalántán ha kérdéseid akadnának, bármikor felkereshetsz, csak kérlek, válogasd meg velem szemben a szavaidat.  Türelmes vagyok, toleráns és elfogadó, de nem a végtelenségig. 

- Rendben, megjegyzem és köszönöm – hadarja piros arcocskával. 

Biccentve vezetem őt a szobájának ajtajához. Kellemes kis kuckót lehet benne kialakítani, nem túl nagy, mégis békés és kellemes. Tiszta szoba, steril ez is, de nem annyira, mint az enyém. Itt halványkék falak és hajópadló van, szőnyegek, falvédők és bájosan narancsos fényt árasztó éjjeli lámpa. Az én szobám ennek teljesen az ellentéte. Ott nincsenek színek, csak fehér, fehér, fehér. Nincs szőnyeg, nincs falvédő, nincs semmi, ami otthonosabbá tehetné. Olyan, mint egy steril bánatfakó kórterem. Az ajtófélfának támaszkodva állok és nézem, ahogy a fiú kipakol. Kellemes látvány, ragyog belőle a derű, a jóság, a gondoskodás, valahogy az édesanyámra emlékeztet, ami viszont elég nagy tiszteletlenség részemről, hiszen ez a fiú azért elég férfias, hiába a könnyed mozdulatok, a karcsú csípő, a bájos pofi. 

- Lionel Faith – fordul felém rövid időre, hogy utána újra táskáinak kipakolására szentelje figyelmét. 

- Jas...

- Jasper Doyle – mosolyog rám nevemet mondva. - Igen, tudom a neved. Elolvastam rólad az összes aktát. 

- Meglepő – jegyzem meg magamnak, megfordulok és a saját szobámba lépve visszaülök az asztalomhoz, amin egy félkész óra várja, hogy teljesen összeszereljem. 


Már éppen végeznék vele, mikor szobám ajtaja halkan kinyílik, és belép rajta Lionel Faith. Kíváncsian fordulok felé székemmel, olajos kezeimet az övemre kötött koszos rongyba törlöm, majd homlokomból kiseprem a tincseimet és kíváncsiságomat leplezve mindössze a szemöldökömet emelem meg kérdőn. Egy félszeg mosollyal közelít meg, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felugrom helyemről és nekirontok. Fáradt mosollyal intem magamhoz közelebb, kilököm a másik széket, amire leülhet, aztán teljes alakommal felé fordulva kinyújtom felé a kezemet. 

- Vitális jelek ellenőrzése; vérnyomás, pulzus, testhőmérséklet. Ne fáradj, tudom magamtól is – magyarázom tűrve, hogy egy vérszegény mosoly után mindent végigmérjen rajtam. 

A bőrfertőtlenítő, tű és steril vattapamacs látványára halkan felmordulok, de semmi egyebet nem teszek. A vérvételt már akkor sem szerettem, mikor még éltem. Mikor még pusztán önzetlenségből adhattam a véremből azért, hogy másoknak segíthessek vele és nem azért, mert erre köteleztek, mert ez muszáj volt.
Őszintén erre is számíthattam volna, és most mégis meglepetésként ér, hogy a jól ismert vérvétel elmarad. Most nem tőlem vesznek, hanem nekem adnak. Adrenalint, hogy könnyebben tudjak mozogni, hogy kevésbé legyek lestrapált és fáradt. 
Elfordítom fejemet a tű látványától és a szekrényem polcán sorakozó zsebórák törött darabkáit figyelem. Apró darabokban pihennek, apám összetörte őket, mert túlságosan ragaszkodtam hozzájuk. Hiba a ragaszkodás. Visszafordulok a fiú ténykedéséhez. Az érelszorító nyoma még pirosan látszik a bőrömön. Halkan felnyögök, Lionel keze remeg, ezért a fecskendőt megtámasztja sápadt bőrömön, hogy aztán belém szúrja. 
 


AngelBloodDestinyy2015. 02. 24. 12:37:30#32543
Karakter: Lionel Faith
Megjegyzés: Kezdés


- Lio, meddig szöszölsz még?! El fogok késni egy fontos tárgyalásról! – dörömböl anya a fürdőszoba ajtaján, kicsit felemelve a hangját.

- Mindjárt kész vagyok – morranom kifelé, azt már meg sem kérdezve, hogy miért nem használja valamelyik másik fürdőszobát az 5 közül... Még egyszer utoljára a tükörbe nézek, és lemosom arcom hideg vízzel, miközben csöndben kántálom magamnak, hogy nem lesz semmi baj. Egy nagy sóhaj kíséretében a nyakamba dobom a törölközőm, és hajamat törölgetve lépek ki a fürdőszobából.

- Na, végre, azt hittem már ki se jössz – morgolódik tovább.

- Sajnálom – mondandómra lágyan elmosolyodik, majd egy vizes tincset kisimítva az arcomból szólal meg lágy, nyugtató hangján.

- Ügyes leszel kicsim, minden rendben lesz – ez után nyom egy puszit a homlokomra, majd berobog a fürdőbe, ezzel le is tudva mára anyai kötelességeit. Nem mintha még nem szoktam volna meg. A szobámba érve még egy picit szárítok a hajamon, majd egy farmert, és egy fehér, fekete ujjú hosszujjút felkapva, dobom a vállamra oldaltáskámat, és robogok le a konyhába. Meglepetésemre apa még a reggeli kávéjával ücsörög, a friss újságot olvasgatva, tudomást sem véve kishúgomról, aki nyakig nutellásan lóbálja a lábát a mellette lévő széken. Egy nagy sóhajjal megspékelve felkapok egy szalvétát a pultról, majd mellé lépve törölgetem meg Lily-t, aki hálája jeléül egy nagy, cuppanós puszit nyom az arcomra. Elmosolyodva borzolok bele tincseibe, majd a szokásos helyemet elfoglalva szedek ki egy minimális mennyiségű rántottát, és tologatni kezdem a tányéromon. Gondolataimba mélyedve birizgálom az ételt jobb híján, mire apa szúrós tekintetét érzem meg magamon, mire lassan felnézek tányéromból.

- Enned kéne, napközben koncentrálnod kell, tudod jól, hogy mennyire fontos, amit csinálsz, fiam.

- Tudom – szólalok meg végül, majd azt a pár falatnyi rántottát belapátolva dőlök hátra a székemben. – Lily-t ki viszi ma suliba? – sandítok az említettre, aki velünk mit sem foglalkozva bámulja a reggeli meséjét.

- Berthát megkértem, hogy vigye el, és ő is fogja elhozni – egy bólintással letudom a dolgot, és hálát adok az égnek, amiért ilyen készséges Lily dajkája. Legtöbbször én viszem suliba, de a mai nappal elkezdődő munkámnak köszönhetően erre többet nem lesz lehetőségem... Még egy ok, amiért utálhatom a hivatásom.

 

A további némaságban telt pár perc után kétszer ellenőrzöm, hogy minden megvan-e, és kétszer is megyek vissza, egyszer a szemüvegemért, másodszor pedig az eddigi anyagokért az „alanyról”, akit egyébként a legjobb tudásom szerint Jaspernek hívnak, ám a nevét a dokumentumok egyszer sem említik. Nem mintha szokatlan lenne a szakmában, hogy 1-2 nagyon is élőnek mondható emberre csupán tárgyként, vagy egy „tudományos csodaként” tekintenek. Bár jelen esetben fogalmam sincs, hogy mennyire lehet élőnek tekinteni Jaspert, még is, magamban megfogadom, hogy én a rendes nevét fogom a leadandó dokumentumokba írni.

További meglepetésemre apa közli velem, hogy ő fog elvinni a helyszínre, amit én csak egy biccentéssel konstatálok, magamban elkönyvelve, hogy biztosan fontos lehet neki ez az eset, ha ő maga óhajt elvinni. A kocsiban egy szót sem szólunk egymáshoz, én az eddigi jegyzetek olvasgatásával igyekszek elkergetni az egyre növekvő gyomorgörcsöm, ő pedig folyamatosan a fülhallgatójába mormogva telefonál. Röpke fél óra kocsikázás elteltével egy meglepően hétköznapi, kertes ház előtt parkolunk le, egy szintén elég hétköznapinak mondható lakónegyed kellős közepén. Szemöldökömet felhúzva kászálódok ki a kocsiból, és apára nézek, aki a célzást rögtön értve kezd el magyarázkodni.

- Az egész környék a cégem tulajdona, több szempontból is hasznos. Az alanyokat hétköznapi környezetben figyelhetjük meg, nekik is kényelmesebb, és sokkal készségesebbek is, mintha egy fehér szobában egy ágyhoz lennének kötözve.

- Ahamm – reagálom le nem túl bő szavúan a magyarázatot, és gyanakodva körülnézek. Az utcán lévő pár ember meglepően normálisnak néz ki, ahhoz képest, amikre az ember számítana.

- Az itt lakók nagy része orvos, akik az itt élő néhány alanyra figyelnek – magyarázza tovább, a ház felé terelgetve engem. Értem, így már világos, hogy miért nincs senkinek hat szeme... – Jasperről azonban pár emberen kívül senki sem tud, ezért örülnék, ha ez így is maradna – néz rám jelentőségteljesen, mire engedelmesen bólintok. – Komolyan mondom, még a többi orvosnak se fecseghetsz róla.

- Értem – válaszolok, és egy eltökélt arckifejezést próbálok magamra erőltetni, elég kevés sikerrel. Na mindegy,a szándék a fontos. Igyekszek a lehető leglassabban megtenni a távot a kert, és a ház bejárata között, ám szomorúságomra apa magabiztos léptekkel vágtat az ajtó felé, ahol jó hangosan bekopog. Nem túl sietősen, de beérem, és kevésbé magabiztosan mellé lépve igyekszek kicsit megnyugodni, mondván, hogy biztos nem egy rothadó zombi fog ajtót nyitni. Brr. Még a hideg is kiráz a gondolattól. Az ajtó lassan nyílni kezd, én pedig egyre idegesebb vagyok. Apa magasságától, és széles vállától jobb híján semmit sem látok. Pazar.

- Jó reggelt dokibá! – jön egy életvidám hang, majd apám előre lép, így szabad kilátást engedve az ajtóban álló személyre. Egy magas, meglepően jóképű szőke fiú, hatalmas, széles vigyorral az arcán...egy... Mickey egeres bögrét szorongatva?

- Üdv Jasper, hogy aludt? – teszi fel apám érzelemmentesen a kérdést, nekem pedig szó szerint tátva marad a szám. Ez lehetetlen... ő lenne Jasper?! Egy élőhalott?! Még párszor végigmérem tetőtől talpig, és csak ekkor tűnik fel, nem egészen emberi mivoltra utaló, vörös szempárja. Ez akkor is lehetetlen.... ha valaki azt mondja, élőhalott, minden, csak nem egy ilyen srác jut az eszembe. Apám idő közben már bevágtatott a házba, én pedig még mindig kikerekedett szemekkel nézem az ajtóban álló alakot, aki ugyancsak engem néz. Arcárról nem tükröződik érzelem, úgy vizslat, mintha csak egy múzeumi tárgyat nézne. Jesszus... tuti azon filózik, hogy sütve vagy rántva lennék finomabb. A néma mozdulatlanságot megtörve emeli fel a bögréjét, és kortyol egyet a tartalmából, majd folytatja a szuggerálásom. Kívülről valószínűleg teljesen érzelemmentesnek tűnök, a fejemben azonban gondolatok ezrei cikáznak. Vajon mit iszik?! Vért, agyvelőt?! És egyáltalán...én nem akarom egy zombi uzsonnájaként végezni...

- Jöttök? – dugja ki a fejét az ajtón apa, nem túl türelmes arckifejezéssel megspékelve.

- Persze – motyogom magam elé, és le sem véve a szemem Jasperről sunnyogok be a házba. Amikor közvetlen mellette haladok el, megpróbálok nem a poharába nézni, mivel tuti hogy kidobnám a taccsot, ám meglepetésemre meglepően ismerős illat csapja meg az orromat. Kávé?! Apa a nappaliba tessékel, ott pedig magyarázni kezd Jaspernek. Elmondja, hogy elég sokszor vele leszek, hogy mit és miért fogok rajta megmérni, mire kell odafigyelni stb stb. Szinte már úgy beszél vele, mint egy másik emberrel, ami tőle meglehetősen szokatlan. Én csak rezzenéstelen arccal bámulom őt, figyelem a reakcióit, amik meglepően emberiek. Nem elég idő elteltével apa indulni készül, mire én teljesen ledermedek. Most komolyan itt akar hagyni?! Jasper felállva indul, hogy kikísérje apámat, aki előtte nekem is elmormogott mindent újra, ám kifelé menet megáll felettem, és hirtelen rám mosolyog.

- Nos, üdv nálam – én csak megszeppenve bólintok, mire... felkuncog?! Amikor kiér a nappaliból nagyot sóhajtva tápászkodok fel.

- Miért én?! – morranom, csak úgy magamnak, majd utánuk megyek.


Nauki2014. 01. 25. 11:31:44#29096
Karakter: Emma Fernetsen
Megjegyzés: linka-nak


Még láttam, ahogy az a lány kirohan, aki útbaigazítást adott ezzel magára hagyva a dühös fiút. A következő percekben egy számomra ismeretlen helyiségből egy szakállas hapsi lép ki és mosolyogva leül a mellettem lévő gurulós székre.
- Na, végre elszántad magad!- mosolyog- Fred vagyok én foglak kivarrni.
- Végre elszánni magam? Ezt, hogy érted?- kérdezem kuncogva.
- Már többször láttalak itt, de mielőtt elkezdtek volna, varrni leléptél- mosolyog.
- Halaszthatatlan ügyeket kellett intéznem, mindig a legrosszabbkor keresnek. De most itt vagyok- mutatok magamra.
- Ez esetben feküdj hasra, a hajadat pedig tűrd el. Itt a minta jó lesz így? –kérdezi kíváncsian meglengetve előttem a vázlatot. Csak mosolyogva bólintok és teszem, amit mondd.
Egy óra múlva mosolyogva nézem a tükörbe művét. A feliratom csodálatos lett. Believe your dream! Ez fog nekem erőt adni. Mindig is magamra akartam varratni. És most tökéletes helyen a legszebb kivitelben ez meg is történt. Hálása mosolyogtam a marcona férfire. Lefóliázta nekem, majd a cuccaimhoz lépve előkerestem a tárcám és fizettem. Még két hét múlva vissza kell jönnöm, megnézi minden rendben van-e. Hazafelé vettem az utat, jobban mondva az innen elég messze parkoló fehér Lexus LFA-m felé. Negyed óra gyalog a fülembe dübörgő zene ritmusára. A tarkóm égett, de nem az a fájdalmasabb fajta volt, inkább kellemes bizsergés. Mikor a kocsimhoz értem beszálltam és indítottam. Félúton voltam hazafelé, mikor egy fekete furgont pillantottam meg a visszapillantóba. próbáltam természetesre venni. Ám a sofőr se nem hasonlított egy fotósra, újságíróra inkább hasonlít egy sötét Oni-ra. Ők sötét lények és rám vadásznak, jobban mondva a hozzám hasonló tiszta lényekre. Beletapostam a gázba. Ha sikerül hazaérnem ott biztonságban vagyok. A szellemek, akik a szolgálatomban vannak védőburkot vontak a ház köré, elég erős, hogy őket kívül tartsa. Csak érjek haza. Már láttam az erőtér pulzáló hullámzását. Rágyorsítottam. Lenyúltam a két ülés közé és megkerestem a kulcscsomómon fityegő kapunyitót. Megnyomtam és az utca végéről már láttam, hogy kitárul. Nem lassítva bekanyarodtam és csak akkor fékeztem le elég nagy lendülettel mikor már a ház elé értem. Visszanéztem és a csukódó kapun keresztül láttam a dühös villanó szempárt. A fejemben még egy elfulló gondolod foszlány beékelte magát.
,,Ezért még megfizetsz. Előlem senki sem menekülhet el!,,
Elautókáztam a garázsba. Ott összeszedtem a cuccaim a kocsiba és kiszálltam. Felsétáltam a tágas halon és a fényűző nappalin keresztül a kicsinek nem nevezhető szobámba. Anyuék szeretnek fényűzően élni. Ledobtam mindent a földre, amint beértem a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Már nyár felé kanyarodott az idő, így bátran léptem a duplaszárnyas erkélyre vezető ajtóhoz és kitártam. A kellemes virágillattal telített levegő betöltötte a szobát. A levegővel együtt finom energiafoszlányok is röppentek be. Ahogy az emberek öregszenek, folyamatosan szál ki belőlük az életenergia. Ez az életenergia érdekes módon mindig körüllengett engem és most sincs ez másképp, úgy vonzom őket, mint a mágnes. Sajnos sok részlet van, ami a születésemet és a mivoltomat illetően homályba burkolózik. Bárcsak többet tudhatnék… de a tudásnak ára van. Nem biztos, hogy képes lennék megfizetni. Keserűen elmosolyodtam és lassan összeszedtem, amit érkezésemkor ledobtam. Akarva- akaratlanul is a fehér hajú fiú képe folyamatosan bekúszott az elmémbe. Mikor a közelében voltam éreztem, hogy ő sem ember teljesen. Valami megmagyarázhatatlan lengi körbe. Meg kell találnom… határoztam el… hátha tud valamit rólam… Fogtam magam és befejezve a pakolást a szoba közepére törökülésbe vágtam magam. Koncentráltam.
- Ashemio, Aratana szólítalak benneteket. Jöjjetek és segítséget-úrnőtöket- suttogtam elhallóan. próbáltam minnél erősebben koncentrálni, hogy minnél hamarabb elérje őket a hangom. rövidesen meleg vibrálást éreztem a bőrömön. Kinyitottam a szemeimet és a két hosszú fehér energiából álló sárkány ott tekergett előttem.
- Szólított minket?- kérdezték. Hangjukat csak a fejemben hallottam visszhangozni.
- Igen- tekintettem rájuk határozottan. Az előhívásnál fontos, hogy végig határozottnak kell maradni, egy percre sem lehet meginogni különben vagy ellenem fordulnak a lényeim, vagy elszöknek. Meg lehet bennük bízni, de nem teljes mértékig.
- Mit tehetünk önért? – tekeredtek körém és energiájuk átitatta a bőröm.
- Meg kell találnotok valakit. Csak egy emlékfoszlányt tudok nektek adni. Nem többet. Így is menni fog?- tudakolom.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk- erős fényesség ragyogott körbe és megnyitottam azt a bizonyos emléket számukra, amit közölni akartam. Nem engedtem többet látni őket, így a fény hamar el is tűnt.
- Menjetek utatokra- mutattam a nyitott ajtó felé, amin utasításomnak eleget téve gyorsan ki is illantak és egybeolvadtak az éggel. Míg ők keresnek, ha akarom látni, amit ők csak szólítanom kell a tudatukat.
Levetkőztem és a ruháimat bedobáltam a szennyesbe. A szalonba valószínűleg nem fogok vissza menni. Gyorsan gyógyulok, a tetoválás sem kottyanhat meg nekem. Egy határozott mozdulattal lefejtettem a kötést és igazam volt, sehol egy hólyagosodás, foszlás vagy pikkelyesedés. Végigsimítottam a felületét, teljesen beivódott. A szekrényemhez léptem egy snassz a nyakrésznél csipkézett elől gombos egybe szoknyát vettem elő. Gyönyörű fehér. A derékrészére befűztem egy barna virágos övet.  Ehhez a fehér bőrdzsekim, napszemüveg, combközépig érő csipkés szélű harisnya és térdfölé érő barna nyári csizma. Estefelé tervezem elmenni ha, találnak valamit, akkor meg már hűvösebb az idő. Ránéztem a faliórámra. Délután öt óra. Korán van még. Ezzel a gondolattal terültem el az óriási ágyamon. A távirányítók ott hevertek mellettem így bekapcsoltam a hifi tornyomat, amiből halkan felcsendült Daughtry – September című száma. Szeretem ezt a fickót, imádom a hangját és a dalait. Megnyugtatnak.
Azt hiszem elaludtam, riadtam föl. A két sárkányomból az egyikük előttem lebegett.
- Megtaláltuk!- mondta. Fölkeltem kibontottam a hajamat és a kezemmel többnyire átfésültem. De még mielőtt elindultam volna, eszembe jutott az engem követő furgon képe. Letelepedtem úgy, ahogy nemrég tettem és ismét szólítottam egy szellemet. Ezúttal a védőburok készítőjét Jingjiut hívtam. Egy hatfarkú kis rókaszellem. A vállamra ugrott föl, amint megérkezett. Tudta mi a dolga és cselekedett is, majd áttetszővé vált és szertefoszlott, de tudtam, még mindig a vállamon csücsül. Lerohantam, de a garázs előtt találkoztam anyuval.
- Hova hova kisasszony?- kérdezte mérgesen.
- Dolgom van, majd jövök- azzal eltűntem előle és a következő percekben már a kocsimmal száguldoztam.  
 
Nem telt el negyed óra se már a kis otthonos tömbház előtt parkoltam. Vettem egy nagy levegőt és visszaküldtem a két sárkány szellemet oda ahonnan jöttek. Felmentem a lépcsőn egészen az ajtóig. Kinyitottam majd, követtem a sárkányok által csak számomra látható nyomot egyenesen az ötös házszámig. Még egyszer mélyet lélegeztem, majd bekopogtam.  Még ki se találtam mit mondok, nem is volt ez olyan jó ötlet. De már késő volt elfutni, fordult a kulcs a zárban és nyílt az ajtó. Ott állt előttem teljes életnagyságban a fehér hajával és sötét bőrével. Meglepetten nézett rám.
- Hát te meg?- nem jutott a megfelelő szavakhoz.
- Beszélnem kell, veled- mondom mosolyogva. Meglepetten kijjebb nyitotta előttem az ajtót és hagyta, hogy belépjek.
- Na, ki volt az David?- kérdezte a nappaliban ücsörgő alak, akit csak ekkor vettem észre.
- Engem keresnek nem téged, gyere- húzott maga után a másik férfi meg kíváncsian meresztette rám a szemeit. Bevezetett, valószínűleg a saját szobájába és bezárta mögöttünk az ajtót.
- Miről van szó?- kérdezte és hellyel kínált. Leültem az ágyra és felhúztam a lábaimat. A csizmámat még az ajtóban levettem, fő az illendőség.
- Más vagy… nem emberi igaz?- kérdeztem nagyon halkan. Most vagy hülyének néz és rám hívja a pszichiátriát vagy igazam van. Meglepetten nézett rám, mint akit sokkoltak.
- Miből gondolod?- kérdezte sejtelmesen.
- Nem csak a külsőd, az mellékes. A belőled áradó energia- motyogom.
- Miért kerestél fel?
- Ha olyan vagy, mint én… akkor kérlek, mesélj rólunk… én.. én semmit sem tudok. Csak az erőm töredékét ismerem, nem tudom ki is vagyok valójában… csak azt, hogy nem emberi… de valószínűleg te sem…- mondtam zavartan lehajtva a fejem.
- Ráhibáztál… más vagyok- hallom, ahogy dobolni kezd az íróasztalon a karmaival- De nem hiszem, hogy olyan lennék, mint te…
- Miért mi vagy te?-kérdezem meglepetten. 


linka2013. 10. 09. 15:35:09#27564
Karakter: David Campbelle
Megjegyzés: Emma-nak ( Nauki)


  - Virágszálam. Napsugaram. David! – Peter hangjára elvigyorodom és pislogva nézek fel rá. Rühellem amikor bemászik a szobámba kelteni engem, főleg amikor így kelt. Habár nem belőlem, hanem magából csinál hülyét ilyenkor. Mi ketten régóta lakótársak vagyunk már. Még régebb óta barátok. 

- Tűnés a szobámból – vágom hozzá a párnámat.

- Hé valld be, hiányoznék, ha nem lennék.

- Ne hízelegj magadnak – morgom felülve.

- Kérhetek egy szívességet?

- Csak gyorsan – sürgetem kipattanva az ágyból. Így is túl sokáig lustálkodtam már. Magamra rángatom a ruháimat és megtorpanok az ajtó előtt. Várakozva nézek rá.

- Elvinnéd ezt Monica-nak? – pislogva meredek rá. Lehet, hogy ő tudja, kiről van most szó, de nekem fogalmam sincs arról, hogy ki az a Monica. De azért elveszem tőle a borítékot. – Tudod, van egy tetováló szalonja – világosit fel. 

- Á értem. Mi ez egyébként? – lengetem meg orra előtt.  –Netalántán egy újabb szerelmes levél szerencsétlen lánynak?

- Nem tartozik rád. Menj inkább – morogja sértődötten. Nevetve lépek ki az ajtón és elindulok a szalon felé. Úgy sincs jobb dolgom most. Ráérős léptekkel haladok gondolataimba mélyedve. Az emberek különös tekintetekkel méricskélnek engem. Nem meglepő. Nem nyújtok valami hétköznapi látvány. Hirtelenjében egy apró test csapódik nekem. Mentségére szóljon, én is figyelhettem volna, jobban merre megyek. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy az emberek kikerülnek. Az ütközésünk lendületétől hátraesik, szemüvege és sapkája a földre kerül. Halvány tincsei arca köré hullnak. Lenyűgöző teremtés ugyanakkor roppant ismerős. Csak azt nem tudom még, hogy honnan.

- Auccs – mondja tenyerét dörzsölgetve. Továbbra is a földön csücsül. Ha az ott neki kényelmes. A lány felé nyújtom a kezem. 

- Ne haragudj, de legközelebb te is figyelj jobban – oktatom, holott nem ő az egyedüli hibás. Én is figyelhettem volna. Elfogadja segítségnyújtásom én, pedig felsegítem őt. Ruhájáról lesepri a port aztán felnéz rám. Nem túl magas. Érdekes szemeivel alaposan végigmér, majd megszólal.

- Rendben, csak nagyon elgondolkoztam – mondja mosolyogva. Ez a mosoly határozottan ismerős, mintha már láttam volna valahol. Lassacskán kezdek megvilágosodni. Nem csoda, hogy ismerősnek tűnt, hiszen már számtalanszor láttam őt. Na persze nem személyesen. Felvonom egyik szemöldököm egy picit és döbbenten meredek rá. Hihetetlen, hogy pont itt futok össze vele… jobban mondva pont itt futunk egymásba. 

- Emma Fernetsen – mondom még mindig döbbenten. A lány aggodalmasan tekint körbe, hogy nincs-e valaki még, aki esetleg rajtam kívül felfedezte őt. Sapkáját felkapja, és a fejére teszi, ahogyan napszemüvegét is. Újra elém áll. 

- Ne haragudj, hogy neked mentem. Mennem kell – hadarja gyorsan, aztán már kerül is ki.

- Viszlát, Emma – szólok utána illedelmesen, mire ő megpördül és újra elém állva mutatóujját szájára biggyesztve, jelzi halkabban, búcsúzkodjak tőle. Vagy esetleg nevének hangos kiejtésével van a problémája?

- Pszt! Én nem jártam itt. Rendben? – kacsint rám. Újra sikerült meglepnie ezzel. Bólintok, ha ő mondja. Nekem végül is mindegy. Nem vagyok fanatikus rajongó, aki mindenkinek a képébe akarja kiáltani, hogy találkozott egy hírességgel. Újra eliramodik tőlem, egyenesen be abba a szalonba, ahová én is készülök bemenni. Milyen különös véletlenek vannak. Mosolyogva lépdelek utána, és belépek az ajtón. Emma rémülten kapja rám tekintetét. 

- Te itt? – kérdi halkan. A gépek halk zümmögésétől kettőnkön kívül senki sem hallja beszélgetésünk témáját.

- Igen, én itt – válaszolom miközben megállíthatatlanul, vigyorgok, mint egy vadalma. 

- De hát miért?

- Ne aggódj, nem téged követlek, ha emiatt vagy annyira megrémülve – nyugtatom meg elkomolyodva.  Szemei még az eddiginél is jobban elkerekednek. Nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm őt. – Figyelj, csak egy levelet hoztam az egyik itt dolgozónak – állításom igazolásaként felmutatom a hófehér borítékot.

- Sajnálom, talán egy kicsit kezdek paranoiás lenni – motyogja zavartan. Vállat vonok, és újra mosoly terül el arcomon.
 
- Rá se ránts. Esetedben, teljes mértékben meg tudom érteni a paranoiára való hajlamot – szavaimra elmosolyodik, én, pedig a mögötte felbukkanó lányra nézek, és intek neki. Monica azon nyomban mellénk jön, és kíváncsian néz rám aztán Emmára. 

- David rég láttalak – köszönt aztán újra a mellettem ácsorgó leányzóra néz. – Már vártunk téged. Foglalj helyet abban a székben – mutat nem messze tőlünk egy székre. Emma megköszöni az útba igazítást és magunkra hagy. – Szóval David miért jöttél? – kérdi tőlem.

- Ez a tiéd – nyújtom át neki a borítékot. Elveszi tőlem aztán feltépve olvasni, kezdi a levelet. Miután végez a levél olvasásával, vigyorogva ölel meg engem. 

- Ó de édes vagy. De miért nem mondtad el te? Miért írásban adod a tudtomra az érzéseidet?

- A milyeimet? Monica mégis miről beszélsz? – kérdem távolabb lépve a lánytól. 

- Hát erről – mutatja fel a levelet, mintha ebből nekem most tudnom is kéne, miről van szó. Elveszem tőle és olvasni kezdem, majd miután rájövök arra miről is hadovált, grimaszolva nézek rá. Körülöttünk a gépek morajlása abbamarad, és mindenki minket néz. Ingyen mozi mi? Emma is kíváncsian szemléli kettőnk műsorát. 

- Sajnálom, de erről én nem is tudtam. Nem én írtam neked ezt a levelet – magyarázom összetépve a fehér lapot. 

- Dehogynem. Hiszen rajta volt a neved – motyogja. Na igen csak volt, mivel összetéptem apró darabkákra.

- Az egy dolog. De ez az egész Peter műve. Sajnálom, hogy ha megbántalak ezzel, de te nekem nem jelentesz többet egy barátnál – mondom bocsánatkérően, mire ő vöröslő arccal rohan el. Csodás. Petert ezért még agyonverem egyszer, csak kerüljön a szemem elé. 
 


Nauki2013. 10. 04. 17:51:08#27519
Karakter: Emma Fernetsen
Megjegyzés: linka-nak -kezdés-


 Úti célomhoz közeledve egyre jobban rettegek, hogy valamelyik rajongóm felismer. Ha híre megy a médiában annak, hogy tetoválást csináltatok, megint rám tapadnak és előtérbe kerülök. Az elmúlt két hónap, míg új albumom dalait írogattuk, valamint a zenei anyagokat vettük fel, írtuk meg, csendesen teltek. Sehol egy fotós, eszelős rajongók persze ugyanúgy voltak és vannak. Egy egyszerű fekete nejlonharisnyát viselek, fehér rövidnadrággal, betűrt ujjatlan alul masnira kötött inggel. Szememet egy fekete keretes retro szemüveg takarja, valamint lábamon egy fekete magas szárú tornacipő ékeskedik, mely elég ritkán látható rajtam. Hajam hosszabb részét két copfa előre fogtam, lazán omlottak mellkasomra. A fejemre pedig egy fekete, fehér fullcapet húztam. Nem túl nőies, nem túl megszokott stílus tőlem, de így nem ismernek fel annyira. Ütemesen lépkedem a fülemben szóló zene ritmusára. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre se veszem a felém közeledő alakot, de szerintem ő se vett észre engem, mivel sikeresen egymásnak mentünk. Az ütközés ereje miatt, hátrafelé billenek és egyensúlyomat elvesztve fenékre huppanok. A sapkám a lendület miatt leesik a fejemről, a napszemüvegem pedig szintén a macskakövön landol. 
- Auccs…- maszírozom fájó tenyeremet ültembe. A következő pillanatban már csak egy felém nyújtott kezet látok.
- Ne haragudj, de legközelebb te is figyelj jobban!- mondja nekem kedves hangján. Elfogadom a felém kinyújtott kart. Kis kezem elveszik az övében. Amint felállok, leporolom magamat és végre feltekintek rá. Szerintem, először levegőt is elfelejtettem venni, mert aggódon nézett rám. Haja fehér, akárcsak az enyém. Viszont szemei leptek meg leginkább, azok is fehérek! Haj és szemszínéhez nem a megszokott fehér bőr, hanem nap barnította a párosítás.
- Rendben, csak nagyon elgondolkoztam – mosolygok fel rá, elfelejtve ki is vagyok. Egy pillanatig aggódva nézek rá, mikor már reménykedek, hogy nem ismert fel, elkerekednek a szemei, szemöldöke enyhén megemelkedik.
- Emma Fernetsen… -mondja félhangosan nevemet, melyet a lágy tavaszi szellő repít tova. Aggódva pillantok kőrbe, majd sapkámért sietek, felcsapom a fejemre, majd napszemüvegemet is visszateszem helyére. Visszasietek elé, mereven néz.
- Ne haragudj, hogy neked mentem. Mennem kell- hadarom és máris kikerülöm.
- Viszlát, Emma!- köszön el. Gyorsan visszasietek elé és mutatóujjamat a szám elé teszem.
- Pszt! Én nem jártam itt! Rendben?- kacsintok. Kissé meglepetten néz rám ugyan, de tétován bólint. Azzal már el is viharzok a pár méterrel odébb lévő szalonba. Belépve megcsap a jellegzetes dohány illat, valamint meghallom a gépek jellegzetes zümmögését. Már többször voltam itt, csak a munka mindig közbeszólt mielőtt elkezdhettük volna. Ezúttal viszont teljesen szabad vagyok és semmi sem állíthat meg. 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).