|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Geneviev | 2013. 10. 26. 18:05:16 | #27890 |
 Karakter: Josh Christensen Sweasye (Anatole)
Megjegyzés: ~ Apucimnak
Hazamegyek.
Nem tudom, mennyi idő múlva állok föl, de könnyeim már mind megszáradtak, szinte teljesen átfagytam. Kutakodva mérem fel a terepet, hogy vajon merre is van az a haza, ám nem látok mást, csak a sűrű, nyálkás sötétséget. Bármerre fordulok, mindenhonnan a sötétség néz vissza rám, Apuci szemei formájában. Mindenhol aranyszín tekinteteket látok megcsillanni, de akármerre indulok el, az biztos, hogy eltűnik, s valahol másmerről ragyog föl ismét. Apuci… Apuci, merre vagy? Félek!
Nagyot nyelek, körmeimmel fejbőrömbe vájok, ahogyan megborzolom hajamat. Nem eshetek most pánikba. Nekem most… most el kell indulnom, mindegy, hogy merre, valahol majd csak kijutok. Lábaim el is indulnak, egyenesen bele a sötétségbe. Mélyet szippantok a hűvös éjszakai levegőből, és megérzem.
Apuci! Apuci erre van!
Kétségbeesetten eredek futásnak, abba az irányba, melyből érzem Apucit. Tudom, hogy arra van, tudom, hogy nem jól van. Futok, s egyszer csak megpillantom a földön heverő testét egy szikla alatt. Úristen! Megsérült?!
- Apuci! – kiáltom megfogva vállát, és megnyugszom: nem sérült meg. Ám abban a pillanatban meg is rémülök, hisz alig lélegzik, teste teljesen át van fagyva. Apuci… Apuci, kérlek, ébredj! Ne hagyj itt! - Anatole vagyok! – mondom, hátha így sikerül valami reakciót kicsalnom belőle, mire szempillái megrezdülnek. Apuci!
- Gyere, itt nem biztonságos. Itt hideg van! – mondom megnyugtató hangon, és reménykedek, hogy hallja, és érti is, amint mondok. Szemeit fölnyitja, magánál van. Mégsem mozdul, nem mond semmit, csak bámul rám azokkal a csodálatos arany szemeivel, melyekkel mindig képes volt megbabonázni engem. Engem, s testvéreimet is, nem véletlenül követtük őt aznap éjjel.
Megmozdul, föláll. Szívemet megkönnyebbülés tölti el; még van ereje mozogni, van ereje élni. Nem akarom, hogy elhagyjon. Apuci… Apuci nem hagyhat el engem! Nem!
- Miért jöttél? – kérdezi karcos, halk, erőtlen hangján. Hát nem egyértelmű? Hiányzol nekem, Apuci. Nélküled olyan, de olyan magányos, és elvezett vagyok, félek nélküled. Kevés vagyok én egyedül az élethez, a babádnak szüksége van az ő Apucikájára, hogy tudjon élni, ne csak létezzen.
- Mert egyedül vagyok. És azt akarom, hogy megvédj. Mint régen – teszem hozzá, és átölelem. Jéghideg a teste, mégis melenget. Melenget, s óv, mégis ellök magától. Miért…? Miért löksz el? Miért taszítasz el magadtól? Hát már nem szeretsz? Már nem szereted kedvenc babácskádat? Meguntál volna? Meggyűlöltél volna? Apuci! Apuci… Apuci…!
- Minden szavad hazugság volt – vádol meg kegyetlen sziszegése. Mi?! NEM! Én sosem hazudtam neked! Az Josh volt, nem én! Én jó fiú voltam mindig is, szerető fiad voltam, ahogy azt kellett! Josh volt, aki hazudott, aki ellened nevelte babáidat, nem én! Én más vagyok! Én csak a tiéd vagyok!
- Nem! Nem, Apuci! Rossz voltam. Engedetlen fiú voltam, de már minden más! – rázom fejem kétségbeesetten. Próbálom elmondani neki, mennyire más minden, hogy már Josh meghalt, hogy már csak én vagyok, én, Anatole, akit ő teremtett, és hogy én csak azért vagyok, hogy neki jó legyen, ám nem tudom, hogy fogalmazhatnám meg.
Azt sem tudom, érdekli-e még egyáltalán… hogy érdeklem-e még egyáltalán.
- Elvettél tőlem mindent. – Hangja még erőtlenül is éles, akár a kés éle. Én nem… én nem! Én nem tettem ilyet! Én nem akartam, az Josh volt! Nem én voltam! Apuci bocsánatáért esedezem, akár térdre is borulnék, ha úgy jobban megbocsájtana. Bármit Apuciért. Bármit! Akár meg is halnék! Ha neki az úgy jobb volna, én meg is halnék, az ő keze által.
- Ha akarsz, ölj meg! A tiéd vagyok. – Őrült vágy uralkodik el rajtam, most bármire képes volnék. Ha kérné, levágnám kezemet, s húsomból adnék neki ételt, vagy ellopnám babái testét a temetőből, hogy ismét együtt lehessen a családja, csak kérnie kell! Érte bármit megtennék! Csak szól hozzám, Apuci! Szólj fiadhoz, szólj babádhoz, szólj Anatole-odhoz! - Én még mindig Anatole vagyok. A te babád – kapaszkodok bele karjába, s mikor nem mozdul, még közelebb megyek hozzá. Megölelem, megcsókolnám. Nem teszem, csak ölelem, s ölelem. Szorítom magamhoz, nem akarom, hogy elillanjon. Nem akarom, hogy eltűnjön, hogy kiderüljön, hogy ő csak egy látomás. Apucit akarom. Csak Apucit.
- Hadd bizonyítsak, Apuci – suttogom mellkasába, és megtörik a jég. Karjai körém fonódnak, ölelnek, óvnak. Mintha mázsás kőtömb alól szabadultam volna föl, légzésem könnyebbé válik, szívem őrült ritmusban ver tovább. Gyomromban elszabadul a pokol; már csak egy dolgot kell megtudnom: - Ugye eljössz velem?
Finoman simítok arcára, s ő egyből belesimul tenyerembe, mindenféle gondolkodás nélkül. Apuci, ugye velem jössz? Ugye vigyázol rám, és soha nem hagysz el?!
- Igen.
Arcom válaszára fölragyog, soha ennél nagyobb öröm nem érhetett engem. Majd’ elájulok, annyira dobog a szívem, szinte szédelgek a rám törő boldogságtól. Apuci eljön velem! Apuci hagyja, hadd bizonyítsam be neki, hogy nem hazudok neki, hogy még mindig szeretem, hogy soha nem fogom elhagyni! Istenem, ez az öröm túl sok nekem!
Ám hamarosan, mikor rájövök, azt sem tudom, merről jöttem, merrefelé kell mennem, fejemből egyből kiröppen a szédelgés, egyedül a földöntúli boldogság marad meg számomra. És Apuci, ami a világon mindennél fontosabb számomra, hiszen ő az én világom, ő az én életem.
- Már azt sem tudom, merről jöttem – jegyzem meg félhangosan. Apuci nem szól, csak kézen fog, úgy, mint rég, és vezetni kezd. Apuci megvéd. Apuci mindig tudja, mit kell tenni, nekem meg csak követnem kell őt. Mi sem egyszerűbb, mi sem tökéletesebb ennél!
Visszaérünk az házhoz, tudtam, hogy Apuci mindent megold. Besurranunk a házba, ahol már senki sem pillanthat meg minket, és egyből tüsténkedni kezdek. Vajon melyiket szeretné előbb? Enni, inni, esetleg fürdeni? Aludnia kellene, az biztos, de előtte ezek kellenek, különben még rosszabb állapotban lesz. Azt meg nem szabad hagyni, nem szabad engedni. Apucinak jó erőben kell lennie! Megkérdezem, melyiket szeretné előbb, de nem tudja. Hát… akkor…
Nekem, mikor rám találtak, először enni adtak, ám szerintem ő sokkal jobban át van fázva, mint én akkor, szóval talán a fürdés jobb lenne. Egészségesebb, fontosabb.
- Jó. Akkor előbb fürödj. Rendben? Addig előkészítem a meglepetésed. Jó lesz így? – kérdezem, s óvatosan füle mögé csókolok. Tudom, hogy mennyire szereti azt a részt. Tudom, hogy ilyenkor sokkal jobban elgyengül, mintha máshol csókolom; most is megremeg. Szeretem Apucit! - Gyere, vetkőzz le – invitálom be a fürdőszobába, és segítek neki levetkőzni. Csak egy picit, hiszen tudom: Apuci nem szereti, ha nézem a meztelen testét. Mikor ágyában aludtam, mikor magáévá tett, olyankor is, sosem láttam őt teljesen mezítelenül, hiába vágytam rá mindannyiszor, hogy végre láthassam teljes valóját, mindig takarta előlem. Emlékszem, hogy kiakadt, mikor véletlenül leemeltem róla a takarót. Pofonja csattanása még mindig fülemben zeng, vérem ízét azóta is érzem.
Megtanultam a leckét, így mikor már fölsőjét venné le, megyek, magára is hagyom. Nekem addig úgyis a vacsoráját kell előkészítenem.
Otthonos, megnyugtató érzésem van. Ilyen… ilyet még sohasem éreztem, még a többiekkel sem. A haláluk után meg főleg nem, ám most… most, hogy Apuci itt van, hogy Apuci csak velem van, mintha minden tökéletes lenne. Boldognak érzem magam, és megelégedettnek. Nem értem, miért van ez, de teljesen átadom magam ennek a csodálatos érzésnek, olyannyira, hogy a pite előkészítése közben még dúdolgatni is elkezdek, de egyből be is fejezem, mikor hallom a csap záródását. Apuci sosem szerette a dúdolgatást. Az éneklést is csak nagyon ritkán, bizonyos személyektől – én nem voltam azok között a személyek között. Apuci nem szerette a hangomat.
- Ugye emlékszel erre? – kérdem Apucitól, mikor kilép a fürdőszobából, és az asztalon illatozó szedres pitére mutatok. Hát persze, hogy emlékszik, buta, buta kérdés is ez! Mégis hogy ne emlékezne?
- Emlékszem – bólint megránduló arccal, keserésed mosolyra húzódó ajkakkal.
- Van más is! – mondom neki, és tüstént pakolom is elé az összes választási lehetőséget, hogy nyugodtan egyen abból, amiből csak szeretne, és annyit, amennyit csak kívánna. Húst, és zöldséget vesz magához, én pedig addig nem nyúlok egyetlen ételhez sem, amíg ő nem kezd el enni. Ezt így szokás. Amíg Apuci nem kapta meg a saját adagját, addig senki nem nyúl semmihez, legyen bárki bármennyire is éhes. Én nem vagyok semennyire sem éhes, más meg… hát, más meg nincs velünk, csak emlékeinkben. De emlékeinkben igencsak tisztán élnek, az enyémekben legalábbis mindenképpen.
- Jó étvágyat, Apuci – suttogom, és falatozni kezdünk.
A pitét mind fölfaltuk, régen mindegyikünknek csak egy vékonyka szelet jutott.
Halántékára puszilok, úgy, ahogyan anyától tanultam. Ő puszilt így meg, miután sikeresen túl jutottam az első éjszakámon Apuci nélkül. Ez a törődés jele. Arcára puszilok, ez a szereteté, majd végül ajkára nyomom a következőt. Ez a szerelemé, a hozzá tartozásé. Forrón, érzékien csókoljuk egymást, érzem, hogy mennyire örül nekem, mégis elhúzódik. Fáradt.
- Fáradt vagy? – kérdezem azért a biztonság kedvéért, de bólint, tényleg az. Haját cirógatom, csak lágyan, törődőn. - Gyere, feküdj le – csúsztatom ujjaimat kezére, és fölállok. Őt is fölhúzom, és magam mögött vezetném be, a szobámba, ám megtorpan. Törölközője lecsusszan, még idejében kapom el tekintetem, mely bár szívesen tapadna meztelen fehér testére, nem teszi meg. Tudom, hogy Apuci nem szeretné, tehát nem lesem meg.
Jelez, mehetünk. A szobámba kísérem, segítek neki lefeküdni, és én is mellé húzódom, miután levetettem összes ruhámat. Annyira hiányzott már ez az érzés. Itt lenni Apuci óvó karjai között… meztelen testünk egymáshoz ér… nyugalom van, békesség… csak ketten vagyunk… minden maga a tökély!
- Jó éjt – suttogja fülembe. Vágytól terhesen végig borzong egész testem, ám tiszteletben tartom fáradtságát, már az is elég, hogy itt, így lehetek.
- Jó éjt, Apuci – sóhajtom én is, és átölelem. Végre itthon. Végre, végre, végre itthon!
---*---*---*---
Riadtan, verejtékezve ébredek. Kapkodva veszem a levegőt, úgy érzem, nem jut elegendő a tüdőmbe. Apuci… Emmy… Basil… Sophie… mind meghaltak. Még most is látom halott testüket magam előtt, kezeiket, melyekkel felém nyújtózkodnak, el akarván venni tőlem lopott életemet. Irigykednek, utálnak, megvetnek. Apuci utolsó szavaival elátkoz, Josh után kiált. Hát mégis őt szeretted, Apuci? Megteremtetted kedvenc babádat, és mégis Josht szeretted? Azt, aki ellened nevelte babáidat? Azt, akitől elvettem életét, csak hogy neked jó legyen?
Apuci, miért? Miért hagytál el?
- Anatole… - A halk, erőtlen suttogásra fölkapom a fejem, még a könnyeim is elapadnak. Kerek szemekkel pislogok a mellettem fekvő Apucira, aki ép, és bár egészségesnek nem mondható, határozottan él. Percekig csak pislogok, próbálom rávenni magam, hogy elhiggyem: az előbbi csak álom volt. Az, hogy testvéreim meghaltak, nem, ám az, hogy Apuci utál, megvet, gyűlöl… az nem. Hisz itt van mellettem! És…
- Te… te… te Anatole-nak szólítottál! – nyögöm ki magamból meglepetten. Hát végül felismertél?! Tényleg… tényleg felismertél?
- Hisz ez a neved, nem igaz? – kérdezi furcsa hangon. Szemeimben öröm könnyek gyűlnek, el nem lehet mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy végre valaki nem hiszi azt, hogy Josh vagyok, hanem tudja az igazat. Hogy Apuci tudja az igazat, hogy én nem a lázadó szökött fia vagyok, hanem kedvenc babája.
- De! De, ez a nevem! – bólintok immár mosolyogva. A rémálom utolsó rémképei is eltűnnek, helyettük nem marad más, csak a mérhetetlen ragaszkodás Apuci iránt. Kimondta a nevemet! Végre, végre hisz nekem! Elképzelhetetlen öröm tölt el; annyira, de annyira szeretem Apucit! Ő az én életem, ő az én mindenem. Csak remélni tudom, hogy ő is ugyanezt érzi velem kapcsolatban, hiszen oly sok mindent kellett megtennem, átélnem ahhoz, hogy Apucié lehessek. Egyedül csakis Apucié.
- Rémálmok? – kérdi rekedtes hangján. Mintha aggodalom bujkálna suttogásában. Nem kell aggódnod, Apuci… melletted biztonságban vagyok, melletted semmi rossz nem érhet. Mindig olyankor történnek a rossz dolgok, mikor nem vagyok melletted, mikor te nem tudsz megvédeni, ám most itt vagy mellettem. Ez csak… ez csak a múlt. A múlt és Josh irigykedése, ami miatt én még élek, ő viszont már csak szülei emlékeiben létezhet tovább.
- A múlt kísértetei inkább. Újra és újra átélem, hogy elveszítelek – vallom be Apucinak, és visszadőlök az ágyunkra. Kényelmes, puha, és Apuci itt van mellettem, ám mégis azt kívánom, bárcsak ismét az otthonunkban, a közös ágyunkban lehetnénk. Bárcsak ismét Apucié lehetnék… - Nem akarlak elveszíteni, Apuci! Ugye nem foglak elveszíteni?! – kérdezek rá. Hosszú pillanatokig nem érkezik válasz, ám mikor érkezik, akkor sem tagadó válasz, miszerint nem, nem fogom őt soha elveszíteni. Mégsem haragszom, hiszen ez is tökéletes:
- Gyere ide! – mondja, és magához húz. Megölel, én pedig kismacskaként bújok mellkasához. Hevesen dobogó szívverését hallgatom, és közben megnyugszom. Nem. Apuci mellett nem lehet semmi, de semmi bajom, ő megvéd mindentől. Ő az egyetlen biztos pont az életemben, de ez nem csoda: ő az én életem.
- Köszönöm, hogy vagy nekem, Apuci! Hiányoztál… rettenetesen hiányoztál – vallom meg halkan, szinte suttogva. A válasz néma csönd, de nem zavar. Tudom, hogy én is hiányoztam neki, ha nem így lenne, nem így ölelne. Nem ilyen óvón, nem ilyen szeretettel, nem ilyen melegséggel. Annyira, de annyira hiányoztál, Apuci. Köszönöm, hogy vagy nekem!
- Aludjunk, még a Nap sem kelt föl – sóhajtja, és még erősebbre veszi ölelését. Bólintok; bár nem látja, attól még érezheti.
- Igen, igazad van… - suttogom, és lehunyom szemeimet. - Jó éjt!
---*---*---*---
Reggel korábban kelek, mint Apuci. Óvatosan bontakozok ki karjai közül, nem szeretném őt fölébreszteni addig, amíg magától föl nem kell, hiszen ráfér a pihenés. Bele sem merek gondolni, hogy mit kellett neki átélnie egyedül, magányosan, babái nélkül a sötétségben, míg én meleg kényelemben születhettem meg. Százszor is elátkozom Josht, aki miatt mindenkinek szenvednie kellett, ám nem hagyom, hogy szomorú gondolataim eluralkodjanak rajtam. Apucinak reggeli kell, reggelit is fog kapni.
Tojásrántottát készítek, azt tudom, hogy szereti. Mellé szalonnát is sütök, és pancake-et is, ezeket bár nem ettünk vele sohasem, Josh szülei igencsak megkedveltették ezeket velem, és remélem, én is meg tudom kedveltetni Apucival, hiszen ezek igazán finom, reggelinek való ételek. Mire elkészülnek, már magasan jár az égen a Nap, kilenc óra van. Mivel nem jó a tojásrántotta hidegen, óvatosan benyitok a szobámba, megnézem, ébredezik-e már Apuci.
Aranyszín szemeivel találom egyből szembe magam; ébren van. Bár még mindig laposakat pislog, biztosan nagyon fáradt lehetett, még mindig ráférne a pihenés. Jó sok pihenés.
- Készítettem reggelit! – jelentem ki mosolyogva, amikor látom, hogy Apuci ébredezik, és már eléggé éber ahhoz, hogy figyelni tudjon rám. Bár már volt olyanra példa, hogy ágyba vittem neki a reggelit, nem is egyszer, viszont eléggé sokszor kiakadt rám miatta, mikor nem kértem előtte tőle engedélyt, és mivel most nem akarom, hogy mérges legyen rám, nem egyből hozom be a tálcát. – Behozhatom? – kérek tőle engedélyt, amit egy karcos hangú „Hord csak!” formájában meg is kapok.
- Köszönöm! – ragyogom, és szinte kilibbenek a konyhába, annyira örülök, hogy gondoskodhatok róla. Legalább egy kicsit viszonozhatok neki eddigi gondoskodásaiból.
Sajnos kicsit el is szomorodom; nem tetszik Apuci hangja. Túlságosan reszketeg, karcos, fájdalmas. Remélem, nem betegedett meg, bár tegnap jéghideg volt teste, mikor rá találtam, így nem volna meglepő, ha megbetegedne. Hisz attól még, hogy ő a Mumus… meg tud betegedni. Nem sűrűn, de volt már ilyenre példa, olyankor mind ápolhattuk Apucit, kivéve a legkisebbek, akiket nem szabadott betegágya közelébe vinni, hiszen Apuci mindig vigyázott ránk; nem akarta, hogy a kisebbek megbetegedjenek miatta.
Nem nagyon igazodok ki a ház gyógyszereinek mindegyikén, de a fájdalomcsillapítót még én is felismerem, hiszen ideérkeztemkor naponta kétszer kellett bevennem ezt a fehér pirulát, két egész héten át. Előveszem, és ráteszem a tálcára, egy pohár víz mellé. Majd… majd… majd valahogyan utána kell néznem, ilyen környezetben hogyan lehet ápolni egy beteget, hiszen hiába vagyok itt harmadik hónapja, beteg nem voltam, hogy ki tudjak itt igazodni. De legalább a könyveket tudom, merre vannak, amik a betegségekről szólnak.
Fölemelem a tálcát, bár egy kicsit megremeg a súly alatt a kezem, szerencsére nem ejtem le. Egy kicsit a víz kilöttyen, de nem számít, majd föltörlöm. Beviszem a szobába, és mivel látom, hogy Apuci már fölült, az ölébe tudom helyezni. Még én sem reggeliztem… Abban reménykedem, hogy talán… esetleg… én is ehetek majd vele. Itt. Az ágyban.
- Mikor… mikor jönnek vissza? – pillant rám kérdőn, még mielőtt bármihez is hozzá nyúlna. Hangja kissé megakad, nem tetszik ez nekem. Nem szeretném, ha megbetegedne… A betegség fájdalmas, szenvedős… Apucinak ne fájjon semmije!
Nem mondja ki, hogy kik, de persze így is tudom, kikre gondol. Nem nehéz rájönni…
- Nem tudom, mikor jönnek vissza a szüleimnek nevezett egyének, de nem is érdekel – mondom határozottan. – Veled akarok lenni. Ugye nem löksz el magadtól? – kérdezem szomorúan, és előre félek a választól. Mi van, ha csak egy pillanatra gyengült el, de igazából nem akar engem? Mi van, ha igazából nem hisz nekem? Mi van, ha…
A rajtam egyre jobban eluralkodó félelmeim közül egy, a csendbe igazán nem illő hang, a csengő hangja hasít ki. Ez mi?! Ki kereshet ilyenkor?!
|
| Luka Crosszeria | 2013. 10. 25. 13:51:45 | #27864 |
 Karakter: Boogieman
Megjegyzés: Babácskámnak
Nem megyek vissza. Nem akarom látni. Fáj a mellkasom. Szorít, lüktet. Túl nehéz vagy nekem… Josh. Túl nehéz, hogy elviseljem a kínt. A tudatot, hazudtál. Megöltél. Kiraboltál. Tönkretettél. Én csak szeretni akartalak. Csak… szeretni.
Dideregve húzom össze magam a méretes kő alatt. A napok folynak a fejem felett. Hétfő, kedd, mit számít? Már senkit sem érdekel. Már nem jelentenek semmit. Csak az éjjelek számítanak. A sötét, szirupos sötétség. Ez, nem más. Az egyetlen menedékem. Az otthonom.
Egyre gyengülök, egyre nehezebben kapok levegőt. Fáradt vagyok. Ennem kéne, innom kéne. Nem tudok felkelni sem. Csak aludni. Aludni, igen, ott minden jó. Ott újra a gyermekeimmel lehetek. Megint játsszunk. Nevetnek, szeretnek. Kedveltek valaha? Vagy gyűlöltek, mint Josh? A halálom kívánták? Ők is megöltek volna? Nem vagyok senki. Elvesztem. Sosem uraltam őket. Ők irányítottak engem. Fejet kell hajtanom.
Lassan minden megszűnik. Alszok, igen, jó lesz. Vége lesz. Elmúlik, és nem számít már semmi.
- Apuci! – rántás a vállamon.
Mi történik? Ki vagy? Mit akarsz?! Úgy fázom. Ez a vékony kabát nem melegít. Kihűlt a testem, járkáló hulla vagyok.
- Anatole vagyok!
A felkaromra markol. Anatole. Már rég nem hallottam ezt a nevet. Ezt az édes nevet. Annyira szerettem… annyira, annyira!
- Gyere, itt nem biztonságos. Itt hideg van! – duruzsolja a fülembe.
Csak bámulok rá. Miért? Mardos a bűntudat? Ez hajt? Nem tudok hinni neked.
Feltápászkodok. Mindenem fáj. Mint akkor, mikor lezuhantam. A tenyerem sajog. A sebet nyomkodom. Az ujjaim meghajolnak, mintha öt sarló pengéje ülne a tenyeremen. Már nem a régi. Már nem tudnék vele mit kezdeni. Alig tudok markolni vele.
- Miért jöttél? – bukik ki belőlem a kérdés.
Alig van hangom. Fázom.
- Mert egyedül vagyok. És azt akarom, hogy megvédj. Mint régen – öleli át a derekam.
A fejét a mellkasomnak dönti. Nem. Nem! Távozz, menj innen! Ellököm magamtól. Nem állhatom az érintésed. Nem csalsz lépre több hazug szóval. Nem!
- Minden szavad hazugság volt – sziszegem.
- Nem! Nem, Apuci! Rossz voltam. Engedetlen fiú voltam, de már minden más! – rázza a fejét.
Mitől volna más? Mitől változott volna meg minden?
- Elvettél tőlem mindent – rántom a vállamra a kabátom.
- Bocsáss meg – suttogja.
Könnyfátyol takarja a szemeit. Csillog a holdfényben. Mintha gyémántot sírna. Legalább olyan értékesek a könnyek. Igaziak volnának? Vagy csak olcsó utánzat? Giccs? Nem tudom. Félek gondolkodni. Félek bizakodni. Félek dönteni.
- Ha akarsz, ölj meg! A tiéd vagyok – tárja szét a kezeit.
Megölni? Nem. Soha. Inkább elpusztulnék… de téged nem. Elég volt.
- Én még mindig Anatole vagyok. A te babád – fog a karomra.
Kétségbeesek. Nem bírom levenni róla a szemem. Elbűvöl, megbabonáz. Miért csinálod, miért? Futnod kéne… nekem pedig vadászni rád. Nem megy, nem akarom!
Hozzám bújik, a szíve őrülten ver. A karjai szorítanak. Miért gyengülök? Miért szédülök? Miért olyan nehéz mindenem? Mindjárt elájulok.
- Hadd bizonyítsak, Apuci – súgja.
Nem bírom tovább. Őrült vagyok, fékevesztett, sóvár. Átölelem, szorítom, babusgatom. Az én Anatole-om. Kedvesem, egyetlenem. Mit tegyek? Higgyek neked? Mi vesztenivalóm van? Nincs már életem. Elvetted. Megöltél, mit számít, ha újból megteszed?
- Ugye eljössz velem? – fogja meg az arcom.
A tenyere forró. Belesimulok, mint egy engedelmes kutya. Rég érintett már így. Nem mesterkélt. Olyan… őszinte.
- Igen – lehelem.
Kinyitom a szemeim. Látom az éjszakában ragyogni az arcát. Milyen szép, milyen jó. Milyen kedves. Kedves nekem ez az arc. Nyári zápor a kietlen forróságban. Emésztő tűz a téli fagyban. Belehalok, ha nem vehetem újra birtokba. Ha nem lehet újra az enyém.
- Már azt sem tudom, merről jöttem – motyogja.
Halványan elmosolyodok. Te a fényben jársz, kedvesem. A fény az otthonod. Majd én vezetlek, én leszek a pásztorod. Gyere, gyere drága babácskám, fogd meg a kezem, mint régen!
Az ujjaim közé fogom az övéit. A forróság végigvág a karomon. Zsizseg a gerincem, jó, nagyon jó. Olyan finom. Levezetem őt a járatlan úton. Már mindent ismerek. A kutyákat, a kocogókat. Mindent. El tudok rejtőzni, fel tudok szívódni. Az éjszaka gyomráig menekülök. Nem fedhetnek fel.
- Fürödni szeretnél előbb? Vagy enni? Biztos éhes vagy – húzódik közelebb.
Nem tudom. Inni akarom a gyermeteg rajongásod. Hinni, hogy igaz, hinni, hogy valós! Vágyom rád. Elmarnálak, de tudom, nem lenne hova. Így nem. Így sohasem.
- Nem tudom – felelem.
Nem tudok beszélni. Mintha elpárolgott volna a képesség. Mintha összetört volna a tagjaimmal, mikor leestem. Szörnyű érzés. Üres. Sötét. Kongó.
- Jó. Akkor előbb fürödj. Rendben? Addig előkészítem a meglepetésed. Jó lesz így? – csókol a fülem alá.
Megremeg a szemem környéke. Az oldalam elzsibbad. Még, Anatole, még! Nem hagyhatod abba.
- Jó – szusszantom.
Többre nem telik. A fehér házikó magába olvaszt. Meleg van bent… és szeretet. Furcsa illat árad felém. Egy régi emlék kaparja a koponyám hátulját. Az enyém is ilyen volt. Régen. Mikor még nekem is voltak szüleim. Nagyon régen.
- Gyere, vetkőzz le – simít szelíden a karomra.
Levetem a kabátom. Milyen koszos. És én is mennyire koszos vagyok. Hunyorogva bámulom a vakító fürdőszobát. Minden milyen fehér, milyen tiszta. Most Ő… most Ő diktál. Behívott, meghívott.
Leveszem a pulóverem, a nadrágom. Anatole elment, magamra hagyott. Idegen a zuhanyzó. Nem olyan, mint az enyém volt… otthon. Lassan forró víz árasztja el a testem. Felnyögök, olyan jól esik. Remegve hagyom, hogy végigcsurogjon rajtam. Nem veszek levegőt.
Megtisztulok, ahogy minden mocsok lepereg rólam. A fekete víz lassan áttetszővé válik. Nem undorodom már magamtól. Megtörölközök, a hajam vizes marad. Jól érzem magam így.
Kisétálok hozzá, széles mosollyal vár. Sosem tette még ezt. Megrémít. Furcsa. Bizarr.
- Ugye emlékszel erre? – mutat az asztalra.
Meghökkenek. Csak nem? Megrándul a szám. Keserű ízt érzek. Milyen régen volt. Olyan örömmel adtam. Vajon ő is így érez? Imádom a szedret.
- Emlékszem – bólintok.
Még mindig alig van hangom. A gyomrom macska módjára fúj. Hangos, gyűlölöm. Már nem tudom, mióta hallgatom a cseppet sem kellemes zenéjét.
- Van más is!
Tengernyi ételt pakol elém. Mind az enyém. Nem tudom, mihez nyúljak. Húst akarok, igen, attól lesz erőm. Húst, zöldséget. Ő is mellém ül, de addig nem vesz, amíg én nem tettem. Lassan a számba erőltetem az első falatot. Legszívesebben zabálnék. Falnék, levegőt sem vennék. De nem szabad. Megtanultam, hogy nem szabad!
- Jó étvágyat, Apuci – suttogja.
Rá pillantok. Olyan kedves. Gyönyörűek a szemei.
Csendben eszünk, sosem beszéltünk közben. Csak reggel. Mikor reggelit hozott az ágyamba. Megtette, igen, emlékszem. Haragudtam rá. De megbékéltem. Mindig olyan kedves volt.
- Finom volt? – hajol hozzám.
Már a pitét is megettük. Finom, nagyon finom.
A halántékomra puszil. Aztán az arcomra. Félre billentem a fejem, a következőt a számra kapom. Forrón, lomhán csókoljuk egymást. Tüzes, mint régen. De nem… még nem akarom. Fáradt vagyok. Elhúzódok, megdörzsölöm a szemeim. Mintha savban áznának.
- Fáradt vagy? – kérdi.
A hajam cirógatja. Bólintok. Nagyon fáradt vagyok. Csak aludni szeretnék.
- Gyere, feküdj le – fogja meg a kezem.
Felállok, a törölköző lecsúszik a derekamról. Lepillantok, ekkor meglátom a testem. Nem, nem akarom! Undorító! Torz! Elkapom a tekintetem. Nem akarom látni.
A szobájába kísér, lefekszem. Látom, ahogy sorra leveti a ruháit. Mellém kucorodik, milyen meleg. Milyen finom az illata. A hajába fúrom az arcom, szorosan átölelem. Hiányoztál, Anatole. Nagyon hiányoztál. Nem voltam egészen önmagam, amíg hozzád nem érhettem.
- Jó éjt – súgom a fülébe.
- Jó éjt, Apuci – simít végig a karomon.
|
| Geneviev | 2013. 10. 25. 11:53:25 | #27862 |
Karakter: Josh Christensen Sweasye (Anatole)
Megjegyzés: ~ Apucimnak
Az üveghez hajolok, próbálom eltűntetni kettőnk közül ezt a gonosz, gonosz tárgyat, de nem sikerül. Nem vagyok varázsló. Ajkaimat az ablaknak nyomom, bárcsak érezhetném már rajtuk Apuciét! Kétségbeesetten vágyom csókjára, nem is értem, eddig hogy érezhettem, hogy ez undorító, hogy ez bűn. Hogy is lenne bűn Apuci csókját várni, hogy is lenne bűn Apucit szeretni?
Visszacsókol; szinte érzem ajkait sajátjaimon. Finoman, mégis vadul csókol, nem úgy, ahogy szokott. Most kétségbeesetten, hitetlenkedve csókolgatjuk egymást, s próbálunk egyre közelebb, és közelebb jutni egymáshoz.
De nem sikerül. Az üveg kettőnk között van, mintha el akarna zárni életem értelmétől. És sajnos nem csak mintha…
- Apuci! – szólítom könnyek között. Hadd érintselek meg! Hadd érezzelek! Hadd tudjam meg, hogy tényleg igazi vagy, hogy tényleg visszatértél bolond fiacskádhoz! Kérlek, kérlek, Apuci, ne őrjíts meg, ne ÍGY őrjíts meg!
Elrántja fejét. Azt hittem, már könnyeim elapadtak, de újra sírok. Miért nézel így rám? Miért utálsz? Hát nem azért jöttél, hogy újból karjaidba vegyél? Azért jöttél, hogy megölj, ahogy én tettem veled? Ennyire utálnál? Ne utálj, kérlek! Én szeretlek! Nélküled semmi vagyok, csak egy üres báb… Kérlek, bocsáss meg nekem!
Orrommal cirógatom az üveget, mintha Apuci bőrével tenném ugyanezt. Szinte érzem bőrömön az övének érdességét, hűvös melegét. Kérlek, kérlek, kérlek! Kérlek, hadd legyek újra a tiéd, hadd érezzelek újra! Karjaid ölelésébe vágyom, ágyad melegébe. Annyira hiányzol!
- Gyere! – hívom be. Bárcsak bejönne. Bárcsak megölelne. De nem. Megrázza fejét, hátrál kicsit. - Kérlek! – szemeimmel is könyörgök, de ismét nemet int. Ismét hátrál, de most nem áll meg. Ugyanúgy eltűnik a sötét éjszakában, ahogyan akkor, azon a bizonyos tíz évvel ezelőtti napon előtűnt belőle, s az utolsó, amit látok, csodálatos szempárjának villanása.
„Várj rám, s visszatérek” – üzeni. Várok rád, Apuci, várok rád! Akár az örökkévalóságig is. Nem érdekel már senki és semmi, egyedül a tiéd akarok lenni. Ölj meg, kínozz meg, tegyél velem bármit! Vigyél el, verj meg, tégy magadévá, vágd le karomat, s lábaimat, bármit megtehetsz velem!
Csak kérlek, kérlek… kérlek, hadd érezzem karjaidat ismét magam körül. Hadd érezzem magam biztonságban ölelésedben, hadd felejtsem el halott testvéreimet, kiket te, s én közösen öltünk meg.
Mert én is gyilkosuk vagyok, tudom én jól. Ha nem neveltem volna őket úgy, hogy emlékezzenek régi életükre, ha nem segítettem volna őket kiszökni börtönünkből… ha nem ellenkeztünk volna Apucival… most minden más lenne. Még élnének. Még szeretnének. S még mindig együtt lennénk, Apuci mellett, szeretetben.
Gyilkos vagyok. A testvéreim gyilkosa.
---*---*---*---
Másnap alig tudom tartani magam. Josh maszkom repedezőben, csak abban tudok reménykedni, hogy nem látszódnak azok a kis hajszálrepedések, melyek egyre jobban, és jobban behálózzák arcomat, akár egy porcelánbabának az arcát, ha eltörik. Én is porcelánbaba vagyok, Apuci porcelánbabája. Remélem, sikerül megtévesztenem a pszichiátert, nem akarok gumi szobába záródni. Ott nem tudna Apuci elérni, ott nem tudnám Apucit elérni. Akkor már csak az örök sóvárgás maradna, az örök magány mindkettőnk számára.
- Hogy vagy, Josh? – kérdezi a pszichiáter. Ránézek, visszanéz rám. Elmosolyodok, bár üvölteni lenne kedvem. Üvölteni, hogy hadd menjek el innen, hadd keressem meg Apucit, hadd éljek vele együtt. De nem teszem, erős vagyok. Bár már semmit nem tudok, nem értem, mit miért csinálok, ösztöneimre hallgatok, azok biztosan nem hagynak cserben. Az ösztöneim tudják, hogy a legjobb, ha Joshként azt mondom, minden a legnagyobb rendben van. Hogy már nem gyászolom Apucit, hogy most már megvetem őt. Azt pedig nem kell tudniuk, hogy én már nem Josh, én már Anatole vagyok.
- Jobban, köszönöm. Julie nagyon sokat segít, nagyon édes kislány. Emmy is ilyen volt valaha – említem meg húgomat, s szemeimet ellepik a könnyek. Én öltem meg őt. Én öltem meg szeretett húgocskámat, szeretett öcsémet, s testvéreimet. De legalább Apucit nem. Ő még él! Ő még él, s itt van velem, vár rám, ahogyan én várok rá.
- Mesélj nekem Emmyről! – kér a pszichiáter. Felé kapom a fejem, szemeibe nézve megrázom a fejem.
- Nem – jelentem ki. Nincsen semmi joga ahhoz, hogy hallhasson róla, róluk. Bólint, megértette, hogy nem akarok még mindig mesélni róluk, és más témát választ. Már csak fél órát kell kibírnom vele egy légtérben.
Már csak huszonkilenc percet…
---*---*---*---
Éjjel várok rá. Korán eljöttem lefeküdni, bár tudom, hogy Apuci addig nem jön ide, amíg a szüleimnek nevezett egyének nem fekszenek le aludni, ahogy a szomszédok is, ám mégis, mintha abban reménykednék, hogyha én hamarabb lefekszem aludni, talán akkor mindenki más is korábban lefekszik aludni.
Egy óra… két óra… már négy óra is eltelt, hogy a házban elcsendesedtek a zajok, kint lekapcsolódtak a villanyok. Hol vagy, Apuci? Miért nem jössz?
Engedetlen fiad csak téged vár, csak rád vár. Ily mérges volnál rám, hogy megfosztanád magad tőlem? Egyetlen éjszaka, s eltűnsz, mintha a sötétség, melyből születtél, magához vett volna téged?
Könnyeim kicsordulnak; hol vagy már?!
Halk koppanás, mintha valaki kopogna az ablakomon. Reménykedve föltekintek, és igen, ő az!
Szinte szárnyakat növesztve repülök oda az ablakhoz, és csak a józaneszem utolsó maradéka miatt nem kiáltok föl, csak fojtottan szólítom nevén. Eljött hozzám! Mégsem akar megfosztani önmagától! Ha megölne, most az sem számítana, ennél nagyobb öröm, hogy mégis eljött hozzám, nem nagyon érhetne. Talán csak az, ha ismét minden olyan lenne, mint rég, én az ágyában, többiek a saját kis közös hálószobánkban.
Az ablakra lehel, s beleírja: KI. Igen! Igen, már rohanok is!
A nappaliba sietek, ott csak ki kell nyitni az ajtót, nem kell a zárakkal bajlódni. Apuci már az ajtó előtt vár, én pedig remegő kezekkel nyitom az üvegajtót. Már csak pár méter… pár centi választ el minket egymástól, s ez az üveg. De már nem sokáig.
Mindjárt… mindjárt… mindjárt!
Alig találom a kilincset, annyira remegek, de végül sikerül elfordítanom a zárat, sikerül anélkül elfordítanom a kilincset, hogy véletlenül letörném. Már csak pár centi, azok is hamar eltűnnek kettőnk közül, s végre karjai közt találhatom magam. Apuci… én édes, drága, szeretett Apucikám!
Hiányoztam neked? Mondd, hogy hiányoztam, hisz te retteneten hiányoztál nekem. De már itt vagy. Nem kell semmit sem mondanod, csak ölelj, csak csókolj! Öleld magadhoz testemet, hisz a tiéd! Mindenem csakis a tiéd! A testem, a lelkem, a szívem… mindenem.
- Apuci – suttogom fejemet puha nyakába fúrva, s próbálok még közelebb kerülni hozzá. Szinte már belé akarnék olvadni, azt akarom, hogy mi ketten egyek legyünk. Apuci… Apuci… édes, édes Apuci.
- Josh – hörgi nevem, de… de mi ez? Eltolom magamtól, könnyeim ismét kicsordulnak. Ez… ez… ez így nem! NEM!
- Miért hívsz így? – kérdezem. Összerázkódom, torkom összeszorul, kiráz a hideg. Miért hív így? Nem… nem, nem! Ez… ez így nem jó! Ő… de… mi?! Miért? Én… én már nem Josh vagyok! Én… én a fiad, a babád, a kedvenc játékod, Anatole vagyok! Hát nem ismersz meg? Hát nem veszed észre, hogy nem az vagyok már, aki elszökött tőled? Hogy nem az vagyok, aki mindent megtett, hogy a többiek emlékezzenek a múltjukra, hanem az vagyok, aki mindig lenyugtatott? Aki örömmel ment az ágyadba, hogy átadhassa önmagát neked? Hát nem ismersz meg?!
- Apuci – suttogom könnyeimmel küszködve. Miért?
Nem felel. Nem néz rám, csak szorít magához kétségbeesetten. Igen, ez így jó, még, még, ölelj magadhoz! Csak előtte mondd, kérlek, mondd ki a nevemet: Anatole!
- Kérlek, szólalj meg – suttogom ajkai közé, ám választ nem kapok, csak egy forró csókot. Oh… Apuci! Finoman, lágyan kóstolgatja ajkaim, mint az első alkalommal. Akkor azt sem tudtam, mit kell tenni, mi történik velem, ám most már közel sem vagyok olyan tudatlan, mint akkor éjjel. Azóta megtanított mindenre, hogy hogy kell örömet okoznom neki, hogy hogy kell csókolnom, hogy kell érintenem, hogy kell mind kettőnk számára örömet okoznom. Szívverésem felgyorsul, nincs más vágyam, csak vele lenni, úgy, hogy megbocsájtott nekem, s Anatoleként szólít.
- Bocsáss meg – sóhajtom, s bevallom: - Úgy hiányoztál!
Hajamba markol, de nem tépi meg. Csak elrántja fejemet az övétől, s mélyen szemeimbe néz, mintha onnan akarná kiolvasni, hogy hazudok-e neki. De nem hazudok. Már nem. Képtelen lennék hazudni neked, hiszen te vagy az életem, te vagy, aki mozgásra bírja üres testemet.
- Kérlek, ne haragudj rám! - bújok még közelebb hozzá, nem érdekel, hogy húzza a hajamat. A hajamat, ami csak arra vár, hogy végre levágja, úgy, ahogyan azt ő szeretné. Apuci… kérlek, kérlek, kérlek, bocsáss meg bolond, engedetlen fiadnak! Kérlek, vegyél magadhoz, ölelj még, s ha már nem kellek neked, ölj meg, de ne taszíts el magadtól!
Ajkai után kapok, éhezem utánuk. Szívem, mintha ki akarna ugrani, át abba a testbe, ahová igazából tartozik, ám mégsem tudja elhagyni helyét. Fenekemet markolássza, testemet elönti a bizsergés. Apucit akarom! Mélyen, erősen, magamban. Azt akarom, hogy itt és most magáévá tegyen, soha többé el ne hagyjon. Egyre vadabbul csókol, hálóruhámat tépi, marcangolja, én pedig körmeimet hátába mélyesztem. Nem tudok mit kezdeni, a sóvárgás elemészt, mintha tűzben égnék. Az övé akarok lenni teljesen, azt akarom, hogy minden egyes porcikámat birtokba vegye, hisz mindenem az övé.
- Josh? – szólal meg egy hang bent a házban. Anya. Mit csinál még mindig ébren?!
Apuci elhúzódik tőlem, s úgy néz rám, mintha én ébresztettem volna fel őt. De nem! Esküszöm, én nem ébresztettem föl őt, én csak veled akartam lenni. Kérlek, kérlek, ne hagyj el ismét! Vigyél magaddal most, vagy gyere értem később, de ne hagyj el!
- Látni akarlak! – szorítom meg karját, hogy ne tudjon elillanni, amíg meg nem ígérte, hogy vissza fog térni hozzám.
- Látni… vagy megölni? – kérdi mérgesen, s kirántja kezét remegő ujjaim közül. Én… én nem… én nem akarom megölni!
De már nem tudok megszólalni, hisz eltűnt. Nem is láttam, merre ment, egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őt. De… de itt volt. Itt volt, igaz?! Hisz még érzem ajkai nyomát, ismerős ízért ajkaimon, érzem erős kezeit fenekem félgömbjein. Ő itt volt. Nagyot nyelve csúsztatom ujjaimat számra, s lágyan cirógatom, mintha Apucit cirógatnám.
- Josh, mit keresel idekint? – Anya kérdése immár jóval közelebbről érkezik, s fölriaszt kábulatomból. Gyorsan leeresztem kezemet, és reménykedek, a sötétben nem tűnik föl arcom vörössége, ajkaim duzzadtsága. Agyamon gyorsan indokok ezrei cikáznak át, de végül a leghihetőbbet választom.
- Sajnálom, rémálmom volt – mondom lehajtott fejjel. Nem nézek szemeibe, úgyis csak szánakozást látnék bennük, de nekem nem kell szánakozás. – Kis levegőre vágytam, de mivel a szobámban nem lehet kinyitni az ablakot, kénytelen voltam kijönni ide – mondom, és reménykedek, hogy ez a kis utalás elég lesz arra, hogy elgondolkozzon, talán jó lenne olyan ablak nekem, amit ki lehet nyitni.
- Tudom, kicsim, de a te érdekedben olyan az ablak – mondja, és átkarolja vállamat. Kiráz a hideg az érintésétől, de nem jó értelemben. Nem bírom az érintését, de nem húzódok el, nem adhatok okot arra, hogy ne engedjen ki többször éjszaka a levegőre.
- Csak nem értem, hogy az én érdekemben miért? Hiszen A… a Mumus már meghalt, és ha valami történne, egy zárt ablak nem tudna megállítani senkit. Nekem meg kell a friss levegő, sokszor ébredek föl éjjel, és… és a bezártság ARRA emlékeztet – mondom. Próbálok lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne. Zavar, hogy ezt kell tennem vele, hiszen nem elég, hogy a gyermekei meghaltak, a gyilkosukkal kell egy házban élnie, de az Apuci iránti vágyam sokkal nagyobb ennél az aprócska hangnál, mely Josh hangján szólal meg. Josh… a mindig jó, mindig mindenkit szerető jó fiú. Kár, hogy ő is meghalt.
- Jaj, kicsikém – ölel át szorosan anya, és tudom, hogy nyert ügyem van. – Holnap reggel megbeszélem apáddal, hogy cserélje ki az ablakot. Addig viszont, gyere, aludjál még, hiszen még csak hajnali három óra van – terelget vissza a szobámba, és miután egy jó éjt puszit nyom az arcomra, ő is visszatér a saját szobájába.
Sikerült!
---*---*---*---
Anya tényleg rá tudta beszélni apát, hogy cseréljék ki az ablakomat, ugyanis mikor másnap kimegyek a szobámból, hogy reggelizzek, egy teljesen új ablak már ott vár a nappaliban, hogy bekerülhessen a szobámba. Szívemet elönti egy pillanatra a hála, hogy tényleg elintézte ezt nekem anya, de aztán, ahogy jött, el is tűnt ez az érzés. Miattuk kell itt lennem, miattuk nem lehetek Apucival, szóval ez a legkevesebb.
Azért igazán hálásan megköszönöm anyának, még egy puszit is nyomok az arcára, majd leülök az étkező asztalhoz, hogy megegyem a szokásos müzlimet.
Ohh… vajon… vajon Apuci tud ételt szerezni magának? Vajon tud valahonnan italt szerezni? Tud rendesen aludni? Tud hol élni? Hiszen az otthonunkat lezárták a rendőrök! Apuci holttestét, bár nem nagy kedvvel, de még mindig keresik! Akkor… akkor vajon van legalább egy kis nyugta, vagy folyton menekülnie kell?!
Ezekre nem is gondoltam. Hát milyen ember vagyok én, hogy itt élvezem a kényelmet, a mindennapos étkezést, a puha ágyat… és nem gondolok rá, hogy életem értelmének milyen élete lehet így, menekülve, bujdosva?! Valahogy jóvá kell tennem… az nem elég, ha ismételten bocsánatot kérek, valahogyan… valahogyan…
Be kell hívnom! El kell tűntetnem anyáékat a házból, és be kell hívnom, hogy itt aludjon, egyen, pihenjen. Hogy velem lehessen.
- Milyen buta vagyok… nem is kérdeztem meg: a nagyi hogy van? – kérdezem evés közben ártatlanul. Anya szomorúan rám néz, látszik, hogy teljesen kikészítette őt a gyerekei elvesztése, és az, hogy most az anyukája is beteg.
- Nincsen jól. Nagyon nincsen jól. Az orvosok… az orvosok nem jósolnak neki sokat – mondja, s a vége zokogásba fullad. Fölállok, s megölelem, ahogy egy jó fiúhoz illik. Kívánom, bárcsak jobb gyereke lehetnék, hiszen nem érdemli meg, hogy ennyi baj után még én is eláruljam, de a szívemnek nem tudok ellent mondani, de nem is akarok. Perceken keresztül tartom, ahogy a zokogása szipogássá szelídül, és elengedem, mikor kibontakozik karjaim közül.
- Sajnálom. Miért nem mentek el hozzá? Jól leszek, tudok magamra vigyázni, a nagyinak nagyobb szüksége van rátok! És neked is nagy szükséged van most rá – ajánlom föl kedvesen mosolyogva, és megsimogatom a haját. Bárcsak, bárcsak komolyan gondolnám ezeket a tetteket, ezeket az érzéseket, de én nem vagyok Josh. Ő sokkal jobb a vigasztalásban, sokkal jobb az emberekkel való kapcsolatokban.
De én nem vagyok Josh. Én Anatole vagyok, Apuci egyetlen életben maradt babája.
- De… - kezdene ellenkezni anya, hogy engem nem hagyhat egyedül itthon, meg hogy félt engem, meg hogy nem szeretne egyedül hagyni, de még mielőtt elkezdené ezeket, félbeszakítom.
- Nincs semmi de. Én itt vagyok. A nagyi viszont… - hagyom nyitva a mondatot, mire anya elsápad. – Nem lesz semmi gond! Menjetek csak nyugodtan! – simogatom meg a vállát. Látom rajta, hogy elgondolkozik, végül megadóan bólint.
- Köszönöm, kicsim. Apukád fölteszi az ablakot neked, és indulunk is, jó? Holnap hazajövünk, és…
- Ugyan. Addig maradtok, amíg csak szükséges. A pszichiátert lemondjuk, áttesszük jövő hétre, és akkor nincs semmi, ami miatt haza kellene sietnetek. Ma bevásároltok, én bezárkózom a házba, Rebeca néniék néha átjönnek rám nézni, és minden rendben lesz – jelentem ki megnyugtatóan. Zavarodott arccal néz rám anya, de én csak továbbra is megnyugtatóan mosolygok rá. Tényleg nem lesz semmi baj. Apuci majd vigyáz rám!
De ezt sajnos nem mondhatom el, így végképp nem menne el, hiszen azt hiszi, Apuci rossz, és tőle kell megvédeni. De ez nem igaz, Apuci jó, és ő vég meg másoktól. De ezt a bolond, értetlen emberek nem tudják fölfogni. Három hónappal ezelőtt én sem, de most már tudom, hogy Apuci igazából egész végig csak óvott minket. Bárcsak előbb rájöttem volna!
Végül hosszas rábeszélés után anya beadja a derekát, majd apának már úgy adja elő az ötletet, mintha ez a sajátja lenne. Őt is hosszú időbe telik, mire sikerül rábeszélnünk, ám végül ő is rábólint a dologra, és miután fölszerelte nekem a nyitható ablakot, elmennek bevásárolni nekem több napra való élelmiszert. Pár ételt mondok nekik, amiket eddig nem nagyon ettem itt, de Apucinál sokszor, hogy kicsit otthonosabbá varázsoljam Apucinak a dolgokat. Nem tűnik fel nekik, hiszen sokszor volt olyan, hogy mikor vásárolni mentek, mondtam nekik élelmiszereket, hogy miket kell hozniuk, igaz, azok mind édességek voltak, olyanok, amiket Julie-tól hallottam, és ki akartam próbálni. Most inkább pitét kértem, mégpedig szedres pitét. Ezt… ezt kaptuk minden egyes évben Apucitól, azon a napon, mikor tíz évvel ezelőtt elmentünk vele.
Biztos vagyok benne, hogy föl fogja ismerni.
- Kicsim, de biztos, hogy egyedül tudsz maradni? – kérdezi anya még egyszer, mielőtt beülne az autóba, mire bólintok, és ismét elismétlem, hogy nagyfiú vagyok már. – Ha bármi probléma fölmerülne, csak hívj minket, mindig bekapcsolva lesz a mobilom! – mondja ezredszerre is. Kezdek nagyon kiakadni, csak az az egyetlen dolog tartja fönt a jó fiú álarcot, hogy tudom, ha meglátnák türelmetlenségemet, biztos, hogy nem mennének el. Így hát nem kiabálhatok rájuk, hogy húzzanak már el, pedig legszívesebben azt tenném.
Apuci…
- Sziasztok! – integetek a távolodó autó után, majd szép lassan, ahogy elnyeli őket a távolság, leeresztem a maszkom. Végre elmentek.
---*---*---*---
Hajnali két óra van. Nem tudok aludni, csak forgolódok össze-vissza, és egyre csak az ablakot nézem, mikor jelenik már meg végre szeretett Apucikám. Nyitva az ablak, jelezve, hogy nincs mitől tartania, de még csak nem is érzem, hogy erre volna. Nem érzem a jelenlétét, nem érzem a minket összekötő köteléket. Ugye nem történt vele semmi baj?!
Nem bírom már soká, fölpattanok az ágyról. Tudnom kell, hogy történt-e Apucival valami. Tudnom kell, hogy csak kínozni akar a távol maradásával, vagy valami komoly dolog tartja-e távol tőlem. Ha az előbbi… szívem fog megszakadni, de meg fogom érteni. Ha az utóbbi…? Semmi sem állhat kettőnk közé!
Fölveszek egy kabátot, s a cipőbe zoknit is, hűvös az éjjel. Kinyitom a nappali ajtaját, ha az első ajtót nyitnám ki, a kotnyeles szomszédok még észrevehetnének. Kisurranok az éjszakába, arra, amerre tegnap láttam eltűnni Apucit, már amíg nem olvadt bele teljesen a sötétségbe.
Csak megyek, megyek, megyek és megyek, már azt sem tudom, merre vagyok, ám még mindig nem érzem Apucit. Hol vagy, Apuci? Miért hagytál el? Hát tényleg ennyire gyűlölöd szegény babádat?
- Apuci! – kiáltom bele az éjszakába, ám nem felel más, csak a visszhangom, mely ugyanolyan kétségbeesetten kiált Apuci után, mint ahogyan én tettem. Végül az is elhal, s nem marad más, csak a néma csend.
Lehanyatlok az avarral borított földre, s zokogni kezdek. Hát ennyi volt… Apuci tényleg nem szeret már!
|
| Luka Crosszeria | 2013. 10. 25. 01:43:33 | #27859 |
Karakter: Boogieman
Megjegyzés: Babácskámnak
Szenvedek. Annyira borzasztóan szenvedek. Talán nem vetett ki a pokol magából. Biztos. Ez maga a pokol. Igen, ez a pokol, nem más. Éget, mar, tép, húz. Nem bírom, elemészt. Csak egy darabka maradt meg nekem. Csak egyetlen egy. És már Ő is tudja, hogy létezem. Hogy élek. Nem, nem élek. Csak járok ebben a testben. Keresek, vadászok. Éhezek… olyan éhes vagyok.
Nem tudom, mit egyek. Mikor vacsoráztam? Ebédeltem? Nem tudom, már semmit sem tudok. Koszos vagyok, fürdeni akarok. Az otthonomat akarom! Vissza akarok kapni mindent. Téged is, kedvesem.
Elönt a vágy, látni akarom. Látni, ahogy alszik. Ahogy a párnájába fúrja az arcát. Ahogy domborodnak a tagjai a takaró alatt. Megint felkerekedek. Olyan, akár a drog. Kiszáradt, éhségtől mardosott testem érte sóvárog. Ha tehetném, nem is lélegeznék többé. Már ismerem az utat, tudom, merre menjek. Nehezen találtam el ide. De megvan.
A holdfény táncol az ablakon. Benézek, bepillantok. Ott van, az arca a párnájában. Az én babám. Az én babám voltál. Mintha érezne, felnéz. Sír, nedves az arca. Mi a baj? Bánod? Félsz? Mi történt veled?
Felpattan, az ablakhoz siet. Nem fél, nem menekül. A karjaimba repülne. Milyen idilli, milyen hazug. Milyen mű. Nem értem.
- Apuci – látom a száján.
Miért hívsz így? Nem vagyok, nem. Felejtsd el!
Lassan az üveghez hajol, a lehelete páraként csapódik a hideg felületre. Milyen szaporán lélegzik. Az ajkait az ablaknak tapasztja. Bizsereg a szám, hív, ordít utánam. Gyere!
Lehunyom a szemeim. Még így is látlak. Beleégtél az agyamba. A szemhéjamra karcoltalak, vérzem. Úgy csókolom az üveget, mintha a duzzadó ajka lenne. Miért játszol, Josh? Már nem vagy az enyém. Nem tudlak megérinteni. Nem, tudom, hogy hazudnál. A szemembe… nem mondanál igazat. Most mégis sírsz. Félsz? Akkor miért nem futsz? Miért nem hagyod, hogy újból lezuhanjak? Bele a sötétbe. Hogy ott ragadjak örökké… mert nem szeretsz. Sosem szerettél.
- Apuci! – szűrődik ki a hangja.
Halk, de mégis hallom. Vagy képzelem? Nem, nem hívhat így. Nem jelentettem neki semmit. Ne hazudj, ne hazudj, takarodj!
Elrántom a fejem, dühösen nézek felé. Nem fut, nem menekül. Miért? Nem értem. Lassan szétesik minden. Sóváran kap utánam. Fuss! Nem, marad. Az orrával az ablakot simogatja, majd nekidől a homlokával. Nem pislog, csak néz. Lyukat éget a szaggatott bőrömbe. Megsebzel. Már megint megsebzel. Úgy szeretném azt hinni, minden a régi. Hogy az enyém vagy. Annyira szeretném…
- Gyere! – mozdul a szája.
A fejem rázom. Nem, nem ölsz meg többé. Én… félek tőled. Olyan vagy, mint azok a gyerekek régen. Utáltak engem, és rosszat akartak. Te sem vagy különb, te sem vagy jobb náluk! Te is azért akartad, mint ők.
- Kérlek! – formálja a szót.
Negédes szavaival csalogat. Nem, nem megyek. Be vagy zárva ez így jó. Ennek így kell maradnia. Én csak figyellek… a megfelelő pillanatig.
Lassan hátrébb lépdelek, majd sarkon fordulok, és eltűnök. A szirupos sötétség befogad. Az éj gyermeke vagyok. Még nem állok készen. Védj meg, éjszaka, védj meg! Rejts el, tüntess el, ölj meg!
***
Fázom, olyan hideg van. Mindenhonnan gyerekkacaj árad. Nem merek mozdulni. A gondolataim megfojtanak, nem bírom! A hajamba markolok, ki akarom tépni. Csak Ő jár a fejemben. Nem bírom kiverni onnan őt. Megint el kell mennem. Késztetést érzek, muszáj. Ha nem látom, belehalok. Az enyém, az enyém! Nem, már nem az enyém, csak sóvárgok utána.
Felkaparom magam a földről. Elmegyek hozzá. Bemegyek, vége lesz ennek. Leszámolok a múlttal. Együtt fogunk égni, igen! A lábaim maguktól mozdulnak. Átszelem az erdőt, mint a dúvad, úgy rontok elő a bokrok közül. Már vár. Érzem. A sóvárgás illata kúszik az orromba. Gyere, vége lesz. Jövök, befejezzük!
Elszorul a torkom a fehér ház láttán. Minden érzékem kiéleződött, míg ideértem. Már nem zúg a fülem. Már nem homályosítja el semmi az elmém. Minden tiszta. Kristálytiszta.
Átmászok az alacsony kerítésen, nem nehéz, egyszerű. Az ablakához lopakodok. Nincs fény, nincs nesz, alszanak. Meglátom Őt. Az ágyon fekszik, a szemeit törli. Sírsz? A félelemtől? Vagy hiányzom?
Halkan megkocogtatom az ablakát. Felkapja a fejét, engem néz. Örül, felpattan, idejön.
- Apuci! – a szájáról olvasom.
Igen, itt vagyok. Eljöttem, ezt akartad! Nézz szembe velem, nézz szembe a múlttal! Nézz szembe a végzeteddel!
Az ablakra lehelek, finoman bepárásodik. Az ujjam a felületre tapasztom. KI – írom a kis felhőbe. Látom felragyogni az arcát. Az ajtaja felé indul, visszanéz. Összeszűkítem a szemeim, aztán ellépek. A nappali. Ott majdnem be tudtam menni. Ha kinyitja…
Odalépek az üvegajtóhoz, bámulom a sötétet. Aztán megjelenik, a szavam is eláll. Milyen szép. Milyen kecses. Nem tudom nem szeretni, pedig tudom… tudom, hogy gyűlöl. Hogy a halálom kívánja. Megint.
Kattan a zár, felnézek rá. Megcsap az illata, ahogy feltárja az ajtót. Kilép rajta, egyenesen a karjaimba repül. Szorít, én is szorítom. Ölelem, csókolom a fejét. Hiányzott, mert szeretem. Hiányzott, mert akartam. Hiányzott, mert az enyém volt. Annyira az enyém volt…
- Apuci – fúrja az arcát a nyakamba.
Olyan meleg. Forró a teste! Tüzel, éget, mintha parazsat szorítanék. Anatole… NEM! Többé már nem…
- Josh – hörgöm a nevet.
Úgy fortyan fel a mellkasomból. Gyűlölöm. Eltátja a száját, ahogy felnéz rám. Nem ilyen üdvözlést akart.
- Miért hívsz így?
Kétségbeesett a hangja. Miért, mondd miért? Nem ezt akartad? Elmenni? Elhagyni engem? Megőrülök nélküled. Megőrülök veled. Megőrülök érted!
- Apuci – suttogja.
Nem felelek. Csak szorítom. Szorítom, mintha az életem múlna rajta. Te és én. Én és te. Mi? Nem, mi sosem voltunk. Te sosem voltál. Csak én. Én és a magányom. Az a szúrós, nyomasztó magány.
- Kérlek, szólalj meg – suttogja az ajkaimra.
Nem szólok, a szám az övére simítom. Most közel van. Végre közel, végre itt. Velem. Olyan érzésem lesz, mint égen. Mikor együtt voltunk. Mikor ketten feküdtünk az ágyamban. Öleltem, simogattam, babusgattam. Ő mosolygott, becézgetett. A hajam simogatta.
- Bocsáss meg – leheli.
A forróságtól összeszűkül a gyomrom. Fáj, mintha ki akarnák tépni onnan. Mégis bizsergek.
- Úgy hiányoztál – súgja.
A hajába markolok. Hazudsz. Hazudsz nekem, ugye? Csak mesélsz, de ez nem igaz. Mit higgyek? Kijöttél, ölelsz, a bocsánatomért esdekelsz. De miért? Miért, mondd? Nem értek semmit. Minden darabos. Szétesik a világom.
- Kérlek, ne haragudj rám! - bújik hozzám.
Nem, ne mondd ezt, ne hazudj! Nem értelek. Nem értem magam. Nem értek semmit!
Hirtelen a szám után kap. Elönt a forróság, belülről elemészt. Megint érzem. Ugyanazt, ugyanúgy! Szusszanva markolom a fenekét. Magamhoz húzom, a testünk összesimul. Mindenem bizsereg, mindenem zsibbad. Elakad a lélegzetem. Vadul csókolom, markolom, tépem a ruháját, ahol érem. A körmeit a hátamba mélyeszti, felhördülök. A magamévá akarom tenni. Itt. Itt kinn a füvön. Sikíts, nyögj, könyörögj!
- Josh? – csendül egy női hang a háttérben.
Ne, ne NE! Morogva tépem el magam tőle. Nem fedhetem fel a kilétem. Vagy megölöm őket. Nem, még nem tehetem. Kellenek nekem. Kellenek neki…
- Látni akarlak! – mar a karomra.
- Látni… vagy megölni? – lehelem.
Kirántom a karom az ujjai közül. Megkövül, elképed. Nem érdekel, menekülnöm kell. Menekülni, mint egy állatnak.
- Josh, mit keresel idekint? – hallom még a hangot.
Már nem látnak, a sötétség elnyelt. Csak pár törött ág hever a földön. Ezeket hagytam magam után. És a szám ízét Anatole… Josh ajkain.
|
| Geneviev | 2013. 10. 24. 17:57:30 | #27852 |
Karakter: Josh Christensen Sweasye (Anatole)
Megjegyzés: ~ Apucimnak
Anyáék úgy döntöttek, meglátogatják a nagyit. Nagyi? Nem is emlékszem már rá, nem csak a kinézetére, a teáira, a sütijeire sem. Anya szerint kiskoromban imádtam a sütijeit… Biztos így volt, hiszek neki, de már az itteni kosztot sem kedvelem, pedig apa annyiszor emlegette, hogy volt, hogy háromszor repetáztam anya főztjéből. De már… már más íz világhoz vagyok szokva. Nem, nem az emberhúshoz, nem kívánom jobban, sőt, ha ránézek egy nyers húsra, legyen az bármilyen, már rosszul vagyok, ennek ellenére Apuci főztjéhez vagyok szokva. Illetve… a Mumuséhoz.
Már jó idő eltelt, de még mindig Apuci, apáékat meg még mindig ugyanolyan nehéz apaként és anyaként emlegetnem. Még mindig nem érzem, hogy ők a szüleim, pedig vannak kint kiskori képek rólunk, és emlékszem is rájuk, tudom, hogy ők azok. Kiskori képek… ezek a legrosszabbak. Ahol látom szépséges húgocskám, édes öcsikém foghíjas mosolyát… mindig halott, megcsonkított testük jut az eszembe.
Gyászolom őket. Nem sírással, hitetlenkedéssel, ahogyan anya, nem magamba fojtással, mint apa… én a szívemben, éjszakánként gyászolom őket – Apucival együtt.
Bár mindig próbálom elterelni róla a gondolataimat, sokszor képtelen vagyok rá. Hogy is hagyhatnám figyelmen kívül azt a szívemet hevesebb dobogásra késztető ösztökélést, miszerint menjek ki, menjek ki éjszaka, és megtalálom Apucit, hisz ő él, és itt van velem?! De mindig ellenállok ennek a kísértésnek. Tudom, hogy halott.
Láttam.
Mégis… ennek az érzésnek kezdek egyre jobban hinni, mint anyának, apának, a rendőröknek, vagy a pszichiáteremnek. Annak a nőnek már nem is mondok semmit. Azt hiszik, kezdek meggyógyulni: egyre kevesebbet sírok, elkezdtem olvasni, tanulni is. Nehéz dolog az olvasás, főleg a matek. Mikor Apuci magához vett minket – ELRABOLT, te ütődött!!! –, még csak a kettő meg kettőt tanultam. Amikor belenéztem a szomszéd kislány ötödikes füzetébe… hát, mit ne mondjak, borzalmasan hülyének éreztem magam. Apucinál nem kellett tanulni, de nem akadályozta meg, hogy segítsek a kicsiknek, ha olvasni akartak tanulni. Viszont azon túl én sem tudtam semmit, csak az alap számolásokat tudtam megtanítani nekik, Ő ilyennel sosem foglalkozott.
- Akkor mi most megyünk, jó, Josh? – Gondolataim szétrepedeznek, s mint üveg ablak a rajta keresztüldobott labda miatt, úgy törnek ripityára a múlt kis darabkái apám hangja nyomán. Menjetek csak… - Nem maradunk soká, fiam – mondja. Kiráz a hideg, már megint ez az érzés, megint Apuci. Elmélázok, apa úgysem vár választ, mert hátat fordít nekem. Szeret, nem szeret, nem tudom. Az biztos, hogy egyre kevésbé viseli el ezt az érzelmi és emberi roncsot a házában, mint ami én vagyok. Kezdi föladni, én pedig kezdek tőle hányni. Én kibírtam tíz egész évet egy őrült karmai között, kibírtam testvéreim, és Apucim elvesztését, mindössze huszonegy évesen, erre ő alig három hónap után föladja, mert úgy gondolja, belőlem már nem válhat normális emberi lény?! Apuci ilyet sohasem tett volna!
De nem teszek semmit, nem mondok semmit. Higgye csak azt, hogy nem érzem, mennyire egy roncsnak néz, higgye azt anyám is, hogy nem tudok én semmiről, ami ebben a családban történik. Arról, hogy nem csak a testvéreimet, engem s gyászolnak, arról, hogy amit reggelikor kapok, az nem vitamin, hanem gyógyszer, amit titokban a pszichiátertől kaptak… higgyék csak, hogy minden rendben, hadd tudjam én is elhitetni magammal, hogy amikor úgy teszek, mintha bevenném a vitaminjaimat, közben viszont elrejtem a nadrágom zsebében, jó dolog.
- Addig Rebeca vigyáz rád. Ne aggódj, tényleg sietünk, de a nagymamád nagyon rosszul van – szólal meg most anya. Rebeca néni… kedvelem azt a nőt, ő sosem nézett rám sem undorodva, sem sajnálkozva, mindig kedvesen viselkedett velem ő is, és a lánya is. Nekik még tudok örülni, ha átjönnek, még ha megvédeni nem is tudnak.
Hogy mitől kellene megvédeni? Jó kérdés, nem tudom… talán Apuci, vagy éppen a Mumus emlékétől, vagy akár apám lenézésétől. Nem tudom… De mindegy is.
- Nem lesz baj – szólalok meg végül nyugodtan. Anya szemében ismét könnyek gyűlnek, ahogyan azt minden egyes alkalommal teszik, mikor megszólalok. Apám ilyenkor úgy néz rám, mintha meglepődne, tényleg ennyire nem hiszi, hogy normális volnék? Pedig ő arról még nem is tud, hogy mennyire hiányzik Apuci, csak arról, hogy mit tett velem, és azt is csak nagy vonalakban tudja. De, ha jól vettem ki elnyelt szavaiból, mindig is homofób volt… és most, hogy megtudta, hogy a fiacskáját megdugta az elrablója… gondolom, én is megvetendő buzivá váltam, ahogyan azt szereti hangoztatni, mikor egy meleg pár tűnik föl a televízió képernyőjén.
Anya végül bólint, és már tényleg elindulnak kifelé. - Ne felejts el vacsorázni! – szól még vissza, majd tényleg elindulnak. Beszállnak a kocsiba, hallom, ahogyan beindul a motor, és kigördülnek a garázsból. Elmentek.
Rebeca néni és Julie megérkeznek, beengedem őket, majd minden zárat elfordítva bezárom az ajtót. Ha be akarnának törni… ha Apuci be akarna törni, ez nem akadályozná meg őt, de ez mintha szokás lenne ezen a környéken, így bezárkózni, így nem tehetek mást, követnem kell a szokásokat. Mosolyogva hallgatom Julie csivitelését, aki elmeséli, mi volt a ma a suliban, és már jó előre kuncog azon, hogy mit fog ma tanítani nekem. Úgy döntöttem, megpróbálom behozni legalább az általános iskola anyagait, még ha a gimnáziumét nem is sikerül, ám magántanárt nem akartam, hogy fogadjanak anyáék. Bár elvileg nem másodikas voltam, mikor Apuci elrabolt minket, semmire sem emlékszem a többi anyagból, így azokat is meg kell tanítania valakinek, és ki is lenne erre jobb ember, mint Julie. Őt kedvelem, és ő is kedvel engem, ráadásul sosem árt neki sem az ismétlés, szóval ebbe mindenki beleegyezett.
Kicsit felkuncogok, ahogyan bohóckodását figyelem, majd megdermedek a mozdulat közben. Az ablak… Az… ablak…
Kerekre tágítom szemeimet, mintha minél többet akarnék befogadni ebből a látványból, és eltátom számat. A… Apuci… Itt… Itt van… Szemeimbe könnyek gyűlnek, nem tudom eldönteni, hogy ez csak képzelet, vagy valóság. Nem tudom, hogy hihetek-e a szememnek, hihetek-e a szívemnek. Apuci… Apuci tényleg élhet?!
A látomás nekitámaszkodik az ablaknak. Nem csinál semmi mást, csak támaszkodik. Nem kap dührohamot, amiért megszöktem, nem tör be, és öl meg, amiért életben maradtam. Csak áll, és figyel. Ahogyan régen oly sokszor, szinte minden egyes este tette. Tenyerén fájdalmas seb, a rajta átszúródott fa sebe. De… ez…
Apuci…
Könnyeim majdnem elerednek, már indulnék is kinyitni az ablakot, beengedni a látomást, ám egy hang megrekeszti az el nem kezdett mozdulatot. Hátravetem fejemet, ugye senki nem látta meg Apucit?! Nem tudhatnak róla!
De nem, nincs itt senki, nem látták meg… Hátravetek egy igent, Rebeca néni kérdésére, majd visszafordulok. Apuci?
Keresem, kutatom szemeimmel az ismerős, arany tekintetet, a kócos hajat, a szürkés bőrt, a sebekkel teli arcot, és testet, ám az ablakból nem néz vissza rám senki, csak a tükröződésem. Anatole… Anatole, te vagy az? A tükörképem megmozdul, bólint. Hát mégis visszatért… mégis él Apuci, él a Mumus!
Egy utolsó pillantást vetek Anatole képére, majd hátat fordítok neki, és a konyhába sétálok. Nem láthatja rajtam senki az örömöt, nem láthatja rajtam senki a félelmet. Mintha semmi sem történt volna. Mintha Apuci… mintha Ő nem is létezne.
- Josh, Josh, Josh, vacsi után megnézzük az Aranyhaj és a Nagy Gubancot? Légyszí, légyszí! – kérlel Julie kerekre tágított, könyörgő szemekkel, olyanokkal, amilyenekre képtelenség nemet mondani, így egy bólintással felelek neki. Még nem láttam, de ez nem csoda. Az első pár napban, mikor már elkezdtem fölmérni a környezetemet, még a televízióval is gondjaim voltak, szóval Julie eldöntötte, hogy az általa jónak talált filmeket és meséket kötelező megnéznem vele. Így hát minden egyes alkalommal, mikor átjött, egy-egy mesét vagy filmet megnéztünk. Eddigi kedvencem a Szépség és a Szörnyeteg. Bár sosem voltam Szépség, mégis úgy éreztem, ez Apuciról és rólam szól. Ő a Szörnyeteg, aki fogságban tart, én pedig a Szépség, aki beleszeret fogva tartójába, beleszeret kínzójába. Csak ők aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak, míg én…
Én élek. Apuci… érzem, láttam, hogy ő is, de agyam még nem bírta felfogni. Hogy élhette túl? HOGY?!
Amíg elkészül a meleg szendvics, Julie a tíznél nagyobb számokkal való osztás és szorzás rejtelmeibe vezet be. Eléggé nehéznek tűnik, főleg, hogy még a tíz alatti számok osztása és szorzása sem jön csípőből, de mivel szerencsére írásban tanulják a számolást, így nem olyan vészes. De nagyon furcsa nekem… nem értem, miért kell ilyeneket tanulni, hiszen mi tökéletesen jól elvoltunk számolás, történelem, környezetismeret, és a többi tantárgy nélkül is, egyedüli dolog, ami igazán érdekel, az az olvasás, irodalom. Bár a történelem olvasós része is, hiszen az olyan, mintha egy mese lenne, csak ne kellene mindenféle évszámot megjegyezni…
Végül mire megcsinálok öt szorzásos és három osztásos feladatot, a vacsora is elkészül, amit jó hangulatban fogyasztunk el. Mellettük próbálok összeszedetten, koromhoz megfelelően viselkedni, nem akarom sem megijeszteni őket, sem pedig azt, hogy beszámoljanak a szüleimnek arról, hogy most a szokottnál is furcsább voltam. Nem tudhatja meg senki, hogy láttam Apucit. Senki, különben elfognák, és kivégeznék.
Egy hangocska a fejemben azt üvölti, hogy de hiszen az jó volna, emlékezzek csak, mit tett velünk, mit tett a testvéreimmel, de még mielőtt szabadon engedhetném ezt a hangot, minden Apucival kapcsolatos gondolatot hátrébb űzök az agyamban. Nem. Emberek között nem gondolhatok rá. Majd éjjel… majd éjjel…
Úgyis az az Ő napszakja.
- Akkor megnézzük az Aranyhajat? – kérdi Julie nagy, csillogó szemecskékkel. Egy pillanatra az ő barna szemei helyett Emmy kicsim zöld szemecskéit látom megvillanni, mire elfog a bűntudat. Hogy vagyok képes Apucit siratni, Apuci visszatértének örülni?! Megölte az öcsémet, megölte a húgomat, megölte a testvéreimmé fogadott többi gyereket, engem pedig megrontott, erre… erre nem gyűlölöm?!
Milyen egy elfuserált szörnyeteg, milyen egy undorító féreg vagyok én?!
Legjobb lett volna, ha Basilékkal halok meg… De nem, nekem élnem kell. Élnem, és gyászolnom minden egyes elveszített társamat – és magamat is. Hiszen én már Anatole vagyok, bárhogy is próbálkozom Josh-sá, anya és apa tökéletes és élő fiává változni, nem megy. Én már nem ő vagyok.
Én már Apuci kedvenc babája vagyok, Anatole.
De ezt senkinek sem kell megtudnia.
---*---*---*---
Csodálom Aranyhajat. Ő képes volt tizennyolc éves korában, tizennyolc év raboskodás után ellentmondani a fogva tartójának, és még csak meg sem bánta tettét, hogy hagyta Flinn Ridert megölni az anyjának gondolt, anyjaként szeretett boszorkányt megölni, hanem ő teljesen átadta magát annak, hogy megtalálta igazi szüleit, és szerelmét.
De… mi lett volna, ha aki fogva tartja őt, hiába neveli anyjaként, néhány éjszaka a saját ágyába rendeli őt, és eléri, hogy egyre inkább kötődjön hozzá, egyre inkább belészeressen? Vajon akkor is hagyná, hogy egy új szerelem, egy rég nem látott szülőpáros elszakítsa őt a szeretett személytől? Én tíz évig voltam csak a Mumusnál, nem egy boszorkánynál, de… én teljesen hozzá kötődtem, és ha nem tudnám, nem érezném, hogy még most is él, még mindig gyászolnám őt. Vajon tizennyolc év után hogyhogy nem gyászolja az elveszített anyját? Talán… talán gyászolja. Talán csak nem akarja megmutatni nekünk, egyszerű embereknek.
De bárcsak megmutatná! Bárcsak találkozhatnék vele, és tanácsot kérhetnék tőle, hogy én mit csináljak!
De nem találkozhatok vele… Nem létezik, csak kitalálták.
Én viszont élek, még ha engem is kitaláltak, akkor is. Josh megszületett, ő élt, én csak létezek, hiszen engem Apuci formált meg, Apuci hozott létre. Nélküle senki vagyok, csak vegetálok, gyászolok, és próbálok Josh lenni.
Bárcsak visszatérne hozzám Apuci! Bárcsak meg tudna nekem bocsájtani!
---*---*---*---
Már harmadik napja, hogy nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. Apuci felém hajol, érthetetlen szavakat suttog a fülembe, megpuszilja a homlokom. Szemeit szemeimbe fúrja, egyáltalán nem dühös rám. Érzem illatát, hallom hangját, minden érzékszervem csak rá figyel, csak érte kiált. Ám mikor nyúlok felé, hogy átölelhessem, hogy megcsókolhassam, hogy jó fia lehessek… szertefoszlik.
Mégsem ébredek föl, hiszen már ébren vagyok. Vagy folyton álmodnék? Álmodnám azt, hogy minden éjszaka, elalvás előtt itt vigyáz rám az ablakom előtt? Álmodnám, hogy hideg éjszakákon párát lehelve ablakomra, beleírná a nevem, Anatole-t? Álmodnám, hogy itt van velem, óv, s dühös rám?
Már semmit sem tudok eldönteni. Egyre kétségbeesettebb vagyok, egyre zavarodottabb.
- Apuci! – szinte már nem is sírom, sikítom párnámba nevét, óvatosan, hogy a szüleimnek nevezett egyének, akik a mai nap folyamán értek haza, meg ne hallják. Ők tudják, kit nevezek Apucinak. Mellkasom mélyéről zokogás tör föl, Apuci nélkül elveszett vagyok. Mint egy bolyongó lélek, akit próbálnak a helyesnek vélt irányba terelni, el attól a biztos ponttól, ami igazán számít. El Apucitól.
Könnyeim nyeldesem, nem omolhatok most össze. Holnap ismét a pszichiáterhez kell mennem, nem láthatja rajtam, hogy valami történt, valami megváltozott. Nem láthatja meg rajtam, hogy Apuci visszatért hozzám, s hogy tovább kísért. Megtörlöm arcomat, és összeborzolom hajamat. Még mindig nem vágattam le… még mindig arra várok, hogy Apuci vágja le, úgy, ahogyan azt ő akarja, ahogyan azt ő jónak látja. Nagyot sóhajtok, és felnézek.
Fel, egyenesen Apuci csodálatosan ragyogó, sötét érzelmektől kavargó, arany tekintetébe. Szám elé kapom a kezemet, tudom, hogy ő igazi. Ő most… ő most tényleg igazi!
Fölugrok az ágyról, és az ablakhoz rohanok. Kétségbeesetten tapadok rá, mintha azonnal eltűnhetne az üveg, és megérinthetném Apucit. Nem történik meg, s kinyitni sem tudom az ablakot, hisz idejöttöm után szüleim lecseréltették az ablakot nyithatatlanra, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy minél jobban érezni ne kívánjam Apucit. Tenyeremet az üvegnek pontosan arra a helyére teszem, ahová Apuci tenyere nyomódik, másikkal kétségbeesetten kaparászom az üveget, hogy tűnjön már el onnan.
- Apuci! – suttogom.
|
| Luka Crosszeria | 2013. 10. 24. 13:10:09 | #27849 |
Karakter: Boogieman
Megjegyzés: Babácskámnak
Úgy fájt. Már nem is emlékszem, vagy mégis? A fullasztó érzés, ami széttépte a mellkasom, egy nagy csattanással ért véget. Körül ölelt a sötétség. Azt hittem, elkárhozom, elégek, szétszakadok. De engem még a pokol is kivet magából. Mérgezném, elpusztítanám.
Emlékszem az öregasszonyra, aki rám talált. Ezüstös kupája, gyűrött papírra emlékeztető bőre volt. Megöltem, miután talpra álltam. Nem kellett már, látott, tudott rólam. Nem fecseghetett. Befogtam a száját. Még mindig látom a vérét a kezemen. Annyit mostam, miért?
Már nem számít, itt vagyok. Most is fáj, de már izgatott vagyok. Jövök, drága fiam, jövök! Újra férfivá teszlek. Újra te leszel a koronám csillogó ékköve. Az enyém leszel, újra együtt leszünk. De hová megyünk? Nem tudom. Olyan leszek, mint egy besurranó tolvaj? Egy féreg, aki a szemét közt tekergőzik? Nem. Újra a saját fényemben fogok ragyogni. Én vagyok a Mumus. Én, nem más. Halhatatlan vagyok, feltámadtam!
A tenyereimre nézek. Akár a stigmák. Min egy megjelölt barom a karámból. Fintorogva lépek a fehérre meszelt házhoz. Itt van, érzem a rezdülésein. Szinte csalogat az illata. Idáig jöttem érted, fiam. Egyetlen babácskám. De te nem szeretsz engem. Megöltél, letaszítottál. Elmentél, itt hagytál, hazudtál. Megbomlott az erős szál, ami hozzád köt. Meg foglak ölni. Elveszem az életed, ahogy te is tetted az enyémmel. Nem kellettem neked, te sem nekem. Gyűlöllek, kedvesem, pedig téged szerettelek a legjobban. Átkos apa voltam, az nem szerethet csak egyet. Te voltál a leggyönyörűbb, téged kívántalak csak. Mindig tudtad, mit akarok, mindig érezted, mi járhat a fejemben. Miattad nyugodtam meg. A két gyönyörű szemedért. Semmi más nem érdekelt, csak te. Az érintésed, az ölelésed, a kedves szavaid. De már tudom, hazudtál. Meg fogunk halni, Josh. Így hívnak, igaz? Ez a fattyú neved. Én változást akartam. Jobbat nyújtottam. Új életet, de nem kellett. Mind felesküdtetek ellenem. Pedig szerettelek titeket. De már nem számít. Semmi sem számít. Újból alá fogok merülni a pokolba, de ezúttal viszlek téged is. Ott lesz az új otthonod, ördögfattya.
Már napok óta figyellek. Tudom, érzed, hogy itt vagyok. Nem szakadt el végleg a fonal. Csak meggyengült. Leheletvékonyra nyúlt. De én újrasodrom neked, hogy aztán a szemed láttára vágjam el. A véred fogja áztatni. És az enyém is.
- Nem maradunk soká, fiam – hallok egy mély hangot.
Te? Te lennél az, aki elhintette a magját abban a nőben? Belőled csírázott az én gyönyörű virágom? Téged hív apjának? Nem érdemled meg. engem kéne. Engem szabadna szeretnie. Én avattam őt férfivá, miattam vált gyönyörű, vibráló ékkővé. Az én érdemem!
- Addig Rebeca vigyáz rád. Ne aggódj, tényleg sietünk, de a nagymamád nagyon rosszul van – most egy nő hangja csendül fel.
Igen, a te méhed melengette oly soká ezt az álszent magzatot. Miattatok van mindez.
- Nem lesz baj – hallom meg Azt a hangot.
Halk, visszafogott. A szívem pedig belesajdul. Lehunyom a szemeim… belehalok. Remegve dőlök a ház falának, még mindig úgy fáj. Megsebez a hangjával… kifacsarja a szívem. Az öreg, fás húsdarab veszettül lüktet. Ki akarom tépni, nélküle élni. Szeretet, szerelem nélkül. Üresen, árván. Reménytelen vágyódom utána. Már sosem lesz az enyém.
- Ne felejts el vacsorázni! – szól vissza a nő.
Hallom, ahogy csapódik valami, kétszer is, majd felbúg egy motor halk zaja. Elmennek. Itt maradok vele. Földbegyökerezett lábakkal állok. Hirtelen megpillantok egy fejszét. Egy fészer falának támasztották. Mintha szajha volna, és ajánlkozna nekem. Emlékszem, milyen volt. Mikor Valentino ujjai halkan roppantak az éle alatt. A vörös vérpára. A fémes szag. A meleg, sikamlós nedv. Megannyi emlék szakad fel belőlem hirtelen.
Csukódik az ajtó, kirekesztenek a világukból. Be akarok jutni. Túlárad bennem a keserű vágyódás. Olyan után, amit úgysem kaphatok meg. Többé már nem az enyém. Igaz, sosem volt, hiába akartam. Őrülten, kegyetlenül akartam.
Könnyekkel csorognak az arcomon. Megőrülök a hiányodtól. Egyetlen kedvesem, miért tetted ezt? Még így, látatlanul is annyira fáj. Tegnap figyeltem, ahogy alszol. Mintha minden lélegzetvételed egy darabot szakított volna ki a szívemből. Olyan ártatlan, mégis a legnagyobb bestia, akit valaha ismertem. Kegyetlen, hazug. Nem bírom, fáj!
Előlépek rejtekemből. Nem bírom tovább. A szemcsés falon vezetem végig a körmeim. Árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Így is járok-kelek a világban. Mint egy csúf, jelentéktelen árnyék. Lassan a nappali hatalmas ablakához lépek. Ajtaja is van, olyan, akár egy üvegfal. Ez választ csak el tőled. Csak ez. És a félelem. Megölsz újból? Összetörsz, hogy utána nevethess?
Lépteket hallok. Egy fiatal lány halad el előttem. Nem vesz észre. Talán nem is létezek. Nem látnak, nem hallanak, nem éreznek. Hirtelen megmerevedek. A számomra kedves alak lép a helyiségbe. Az izmaim megfeszülnek, be akarok rontani.
Látom, lassan felém néz, megdermed a mozdulatban. Elnyílnak az ajkai, a szemei is tágra nyílnak a csodálkozástól. Csak áll ott, bámul engem, mint egy csodát. Nem hitted, hogy visszatérek? Azt hitted, megöltél?
Megremeg az ajkam a látványától. Olyan gyönyörű. Olyan kedves. A szívemnek nagyon! Az üvegre tapasztom az ujjaim, a tenyerem a hűs felületnek feszül. Látom, ahogy a sebet nézi. A te hibád, te tetted! Mindent tönkretettél! Pedig gyönyörű család voltunk. Talán együtt el is mehettünk volna valahová. Csak te… és én.
- Josh, csináljak meleg szendvicset? – csendül fel egy nő hangja.
Nem láthat meg. Csak téged kísértelek! Mikor hátra kapja a fejét, rohanni kezdek a ház oldala mentén. Fájnak a lábaim, nem érdekel. Átugrom a bokrokat, a fehérre mázolt kerítést, és eltűnök. Meg sem állok a fészkemig.
Egy közeli erdőben húztam meg magam. Egy sziklafal nagy, kőszínű kitüremkedése a fedél a fejem felett. Az otthonom már nincs többé. Elvették tőlem. De a babáimat nem engedtem, nem! Ők örökké az enyémek maradtak. Mindből őrzök egy darabot a testemben. Igen, az enyémek. Csak te nem. Te meglógtál.
- Szeretlek, apu – hallom a hangját a fülemben.
Lassan eldőlök a hideg, nedves leveleken. Átölelem magam. Érzem, ahogy a fülem alá csókol, ahogy a teste az enyémet melengeti. Hazugság volt. Minden lélegzetvételed. Minden csábos pillantásod. Hazudtál nekem. Többé már nem vagy a kegyeltem.
|
| Geneviev | 2013. 08. 08. 12:52:27 | #26774 |
Karakter: Josh Christensen Sweasye (Anatole)
Megjegyzés: ~ Apucinak
Meghalt. Láttam.
A saját két szememmel láttam, ahogyan leesett a szikláról, mert nem tudott időben megállni, ahogyan kergetett engem, öcsém vérétől vöröslő kezekkel, és láttam összeroncsolódott testét. Nem képzelődtem. Láttam. Azt az esést, azt a földre érkezést nem élhette túl. Azt nem, hogy kezei kicsavarodtak, lábai furcsa szögben álltak, szájából vér bugyogott ki. Ahogyan kezéből is, mely összekeveredett szeretett öcsém halott vérével, mivel átszúrta egy éles, hegyes, kiálló fadarab.
Láttam. Meghalt.
A pszichológusom is mondta, akihez szüleim, s az engem megtaláló rendőrök küldtek, hogy bár nem találták meg testét a rendőrök, még kereső kutyával sem, egy olyan esést senki sem élhet túl, még maga a Mumus sem. Márpedig ő az volt, a Mumus.
Apa.
Nem, Mumus. Nem. Még az sem. Egy hazug, gyerekrabló, gyilkos… és még sorolhatnám bűneit.
Mégis… mégis.
Nincs olyan éjjel, hogy ne élném át újra a halálát, hogy ne ébrednék bőgve, hogy miért kellett meghalnia. Nincsen éjjelem, se nappalom, mióta sikeresen megszöktem tőle, egyetlen túlélőként megmenekültem őrült terrorja elől. Testvéreim meghaltak, mind odavesztek, ahogyan apuci is, azon a bizonyos, szörnyű napon, mikor tíz éve először sikeresen megpróbálkoztunk a szökéssel. Még Benji is kijutott a házból úgy, hogy nem volt ott apuci felügyelőként. Nem. Ő üldözőként volt ott.
Mikor is volt az…? Szinte már nem is tudom… a nappalok, éjjelek összemosódnak, a sírás, az őrjöngés, a depresszió… mind-mind elvették időérzékemet, de. Nem. Tudom, mikor volt az a nap, hisz immáron második hónapja riadok föl rémálmaimból, melyek nem álmok – emlékek.
Hányok magamtól.
Hányok magamtól, mert nem azért bőgök, mert szeretett vérszerinti, és fogadott testvéreim meghaltak, és egyedül éltem túl ezt a sok szörnyűséget, nem. Hanem azért, mert ez az őrült, gyerekrabló, gyilkos, szemét állat, aki apánkként szörnyűségeket művelt velünk, meghalt.
Lezuhant. Csontjai összetörtek, kezét ágak szúrták át.
Meghalt.
Senkinek nem mondtam el sírásom okát. Mindenki azt hiszi, a tragédia miatt, és igazuk is van. Csak éppen nem úgy, ahogyan ők ezt elgondolták szép, naiv képzeletükkel. Senki sem értheti meg, senki sem foghatja föl mindazt, amin keresztül mentem. Szeretett testvéreimet megölte, ám előtte még jó alaposan megkínzott minket.
És ami a legrosszabb mind közül, nem az volt, mikor Valentino nyers, véres cafatjait kellett megennünk gyönyörű porcelán tányérjaiból, nem. Hanem az, mikor először tett magáévá.
Az a szeretet… odafigyelés… kedvesség…
Sosem gondoltam volna, hogy képes ilyen érzelmeket is táplálni egyetlen egy ember irányába több mint két percen keresztül, és mégis megtörtént. Ha nem egy olyan szörnyű helyen lettem volna, bezárva, elrabolva, akkor sem kívánhattam volna szebb alkalmat.
Tökéletes volt.
És mindent elrontott.
Engem, az érzéseimet, az életemet.
Nem akkor tört össze engem véglegesen, mikor láttam Basil, Emmy, Sophie, Noah, vagy akár Benji halálát. Nem. Akkor, mikor utolsó leheletével utánam kiáltott. Az a megtört, mégis szeret teljes hang… Máig kísért.
Fáj. Feszít itt belül, mardos a kín. A bűntudat. Az undor.
Undorodok önmagamtól. Ez nem újdonság, az első szeretkezésünknek nevezett valami alkalmától undorodok önmagamtól, de akkoriban testvéreim pátyolgatásával eltudtam erről terelni figyelmemet. De már nem lehet. Nem tudom.
Meghaltak.
Mind meghaltak.
A pszichológus valamiféle sokkról, Stockholm-szindrómáról, traumáról beszélt. Utánuk néztem – lehetséges. Az elrablott beleszeret az elrablójába. Megtörténik.
De az, hogy az ő halálát sokkal fájdalmasabban, kínzóbban élem meg, mint társaim, testvéreim, édes öcsikéim és hugicáim elvesztését?!
Ilyen csak az én elcseszett életemben fordulhat elő.
Undorító vagyok.
Ma már meg sem próbálkozok az alvással. Úgyis csak felriadnék, felriasztanám azokat az embereket, akik nemzettek engem, s tíz évig neveltek. A szüleimet. Anyámat… Apámat…
Furcsa. Nem érzem úgy, mintha ők tényleg a szüleim lennének. Látom rajtuk, hogy szeretnek, hogy bármit megtennének értem, csak nem tudják, mit tegyenek. Hallom, ahogyan éjszakákat beszélnek végig, miközben anya folyamatosan sír, gyászol. Gyászolja Emmyt, Basilt, és engem is. Tudom, hogy ők a szüleim. Emlékszem rájuk, hiszen erőnek erejével tettem meg mindent minden nap azért, hogy ne felejtsem el őket. Mégis… Mintha… ők raboltak volna el, s nem a Mumus. Nem Apa. Apuci…
Apuci, miért hagytál el?
Keserves zokogásom párnám sarkával csillapítom. Még emlékszem erre a párnára. Szinte semmi másra nem, a párnára viszont igen. Sosem voltam hajlandó megválni ettől, számomra olyan volt, mint egy plüss állat, akit mindenhová cipeltem. Kivéve… Kivéve abba a végzetes következményekkel járó táborba. És most itt van ez a párna, mégsem érzem azt a biztonságot, amit sok-sok évvel ezelőtt éreztem mellette.
Akkoriban, mikor kicsi voltam, még hittem abban, hogy az általam legszeretettebb dolog képes, és megvéd minden rossztól. Hogy ez akkor a párnám, vagy anya volt… nem tudnám megmondani. De mind a kettő magamra hagyott, nem védett meg. Most apa… apa volt az, aki elhagyott.
Igen, mi próbáltunk megszökni. Ám mára már úgy érzem, jobb lett volna nem is gondolkozni szökésen, nem hogy megvalósítani. Az a sok, értelmetlen halál… tíz, vagy ha hozzá vesszük Tammy korai halálát, tizenegy ártatlan áldozat, tizenkettő értelmetlen halál. És persze egy megtört, összetört lélek – én.
Biztonságban kellene éreznem magam itthon, igaz? Úgy, hogy a pszichológushoz járáson kívül ki sem kell tennem innen a lábamat. Próbáltam, de a szomszédok… az ismeretlenek… mindenki körém gyűlt, és akart egy falatot kapni a „Szerencsétlen gyermek! Egyedüliként menekült meg egy huszonegy éves fiú egy tíz éves fogságban tartásból” szalagcímmel rendelkező fiúból. Rettegtem tőlük.
De attól, ami itt van, a saját házamban, még inkább félek. A nappalok még csak-csak elmennek, bezárkózva a szobámba, de az éjjelek… nem csak az álmok, az emlékek miatt ilyen rosszak.
Nem.
Hanem mert érzem magamon egy súlyos, őrjöngő dühtől, lángoló szeretettől, kínzó fájdalmakat, elképzelhetetlen örömöket ígérő szempár folytonos pillantását.
Valaki figyel.
Érzem.
Egyik éjjel, rémálom szerű emlékeimből felébredve megpillantottam apuci gyönyörű, sárgás szemeit. Láttam, ahogyan benéz az ablakomon, mely a hátsó udvar felé néz, hogy elrejtsen a kíváncsiskodó szomszédoktól. Láttam haját, arcát, két szemét… ő volt, az, tudom. Álmodtam, tudom. Nem láthattam, hisz meghalt ezeknek a szemeknek a tulajdonosa. Mégis… azóta úgy érzem, mindig figyel engem. Vigyáz rám. Óv engem, s megrémít.
Kínoz, és oltalmaz.
Gyűlöl, és szeret.
Pontosan ugyanúgy, ahogyan én is őt.
Akár csak ott, abban a kis, erdei házikóban, a hegyekben.
Ott is, sokszor éreztem, hogy figyel minket, az árnyékból les minket, miközben azt tervezgeti, legközelebb milyen ruhákat adjon ránk, vagy éppen miféle szörnyűségekre vegyen rá minket.
Megnyugtató érzés.
Szeretetteljes.
Félelmetes.
Rémisztő.
Ő tényleg meghalt… Ugye?!
|
| Geneviev | 2012. 01. 23. 14:57:05 | #18722 |
Karakter: Tsukikage
Megjegyzés: Életemnek
Életem értelme nagy sóhajjal követ engem, be, a terembe. Lilithtel együtt bent maradunk, nem hagyjuk magára. Nem, soha többet nem lesz egyedül. Ő a mi imádott Királyunk, szerettünk. Nem hagyjuk magára ezekkel.
Végül kiderül, tényleg nem volt rossz ötlet nem itt hagyni Életemet, ugyanis épp, hogy beérünk, démonláncokkal lebilincselik. Mi?! Mit csinálnak?! Asmodeus! Engedjék el! – kiáltok magamban, és legszívesebben rájuk támadnék, de nem megy. Lilith lefog, és belesúg a fülembe:
- Ne. Hagyd! Csak rontanál a helyzeten. Mi szépen kivárjuk, mi fog történni, és aztán cselekszünk – suttogja, vagy még inkább leheli a fülembe. De… én nem bírom itt tétlenül nézni, ahogy lebilincselik, és ki tudja, milyen kínokban fogják még részesíteni! Asmodeus… Én édes Asmodeusom…
- Asmodeus, nem értem miért tanúsítasz ilyen magas fokú ellenállás. Ez nem egy királyhoz méltó viselkedés – mondja gúnyos hangon az öreg. De hát… Most… Ez miért?! Miért teszik?
- Mi folyik itt, Abbadon? – csattan fel Beelzebub. Ő megteheti. Én miért nem? Tenni akarok valamit! Muszáj! Nem nézhetem csak így, tétlenül, ahogy… ezt teszik vele! Ő az én Párom! Csak tudok tenni vele valamit! Ennyire gyenge és béna lennék? – Mi szükség arra, hogy leláncoljuk? – Igen. Ennyire béna vagyok. És gyenge. Ugyan, kit áltattam, hogy sokkal erősebb lettem, mikor ismét démonná változtam? Hozzájuk képest még most is csak egy pondró vagyok, aki ha valami őrültséget megpróbálna elkövetni, csak még nagyobb bajba sodorná a Párját, nem hogy megmentené. Ilyen kis gyenge senki vagyok. Istenem, Luciferem, Beliarom, Akárkim, add, hogy semmi baja ne legyen az én édes, drága Szerelmemnek!
- Felmerült bennem egy fontos kérdés. Retsuga, aki Beelzebub táborának szülöttje és harcosa, megemlített egy érdekes dolgot. Asmodeus egy angyal keze által került a Purgatóriumba. Ezt ugyebár tudtuk, testvéreim – kezdi önelégülten. Ugye… Ugye nem? Mondja valaki, hogy nem az én hülye, meggondolatlan beszédem miatt történik ez az életemmel! Kérlek, kérlek, kérlek, mondja ezt valaki! Leginkább Asmodeus mondja ezt, mert az azt jelentené, hogy nincs semmi baja. Uram, Asmodeus, ne legyen semmi bajod. Kérlek, szerelmem, életem, drágám! Bármit megtennék azért, hogy mindezt visszaforgassam. Az életemet, bármimet, csak legyen jól Asmodeus! Ha kell, nélkülem. Ha ezzel életben tudom tartani, mindenféle gond és baj nélkül, ép lélekkel, akkor bármit! – De azt elfelejtették közölni velünk, hogy az a bizonyos angyal, ugyanaz az angyal volt, aki évezredekkel ezelőtt megtámadta. Kérdem én, mi történt a Purgatóriumban? Biztos, hogy angyal volt? Nem csak egy színjáték? – Színjáték? MI?! Mégis... miről beszél? Ismerik Asmodeust, tudják, hogy nem tenne semmi ilyet. Akkor mégis miért kell ezt a megalázást folytatniuk?! A saját királyukkal hogy bánhatnak így?!
- Ugyan már – sóhajtja azt hiszem, Azazel irritált hangon. Arcvonásian türelmetlenség és bosszankodás fedezhető fel, egy jó adagnyi fáradtsággal együtt. – Ez már csak fikció. Nekem pedig nincs kedvem mítoszokon kotlani, csak mert van egy idióta angyal, a sok közül, aki megtalálta a módját, hogy keresztbe tegyen Királyunknak.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig semmi hang nem hallható. Szívem veszett kalapálásba kezd, félek, meghallják, és még jobban lenézik majd Asmodeust azért, mert egy ilyen félős Párja van. Nem akarom még nagyobb bajba sodorni, mint amilyen a mostani állapot.
- Elutasítva – zengi egy erőteljes hang. Asmodeus megalázottan, elgyengülten dől bilincseire, ami teljesen megrémít. Még jobban, mint az eddigiek. Én édes Szerelmem, bocsáss meg nekem, amiért ilyen gyenge kis senki vagyok. Ha én nem lettem volna, nem támadta volna meg az angyal, és nem került volna ilyen helyzetbe. – Most pedig vizsgáljuk meg Asmodeus, aki Lilith fia, emlékeit a Purgatóriumról. – MI?!
- NEM! – kiáltjuk, sikoltjuk együtt Lilithtel, de nem sokat tehetünk azon kívül, hogy lefagyva, halálra vált arccal figyeljük, ahogy Abbadon útjára indítja varázsát. Életem arcán páni rémület, és elborzadás. Asmodeusom, mit tesznek veled?!
Nem látok semmit. Mindenhol sötétség, kézzelfogható elemi rettegés. A levegő sűrű, fojtogató, vér, félelem és kín szaga terjeng. Lánccsörgés hallatszik. Van itt valaki? Félek. Egy ordítás. Fájdalommal, kétségbeeséssel telt üvöltés. Ki van itt? Ismerős a hangja. Asmodeus? Mi történik, hol vagyunk? Mit tesznek vele?! Asmodeus!
- Felébredtél, pondró? – hallatszik egy halk, gyűlölettel telt női hang. Gyönyörű, csilingelő hangját eltorzítja az undor és gyűlölet, de még így is fölismerem – ez ez angyal. Asmodeusomra, most éppen a Purgatóriumi emlékeiben vagyok?! – Most megmutatom neked, milyen az igazi szenvedés. Üvölteni, könyörögni és bőgni fogsz. Ezt megígérhetem neked – mondja. Továbbra sem látok semmit, ám szinte érzem Asmodeus kínját és a nő vigyorát. Hát ilyen Istent imádtam én, aki hagyja, hogy ilyenek történjenek?! Pláne az én Párommal ilyenek történjenek?! Szerelmem felüvölt. Tudom, hogy ez emlék, és nem is látom, mi történik, de el tudom képzelni. Összerezzenek, és legszívesebben én magam mennék a helyére. Nem bírom hallani Életem fájdalmát. Bárcsak enyhíthetnék valamit! De mozdulni sem bírok. Lefagyva hallgatom fájdalomtól telt üvöltését. Segítsen valaki rajta! ASMODEUS!
- Üvöltés kipipálva, felség – búgja az angyal. Angyal? Che… Szuka. – Szeretném, ha könyörögnél.
- Soha – köpi Életem remegő és halk, de határozott hangon. Én könyörgök helyette! Bármit, csak ne kelljen átélnie, főleg ne ismét átélnie ezt! Valaki! Kérem, valaki segítsen rajta!
- Ó, pedig de, fogsz – sziszegi a nő, és egy csattanás hallatszik. Pofonvágta volna? Vagy valami rosszabb? Asmodeusom, ez még rosszabb, mintha látnám is! Nem tudom, mit tesznek vele. Segítség! Segítség. Segítség…
Sikoltás. Üvöltés. Kín. Füleimet betapasztom, hogy ne halljam, összekucorodok, mintha megvédhetném magam, és dúdolok, mintha segítene, de nem. Egyik sem tudja elnyomni Asmodeus sikolyait. Szerelmem, mi történik veled? Mit tett az a kurva veled?! Drágám, szerelmem… Szívemet mintha ezernyi késsel szurkodnak, miközben ét kézel tépnék ki mellkasomból. Lelkem sikolt, de próbálok erős maradni. De nem megy. Nem megy! Asmodeus, kérlek, könyörögj! Akkor talán elenged!
De nem. Nem fog úgy sem elengedni, tehát ne tedd! Te erős vagy. Az én Párom, Királyom, Szerelmem. Ne könyörögj! De én attól még tehetem. Úgysem hall senki. Nem figyelnek rám.
Égett szag. Égett bőr szag. Ugye… Ugye nem? De. Asmodeusom, hogy bírtad ki? Hogy tudtál ezután is élni? Ezután… És én még hisztiztem! Meg akartam halni. Miközben én a hazug, képmutató, álnok Istent szolgáltam, Asmodeus itt szenvedett. Miért? MIÉRT?! Miért kellett neki ezt átélni? Hogy tudott utána élni? Asmodeusom, szerelmem, életem. Soha nem foglak elhagyni! Bár a legjobbat érdemelnéd, de ha én vagyok a Párod, akkor nincs mit tenni. A tiéd vagyok. Bármit megtennék azért, hogy boldog legyél, és éljél! Szerelmem…
Nyöszörög. Hangja berekedt a sok kiabálástól, vagy még rosszabb dolog miatt, és már csak nyöszörgésre van ereje. Mégis mit művelt vele az a szuka?! Akarom én tudni? Nem. De. Nem. Nem akarom tudni. Félek, még ez is több, mint amit elbírnék viselni. Asmodeusom, hogy bírtad te ki? Én hősöm, én Királyom.
- Elvitte volna a cica a nyelved, Asmodeusom? – Hülye kurva! Asmodeus az enyém. Legszívesebben megtépném, és Asmodeus helyére lebilincselném, majd megkínoznám. Elfog a tehetetlen düh, és már a saját hajamat kezdem el tépni. Asmodeusom… bírd ki! Könyörgöm, bírd ki!
Vége. Asmodeusom, végre vége az emléknek! Legszívesebben egyből a nyakába ugranék, és össze-vissza csókolva próbálnék megbizonyosodni arról, hogy jól van, nincs semmi baja, és hogy ez az emlék már a múlt, de mikor egyet lépek, lábaim összecsuklanak, és a földre esem. Lilith arcán könnyek csurognak, arca falfehér, de ő meg sem próbál közelebb menni fiához. Életemre ránézek – mi történt? Hátából vöröses fekete szárnyak nőnek ki, melyből tolleső hull a földre. Gyönyörűek, ijesztőek. Mint a bosszú és a halál keveredése egy csipetnyi szenvedéssel és szenvedéllyel. Bilincsei fogva tartják, amit megvadult állatként próbál eltépni. Asmodeus… Édes Asmodeusom, kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlanságot! Szerelmem… Valaki szedje már le őt onnan! Hát nem volt nekik elég ez a megaláztatás?! Nem volt elég, hogy Asmodeusnak újra látnia kellett élete legszörnyűbb kínzását?!
- Királyom, nyugodjon le – suttogja azt hiszem Balaam. Asmodeus felveti fejét, szemeiben őrület fénye játszik. Mi… Mi történik?! Vérszomja szinte kézzel tapintható, mint őrülete is. Mi történik? VALAKI! Miért vadult így meg?
Ő átélte az emlékeit – döbbenek meg hirtelen, mikor rájövök. Nem csak hallotta, hanem át is élte. Az egészet. Nem csak emlékeiben, mint egy rossz álom, hanem újra érezte azt a kínt, melyet akkor. Asmodeusom… Luciferre… - könnyeim megállás nélkül csorognak arcomon. Mióta sírok? Az emlék óta? Vagy még előbb kezdem el? Nem tudom.
- Az emlékek alapján azt kell mondjam, teljességgel lehetetlen, hogy a purgatóriumi incidens megjátszott lett volna – krákogja Leviathan. Hangja döbbent, egyszersmind erőtlen.
Asmodeusom! Mit tesznek vele? Miért nem engedik már el?! Drágám, szerelmem, nyugodj meg! Kérlek… Szeretlek. Bármit megtennék azért, hogy ezt meg-nemtörténtté tehessem. Lassan föltápászkodok a földről, ahová az emlékből való visszatérés után kerültem, és szenvedve nézem, ahogy Párom a bilincsek fogságában vergődik, kínlódik.
Hirtelen… Nem tudom, mi történik. Lenyugszik, de csak mint egy ébredező vadállat. Aurája a szenvedőből megváltozik, teljesen semleges, de mintha zavarodott lenne. Kezei karmokban, pikkelyes bőrben végződnek. Asmodeusom, mi történik veled?!
- Mi van vele? Mit tetettek a fiammal? – üvölti Lilith mellőlem, és fúriaként a Hercegekre rontana, de most én tartom vissza őt. Most nem szabad semmilyen meggondolatlanságot tenni, amivel csak árthatnánk drága Királyunknak.
- Csak felébresztettük – mondja Abbadon határozott hangon. Mi? Felébresztették?! Mit tettek vele?! – Ez volt a parancs.
- Mégis kinek a parancsa?! – sikoltja Lilith fájdalommal és kétségbeeséssel a hangjában. Én nem értek semmit. Fölébresztés? Mi lehet ez? Valami köze van Asmodeus változásához. De mi? És miért?! – Miért kellett?
- A Nagyurak nem hajlandóak tovább várni. Nem sokára lesz az Ébredésük. Háborút akarnak. Most, hogy Asmodeus, a te fiad, akiről eltitkoltad, hogy az Apokalipszis előidézője, felébredt, már csak várnunk kell. – MI?!
Ébredés?! Háború?! Apokalipszis előidézője?! Mégis… Mégis mi történik?! Valaki!
Életem lassan összeszedi magát, és határozottan lábaira áll. Vöröses-fekete szárnyait kitárja, és hozzá nem illően – vagy éppen az összejövésünk előtti énjéhez illően – gyilkos tekintettel néz föl a pecsétre. Kissé zavarodottan veszi szemügyre kezeit, ám hamar túljut rajta, és mintha a pecsét csak egy kis semmiség lenne, pillanatokon belül széttöri. Lesokkolok. Mégis… Mi történik vele? Mindig is erős volt, de hogy a Hercegek pecsétjét ilyen könnyen széttörje?! A széttörését követő lökéshullám végigsöpör a termen, mire meginogok. Erős. Más. Asmodeusom, mit tettek veled?!
- Asmodeus – kiáltja Belzeebub, akit ez az új Asmodeus elégedetten végig mér. Mégis… MI TÖRTÉNIK?! – Királyom. Miért tette ezt? – vonja kérdőre, amit Életem értetlenkedve fogad, majd egy intésére körbefonja a démonnőt egy tüskés indával. Párom csintalan tekintettel néz körbe, mint egy kisgyerek, aki most fedezi föl képességeit, és nagyon élvezi. Mit tettek veled?!
- Kisfiam – sóhajtja Lilith döbbenten. – Miért tették ezt vele? Miért? Nem emlékszik az ég egy adta világon semmire. Tönkre tették a bűbájaimat és pecsétjeimet. – üvölt föl kétségbeesve, és érzem, hogy legszívesebben rátámadna a Hercegekre. MI?! Nem emlékszik… semmire?! Luciferre! Rám… sem? – Fel sem tudjátok fogni, hogy mit csináltatok! – üvölti. Haja ismét külön életre kel, szemei ijesztően üressé, mégis, tűzben égővé válik.
- Pontosan tudom, hogy mit csináltam – mondja az öreg démon, határozott hangon. Gyűlölöm. GYŰLÖLÖM!
- Nem, nem tudja – mondja Leviathan, a fejét ingatva. – Én láttam milyen volt vadon. Maga nem.
- Á, szóval te is tudtad, Leviathan? – kérdezi kárörvendően vigyorogva az öreg. A kék hajú férfi lehajtja a fejét, és ökölbe szorítja kezét, mint aki alig bírja visszatartani magát attól, hogy ne essen neki Abbadonnak. Valószínűleg így is van. Lilith mellé sétál, és átkarolva suttog neki valamit, ami lenyugtatja a démont. Mégis mi történik itt?!
- Igen, tudtam – mondja egy kis idő múlva az öreg szemébe nézve. – És semmi joga nem volt ahhoz, hogy ezt tegye.
- Mi történt? Nem értem – suttogom kétségbeesve, erőtlenül. Asmodeus egyből felém kapja éhes tekintetét, minek látványától összeszorul a szívem.
- Nem is kell értened – köpi Abbadon rám sem pillantva. Én sem nézek rá, hiszen Asmodeus gyönyörű, vad tekintetének tűzében égek.
- Joga van tudni! Ő a fiam Párja! – süvölti Lilith felháborodva. Asmodeus! Szerelmem, mit tettek veled? Miről van jogom tudni?!
- Nem. Ennek semmi joga nincs tudni, mi történt most. Ő Asmodeus Párja volt. Királyunk immár az Apokalipszis előidézőjévé lépett elő. Neki nem kell egy ilyen kis senki! – süvölti Sammael. Könnyeim még jobban elindulnak, pedig tudom, pont most kéne megmutatnom, milyen erős is vagyok én. De nem tudom visszatartani szemeimből folyó sósvíz-patakokat. Ő Asmodeus! És én az ő Párja vagyok! Ezen semmi sem változtat!
Pont, mikor ráveszem magam arra, hogy visszaszóljak, valami történik. Nem tudom, meghatározni, hogy mi, de mintha Asmodeus forgószélként süvítene felém, amit a Hercegek próbálnak megakadályozni. Mi… Mi történik?!
- Asmodeus – suttogom, mikor elém érve mélyen a szemembe néz. Kezemmel óvatosan próbálnám megérinteni a szeretett arcot, de Szerelmem bizalmatlanul elkerüli, mire oldalam mellé hanyatlik kezem. Szomorú tekintettel figyelem szemeit, azokat a vérvörös, gyönyörű szemeket, melynek mélyén marcangoló éhség látható. Vért akar. Legyen!
Kibontott hajamat elhúzom a nyakamból, és félrefordítom fejemet, hogy fölajánljam neki véremet. Nem, Asmodeus nem vámpír, így nem lesz valami fájdalommentes. És mivel vad, lehet, nem is élem túl. De… Még ha csak ezt is tudom tenni érte, legalább ez is valami. Asmodeus éhesen figyeli nyakamat, és ajkát megnyalva közelítene felém, de Lilith hangja megállítja.
- NEM! – sikoltja. – Retsuga, nem tudod, mit teszel! Ha a véredet veszi, nem éled túl! – kiáltja, de nem tud érdekelni. Ha ez az utolsó tett az életemben, legalább Asmodeusért teszem. Lehunyt szemekkel, mosolyogva várom Asmodeus ajkainak érintését nyakamon, ami nem is várat soká.
- Szeretlek – lehelem, szinte csak tátogom, hogy senki más ne hallja meg itt a teremben, csak Asmodeus, és felkészülök fogainak marcangolására.
De semmi nem történik. Életem egyszerűen csak a nyakamon tartja száját, és szorosan hozzám simul. Teljesen elgyengülök karjai közt, majd’ összeesem. Szívem heves dobogásba kezd, és mélyen belélegzem illatát. Egy hosszú, hosszú, csodálatos pillanatig úgy érzem, csak mi ketten vagyunk a teremben, de Lilith mérges hangja visszarángat a terembe. Asmodeus végül ellép mellőlem, de szemeimbe néz. Látom, milyen nehéz visszatartania magát attól, hogy meg ne harapjon, de én örömmel tenném meg neki, hogy föláldozom érte véremet.
- A fiamnak pihenésre van szüksége! Most azonnal elmegyünk innen – jelenti ki a Medusza-szerű hajjal rendelkező Lilith, ellenkezést nem tűrő hangon. A Hercegek, akik Asmodeus „felébresztésén” ügyködtek, ellenkeznének, de Szerelmemen tisztán látszódó vadsága miatt elengednek minket. Biztos vagyok benne, hogy többen is azt kívánják közülük, hogy szakadjon el a cérna Életemnél, és öljön meg minket, de tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Hiszek Asmodeusban, még ha nem is emlékszik rám, tudom, hogy szeret. Már a folyosón megyünk, mikor az egyik Herceg kijön utánunk.
- Nem vagy Asmodeushoz méltó! A Király az enyém, soha nem engedem át neked, kis pondró! – süvölti Sammael. Pont ő kell ide… De nem érdekel. Csak féltékeny, mert én vagyok Asmodeus Párja! De ezt valamiért nem fogadja úgy a Királyom, mint szokta, hanem egyenesen ráveti magát a Hercegre, hogy vele csillapítsa vérszomját.
- Ne! – sikítja Lilith, de Szerelmem nem hallgat se rá, se rám, se a kitóduló démon urakra sem. Próbáljuk Leviathannal leállítani, hogy ne történjen vele még rosszabb dolog, de még ketten együtt is gyengék vagyunk, és Asmodeus nem is foglalkozik velünk, csak tépi, marcangolja Sammaelt.
- Elég – hasítja át a kavarodást Abbadon hangja. Asmodeust leszedi a megtépázott Sammaelről, és ismételten lebilincseli. A többi Herceg segítségével sokkal erősebb pecsétet hoz létre, ami lefogja Életemet. Szerelmem teljesen megvadulva próbálna meg szabadulni, de ez még rajta is kifog, bár repedezik a pecsét. – Teljesen megvadult. El kell zárni addig, amíg le nem nyugszik – dörgi az öreg. Mi? NEM!
- Nem! Azzal semmi sem lesz jobb, csak még jobban megvadul!
- Nem tehetik! – kiáltom egyszerre Lilithtel, de nem hallgatnak ránk. Az asszony fúriaként támadna rá az Asmodeust lefogó pecsétre, és bilincsekre, hogy szétszaggathassa, de Leviathan lefogja, hogy ezt megakadályozza. Én mozgulni sem bírok. Hát milyen démon vagyok én, aki minden egyes rossz dolog történésekor lefagy?! Tényleg kis gyenge senki vagyok! Mindhárman tehetetlen dühvel fogadjuk Életem elhurcolását. Nem tudok más tenni, csak sírni, sírni és sírni. Gyenge vagyok. Egy kis senki. Tényleg nem érdemlem meg. De ha már az enyém Asmodeus, tennem kell valamit érte!
- Tennünk kell valamit! – kiáltom halkan, kétségbeesetten a velem együtt maradó két démonnak. Egyikük sem szólal meg, de látom rajtuk, hogy ők is pont ezen gondolkoznak, hogy mit tehetnénk. Már-már lemondanék arról, hogy ki tudnak találni valamit, mikor Lilith szemében a felismerés szikrája jelenik meg.
- Ő… Ő talán tud segíteni – mondja halkan, elgondolkozva. Leviathannal értetlenül figyeljük Életem anyját, aki egy csepp gondolkozás után határozottan bólint magának. – Igen. Ha valaki, hát ő tud segíteni rajtunk – jegyzi meg, és erőteljes léptekkel a Pokol legmélyebb bugyrai felé veszi az irányt.
Sosem jártam erre. Mindenütt sikoltozó, kínnal telt lelkek, forróság és lávafolyam. Mellettünk egyik oldalt tűzkatlan, másik oldalt a falból kiálló tüskék veszélyeztetik az erre járók épségét, főleg, hogy egy vékony kis utacska vezet az ismeretlenbe. Lilith határozottan megy előttem, és Leviathan zárja a sort. Tudom, hogy ő sem érti, hogy hova megyünk, szóval most nem érzem magam (annyira) tudatlannak. Lassan az út még keskenyebbé, a tüskék hosszú lándzsákká válnak, amiken zöld folyadék csöpög. Lélek-méreg. Ha valaki egy kicsit is hozzáér, lelke szörnyű kínokat él át. Teste ép marad, de azt kívánná a démon, hogy bárcsak inkább a teste élné át kínjait. Egyszer… Réges-rég, még az Isten-tiszteletem előtt, az első szerelmem miatt kellett ezt átélnem. Mostmár tudom, hogy nem érte meg, de akkor úgy éreztem. Egy kis részem tudta, hogy nem kellett volna átélnem azt a kínt, mert a férfi nem érdemelte meg szerelmem, de már az egész lényem tudja. De most… most minden porcikám, lelkem kis darabkája arra vágyik, hogy inkább én szenvedjek, mint Asmodeus. Egy szemernyi kétség sincs bennem. Így a saját épségem féltése nélkül folytatom utamat Lilith mögött.
Nem tudom, mennyi idő múlva egy sötét helyre érünk. A mellettünk hömpölygő láva eltűnik a semmiben, vagy még inkább, mi tűnünk el a semmiben. Korom sötét van, és figyelni kell, hova lépünk, mert Lilith azt mondta, itt, ezen a helyen bármi megtörténhet. Épp azért jövünk ide, de nem éppen azért, hogy velünk történjen valami, még azelőtt, hogy segíteni tudnánk Asmodeuson.
- Mit akartok itt? – kérdezi egy rekedt, zengő hang. Teljesen összerezzenek, mert eddig olyan csend volt, hogy még a lépteinket sem hallottam, és azt hittem, megsüketültem. De ezek szerint nem.
- Lilith, a… - kezdené a bemutatkozást Életem anyja, de a hang megállítja ebben.
- Tudom, kik vagytok. Azt is tudom, mit akartok. De a kívánatot ki kell mondani – mondja a hang. Szívemet összeszorítja a félelem és a remény különös egyvelege. Vajon ő tényleg tud segíteni?
- Azért vagyunk itt, hogy megkérjünk, segítsél Asmodeuson – mondja a démonnő.
- Ennek a kívánságnak ára van. Nagy ára – mondja a hang elgondolkozva.
- De tudsz segíteni? – bukik ki belőlem a reménykedő, izgatott kérdés.
- Természetesen. De a kívánságok nem mindig úgy teljesülnek, ahogy akarják őket. Van, hogy teljesen más jön ki a dologból, mint amit a kívánó akart – figyelmeztet minket. – Így is akarjátok? – kérdezi.
Mindhárman egyszerre felelünk: - Igen.
- Rendben. Az ára… Retsuga és Asmodeus szerelmének gyümölcse – mondja az egyre elmosódottabb hang, és úgy érzem, mintha összepréselődnék, elájulnék. Még mielőtt elveszteném öntudatomat, egy kérdés fut át a fejemen: „Mi az, hogy a szerelmünk gyümölcse?”, de aztán nem marad más csak a semmi. A sötét, néma semmi.
---*---*---*---
- Retsuga! – szólít meg az egyik kibaszott démon, aki velem van egy csapatban.
- Retsuga vezér! – morgom, kihangsúlyozva a tisztségemet.
- Retsuga vezér – mondja immár rendesen a nevem. – A Hercegek látni akarnak. Úgy gondolom, valami köze lehet ennek a sikeres hadjárathoz az emberek ellen – mondja elgondolkozva. Egy nagyot szusszanok, és morgolódva a Hercegek tanácsterme felé veszem az irányt. Persze, pont mikor végre kicsit pihenhetnék, mondjuk egy dögös démonnal magam fölött, akkor hívatnak magukhoz. Hát basszák meg! – morgolódom, de kívülről semmi sem látszik a bennem dúló dühből. Hah, az kellene még csak! A végén még lefokoznának, pedig kemény munkával értem el ezt a helyet. És a Hercegek előtt hajlongani kell, nem pedig morogni. A démon megütheti a bokáját, ha előttük elégedetlenkedik. A harctéren kell kiélni az érzelmeket, ott még díjazzák is, és meg is becsülik, de nem előttük. Szóval meg kellett tanulnom maszkot hordani, miközben legszívesebben leköpném őket. Persze, nem mindet, de mondjuk Sammaelt igazán szívesen megtépném egyszer. De hát ő Herceg, és meg, legyek bármilyen erős Beelzebub seregében, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy legyőzzem. Pedig szívesen letörném annak a kurvának a szarvát. Persze, én beszélek, aki szintén bárkivel lefekszik, de akkor is. Irritál az a kis Hercegecske. De persze ezt sem szabad mutatnom. A francba!
Hm, vajon drága Királyunk is ott lesz a Hercegek tanácsán? Szívesen venném. Nagyjából ő az, akivel szívesen együtt lennék akár több éjszakán keresztül is, de sajnos nem vagyok elég jó neki. Pedig baromi dögös. De persze ő a pletykák szerint Sammaelt baszogatja. Francba.
Ah, mindegy is. Inkább azon kellene gondolkoznom, miért is hívatnak a Hercegek. Nem sok démont szoktak kitűntetni ezzel a keggyel. Csak a legjobb és a legrosszabb esetben hívatják magukhoz a démon fiát. Kíváncsi vagyok, nálam melyik a helyzet. Persze… Nem tudok semmiről, ami miatt megkínozhatnának, mert a világháború kirobbantása igen jól halad, szóval reménykedek a legjobbakban – hogy kitűntetni akarnak.
|
| Geneviev | 2011. 10. 30. 10:18:51 | #17472 |
Karakter: Tsukikage
Megjegyzés: Asmodeusnomnak
Zene
Nem, nem, nem és nem! Bármi miatt is hívatnak minket, nem engedem, hogy szétválasszanak minket. Ha kell, a Purgatóriumba is vele megyek, de szét már senki sem választhat szét minket! – gondolom üveges tekintettel. Most még az sem tud semmilyen érzelmet sem kicsalni belőlem, hogy Életem meztelenül szambázik át a szobán, miközben anyja fúriaként, vagy még inkább pánikba esett démonasszonyként viselkedik. Nem, most semmi sem tud kirángatni ebből a hideg, fagyott állapotomból. Szívemet a félelem és a kétségbeesés vasmarka szorítja meg, de próbálom nem átadni magam a hideg ölelő karjainak. Eddig éppen eleget viselkedtem elkényeztetett, nebáncsvirágként. Nem omolhatok össze. Hiszen a Király az én Párom! Nem egy kis senki, aki mellett olyan lehetek, amilyen csak akarok lenni. Nem. Ő a Pokol Királya, aki mellé egy erős démon kell.
- Fogalmam sincs honnan tudták meg. Persze, elég nyilvánvaló volt, hogy valami bűzlik, de… Te jó Lucifer! Itt valami készülődik, Asmodeus – fakad ki Lilith. Szívem még jobban összefacsarodik – hogy ne rettegnék, ha már Lilith is pánikban van?! Nem vagyok erős. Bármennyire is próbálkozom, nem vagyok.
Főleg olyankor nem, ha már Asmodeuson is látszik, hogy nem túl rózsás a helyzetünk. Nem akarom elveszíteni Asmodeust! Nem akarom… Nem. – nyújtom felé gyámolatlanul a kezem, miközben Lilith és Asmodeus közt járatom tekintetemet. Én… Ő… Ez… Ő az enyém. Nem adom! Bármi is lesz, mi együtt leszünk. Igaz?
Kicsi szívem szinte jéggé dermed, mikor látom Asmodeus szomorú fejcsóválását. Kezeim lehanyatlanak, szemeim égni kezdenek, de nem engedek utat a sírásnak. Próbálok erős maradni, és reménykedni, hogy semmi rossz nem fog történni.
- Nem lesz itt semmi gáz – vigyorog a Párom anyjára, kinek haját Medusza kígyói is megirigyelhetnének. Mi a francot tehetnék, ha még ő is ki van borulva?!
- Mi az, hogy nem?! – süvíti. – Hogy lehetsz ennyire ostoba, kisfiam? Ha Lucifer megtudja… vagy ne adj Halál, Beliar, neked véged! A Purgatóriumba tett kirándulásod semmi lesz ahhoz képest, amit ő fog tenni veled – rémisztgeti Liliht a lehetséges végkimenetelekkel a Páromat. Hát ilyen zűrzavart okoztam én a megjelenésemmel?! Vagy esetleg más van a dologban? Asmodeus angyal vére? De akkor miért most? Vagy arról tényleg senki sem tudott? Lehet, hogy is-is? Túl sok a kérdés… Rápillantok Asmodeusra, hogy lássam, igazam van-e abban, hogy nem kellett volna… vagy még inkább meg kellett volna halnom, de nem látok az arcán egy cseppnyi érzelmet sem. Egyedül gyönyörű tekintetében találok valami megmagyarázhatatlan érzelmet. Talán… félelmet? De hát az nem lehet! Hiszen ő Asmodeus! Az ÉN Asmodeusom.
- Fél óra. Addig avasd be Retsugát, míg én elrendezem az ügyet velük. Az egy dolog, hogy én tudom, miről van szó – pillant rám, és mondandójával lerombolja minden illúziómat, amely a szeretkezésünkkor keletkezett; például hogy nem nagy baj, hogy egy olyan gyenge kis senki Asmodeus Párja, mint én.. -, de ő már rég nem tudja, mi folyik a Pokolban.
- Szokásos? – kérdi egy bólintás után. Óvón átkarolja magát – legszívesebben én is azt tenném. De… De Asmodeus sem teszi. Akkor nekem sem szabad.
- Nem hiszem. Sammy egy kicsit… - gondolkozik el, miközben az ingje fölvevésével az utolsó simításokat végzi magán. – Ah, igen. A szokásos.
- Vigyázz magadra! – suttogja Lilith. Vibráló ereje betölti az egész szobát, és féltőn Asmodeusomra néz.
- Nem értelek – neveti el magát, de lehet rajta érezni, hogy ő is fél. Rám pillant, és komolyan mellém ül. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. De mit tehetnék én? Pont én, aki lehet, hogy ezt az egészet okozta? De ha tényleg ez okozta, akkor Asmodeus miért simogat ilyen óvón? Nem inkább büntetnie kéne? Vagy elüldözni maga mellől, hogy ne gyengíthessem? Már akkor meg kellett volna ölnie, amikor először találkoztunk. Nem szabadott volna arra pazarolnia a földön töltött idejét, hogy az „eltévelyedett báránykákat” összeszedje.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond – suttogja. Arca közelít az enyémhez, és már a közelségétől megrészegülök – csak sajnos nem annyira, hogy elfelejtsem, hogy a Tanács magához rendeli őt.
- De a Tanács! – mondom remegő hangon. Szemeiben látom a rosszallást, amiért ilyen gyenge vagyok, de nem tudok ellene tenni. Így inkább folytatom. – Te tudod a legjobban milyenek, nem lehetsz ennyire o… - stoba. Khöm… Ezt inkább nem mondanám. -… ptimista.
- Lucis – mosolyodik el. Biztos vagyok benne, ha épp nem a Tanács elé kellene járulni, akkor most büntiben lenne részem. Bár akkor nem is mondtam volna majdnem azt, hogy ostoba… Na mindegy. – Túléltem egy s mást. Ez piskóta lesz – nyugtat meg, majd egy aprócska csók után kisiet a szobából. Hééé! Ennyi?!
- Mindenbe avasd be – mondja még, aztán eltűnik az ajtó mögött. Pontosan mibe is kell beavatni?
Percekig csendben vagyunk, miután Asmodeus elviharzott, de végül Lilith megrázza a fejét, és rám néz.
- Pár dolgot tudnod kell, mielőtt még magyarázatba kezdenék. Először is, én kedvellek. Lehet, hogy csak azért, mert te vagy a fiam Végzete, de attól még ez így van. Mégis, első a fiam, úgyhogy ha most történne vele valami, akkor te is, és a másik oka a bajnak – Sammael – megkeserülitek – jelenti ki fagyos hangon.
Bólintok, és még mielőtt folytatná, közbeszólok. – Ha bármi is történne vele, nem kell fáradnod. Saját kezűleg küldeném magamat a Purgatóriumba – mondom komoran, mire valamilyen érthetetlen módon elmosolyodik.
- Reméltem is, hogy ezt fogod mondani. A másik meg egy aprócska kis tájékoztatás lenne. Mint tudod, a fiam jó Királyként nem volt épp szent, és – ne legyél féltékeny, előtted volt - elég sok démonnal baszott már. Nos, Sammaellel is jó pár évig kefélt, aki ha nem is beleszeretett, de belezúgott Asmodeusba. És hát Sammy nem igazán tűri, ha dobják, pláne nem, ha egy olyan valaki miatt, mint te. Már bocs – mondja. Sammael? És Asmodeus? Ne legyek féltékeny?! Basszus, emlékeim szerint az a pasi ezerszer helyesebb nálam! És valószínűleg tehetségesebb és erősebb is, tökéletes jelölt Asmodeus Párjának. És még azt mondja, ne legyek féltékeny?! – őrjöngöm magamban, de kívülről próbálom nem mutatni érzelmeimet. Nem tudom, mennyire sikerül, de remélhetőleg elég jól. Nem lenne túl szerencsés, ha a Tanács elé pocsék póker arccal állítanék oda.
- Ehh, mielőtt még folytatnám, előbb föl kéne öltöznöd – hívja fel a figyelmemet egy intésével arra, hogy enyhén szólva alulöltözött vagyok. Hm, vajon így több esélyem lenne megnyernem magam mellé a Tanácsot? Jó vicc… - Kint várlak – megy ki a szobából, és becsukja maga után az ajtót.
Nagy nehezen fölkelek az ágyról, és remegő lábakkal Asmodeus szekrényéhez sétálok. Most megengedhetem magamnak a gyengeséget, de tudom, hogy nemsokára, mikor szembenézek a Démon Tanáccsal, nagyon nem lehetek ilyen kocsonya-szerű, mint most. Hogy honnan tudom, hogy nekem is a színük elé kell járulnom? Onnan, hogy ha tényleg Sammael idézte elő a katasztrófát, akkor ez az egész miattam van. És ha miattam van, akkor legjobb esetben eléjük kell járulnom. Hogy mi a rosszabbik eset? A Párom közeléből levő azonnali eltávolítás. Ez még a halálnál is rosszabb. Sokkal rosszabb. Hiszen hogy tudnék élni nélküle? Egyszerű a válasz: sehogy. Nélküle… Soha!
Közben kiveszem a szekrényből az első kezembe akadó ruhadarabot, egy fekete nadrágot és egy fekete inget, és fölkapom őket magamra. Kicsit nagyok rám, mert Asmodeus nagyobb nálam, de most a világért – főleg a világért – sem venném föl a sajátomat. Egyrészt, az egyetlen itt levő ruhám az, amit a kórházban adtak rám, másrészt meg Asmodeus illata megnyugtat. Már amennyire lehet… De még az is jobb a semminél.
Egy mély levegő után az ajtó elé sétálok, és kinyitom. Lilith a szemközti falnak támaszkodva vár, de érkezésemre ellöki magát a faltól, és végig nézve rajtam, féloldalas mosolyra húzza a száját, de nem szól semmit a ruhámra.
- Gyere. Útközben elmondom a tudnivalókat, de mennünk kell – indul el egyenesen a folyosón. Utána sietek, és mikor fölzárkózok mellé, folytatja: - A Tanács most azért hivatta maga elé a fiamat, mert tudomásukra jutott két dolog. Az egyik te vagy, a másik pedig az én hazugságom. Mikor megszületett, nem mondtam el, hogy egy angyaltól van, és most megtudták – meséli elmerengve. – Nos, a Tanács tizenkét tagból, a Hercegekből áll jelen pillanatban. Abbadon, a legöregebb démon vezeti az egész Tanácsot. Rajta kívül még öt bukott szeráf van a tanácsban; Leviathán, aki biztosan mellettünk van, Sammael, aki miatt ez az egész megtörtént, illetve Astaroth, Balaam és Semyazza, akik közül nem tudni, melyik oldalon is állnak. Eddig nem volt velük semmi probléma, de most ki tudja? Aztán ott vannak a bukott kerubok; Beelzebub, Azazel, Balberith, Lauviah, Marou és Salikotal. Hogy közülük ki van Asmodeus mellett? Az első kettő, remélhetőleg biztosan, de a többi… Hiszen Lauviah, Marou Sammy „csatlósai”. Ki tudja, hogy még kit tett szövetségesévé…
- A terem mágiája azt is megakadályozza, hogy hazudjál – magyarázza tovább Lilith. Pont, mikor befejezi, akkor érünk a Tanács terem elé. Magamba roskadva támasztom meg a falat, és próbálok nem gondolni semmire. Nehezen, de sikerül kiürítenem a fejemet, és a teljes nihilbe süllyedni.
Valamennyi idő elteltével - lehet, hogy órák teltek el, de az is lehet, hogy csak percek -, az ajtó nyitódására eszmélek fel. Asmodeus látványára kétszeres erővel szakad rám az eddig megúszott idegesség és rettegés. Ami meg csak egyre növekszik, hiszen Asmodeus még csak egy pillantásra sem méltat, csak bólint egyet anyjának, aki beterelget a szobába. Hát ennyit érnék Asmodeusnak? Hogy csak úgy elnéz mellettem?! Vagy más oka volt? De milyen szörnyű oka lehetett annak, hogy még csak egy apró pillantást sem vetett rám? Ennyire rossz a helyzet? Vagy rájött, hogy félreértelmezte, és mégsem én vagyok a Párja? Vagy dühös rám? Mi lehetett az oka? Hiszen én már annyinak is örültem volna, ha jelét mutatja, hogy tudja, hogy ott vagyok. Egy icike-picike kis bólintás, és máris nagyobb lelkierővel állok a Tanács elé. De így…?
Így egy remegő ökörszemként tipegek eléjük, csak hogy Sammael vígan vigyoroghasson rajtam. Még Lilith kezének érintése sem ad elég önbizalmat. Egyedül akkor szedem magam össze, mikor belenézek Sammael őrülettől és féltékenységtől csillogó tekintetébe, és realizálom, hogy helyette engem választott Asmodeus. Még ha most így is viselkedett, én vagyok a Végzete, és nem Sammael. Vagy inkább Sammy? Mindegy. A lényeg, hogy mikor egy szó szerint haláli démon fölemelkedik ültéből, hirtelen megnyugvás száll meg, és egyenes háttal várom, hogy megszólaljon. Közben démonmágiát érzek meg, miatt érzem, hogy nem tudnám használni az erőmet és nem léphetek ki a körből. Gondolom óvintézkedés, bár nem értem, miért.
- Lilith, maradni akar? – érkezik az első kérdés, de nem éppen nekem.
- Igen – feleli Asmodeus anyja határozottan. Ezt csak egy bólintással reagálja le a démon – Abbadon, ha jól gondolom –, és felém fordul.
- A mai ülésünk második napirendi pontja, a Pokol jelenlegi uralkodójának furcsa Pár választása. Mint tudjátok, testvéreim, az Ördögök nem választják a Végzetüket. Az találja meg őket. Mégis, most vizsgálatot kell indítanunk, az első napirendi pont kiegészítéseként – mondja, és mondandója végezetekor leül.
- Igaz-e, hogy megtagadtad a Poklot és Istent választottad helyettünk? – kérdezi. Kerekre tágult szemekkel nézek körbe a démonokon, akik mind kárörvendő, semleges, esetleg sajnálkozó tekintettel méregetnek.
- Igen, de én… - kezdeném, de egy hideg hang rám dörren.
- Csak igen, vagy nem! – süvölti. Nagyot nyelek, és lehajtott fejjel mondom ki: Igen. A néma csöndben csak egy toll sercegése hangzik. Fölemelve a fejemet látom, ahogy egy démon egy cserzett bőrdarabra ír, az helyettesíti a papírt. Vajon emberi bőr? – fut át az agyamon, de elhessegetem.
- Na ugye! – kiáltja Sammael diadalittasan. Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem…
- Csönd – süvölti Addabon Sammaelnek, majd ismét felém fordul. – Akartad-e valamikor is Asmodeust átcsábítani Isten oldalára? – kérdezi. Kis hisztérikus nevetés tör föl belőlem, amit próbálok visszatartani.
- Hogy mi? Asmodeust? Nem! – akadok ki. Hogy gondolhatnak ilyet?!
- Tudtad, hogy Asmodeus nemzője egy angyal volt? – érkezik megint a kérdés.
- Még mielőtt… - kezdeném a választ, de egy ismételt ”Igen, vagy nem!” megakaszt. – Igen – felelem. Sammael arcán egy vigyor fut át, és most ő kérdez.
- Igaz, hogy Asmodeusnak kapcsolata volt egy angyal szukával? – kérdi őrülten vigyorogva. Próbálok nemet mondani, de nem megy. A terem mágiája tényleg megakadályozza a hazugságot…
- Ugyan úgy, ahogy veled is, és ugyan úgy, mint te, ő is hátba támadta – felelem, még mielőtt ismét leszidnának, hogy megint nem egyszavas válasszal feleltem. De szerencsém, hogy sikerült befejeznem a mondatot, mert az egyik démon érdeklődve rám néz.
- Hogy érted, hogy hátba támadta az angyal?
- Úgy, hogy kétszer is majdnem megölte. Egyszer még fiatal korában, egyszer meg háromnegyed évvel ezelőtt – felelem. Morajlás fut végig a tanácskozókon és vehemens tanácskozásba kezdenek. Egy kis idő múlva lecsillapodnak a kedélyek, és folytatódik a kikérdezésem.
- Pontosan hogyan is találkoztatok? – érdeklődik egy női hang. Felé pillantok, és egy szempilla-rezegtetős, kortalan szépségű nőt pillantok meg. Beelzebub, vélhetőleg.
- Asmodeus vissza akarta szerezni azokat a démonokat, akik hátat fordítottak a Pokolnak, és mivel én voltam a papjuk, ezért először engem akart vissza szerezni. Női alakban volt, és titkolta kilétét, de mikor elmesélte a történetét, rájöttem, hogy ő Asmodeus. Viszont még mielőtt történhetett volna bármi is, jött az a bizonyos angyal, és megölte őt. Akkor gyűlöltem meg Istent és az angyalokat, de mivel úgy tudtam, Asmodeus meghalt, nem bírtam volna visszajönni ide. Aztán kiderült, hogy mégis él, és én vagyok a Párja, és így természetes volt, hogy visszajövök – mesélem történetünk rövidített változatát. Pár apró részletet kihagyok, de azok annyira nem is lényegesek.
- Szipp-szipp, milyen megható történet – jön Sammael gúnyos hangja. – De íme, itt a bizonyíték, hogy mennyire meggyengíti Asmodeust ez a kis féreg! – Temérdek undorral ejti ki ezeket a szavakat, és a felfedezésem, hogy Életem engem választott, apróra zsugorodik. Igaza van. Én hogy is lehetnék egy ilyen erős démon Párja. Csak meggyengítem. De… Erősebbé válok! Bármi, csak hadd maradhassak vele.
Zene2
- Ha kell, megerősödök, hogy ne hozzak rá szégyent. Kérem! Nélküle nem bírnék élni! – könyörgök, még mielőtt valaki megszólalna. Egy gúnyos kuncogás hallatszódik jobb felől, és bár nem nagy dolog rájönni, kihez tartozik, mégis keresni kezdem. Hamar megtalálom a tulajdonosát: Sammael. Haragom egyből föllángol, mikor megpillantom, és vele együtt erőm is tenné, ha nem lenne épp lezárva. A fejem fölötti kör fölvilágít, rajtam meg átcikázik egy villanásnyi fájdalom. Bár rövid ideig tart, mégis, mintha száz évet szenvedtem volna. De nem foglalkozhatok a fájdalommal, nem omolhatok össze. Most nem. Előttük nem.
- És mondd csak, mennyi erőd is van neked? Semennyi? Gondolom. Egy olyan kis senkiházi féreg, mint te, nem lehetsz Asmodeus Párja! – süvíti Sammael. Féltékeny tekintetével szinte fölnyársal, de bárcsak azt tenné! Bármilyen testi kín, csak ne az igazság! Ne mondja, hogy nem vagyok méltó Asmodeushoz! Még ha igaza van, akkor se…
- Elég volt, Sammael! Vigyázz, mert nem nagyon tolerálnánk, ha kiderülne, a Tanácskozás csak a kezelhetetlen féltékenységed miatt lett összehívva! – feddi meg Beelzebub. – Bár, mondjuk van benne valami, amit mondasz… Lássuk, mekkora erőd is van! Változz át a démon alakodba – ha tudsz. Cuki vagy, de annyi tényleg nem elegendő a Pokol Királyához – mondja majd’, hogy nem sajnálkozva az itt levő egyetlen nőnemű démon. Az egyik démon, valószínűleg Lauivah, bár nem vagyok benne biztos, kelletlenül elenged. Szinte mázsás súly szakadt le rólam, csak hogy a démonná válás terhe jöjjön a helyébe. Régen volt már, hogy alakot kellett volna váltanom. Évtizedeken keresztül inkább elnyomtam, nem pedig használtam. Mi van, ha nem tudom használni?! Mi van, ha nem tudok átváltozni?! – gyötörnek kétségeim, de nem engedem, hogy lássák. Úgy teszek, mint aki nagyon koncentrál, és végül úgy is teszek. Erőmet nem is kell keresnem, rég nem látott barátként jön hozzám. Nincs annyi erőm, mint az itt jelenlevőknek, hogy mondjuk három fejem legyen, de ahhoz elegendő, hogy ténylegesen alakot tudjak változtatni. Kín cikázik át a testemen, olyan, mintha forró tűzben égnék, és érzékelem, ahogy feszít a lábam, a fenekem és a kezem is. Érzem, ahogy lábaimból paták lesznek, hátsómból egy fekete farok nő ki, a kezeimből karmok nőnek ki, fejemen pedig a kos szarvak meghosszabbodnak. Most teljesen úgy nézek ki, mint az emberek démon-képe. Csak éppen teljesen fekete vagyok, egyedül az arcom, a szarvaim és az agyaraim fehérlenek. Hát ismét démon vagyok! Ismét teljesnek érzem magam. Ahh, milyen felemelő érzés! Eddig nem is tudtam, mennyire megnyomorítottam magam, hogy megtagadtam a lényem nagy részének a kiteljesedését. Olyan felszabadító és ismerős érzés. Mintha… Mintha hazatértem volna. Eufórikusan elvigyorodok, és teljesen kiterjesztem erőmet. Ahh, miért is tagadtam meg magamtól ezt a fantasztikus érzést?! Hisz ez pazar! Csodás! Hihetetlen…
- Nos, ezzel meg is volnánk. Véleményem szerint elég erős ahhoz, hogy a Királyunk Párja legyen. Szavazás? – rángat ki Leviathán hangja az euforiás érzésből. Szívem hevesen kezd el dobogni, szinte egyből visszatér az az idegesítő félelem. Pedig sokkal jobb volt az előző érzés. Ahh, de még milyen jó! De még kiélhetem majd magam. Hiszen úgyis ez a célom! Hogy Asmodeus tökéletes Párjává válhassak, aki támogatni tudja, és néha akár helyettesíteni. Nem pedig az, hogy egy erőtlen kis démont formáljak belőle. Erősítenem kell, nem gyengíteni. És ezt fogom tenni! Érzem, hogy van elég erőm ahhoz, hogy ezt megvalósítsam!
- Kilenc elfogadó szavazat, három tiltakozó. Ezennel megszavaztuk, hogy az itt megjelent Retsuga elég erős ahhoz, hogy a Pokol törvényes Királyának, Asmodeusnak a Párja lehessen – dörmögi Abbadon mély hangján. Hihetetlen megkönnyebbülést érzem, és visszaváltozok emberi alakomba. – De még van egy befejezetlen tárgyalásunk. Kérlek, hívd be Asmodeust – mondja felém fordulva a legidősebb démon. Szinte szárnyalva teszem meg azt a kis utat, ami az ajtó és az asztal közt van. Leplezetten vigyorogva nyitom ki az ajtót, és kezemet kinyújtva hívom be Páromat. Aggodalmas arccal vizslat, de egy gyors mosollyal biztosítom, hogy nem történt semmi szörnyű, de másféle érzelem kimutatást nem engedhetek meg magamnak. Majd a szobánkban… De ott még milyen érzelem-kimutatás lesz… - gondolom magamban vigyorogva. Teljesen felszabadulva érzem magam. Ennyire élvezetes lett volna régen is démonnak lenni?
|
| Geneviev | 2011. 10. 03. 13:52:40 | #17105 |
Karakter: Tsukikage
Megjegyzés: Szerelmemnek
http://www.youtube.com/watch?v=JxZcFArCeKs
- Mi a… - hallom meg Asmodeus hangját messziről. Mintha víz alatt lennék, úgy hallom a hangokat. Lelkem egyik fele sikítozik, hogy nem akarok a közelében lenni, de a másik, nagyobb fele, mely egyetlen pillantására elfelejti az összes fájdalmat, amit okozott, azt kiabálja, hogy végre újra Asmodeus mellett lehetek. Nem értem magamat. Annyira... Kegyetlen volt velem. Elküldött és nem érdeklem őt, szemében még annyit sem érek, hogy annyira hozzámérjen, hogy megkínozzon, mégis... Mégis mellette akarok lenni. Még úgy is, hogy fölakaszt dísznek a falra, amibe mindenki belerúghat, megkínozhat – csak hadd legyek mellette!
Nem is remélhettem az előző találkozásunk után, hogy valaha annyira közel kerülhetek hozzá, hogy az ágyában fekhetek. Mert hogy Leviathan szó nélkül leteszi magatehetetlen testemet Asmodeus ágyára, és itt hagy minket kettesben. Próbálok fölébredni, mert nem lehet igaz, hogy itt vagyok, egy ágyban szerelmemmel. Lehet, nem kellene ennyire próbálkoznom az ébredéssel, de muszáj. Minél tovább álmodom, hogy mellette vagyok, annál fájdalmasabb lesz az ébredés, és a tudat, hogy Asmodeus utál engem, sőt, megvet.
Valami nagyon furcsa dolgot érzek, ami bebizonyítja, hogy tényleg álmodok. De már nem is akarok fölkelni. Tökéletesen érzem magam így, Asmodeus ölelésében, még ha csak a képzeletem játszik velem, akkor is. Lágy mosollyal arcomon fordulok szerelmem mellkasa felé, és jó mélyen beszívon férfias illatát, ami a mennybe emel, de a pokolba is taszít. Szó szerint...
De jó itt nekem. Asmodeus óvó, szerelmes ölelésében. Soha többet nem akarok fölkelni ebből az álomból!
---*---*---*---
Ki tudja, mennyi idő múltán érzem, hogy egyre inkább tudatomnál vagyok; fölébredek. Nem nyitom ki szemeimet, meg így olyan érzésem van, mintha Asmodeus szerelmesen átölelne, de aztán nem áltathatom magam tovább, és kinyitom szemeimet.
- Asmodeus?! – kiáltok ijedten, mikor szembe találom magam a démonommal, aki összevont szemldökkel fekszik, testével mintegy betakarva engem. Hogy...? Mi...? Mit...?!
- Mm – morogja elégedett tigrisként, aki épp az előbb kapta el a világ legjobb zsákmányát, és birtoklóan átölel. Mit csinál ez?! Ne áltasson már, a Sátánt már!
- E-engedj el! – suttogom kétségbeesetten, és ingjénél fogva próbálom eltolni magamtól, de nem sikerül. Gyenge vagyok. Gyenge és szánalmas.
- Retsuga – morogja álmoskás hangon. Ne Retsugázzon itt nekem! (Milyen rég volt már, hogy ezen a néven hívott volna valaki…) Hagyjon engem békén! Vagy inkább kínozza meg testemet, de azt nem bírnám ki, ha ezután ismét ellökne magától!
- Mit keresek itt? Mit akarsz tőlem, Asmodeus? Miért akarsz mindenáron megalázni, tönkretenni? – kérdezem kétségbeesetten, halk, erőtlen hangon. Elegem van már… Csak… hagyjon békén, és felejtsen el engem! Vagy kínozzon meg, de ne próbálja bemesélni, hogy hirtelen érdekelni kezdtem. – Nem volt elég neked a… tegnapelőtti? – Teganpelőtt volt az? Nem tudom már. Nem tudok én már semmit. Minden, amiben hittem, összeomlott. Hogy tudhatnék bármit is? – Mit akarsz még? Mit tudok még neked adni? Mit áldozzak fel még, annak érdekében, hogy végre elégedett legyél? Nem volt még elég? - kérdezem össze-vissza beszélve. Könnyeimet próbálom magamban tartani, de nem sokáig megy, sírásban török ki, ismét megalázva magam előtte. Önmagamból teljesen kivetkőzve őrjöngök; zokogok, ökleimmel Asmodeust ütöm, mintha bármennyit is tudnék, akarnék neki ártani. Porig alázom magam előtte, de nem bírom megállítani magam. Mintha egy másik démon lenne az, aki tombol, én meg bezárva az agyam kis részébe, próbálom megzabolázni azt a másik démont, de sehogy sem sikerül.
- Miért teszed ezt velem? Miért? Miért? MIÉRT? – kiáltozom rekedt, néha kissé elfúló hangon. Asmodeus meg csak néz, de mintha meg sem hallaná, amit mondok. Ennyire nem érdeklem?! Hát ennyire sem méltat?! – Válaszolj, Asmodeus! Vagy még arra sem méltatsz?! – üvöltözöm, de mintha éppen szerelmesen suttognék neki, úgy néz rám. Vágyakozó, szinte szerelmes tekintettel. Neeee! Csak ezt ne! Nem akarok még több fájdalmat! Ne érj hozzám! Ne merészelj! – üvöltözök magamban, de tehetetlenül hagyom, hogy kedvesen végig simítson az arcomon. Hát itt a Vég. A pokol kezd befagyni, az angyalok meg összetrombitálják a hívő lelkeket, mi többiek meg mehetünk majd a purgatóriumba. Bár még ott is jobb lenne talán, mint érezni Asmodeus lehetet könnyű érintését arcomon. Nem. Ennél semmi sem jobb. De ami utána fog következni… A következő megalázás. Már nyitja is a gyönyörű ajkait, hogy a földbe döngöljön még jobban.
- Sajnálom, lucis – suttogja a fülembe. Hogy… mi?! Csak… Félrehallottam? Nem mondhatott ilyet! Ő… Félrebeszél! Még mindig beteg. Hogy… Mi?!
- Te… tessék? Mit mondtál? – kérdezem döbbenten, bizonytalan hangon. Csak rosszul hallottam. Ő nem mondhatta azt, hogy szemem fénye, nem igaz?!
- Azt, hogy lucis.
- De hát… - hápogom. És az mondat eleje… Ő most komolyan…? – Én… Te komolyan bocsánatot kértél?! – akadok ki. Szerintem ez a következő szórakozása. Most az őrületbe akar kergetni. Biztosan. Hisz mi másért mondana ilyeneket?! De ha tényleg azért csinálja, akkor közel jár a célhoz.
– Elvégre nem tenne jót a kapcsolatunknak, ha rosszban lennénk, nem igaz?
- KAPCSOLAT!? – süvítem. Én… Már nem értek semmit. Tényleg semmit.
- De ha nem akarod… - kérdezi összehúzott szemöldökkel, és elhúzódik tőlem. Mi? NEM! Ha már lúd, legyen kövér! Még ha nem igaz, akkor is! Ne most hagyja abba. Akkor csinálja addig, amíg meg nem unja. És utána öljön meg, de legalább addig hadd legyek ebben az álomban.
- Mi? Dehogy is! – kapok utána, és imádott démonomat magamhoz szorítom. Érzem, hogy kezdek megőrülni. Én… – Magyarázd el! Magyarázd el, miért tetted ezt! – suttogom elhalón. Remegek. Fázom. Könnyezek. Meg fogok őrülni. Nem értem Asmodeust… – Azt hittem… Képese lettem volna… Nélküled nem… - nyöszörgöm össze-vissza. Azt sem tudom, mit akarok mondani, csak muszáj beszélnem. Nem akarok gondolkodni. De nem is tudok. Illata még jobban megbolondít, de nem tudom visszafogni magam. Macskaként hozzádörgölőzök, mert nem akarok mást, csak érezni a finom, férfias illatát, és beburkolózni vele. No meg… Hallani akarom szerelmem mély hangját, és a magyarázatát is! – Kérlek… - suttogom mellkasába, és jó mélyen beszívom illatát. Asmodeus beletúr a hajamba, és még jobban magához húz. Olyan jó itt. Békés és nyugodt. Akkor mégis miért remegek?
- Ha egy Ördög megtalálja a Végzetét, akkor nincs választása. Nem lesz több lehetősége. Csak ez az egy szerelem létezik számára, ezért él, hal és harcol. Nincs kivétel. Épp ezért, a legtöbbünk titkolózik ilyen téren, és ha teheti, nem hozza a Párja tudomására – suttogja bele a fülembe. Néha csak simán belefúj, amitől jól eső remegés fut át rajtam, de abba kéne hagynia, mert a végén még bármennyire is érdekel a mondani valója, nem fogok tudni arra figyelni, csak az alattam levő izmos testre. – Nem szeretjük, ha megjelenik a gyengepontunk, azt meg főleg nem, ha az Illető el is utasítja felkínált szerelmünket – meséli. Oké, én ezt megértem. De… Akkor engem meg mi a francért utasított el, és aztán hagyott majdnem meghalni?!
- De miért… utasítottál el… kétszer is?
- Azért mert… - sóhajt föl hangosan. Na, erre kíváncsi vagyok… – Szeretlek. Ez biztos. És… Bármennyire is én vagyok a bűnös élvezeteket megtestesítő démon, attól még egy fikarcnyit sem konyítok az érzelmekhez – Azt veszem észre. Egész eddig tényleg azt hittem, hogy nem érdeklem. Most már viszont érzem, hogy tényleg szeret. És még egy pozitívuma van ennek a magyarázkodásnak:
- Azért azt hozzá csaphatjuk a számládhoz, hogy egyre többet beszélsz – normális hangnemben – kuncogom. Asmodeusom… Úgy szeretlek…
- Héé! – háborodik föl, és belém csíp. – Még mindig én vagyok itt a Király – Igen, te vagy a Király. Én kis Egómanóm…
- Tudom, az én Királyom vagy – mondom egy puszit adva férfias arcélére. Azért nem a szájára, mert ebben a pozícióban mást nem érek föl, megmozdulni meg nem akarok. Olyan jó így… – Az én Parancsolóm.
Hirtelen, úgy, hogy nem is érzékelem, hogyan, Asmodeus alatt találom magam, aki egyből a számra tapasztja ajkait. Asmodeus! Ahh… Végre! Szenvedélyes csókját viszonozva gondolkozni sem bírok, csak ösztönösen kezeimet nyaka köré fonom, és még inkább magamhoz húzom. Haja, mint finom selyem, betakar minket. Csókjától csillagokat látok, és tűzijátékok pattognak szemem előtt. Csak az ajkaimat harapdálja, de mégis, az egész testem tűzben ég tőle. Harapdálás után nyelvével óvatosan végig simít a fognyomain, de mintha más testrészemen nyalna végig, elolvadok, és lélegzetem akadozik, ahogy újra, és újra megharapdál, és kiengesztel. Ahh…
Kezeivel felfedező útra indul testemen, mire minden értelmes gondolat kiröppen a fejemből, nem érzékelek semmit a külvilágból, csak a kezeit, az ajkait és férfias, őrjítő illatát. Mikor kíváncsi kezével férfiasságomhoz ér, önkívületben lököm előre csípőmet. Asmodeus ezt csak egy vigyorral díjazza, és ajkaim kínzása helyett nyakamra tér át. Aaaah…
- Asmo… deus – nyögöm remegő hangon. Igen! Ahh… Még! De… Miért csinálja ezt? Én.. Válaszokat szeretnék kapni. Még akkor is, hogy akkor ahhoz abba kell hagynia édes kínzásomat. – Nem – pihegem. Még nekem sem volt meggyűző ez a kis szó, ezért magyarázatot is mellékelek hozzá, már amennyi most épp tőlem telik. – Először válaszokat szeretnék kapni – mondom határozottnak szánt hangon. Asmodeus, bármennyire is tiltakozik ez ellen az egyik felem, abbahagyja kényeztetésemet, és fölül. Végignézve kidolgozott izmain, kócos, de mégis selymes haján, vágytól égő szemein majdnem oda az önuralmam, és majdnem rávetem magam, hogy most azonnal tegyen a magáévá, de még időben észbe kapok, és fölteszem első, és legfontosabb kérdésemet.
- Miért utasítottál el?
- Ezt már… - kezdi, de szavába vágok. Nem, nem beszéltük meg!
- Csak annyit mondtál el, hogy érzelmi analfabéta vagy. Mi történt veled… azóta? – kérdezem komolyan, immár testétől kevésbé megrészegülten. Ez fontosabb annál, hogy az övé legyek most azonnal. Szívem amúgy is az övé, testemet meg ráérek odaadni.
- A drágalátos angyalkád ölési kísérlete óta? – morogja gúnyosan. Nem bírom, de nem is akarom visszatartani magam attól, hogy pofon vágjam. Hogy gondolhat ilyet?! Nem az én angyalom!
- NEM az én angyalom, Asmodeus! – sziszegem. Hogy gondolhat ilyet?! Hülye! Hülye! Hülyehülyehülye! – És felejtsd el, hogy egy olyan… valakit tiszteljek, aki meg akart ölni Téged! –Még sokáig hallom visszhangját kiáltásomnak, de mikor hozzám hajol, és kegyetlenül a képembe vágja, hogy „Drágám, sikerült is neki”, már semmi sem érdeke, csak ülök az ágyon, mint egy bábú. A mondata úgy hat rám, mintha egy vonat ütött volna el, annyira sokkol.
- Mih? – lehelem halálra vált arccal. Ez… Jól hallottam?!
- Bizony ám! Meghaltam, és a Purgatóriumba kerültem. Anyámnak még épp időben sikerült megmentenie, de a megmenekülésemnek az lett az ára, hogy soha többet nem mehetek föl az emberek közé – meséli, én meg lefagyok. Meg… Meghalt? Te jó szagú… Asmodeus? A Purgatóriumban? Gondolkozás nélkül húzom magamhoz a szerelmemet, és úgy ölelem át, mintha nem lenne holnap. És én ilyen Istent imádtam?! Asmodeus, és Királyom!
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek – suttogom a fülébe mintegy mantraként. Ha belegondolok, hogy akár soha többet nem tarthattam volna a kezeim közt… Én belehalnék az elvesztésébe! Testemet elfojtott zokogás rázza, de nem akarok többet sírni. Ha ő erős, egy ilyen megrázkódtatás után is, akkor én is megtehetem, hogy nem bőgöm el magam.
És nagy nehezen sikerül is visszatartanom. Mikor úgy érzem, hogy már nem fogok zokogásban kitörni, finoman eltolom magamtól, és mélyen a szemébe nézek.
- Soha nem foglak elhagyni! Ezért ne merészelj meghalni! – mondom komolyan, mire elmosolyodik, bár szemeit nem érinti annyira meg. – Szeretlek – jelentem ki, és ajkaira hajolok. Most én kényeztetem puha ajkait, de nem igazán hagyja, inkább átölel, és nyelvével a számba hatol. Mrrr… De rég óta várok erre a csókra! Úgy szeretem!
Percekig csókolózunk, de a levegőhiány miatt végül el kell válnunk. Egymást átölelve dőlünk le az ágyra, és Asmodeust magamhoz húzva alszom el.
---*---*---*---
- Alszol? – suttogja egy mély, kicsit rekedtes hang. Asmodeus.
- Most már nem – válaszolok az álmosságtól karcos hangon, kicsit morcosan, hogy fölébresztett. De a folytatás miatt már el is tűnik az a cseppnyi morcosságom is, ugyanis Asmodeus fölém hajol, és pillekönnyű csókot érzek meg a számon. Teljes testével rám fekszik, és mikor férfiassága az ölemhez ér, minden levegő bennem reked, majd egy nagy sóhajjal kiszakad ajkaim közül. Egy újabb csókot nyom ajkaimra, miközben kezeivel végig simít az oldalamon. Nyelvével fogaim közé hatol, én meg örvendezve sietek elé a sajátommal, hogy lassú, puha és édes táncba kezdjünk. Asmodeus kezei közben hasamra csúsznak, a pólóm alá. Én sem tétlenkedek sokáig, ujjaimmal hátát cirógatok, karmolgatom. Szerelmem egyik kíváncsi keze lecsúszik a combjaimhoz, amitől összerándulok, mintha villám csapott volna meg. Fejemet a puha ágyba vágom, és levegő után kapkodok. Régen, nagyon-nagyon régen éreztem ilyet.
- As… Asmodeus – suttogom a nevét, mire elmosolyodik. Szemei a vágytól a legsötétebb éjszaka színét idézik, melyben csillagok ragyognak. Egy csókot kapok, de közben fogja magát, és az összes ruhadarabot lerángatja magáról is és rólam is.
- Akarlak! – morogja a vágytól rekedt hangon, amitől borzongás fut végig az egész testemen. Nyakamra hajol, arra mar rá, én meg a számmal rátalálok a fülére, azt harapdálom. Egy könnyű sóhajt érzek meg a nyakamon, és meztelen combomon érzem az egyre jobban keményedő férfiasságát.
Egész testemben reszketek a fantasztikus érzéstől, amit Asmodeus tehetséges nyelve, és ez az egész helyzet okozott. Szívem egyre hevesebben ver, de érzem, nem csak az enyém, szerelmem szíve is ki akar ugrani a helyéről. Kezével újra felfedezőútra indul a testemen, de az enyém is az övén. Szinte egyszerre érünk el a másik férfiasságához, és fonjuk körbe ujjainkkal a másikét. Puhán simogatom, dédelgetem óriási szerszámát, míg ő egyre gyorsabban mozog föl-le. Az érzésre egy pillanatra megállok, de egy figyelmeztető morgásra rászorítok, és én is erőteljesen mozgatni kezdem kezemet.
- Ahh… Min… - próbálom kinyögni, hogy mindjárt elmegyek, de olyan hirtelen jön az orgazmus, hogy csak ennyit tudok kipréselni magamból. Testem megfeszül, mint egy íjhúr, szemeim előtt csillagok táncolnak.
Egy kevés időbe beletelik, hogy újra mozgatni tudjam testemet, de mivel ujjaim alatt megérzem Asmodeus merevségét, eszembe jut, hogy ő még nem élvezett el. Tenyeremmel a merevségét simogatom, de ujjaimmal heréit morzsolgatom. Kéjes nyögések szakadnak ki ajkai közül, amik bátorságot adnak nekem. Mikor megunom a golyók morzsolgatását, ismét ráfogok vesszejére, és kezemet húzogatom rajta.
- Retsuga! – nyögi Asmodeus, mikor elélvez. Ondója beteríti hasam és combom egy részét, de most nem zavar. – Szeretlek – mondja, és egy forró csókban forrunk össze.
- Igazán örülök, hogy így egymásra találtatok – jelenik meg hirtelen Lilith, mire gyorsan magam elé kapom a takarót -, de kicsim, a Hercegek látni akarnak. Retsugával együtt – jelenti ki. Engem miért akarnak látni?!
Csak nem...? Rájöttek volna, hogy én vagyok Asmodeus Párja?!
|
|
