|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Silvery | 2011. 02. 12. 17:36:56 | #11304 |
 Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Löcamának)
Halovány, bizonytalan mosollyal nyújtom kezemet az udvariasan mosolygó kocsisnak, ujjaimat puhán csúsztatom a hófehér kesztyű által fedett kézbe, s ő felsegít a gyönyörű, bíborvörös címerrel díszített hintó apró lépcsőfokán. Miután megköszöntem a kedves gesztust, finom mozdulattal ülök le a selymes, puha bársonyülésre, ujjaim végigszántják a drága anyagot.
Alig pár másodperc múlva csatlakozik hozzám nővérem, aki bátorító, ragyogó mosollyal próbál nyugtatgatni, pedig már mondtam neki, hogy felesleges. Nem vagyok ideges. Egy kissé talán tartok a mai estétől, de hiszem, hogy minden jól fog alakulni. Remélem.
Mikor Lord Stafford, Catherine férje is követ minket, a kocsis egy lassú mozdulattal csukja be a hintó ajtaját, s alig kell pár másodperc, hogy halk, kellemes zakatolással induljunk el. A lovak patkója halkan, keményen koppan a macskakövekkel kirakott úton, s én haloványan elmosolyodva hunyom le szemeimet, hallgatom a nyugtató ritmust. A vidéki földutakon olyannyira más hangja van. Tetszik.
- Annie. – Kedves szeretettel ejti ki nevemet, s én mosolyogva emelem fel pilláimat az oly rég hallott becézgetés hallatán. Milyen rég is volt? 5 éve… 5 éve élünk külön, és most végre ismét a közelében lehetek. Annyira hiányzott a hangja és a belőle áradó élénk boldogság. Remélem soha nem fog megváltozni.
Kicsit előrehajol az ülésen, kezei puhán érintik arcomat, miközben hozzáértő, ügyes mozdulatokkal fon vissza kontyomba egy vékonyka, kiszökött tincsecskét, mely eddig zabolázatlanul hullámozva csiklandozta bőrömet. Miután végzett, ismét hátradől, egyik kezét visszavezeti férje ujjai közé, miközben büszkén ragyogó mosollyal mér végig, s én zavartan sütöm le tekintetemet, ölemben nyugvó kezeimre pillantok. Mikor megtudtam, hogy Catherine férjhez megy, először aggódtam. De már tudom, hogy nem volt okom rá. Annyira szeretik egymást, szívemet kellemes nyugalom járja át, ahányszor rájuk pillantok. Tudom, hogy William bármikor tűzbe tenné érte a kezét. Pont mint négy éve, mikor… nem számít. Ez már a múlt.
- Annyira gyönyörű nő lett belőled, Annie. – Halkan, még mindig büszkeségtől csilingelő hangon szólal meg, s én hálás, mégis visszafogott mosollyal pillantok fel rá.
- Ha tényleg így gondolod, akkor ez családi örökség nálunk, nővérem. – Felkacag, s élénk jókedve könnyedén ragad magával minket is. Catherine mindig ilyen volt. Tüzes, élettel teli, csodaszép. Megértem, hogy egy év sem kellett, hogy William rátaláljon.
- Annie, fogadj el egy tanácsot a 21 éves nővéredtől, és ne nőj fel túl gyorsan. Még egy kicsit legyél gyermek. – Csupán egy mosoly a válaszom, az élénk kék, nevető tekintet tüzes jókedvvel mér végig, s én a hintó ablakát fedő hófehér selyemfüggöny résein kipillantva merülök el az ismeretlen, idegen utcák látványában. A házak zsúfoltan, egymáshoz közel épültek, s az emberek sietősen, komor tekintettel sétálgatnak a lovaskocsiknak kialakított vékony sáv mellett. Köszönöm a tanácsot, szeretett nővérem, de attól tartok, ezt nem engedhetem meg magamnak. Már így is túlon-túl sokáig játszottam a gyermeteg leányzót, s családunk nincs abban a helyzetben, hogy ezt tovább folytathassam.
Nővérem mellett lépek be a pompás, fényes trónterembe, melynek kísértetiesen hatalmas légterében szinte visszhangzik a halk, visszafogott sutyorgás, az izgatottságot, a fesztültséget szinte kézzel lehet tapintani, s másodpercről másodpercre érzem magamat én is egyre kellemetlenebbül, de az arcomon honoló nyugodt, visszafogott mosoly nem rezzen. Számtalan gyönyörű, fiatal leány várakozik türelmetlenül, s testemet forró, zavarba ejtő melegséggel járja át a lámpaláz első, bizonytalan fuvallata, s hirtelen úgy érzem, mintha túl kevés oxigén lenne a fülledté váló levegőben. Ennyi ember előtt kell végigvonulnunk a vörös bársonyszőnyegen? Félek. Nem ronthatok el semmit. Nem szeretnék csalódást okozni édesapámnak.
Megállunk a terem egy félreesőbb részében, s csupán pár percig kell várakoznunk, lassan tárul ki a hatalmas, aranyozott mintázattal bevont ajtó, s belép Erzsébet királynő. A terem hirtelen némul el, csak a körülöttünk állók visszafojtott lélegzetvételei törik meg a teljes némaságot, s mindenki meghajolva tiszteleg a királynőnek, példájukat mi is követjük. Mikor felegyenesedem, szemeimet ámuldozva vezetem végig a gyönyörű, fenségességet sugárzó nőn, akinek hosszú, terebélyes, zöld ruhája nesztelen suhogással simítja a bársonyszőnyeg puha anyagát. Arca nem rezzen, végig közömbös, komoly, s elegáns, tekintélyes mozdulattal ül le a trónszékre. Szemeimet rajta felejtem, figyelem arcvonásait, melyeket hófehér smink leplez, s ujjaimat tördelve próbálom kiverni a fejemből, hogy nemsokára emelt fővel, magabiztosan kell felvonulnom előtte.
Csak fél füllel hallgatom, ahogy sorban elé szólítják a fiatal nemesi származású lányokat, akik szebbnél szebb öltözékekben, határozott, felsőbbrendű eleganciával járulnak elé.
- Gyere, mindjárt mi jövünk. – Mosolyogva suttog a fülembe Catherine, visszafogottan bólintok, az én ajkaimra is halovány mosoly kúszik, de mikor elvonulunk egy hatalmas, fényes tükör előtt, csupán a sápadt, színtelen önmagam pillant vissza rám. Nyugalom. Csak képzeld azt, hogy otthon vagy…
Otthon, ahol az ablakomból hallani lehet a mellettünk csordogáló patak finom, érzéki csobogását, ahol dallamos, gyönyörű madárcsiripelés ébreszt minden nap, s ahol ismerősök, barátok vesznek körül.
Kicsit bátrabban, határozottabban emelem fel tekintetemet, az emlékek mintha erőt adnának, arcomra visszaköltözik az enyhe, alig észrevehető pír, s a levegő ismét zavartalanul, akadálymentesen áramlik tüdőmbe, ahogy veszek pár mélyebb lélegzetet.
Átvonulunk a termen, érzem magamon a szúrós, vetélkedő pillantásokat, de kizárok fejemből, szívemből minden aggodalmas gondolatot és érzést.
- Felség, engedje meg, hogy bemutassam önnek a húgomat, ő Annabelle Claire. – Nővérem visszafogott udvariassággal szólal meg, s a protokoll szabályaihoz méltóan, mélyen meghajolva bizonyítjuk ismét a királynő iránti tiszteletünket, ajkaimat enyhén, szinte észrevehetetlenül szorítom össze, hogy elrejtsem félénk rezzenéseiket.
Eddig végig Erzsébet alakja tartotta fogva tekintetemet, így csak most veszem észre a mögötte álló férfit, aki lassan hajol előre, mozdulataiból sugárzik a rejtett elegancia. Arcvonásai kemények, tekintete sötét, s ha nem érezném magam kényelmetlenül az átható pillantástól, amivel végigmér, még kissé vonzónak is mondanám megjelenését. Szemeim megakadnak az övére csatolt kardon, ujjaimat legszívesebben összefűzném magam előtt, de ezzel bizonytalanságot, félelmet mutatnék, így nem mozdulok. Biztos Erzsébet királynő védelméért felelős. Ez lehet az egyetlen magyarázat, amiért fegyvert viselhet. Minden bizonnyal komoly, felelősségteljes férfi.
Valamit a királynő fülébe súg, a teremben összegyűltek némán figyelnek minket, néha halk, visszafogott suttogást hallok magunk mögül, s akaratom ellenére is kellemetlen érzés árad szét bennem. Sejtem, hogy mit súgott a királynő fülébe. Sejtem, és valószínűleg mindenki más is sejti a teremben. Mindenki tudja, mindenki szúrós, megvető tekintettel pillant ránk, de senki nem meri megemlíteni. Talán balga, meggondolatlan cselekedet volt ilyen vakmerően ide járulni. A múltat nem lehet elfelejteni, hozzánk tartozik, s itt mindenki tudja milyen sötét foltok piszkítják családunk történelmét.
Hosszút pislogva szakítom meg gondolataim fonalát, lágyan pillantok ismét a királynőre, tekintetünk találkozik egy pillanatra, s én rögtön földre sütöm szemeimet. Csupán szemem sarkából látom, hogy magához int, a vér mintha lelassulna ereimben, erőtlenül, élettelenül folydogál csupán, s minden bátorságomat összeszedve, határozott léptekkel sétálok közelebb, s ismét meghajolva várom, hogy megszólítson.
- Kedvünkre való ez a leány – Szívem kihagy egy hosszú ütemet, a meglepettség hirtelen gyorsítja fel vérem áramlását, s teljesen felegyenesedve, hitetlenkedésemet elrejtve pillantok ismét őfelségére, ahogy folytatja. – Mondd gyermek, óhajtod-e a mi szolgálatunknak szentelni időd? – Arcom épphogy csak megrezzen, lazítok ajkaim szorításán, hogy halk, tartózkodó hangon felelhessek a nekem szánt kérdésre, szavaim őszinték, szívből jövő odaadással és hűséggel lehelek minden hangot.
- Felség, nem lenne nálam boldogabb ezen a világon senki, ha ily nagy kegyben részesít. – A hátamat szúró tekintetek egyre erősebben, egyre haragosabban égetik bőrömet, de arcom nem rezzen, s a királynő meg sem próbálja rejtegetni az elégedettséget, amit válaszom váltott ki belőle, a fehér smink alatt mintha halovány mosoly rejlene. Nem értem. Hiszen tudja, hogy ki vagyok.
Lassú, kecses mozdulattal húz le egy gyűrűt az ujjáról, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, ahogy figyelem a félreérthetetlen mozdulatot, s nem én vagyok az egyetlen, akit ledöbbent a meggondolatlan gesztus.
Felém nyújtja a gyűrűt, tudom, hogy ezzel a legbelsőbb köreibe invitál, s nekem nem áll módomban elutasítani, pedig szinte érzem a szívembe döfő tekinteteket, pedig legszívesebben elrejtőznék a pillantásuk elől. Tudom, hogy nem utasíthatok vissza egy ilyen megtisztelő, ritka ajánlatot, s remegő kézzel veszem el tőle a gyűrűt, lágy, halovány mosollyal köszönöm meg, szemeim sarkából látom, ahogy a mögötte álló férfi tekintete ég a haragtól. Miért gyűlölnek ennyire? Én semmit nem tettem. Én semmiféle okot nem adtam rá, hogy ilyen pillantást érdemeljek.
Remegő ujjakkal húzom fel a gyűrűt, miközben apró hajlongással lépek hátra, s a gyilkos tekintetű férfi nem tétovázik, rögtön őfelsége füléhez hajol, s durva, érdes hangon, de az udvarias hangnemet tartva szólal meg, tisztán hallom szavait.
- Felség... ez nagyon óvatlan döntés volt. – A királynő csak fejrázással válaszol, láthatóan nem igazán érdekli testőre figyelmeztetése, s én értetlenkedve lépek vissza a nővérem mellé, a királynő halk válasza az utolsó, amit hallok.
- Kedvünkre való ez az üde teremtés. – Egy utolsó meghajlás, hálásan mosolygom a királynő komoly, mégis lágy tekintetébe, majd nővéremet követve sétálok vissza a többi várakozó nemes közé, akiknek egy része már belenyugodott a döntésbe, s közömbös, unott arckifejezéssel beszélget kísérőjével, páran viszont még mindig lekezelő, gyilkos pillantásokat küldenek felém, s én halovány, kellemes mosollyal próbálom figyelmen kívül hagyni a kényelmetlen érzéseimet.
- Remekül csináltad, Annie… el sem hiszem! Azt hittem, hogy mindennek vége, mikor Lord Montgomery a királynő fülébe suttogta a családi háttered történetét.
- Lord Montgomery? – Hangom szinte csak lágy sóhajként mászik nővérem fülébe, s ő vet rám egy aggodalmas, szerető pillantást.
- Igen, ő a királynő legbizalmasabb testőre. – Értem, tehát jól gondoltam. A védelméért felelős. Ebben az esetben valahol meg kell értenem, hogy nem tartja okos döntésnek, amit a királynő hozott… – Jaj Annie… most bizonyára az jár a fejedben, hogy jogosan kezel úgy, ahogy… pedig nem így van. Te nem tettél semmit, ezt jegyezd meg! – Rápillantok, ajkaimra halovány, megértő mosoly kúszik, ahogy bólintok. – Óvakodj attól az embertől, kedvesem… kiszámíthatatlan és kegyetlen. – Hangja szokatlanul komoly, s én kicsit megszeppenve bólintok ismét, miközben lassú mozdulattal hátrapillantok a vállam fölött. Ereimben megfagy a vér, ahogy tekintetünk találkozik, szemei ridegen, kimért gyanakvással pillantanak rám, s én csupán pár másodpercig vagyok képes állni a zavarba ejtő szemkontaktust.
Lesütöm szemeimet, majd ismét nővéremre pillantok, akinek lágy, féltő tekintete kellemes melegséggel csalogatja vissza szívembe a boldogság és a jókedv érzéseit. Talán ha látja milyen odaadóan és szívből tisztelem őfelségét, megenyhül. Igen, biztosan így lesz. Nem tudom elképzelni, hogy a királynő a bizalmába fogadta volna, ha valóban olyan kegyetlen ember lenne.
Elkezdődik a bál, a mulatság az utolsó gyanakvó, dühös emberek haragját is feloldja, s egyre többen jönnek oda üdvözölni, beszélgetni. Mosolyogva, mégis félénk tartózkodással ismerkedek az udvari nemesekkel, nemes kisasszonyokkal, többségük inkább kíváncsian jön oda hozzám, mintsem haraggal, vagy gyanakvással, s szívem lassacskán megtelik magabiztos örömmel. Talán… barátságosak lesznek velem. Igen. Féltem tőle, hogy a haragjuk, az előítéletük kitart, de úgy tűnik, szerencsére tévedtem. Nincs mi miatt aggódnom, s csupán hálát adhatok a királynő nagylelkűségéért és azért, hogy ő nem ítélt el vakon. Nagyszerű, hatalmas szívű teremtés lehet. Talán… talán képes leszek lemosni a családunk történelmét piszkító foltokat. Talán… úgy szeretném… úgy szeretnék segíteni édesapámnak, aki szinte belerokkant, mikor négy éve lefejezték a bátyját. Még mindig azt állítja, hogy téves vádak voltak. Én nem tudom mit gondoljak, még gyermek voltam, s nem láttam tisztán a dolgokat. Csak azt tudom, hogy tenni szeretnék értük valamit. Akármit.
Mosolyogva indulok táncba harmadszor is az este folyamán, a párom most egy kedves, szőke fiatalember, gyönyörű, lágy, kék tekintettel, puhán, gyengéden simítja kezét derekamra. Az illemszabályoknak megfelelően, egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust, csak mikor véget ér a zene, s elmosolyodva csúszatom ujjaimat kezébe, miközben levezet a tánctérről.
Szemeim a királynőre siklanak, aki ragyogó mosollyal sétál kegyence mellett, s ahogy ismét megszólal a zene, táncolni kezdenek. Én is elmosolyodom, szívem elégedetten dobog, ahogy látom, milyen boldognak tűnik mellette. A szerelem megszépít minden nőt.
- Gyönyörűek. – Mosolyogva, szinte öntudatlanul lehelem a rövid szót, s érzem arcomon Lord Dudley tekintetét.
- Őfelsége? Igen. Valóban gyönyörűen mosolyog, főleg, mikor a bátyámmal van. – Szemeim egy pillanatra értetlenül villannak rá, elpirulok a zavartól, mikor rádöbbenek, hogy hangosan mondtam ki a gondolataimat, s ő halkan felnevetve folytatja. – Látszik, hogy kegyed új az udvarban. A királynővel táncoló férfi a bátyám, Lord Robert Dudley. – Ajkaim kinyílnak, hogy elnézést kérjek a tudatlanságom miatt, de kedves mosolya belém fojtja a szavakat, s tudom, hogy nincs szükség sajnálkozásra, mégis tovább pirulok a butaságom miatt.
Telnek az órák, s én egyre fáradtabbnak, kimerültebbnek érzem magamat. Arcom szinte teljesen kipirul a melegtől és a táncoktól, de képtelen vagyok elutasítani a kérőket. Nem szeretnék rossz benyomást kelteni az első bálomon.
Megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor látom, hogy a királynő távozik, ajkaimra halovány mosoly kúszik, s úgy döntök, várok egy kicsit, és nemsokára én is nyugovóra térek. Eddig tartottam magamat, hisz nem akartam udvariatlannak tűnni azzal, hogy hamarabb távozom, mint őfelsége.
Gyors léptekkel sétálok ki az ajtón, próbálok észrevétlenül „megszökni” a teremből, hogy egy kis friss levegővel ébresztgessem fel magamat, mielőtt elbúcsúzok nővéremtől. Arcomat lágyan, hűvösen simogatja a folyosó huzatos, hideg levegője, fellélegzem a megkönnyebbüléstől, ahogy a szellő végigsimítja kipirult bőrömet.
Lehunyom szemeimet, megtorpanok, kavargó, élénk gondolataim lassan lenyugszanak, ahogy az izgatottság helyét egy különös, hiányérzet veszi át. Mostantól minden más lesz. Kíváncsi vagyok, hogy az otthoniak most mit csinálnak. Esténként néha kimentünk a patakhoz, hogy nézzük a csillagok fényes tükröződését a táncoló habokban. Milyen gyönyörű és megnyugtató látvány volt.
Remélem… remélem hamar megszokom ezt a helyet, bár abban szinte biztos vagyok, hogy a nyüzsgő, hangos bálok soha nem lesznek a kedvenceim…
Fáradt tekintetemet a falon lógó festett arcképre vezetem, a sötét félhomályban nem tudom elolvasni az apró betűs képaláírást, de a rám pillantó férfi szigorú vonásai egyértelműen VIII. Henrik alakjára emlékeztetnek… hihetetlen, hogy mostantól itt fogok lakni.
- Mit keres itt, mylady? – Szívem hatalmasat dobban, ahogy a folyosó nyugodt, néma csendjét durva, számon kérő hang töri meg, testem ösztönösen összerezzen az ijedtségtől, s tekintetemet gyorsan kapom a hang forrása felé, pedig egy rossz érzés szívemben már előre megjósolja, hogy ki áll mellettem… én… nem is hallottam, hogy jön. Miért van ilyen közel? És miért néz így rám? Megrémiszt.
A kétségbeesés szinte teljesen felborítja gondolataimat, fülemben visszhangzanak nővérem óvón figyelmeztető szavai, lábaim bizseregnek, hogy hátráljak pár lépést, de ellen állok a késztetésnek, s halk, remegő hangon válaszolok neki, a magabiztosság, amit nagy nehezen sikerült összeszednem az este folyamán, könnyedén válik semmivé a hideg, metsző tekintet hasogatásától.
- Én... én csak... szerettem volna egyedül lenni egy kicsit. – Zavartan, szinte suttogva lehelem a szavakat, s ő közelebb lép, testem minden porcikája megfeszül, ahogy a szájához emeli kézfejemet, s minden kétségbeesett próbálkozás ellenére sem tudom csitítani testem reszketését.
- Lord David Montgomery vagyok. – Illemtudóan bólintok, ajkaimra mosoly kúszik, ahogy lágy, akadozó mozdulattal pukedlizem, szívem mintha a torkomban dobogna. Tudom, ki ő.
Halkan mutatkoznék be én is, de durván, megvetéssel a hangjában szakít félbe, szemeim tágra nyílnak.
- Tudom… az áruló Claire család tagja. – Szinte el sem akarom hinni a szavakat, amik elhagyják ajkait, gondolkodás nélkül hátrálok egy lépést, szemeimet hosszan, fürkészőn legeltetem a merev, lenéző arcvonásokon, tekintete biztosít róla, hogy nem hallottam rosszul szavait. Testemben kihűl a vér, érzem, ahogy arcom elsápad, de a tartásomból nem engedek. Senki nem alázhatja meg a családomat ily nyíltan.
- Mégis hogy merészeli... – Hangom halk, de felháborodott, remegő kezeim a szoknyám szélét szorítják, s érzem, ahogy pár tincs ismét kiutat talál a kontyom fogságából. Nincs joga ahhoz, hogy a nagybátyám tettei miatt ítéljen el engem is, vagy a családom akármelyik tagját.
- Kegyednek inkább vándorkomédiásnak kellett volna állnia, a színészkedésben igen tehetséges. – Szemeim tágra nyílnak, arra sincs időm, hogy szanaszét hullott, kusza gondolataimat rendezgetni kezdjem, már folytatja a kegyetlen támadást, minden szava bántó, és rideg, lenéző komorsággal másznak fülembe a vádak, fenyegetések. - Jól jegyezze meg amit most mondok. Amíg ön az udvarban van, bárhol lesz és bármit csinál, tudni fogok róla. Magán tartom a szemeimet. Bármiben is mesterkedik, előbb fog holtan a földre hullni, semhogy árthasson a királynőnek. Megértette? – Remegő kezeimet arcomra vezetem, ujjaimat számra tapasztva fojtom magamba felindult lélegzetvételeim hangját, mellkasom megreszket, ahogy figyelem távolodó alakját, s mikor eltűnik a folyosó végén, végre szabadon engedhetem hangos pihegésemet. Nem sírok, a könnyeket elásom szívemben, csupán a maró érzés költözik szemeimbe, s hosszú percekig állok egy helyben, remegő testtel, miközben agyam lassan feldolgozza a kegyetlen szavak jelentését. Miért? Mivel érdemeltem ki, hogy ily nyers és udvariatlan szavakkal bántson meg? Hisz nem is ismer. Semmit nem tettem se ellene, se a királynő ellen, ami miatt ezt érdemeltem volna. Miért ilyen… kegyetlen? A nővéremnek igaza lehetett…
Ujjaim remegve, támaszt keresve csúsznak a falra, lassan megnyugszom, csupán a fájdalom marad meg szívem legmélyén, a felindultság köddé válik a nyugalomtól, a csendtől, s a folyosó sötétebbnek, kihaltabbnak tűnik, mint valaha. Majd… talán majd egyszer ő is elhiszi, hogy nem szeretnék rosszat. Én senkinek nem akarok ártani. Senkinek… biztos meg volt rá az oka, hogy így bánjon velem. Lehet, hogy csak egy teszt volt… lehet, hogy csak a reakciómra volt kíváncsi… lehet, hogy csak meg akart ijeszteni. Nem tudom. De bízom benne, hogy ha így van, nem szándékozik tovább tesztelgetni… biztosan nem gondolta komolyan, amiket mondott.
„Bármiben is mesterkedik, előbb fog holtan a földre hullni, semhogy árthasson a királynőnek”
Soha nem ártanék neki… soha… senkinek… főleg nem olyasvalakinek, aki ilyen vak bizalommal vett a szárnyai alá.
Lehunyom szemeimet, fülemben hosszan visszhangzanak durva, fenyegető szavai, ahogy lassú, bizonytalan léptekkel indulok vissza a bálterembe. El kell búcsúznom Catherine-től.
Miután harmadszorra is megnyugtattam nővéremet, hogy jól vagyok, és hogy csak a fáradtságtól sápadtam el, elmosolyodva ölel át, s halkan, féltőn suttog fülembe, szinte a könnyeivel küszködik.
- Ugye tudod, hogy bármi történjék, én melletted állok? – Az én szemeim is könnybe lábadnak, bólintok, majd megköszönök neki mindent. Sokkal tartozom, hisz miatta lehetek most itt. Miatta kaptam egy esélyt, hogy tisztázzam magunkat. Tudom, hogy bármikor számíthatok rá, de nem akarok senki terhére lenni. William már így is rengeteget tett a családunkért, így nem akarom rájuk erőltetni magamat. Itt az idő, hogy én is a saját talpamra álljak, és elszakadjak kicsit a családomtól. Ráadásul az emberek kedvesnek és barátságosnak tűnnek. Még mindig hiszek benne, hogy minden jól fog alakulni.
Szemeim már könnyesek, mikor figyelem őket távozni, a terem lassan kezd kiürülni, ahogy az emberek elszállingóznak, s most valahogy mindent olyan idegennek érzek magam körül, tanácstalanul pillantok körbe az ismeretlen arcokon. Megremegek, ahogy könnybe lábadt tekintetem találkozik egy mélyre ható, durva szempárral, s most olyan kétségbeesetten védtelennek érzem magányos szívemet vele szemben, hogy rögtön lesütöm tekintetemet, zavartan, kissé szédelegve sétálok a terem szélén álló, bársonyhuzatú székekhez, s lassú, elegáns mozdulattal ülök le, minden erőmmel próbálom elrejteni rosszullétemet. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül.
Alig telik el pár perc, egy fiatal inas zökkent ki az egyre fojtogatóbbá váló émelygésből, s illedelmes, halk hangon közli, hogy megérkeztek a személyes tulajdonaim, melyekért még Catherine küldetett egy szolgálót az estély kezdetén. Elmosolyodva bólintok, a tudat, miszerint legalább egy kicsiny darab itt van a régi életemből, megnyugtat, s kissé felderülve kérem meg udvariasan, hogy vezessen a szobámhoz.
Megkönnyebbülve hagyom magam mögött az utolsó mulatozó, táncoló embereket, anélkül indulok el a folyosón, hogy akár egy pillanatra is visszanéznék.
Halkan felsóhajtva dőlök az ajtónak, miután végre magamra maradok, s szinte ugrom egyet, mikor halk, udvarias kopogást hallok. A torkomban egy hatalmas gombóccal nyitom ki az ajtót, szívemről hatalmas kő esik le, mikor egy fiatal cselédlány közli, hogy hozott forró vizet a fürdéshez. Átveszem tőle a porcelánkancsót, melyben még gőzölög a víz, s kedvesen elmosolyodva köszönöm meg. Igen… pont erre van most szükségem. Lemosok magamról minden rossz érzést, alszom egy nagyot, és holnap minden tökéletes lesz. Biztos sok kedves ember van az udvarban, csak meg kell ismernem őket, és nem leszek egyedül.
A Nap első sugarai puha simogatással ébresztgetnek, ajkaimra lelkes, boldog mosoly kúszik a kellemes melegségtől, amivel megajándékoznak, s szemeimet lassan nyitom ki, hogy napfényben is megcsodálhassam az új szobámat. Tágas, mégis otthonos. Azt hiszem, kellemesen be fogok tudni rendezkedni.
Izgatott mosollyal kelek fel, s az első utazótáskába nyúlva húzok ki tintát, tollat és egy összehajtogatott papírlapot. Az ablak mellett lévő asztalkához ülök, kiterítem a hófehér papírt, s a napfény áradatában kezdem el megírni a levelet édesanyámnak. Megígértem neki, hogy gyakran írok, és szívem ilyenkor is úgy érzi, mintha egy pillanatra ismét velük lehetnék.
A Nap itt is pont ugyanolyan forrósággal melengeti bőrömet, a madarak itt is pont olyan édes csilingeléssel énekelnek… kellemes, gyönyörű környezet. Talán… talán nem is kell olyan sok idő, hogy hozzászokjak.
Épp az utolsó sorokat írom, mikor ismét halk kopogást hallok, s a kedves, barátságos cselédlány mosolyogva nyit be, hogy közölje, fél óra múlva együtt reggelizem a királynő legbelsőbb köreibe tartozó udvarhölgyekkel. Megértően bólintok, majd engedem, hogy ügyes szakértelemmel segítsen a készülődésben, mintha csak az otthoni, személyes szolgálóm lenne.
Elegáns, mégis visszafogottan egyszerű ruhában, s a tegnapitól csak kicsit különböző, feltűzött frizurával sétálok végig a még ismeretlen folyosón, s félve, kicsit tétovázva nyitok be az udvarhölgyeknek fenntartott étkezőbe. Minden tekintet felém fordul, s én a zavartól képtelen vagyok alaposan megcsodálni a tágas termet, szemeim a felém forduló arcokat, mosolyokat kutatják, s a hozzám legközelebb ülő fiatal lány kedves hangon szólal meg.
- Jó reggelt, Annabelle. – Szívemről hatalmas kő esik le, ajkaimra boldog mosoly kúszik, mellkasomat könnyűnek, súlytalannak érzem, ahogy a barátságos szempárokban tükröződni látom mosolyomat. Milyen jóindulatúnak tűnnek!
Halkan viszonzom a köszöntést, leülök az egyik üres székre a többiek mellé, majd figyelmesen hallgatom, ahogy sorban bemutatkoznak, többek hozzáteszik egy-egy különleges tehetségüket, aminek köszönhetően a királynő belsőbb köreibe kaptak invitálást. Én nem tudom, miért vagyok itt. Nem tudom, mi olyannal tudom szórakoztatni őfelségét, ami miatt ilyen kitüntetésben részesít. Remélem… remélem nem bánja meg. Nem szeretnék csalódást okozni neki.
Miután meséltek egy keveset a mindennapjaikról, és a legfontosabb dolgokról, amit tudnom kell, visszatérnek az eredeti beszélgetésük témájához, s csak fél füllel hallgatom, ahogy az udvari pletykák kerülnek szóba. Lassú mozdulatokkal szedek magamnak egy keveset az asztal közepén lévő cézársalátából, s finom mozdulatokkal kezdek neki a reggelinek. Nem értem, mire jó az, ha kibeszélnek másokat. Hisz ezt teszik, nem? Vajon tőlem is elvárják majd? Remélem nem kell nekem is ezt csinálnom, ha be szeretnék illeszkedni. Nem szeretek másokról beszélni a hátuk mögött.
- Egy szolgáló azt mesélte, hogy látta ma reggel Lord Montgomeryt… elvileg ő kísérte a királynőt reggelizni. Különös. – Összerezzenek, ahogy a nevét hallom, ujjaim megfeszülnek az evőeszközön, kicsit felpillantok a velem szemben ülő, szőke lányra… azt hiszem Diane a neve…
- Ezt tényleg furcsa, őfelségét többnyire Lord Dudley kíséri mindenhová. – A mellettem ülő lány bólogatva helyesel, gyomrom egész apróra zsugorodik, ahogy felém fordul, és kiegészíti a mondatát, nyilván úgy hiszi, nem tudom kiről van szó. – Lord Dudley a királynő kegyence. Szinte mindig mellette van.
- Lord Montgomery pedig csak szeretne az ő helyében lenni. – Egy távolabb ülő lány teszi hozzá nevetve, s a többiek is felkacagnak körülöttem, csak az én arcom nem rezzen, szívembe különös érzés költözik… sajnálat? Talán.
- Ismered Lord Montgomeryt? Tegnap ott állt a királynő mögött. – Minden tekintet rám szegeződik, szívverésem felgyorsul, ahogy kérdőn pillantanak rám, s én csak bólintani tudok, majd mikor tovább kérdezgetnek, hogy mit gondolok róla, halkan szólalok meg.
- Igen határozott, hűséges úriembernek gondolom őt. Szerintem őfelségének nagy szerencséje van, hogy ilyen testőrt tudhat maga mellett. – Pár másodpercig néma csend ereszkedik ránk, nem is próbálok meg érzelmeket kiolvasni tekintetükből, szemeimet a tányéromban lévő salátára szegezem, majd lassú mozdulattal emelek ajkaimhoz egy újabb falatot, ezzel védekezve az ellen, hogy ismét meg kelljen szólalnom. Valószínűleg nem ezt a választ várták… talán nem is ezt kellett volna mondanom, de ha elfelejtem az udvariatlan, megvető viselkedését, be kell látnom, hogy igazán odaadó, megbízható szolgája a királynőnek. Talán tényleg úgy érez, ahogy mondják? Szegény teremtés… szörnyű lehet mindig mellette lenni és látni, ahogy… látni, ahogy egy másik férfival van.
Néma sóhajjal űzöm ki fejemből a gondolatokat, páran végeznek a reggelivel, és távoznak, s mikor már csak hárman maradunk, Diane különös mosollyal pillant rám, majd megszólal.
- Minden nap délelőtt 10 órakor találkozunk a királynő lakosztályában. Ilyenkor az összes udvarhölgy ott van, aki a belsőbb körökbe tartozik, ne felejts el megjelenni, bizonyára felettébb kíváncsi rád őfelsége. – Elmosolyodva köszönöm meg a tájékoztatást, s ők kedvesen, segítőkészen magyarázzák el, hogy pontosan hová is kell menni. El sem hiszem, hogy aggódtam, hiszen mindenki annyira segítőkész és jószívű.
A rövidke időt, ami még 10 óráig van, azzal töltöm, hogy befejezem a levelemet édesanyámnak, s miután lepecsételtem, el is küldetem egy fiatal inasfiúval. Természetesen egy aggályomat sem említettem meg, hisz nem szeretném, ha feleslegesen aggódna miattam, hisz a szívem mélyén már én is érzem, hogy minden rendben lesz.
Lassú léptekkel sétálok ki a palota udvarára, a hatalmas, gyönyörű, rendezett kert szinte csalogat magába, de tudom, hogy most nincs annyi időm, hogy felfedezzem, így egy néma sóhajjal indulok el a királynő lakosztálya felé. Pontosan 10 órakor érkezem az ajtóhoz, s az utasításokat követve csúsztatom ujjaimat az aranyozott kilincsre, mikor hirtelen egy hang dörrenése állít meg a mozdulatban.
- Mit művel, milady? – Testem összerezzen, még egy apró sikkantás is elhagyja ajkaimat, ahogy a hang irányába fordulok, bár ösztönösen tudom, hogy kit fognak megpillantani rémült szemeim. Szívverésem felgyorsul, ujjaim lecsúsznak a kilincsről, ahogy teljes testemmel felé fordulok. Tekintetében nem titkolt megvetés tükröződik, ujjaimat alig észrevehetően siklatom vissza a kilincsre, csupán hogy támaszt keressek, szabad kezemet mellkasomra szorítva próbálom megnyugtatni őrülten dübörgő szívemet, ijedten kapkodom a levegőt.
Remegő ajkaimat válaszra nyitnám, de tekintete minden gondolatomat romba dönti, így csupán hangtalan sóhaj szökik ki ajkaim közül, majd halkan, szinte suttogva szólalok meg.
- Nem igazán értem a kérdését, Lord Montgomery. – Hangom illemtudó, visszafogott, gyengéd pillantással nézek fel rá, csupán ekkor jövök rá, hogy milyen közel áll hozzám, tisztán látom a zöld szemek sötét, kavargó mélységeit. – Nekem azt mondták, hogy ide kell jönnöm 10 órakor. – Csupán akkor jövök rá, hogy hangomban talán túlzott mentegetőzés, magyarázkodás rejlett, miután kiejtettem a szavakat, s hosszút pislogva, zavartan szakítom meg a szemkontaktust.
- Ki mondta ezt? Az királynő minden nap 11-kor fogadja az udvarhölgyeket. – Testem összerezzen a számon kérő, szigorú kérdés hallatán, szívverésem még gyorsabb tempóra vált, s érzem, ahogy arcom kipirul a testemet elárasztó szégyenérzettől. Tisztán emlékszem, hogy Diane 10 órát mondott. Vagy talán mégsem? Nem tudom. Lehet, hogy véletlenül ő tévesztette el. Nem akarom, hogy miattam kerüljön bajba, hiszen csak segíteni akart.
- Jaj, milyen buta vagyok. Minden bizonnyal eltévesztettem az időpontot. – Felemelem arcomat, pár másodpercig állom a gyanakvó tekintetet. Elrejteni sem próbálja a tényt, hogy nem hisz nekem, s hiába esik rosszul a bizalmatlansága, nem teszem szóvá. Most legalább nem aláz meg úgy, mint ahogy tegnap este tette.
A fejemet lehajtva pukedlizem, a mozdulattól néhány tincs ismét kiszökken a laza kontyból, arcom mellett hullnak vállamra, s akaratlanul is elmosolyodom, ahogy végigcirógatják bőrömet, majd halkan, tiszteletteljes hangon szólalok meg ismét.
- Köszönöm a segítségét, ebben az esetben visszajövök egy óra múlva.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 11. 20:26:33 | #11273 |
 Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Bosszúsan szusszanva állok a királyi trón elemvénye mellett, kezeim hátam mögött összefogom, és kihúzva magam, komoran figyelem az összegyűlt nemeseket. A királynő újabban egyre szeszélyesebb, pedig alig két napja, hogy méreggel átitatott ruhát csempésztek a hálókamrájába, és csak annak köszönheti életét, hogy egyik társalkodónője magához ölelte azt, és hozzáért a bőre. Meghalt a szerencsétlen, de legalább nemes cél érdekében történt. A királynő ruháit azóta fokozottabban ellenőrizzük, ahogy ételét, festékeit és illatszereit is.
A falak mentén sercegnek a fáklyák, mellettünk az állványokon a gyertyák. A falakon lévő velencei tükrök visszaverik fényüket, így szinte fényárban úszik minden. Zavarja a szemem.
Feltárul az ajtó, és azonnal elül a zsivaj. Erzsébet hófehérre maszkírozott arca és vörös ajkai meg sem rezdülnek, feltornyozott vörös hajában és nyakában a drágakövek ragyognak. Zöld ruhája szélesen terebélyesedik, s ahogy lassan, elegánsan végigvonul a nemesekből álló sorfal előtt, nincs is nála fenségesebb látvány. Büszkén figyelem, s én is mélyen meghajolok ahogy elhalad mellettem, mint mindenki más a teremben. Felsétál a két fok lépcsőn, megfordul, leül a trónjára és bólint. Mind felegyenesedünk. Elkezdődik a ceremónia. Kegyence, és plátói szerelme egyben mellé lép, jóképű arcán meg sem rezdül a vékony bajusza, miközben a fülébe suttog. Ezután jönnek a tanácsosok, meghajolnak, néhány protokoll-mondat, majd a főnemesek járulnak egyenként a trón elé. Máris elkezdődött a versengés a megüresedett társalkodónői posztért. Fúj.
Megvető fintor fut át arcomon, majd rendezem vonásaimat, és a királynő trónja mögé állok. Hűvös tekintettel figyelem az embereket, hallgatom ahogy a királynő és a kegyence csevegnek. Időnként úrnőm füléhez hajolva ellátom őt a szükséges információkkal, hiszen az udvarban minden nemesről tudok mindent.
Egy újabb páros lépdel a trón elé. A fiatal neme hölgyet nem ismerem, a kísérőjét azonban annál jobban.
- Felség, engedje meg, hogy bemutassam önnek a húgomat, ő Annabelle Claire.
Mélyen meghajolnak, én pedig résnyire szűkült szemekkel figyelem a fiatal lányt. Arca hamvas mint a barack, ajkai és szép szemei kísértés a férfiaknak. Feltűzött barna hajában csillognak a kövek, ruhája visszafogott de alkalomhoz illő. Nincs rajta semmilyen drága ékszer, a hajában csillogó kis köveken kívül. Nem lep meg, apját megfosztották anyagi javaitól, alig maradt neki valami. A királynő füléhez hajolok.
- Lord Mihael Claire leányai. Apjuk testvére, az a Rudolf Claire, akit felségárulás miatt fejeztünk le négy évvel ezelőtt. Kegyvesztett család.
- Valóban?
A királynő érdeklődve mustrálja a lányt, majd magához inti. Jeges haraggal figyelem ahogy közelebb jön, és még mélyebben meghajolva vár. Nagyon szép, mutatós, meg kell hagyni, de nekem túl közönséges. Nincs benne az a fensőség, amely az igazi nemes hölgyek sajátja.
- Kedvünkre való ez a leány – szólal meg hirtelen a királynő. Arcom sem rezdül, de harag önt el. Már megint szeszélyes hangulatában van, és ismét veszélybe sodorja magát. – Mondd gyermek, óhajtod-e a mi szolgálatunknak szentelni időd?
Megrezzennek a buja, dús ajkak, megrezdülnek a dús, hosszú szempillák.
- Felség – szólal meg, lágy, kellemes hangon -, nem lenne nálam boldogabb ezen a világon senki, ha ily nagy kegyben részesít.
Elégedetten biccent Erzsébet, hiszen imádja ha hízelegnek neki. Ujjain csillogó számtalan gyűrűjének egyikét lehúzza és felé nyújtja, és szinte egyszerre hördül fel az udvarban mindenki, én sem vagyok kivétel. Ekkora kegyben részesít egy kegyvesztett nemesi sarjat?! Legbelsőbb köreibe engedi?!
Jéghideg, metsző tekintettel nézek le rá, ahogy sápadtan elveszi tőle, megköszöni és vékony ujjára húzza.
- Felség... ez nagyon óvatlan döntés volt – súgom, de megrázza finoman a fejét.
- Kedvünkre való ez az üde teremtés – feleli, végleg lezárva a vitát. A lányra pillantok, látom szemeiben a félelmet ahogy engem figyel, majd amikor tekintetünk találkozik, elfordítja arcát, mélyen meghajol és visszahátrál az udvari nép közé. Látom hogy nővére súg neki valamit, ami miatt ismét engem figyel. Bizonyára most tudja meg, ki vagyok. Állom tekintetét. Mi több, le sem veszem róla a szemem egész este. Figyelem kivel beszél, kivel táncol.
- Lord Montgomery!
- Igen felség?
- Miért nem megy ön is szórakozni? – kérdezi a királynő halkan. – Láthatja, hogy nem vagyunk veszélyben.
Feláll, kezét nyújtja kegyencének és táncolni mennek. Szeret megfeledkezni róla, hogy a fájós lábammal nem szeretek táncolni. Nem mintha nem tudnék.
A királynő csodásan táncol. Kegyence mellett ragyognak a szemei, mondhatni egészen megszépül. Mindenki őt figyeli, a körülötte táncolók is, de én csak egy valakit tartok szemmel. Az áruló unokahúgát. Mi lehet a terve? Vajon Erzsébet bizalmába akar férkőzni, vagy minél hamarabb le akar csapni, hogy halálát okozhassa?
A mulattság jó ideje tart már, amikor is a királynő visszavonul. Alig egy órával később Annabelle Claire is kisiet egy ajtón. Nesztelenül követem egy rejtekajtón át, majd egy félreeső folyosón érem utol. Csak áll egymagában, és egy falon függő festményt bámul.
- Mit keres itt, mylady? – dörren mély hangom. Összerezzenve fordul felém, szemeiben pánikkal.
- Én... én csak... szerettem volna egyedül lenni egy kicsit.
Komoran nézem, közelebb lépek és alig észrevehetően meghajolok, kezét megfogom és számhoz emelem. Puha a bőre, illata kellemesen könnyű és fűszeres. Remegnek ujjai a kezemben.
- Lord David Montgomery vagyok – mutatkozom be ahogy illik, de szemeimet mélyen az övébe fúrom. Pukedlizik, karcsú nyakán hevesen lüktet egy ér.
- Annabelle Cl...
- Tudom – vágom rá és olyan hirtelen engedem el a kezét, hogy a sértéstől hátratántorodik, de összeszedi magát. – Az áruló Claire család tagja.
Sápadtan néz rám, ajkai remegnek a felindultságtól.
- Mégis hogy merészeli... – pihegi hullámzó keblekkel.
- Kegyednek inkább vándorkomédiásnak kellett volna állnia, a színészkedésben igen tehetséges – közlöm nyersen. – Jól jegyezze meg amit most mondok. Amíg ön az udvarban van, bárhol lesz és bármit csinál, tudni fogok róla. Magán tartom a szemeimet. Bármiben is mesterkedik, előbb fog holtan a földre hullni, semhogy árthasson a királynőnek. Megértette?
Válaszát meg sem várva fordulok meg, és mögöttem lobogó fekete köpenyemmel visszabicegek a terembe, udvariatlanul faképnél hagyva őt.
|
| timcsiikee | 2010. 06. 05. 14:33:36 | #5293 |
Karakter: Damon (nővcimnek)
Damon:
Hmm… a lányok azt mondták, hogy a tesi órát mindig „ellógja”. Azaz nem lógja, hanem helyette táncra megy, de erről neki semmilyen papírja nincs, legalábbis ők nem láttak ilyet. Talán így belekontárkodhatok.
Beédesgetem magam a tanáriba, majd meglesem az osztályának az órarendjét. Hm… pont most jön a tesi, még elkaphatom.
Elcsaklizom az órarendet, majd ki is megyek a folyosóra, épp ekkor csengetnek be.
Nem kell sokat mennem, hamarosan meg is találom.
- Nocsak, nocsak… Lógunk az óráról, lógunk? Az iskola üdvöskéje, a legjobb tanulója, az ártatlan lányka szökni próbál egy óráról? – vigyorodom el kajánul, mégis szolidan.
- Táncórám lesz – nyögi felém halkan, lenézően pillantva rám.
- Testnevelés órád lesz. Láttam az órarendedet.
- Hát akkor félre vagy informálva öcsibogyó!
- Nincs itt tévedés. – elő is kapom a papírt – Feketén fehéren ez áll. Tehát lebuktál. Így az igazgatóúrhoz kell, hogy vigyelek.
Hirtelen szendére vált, és jól ismerem ezt a reakciót. Mindig akkor vágja ezt be, ha valakinek az ártatlanságát fitogtatja.
- Mi folyik itt? – dörren egy hang. A fene.
- Szeretnék eljutni a táncórámra igazgató úr. De az úr nem hiszi el, hogy nekem most olyan órám lesz. – Na ne… máris kezdi.
- Mert az órarendbe az van beleírva. – Ki kell állnom magamért, mert a végén engem fog hülyének nézni. Valóban ez az igazság.
- De én… Kérem… - Már megint kezdi. – El fogok késni a táncórámról. Ms. Mallow nem szereti, ha késnek, így le fog szúrni.
- Mit merészelt csinálni Kya kisasszonnyal? Gyerünk az igazgatóiba. Ön kisasszony meg nyugodtan menjen a táncórájára, és hivatkozzon rám, Ms. Mallownál, nehogy leszúrást kapjon jó tanuló létére az első napon.
- Köszönöm igazgató úr.
- Menjen csak. Maga pedig jöjjön velem! – És már azonnal az igazgatóiba kezd terelni, Kya meg elsuhant, mint a fene. Franc… megint túljárt az eszemen, de ha a csatát meg is nyerte, a háborút én fogom… Meglátod majd…
~*~
- Sajnálom igazgató úr, többet nem fog előfordulni. – kénytelen vagyok a megalázkodott jó pofit adni, mert különben kihathatna az egész a jövőmre. – De mivel új vagyok, én ezt sajnos nem tudtam, elnézést. Az órarendjében nem ez állt a kisasszonynak, így kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessem.
- Hhaahmm – morog elgondolkodva, én pedig fegyelmezetten állok vele szemben – Na jól van, remélem többet tényleg nem fordul majd elő.
- Biztosíthatom – mosolyogom el megkönnyebbülve. Ez az. Jól mondta apám, hogy a nyájas – nyálas szöveg mindig bejön.
- Elmehet – megtörli homlokát, és int felém, én pedig egyszerűen kimegyek. Könnyebb volt, mint hittem, azt hittem a diri nehezen fog majd meggyőződni. De ha jobban belegondolok. Ha Kyanak elhisz mindent, ezt is könnyen beveszi.
Jobb lesz, ha gyorsan visszamegyek az irodába dolgozni.
~*~
Csak egy hét kellett ahhoz, hogy megjegyezzem fejből az órarendjét, és a termeket. Valamint az is kiderítettem, hogy hol van a táncóra, ahova mindig megy testnevelés helyett.
Egy óra, és jövök is – nyugtatom meg kolléga nőmet, aki természetesen kedvesen biccent. Lehet még azt sem hallotta, amit mondtam, mindegy neki csak szóljak hozzá mi? Hehe…
Felsietek a terembe, és halkan bekopogok.
- Bocsánat a zavarásért – amikor épp benyitok, egymás mellett állva gyakorolnak. Csak ketten vannak? Úgy hallottam többen is járnak ehhez a nőhöz. Lehet, hogy csak máskor? Mindegy… így édesebb lesz… hmm.
- Igen? Miben segíthetek? – lépked felém kecsesen a kedves hölgy, viszont Kya… meglepett, ugyanakkor megvető pillantásokkal súlyt engem a nő háta mögött.
- Ön Mr. Mallow? – mosolyodom el, és megfogom finoman kezét.
- Igen – pislog rám értetlenül.
- A nevem Damon Wilson. Most kezdem itt az iskolában, mint gazdaságis – kezdek bele puhatolózva, a bemutatkozással.
- És miben segíthetek? – változik arca komollyá. Ahogy látom, Ő nem vevő a sármra, de csak idő kérdése.
- Egy szívességet szeretnék kérni. Tudja régebben én is táncoltam, de rengeteget felejtettem. Apám cégénél nemsokára vállalati party lesz, és szeretném feleleveníteni a tudásomat. Tudna nekem segíteni? – arca azonnal felderül, és finoman tapsikolni kezd.
- Micsoda szerencse! Kya! – kiált hátra a lánynak – Máris találtam táncpartnert neked – visszafordul felém vidám arccal – Tudja pont most beszéltem vele, hogy a társastáncot is gyakorolnia kéne, de nem volt megfelelő fiú az iskolában. Örülök, hogy idetalált.
Belül vigyorom akkora, hogy majdnem körbeéri a fejem, de csak egy mosolygássá zsugorítom össze, nem leplezhetem le magam. Akaratlanul is malmomra hajtja a vizet. Tökéletes.
- Én ugyan nem! – rikkantja a kis harács, de bármit mond, a tanára végül csak meggyőzi. Helyees.
Végül sikerül párba rendeződnünk, és mosolyogva figyelek képébe, derekára siklatom kezem, a másikat az övével együtt a magasba emelem.
Milyen puha a keze… És az illata.
Az összképet persze azonnal elrontja, ahogy durcásan oldalra fordítja a fejét. Hehe… Leszel te még kezesebb is… Egyszer… valamikor…
- Mit szeretne először gyakorolni… öhm… Damon? – guggol a magnó felett Ms. Mallow, és minket figyel.
- Bármi jó lesz, mindent ismerek, és mindet gyakorolni szeretném – a mondat végén mág Kyara nézek, csípőjéről egy kicsit fenekére csusszan kezem, de azonnal visszacsapja. Kis heves.
Elindul a zene, egy egyszerű keringő. Én vezetek, és szerencsémre egész jól megy.
- Mit akarsz itt? – suttogja felém, de nem néz rám.
- Gyakorlok. Nem megmondtam? Te is hallottad nem?
- Ne etess Damon… Ismerlek, mint a rossz pénzt. Hiába sántikálsz valamiben, úgysem győzhetsz. Itt én vagyok hazai pályán.
- Eszem ágában sem volt bármiben sántikálni – mosolyodom el.
- Határozottabban! – szól közbe Ms. Mallow, mire jelzem, hogy értettem, és igyekszem az utasítását követni.
- Te se próbálj meg kirúgatni, különben megjárod – kezem megint fenekére csusszan, amit persze azonnal lecsap, így kénytelenek vagyunk megállni.
- Kya! Ne mocorogj!
- De!
- Folytassuk – teszem vissza kezét a vállamra mosolyogva, és újra vezetni kezdem.
- Ne fogdoss, vagy eltöröm a csuklódat, aztán nem fogsz tudni semmit tapizni. Se a nőket, se magadat.
- Nyugi, szépségem – suttogom halkan. Innentől nem akarom folytatni a beszédet, csak egyszerűen táncolunk. Biztos vagyok benne, hogy ettől van ilyen jó alakja… Bahh… miken jár már megint a fejem? Most másra kéne koncentrálnom.
Reccs…
Felszisszenek a fájdalomtól, és azonnal elengedem, majd megállok. Ez az idióta beletaposott a lábamba… Szándékosan!
- Mi a baj? – siet oda a tanár, addigra már guggolva dörzsölöm cipőmet.
- Semmiség, véletlen volt – mondom fintorogva, majd mosolyt erőltetek magamra… - Jól vagyok – egyenesedem fel – De jobb lesz, ha megyek, még sok a munkám. Köszönöm a hölgynek a táncot – megfogom Kya kezét, és a szám felé emelem illendően, de nem érintem hozzá. Még nem ért meg rá, hogy igazi kézcsókot kapjon. Nem húzza el, gondolom, nem akarja a tanár előtt kimutatni, hogy mennyire is utál. Jobb is.
- Köszönöm a lehetőséget, remélem nem zavarok, ha eljövök többször is – rendes kézcsókot adok a tanárnőnek, aki végre pirulva fogadja. Tudtam én, hogy beadja a derekát.
- Dehogy, örülök, hogy benézett. Viszlát! – én is elköszönök, majd visszasietek az irodába. Azt hiszem, jól fogok egy ideig szórakozni vele.
|
| timcsiikee | 2010. 04. 19. 12:57:20 | #4735 |
Karakter: Damon (nővcimnek)
Damon:
Ahogy az igazgató befejezi a ceremóniát, a diákok oszlopokban haladnak, s azonnal észreveszem, ahogy Kya bájosan angyalinak tűnő arccal pillant fel rám
- Halott vagy – tátogja pilla rebegtetve, először csak pislogok egyet, majd vigyor terül arcomra.
- Majd meglátjuk – tátogom vissza, a vigyorogva figyelem, ahogy a tömeg elsodorja őt.
Szóval kicsi Kya ki akar csinálni engem. Na de nem adom magam ilyen könnyen, ismerem mint a tenyeremet. Figyelni kell minden egyes lépésére. Bizony… De ha az első lépést talán én tenném meg, megfordulna a helyzet. Talán…
~*~
Titkárnő társam akivel úgy néz ki egy helyiségben leszünk egész évben, igazán kedves, fiatal teremtés. Ha jól forgatom a lapokat, talán még benne is lenne egy-két munkahelyi huncutságban. Szeretem a kockázatot, persze mindennek van határa is. Csak okosan Damon, csak okosan. A jövőd függ ettől a szarságtól.
- Kimegyek ebédelni, ugye nem bánja? – mosolygok rá és piros arccal csóválja meg fejecskéjét, feltűzött hajából pár lelógó tincs meglibben.
- De… - vág közbe vékony hangon, és még épp az ajtóból fordulok vissza, kíváncsian nézve rá – Menjünk… izé… menjen inkább óra közben, ilyenkor sok diák van fent – tanácsolja félénken, és tudom mám mi a célja, de most ki kell hagynom, terepet megyek felmérni.
- Köszönöm, de már nagyon éhes vagyok – kacsintok rá, és kilépek az irodából.
Hahh… nők…
~*~
Fent ahogy látom elég hosszú a sor, sőt a tanári ebédlő is zsúfolva van, bár mivel nem vagyok tanár, nem is tartozom oda. Hehe… jó kifogás, sosem rossz.
Soron kívül fogadnak a szakácshölgyek, örömmel fogadom el, majd körbenézek a menza helyiségen. Hmm… fiúk, lányok vegyesen trécselnek. Igen… átlagos kis iskola.
Megpillantok egy csapat lánykát egy asztalnál, és közöttük egy szabad hellyel, mosolyogva közelítem meg őket.
- Szabad ez a hely, szép hölgyek? – kérdezem megnyerő mosollyal.
- Pe-persze – válaszol végül az egyik így kényelmesen helyet foglalok közöttük, élvezem figyelmüket.
- Ugye nem zavarok? – kérdezem még mindig mosolyogva, mire pirulva megrázzák fejüket. Imádom ezt a hatást.
- Nem, dehogy – vágják rá azonnal. Örömmel hallom.
Épp Kya halad el az asztal mellett, ahogy meglátom tekintetem azonnal fagyossá válik, s villámló tekintetek kereszttüzében halad el mellettünk, viszonozva tekintetem, végül haverjaival leül egy szélre eső asztalhoz.
- Talán ismeri? – kérdez rá az egyik lány meglepetten.
- Tegezzetek nyugodtan – mosolyodom el újra – És igen… ez a kis démon a haverom húga…
- Démon? – kérdezik értetlenül, és összenéznek. A meglepődés sora, most rajtam van – De hisz Kya a legártatlanabb lélek a suliban.
- A tanárok kis kedvence – mondja unott hangon a másik lány, s csak pislogni tudok, majd felnevetek halkan.
Szóval így állunk? Angyali arc mögött egy démoni külső. Ez azt jelenti, hogy kétszer olyan óvatosnak kell lennem.
- Mesélnétek még nekem erről a Kya-ról? – kérdem negédesen, majd belekanalazok levesembe.
|
| timcsiikee | 2010. 03. 18. 23:19:21 | #4305 |
Karakter: Damon (nővcimnek)
Damon:
Kényelmesen battyogok, unottan terelve tekintetem a tömegen. Talán jobb lesz ha hazamegyek, kezd unycsi lenni ez a buli féleség.
Épp mikor megállok egyetlen pillanatra, egy rántást érzek gatyámon, és mire lenézek, már csak az alsógatya virít rajtam, bokáimon a nadrág.
Bassza meg…
- KYA! Hol vagy te átkozott kis boszorkány? – ordítom teli torokból, és farkasszemet nézek vele, amint kilép a tömegből.
- Oh! Damon! Nem tudtad, hogy idén nem a macis alsó a menő, hanem az ördögös? – kacsit rám félszegen, majd intve egyet elvonul a barátaival.
Magamban puffogva felrántom magamra a gatyát, és felvonulok haverom szobájába, csak furcsállva követ.
- Add ide a hajszárítód! – dörmögöm idegesen – inkább ott állok a ruhám felett míg meg nem szárad.
- De nekem nincs…
- Akkor a húgodét – morgom a lépcsőn felfelé haladva, és amikor leesik a tantusz, lefagyok és meállok.
PUFF.
Azt hiszem ez a melák nekem ütközött és legurult… Hátra fordulok, és szemügyre veszem… Igen, jól sejtettem.
- Ne szórakozz, Tom! Gyere és hozd azt a hajszárítót – kettesével szedve a fokokat szaladok fel a szobába.
Megvárom míg behozza nekem, majd leülök az ágya szélére. Megszárítom ruhámat egész hamar, végül vissza is kapom őket magamra. Talán picit nedves még, de nem vészes, pár perc és megszárad.
- Csavarhúzót! – szinte parancsolom haveromnak, aki pár pillanatnyi ledöbbenés után, már hozza is. Lecsavarom a hajszárító hátulját – Bicskát! – szólok megint, és a kezembe nyomja.
- Tampont ne adjak? – röhög fel, de csak fagyosan nézek a szemébe.
- Idióta – vigyorodom el… javíthatatlan. Lefeszegetem a hajszárító végét, kicsit megfújkálom a motorját, hogy teljesen kihűljön, a dugóból már rég kihúztam.
- Adj egy zsepit – mondom miután körbenéztem, majd az eszközt kézhez kapva a szerkénye tetejét háromszor letörlöm – Elég rendetlen vagy, haver! – nézek rá a poros zsepire, majd ezt mind szépen belerázom, és még párszor megismétlem a műveletet, végül visszacsavarozom a végét.
- Most már visszaviheted.
- De figyelmeztetlek, ha engem fog okolni, rád kenem.
- Igazi haver vagy – sóhajtom lemondón, de megcsapja vállamat.
- Csak vicceltem…
- Na jó, én inkább hazamegyek – rázok vele kezet, majd el is indulok.
~*~
Unottak vonulok öltönyömben egy gimnázium felé, egyenesen egy évnyitóra…
Bahh… utálom apámat és a hülye ötleteit. Örülök, hogy épp végeztem az egyetemen, már csak e nyelvvizsgáim hiányoznának, hogy megkapjam a diplomám, erre kitalálja ezt a baromságot… idióta.
Egy perc nyugtot nem hagy nekem.
Hogy egy kis gyakorlatot szerezzek, bezsúfoltatott ennek a gimnáziumnak a gazdaságijába, és egy évig itt ellehetek, míg meg nem kapom a diplomám…
Kösz fater, csak két hónapot kellett volna várni, erre egy évig itt senyvedhetek.
Na mindegy nem panaszkodom, inkább kiélvezem majd a fiatal lányok kis társaságát. hehe… mindennek csak a jó oldalát kell tekinteni, és sokkal jobb lesz. Talán nem is olyan szörnyű az egész. Csak ezt a gúnyát nem bírom. Miért kell minden évnyitókor az új alkalmazottakat bemutatni? Nálunk is szokás volt anno gimnáziumban, akkor is hülyeségnek tartottam, és most is… majd megismernek nem? És a nevem is kint lesz az ajtón.
Mélyet sóhajtok, majd kifújom a levegőt. A bejáratnál már az igazgató vár, és kezet fogva vele erőltetek mosolyt arcomra.
Megmutatja hova üljek le, ahogy látom mellé az egyik oldalon lévő pódiumra… remek…
Elkezdődik az évnyitó, sorra vonulnak be az osztályok, leghátul a végzősök. Sorra figyelem a jó bőröket, de egyen végképp megakad a tekintetem…
Aztabakker… Ez Kya…
Kerülöm tekintetét, mintha észre sem vettem volna, hisz biztos, hogy ő látni fog engem, itt ülök kint, mint egy díszpinty, téveszthetetlen.
- … és hadd mutassam be nektek, az idei gazdasági felügyelőnket, Damon Wilsont – szólít fel az igazgató, és a mellettem ülőkhöz hasonlóan felállok helyemről, és mosolyogva biccentek egyet, bemutatkozásképp, szép csillogó tekintetet előcsalva a lányokból…
Van egy olyan érzésem, hogy élvezni fogom ezt az évet.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 15. 23:19:18 | #3679 |
Karakter: Damon (nővcimnek)
Damon:
Épp kényelmesen sétálnék el, melegebb éghajlatra, el a gonosz boszorka elől, mikor belegabalyodom a hatalmas bokor rózsába… A francba, én ezt miért nem láttam itt az előbb? Bakker… Ruhám is beleakad, nem beszélve arról, hogy eddig hibátlan bőrömet is megkarcolja egy-két helyen… Idióta virág, miért itt kell neked letelepedni?
Már épp az utolsó lépést tenném meg, már azt hiszem épp megszabadultam mindentől, de csalódnom kell, mert az utolsó pillanatban farkasszemet nézek, az élvetegen vigyorgó Kya-val… Azt a kú… van egy rossz érzésem, és ez főleg akkor erősödik fel, amikor meglátom a vigyort az arcán, kezében a locsolócső, ami csak egy mozzanatra vár. Vetődöm egyet, de pechemre pont bele a bokorba, ahonnan az előbb kecmeregtem ki, és nem elég, hogy újra megkarcolnak a mocsadék virágok, mér egy hatalmas adag hideg vizet is kapok a nyakamba.
- Mi van Damon ő az új szerelmed? Látom nagyon heves vagy, de majd én lehűtelek! – kiáltja a nagy víztömegen át, amit tisztán hallok, s fogam vicsorogtatva tűröm. Ha elkezdeném menekülni, vagy sietni csak még jobban megsebezném magam is, az pedig csak neki lenne jó… és ezt az örömöt sem hagyom meg neki, inkább férfiasan tűrök. Hirtelen eláll a víz és nem törődve a cseppekkel nézek fel.
- Na jó elég lesz – ment ki Thomas morcosan, mire Kya is hasonló fejet vág, csak nőiesebbet.
- Na végre haver, azt hittem hagysz megfulladni – morgom az első gondolatot ami eszembe jut, majd próbálok kievickélni a rózsák közül, vizes ruhákban. Megrázom magam, persze nem úgy mint a kutyák ,mert az nagyon hülyén nézne ki, csak ruhám alsó sarkát csavarom egy kicsit még meg, és csurog belőle a víz.
Kya nem mond semmit, csak visszafojtja nevetését, mert egyre többen jönnek elő, és gondolom nem akar lebukni, hogy ő művelte ezt velem. Amint a „vendégek” megnézték hogy semmi komoly, vissza is vonulnak, és meg haverom felé fordulok.
- Megdobnál pár száraz ruhával? Így azért mégsem akarok hazaállítani – rázom meg még utoljára karjaimat.
- Persze haver, de alsógatyát nem adok! Be van „számozva” – csak elkerekedett szemekkel nézek az idióták királyára, aki lehet poénnak szánta, lehet nem de ez így nagyon szarul jött ki. „Édes” húga sem bírja tovább, és olyan hasgörcs okozó nevetésben tör ki, hogy csodálkozom rajta, hogy még nem fetreng a fűben… De én a meglepettségől nem tudok még nevetni sem. Ez tényleg ekkora idióta?
- Mindegy, csak adj egy rövidgatyát egy pólót és kész – saját pólóm aljához nyúlok, majd egy gyors mozdulattal lekapom magamról, így már csak a gatya marad. Kya még könnyét törölgeti, s egy gonosz mosollyal hozzávágom a nedves ruha anyagot, mire észhez tér… Hehe…
- Ha már ilyen jól mosol, talán szárítsd is ki – kuncogom el magam.
Leveszi fejéről, és morcosan kezdi szorongatni az anyagot, végignézve rajtam.
- Még mit nem? Mosson rád a hóhér! – rikoltja és már tépné szét a pólómat, mikor Thomas kikapja a kezéből, és együtt beindulunk a házba. Kapok tőle ruhát, persze boxer nélkül kell a rövid gatyában tengődnöm, de elviselhető egy ilyen nyárvégi napon. Azt hiszem mára elég volt a poénokból, csak nyugisan elleszek. Thomas szobájában hagytam a széken a ruháim száradni, majd ha megyek haza felkapom őket.
|
| timcsiikee | 2010. 01. 02. 22:50:57 | #3123 |
Karakter: Damon (nővcimnek)
Damon:
Zsebre vágott kezekkel sétálok haveromék háza felé. Már a zsinat hallatszott az utca végén is, biztosan folyik már a buli. Egy kis baráti összejövetel a nyár búcsúztatására. Nem rossz ötlet, ezért is megyek el, nem csak haverom kedvéért. Nem fáradok a csengetéssel, inkább a ház oldalán a kiskapun megyek be, egyenesen a hátsó udvarra, ahol már összegyűlt a tömeg. Nem vesznek egyelőre észre, csak páran, akiket talán csak látásból ismerek, szememmel Thomast keresem, és mikor megtalálom egy földön heverő papírpoharat veszek fel. Csórikáméknak lesz itt takarítanivalójuk. összegyűröm a poharat és stílusosan fejbe dobom vele. Vigyorogva nézem, ahogy szitkozódva fordul körbe tengelyén, majd meglát engem, és már el is felejti minden baját.
- Damon, végre hogy eljöttél! – jön felém, és már nyújtja is kezét. Egy kézrázás, vállösszeérintés és kész is a rituális üdvözlésünk.
- Csak stílusosan késtem – mondom mosolyogva, majd fejemmel a tömeg felé intek – ki a banda? – kérdem kíváncsian.
- Hát, főleg a szomszédok és kölykeik, akiket inkább Kya ismer, épp ezért hívtalak – furcsállón fordulok felé, de azonnal megértem.
- Ja, hogy mentselek ki mi? – kérdem, majd megint a tömegre siklatom tekintetem. Sok csini csaj van itt, és a még mindig nagyon jó időnek köszönhetően sorban és bikiniben… tetszik.
- Jah… - vágja rá Thomas – vagy hogy legalább ne unjam magam…
- Hehe… unni? – veregetem meg vállát – én a helyedben már rég elszórakoztam volna.
- Hé… vedd figyelembe, hogy ezeket Kya mind ismeri, és ha bármelyikre rámozdulsz, megbosszulja rajtad – lefagy mosolyom. Igaza van… életében először mondott valami értelmeset. Ezt sosem szerettem Kya-ban… folyton engem szekál, bármi legyen. De ne féljen, és sem ma jöttem le a mintás falvédőről, nem marad büntetlenül egyetlen csínytevése sem.
- Tényleg, Kya merre van? – kérdem, és tekintetem megint végigfuttatom a tömegen.
- Ott van a kerítésnél – mutat egy irányba és már látom is. Zöld sort, és egy fekete pántos vékony felső van rajta, tökéletes.
- Elmondom a tervem – karolom át vállát, és füléhez hajolok – Én lefoglalom, te pedig jeget teszel a nacijába.
- Én? Dehogy! Nem nyúlok a húgom fertájához! – egyenesedik ki azonnal – inkább lefoglalom én.
- Nem lehet, akkor csípőből rájönne, hogy készülünk valamire – vágom rá. Ismerem már ennyire a csajt. Törjük a fejünket. Meglátok egy kislányt, és odahívom magunkhoz.
- Szia, te ki vagy? Engem Damonnak hívnak – guggolok le hozzá mosolyogva.
- Én Lilith vagyok – teszi egyik ujját a szájára a kis édes. Talán 8 éves lehet.
- Látod azt a nénit? – mutatok Kya felé, és bólogat – Segítesz nekünk megviccelni? – mosolyogva, szinte vigyorogva bólogat rá, erre én is szélesebben mosolyodom el.
- Akkor annyi a dolgod, hogy beszélgess vele, és foglald el, hogy engem ne vegyen észre. Menni fog?
- Igen! – mondja lelkesen és megborzolom szőke haját.
~*~
Lassan, nesztelenül osonok a fűben és fél füllel hallgatom amit beszélnek. Bár annyira nem érdekel, inkább csak célomra koncentrálok. A kicsi skótkockás zöld sortnaciját figyelem, ahogy formásan kerekedik, és csípőjén kicsit fel van csusszanva a top. Ha nem tudnám hogy ő az, talán még tetszenek is a látvány. Kivárom a leg váratlanabb pillanatot, majd egy hirtelen rántással egyik kezemmel elhúzom a nadrág végét, másik kezemmel azonnal becsusszantom a jeget, és már hallhatom is sikítását. Röhögve szaladok tovább, majd másik oldalt a kerítésbe kapaszkodva kezdek el Thomassal együtt röhögni. Micsoda szép sikoly volt.
- DAMON! – rázza ki a jégkockák vizes maradékát, majd felháborodva siet is felénk, én pedig mint akit a mumus üldöz kezdek el tovább vihogva rohanni előle. Ennyi futást megért a műsor, úgysem tud utolérni.
- Mi van Kya? Nem bírod a hideget? – fordulok hátra vállam felett szlalomozva a tömeg között.
- Ha elkaplak biztos hogy haj nélkül mész haza! – kiáltja utánam, de csak felnevetek.
- Na majd meglátjuk szivi! – vetem még neki utoljára, majd megtámaszkodom egy alacsonyabb kerítésen és oldalra felpattanva ugrom át rajta. Megmenekültem a kis hárpia elől.
|
|
