|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Silvery | 2011. 03. 05. 20:00:31 | #11965 |
 Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Löcamának)
Remegő kezekkel támaszkodom a kőkorlátnak, mely hűvösen égeti felhevült bőrömet, szinte fájdalmat okoz a jeges érintés, reszkető ujjaim mégis kétségbeesetten, görcsösen szorítják anyagát, mellkasom vadul remeg, ahogy némán zihálva pislogok édesapám dühtől izzó tekintetébe. Annyira szörnyű így látnom őt. Hol van az örökös mosoly? Hol van a meleg kedvesség? Hol van a megértő férfi? Nem is ismeri Lord Montgomeryt. Nem tudja… nem tudja, hogy milyen is valójában. Ugye… ugye nem én tévedek?
Lord Montgomery egy lassú, határozott mozdulattal lép elém, háttal áll nekem, mégis úgy érzem, mintha lelki szemeimmel tökéletesen látnám a kemény, magabiztos tekintetét és a durva, markáns arcvonásait megfeszülni. Nem akarom, hogy miattam legyen felfordulás. Nem szeretnék bajt okozni. Annyira… annyira szeretnék itt maradni, de nem engedhetem, hogy az önzésem viszályt szítson. Nem engedhetem.
- Aki tönkre tette az ön családját, nem én voltam, sir. Ön tette. – Összerezzenek a durva hangszíntől, szavai keményen, kegyetlen vádaskodással törik meg az éjszaka nyugodt csendjét, apám haragos zihálása felerősödik, ujjaimat olyan erővel szorítom ajkaimra, hogy bőröm haloványra, sápadtra fehéredik. Ne. Ne… miért… miért mond ilyet?
Homályos tekintetemet kissé lesütöm a földre, szívemet sötét, őrjöngő szégyenérzet járja át, ahogy Lord Montgomery hátára pislogok. Ez nem helyes. Ennek nem így kéne lennie. Miért nem a családom oldalán állok? Miért ő véd meg édesapám haragjától? Nem…
Mellkasom egyre szabálytalanabb, gyorsabb ütemben reszket, s én a sírás visszafojtásától fulladozva küzdök levegőért, minden apró cseppért hosszú, fájdalmas harcot vívok a könnyek ellen. Miért kell így éreznem? És miért nem értik meg, hogy félreismerték? Lehet, hogy néha durva… de őszinte és segítőkész. Mindig megvédett. Mindig segített. Nem akarom, hogy bántsák… azt szeretném, hogy boldog legyen.
- Gyilkos! A királynő kutyája! – Ajkaimat apró sikoly hagyja el a durva sértések hallatán, de nem figyelnek rám. Egyikük sem hall engem, egyiküket sem érdekel semmi a haragon és a gyűlöleten kívül, mely vörösen izzó fátyollal takarja be józan gondolataikat. Miért? Ne… ne… elég. Én nem ezt akartam. Soha… - Az én torkomat mikor metszed el a sötét éjszakában, ahogy Lord Hepton-al is tetted? – Hangját mintha csak felerősítené a feléledő jeges fuvallat, sötét szavai vérfagyasztó haraggal és néma, elfojtott vádaskodással visszhangzanak az éjszaka árnyainak sikító énekében, s testemben megfagy a vér. Kapkodó lélegzetvételeim megszűnnek létezni, s én ledermedve, összetört lélekkel és gyenge, remegő testtel várok. Várok és várok. De nem jön, amiért szívem minden porcikája sikít kétségbeesetten. Nem jön, amire fülem sóvárogva vágyik hosszú másodpercek óta. Miért nem tagadja le? Miért nem mondja, hogy hazugság? Gyerünk… Kérem…. Kérem… még ha hazugság is. Csak mondja, hogy nem tett ilyeneket. Csak mondja és én kétkedés nélkül elhiszem. Miért nem szólal meg?
Szemeimből tűzforró, égető könnycseppek gördülnek ki, savként marják kihűlt bőrömet, s mintha még a sipító szél is megszűnt volna, ahogy a lelkemben tomboló remény és a lágy, könnyed szerelem lángja semmivé foszlott. Hát tényleg ilyen ember lenne? Nem tudtam. Én nem tudtam. Vajon mindent félreértettem? Pedig… nem olyannak tűnt. Azt hittem, hogy tisztességes… én azt hittem… nem is tudom… már nem is tudom mit hittem.
Szemeim tágra nyílnak, mikor Lord Montgomery ujjai a kardjára siklanak, egy szempillantás alatt kijózanodok kétségbeesetten kavargó gondolataimból, érzelmeimből, s egy gyors lépéssel távolodom el a támaszt nyújtó korláttól, hogy megállítsam a mozdulatban. Lépteim bizonytalanok, de nem hátrálok, mintha minden mozdulat pótolhatatlan erőt szívna ki amúgy is gyenge testemből, s én szinte ujjaiba kapaszkodva állítom meg kezét, szívem felzokog az érintéstől. Miért ilyen forrók azok az ujjak? Miért kell, hogy még mindig ilyen jól essen egy ilyen apró érintés? Miért kell választanom a szívem és a becsületem között? Miért kell porrá zúznom szívemet, mely alig pár perce boldog, túlcsorduló érzelmektől volt tele? Nem bírom. Ehhez nincs elég erőm. Gyenge vagyok és becstelen. Szégyent hozok magamra és a családomra.
- Ne… - Halkan lehelem, minden fájdalmamat és keserűségemet beleadom ebbe a rövid, leheletnyi szócskába, de mégsem lesz elviselhetőbb a szívemet marcangoló kín. Ha bántaná… nem… én nem bírnám ki, ha bántaná őt. Örökre meggyűlölném érte, és a szívem összeroppanna a túlságosan ellentétes érzelmek nyomasztó súlya alatt. Ne tegye ezt velem… kérem, ne… hát lehet egyszerre szeretni és gyűlölni valakit? Nem tudom.
Fáradt, kimerült könnyeim egyre kevésbé marják bőrömet, testem már belefáradt a küzdelmekbe s émelygésem felülkerekedik, a határozottság, az elszántság oly könnyedén foszlanak semmivé, mintha soha nem léteztek volna szívemben. Elég volt… nem bírom… nem tudom ezt hallgatni. Nem bírom ezt a látványt. A szívemhez két legközelebb álló férfi... Miért kell így lennie?
Elmém, szívem végleg feladják a küzdelmet, szemeimet lehunyva zokogok fel magamban, térdeim könnyedén omlanak össze alattam, s én megkönnyebbülve fogadom az édes öntudatlanság sötét leplét elmémre.
Homályos, bódult, elmosódott hangok. Szempilláim lágyan megrezzennek, megszáradt bőrömet cirógatják végig, s én megmozdítom ólomsúlyúnak érzett végtagjaimat. Mi… mi történt? Nem emlékszem. Hol vagyok?
Két női hangot hallok, egyáltalán nem hangos, ahogy beszélnek, fülemet mégis sérti a vékony hang, s elmém lassan éledezik fel a sötétségből, hideg borzongás fut végig minden porcikámon, s mikor gondolataim rendeződni kezdenek, fáradtan, mégis hirtelen kerekednek el szemeim, a mozdulatban nincs hevesség, csupán félelem, aggódás. Már emlékszem. Ó Istenem, bár ne emlékeznék…
Kába tekintetemet erőtlenül vezetem végig a szobán, fáradt tekintetem elkapja nővérem pillantását, s szemeim felragyognak. Testemet kellemes melegséggel önti el a megnyugvás, a szeretet, a szívemen lévő mélyre vájt sebek mégsem gyógyulnak. Legalább… legalább ő nem utál. Még mindig ilyen kedvesen és szeretettel néz rám, pedig nem hallgattam rájuk. Engedetlen és meggondolatlan voltam.
- Catherine… - Halkan, alig hallható, rekedtes hangon lehelem nevét, szinte csak néma sóhajnak tűnik, de ő mellém siet, aggódó, szerető tekintete lágyan simogatja szívemet. – Hol van? Lord Montgomery hozott ide, ugye? Hol van Ő? Ugye… ugye jól vannak mindketten? Kérlek, mondd, hogy jól vannak… - A könnyekkel küszködve lehelem, szinte csak suttogom a fájdalmas kérdéseket, melyek néma, reménykedő könyörgéseket rejtenek maguk mélyén.
Leül az ágy szélére, ujjai hajamba bújnak, s megborzongok az ismerős mozdulattól, most mégsem vált ki testemből forró, égető hullámokat, mint… mint, mikor… elég… nem akarok emlékezni. Nem akarok rá gondolni. Megint… mindig… szüntelenül…
- Annie… - Kissé felhúz az ágyon, magához ölel szorosan és vigasztalóan, remegő ujjaimat vállára csúsztatom, halk szipogásom elárulja könnyeimet. – Jól vannak. Ne aggódj… ne törődj semmivel, csak pihenj. – Mellkasára húzza fejemet, befekszik mellém az ágyba, s én kislány módjára bújok hozzá, remegve ölelem, szorításom egyre görcsösebbé válik, ahogy könnyeim átveszik az uralmat testem felett. Még soha nem éreztem ilyen összetörtnek magamat.
Lágy, kedves puszit lehel homlokomra, s a kellemes pillanat régi, boldog emlékeket idéz a gyermekkorunkból, ajkaimra halovány, bizonytalan mosoly kúszik. Itt van. Most már nem lesz baj. Egy kedves ölelés, szerető szavak. Már el is felejtettem. Mintha évekkel ezelőtt lett volna, hogy legutóbb ilyen melegséget éreztem.
- Annie… kicsi Anniem… - Halkan sóhajt, hangjában őszinte félelmet és aggodalmat érzek, s ezek a sötét érzelmek visszarángatnak a valóságba. – Pihenj, hogy lemenjen a lázad. – Lágyan, szinte sírva sóhajtja a szavakat, s nekem elszorul a szívem hangja hallatán. Miattam van minden. Mindenkinek fájdalmat okozok az önzésemmel. Mindenkinek aggódnia kell miattam. Nem direkt csináltam… nem ezt akartam… tényleg nem.
Egyre hosszabbakat pislogva bújok hozzá, sírásom alábbhagy, ahogy a kellemes, szerető ölelés elfedi fájdalmaimat, s lassan érzem, ahogy kellemes, sötét álom ereszkedik kisírt szemeimre.
Kellemesen hűvös simításra ébredek, szemeimet kinyitva pillantok fel, s Catherine fáradt szemeivel találkozik homályos tekintetem. Egy hideg, nedves ronggyal simítja homlokomat és mellkasomat, s én kicsit megborzongva ülök fel az ágyon. Az émelygés nem múlt el, csupán elviselhetőbbé vált, s megviselt hangom halkan hagyja el remegő ajkaimat.
- Mennyit aludtam? – Körbenézek a sötétségben fürdő szobában, tekintetem senki mást nem talál, s magam sem tudom miért, keserű csalódottság árad szét szívemben, szemeimet összeszorítva próbálom megkísérelni a lehetetlen, és elfelejteni Őt. Teljesen elfelejteni Őt. Örökre. El kell mennem innen. Igaza volt édesapámnak. Igazuk volt mindenben… nem is ismerem igazán, csupán ezek az érzések kötnek hozzá… csupán ezek kötnek hozzá, a kapocs mégis olyan elszakíthatatlannak látszik, hogy úgy érzem, belerokkanok.
- Csak pár órát. – Visszafogottan bólintok, remegő ujjakkal húzom le magamról a takarót, hogy kibújjak az ágyból, de Catherine visszatart, s halkan, félve szólalok meg, ajkaim szinte némán lehelik a szívemet ostromló kérdést.
- Lord Montgomery? Visszament a bálba? – Hangomban olyan őszintén és leplezetlenül tükröződik a csalódottságom, a vonzalmam, hogy Catherine szemeiben hitetlenkedést, felerősödő aggodalmat, s enyhe dühöt látok megcsillanni, szívverésem felgyorsul a félelemtől. Nem akarom, hogy mérges legyen. Nem akarom kivívni a haragjukat. Én soha. Nincs számomra fontosabb a világon, mint ők.
- A folyosón vár. – Hangja tárgyilagos és halk, jól láthatóan nem szívesen leheli a szavakat, melyek oly durva, oly erős érzelmeket élesztenek újjá szívemben, hogy ismét beleszédülök a forróságba. Mi… micsoda? A folyosón vár? De hiszen… azt mondta Catherine, hogy órák óta alszom. Talán… nem… nem lehet… ugye nem várt rám annyit?
Tekintetem csupán ennyitől felragyog, a szerelem édeskés érzése visszaköltözik szívembe, kellemesen nyugtatja meg a lüktető sebeket, arcom kipirul a boldog reménykedéstől, az aggodalmas gondolatok mintha szertefoszlottak volna elmémben. Engem vár? Vajon aggódott értem? Lehetséges, hogy aggódott értem?
- Annie! – Hangja nem éles, nem dühös, mégis figyelmeztető és szigorú, s én kizökkenek a mámoros ábrándozásból, egy olyan dolog iránt, ami soha nem lehet az enyém. – Az a férfi nem érdemli meg a szerelmedet. – Szemei szinte könnyesek, ahogy a szavakat sóhajtja, kezei arcomra simulnak, ismét átölel, ölelése óvó és kellemes, mégis jeges félelem és fájdalom járja át szívemet. – Soha ne felejtsd el, amiket tett. Nem képes szeretni, Annie! Amit irántad érez, testi vágynál nem lehet több. – Ledermedek az ölelésében, ujjaim ruhájába markolnak, remegő ajkaim tétován, lassan formálják a szavakat.
- Úgy… úgy gondolod? – Nem lehet… az nem lehet… én tudom, hogy képes rá. Muszáj… muszáj úgy lennie. Olyan gyengéd volt… olyan kedves és előzékeny. Mindig… úgy nézett rám, mintha egy kincsre pillantana. Mintha értékes lennék a számára. Úgy éreztem, hogy az vagyok. lehet, hogy mindent félreértettem? Lehet, hogy ily könnyedén és naivan félreértettem közeledését? Lehet, hogy mindent csak képzeltem?
- Igen. Biztos vagyok benne. Ha csak a felét tudnád, hogy miket tett… ha csak a felét… – Megborzongok a gondolattól, elmémet kísértik édesapám durva szavai. Hát tényleg. Hát tényleg így van. Hát tényleg ilyen ember lenne az én lovagom?
Az én lovagom? Nem. Soha nem volt az enyém… soha nem volt és… soha… soha nem is lesz.
- Kérlek… kérlek ne mondj semmit. Nem szeretném… nem szeretnék ennél is jobban tartani tőle. – Ujjai hajamba bújnak, szemeimet lehunyva döntöm a vállára a fejemet, visszatartom kitörni vágyó könnyeimet. Igen. Félek tőle. Félek attól, amit a családommal tett és amit velük tehet. És amitől a legjobban félek, az az, hogy a szívem mintha még így is húzna hozzá.
Nem. Nem lehet. Nem lehet… véget… véget kéne vetnem ennek az egésznek, mielőtt késő lesz. Miért kell olyan kedvesnek lennie velem? Miért? Miért érzem úgy, mintha szeretne? Hát ennyire naiv lennék? Buta… buta… buta lány. Itt lenne az ideje, hogy kilépj a mesevilágból.
- Kimegyek és elküldöm. – Összerezzenek a határozottan kiejtett szavak hallatán, kezeim ösztönösen tartják vissza, ajkaim gyorsabban mozognak, mint gondolataim.
- Ne! Majd… majd én. – Aggodalmas tekintetet kapok válaszul, de nem engedem… nem… úgy érzem, kötelességem nekem megtenni. Annyit… annyit várt rám. Idehozott és aggódott értem. Törődik velem. Nem tudom, miért teszi… már nem tudom, miért…
- Biztos vagy benne?
- Igen. Menni fog. – Lágyan mosolyodom el, lassú, bizonytalan mozdulatokkal bújok ki az ágyból, s magam köré terítem a fehér hálóköpenyemet, hogy elfedje a hosszú selyemhálóing vékony anyagát. Menni fog. Igen… nem szeretném megbántani Őt. Még akkor sem, ha darabokra hullik a szívem. Még akkor sem, ha belerokkanok ebbe a beszélgetésbe.
Remegő ujjaim a kilincsre csúsznak, szívemnek egy egészen aprócska darabja mintha abban reménykedne, hogy nem találom itt Őt. Milyen könnyű lenne. Ó, mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen figyelmes velem. Ha nem lenne ilyen törődő és gyengéd. Miért tenné ezt, ha valóban olyan szörnyeteg lenne, mint ahogy mondják? Miért?
Bátortalan, lassú lépéssel sétálok ki a folyosóra, tekintetem őt keresi, s szívverésem könnyedén szökik az egekbe, mikor megpillantom a sötétbe burkolózó alakját. Érzem, hogy arcom kipirul, csupán a közelsége elég, hogy ezt váltsa ki gyenge szívemből, mely mintha még mindig csak érte dobogna. Ez már örökre így lesz. A szívemet meggondolatlanul neki ajándékoztam. A becsületemet nem adom mellé. A becsületemet és a lelkiismeretemet nem adom ki ily naivan a kezeim közül. Soha. Légy erős, kicsi lány… légy erős, és majd minden jóra fordul. Igen. Minden… minden jó lesz. Ha elmegyek az udvarból, soha többé nem kell látnom. Soha többé nem kell így fájnia.
Lesütöm tekintetemet, félek, hogy ha rá pillantok, segítem érzelmeim önző követeléseit. Át akarom ölelni. Meg akarom köszönni, hogy aggódott értem. Bárcsak az a férfi lenne, akinek őt képzeltem. Bárcsak tényleg ő lenne. Bár nem egy álomkép lenne a szerelmem tárgya, a szívem örök birtoklója. Pedig az. Csupán egy látomás, melyet magamnak képzeltem, s bármelyik pillanatban szertefoszolhat, ha megérintem. Félek, hogy köddé válik az ujjaim között, s csak az a szörnyeteg marad a helyén, aki az első nap könyörtelenül megfenyegetett, majd zsarolással kényszerített rá, hogy itt maradjak. Igen. Erre… erre kell emlékeznem. Ezeket soha nem felejthetem el, s így megóvom magam a naivságom csapdájától.
- Köszönöm a segítségét, mylord. Kérem ne várjon tovább, már jól vagyok, de nem megyek vissza a bálba. Tolmácsolja őfelségének bocsánatkérésemet, de ilyen állapotban nem vagyok képes megjelenni előtte. – Hangom halk és tartózkodó, lágy, udvarias kéréssel lehelem a szavakat, távolságtartó magatartásom forró vasként éget tátongó lyukat mellkasomba, ujjaim a ruhámba marnak, mintha csak kapaszkodót keresnék remegésem csillapításáért, de minden próbálkozás felesleges. Félek. Nem merek ránézni. Nem akarom látni az arcát, a tekintetét. A sötéten izzó, forró szemeket. A markáns, férfias arcvonásokat. A határozott törődést, a durva odaadást. Minden pillantása, minden szava ellentétes érzelmekkel fűti mellkasomat. Mindig... Mindig... Félek, hogy mindenemet neki adom, s nekem csak az üresség marad. Az üresség, a fájdalom és a szégyen.
Rövid csend követi szavaimat, csupán pár másodperc, a nyomasztó súlyuk mégis fullasztóan telepszik mellkasomra, s már tudom… tudom, hogy érti. Tudom, hogy minden ért. A viselkedésemet, a szavaim mögött rejlő tartózkodást. Tudom, hogy tudja… tudja, hogy a családomat választottam. Választanom kellett, s én tudom, hogy helyesen döntöttem. De ha így van miért… miért szakad meg ez a szív? Miért nem csitulnak ezek a kínok, és az érzelmeim forró suttogásai, melyek kínozva, incselegve kísértenek? Itt áll előttem… olyan közel van. Csak ki kéne mondanom. Csak ki kéne mondanom, hogy mit érzek. Hogy mire gondolok. Hogy azt akarom, hogy kedves legyen… hogy azt akarom, hogy szeressen. Hogy megkérdezzem, melyik a valódi énje. Nem… nem… nem mutathatom neki az önző énemet. Ő az utolsó, akivel meg akarom ismertetni szívem önző valóját.
- Rendben mylady. – Megköszörüli torkát, alakja még mindig a homályba veszik, de tisztán látom, hogy meghajol, szívverésem felgyorsul, testem hátrálásra ösztönöz, de nem mozdulok. Kérem… kérem ne folytassa. Csak kívánjon jó éjszakát és engedjen el. Engedjen el örökre, hogy én is meg tudjam tenni. Kérem… - Holnap láthatom? – Szemeim elkerekednek, de nem nézek fel. Nem… makacsul, rettegve sütöm le könnyessé váló tekintetemet, testem minden porcikája megborzong a meghitt kérdéstől. A kérdéstől, melytől pár órája elolvadtam volna, s mely tovább erősítette volna bennem képzelt érzelmeim túlfűtött lángját… s ugyanez a kérdés most rettegéssel és félelemmel teli borzongást vált ki belőlem. Nem érzek örömöt, csupán vágyakozást, nem érzek lelkesedést, csupán a nem létező utáni sóvárgást.
Lehunyom szemeimet, felidézem apám, nővérem szavait. Újra… és újra… és újra. Mert tudom, hogy így van jól. Tudom, hogy így kell lennie. Hiszen miben reménykedtem? Feleségül nem fog venni, hiszen se vagyonom nincs, se megbecsülésem. Mi értelme szeretni, ha nem teljesülhet be a szerelem? Ha soha nem lehet az enyém, és soha nem mondhatom magamat az övének. Soha. Hát mi értelme lenne időt és energiát pazarolni erre a kapcsolatra, melynek se múltja, se jövője nincs? Nincs alapja és nincs amerre tarthat. Jobb hát mindkettőnk szívét megóvni a felesleges fájdalmaktól. Így van.
- Nem tudom, mylord. Azt hiszem pihenésre van szükségem, tehát... – Szavaim halkak és bizonytalanok. Túlságosan hallatszik... túlságosan tükröződik bennük félelmem, tartózkodásom, az apró reménysugarak… minden… minden ami a szívemet nyomja. Minden elveszített remény, minden rettegéssel teli gondolat, minden vágyódás és iszonyodás. Minden.
Közelebb lép, alakja kibontakozik a sötétségből, a gyertyák túlságosan meghitt és ismerős fénnyel simítják vonásait, összerezzenek a hirtelen közelségtől és a forróságtól mely testemben árad szét. A tűz, melyet olyan könnyedén szít fel bennem, s melyet oly nehéz kioltani.
Összerezzenek, ahogy még egy lépést közelít felém, ha felemelném karjaimat, szinte megérinthetném Őt, s a gondolat is elég, hogy felkavarja nyugodt, határozott elmémet. Ösztönösen, rettegve pillantok fel rá, szívem vadul zihál mellkasomban, kapkodva, pihegve küzdök levegőért. Félek. Félek tőle. Őszintén, a szívem leges legmélyéről jövő rettegést érzek iránta. Túlságosan függök tőle. Túlságosan közel vagyok hozzá, hogy közömbös legyek, s félek, hogy ő nem lenne rest kihasználni végtelen gyengeségemet. Durva és kegyetlen. Igen. Ez az igazság. El kell… igen… végre el kéne fogadnom.
Torkom elszorul a gondolataimtól, szívem őrjöngve ellenkezik minden vádaskodó gondolat ellen, de józaneszem most nem hagyja felülkerekedni érzelmeim kitartó, makacs hullámait. Nem. A tudat, hogy itt van a nővérem, erőt ad. Alig pár méterre, az ajtó túl oldalán vár. Vár… arra, hogy elmondjam neki, hogy végre véget vetettem az egésznek. Hogy büszke lehessen rám. Hogy átöleljen és megvigasztaljon. Hogy megpróbálja eggyé varázsolni a darabokra hullott szívet, még akkor is ha ez képtelenség számára. Csak egy valaki tehetné meg. Csak egy valaki, de ő talán észre sem veszi az apró szilánkokat.
- Tehát? Elmegy? Hazautazik? Elmenekül előlem, mylady? – Hangja halk és nyugodt, szavai mögött mintha rejtett, fenyegető ingerültség rejlene, s ez vad feszültséggel tölti meg szívemet, minden porcikám megmerevedik, szinte görcsbe rándulnak végtagjaim. Túl nyugodt. Ez a hang… túlzottan nyugodt. Úgy érzem, mintha… mintha a vihar előtti csend lenne.
„Elmenekül előlem, mylady?”
Szavai hosszú másodpercekig kísértik szívemet, ujjaim még szorosabban markolják a vastag anyagú hálóköpenyt, térdeim remegnek, s ismét felerősödik az émelygés, a szédelgés, a rosszullét. Nem akarom. Én nem akarom, hogy így legyen vége. Nem akartam megbántani. Én soha… soha nem akartam senkinek fájdalmat okozni. Mégis mindig ezt csinálom.
- Csak egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam... – Miért teszi ezt velem? Miért nem enged el? Miért nem keres mást áldozatot? Miért nem keres valakit, aki nem tör meg ilyen könnyen a durvaságától. Aki erősebb és talpraesettebb, mint én. Aki nem omlik össze… megszakad a szívem. Megszakad a szívem, hogy búcsúznom kell tőle… hogy talán soha nem is létezett igazán.
- Talán annyira meglepődött? Hiszen tudta, milyen vagyok, kezdettől fogva őszinte voltam. Egy szörny vagyok. – Nem. Nem tudtam… soha nem titkolta, én mégsem fogadtam el a gondolatot. Miért nem? Már nem tudom. - Ön pedig reményt adott nekem. Talán csak játszott velem? – Szemeim tágra nyílnak, szívemben felerősödik a rettegés a hangjában bujkáló, fenyegetéssel vegyült számonkéréstől. Igaza van. Én… nem tudom. Nem tudom mit gondoltam. Képzelődtem. Beleéltem magam… az egész az én hibám. Minden.
Felpillantok rá, a sötét tekintetben már nem látok lágy, kellemes érzelmeket. Már nem látom benne azt a szenvedélyt, ami este a tánc közben csillant a szinte feketének tűnő íriszekben. Már nem látok semmit, csak haragot, s ez kiűz belőlem is minden érzelmet. Mindent, kivéve a rettegést.
- Mylord, én… - Halkan lehelném a szavakat, pedig magam sem tudom, hogy mit szeretnék mondani. Nem tudom. Mentegetőzzek? Felesleges. Kérjek bocsánatot? Az sem segítene, nem enyhítené egyikünk fájdalmát sem, csupán feldühíteném vele. Tudom.
- David. – Szavai durván, követelőzően hagyják el ajkait, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, kérdőn, hitetlenkedve pislognék rá, de mielőtt megrezzenhetne arcom, folytatja. - Mondja ki! – Ledermedve emelem fel tekintetemet, hangja mélyén ellentmondást nem tűrő utasítás rejlik, szinte durván rám förmedve, parancsolón ejt ki minden szót, s testem minden porcikáján forró bizsergés rohan végig, megremegek a szívem heves dübörgésétől. Azt akarja, hogy… hogy szólítsam így? Miért? Hiszen… pont most mondtam meg neki… pont most próbáltam a tudtára adni, hogy… hogy elmegyek. Hogy többet nem igazán kéne találkoznunk. Hogy szeretném magam mögött hagyni ezt az egészet. Hogy szeretnék kitörni ebből a börtönből.
Egy röpke, könyörgő pillantást vetek a sötét tekintetbe, szívem elgyengülve, fájón szorongatja reszkető mellkasomat, s megadón sütöm le remegő szempilláimat, melyeken egészen apró könnycseppek játszanak.
- David… - Olyan halkan lehelem a szívemnek oly kedves nevet, hogy abban sem vagyok biztos, hogy hallotta, szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen lép elém, összerezzenve kapok levegőért, ahogy karjait végtelen óvatossággal, puhán fonja körém, s testemet átölelve húz magához. Vad remegés rohan végig minden porcikámon, a forró ölelés túlságosan ismerős, túlságosan kellemes és túlságosan édes, boldog érzelmeket élesztget újjá szívemben, ujjai puhán bújnak tincseim közé, s a forróság borzongást vált ki testemből. Senki… senki nem pótolhatja ezt az ölelést. Gyilkos kezek. Vértől mocskos ujjak. Belülről, mélyről jövő durvaság és erőszakosság. Velem mégis olyannyira gyengéd és finom. Minden érintésétől megborzongok. Mégis szeretem. Miért kell így lennie? Miért? Miért kell ilyen kedvesnek lennie velem? Miért kell kivételesnek éreznem magam, mikor vele vagyok? Miért érzem úgy, hogy csak engem enged ilyen közel magához?
- Ne menjen el, kérem... Maradjon velem, Belle. – Ne! ne… hát nem gyötört még eléggé, Lord Montgomery? Hát nem büntetett még eleget? - Bármit megteszek. Ha arra kér, hogy többé ne találkozzunk, ezt is megteszem, de ne fosszon meg attól, hogy láthassam, akár csak messziről is. – Szívem vadul zokog fel mellkasomban, remegésem fokozódik. A szavai olyan vad, elsöprő érzelmekről és vonzódásról árulkodnak, mely számomra elképzelhetetlen, melyet csak álmaimban láthattam, s én kétségbeesetten próbálok ellenkezni szívem felerősödő ösztönzésével. Megint csak képzelődnék? Lehet. Igen. Nem szabad… nem szabad elgyengülnöm. Most nem. Csak egy kicsit. Már csak egy kicsit kell kibírnom.
- David, kérem… engedjen el. – Olyan halkan és oly végtelen bizonytalansággal lehelem a szavakat, hogy attól félek nem lesz elég határozott hangzásuk, s meglepetten dermedek le, ahogy eltávolodik tőlem. Testemet kirázza a hideg, ahogy a melegséget árasztó test, az ismerős illat, a forró érintések eltávolodnak tőlem, szemeimet lehunyva próbálok örök búcsút venni ezektől az értékes érzésektől, próbálom elraktározni, hogy a magányos pillanataimban majd felidézhessem a kellemes melegséget, amit Ő nyújtott nekem. Hogy lehetek ennyire buta? Hogy lehetek ilyen naiv és ilyen gyenge?
Csend ereszkedik ránk. Csend, melyet csak az ő szaggatott lélegzetvételei és az én halk pihegésem tör meg, visszafojtom kétségbeesett könnyeimet. Nem akarom elengedni. Akkor sem ha porrá zúz. Akkor sem, ha megaláz, ha meggyötör, ha kegyetlen. Elég!
Ujjaimat ajkaim elé csúsztatom, kezeim remegnek, s én hiába próbálom visszatartani elkalandozó gondolataim megállíthatatlan folyamát, minden próbálkozás sikertelen. Nem tudom, mit mondhatnék, hogy jobban érezze magát. Nem tudom, mit mondhatnék, hogy ne fájjon ennyire. Nem tudom… már semmit nem tudok.
Tekintetem az ökölbe szorított ujjakra siklanak, bőre szinte elfehéredik a szorítástól, s én zavartan, félve hátrálok egy lépést, a heves reakciói visszacsalják szívembe a vad rettegést, a tartózkodást, melyet túlzottan közvetlen, túlzottan szerelmes szavai elhessegettek naiv, gyanútlan szívemből.
- Lord Montgomery… - Hangom halk, ajkaim reszketnek, s látom ahogy arcra megrezzen, a távolságtartó megszólítás hallatán, szívembe késként vájnak saját szavaim. – Kérem… kérem… engedjen el. Nekem nincs helyem az udvarban. Soha nem volt és soha nem is lesz. – Testemben ismét feléled a fáradtság, a kimerültség kínzó érzése, mintha a fájdalom minden energiámat elszívná, s én szédelegve, émelyegve simítom a homlokomra az egyik tenyeremet, hogy próbáljak egy kis erőt lehelni összekuszálódott elmémbe. Egy bizonytalan lépéssel megyek a fal mellé, ujjaim bátortalanul simulnak a hideg anyagra, s látom, ahogy Lord Montgomery aggodalmas tekintettel, ösztönösen felém lép, hogy kész legyen elkapni zuhanó testemet. Miért teszi ezt velem? Újra és újra visszarángat a csapdába… pont, mikor képes lennék kitörni.
Alig egy lépésre áll meg tőlem, tartja az udvarias távolságot, hangja halk és nyugodt, mikor megszólal… túlságosan nyugodt. Ismét… ismét túlzottan, vérfagyasztóan higgadt. Félek.
- De hiszen már boldognak tűnt, Belle. – Mellkasom ismét megreszket, újabb forró könnycseppek szántják végig sápadt bőrömet, tekintetemben őszinte könyörgéssel, már-már esdeklőn pillantok rá, minden fájdalmam, minden meggyötörtség tükröződik a fáklyák fényében csillogó könnycseppekben. El akarok menni innen. Visszamegyek vidékre, és újra a nyugodt, békés életemet élhetem. Ott tényleg boldog voltam. Boldog és gondtalan. Miért látom most mégis üresnek és sivárnak azt a helyet? Mert nincs ott Ő.
- Igen… boldog voltam… talán… de örökre elveszítettem az egyetlen dolgot, mely értékessé tette számomra ezt a helyet. – Lágyan, apró, halovány, a legkevésbé sem őszinte mosollyal pillantok fel rá, még ebben a mosolyban is csak fájdalom tükröződik. Igazuk van. Mi soha nem lehetünk együtt. Túl sok ellentét van közte és a családom között. Ráadásul képtelen lenne félredobni a büszkeségét azért, hogy egy kitagadott nemesi sarjat fogadjon hitveséül. Mivel áltattam magam? Szerelem? Tudom kellett volna, hogy számomra lehetetlen, hogy ez beteljesüljön. Tudnom kellett volna…
- Az egyetlen olyan dolgot? – Hangjában értetlenkedés tükröződik, szívemet szinte csiklandozza a tőle szokatlan bizonytalanság. Talán csak képzelem. Nem tudom… de úgy érzem… úgy érzem… bárcsak… bárcsak még több és több oldalát ismerhetném meg. Több pillantást, több mosolyt…
- A bizalmamat Ön iránt, David. – Reményvesztett, megadó tekintettel merülök el a sötét, érzelemmentes szempárban. Mindig… mindig elzárja előlem a gondolatait. Nem számít. Már semmi nem számít. Nem tudom, mire gondol és soha nem is fogom megtudni. A családom soha nem fogja elfogadni Őt, mint ahogy Ő sem fogja soha megérteni a szívük mélyén lakozó keserűséget. Talán tényleg túlságosan kislány voltam. Talán tényleg nem látom át a dolgokat. Igazuk lehet. Már nincs semmi, ami itt tartana. Az égvilágon semmi.
Nem szólal meg, s ez többet mond minden szónál. Már nem reménykedek abban, hogy tagadni fogja a vádakat. Már nem reménykedek abban, hogy az egész csak tévedés. Nem így van. Talán nekem csak egy álarcot mutatott. Nem akarom megismerni az igazi arcát. Félek tőle, hogy még ennél is nagyobbat csalódnék.
A falnak támaszkodik mellettem, zihálása megtöri a folyosó csendjét, s szívem összeszorul a látványtól. Miattam van. Sajnálom. Őszintén… őszintén sajnálom.
- Visszautazom a családunk vidéki birtokára. Néha meglátogathatna, ha arra jár, Lord Montgomery. – Elmosolyodva, udvarias visszafogottsággal, tartózkodással lehelem a szavakat, fájdalmam mégis könnyeket csal a szemeim sarkába. – Gondolom nem kell elmondanom, hogy merre van a birtok. A családi hátteremet nézve biztosan mindent tud rólam. Talán többet, mint én magam. – Szavaim felidézik bennem, hogy kivel is állok szemben, a múltbeli eseményeket, mikor kegyetlenül, gyanakodva próbált elűzni az udvarból, próbálom elhessegetni a vad, szorító fájdalmat és az éledező keserűséget, szinte teljesen a falhoz simulva próbálom tartani magamat, remegő térdeim egyre kevésbé akarnak engedelmeskedni parancsaimnak. Mikor lesz már vége? Mikor enged el végre?
Összerezzenek, ajkaimat visszafojtott sikkantás hagyja el, mikor a kezei hangosan csattannak a falon, testemet közrezárva támaszkodik meg mellettem, haja előre hullva keretezi arcát, rémisztő árnyékokat varázsolva vonásaira, s én remegve pillantok fel a sötéten izzó szemekbe, szívemet magával ragadja a félelem, tekintetében semmi józanságot, semmi értelmet nem látok megcsillanni, ujjaim görcsösen szorítják ruhámat.
- Nem! Annyi mindent… annyi mindent nem tudok magáról, Belle. – Közelebb hajol, érzem a ziháló leheletét arcomon, a kényszer, a kísértés, hogy eltoljam magamtól vadul őrjöng remegő testemben, de nem mozdulok. Talán… talán ha kitombolja magát, jobban lesz? Talán ez segít neki? Talán… - Nem tudom, milyen érzés hosszan, forrón csókolni az ajkait. Nem tudom, milyen íze van a bőrének. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy egyik kezét felemelve simítja végig nyakam vonalát, a gesztenyebarna tincseket óvatosan cirógatja odébb, s megremegek, testemben forróság és tartózkodás árad szét, szívemben éledezni kezdenek a düh, a kiábrándultság első szikrái. – Nem tudom, milyen érzés végigsimítani a bőrét, nem tudom, milyen érzés megérinteni a melleit. – Kezei oldalamra csúsznak, zihálva, kapkodva veszem a levegőt, testem beleborzong durva, erkölcstelen szavaiba.
- Elég! – Hangosan, határozottan zökkentem ki őt a bódultságából, egy erőteljes mozdulattal tolom el magamtól, s ő felegyenesedik. Tekintetében látom tükröződni, őrjöngeni a vágyat, mely bennem is pislákol, minden porcikám megfeszül, lassú, óvatos, kimért mozdulattal csúszok távolabb tőle a fal mentén, s ő mozdulatlanul maga elé meredve engedi, hogy kiszabaduljak, szívembe olyan érzések költöznek, melyeket még soha nem éreztem iránta. Sajnálat. Szánalom. Megvetés. Hát tényleg… tényleg csak a testemre vágyna, vagy csak ily őrült, ily sötét módon képes szeretni? Hát tényleg… tényleg egy szörnyeteg lenne? Tényleg nincs más a sötét lepel mögött? Feleslegesen kerestem érzékeny kedvességet? Már nem tudom. Elég volt. Elég volt.
- Elmegyek. A döntésem végleges. – Keményen, de nem durván lehelem a szavakat, hangja megtölti a folyosó csendjét.
- NEM! – Megremegek a félelemtől, de már nem érzem azt, mint amit az első bálunk éjszakáján, mikor fenyegetéssel bírt maradásra. Itt van a családom. Itt vannak és támogatnak. Már nem árthat nekem. Már nem csalhat csapdába. – Ha visszabújik a vidéki birtok rejtekébe, ki fogja feleségül venni? Egyedül fog megöregedni, mylady. – Kegyetlen szavai szívembe hasítanak, szemeimen vastag, áthatolhatatlanul tömény könnyfátyol keletkezik, remegve csúsztatom a falra kezemet, hogy ismét támaszt keressek.
- Tudom. – Röviden, néma beletörődéssel sóhajtom a rövid szót, szemeimből lassú, reményvesztett könnycseppek szabadulnak ki, de már nem törődöm velük. Nem törlöm le őket, nem próbálom visszafojtani. Úgy érzem, mindjárt darabokra hullik a szívem. Úgy érzem, összeomlok ettől a fájdalomtól. Örökre, javíthatatlanul és véglegesen megtörök. Már nem kell sok. Kérem… kérem… hagyjon… hagyjon békén. Hagyja, hogy visszamenjek, kisírjam magamat és örökre sirassam azt a végzetes percet, mikor magának adtam ezt az érzékeny, törékeny szívet, melyet Ön oly könnyedén és oly durván, érzéktelenül zúzott porrá. Remélem örül.
Lassú lépést teszek a szobám ajtajának irányába, mely megváltást ígérve hívogat, csalogat, de ő megragadja a csuklómat, és visszahúz. Tekintetemben felháborodás, düh csillan, de mielőtt szólásra, ellenkezésre nyitnám ajkaimat, megszólal.
- Feleségül veszem, csak ne menjen el! – Teljesen ledermedek, mozdulatlanul, hitetlenkedve pislogok rá, és tudom. Tudom, hogy ez volt az utolsó csepp. Szívem mintha milliónyi apró, összeilleszthetetlen darabra roppanna mellkasomban, és senki… senki nem fog azzal fáradni, hogy összeszedegesse a darabokat. Milyen buta vagy Annie. Mennyire nagyon buta.
Dühösen, megtörten rántom ki csuklómat ujjai szorításából, de ismét megszólal, mielőtt felháborodott gondolataimat szavakba önteném.
- Vagyonos vagyok és magas rangom van, ráadásul az udvari helyzetemet nézve a családját jóformán megtisztítaná az, ha feleségül venném. – Szavai durvák, határozottak és önteltek, hangjából ordít, üvölt a tény, miszerint tökéletesen biztosra veszi, hogy hálásan elfogadom az ajánlatát, s ez vad dühöt éleszt testemben. Olyan heves, őrjöngő haragot, melyet még soha nem éreztem… soha. – Visszautasíthatatlan ajánlat. – Vége.
Gondolkodás nélkül lépek elé, tenyerem csattanása hosszú másodpercekig visszhangzik a folyosó csendjében, szemeimből ömlenek, záporoznak a könnycseppek, kezem bizsereg, zsibbad az erős ütéstől, arcán hatalmas piros foltként jelenik meg ujjaim nyoma, de képtelen vagyok sajnálatot érezni.
- Undorító szörnyeteg. – Sírva, zokogva lehelem a szavakat, ajkaim elé emelem kezemet, s ő nem mozdul, mintha sokkos állapotban lenne az ütéstől. Talán… talán mire számított? Vajon mit hitt? Hogy majd a karjaiba omlok a kegyes ajánlattól? Visszataszító. Mit képzeltem? Hogy hihettem el, hogy érez valamit? Magamtól is undorodom. – Még soha… soha nem aláztak meg ennyire. – A másik kezemet is ajkaimra szorítom, hogy visszatartsam a zokogást, látom, ahogy felemeli egyik kezét, mintha felém nyújtaná, hátrálok egy lépést, s keze visszahullik teste mellé. – Mégis mit hitt? Hogy eladom magamat? Hogy pénzért odaadom a szívemet, a lelkemet… a testemet? – Dühtől, fájdalomtól szikrázik a hangom, tekintetemben csupán fájdalom, őrült fájdalom csillan, az ő arcát már nem látom… semmit nem látok a vadul záporozó könnycseppektől. – Pedig… pedig az egyik már rég a magáé volt. – Rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartok, zokogásom kitör belőlem, mégis folytatom. - Soha! Soha nem megyek magához, Lord Montgomery! Soha többé nem akarom látni! Soha! – Ha máshogy kérte volna… Talán nem is sejti... Talán nem is sejti, milyen boldogan, milyen őszinte szeretettel adtam volna neki mindenemet. Örökre. Ha nem így lett volna. Ha nem így… ötlete sincs. Ötlete sincs mit érzek. Megőrülök. Megőrülök ettől a fájdalomtól.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, képtelen vagyok akár egy percig is vele maradni tovább, lábaim maguktól mozdulnak, és faképnél hagyom Őt, de nem megyek vissza a szobába. Képtelen lennék most a nővérem elé állni. Képtelen lennék most beszélni vele… akárkivel. Úgy érzem, magányra vágyom. Magányra és hidegre, ami kimossa a gondolataimat. Ami kimossa az érzéseimet, a fájdalmaimat.
|
| Levi-sama | 2011. 03. 04. 23:31:12 | #11943 |
 Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Visszamegy az emelvényre, velem együtt. Kardom a fegyverhordozóm elviszi, hölgytársaságban nem illendő egy csatakarddal mutatkozni. Követem Annabelle törékeny testét, szemmel láthatóan legyengült. A legkisebb szél is fellökheti, sápadtsága nem jó hír.
Leülünk, s miközben távolba révedő tekintettel, látszólag a további küzdelmeket figyeli, én őt. Miért érzem rosszul magam a bőrömben? Meg szeretném őt óvni mindentől, de elsősorban magamtól kellene... és én képtelen vagyok rá. Vágyom rá, mindennél jobban akarom, birtokolni akarom a szívét, a testét, a figyelmét, törődését. Azt akarom, hogy csak rám mosolyogjon. Amire azonban most legjobban vágyom, hogy az ágyamba vihessem. Bemocskolnám, teljesen kisajátítanám és élvezném testének legapróbb porcikáit is. A gondolattól ágyékom lüktetni kezd, és egy nagy levegőt vége fordítom el erőszakkal a tekintetem róla. Ha kitartóan bámulom, zavarba hozom, és ez nem illendő.
Szeretem nézni ahogy mások harcolnak, megfigyelem a harci stílusukat, csiszolom az enyémet.
Kezd lemenni a nap, és végre lezajlik az utolsó ütközet is. Felállunk hogy bevonuljunk. Itt az idő, hogy hölgyem kísérőjeként mutatkozzam, és ahogy lenézek a halvány pírral és csillogoó szemekkel engem figyelő Lady Annabelle arcára, elégedettséget érzek. Ha nem is végleg és nem úgy ahogy én szeretném, de akkor is megszereztem őt magamnak, ma estére mindenképpen.
Karom nyújtom felé, karcsú ujjait ráteszi a páncélozott alkarvédőmre. A királynő mögött sétálunk be, aki Lord Dudley oldalán szinte ragyog a boldogságtól. Hiába keménykezű királynő, a belsejében attól még igazi nő, aki szereti ha imádják. Azonnal elszakad róla a figyelmem, amikor meghallom Annabelle édes hangját.
- Az elmúlt napokban nem láttam az udvarban, mylord.
- Pár napot a vidéki birtokomon töltöttem.
- Értem – leheli bájosan. Folytatjuk az utat, kissé le is maradunk. Érzem hogy jobban támaszkodik rám. Aggódva figyelem sápadt arcát.
- Fáradtnak tűnik, mylady.
Elpirulva mosolyog fel rám, legszívesebben a karjaimba zárnám most azonnal. Olyan gyönyörű... annyira, annyira vágyom rá!
- Minden bizonnyal csak a tavaszi fáradtság, kérem ne aggódjon miattam Lord Montgomery.
De aggódom.
- Nemsokára visszatérek, mylady – fordulok felé amikor beérünk a terembe. Csókot lehelek kezére, és magára hagyom. Az ajtónál álló egyik őr mellett megállok néhány pillanat erejéig. – Vigyázz Lady Annabelle-re amíg vissza nem térek.
- Igen, sir!
Felfrissülve, sötétkék bársonyzekében és nadrágban térek vissza. Tekintetemmel a bálozókat, táncolókat figyelem, Őt keresem de nem látom. Az őr felé fordulok kérdően megemelve szemöldököm. Az erkélyajtóra mutat. Megnézem, és ott találom Annabelle-t egyedül. A széles erkély, ahová találkára hívott, rossz emlékek helyszíne.
Oldalról látom, megtorpanok és figyelem. Szomorkodik, könnyei csillognak szép arcán. Összeszorul a mellkasom, mert hibásnak érzem magam. Törékeny, finom hölgy, nem egy bárdolatlan szörnyetegnek való, és én mégis állandóan vele vagyok és bántom őt, pedig isten a tanúm, mindentől szeretném megóvni. Letörli könnyeit, így meg merem már szólítani.
- Lady Annabelle – dörmögöm udvarias meghajlással. A szemeiben felragyogó őszinte öröm, a kedves mosoly minden gondolatot félresöpör a fejemből. Felé nyújtom kezemet, ujjai hidegek és reszketnek markomban.
- Szabad egy táncra?
- Örömmel.
http://www.youtube.com/watch?v=bM8IKoxwHfM&feature=related
Magamhoz húzom, lassú, könnyed táncra csábítom. Elveszek barna szemeiben, és hiába kedves és bájos, imádnivaló hölgy, fejemben cseppet sem udvarias gondolatok és érzések kavarognak. Élesen érzékelem az időnként mellkasomhoz nyomódó puha melleit, karcsú derekán pihen egyik karom, illata édesen cirógató, és ahogy felemelem őt, hajából néhány tincs érzékien hullik alá nyakába. Bármelyik férfit kísértésbe vinné, engem pedig egyenesen megőrjít, és csupán csak a szemeiben tükröződő ártatlan rajongás segít visszafogni tomboló vágyam. Szemei gyönyörűen csillognak.
Bármit megtennék, hogy tudjam, mire gondolsz épp, Belle.
Elmerülök szép szemeiben, szinte megfulladok bennük, és nem is lenne szebb halál amelyet el tudnék képzelni most.
- Belle… - súgom sóváran. - Elloptam az első csókját.
Még mindig a karjaimban tartom, de már nem táncolunk, csak egymást figyeljük.
- Szívből adtam – pihegi, elgyengülve kapaszkodik vállaimba.
Megérintem nyakának selymes bőrét, finoman beletúrok kibomlott tincseibe. Vad, őrjöngő vágy feszíti a testem.
- Nem is ismer engem, mylady. Nem tudja, mikre gondolok.
Szavaim vészjóslóan tükrözik a bennem harcoló birtoklási ösztönt és a nyers vágyat. Megérintem hüvelykujjammal puha ajkait, amelyek után annyira vágyakozom. Egyszer már megízlelhettem, de ez csak tovább növelte éhemet. Megrezzen karjaimban, de nem menekül el. Egy szörnyeteg vagyok, aki hozzá sem érhetne, ő mégis teljes bizalommal áll, szemei kedvesen néznek rám. Pedig ha tudná... ha tudná...
- Úgy érzem, bemocskoltam az ajkait.
- Ha így érzi, vegye hát vissza.
Be sem fejezi a mondatót, és én rávetődöm, de a cél előtt visszafogom magam, és csak óvatosan csókolom meg. Sötét, viharos vágyam elfojtom. Mielőtt megismerhetném szájának forró titkait, hangos dördüléssel vágódik ki az erkélyajtó és elengedem Őt.
- Szörnyeteg! – kiáltja egy férfi, és én zihálva fordulok felé. Lord Claire. - Hát nem volt elég, hogy tönkretetted a családomat, még a lányomra is szemet vetsz?!
Azonnal kitisztul a fejem, és Annabelle elé állok, óvón eltakarom apja dühös tekintete elől. Felfortyan bennem a lángoló harag.
- Aki tönkre tette az ön családját, nem én voltam, sir – válaszolom hidegen. – Ön tette.
- Gyilkos – vicsorog rám. – A királynő kutyája! Az én torkomat mikor metszed el a sötét éjszakában, ahogy Lord Hepton-al is tetted?
Megfagy a levegő.
Nyílt titok, milyen feladatokkal bíz meg engem időről időre Erzsébet, de az, hogy Annabelle előtt történt mindez, vérbe borítja az agyam. Kardomért nyúlok, de egy remegő kéz lefogja kezemet.
- Ne... – leheli Annabelle édes hangja, s csak jó reflexeimnek köszönhetem hogy még időben elkapom ájultan zuhanó testét. A karjaimba veszem, sápadt arcát látva elszáll a vad harag belőlem.
- Kislányom! Kislányom! Mi történt vele? – suttogja Lord Claire rémülten. Nem akar botrányt kelteni, a bálozók szerencsére nem vettek észre semmit.
- Elájult. Vissza kell vinni őt a szobájába.
- Majd én – nyúl felénk, de megrázom a fejem. Megérkezik Annabelle nővére is, aggódva siet hozzánk.
- Ön nem léphet be a királynő belső termeibe, sir. Majd Lady Catherine, a hölgy nővére elkísér minket.
Szó nélkül sietek le a kis márványlépcsőn ami a kertbe vezet, és a már ismert mellékfolyosókon át viszem könnyű testét a szobájába. Mögöttem halkan koppannak nővérének léptei.
A szobában néhány gyertya ég csak, egy szolgálólány azonnal bent terem. Gyengéden, óvatosan fektetem le Annabelle törékeny kis testét. Félresimítom haját az arcából.
- Most már elmehet, mylord – mondja a nővére komoran, arcáról leolvasható az irtózat és a félelem, ahogy engem néz. Elengedem fülem mellett a szavait.
- Az utóbbi napokban keveset pihent és alig evett valamit. – A cseléd felé fordulok. – Hozzon levest és bort!
- Mylord...!
- Ön pedig vetkőztesse le, ebben a szoros ruhában nem kap rendesen levegőt, és hűvös vízzel...
- Mylord! – kiáltja, félbeszakítva dörgő parancsaimat. Megenyhülve sóhajt fel. – Ne aggódjon kérem, majd én gondoskodom róla. Most menjen.
Összeszorítom számat, mert nem akarom magára hagyni. Amit Annabelle hallott... talán örökre meggyűlöl érte. Tudja mi vagyok, tudja milyen sötét a lelkem. Talán ezentúl valóban szörnyként fog rám nézni. Fájdalmas a gondolat, de őt így látni, ilyen állapotban... aggódom érte. Nagyon. Ha valami baja esik miattam, én...
- Kérem, mylord. Higgyen nekem, hamarosan jobban lesz – győzköd tovább kedves mosollyal Lady Catherine. Bólintok.
- Odakint várok, ha bármire szüksége van, szóljon.
Megérkezik a cseléd is egy tálcával. Kimegyek az ajtón, becsukom és a folyosó falának támaszkodom.
Gyűlölök várni.
Órákkal később halkan nyílik az ajtó. Karcsú, törékeny alakját látva megkönnyebbülök, és tétován ellököm magam a faltól, Idegesen szorítom kardom nyelét, tekintetem arcára tapad. Sápadt, szemei sötéten csillognak. Vastag, puha köpeny fedi alakját, haja hullámozva öleli körbe őt. Hosszú és szép.
Kifejezéstelen arccal figyelem.
- Köszönöm a segítségét, mylord – leheli halkan, szemeit lesüti. Nem tudom mit érez vagy gondol, csak reszkető ajkait és ruhájába kapaszkodó remegő ujjait látom. Nem. Nem bírnám elviselni ha gyűlölne. – Kérem ne várjon tovább, már jól vagyok, de nem megyek vissza a bálba. Tolmácsolja őfelségének bocsánatkérésemet, de ilyen állapotban nem vagyok képes megjelenni előtte.
Megköszörülöm a torkomat. Ez a távolságtartó viselkedés mindent elárul.
- Rendben mylady – hajolok meg kissé, majd újra tekintetét kutatom, de nem néz rám. – Holnap láthatom?
- Nem tudom, mylord. Azt hiszem pihenésre van szükségem, tehát...
Közelebb lépek, és ahogy kibontakozom az engem körülvevő sötétségből, s kilépek a fáklyák fényébe, ő ijedten összerezzen és végre felpillant. Félelem. Félelem, és semmi más.
Ökölbe szorulnak kezeim, hideg, kifejezéstelen álarc feszül arcomra, elrejtek mindent... mindent ami elárulná, mennyire fáj ez a tekintet.
- Tehát? – kérdezem visszafogottan. – Elmegy? Hazautazik? Elmenekül előlem, mylady?
- Csak egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam...
- Miért? – vágok közbe. Kezd ébredni bennem a harag. El akar hagyni... elmegy, és én nem láthatom őt többé. Nem! NEM! – Talán annyira meglepődött? Hiszen tudta, milyen vagyok, kezdettől fogva őszinte voltam. Egy szörny vagyok. Ön pedig reményt adott nekem. Talán csak játszott velem?
- Mylord, én...
- David. Mondja ki!
- David... – leheli remegő ajkakkal. A sötétben még sápadtabbnak, törékenyebbnek látom. Mégsem tudom visszafogni vad érzelmeimet. Már a karjaimban van, reszkető testét gyengéden ölelem magamhoz, ujjaim dús, puha hajfürtjeit markolják. Szaggatottan veszem a levegőt, vágyam és haragom kavarog bennem.
- Ne menjen el, kérem... Maradjon velem, Belle. Bármit megteszek. Ha arra kér, hogy többé ne találkozzunk, ezt is megteszem, de ne fosszon meg attól , hogy láthassam, akár csak messziről is – suttogom, illatos hajába temetem arcomat.
- David, kérem... – pihegi. – Engedjen el...
Megteszem, és elhátrálok tőle. Sóvárogva szorítom ökölbe kezeimet, fújtatásom megtöri a sötét folyosó csendjét.
|
| Silvery | 2011. 03. 01. 21:59:10 | #11856 |
Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Löcamának)
Reszkető kézzel szorítom szoknyám bő, terebélyes anyagát, s a világoskék selyem puha, lágy, vigasztaló bársonyossággal simul ujjaim közé. Beszélgetések, izgatott, várakozással teli zsivaj ölel körbe, mintha az egész udvari népből én lennék az egyetlen… az egyetlen, aki aggódik. Az egyetlen, aki számára értékesek az emberi életek. Nem értem. Hát ők nem félnek, hogy baja eshet a lovagoknak? Hát valakinek szórakozás nézni, ahogy emberi életek hunynak ki feleslegesen, ok és cél nélkül? Ennek nem szabadna megtörténnie.
Leszegem fejemet, tekintetem remegő ujjaimra siklik, s a körülöttem lévő zaj mintha távolodni, halkulni kezdene, ahogy elsüllyedek a saját, apró világomban. Ha… ha minden jól alakul, senki nem hal meg. Azt hallottam, hogy a lovagi tornákon nagyon ritkán fordulnak elő halálesetek… remélem tényleg így van… Lord Dudley… nem akarom elveszíteni őt. Nem szeretném…
Kissé megemelem fejemet, ahogy végre elcsendesül a tömeg, s a királynő beszédét és a megnyitót hallgatva remegésem is csillapodni kezd. Nem lesz baj… érzem… érzem, hogy Lord Montgomery nem fogja megölni őt. Hiába hallom mindenkitől, hogy könyörtelen gyilkos… Én tudom, hogy nem így van. Nem szabad így lennie. Magam sem értem, miért… de megbízom benne. Megbízom a jóságában. Tudom, hogy mások félreismerik őt. Talán csak én ismerem azt az arcát… azt az arcát, akinek az egyetlen bűne csupán az, hogy elrabolta, és fogságba ejtette gyenge szívemet. Mindössze ennyit tett, s ezért képtelen vagyok haragudni rá. Képtelen vagyok…
Napok óta nem láttam őt, mintha teljesen eltűnt volna az udvarból, s a hiánya csupán fokozta szívem aggodalmas félelmét, mellkasomban mintha űrt vájna a fájdalmas hiányérzet, s ez különös izgatottságot csal szívembe a kétségeim mellé. Ma látni fogom… ha minden igaz, ma látnom kell őt.
Hátrapillantok vállam felett, a kilátóban gyorsan megtalálja tekintetem nővérem és édesapám alakját, s elmosolyodom, szívem megnyugszik, ahogy rajtuk pihentetem szemeimet hosszú, hosszú percekig. Hihetetlen, hogy eljöttek. Annyira örülök neki.
Édesapámtól reggel érkezett levél, hogy sajnos később tudott elindulni, mint tervezte, így csupán a lovagi torna után tudunk személyesen találkozni egymással, s akármennyire hiányzik, titkon örültem a szomorú hírnek. Nem akarom, hogy így lásson. Hogy ilyen állapotban lásson. Nem akarom, hogy aggódjon miattam.
Hosszút pislogva húzom ki hátamat, homályos tekintetemmel követem a küzdőtérre lépő lovagok mozdulatait. A fáradtság és az erőtlen szédelgés egyre jobban magával húz, mintha most akarna kárpótlást követelni a sok, hosszú, álmatlanul átvirrasztott éjszaka. Ahányszor az ablakban ülve a csillagokra pillantottam, ő jutott eszembe, s ahányszor a sötét árnyakon pihent fáradt tekintetem, az ő alakját kerestem közöttük, de szemeim minduntalan csak az ürességet kutatták kétségbeesetten. Tényleg megőrültem volna? Könnyen lehet.
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Elmémben ismét felrémlenek Petrarca gyönyörű, magukkal ragadó sorai, hogy apró mosolyt csaljanak ajkaimra a sok szomorú bú és komor aggodalom után. Hosszút pislogva hunyom le szemeimet, de hiába… hiába kutatom gondolataim között a folytatást, nem találom a sorokat… nem találom a szavakat… nem emlékszem rá. Elfelejtettem. A kedvenc szonettem, s a folytatás mintha megszökött volna zaklatott gondolataim közül, akár egy gyönyörű, fogva tartott pillangó, s én hiába keresem, kutatom szépségét, csupán néma, kongó ürességet találok a helyén.
Szívem elszorul, s gondolataim sötét, rideg folyamából a nézők hangos, kitörő éljenzése ránt ki, s én szinte fellélegzem a fájdalmas gondolataim távolodásától. Tekintetem kitisztul, szépen, lassan térek vissza a komor valóságba, reszkető tekintetemmel az eseményeket figyelem várakozva. Egyszerre kívánom, hogy bárcsak eljönne már a pillanat, s halogatnám az idők végezetéig a sötét harcot. Rettegek. Féltem Lord Dudleyt, hisz nem szeretném hogy megsérüljön… és féltem… még talán nála is jobban féltem Lord Montgomeryt… de őt nem a fizikai fájdalomtól. Nem… úgy érzem, neki a lelke van veszélyben.
Nem szeretném elveszíteni ezt a bizalmat, amit végre sikerült újra felépítenie szívemnek. Nem szeretném, hogy ismét romba dőljön.
A nap sugarai haloványan játszanak az ezüstös páncélokon, olyan mintha szikrákat szórnának a vakító fények, én mégsem tudok lelkesedni a gyönyörű látványért. Nem tudok mosolyogni, még arra sem vagyok képes, hogy figyelemmel kövessem a harcokat, tekintetemet ismét az ölembe sütve merülök vissza a fájdalomba, a fáradságba, az émelygésbe, szívem egyre hevesebben dobban minden másodpercben, hisz tudom… tudom, hogy minden kardcsattanás, minden mozdulat, minden üdvrivalgás… minden… minden tovaillanó másodperc egyre közelebb hozza a pillanatot, s a tudat egyszerre lehel elmémre sötét fellegeket és kecsegtet édes nyugalommal.
Ismét hangos ujjongás zökkent ki gondolataimból, s kissé remegő testem összerezzen a váratlan zsivajtól, szemeimet lehunyva próbálom megnyugtatni kavargó, ellentétes érzelmeimet.
- ...és itt van Lord Montgomery, a Montgomery ház hercege! Ellenfele, az ifjú Lord Dudley, a Dudley ház ifjú grófja már várja őt, a kihívóját, akivel meg kell küzdenie a bájos Lady Annabelle kegyeiért! – Szemeim kipattannak a név hallatán, heves szívverésem eddig nem ismert száguldásba kezd, ahogy felemelem arcomat, s egyszerre érzem úgy, mintha kipirulnék és elsápadnék a csupa feketében tündöklő férfi láttán. Páncélja olyan, akár a sötét éjszaka, szinte magába szívja a fényes napsugarakat, mintha végtelen mélységgel nyelné el fényüket, s megremegek a rémisztő látványtól, szívem mégis oly hevesen, oly izgatottan kalimpál, hogy megszédülök az émelyítő érzéstől. Reszkető, félénk tekintetem Lord Dudley-ra siklik, akinek megjelenése az ellenfelének szöges ellentéte. Ezüstös, világos páncélján édes táncot járnak a napsugarak, szőke haja kikunkorodik a sisak alól, s szinte látom magam előtt a mosolyt, ami arcán ül… a mosolyt, amit oly könnyen veszíthetek el örökre.
Szívembe először költözik őszinte félelem, halálos aggodalom, s ujjaimat összefűzve szorítom meg kezeimet olyan erővel, hogy szinte megroppannak törékeny ujjaim.
Tekintetem visszasiklik Lord Montgomeryre, s meg is pihen alakján, egy lassú pislogással próbálom lenyugtatni rettegő szívemet. Nem… nem fogja bántani.
Egymás elé lépnek, s a megragadó látvány hátborzongató fenyegetéssel ég elmémbe. Úgy állnak egymás mellett, mintha magát a jót és a gonoszt képviselnék, s én megdermedek a gondolataimtól. A fény és a sötétség, a mosoly és a komorság, a kedvesség és a gúny ellentétét látják szemeim.
Ujjaim ajkaimra csúsznak, szívem szinte sikít a fájdalmas gondolatoktól, melyeket képtelen vagyok száműzni kavargó elmémből. Képtelen vagyok rá, s a fájdalom még jobban megszédíti bizonytalan, gyenge testemet. Látom, ahogy meghajolnak, s remegő térdekkel emelkedem fel a székről, hogy tiszteletüket tehessék felém is. Pukedlizem, s mikor ismét egymás felé fordulnak, szinte visszarogyok a padra. Nem… nem szabad… nem szabad ezt gondolnom.
Elmém fenyegetően riaszt minden másodpercben… hát miért… hát miért húz a szívem mégis a sötéthez? Miért érzem azt, hogy ez az apró, könnyen összeroppantható szerv csak őérte dobog? Miért várok megerősítést, hogy a bizalmam nem volt alaptalan? Kérem, mylord… kérem, Lord Montgomery… kérem, bizonyítsa be nekem, hogy ön nem az, akinek mondják. Hogy nem adtam feleslegesen a szívemet. Kérem szépen…
- Uraim! Az első vérig. En garde! – Összerezzenek, ahogy csattannak a kardok, ismét ajkaim elé kapom remegő ujjaimat, hogy magamba fojtsam az apró sikkantásokat, szívem rémülten dübörög reszkető mellkasomban. Lord Montgomery csapásai hevesek, haragosak és halálosak. Szinte érzem a benne forrongó őszinte dühöt, s szívem elszorul az érzéstől. Miattam van. Miattam ilyen ingerült. Miattam ilyen dühös… én csak jót akartam, és lehet… lehet, hogy én okozom Lord Dudley vesztét?
Szívem összeszorul, ismét felsikít mellkasomban, s én levegőért kapva küzdök a könnyek ellen. Nem… az nem lehet… az nem lehet. Kérem ne…
Szinte szikrákat szórnak a táncoló fémek, ahogy újra és újra összecsap a két kard, s a szívemben lappangó rettegés egyre inkább felszínre tör, ahogy a bizakodásom, a hitem lassacskán tovaszáll, hogy helyet adjon a halálos riadalomnak. Minden apró sikkantástól, csattanástól összerezzenek, tekintetem homályossá válik a tömény, átláthatatlan könnyfátyoltól, remegő ujjaim hiába próbálják letörölni a könnyeket, újabb és újabb forró cseppeket szül szívem fájdalma. Miattam van. Ez mind miattam van.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy a tömeg üvöltésén keresztül fülembe mászik Lord Dudley fájdalmas ordítása, testem minden porcikája megrándul, szívemben érzem az ő kínjának többszörösét, s legszívesebben én is sikítanék. Kezeim olyan erősem szorulnak számra, hogy szinte érzem elfehéredni ujjaimat, ereimben megáll, kihűl a vér, ahogy Lord Montgomery lecsap, s felzokogok a tömeg ordításától, de az én zokogásomban már nem aggodalom van. Lord Montgomery tekintetében sötéten izzó haragot látok… kegyetlen, szikrázó dühöt, s mindenki azt hinné, hogy megölte… de nem… érzem, hogy nem. A szemeiben nem látok vérszomjat, nem látok gyilkolási vágyat csillanni, s mikor Lord Dudley akadozó mozdulatokkal ül fel, az utolsó csepp aggodalom is elpárolog szívemből, s az örömkönnyek forró csordogálása lángoló színt varázsol sápadt bőrömre. Nem ölte meg. Hát tényleg nem ölte meg. Tudtam… éreztem… Lord Montgomery… talán nem is tudja… talán nem is sejti, hogy ebben a percben ejtette örök, megtörhetetlen rabságba szívemet. Örökre… örökre…
A kiáltásokat, az örömujjongásokat szinte meg sem hallom, csupán messziről érzékelem jelenlétüket, szívem észveszejtő dübörgése mindent elnyom.
Lord Montgomery lassan, a kendőmmel a kezében lép felénk, s mikor leveszi a sisakját, ajkain, tekintetében a túlságosan is ismerős megvetést fedezem fel, de most nem nekem szól. Az ujjongó tömegre pillant lenéző szemekkel, a szívembe forrón, kellemes borzongással nyilall a felismerés. Nem… Lord Montgomery egy percig sem képviselte a sötétséget. Egyetlen rövid percig sem volt ő a gonosz.
A megvetése az udvari népnek szól… az udvari népnek, akik ujjonganak a vér láttán, s akiknek az emberek élete egyszerű játék, unaloműző szórakozás csupán. Megrémiszt… megrémiszt a tudat, hogy érzéseink mily hasonlóak, s mégis… mégis mekkora szakadék van közöttünk.
Ajkaimat összeszorítva sütöm le tekintetemet, könnyeim még mindig, megállíthatatlanul csordogálnak az őszinte megkönnyebbüléstől.
Lassú, bizonytalan léptekkel megyek le a lépcsőn, minden mozdulat, amivel közelebb kerülhetek hozzá egyre hevesebb zihálásra sarkallja reszkető szívemet.
Megállok előtte, többszáz tekintetet érzek magunkon, s ismét hatalmába kerít a kínos érzés, de könnyedén feledkezem el a forró zavartságtól, ahogy tekintetünk találkozik. A sötétzöld szemek ragyognak a nap sugaraiban, pillantásában már nincs semmi megvetés, mint ahogy harag és düh sem, csupán gyönyörűséges, természetesen zöld csillogás. Megremegek a szívemben tomboló, lángoló érzelmektől, s bizonytalanul, erőtlenül elmosolyodva merülök el a csillogó íriszek örvényeiben.
Reszketeg mozdulatokkal pukedlizem, s szívem félreüt, ahogy fél térdre ereszkedik előttem, s úgy húzza ajkához remegő kezemet. Haja nedves, kissé arcához tapad a verejtéktől, mégis úgy érzem, szívem még soha nem látta ennyire tisztának őt.
- Köszönöm… - Hangom halk sóhaj csupán, szavaim mintha a tömeg halk zúgolódásába vesznének, de tudom, hogy hallotta… köszönöm… köszönöm, Lord Montgomery… köszönöm a bizonyítékot, mely után vágyakozva sóvárgott szívem.
Lassú, lágy mozdulattal húzom ki a kendőt kezéből, s ő felemelkedik a földről, s ahogy egy pillanatra megszakad a mély szemkontaktus, félve, bizonytalanul sandítok mögé, hogy lophassak egy pillantást Lord Dudleyról. A vállán lévő sebből csupán enyhén csordogál a vér, s a megkönnyebbülés újabb fuvallata mintha még könnyebbé varázsolná szívemet. Egyáltalán nem súlyos seb.
Néma, könnyed sóhaj hagyja el ajkaimat, hálás tekintetemet Lord Montgomery szemeibe vezetem vissza, lábaim megremegnek, ahogy dühöt látok csillanni az elsötétülő szempárban. Ajkai elvékonyodnak, arcának merev vonásai jól ismert érzéseket ébresztenek fel szívemben, mely könnyedén elgyengülve rándul össze mellkasomban, s levegőért kapok a szemeiből áradó sötétségtől. Miért… ne… most ne… miért néz így rám? Hiszen… hiszen… én csak megköszöntem.
Ösztönösen hátrálok egy lépést, mellkasom egészen apróra zsugorodik a bizonytalanság, a félelem szorongatásától, s szívem hangosan sikít menekülésért az őt szorongató fájdalom elől. Megfordulok, lassú, tétova lépést teszek az emelvény felé, de erős ujjak szorulnak vékony csuklómra, s határozott, ellentmondást nem tűrő férfiassággal tart vissza.
- Nem felejtett el valamit, mylady? – Hangosan dörrenő szavait néma csend követi, s a félelem rémisztően könnyedén hűti ki az ereimben pezsgő, forrongó vért. Megdermedve fordulok vissza, ahogy elcsendesül mindenki, visszafojtott lélegzetek, s csupán néhány elhaló suttogás töri meg a némaságot, testem megremeg a durvának hangzó kérdéstől, félve emelem fel szemeimet, a minket figyelő tekintetek súlya többszörösére nő, s fájdalmasan, kínzó forrósággal nyomja szívemet.
- Tessék? – Hangom megremeg, akárcsak kezem a határozott ujjak szorításában, szinte csak lágy, néma sóhajjal lehelem a félénk, hitetlenkedő kérdést, reszkető tekintetem a sötét szempárt kutatja. Mit… mit szeretne? A csókot… a csókot? De hiszen… hiszen eddig egyetlen lovag sem kérte a csókot. Azt hittem… azt hittem…
Egyszerre érzek kínt és örömöt a gondolattól, a kétségbeesett könnycseppek ismét kegyetlenül fojtogatják torkomat, s testemet forró borzongásként járja át a megalázástól való félelem fullasztó érzése. Ennyi ember előtt? Az egész udvar itt van… mindenki… tényleg… tényleg ily durva, ily sötét szavakkal fogja könyörtelenül elrabolni tőlem az első csókomat? Az első csókot, melyet oly szívesen adnék neki önszántamból. De nem így. Miért… miért teszi ezt velem?
Ujjai eleresztik remegő kezemet, mely erőtlenül, gyengén hullik testem mellé, s ismét émelyegni kezdek, ahogy a kétségbeesett rosszullét szétárad ereimben.
Közelebb lép, s én csupán félve pillantok fel rá. Elkapja tekintetemet, az ajkain húzódó higgadtabb, lágyabb mosoly könnyedén izzítja fel ismét szívem parazsát. Miért… mindig… mindig összezavarnak a szavai… a tettei. Képtelen vagyok rájönni, hogy mit gondol. Hogy mit érez. Lehetséges… van esély rá, hogy… nem. Nem. Nem reménykedhetek. Nem szabad.
- Önért harcoltam, mylady. A szabályok szerint a győztes jutalma egy csók. – Lehajtom arcomat, szinte érzem, ahogy a testemben kigyúló lángok pírt csalnak sápadt arcomra, testem megremeg az érzéstől, s csupán a csók gondolata édes boldogsággal szédíti szívemet. Egy csók… vele… bárcsak kettesben lehetnénk… bárcsak…
Feleszmélek egyre veszélyesebb irányokba kalandozó gondolataimból, s a szégyenérzet forró hullámai szétáradnak testemben. Olyanról álmodozom, ami soha nem fog megtörténni. Aminek… aminek tilos megtörténnie. Soha nem hoznék szégyent a családomra. Soha.
Testem minden izma megfeszül, ahogy közelebb lép, csupán alig fél méter választ el minket egymástól, s ahogy lehajol hozzám, töményen mászik orromba a keserédes, vonzó illat, a forróság szinte felemészti testemet. Miért… miért van ilyen közel?
- Nem lehet senki másé az ön első csókja, csak az enyém, Belle. – Érzéki suttogásának minden hangját, minden betűjét, minden szavát tisztán és érthetően hallom, szemeim elkerekednek, ahogy szívemben visszatarthatatlan, boldog remény árad szét, míg fékezhetetlen erejével el nem önti egész testemet, s a lábujjamtól kezdve az utolsó hajszálamig kellemes borzongás fut végig minden porcikámon. Felemelem arcomat, tekintetünk összefonódik, s ajkaimra mélyről jövő, őszinte mosoly kúszik. Mosoly, mely tükrözi minden félénk bizonytalanságomat, minden csepp tartózkodó szerelmemet, s az örömöt… az örömöt, melyet szavai leheltek tétovázó szívembe.
Elmosolyodva ereszkedik fél térdre előttem, s a mosolyunk mélyen összekapcsolódva teremt nekünk egy saját, intim világot, ahol senki más nem létezik rajtuk kívül. Elmerülök tekintetében, ahogy felé lépek, a nézőtér, a zsivaj, az udvari nép megszűnik létezni, s én felbátorodva, boldog mosollyal emelem fel kezeimet, melyek már nem a félelemtől remegnek. Vad, kavargó érzelmeim borzongatják végig újra és újra gyenge testemet, s ujjaimban édes bizsergésként lüktetnek érzelmeim lángjai, ahogy végigsimítom arcát. Finoman cirógatok ki pár tincset homlokából, s ő arcát felemelve könnyíti meg dolgomat. Még soha nem érintettem meg őt. Ez az első alkalom, hogy… hogy én érek hozzá. Milyen forró és selymes a bőre. Mennyire idegen és mégis milyen… milyen ismerős.
Úgy érzem, mintha vonzana magához, lassú, tétova mozdulattal hajolok le hozzá, szívem a torkomban dobogva teszi nehezebbé kapkodó lélegzetvételeimet. Ajkaimat lágyan simítom szájára, ujjaim alatt érzem megrezzenni testét, de nem mozdul. Puhán, ügyetlenül simítom selymes bőrét, melyből mintha sütne, áradna a forróság, s ajkaim bizsergése heves lángokat szít testemben… annyira… annyira kellemes. Éget és simogat, finom és puha… soha nem gondoltam volna, hogy… ennyire… jó érzés…
Arcát simító ujjaim megreszketnek, s a rövid, meghitt pillanat édes másodperceiből hangos üdvrivalgás zökkent ki, mely kegyetlenül szakítja ki elmémet a kettőnk világából.
Elhajolok, szinte kitépem ajkaimat a csókból, s megremegve pillantok vissza nedves, lágyan csillogó bőrére, arcomon elmélyül, felerősödik a pír. El sem hiszem… el sem tudom hinni, hogy ezt csináltam. Megcsókoltam… életem első csókja… vele… annyira boldog vagyok…
Hirtelen ragadja meg csuklómat, s ahogy ajkaihoz húzza kézfejemet, megremegve, hosszút pislogva próbálom csitítani észveszejtő szívverésemet. Szája csupán simítja bőrömet, mégis megborzongok, ajkaimon még mindig érzem a lágy csók érintését. Fülemben visszhangzik a kellemes hanglejtés, mellyel érzékien ejtette ki nevem becézését. Lord Montgomery…
- Köszönöm, mylady. – Szemei ismét elkapják homályos tekintetemet, viszonozza az ajkaimon nyugvó bizonytalan mosolyt, s én reszketve húzom ki ujjai közül kezemet, miközben finoman bólintok. Szívem őrülten zihál, levegőért küszködve pihegek, s tudom, hogy képtelen lennék akár egy apró hangot is kierőltetni remegő, égő ajkaim közül. A ruhám anyaga túlzottan vastagnak tűnik, bőröm szinte lángol alatta, mellkasomra mintha ólomsúlyú nehezékeket aggattak volna, s halovány mosollyal, kissé émelyegve fordulok meg, hogy visszasétáljak az emelvényre. Lépteim akadoznak, s csupán fél szemmel látom, hogy Lord Montgomery követ, hisz a győztes lovag helye az általa választott hölgy mellett van, s bizonytalan lépteim ellenére teljes biztonságban érzem magamat. Tudom… tudom, hogy ha elveszíteném az egyensúlyomat, ő elkapna. Tudom, hogy bízhatok benne. Egyszerűen tudom. Érzem.
Megkönnyebbült sóhajjal ülök le, Lord Montgomery közelsége egyszerre nyugtat meg és feszélyez, s én akaratlanul is oldalra sandítok újra… és újra… és újra.
A lovagi torna hátralévő ütközeteire a legkevésbé sem tudok koncentrálni, elmém mély, nyugodt pihenésbe süllyed, hisz hosszú napok aggodalmai szakadtak le szívemről, s most már minden felesleges félelem és aggódás buta, meggondolatlan idő- és energiapazarlásnak tűnik szememben. Nem értem… nem értem, miért féltem annyira. Hisz a szívem mélyén mindig tudtam… mindig tudnom kellett volna, hogy nem öli meg. Mégsem voltam benne biztos.
A lenyugvó nap már vörösesre festi a zsúfolt nézőteret, mikor véget ér az utolsó küzdelem, s egy rövid lezáró ceremónia után hangos zúgolódással kezdenek kiürülni a lelátók. A nézők egy része hazafelé indul, hogy az estét már a biztonságot és meleget nyújtó otthonukban üdvözölhessék, míg a meghívottak a palota bálterme felé indulnak, hogy részt vegyenek a lovagi torna után rendezett ünnepségen, bálon.
Lassú mozdulattal állok fel a székről, s boldogan, zavartan mosolyodom el, mikor tekintetem találkozik Lord Montgomery nyugodt pillantásával. Ajkain halovány, elégedett, de nem önelégült mosoly ül, s szívemnek csupán ennyi elég, hogy a fellegekben ússzon a boldogságtól. Felém nyújtja a karját, s én a szokásokhoz illően simítom kezére alkaromat, hogy maga mellett vezethessen a bálterembe, hiszen mindig a győztes lovag kíséri az udvarhölgyet a bálba.
Félénken pillantok fel arcára, a határozott, máskor keménynek és durvának tűnő, markáns vonalak most lágyabbnak látszanak, s én őszinte örömmel, büszkén sétálok mellette, szemeimben ragyognak érzelmeim, a lenyugvó nap fénye ismerősen, lágyan simogatja arcomat.
- Az elmúlt napokban nem láttam az udvarban, mylord. – Hangom halk, kissé félénken, bizonytalanul szólítom meg őt, ajkaimon még mindig halovány mosoly játszik, de tekintetemben tükröződik a szívemben lakozó kíváncsiság. Ha nem is sokszor, de néha látni szoktam őt, most viszont teljesen eltűnt. Azt hittem… azt hittem, hogy annyira megbántottam, hogy kerül engem… nem akartam aznap megbántani. Soha nem akartam.
- Pár napot a vidéki birtokomon töltöttem. – Ő is halkan szólal meg, arcát oldalra fordítva pillant rám, s ajkaimra megkönnyebbült mosoly kúszik, ahogy lesütöm felkavart tekintetemet. Elutazott… tehát tényleg nem volt itt. Akkor nem miattam volt… akkor nem azért volt, mert nem akart látni.
- Értem. – Megnyugvással teli hangon lehelem a rövid szót, s néma, meghitt csend ereszkedik ránk, szívem elfojtott, mégis hangosan dübörgő zihálása visszhangzik füleimben.
Lord Montgomery udvarias előzékenységgel alkalmazkodik lassú, kimért léteimhez, s én kihasználok minden másodpercet, amit vele tölthetek a lágyan melengető napfényben.
Már mentem úgy bálba, hogy ő volt a kísérőm… de ez most más. Teljesen más. Akkor azért hívott el, mert gyanakodott rám… mert szemmel akart tartani. Most… most magam sem tudom, hogy miért. Nem tudom, hogy miért hívta ki Lord Dudleyt. Csupán egyetlen magyarázatot tudnék adni rá, de arra gondolni sem merek. Nem, az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
Kissé megszédülök, kezemmel bátran, végtelen bizalommal támaszkodom karjára, s ő rezzenéstelen erővel tartja meg gyenge, erőtlen testem súlyát. Tekintetemet lesütve próbálom összeszedni a testemben lévő maradék energiát, s megremegek, ahogy halkan töri meg a csendet.
- Fáradtnak tűnik, mylady. – Szívem ismételten félreüt szavai hallatán, s a boldog, meleg érzelmek új erőt lehelnek bizonytalan lépteimbe, elmosolyodva emelem fel kipirult arcomat.
Tekintetünk találkozik, s én megborzongok, de nem fordulok el tőle. Úgy érzem… úgy érzem, mintha különleges lenne ez a pillanat. Mintha különleges kapocs lenne közöttünk. Mintha… mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Lehetséges lenne? Vajon lehetséges?
- Minden bizonnyal csak a tavaszi fáradtság, kérem ne aggódjon miattam Lord Montgomery. – Elmosolyodva lehelem a szavakat, s beszélgetésünk külső szemmel udvarias bájcsevejnek tűnhet csupán, de számomra többet jelent tőle ez a pár szó, mint másoktól hosszú órák végtelen monológjai.
Beérünk a bálterembe, s Lord Montgomery a többi lovaghoz hasonlóan, visszavonul, hogy a páncélt végre alkalomhoz illőbb öltözékre cserélje, de én nem csatlakozom a többi udvarhölgyhöz. Mikor megpillantom nővéremet a tömegben, felderült arccal, ragyogó mosollyal sietek felé, szívem boldogan dübörög.
Ő is meglát, s forrón, szorosan ölel át, mikor odaérek, homlokomon érzem ajkai féltő érintését, nevemet suttogja aggódó, remegő hangon, mely különös rémületet ébreszt szívemben. Ugye… ugye nem történt semmi?
- Annabelle. – Ledermedek, ahogy édesapám komoly hangját hallom meg, kiszakítom magam nővérem öleléséből, ahogy szembe fordulok vele, s elmosolyodva engedem, hogy ő is átöleljen. Annyira hiányoztak. Annyira hihetetlenül… szinte már el is felejtettem mennyire… hogy mennyire hiányzik a régi életem… a régi, nyugodt, békés életem. De már nem szeretnék visszamenni. Ott még nem ismertem őt.
Szemei végigmérnek, arcán a megnyugvás jelei tükröződnek.
- Nem tudtam... nem tudtam, hogy megkörnyékezett az a szörnyeteg. – Szemeim tágra nyílnak, ereimben megáll a vér, s őszinte értetlenkedésem kiül arcomra. Ugye nem… ugye… ugye nem rá gondol? – Megfenyegetett? Sakkban tart valamivel? Mond meg őszintén, Annabelle és egy percig sem kell itt maradnod tovább. – Ösztönösen hátrálok egy lépést, kezeimet ajkaimra csúsztatom, ahogy megremeg testem. Nem… félreértik… félreismerik őt… mindenki félreismeri.
- Nem… - Halkan suttogom a szót, hangomban nincs magabiztosság, ahogy fejemben felrémlenek a legutóbbi bál eseményei. Igen… tulajdonképpen igen… megfenyegetett. Már el is felejtettem, pedig így volt. De most már nem számít… most már nem akarok elmenni, így ez már csak a múlt. – Nem… nem tart sakkban. – Látom a szemükben, hogy nem hisznek nekem, édesapám örökké nyugodt, mosolygó tekintetében csupán évekkel ezelőtt láttam ilyen komorságot legutóbb. Évekkel ezelőtt, amikor…
Nem számít. Ez is már mind a múlt.
- Nem… nem tudlak itt hagyni! Azok után, amiket ma láttam, nem tudlak itt hagyni, Annabelle. – Apám szavai ellentmondást nem tűrően hagyják el ajkait, s szemeimbe őszinte kétségbeesés költözik, ahogy a félelem szétárad ereimben. Nem! Végre megszerettem. Végre megszoktam, hogy itt vagyok. Végre közelebb kerültem hozzá… ne most… csak ne most.
- Ne… kérem… - Hangom halk, lágy könyörgésként sóhajtom a szavakat, s szívemben tombol a bűntudat. Még soha. Még soha életemben nem mondtam ellent neki. Ez az első alkalom.
Tekintete megenyhül, kezét arcomra simítja, s hangja halk, ismét nyugodt és higgadt, mikor megszólal.
- Leányom… az a férfi nem ismer más érzelmet a gyűlöleten és a gyanakváson kívül. – Szavai éles késként vájnak mellkasomba, ismét forró, mardosó könnycseppek gyűlnek szemeimbe, s fejemet finoman megrázva szólalok meg halk, elhaló hangon.
- Nem… félreismeritek…
- Annie… te még túl kicsi voltál, de Lord Montgomery rengeteget tett a családunk ellen, és hidd el, az ilyen emberek véleménye nem változik. Ne engedd, hogy félrevezessen. – Catherine finoman simítja a vállamra a kezét, miközben halkan leheli a szavakat, s nekem hatalmas, forró könnycseppek kúsznak végig az arcomon. Nem… nem… az nem lehet. Az ilyet nem tudja megjátszani az ember. Ugye? Ugye nem? Olyan kedves volt… mostanában annyira… annyira kedves volt velem.
A terem elnémul, ahogy a királynő belép Lord Dudley oldalán, büszke mosollyal sétál végig a vörös bársonyszőnyegen, s én néma sóhajjal pillantok az udvarhölgyek felé.
- Mennem kell. – Halkan lehelem a szavakat, s mielőtt visszatarthatnának, gyors léptekkel tűnök el a tömegben, mintha futnék, menekülnék a kegyetlen szavaik elől, mellyel Lord Montgomeryt illetik. Pedig csak engem féltenek… csak aggódnak értem mégis… mégis jobban fájnak szavaik, mint Diane legcsípősebb megjegyzései összesítve. Talán azért mert szívem egy része… a szívem egy része elhiszi a figyelmeztetéseket.
Csupán fél füllel hallgatom a megnyitó beszédet, lágy, tétova léptekkel suhanok az emberek között, senki nem figyel fel rám, senki nem követi szemeivel, ahogy az egyik ajtón keresztül eltűnök a tömegből… már megszoktam… már megszoktam a láthatatlanságomat, mégis mindig úgy érzem, bár követne valaki. Bár megnyugtatna valaki. Bízni akarok benne. Szívem minden porcikája bízni akar benne.
A könnycseppek lassan csordogálnak arcomon, ahogy a lenyugvó nap utolsó sugarait figyelem, s az alkonyati színvilágot lassacskán a csillagok fényes ragyogása váltja fel.
Hallom, ahogy megszólal a zene, a nyüzsgés, a zsivaj ismét feléled a teremben, s a tánc, a zene elnyomja a falevelek suhogásának puha, édes muzsikáját. A szomorú könnycseppek lassan elfogynak, helyüket nyugodt fáradtság veszi át, kezeimet lassan húzom végig a korlát kövének hideg anyagán.
- Lady Annabelle. – Fejemet felkapva pillantok hátra, ajkaimra már előre mosoly költözik az ismerős hangszín hallatán. Szívverésem könnyedén gyorsul fel, ismét éberséget, boldogságot lehelve fáradt, kimerült elmémbe. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Nem számít… megtalált. Annyira örülök neki, hogy itt van. Annyira kimondhatatlanul örülök neki.
Lord Montgomeryn most nem a szokásos fekete bársonyöltözéke van, egy sötét, mélykék ruhát öltött magára. Vajon azért vette fel ezt a ruhát, hogy összeilljen az öltözékünk?
Elpirulok a gondolattól, remegő ajkaimat kedves mosolyra húzva pukedlizem, hogy üdvözöljem a ma esti páromat.
Elém lépve hajol meg, ujjai végre nem kesztyűn keresztül fonódnak ujjaim köré, ahogy ajkaihoz húzza kézfejemet, bőröm bizsereg, ahol hozzám ér, s én lesütöm a boldogságtól csillogó szemeimet. Nem számít mit mondanak mások… én bízom benne. A szívem már az ő kezében van… bután és naivan örökre neki ajándékoztam… visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul. Most már csak rajta áll, hogy darabokra zúzza e ezt a törékeny ajándékot.
- Szabad egy táncra? – Ujjaim megremegnek kezében, fejemből könnyedén párolog el az összes sötét, kellemetlen gondolat, az összes aggodalom, s felhőtlen boldogság veszi át helyüket, ahogy csillogó szemekkel bólintok.
- Örömmel. – Lágy mosollyal lehelem a rövid szót, s ő felemelkedik a földről, s magához húzza testemet. Minden porcikám megfeszül a közelségétől, testemet zavart forróság járja át, pedig csupán annyira vagyunk közel egymáshoz, amennyire a tánc megköveteli… mégis… mégis úgy érzem, mintha erkölcstelen bűnt követnék el, hisz szívem forró vágyakozása és reményei többet szeretnének. Magam sem tudom, hogy mit, csak azt, hogy közelebb szeretnék kerülni hozzá. Még soha nem éreztem hasonlót sem.
A zene csupán halkan szűrődik ki a bálteremből, a belső fények kiszöknek az üvegezett erkélyajtókon, mégis úgy érzem, mintha csak mi ketten léteznénk. A bálteremben lévő nyüzsgés egy másik világhoz tartozik, mi kettesben vagyunk, s csupán ez a gondolat elég, hogy mély, vöröses pírt csaljon mosolygó arcomra, melyet alig pár perce még könnycseppek égettek.
Egyszerre mozdulunk a halk zenére, kezemet forrón, puhán nyugtatom tenyerében, elmosolyodva mélyesztem el tekintetemet szemeiben, s hagyom, hogy határozott, férfias mozdulatai vezessék lépteimet. Finom, friss illata lágyan mászik orromba, szemeimet egy pillanatra lehunyva szívom magamba, ajkaim megrezzennek szívem dobbanásaitól. Megfürdött.
Elmémben kavarognak a békés, örömteli gondolatok, s lassan, boldogan emelem fel pilláimat, ahogy a szonett folytatása lágyan kúszik gondolataim közé, gyönyörű, színes pillangóként száll vissza hozzám, s hagyja, hogy végtelen csodálattal gyönyörködjem természetfeletti szépségében.
Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
Ujjai derekamra csúsznak, ahogy felemel, kezeimet puhán támasztom vállára, s a mozdulat oly ismerős, mégis teljesen más érzéseket kelt bennem, mint legutóbb. Testemet forróság járja át, ajkaimra mosoly kúszik, s szemeimet lehunyva élvezem, ahogy az égbe emel. Mintha lebegnék.
A mozdulattól hosszú, göndörödő tincsek szöknek ki kontyomból, lágyan aláhullva cirógatják, csiklandozzák végig nyakamat, hátamat, ajkaimat boldogságtól csillogó kacaj hagyja el.
Talpaim puhán, gyengéden érintik a talajt, ahogy a földre tesz, tekintetem arcára siklik, képtelen vagyok leolvasni az arcvonásain tükröződő érzelmeket, tekintetében a csillagok ijesztő, mégis vonzóan mély örvényekben ragyognak vissza rám, s csupán pár néma, hosszú másodperc után veszem észre, hogy abbahagytuk a táncot.
Ajkaim kinyílnak, hogy megszólaljak, hogy megkérdezzem mire gondol, de bennem reked minden szó. Torkom összeszűkül érzelmeim bizonytalan kavargásától, s annyi… annyi mindent kérdeznék tőle, de csak némán, szótlanul hagyom, hogy teljesen elkábítsanak azok a gyönyörű, sötét szemek. Mikor… mikor szerettem bele ennyire? Már nem is emlékszem. És miért? Vajon miért érzek így? Lehetetlen megmondani… képtelen lennék rá, de talán így van jól.
- Belle… - Halkan leheli az édes, szívemnek oly kedves becenevet, melyet eddig csak az ő ajkairól hallottam, hosszút pislogva szakítom meg egy pillanatra a hosszú szemkontaktust, hogy utána ismét elmerülhessek a forrón, vadul izzó tekintetben, melytől minden porcikámon figyelmeztető borzongás fut végig. – Elloptam az első csókját. – Kicsit lejjebb hajol, ahogy szinte a fülembe suttogja a szavakat, testem ismét megfeszül karjai között.
- Szívből adtam. – Gondolkodás, tétovázás nélkül sóhajtom a választ, a szédelgés, az émelygés ismét visszatér, de én bátran, bizalommal támaszkodom rá. Tudom, hogy nem hagy elesni. Tudom, hogy vigyáz rám. Érzem…
Egyik keze nyakamra, tarkómra siklik, s én megremegek a lágy simítástól, józan gondolataim martaléka vészriadót fúj elmémben, de dübörgő szívem könnyedén elhessegeti. Ez… ez még nem erkölcstelen… igaz? Ez még nem tiltott… ennyit még szabad… csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd élvezzem.
- Nem is ismer engem, mylady. – A kábultságban félig lehunyódott szemeim ismét rá pillantanak, arcomat forróság önti el, tekintetemben először csillan félelem, a hangja higgadt, de különös, vérfagyasztóan nyugodt fenyegetés rejlik a mélyén, mely minden porcikámat tartózkodásra szítja. – Nem tudja, mikre gondolok. – Egyre közelebb hajol, arcunk szinte egymást simítja, s én ösztönösen elhúzódok a sötét figyelmeztetés hallatán, gondolataimban most először rémlenek fel ismét édesapám és nővérem óvva intő szavai. Nem tudom… valóban nem tudom, mire gondol… de… miért mondja ezt? Megrémiszt… megrémiszt a sötétség a szemeiben. Mégsem tudok teljes szívvel félni, tartani tőle. Képtelen vagyok rá.
Ujjai arcomra csúsznak, hüvelykujjával végigsimítja ajkaimat, s én összerezzenek a túlságosan intim érintéstől, de nem tudom eltolni magamtól.
- Úgy érzem, bemocskoltam az ajkait. – Hangja egyre halkabb, szinte elvesznek szavai a lágy zenében, s szemeim értetlenül kerekednek el, ahogy érzelmeim felizzanak szívemben, s képtelen vagyok józanul gondolkodni, annak a képességét már hosszú percekkel ezelőtt elveszítettem, néma, alig hallható, remegő hanggal sóhajtom a választ, melyet szívem őrjöngő érzései diktálnak.
- Ha így érzi, vegye hát vissza. – Ajkai puhán, forrón érintik számat, s én beleborzongok az ismerős érzésbe, most mégis… mégis más. A sötét, csillagos égbolt gyönyörű, ezüstös leplet borít ránk, s egy lélek sem zavarja forró nyugalmunkat. Ujjai a nyakamra hullott hajtincseket cirógatják, s én szinte elolvadok a forró, lágy csóktól, melyet most ő ad nekem.
Hirtelen csapódik ki a bálterem egyik erkélyajtaja, a zene felerősödik, s én riadtan rebbenek ki Lord Montgomery karjai közül, ahogy édesapám dühös hangja élesen töri meg az éjszaka csendjét.
- Szörnyeteg! Hát nem volt elég, hogy tönkretetted a családomat, még a lányomra is szemet vetsz?! – Szinte felsikkantok, remegő, forró ajkaim elé kapom a kezemet, a korlátig hátrálok, de apám egy pillantást sem vet rám. Még soha… még soha nem láttam ilyen dühösnek… soha nem láttam, hogy ennyire ingerült lenne… ne… ne mondjon ilyeneket. Nem szeretném, hogy megbántsa őt. Nem akarom. Nem szeretnék elmenni innen. Most nem.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 26. 22:38:23 | #11751 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Megtisztelne vele, ha elkísérne ma este egy sétára a naplementében.
Annabelle
Újra és újra elolvasom a sorokat, hitetlenkedésem kiül arcomra is. Orromhoz emelem a papírt, és mélyen beszívom a lágy rózsaillatot. Szívem hevesen ver.
Találkára hív... engem. A szörnyet. A szörnyet, akitől mindenki fél, ő találkára hívja. Nem tudom elhinni, és mégis itt tartom a kezemben az illatos kis papirost, az ő illatával és a szépen formált betűivel.
Fogalmam sincs miért tette, és azt sem értem, miért örülök. Gyanakodnom kéne, és ha józanul végig is gondolom...
Bah! Kit érdekel a józanság? Annabelle... Annabelle...
„Megtisztelne vele, ha elkísérne ma este egy sétára a naplementében.”
Újra és újra végigfuttatom szemeimet a sorokon, leülök íróasztalomhoz a székemre, és nyugalmat erőszakolok zaklatottan csapongó elmémre. Elmegyek, ez kétségtelen, már csak a hölgy iránti tisztelet is erre sarkall, és más is.
***
A nap fényesen ragyog még, hanyatlását figyelem az erkélyről. Egy kis márványlépcső kanyarodik innen le a kertig, amelyben a rengeteg virág buján fürdőzik a narancssárga fényben. Illatuk édes és friss, üde és kellemes, mégsem tudom értékelni, mert én csak egy rózsára vágyom, amelynek illata minden gondolatot képes kiűzni fejemből, szívemet pedig gyilkos fogságba taszítja.
Magam sem értem az érzéseimet, kezdettől fogva óvatos voltam és tartottam a távolságot magunk között, ám amikor először tarthattam őt a karjaimban, belenéztem szemeibe és magamba szívtam rózsaillatát... Annabelle, elvarázsolt.
Illata, mint egy lassan felszívódó édes méreg, úgy terjedt szét elmémben, sötét lelkemben, amíg el nem érte a szívemet. Mosolya, amely soha nem nekem szól, elbűvölt amikor először megláttam.
Léptek apró koppanásai, ruha lágy nesze.
Leeresztem karjaimat, amelyeket mellkasom előtt fontam össze. Ma is gyönyörű, kipirult, rózsás arcán egy igazi mosoly ahogy kilép az ajtón. A kertnek, a virágoknak szól, és a gondolattól irigység parázslik fel bennem. Lekaszabolnám az összes bokrot és virágot, hogy ne rájuk...
- Hát eljött – mosolyog rám gyönyörűen. Minden sötét gondolatot elmos a látvány, megszólalni sem bírok. Kifejezéstelen arccal hajolok meg előtte, s amíg pukedlizik, mohón falom szemeimmel a látványt. Haja feltűzve, rajta megcsillan a napfény, szemei ragyognak, bőre akár az édes, lédús barack. A ruhája kifogásolhatatlan, nem kirívó és hivalkodó. Elegáns, nőies és légies látvány, nem egy magamfajta otromba fráternek való, mégis olyan erősen akarom Őt. Oly hévvel vágyom rá, minden nyers, állati vágyam rá összpontosul, s neki az édesen és ártatlanul mosolygó kis virágszálnak, fogalma sincs, milyen szörnyeteggel áll szemben. Ha csak megérezné, megsejtené mire gondolok, sápadtan, sikoltozva menekülne előlem, vagy épp elájulna a félelemtől. Nem bírja a szemkontaktust, talán megérzett valamit, mert zavarba jön.
- Remélem nem okozott gondot a levelem, Lord Montgomery.
Apró, reszkető kezét markomba veszem, egy sóvár, finom csókot hintek rá.
- A legkevésbé sem.
Elhúzódik tőlem. Hiába minden, képtelen vagyok gyengéden udvarolni, sosem voltam rá képes. Sosem kellett ennyire egyetlen nő sem.
- Biztos megleptem… de be kell, hogy valljam, hátsó szándék vezérelt… - suttogja lesütött szemekkel. Nocsak... Alig-mosolyra húzódik szám, annyira bájos látvány így, akár egy kislány. Egy gyönyörű kislány.
- Maga tényleg képtelen hazudni, mylady.
Felkapja tekintetét, pirulásának vörös rózsái nyakára, dekoltázsára is lehúzódnak, majd elvesznek szem elől. Kéjsóvár gondolatok buknak felszínre elmémben. Vajon meddig terjed ez a pír? S vajon megtudom-e valaha? Ha rajtam múlna, igen.
- Lady Annabelle – dörmögöm nevét lágyan. - Ha a szemembe mondja, hogy hátsó szándék vezérli… az onnantól kezdve nem hátsó szándék.
Még jobban elpirul, ujjaimat perzseli bőrének forrósága. Szemeiben tükröződik a narancssárga horizont, akár a napon aranyló méz.
- Mylord… zavarba hoz a közvetlensége – leheli, s feleszmélek. Megérintettem az arcát, és fel sem tűnt, hogy mit teszek. Annyira hozzá akarok érni, úgy epekedek már utána, hogy ösztönösen cselekedtem, mintha nem is önmagam volnék. Leejtem karomat, kezem ökölbe szorul.
- Bocsásson meg.
Beszürkül az ég, a nap már végleg nyugalomra tért.
- Lord Montgomery… kérem ne sebesítse meg súlyosan Lord Dudleyt.
Szavai üresen konganak az éjszakában, s akár egy vödörnyi hideg víz, úgy csapódik az arcomba.
Hát ezért hívott ide? Nem másért?
Mennyire ostoba voltam, hogy hiú reményeket tápláltam.
Perzselő, forró harag kúszik fel gyomromból a torkomba, ujjaim megfeszülnek kardom markolatán, s a hűvös fém érintése gyilkos nyugalmat kölcsönöz.
- Ez nem az ön dolga, mylady – válaszolom ridegen, sötét szemeimmel arcának rezzenéseit figyelem. Mást szeret. Valóban mást szeretne?
- Már hogyne lenne az! Nem szeretném, hogy bárkinek bántódása essék miattam. Kérem… kérem…
Utolsó szavai halk könyörgések, szemei elhalványulnak a könnyektől. Ennyire félti azt a senkiházit?
- Majd meglátom, küzd e olyan kitartóan, hogy megérdemelje.
Szájára szorítja hosszú, törékeny ujjait, szemeiben félelem és hitetlenkedés, halkan felzokog, ujjaim oly erősen szorítják kardomat, hogy a fájdalom térít észhez.
- Kérem…
Egy könnycsepp.
Amely nem értem csordult ki, s a vad önzés, a féltékenység sötét hullámai átcsapnak fejem felett.
Ha nem lehet enyém a szíve, minden mást el akarok venni, amíg még tehetem. Még akkor is, ha méltatlan vagyok rá.
Elé lépek, elhúzom kezét arcától, és fejét kezeim közé véve nézek mélyen a szemeibe.
- Mit ad cserébe, mylady?
- Nem egészen értem, mire gondol, mylord… - suttogja reszketegen, s úgy piheg akár egy rabul ejtett madárka. Puha és dús ajkaira tapad tekintetem, fújtatva a vad érzésektől, lassan hajolok le hozzá. Elveszem amit akarok... elveszek mindent...
Lehunyja szemeit, hosszú szempilláit, szép arcát bámulom. Olyan erős harag ömlik végig rajtam, hogy mielőtt őt taszítanám el magamtól, inkább elengedem és a korlátig hátrálok.
- Hát ennyire szereti őt? – morgom undorral vegyes haraggal. Engem néz. – Ilyen könnyedén engedné, hogy megcsókoljam, csak hogy elérje a célját? Undorító.
Magamba zárva őrjöngő haragomat, kirontok az ajtón, elnyel a sötétség.
Csak a folyosó ismerős, rideg, komor árnyékai és a bennem tomboló vad harag marad.
Vért akarok. Lord Dudley vérét.
***
Kinyílik az ajtó. Lépteim súlyosan koppannak, sisakom visszhangozza fújtatásomat. Fekete páncélom súlyánál sokkal nehezebb a szívemet nyomó vad és gyilkos harag, a féltékenység. Oldalamon lóg súlyos csatakardom, mellkasomon címerem. Amikor kilépek a küzdőtérre, vad ujjongás, hangos zsivaj üdvözöl.
- ...és itt van Lord Montgomery, a Montgomery ház hercege! Ellenfele, az ifjú Lord Dudley, a Dudley ház ifjú grófja már várja őt, a kihívóját, akivel meg kell küzdenie a bájos Lady Annabelle kegyeiért! – kiáltja az emelvény előtt álló kikiáltó.
Végighordozom tekintetem a fából épített kilátókon, amelyeken a tömeg mohón csillogó szemekkel figyel engem. A pletykák szerint mindenki a mi küzdelmünket várja a legjobban. A királynő és lady Diane lovagjai már a megérdemelt helyükön állnak, a hölgyek mellett.
Megállok ellenfelemmel szemben, végigmérem. Ezüstszínű, díszes páncélzata és könnyű, egykezes kardja van. Mellvértjén kitűzve Lady Annabelle kendője.
Fürge és ügyes, de semmi tapasztalata az igazi harcban. Fején a sisak neki is. Meghajlunk egymás felé, a királynő felé, majd az emelvényen ülő hölgyek felé fordulunk. Feláll Lady Annabelle, és amikor meghajlunk felé is, ő pukedlizik. Arca sápadt, ajkai remegnek. Amíg távol voltam a palotából, hogy saját birtokomon készüljek fel a lovagi tornára, kémeim figyelték. Szinte alig evett, éjjelenként az ablakban üldögélt, keveset aludt és a királynő is felfigyelt rá. Félti a szerelme életét. Ezét a kis korcsét.
Düh facsarja össze mellkasomat, amikor ismét szemben állok ellenfelemmel.
- Uraim! – kiáltja ismét a játékvezető. – Az első vérig. En garde!
Felemelem kétkezes csatakardomat, könnyedén meglendítem, lecsapok. Félreugrik előlem, oldalról szúr felém, de eltáncolok támadása elől, és újabb ellencsapás. Összecsattan a két fém, szikrák szöknek a levegőbe.
Lassan körözünk, egymást figyeljük.
Vicsorgok a maszkom alatt, villogó szemekkel figyelem őt. Sötét gyilkolási vágy tombol bennem, nem biztos hogy képes leszek csupán az első vérig harcolni. Támadok. Támadok. Támadok. Kardom fémen csattan, levegőt hasítja újra és újra.
Zihálás. Az én hangom.
Minden támadásomat hangos ováció kíséri, majd amikor kardom egy centire hasítja a levegőt Lord Dudley nyaka előtt, női sikolyok és elborzadó kiáltások. Nem talált. Fenébe. Hátralépek, elhajolok a fejemre irányuló kardcsapástól. Gyors, de nem gyorsabb nálam.
Előre lépek, lendülök, majd oldalra táncolok, s kardom lesújt. Vállába hasít a pengém, ellenfelem ordítását elnyeli a tömeg hangja. Hátrahanyatlik a fájdalomtól, s pengémet felemelem, lecsapok. Feje mellett fúródik a talajba, szándékosan célt tévesztve. A sikolyok és a kiáltások szinte fülsüketítők, mindenki úgy véli, megöltem őt. Ő maga is hitetlenkedve, dermedten fekszik előttem, sisakja lehullott esés közben a fejéről, sápadt arcán őszinte rémület.
Hátralépek, komoran figyelem ahogy lassan felül, s hangos örömujjongás tör ki.
- Él! Él! – kiáltják. – Nem ölte meg az Ördög!
Lehajolok, egy rántással tépem le mellkasáról a fehér csipkekendőt. Felemelem a fejem fölé, hangos éljenzés tör ki, ünnepelnek engem. A győztest. Leveszem sisakom, és megvetően elhúzom a számat, ahogy körbehordozom tekintetem. Ugyanígy őrjöngenének, ha én feküdnék a földön, hiszen ezeknek csak a cirkusz és a vér számít.
A királynő emelvénye elé sétálok, hónom alatt sisakommal. Izzadtságomtól nedves hajam arcomra tapad, zihálva hajolok meg. Lady Annabelle már ott van, és Erzsébet intésére szoknyáját finoman megemelve letipeg a lépcsőkön. Nyolc nappal ezelőtt láttam őt utoljára, akkor is sírt, most is könnyek mossák arcát, de még... még így is gyönyörű. Haja csinosan feltűzve, halványkék fátyol takarja, ruhája is égszínkék. Nincs rajta ékszer, az egyetlen dísze a szépsége, amely belülről, a lelkéből sugárzik.
zene
Megáll előttem, pukeldizik, én pedig féltérdre ereszkedem, sisakom a földre ejtem. Páncélozott kesztyűs kezemmel fogom meg végtelenül óvatosan a törékeny ujjakat, számhoz emelem.
- Köszönöm...
Hangja reszketeg, akárcsak kezei, ahogy elveszi a felé nyújtott kendőt. Felállok, lepillantok rá, mélyen a szemeibe nézve. Mögém pillant, tekintete megpihen Lord Dudley-n, a megkönnyebbülés halvány mosolya mély sebet váj lelkembe. Egy úriember nem csókol meg nyilvánosan senkit, a lovagi tornán is nagyon ritka, bennem azonban ez a halvány kis jel, olyan erős indulatokat ébreszt, hogy forr, pezseg testemben a féltékenység sötét haragja.
Látja rajtam, érzi a sötétséget ami belőlem árad, sápadtan hátrálna el tőlem, s már el is fordulna, hogy felsiessen az emelvényre, de elkapom csuklóját és visszatartom.
- Nem felejtett el valamit, mylady? – dörren hangom, s hirtelen elül a zsivaj. Néma csend, visszafojtott lélegzetek. Sötét tekintetem a felém forduló sápadt arcot figyeli. Az előző párbajok során egy lovag sem kérte a neki járó csókot, csupán egy kézcsókkal megelégedtek. Én nem fogok.
Szemem sarkából látom, ahogy a királynő izgatottan előrehajol a trónján ülve, úgy várja a fejleményeket. Nem szólhat semmit, ez is a szabályok közé tartozik.
- Tessék? – suttogja, ajkai megremegnek. Elengedem csuklóját, mert látom hogy már nem menekül.
- Önért harcoltam, mylady. A szabályok szerint a győztes jutalma egy csók – válaszolom higgadtabban, szavaim lágyak és kedvesek. Oly törékeny és sebezhető ebben a pillanatban, s tudom jól, hogy gyógyíthatatlan sebet is ejthetnék a lelkén, ha megalázom vagy megbántom az egész udvar előtt. Édesapja is eljött, tudom. Fent ül az egyik emelvényen.
Nem válaszol, sápadtsága elmúlik, gyönyörű pírba borul az arca. Lehajolok hozzá, hogy csak ő hallja szavaimat.
- Nem lehet senki másé az ön első csókja, csak az enyém, Belle.
Felemeli arcát, szemei ragyognak, ajkain félénk, tovaillanó mosoly. Olyan szép, olyan édes és bájos.
Csak őt látom, érzem finom illatát, s ha nem félnék hogy kárt tennék benne, megérinteném. Viszonzom mosolyát, újra féltérdre ereszkedem. Lassan lép elém, zihálva figyelem őt. Annyira vágyom rá, leírhatatlan a szenvedély, amelyet puha ujjainak érintéseivel okoz, pedig csupán csak megérinti arcomat, félrecirógatja homlokomból előrehulló hajamat. Lehajol hozzám, ajkai számhoz érnek, forróság cikázik végig testemen, halkan felmordulok, de nem mozdulok meg. Tapasztalatlan, tétova csók, de minden valaha kapott közül számomra ez a legcsodálatosabb.
Hangos üdvrivalgás tör ki, körülöttünk őrjöngve ünnepel az udvar, tapsolás és ováció.
Elszakítja tőlem puha és édes, almaízű csókját. Felemelkedik, pihegve, kipirulva néz le rám. Elkapom remegő kis kezeit, mindkettőre forró csókot hintek, felpillantok rá.
- Köszönöm, mylady.
|
| Silvery | 2011. 02. 26. 16:42:42 | #11735 |
Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Löcamának)
www.youtube.com/watch
Finoman emelem meg szoknyámat, hogy a homályos, könnyfátyol borította tekintetemmel megkeressem a hiányzó papucsomat a puha, hideg fűszálak között, de képtelen vagyok kivenni alakját a földön. Hová tűnt? Nem látom. Mindegy, akkor visszamegyek így. Nem szeretnék sokáig vele maradni… már most… már most különös érzéseim támadtak. Remélem nem bántották meg szavaim. A világért sem szerettem volna fájdalmat okozni neki, csupán… csupán úgy éreztem, muszáj elmondanom. Lehet, hogy bocsánatot kéne kérnem? Vajon túl durván mondtam meg neki? Nem tudom.
- A vízbe esett a másik papucsa. – Összerezzenek, ahogy nyersen, rideg hangon szólal meg, tekintetem ösztönösen a nyugodt víztükör feketének, mélynek tűnő habjaira siklik. Észre sem vettem volna? Milyen ügyetlen vagyok… pedig ez volt a kedvenc papucsom… még otthonról hoztam és emlékek kötöttek hozzá… kellemes, boldog emlékek a régi életemből… a gyermekkorom örömteli éveiből.
- Ó… - halkan sóhajtok fel, kissé lehajtom fejemet, testemet átjárja a veszteség kellemetlen, szúró érzése. Nem számít. A szívem már hozzászokott a számomra fontos érzelmek és az értékes emlékek elvesztéséhez. Miért kell mindig így történnie? Talán majd ha felkelt a Nap, visszajövök megkeresni... Azt sem tudom, melyik részre esett.
Torkom keserűen szorul össze, s szemeim tágra nyílnak, mikor gyászos gondolataimból halk csobogás zökkent ki. Tekintetem a tópartra siklik, s ajkaim tágra nyílnak a meglepettségtől, halk, rémült sikkantás szökik ki közülük. Mit művel?! Hideg van és…
- Mylord! Erre semmi szükség, csupa víz lesz! – Ujjaimat remegő, hirtelen mozdulattal siklatom számra, hogy eltakarjam arcom feltűnő pírját és ajkaim reszketését, tekintetemmel követem, ahogy lehajol, és a víz alá nyúl, ereimben különös, forró érzés árad szét. Miért? Miért csinálja ezt? Meg fog fázni. Hisz mindene csurom víz, és hűvösen fújdogál az éjszakai szél. Ennyit nem ér az a papucs…
Kilép a vízből, kezében tartja a víztől csöpögő cipellőt, s én remegve nézek végig nedves ruháján a Hold sápadt, ezüstös fényében, a kezén csurdogáló aprócska vízcseppeken megcsillan a csillagok ragyogó tündöklése, s hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel veszem el a felém nyújtott papucsot. Még mindig nem értem őt. Hiszen az előbb bántottam meg. olyanokat mondtam neki, amit nem lett volna szabad, mégis ilyen kedves. Miért zavar össze mindig? Minden tette, minden szava ellentmondásos és érthetetlen. Vagy csak én nem vagyok képes átlátni a cselekedetei mögött rejlő logikát?
- Köszönöm. – Hangom halk, s megremeg, akárcsak ajkaim. Szívem egyre gyorsabban dobog, zavartan pislogok a kezemben lévő cipellőre. Most már tényleg mennem kéne. Mennem kéne mielőtt még jobban felkavarja a gondolataimat. Nem vagyok képes megmozdulni. Egyszerűen nem megy.
Torkom elszorul a kétségbeesett tehetetlenségtől, a döntésképtelenség csapdájába esve sütöm le tekintetemet, s épp a földre tenném a nedves papucsot, hogy végre megmozduljak, és visszatérhessek a szobámba, de hirtelen a szigorú, utasító hangja állít meg.
- Ezt nem veheti így fel! – Összerezzenve kapom fel tekintetemet, végtagjaim még jobban megremegnek, s már magam sem tudom hogy tőle vagy ezektől a különös, ismeretlen érzelmektől rettegek jobban. Miért tesz úgy, mintha aggódna értem? Miért ilyen törődően szigorúak a szavai? Vagy netán ismét félreértem? Könnyen lehet.
Némán remegve bólintok, ujjaim megszorulnak a kicsi cipőcskén, s ajkaimat összeszorítva emelem kissé feljebb a tekintetemet, nagy szemekkel sandítok fel rá, mikor megszólal.
- Jöjjön, majd én visszaviszem. – Szemeim elkerekednek, szívem még az eddiginél is hevesebb tempóra vált csupán a gondolattól, hogy ilyen közel kerüljek hozzá. Ezt… nem lehet… nem szabad. Túl személyes… túl félreérthető. Nem lehet.
- Nem lehet. – Úgy ismételgetem magamban ezt a két rövid szócskát, mintha önmagamat próbálnám meggyőzni, remegő ajkaimmal lassan formálom a hangokat, ellenkezésem halk, bizonytalan suttogás csupán. – Mi lesz, ha meglátnak minket? – Akárki félreértene egy ilyen jelenetet, és az udvarban az ehhez hasonló pletykák futótűzként terjednek… nem szeretném. Félek. És nem csak a pletykáktól… ha ilyen közel húzna magához biztosan hallaná… biztosan hallaná ezt az őrült dübörgést. Nem akarom, hogy tudja, milyen ideges vagyok mellette. Nem akarom, hogy tudja milyen hatással van rám.
- Nem fognak. Jöjjön. – Hangja nem parancsoló, én mégsem tudok ellenállni a komoly, őszinte ígéretnek. Testem megremeg, ahogy lassan mellé lépek, szívem könnyedén, naivan bízik meg benne. Ha azt mondta, hogy nem lesz baj… akkor tudom, hogy így lesz. Úgy érzem, most megbízhatok benne. Mintha egy egészen más ember lenne, mint aki a bál éjszakáján durva fenyegetéssel bírt maradásra. Teljesen más. Vajon megint bántani fog? Nem hinném…
Gyengéden simítja egyik kezét térdem alá, már ennyi elég, hogy forróságot szítson bennem, testem kissé megfeszül, ahogy könnyedén emel fel a földről. Testünk összesimul, karjai erősen, biztosan tartják reszkető testemet, szívem őrülten dübörög, de az enyhe szédelgésen kívül csak kellemes érzéseket indít el bennem. Elgyengülve döntöm vállára fejemet, kezeim bizseregnek, hogy a nyaka köré fonjam őket, de ehelyett mereven szorítom az ölemben a vizes cipőt. Mi történik velem? Mi történik a testemmel, a gondolataimmal? Már nem tudom…
Mély levegőt veszek, az ismerős, keserédes illat orromba mászik, s ajkaimra alig észrevehetően kúszik halovány mosoly. Hiányzott ez az illat. Hiányzott ez az érzés. Talán egy kicsit… csak egy egészen kicsit megengedhetem magamnak, hogy élvezzem ezt a pillanatot?
Szemeimet lehunyva szívom magamba ismét az illatát, testem még mindig reszket, de a szorítása nem enyhül. Szinte észre sem veszem, hogy már nem a kertben vagyunk, a holdfényt lassan táncoló, halovány gyertyalángok fénye váltja fel, s kicsit felemelem a fejemet, hogy egy röpke, észrevehetetlen pillantást lophassak arcáról. Miért ilyen kedves velem? Én nem szeretnék neki gondot okozni. Soha… nem szeretném, hogy még jobban utáljon.
- Nem vagyok nehéz? – Hangom halk, kissé rekedtes, ahogy lágyan szólalok meg, felpislogok rá, de ő nem néz rám, ezért alig hallható hangon, félénken, aggódva folytatom. - Nem fáj a lába? – Innentől már vissza tudnék menni egyedül is. Nem kell egészen a szobámig vinnie. Biztosan fáradt, hisz későre jár az idő. Nem szeretném, hogy kerülnie kelljen miattam.
Nem válaszol, rezzenés nélkül megy tovább, mintha meg sem hallotta volna szavaimat, s én ajkaimat összeszorítva dőlök vissza vállára. Miért örülök neki, hogy nem válaszolt? Miért érzek így? Miért akarom… miért akarom, hogy minél tovább tartson ez a pillanat?
Testem beleborzong a közelségébe, a vállára hulló, enyhén hullámos tincsei most nincsenek összekötve, s néha finoman cirógatják homlokomat. Még soha életemben nem voltam ennyire közel egy férfihoz sem. Soha… a testéből áradó melegség… az erő… a határozott, kemény magabiztosság. Olyan kellemes…
- Ön reszket. – Halkan dörmögi a szavakat, érzem, ahogy arcomat elönti a pír, testem vad remegése csak fokozódik a törődő szavak hallatán, szívem ki akar törni börtönéből, s én kicsit lejjebb hajtom arcomat, hogy elrejtsem előle a pírt. Csak mellette érzek így… csak ő tudja ezt kicsalni belőlem. Nem értem. - Kár, hogy nincs nálam a köpenyem. – Kezei megszorulnak körülöttem, férfias erővel ölel magához, s gyenge, reszkető testem szinte az ölelésébe simul. A köpeny? Nem… nem a hidegtől remeg testem… minden porcikámat égető, perzselő forróság önti el.
- I-igazán kedves, de… - Nem fejezem be a mondatot, kavargó elmémben elvesznek a szavak, hangom elhal, ahogy finoman temeti a hajamba arcát, fejbőröm bizsereg a lélegzetvételeinek égető, lángoló melegétől, testem megfeszül karjaiban, s én finoman, puhán dörgölöm a vállához arcomat. Érzem a ruha alatt az izmok húzódását, mellkasa szabálytalanul, kapkodó ritmusban emelkedik és süllyed, ahogy zihálva veszi a levegőt, s a felhevült testem engem is szapora légzésre kényszerít. Vajon… vajon lehetséges, hogy ő is hasonlóan érez? Lehet, hogy az ő szíve is ily hevesen, ily őrült tempóban zihál? Nem hinném, nem tudom.
Csupán pár másodperces késéssel veszem észre, hogy megtorpantunk, lassú, lomha mozdulatokkal emelem fel szempilláimat, felforrósodott testemet olyan kimerültnek érzem, mintha egész nap a kertben sétáltam volna.
Szemeim hirtelen kerekednek el, ahogy megpillantom Lord Montgomery lakosztályának fekete, duplaszárnyú ajtaját, s egy pillanatra még remegésem is abbamarad, ahogy ereimben kétségbeesés és pánik hűti le a forró bizsergést pár másodpercre. Miért? Miért hozott ide? Mit szeretne… csinálni? Félek… nem… ő soha nem tenne olyat, ami nem erkölcsös. Ő soha… tudom.
- Mylord… Hová visz? – Hangom alig hallható, néma könyörgés rejlik a mélyén, gyenge, kiszolgáltatott testem remegése lassacskán visszatér. A legszörnyűbb az egészben a tudat… a tudat, hogy akármit megtehet velem… és abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék teljes erőmből ellenkezni.
Nem kapok választ, de testem ellazul karjaiban, ahogy tovább indul a folyosón, remegésem egy leheletnyit sem csitul. Finoman emelem fel arcomat, ismét lopok egy röpke pillantást. Arcvonásai merevek, kemények, állkapcsa megfeszül, pont mint mikor mérges. Már megint… már megint feldühítettem volna? Nem szándékosan tennem… én… nem akartam… tudtam, hogy teher, hogy el kell hoznia. Tudtam, hogy nem szívesen teszi… én… már megint kellemetlenséget okoztam neki.
Szó nélkül sétál be velem a szobám ajtaján, s lassú, puha mozdulattal enged le öléből, testünk finoman összedörgölőzik, lábaim meginognak alattam, de sikerül állva maradnom. Mellkasomat aprónak érzem, a légzés nehezemre esik, gyorsan, pihegve kapkodom a levegőt, még soha nem éreztem ilyen kicsinynek és szűknek ezt a tágas szobát.
Pár röpke másodpercig mintha elvesznénk egymás tekintetében, majd ő elegánsan lép hátra, eltávolodik tőlem, s egy lassú mozdulattal hajol meg. Testem megborzong a fagyos fuvallattól, ami végigrohan bőrömön, még a gyertyalángok meleg, táncikáló fénye sem enyhíti a hidegrázást.
- Jó éjszakát, mylady. – Tartózkodó, komoly hangja lágyan tölti meg a szobát, mégsem szít melegséget remegő szívemben. Miért akarom, hogy még itt maradjon? Nem… nem lehet… elég…
Nem várja meg a köszönésemet, hirtelen, sietősen fordul meg, minél gyorsabban el akar tűnni innen. Minél gyorsabban meg akar szabadulni tőlem. Hát ennyire kellemetlen lenne a társaságom számára? Én… nem is tudom, mit hittem. Igaz, már nem gyanúsít, hogy a királynő életére török… a szemében még mindig egy megvetett, kitagadott nemesi család sarja vagyok. Soha nem fog tisztelni… soha nem fog… szeretni?
Mellkasom megreszket, ujjaim szívem fölé csúsznak, mintha csak egy sebet szorítanának remegő kezeim, hogy elállítsam a vérzés. Pedig nem… nem vérzik.
- Várjon. – Elhaló hangom akaratom ellenére töri meg a szoba dermedt csendjét, mielőtt Lord Montgomery lenyomhatná a kilincset, s ő várakozóan torpan meg, de nem néz rám. Nem… egy árva pillantásra sem méltat már. Még csak hátra sem sandít. Ennyire gyűlölne?
Ajkaim összeszorulnak egy pillanatra, elmém mintha kiürülne, már ötletem sincs, hogy miért állítottam meg. Talán soha nem volt okom rá, talán csak elfelejtettem, de most kétségbeesetten, kavargó gondolatokkal próbálom ajkaimra csalni a várt szavakat. Már megint… már megint buta voltam. Annyira hihetetlenül buta.
- Ha meglátja valaki, hogy kilép innen... akkor... – Halkan lehelem a megmentő szavakat, pedig szívem már nem is aggódik. A szívem megbízik benne, akkor is, ha elmém minden apró rejtett zuga vészriadót fújva sikít a közelében. De hiába sikít… hiába figyelmeztet… minden hiába… szívem heves, észveszejtően hangos dübörgése minden figyelmeztetést elnyom. Mindent.
- Kardommal hasítom ki a szívét, bárki legyen is az. – Megremegek a durva szavak hallatán, szívem elszorul, de mielőtt ellenkezésre nyílhatnának ajkaim, ő folytatja. - Ne aggódjon mylady, jó hírét nem szennyezem be. – Ismét elönt a pír, de ő ezt nem láthatja. Nem néz rám… még mindig nem néz rám. Miért illet ilyen kedves, nyugtató szavakkal, ha még csak rám sem pillant? Nem értem…
- Köszönöm, ön egy úriember. – Ajkaimra szomorkás mosoly kúszik, hosszúakat pislogva figyelem Lord Montgomery rezzenéstelen arcvonásait oldalról, szívem még mindig vadul dübörög, pedig ereimben már kezd szétáradni a csalódottság kesernyés érzése. Talán tévedtem… igen… csupán az én szívem az, ami megőrül a közelségétől. Csupán engem kínoznak ezek az érzések. Csupán nekem fáj ennyire. Ő csak eltűri a jelenlétemet, és félreérthető szavaival újra és újra összezavarja bizonytalan lelkemet. Buta lány… buta, buta, buta lány… miért… miért szerettél bele egy ilyen férfiba?
- Holnap találkozunk. – Nem szólalok meg, mozdulatlanul figyelem, ahogy kisétál a szobából, hangtalanul csukódik mögötte az ajtó, s ő eltűnik szemeim elől. Mintha soha nem is lett volna itt, s arcomon végiggördül az első könnycsepp. Miért kell ezeknek az érzéseknek emészteniük a szívemet? Nem értem önmagamat. Vajon tényleg… tényleg ez lenne az, amit szerelemnek hívnak? Nem tudom, eddig csupán versekből ismertem az érzést. Eddig csupán olvastam ezekről a fájdalmakról… és az apró, lelkesítő, hamis reménnyel kecsegtető boldog pillanatoktól. Talán… talán…
Ebéd közben mindenki izgatottan fecserészik a lovagi torna híréről, melyet délelőtt jelentett be nekünk a királynő. Igazából én nem vagyok túlzottan lelkes a bejelentés hallatán, hiszen még csak alig több mint egy hete vagyok az udvarban, így nemigen ismerem a lordokat. Nem számít, amúgy is borzalmasnak tartom a gondolatot, hogy férfiak vívjanak értem. Miattam ne sérüljön meg senki. Barbár, ésszerűtlen szokásnak tartom, még akkor is, ha tisztelni kell a nemzeti hagyományokat… mi értelme, hogy vívnak egy hölgy kegyeiért? Van olyan udvarhölgy, aki örömmel adná a csókját olyasvalakinek, aki vért ontott érte? Nem hinném…
Lord Montgomery még mindig mérgesnek tűnt délelőtt, mikor láttam… vajon még mindig a tegnapi miatt haragszik? Nem tudom… remélem, azért annyira nem okoztam sok gondot neki. Kíváncsi lennék, hogy ő is részt vesz e a lovagi tornán. Nem tűnik olyan típusnak, mint akit felizgat egy ilyen esemény.
Különös csalódottság árad szét szívemben, kissé lehajtom a fejemet, s mély levegőt véve verek ki fejemből minden hasonló gondolatot. Pedig kíváncsi lennék, melyik udvarhölgyet választaná… talán lehetséges, hogy…? Nem… biztosan nem.
Miután végeztünk az étkezéssel, a többiek még ott maradnak, hogy nevetgélve, izgatottan találgassák, melyik lord kiért fog harcolni, s én csendben hagyom magukra őket, a távozásom senkinek nem szúr szemet. Már hozzászoktam.
Délután a trónterembe gyűlnek össze az udvari nemesek és nemeshölgyek, mindenki izgatott, a termet halk sugdolózás, alig hallható, visszafojtott kacajok, feszültség járja át.
- Annabelle, te miért hoztál kendőt? Úgysem harcol érted senki. – Diane gúnyos hangját hallom magam mellől, s én halovány mosollyal pillantok oldalra.
- Nagyon remélem, hogy úgy lesz. – Arcáról lefagy a mosoly szavaim hallatán, de hamar túlteszi magát rajta, ahogy belép a királynő a terembe, s mindenki egyszerre némul el. A szokásosnál gyorsabb léptekkel sétál át a hosszú bíborszőnyegen, rajta is látszik az izgatottság, s én visszafogott mosollyal figyelem. Remélem egy férfinak sem esik majd komolyabb sérülése a lovagi játékok során… gyászos fordulat lenne…
Némán játszadoznak ujjaim a kezemben tartott csipkekendőn, miközben hallgatom a felvezető szavakat, gondolataim elmerengnek, ahogy a lovagok felé téved tekintetem. Lord Montgomery is közöttük áll. Azt hallottam, hogy félelmetes harcosnak mondják… mennyi életet onthattak ki azok a kezek.
Megborzongok a gondolat hatására, testem akaratlanul is felidézi a kezei kedves, óvó érintését, ahogy tegnap az ölében vitt, s hiába tudom, hogy vér piszkítja ujjait, tartózkodó félelem helyett kellemes forróság áraszt el az emlékek hatására. Nem tudok kiigazodni ezeken az érzéseken…
Kizökkentem magam a mély álmodozásból, ahogy elkezdődik a választás, tekintetemmel elkalandozva figyelem, ahogy Lord Dudley a királynőhöz sétál, érdeklődve hallgatom szavaikat, hisz még soha nem vettem részt hasonló eseményeken, csupán könyvekben olvastam a régebbi idők lovagi tornáiról.
Természetesen a következő férfi Diane kegyeibe szeretne férkőzni, s látom, ahogy ő elégedett mosollyal húzza ki magát, s elegánsan, kecsesen ejti ki a választ, amit a protokoll diktál, szinte sugárzik belőle a nemesi elegancia. Megértem, hogy oly népszerű az udvarban. Kifogásolhatatlan, gyönyörű és tehetséges.
Elmosolyodva figyelem a kihívókat, s miután visszasétálnak a helyükre, Lord Dudley lép elém. Szemeim tágra nyílnak egy pillanatra, ahogy meghajol előttem, testemet kellemes melegség, s enyhe megnyugvás járja át. Mosolyomba őszinte öröm költözik, ahogy lágyan válaszolok szavaira.
- Elfogadom, mylord. – Milyen kedves úriember… gondolom nem szeretné, hogy szégyenben maradjak, mert senki nem választott. Önzetlen baráti gesztus. Remélem nem akad kihívója. Biztosan nem, hisz mást nem ismerek az udvarban.
Átnyújtom neki a puha csipkekendőt, s ő büszke, ragyogó mosollyal egyenesedik fel, szőke tincsei lágyan hullnak homloka elé. Szemrevaló, kedves férfi, de… mégis… más.
- Kihívom, Lord Dudley! – Összerezzenek, ahogy durva, erőteljes hang zengi túl a terem halk, visszafogott zsivaját, s rögtön tudom, hogy kihez tartozik. Ereimben mintha megfagyna a vér, ledermedve, tágra nyílt szemmel meredek Lord Dudleyra, ahogy meghajolva fogadja el a kihívást, s testemet vad, ellentétes érzések árasztják el.
Szívem vadul, hevesen zihálva fogadja Lord Montgomery szavait, s szinte kitörni készül mellkasomból a boldogságtól, arcomra enyhe pírt csalogat, ahogy villámgyors sebességgel pumpálja a pezsgő vért ereimbe, míg agyam kétségbeesetten ellenkezik a gondolat ellen. A gondolat ellen, hogy kettejüket vívni lássam. Hogy miattam küzdjenek. Hogy miattam kerüljön veszélybe az életük. Ne! Miért? Ennek nem szabadna így lennie…
Lesütöm tekintetemet, egy pillantást sem vetek Lord Montgomeryre, pedig szívem vadul zihálva könyörög, hogy felemeljem arcomat. Mikor egy másodperc erejéig ránéztem, dühösnek tűnt… már megint… dühösnek és ingerültnek… miért? Nem értem a cselekedeteit. Most mit tettem, amivel kivívtam a haragját? Vagy talán az zavarta, hogy Lord Dudley engem választott? De… miért?
A boldog reménykedés vadul, könyörtelenül eszi be magát szívem legmélyebb bugyraiba, s én kétségbeesetten, tágra nyílt szemekkel szorítom ökölbe kezeimet. Nem. Nem. Nem szabad. Buta lány. Már megint… már megint ezt csinálom. Már megint képzelgek, és félreértem a dolgokat. Biztosan. Lehetetlen lenne… lehetetlen lenne, hogy azért dühös, mert… féltékeny…
Az előző lovagokhoz hasonlóan ők is visszatérnek a többi, várakozó férfi közé, s mikor lassan megnyugszanak feldúlt, kavargó gondolataim, kicsit felemelem arcomat. Még mindig mintha égne bőröm, s csupán ekkor veszem észre, hogy mindenki csodálkozva, meglepetten mér végig, a termet halk sutyorgás tölti meg. Diane gyilkos tekintetét érzem arcomon, s mikor szemeim a királynő felé tévednek, sejtelmes, mindentudó mosolyt villant felém. Miért… miért néz így mindenki?
Érzem, ahogy a lámpaláztól még inkább kipirulok, szinte perzselnek a kíváncsi, érdeklődő tekintetek, s remegő ujjaimat összefűzöm magam előtt, ahogy ismét a földre sütöm a szemeimet. Nyugalom… nyugalom Annabelle… csak ne gondolj rá, hogy néznek. Csak ne gondolj erre.
El sem hiszem… Lord Montgomery… a kegyeimért küzdene? De miért? És… ugye nem fogja bántani Lord Dudleyt?
A gondolattól szívem egészen apróra facsarodik össze, szemeimen vékony könnyfátyol keletkezik, s örülök, hogy most már nem kell beszélnem, csupán csendben végigállnom a ceremónia hátralevő részét… Lord Dudley örökké ragyogó mosolya olyan számomra akár a Hold fénye a sötét éjszakában. Életmentő, és segít, hogy ne veszítsem el önmagamat. Segít, hogy megszokjam ezt az új, idegen életet. Nem szeretném, hogy baja essen, hisz olyan sokat tett értem. Értékes, fontos barátom… de még így is… még így is Lord Montgomeryhez húz a szívem. Ahányszor rápillantok kellemes izgatottság járja át testemet, s úgy érzem, mosolyt akarok csalni az örökké komoly arcra. Mosolyt és boldogságot. Úgy érzem, Lord Montgomery itt az egyetlen, aki igazán megért engem. Az egyetlen, aki olyannyira magányos, mint én. Úgy érzem, segíteni szeretnék neki… segítenem kell neki. Hisz még nem is láttam őszintén, tiszta szívből mosolyogni őt. Szeretném. Látni szeretném.
Másnap reggel fáradtan kelek fel, az éjszakát álmatlan forgolódással töltöttem, nem hagyott nyugodni a szívemben dúló aggodalom és félelem. Egyiküknek sem szeretném, hogy baja essen. Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit tegyek. Képtelen vagyok… ennek nem szabadna így történnie. Nem szabadna két ilyen becsületre és tiszteletreméltó úriembernek értem küzdenie. Ez így nem helyes. Úgy érzem, megbolondulok, ha semmit nem teszek. Egyszerűen nem vagyok képes rá, hogy ezt végignézzem.
Ebéd után az íróasztalom fölé hajolva mártom a sötétkék tintába a tollam végét, s összeszorított ajkakkal húzok magam elé egy üres papírlapot. Még soha nem csináltam ilyet. Még soha nem hívtam találkozóra egy férfit sem, így nem tudom mik a szokások. Nem tudom, milyen szabályokat követel az illem.
Kedves Lord Montgomery…
A kezeim megállnak az írásban, halk sóhajjal egyenesedem fel, s hosszú, néma másodpercekig meredek a dőlt gyöngybetűkre. Nem tetszik…
Félretolom a bepiszkított papírlapot, egy újat veszek magam elé, s hasonlóan silány, közhelyes szavakat vetek a hófehér papírra.
Alig fél órával és jópár elpazarolt lappal később, egy néma sóhaj kíséretében állok fel, s lassú léptekkel sétálok az ablakhoz, hogy kicsit elvonjam a figyelmemet. Nem tudom, mit kéne írnom, hogy ne vívjam ki ismét a haragját. Már nem tudom… mikor velem van, mindig rosszkedvű. Elképzelhető, hogy lehetetlen feladatra vállalkozom… de akkor is meg kell próbálnom.
Határozott léptekkel megyek vissza az asztalomhoz, leülök, s kezem visszafogott remegését elhessegetve húzok magam elé egy újabb üres papírt, s lassan kezdek el írni.
Megtisztelne vele, ha elkísérne ma este egy sétára a naplementében.
Annabelle
Kétszer félbehajtom a lapot, majd finom mozdulatokkal, kecses betűkkel írom fel a címzett nevét: Lord Montgomery
Hosszú ideig, mosolyogva figyelem a nevet, melyet mostanában a legnagyobb erőfeszítések árán sem tudok kiverni fejemből, s lassú mozdulattal állok fel az asztaltól. Most már csak el kell küldetnem egy inassal. Vajon eljön? Nem tudom. Remélem…
Lepillantok az összehajtott lapra, ajkaimra érzelmekkel teli mosoly költözik. Ez a levél az ő kezeiben lesz…
Ajkaimhoz emelem, apró puszit hintek rá, majd szinte felnevetek önmagamon. Milyen buta… milyen gyerekes… milyen naiv.
Hosszú, világos, halványbarack színű ruhában sétálok végig a folyosón, szívem szinte a torkomban dobog, nyakamat egy apró tincs sem cirógatja még. Eddig minden találkozásunknál Lord Montgomery közelített meg engem. Most úgy érzem magam, mintha kihasználnám… hiszen egy hátsó szándékkal közelítem meg. Biztosan mérges lesz, ha megtudja, miért hívtam… biztosan… én soha nem akarnám megbántani. Remélem tudja… remélem megérti.
Kiérek a rózsaszínes fényben fürdő teraszra, s egy pillanatra elmosolyodom, ahogy elém tárul a lenyugodni készülő Nap mesébe illő látványa. Gyönyörű. Hosszút pislogva szívom magamba a kora tavaszi, hűvös levegőt, s hirtelen fordítom oldalra arcomat, mikor halk léptek zaját hallom magam mellől. Ajkaimra ismét boldog mosoly kúszik, szemeim felragyognak, ahogy az érkező férfira pillantok, szívem megtelik örömteli érzésekkel, s érzem, hogy csupán jelenléte pírt csal arcomra.
- Hát eljött. – Lágyan, megnyugvással teli szívvel lehelem a rövid szavakat, s ő válasz nélkül áll meg előttem, mikor mellém ér, s mélyen, elegánsan meghajolva üdvözöl.
Szívem egyre hevesebben ver, kissé előre hajtott fejjel pukedlizem, majd mikor felemelem arcomat, tekintetünk találkozik. A lemenő Nap gyönyörű, romantikus fényárral teszi varázslatossá a pillanatot, testemet forró bizsergés járja át, ahogy a napfénytől csillogó smaragdzöld szemekbe pillantok. Még soha nem láttam ennyire világosnak és ragyogónak azokat a szemeket.
Zavartan sütöm le tekintetemet, mikor rádöbbenek, hogy hosszú másodpercek óta szótlanul állunk egymással szemben, s halk, lágy hangon töröm meg a túlságosan hosszúra nyúló csendet.
- Remélem nem okozott gondot a levelem, Lord Montgomery. – Arcomra szégyenlős pírt lehelnek a szavak, s ő kissé meghajolva emeli fel kézfejemet, ujjaim megremegnek az érintésétől, de most nem félelmet érzek… nem… szívemben csakis kellemes, forró érzelmek kavarognak, az erős, határozott ujjak gyengéd magabiztossággal tartják kezemet, s lágyan emeli ajkaihoz, hogy egy leheletnyi csókot hinthessen bőrömre, szívverésem még hevesebbé válik az udvarias gesztustól.
- A legkevésbé sem. – Ahogy lazul a tartása, finoman, gyengéden húzom ki ujjaimat tenyeréből, s hirtelen szörnyű, alantas nőnek érzem magam. Hogy lehet ennyire kedves és gyengéd? Elég még egy szó, még egy kedves hang, s végleg elfelejtem a célomat. Az indokot, amiért elhívtam. Nem szabad… nem szabad… csak ne dobogna ily őrült, ily boldog ritmusban szívem.
Zavartan, szégyenkezve fordítom kissé oldalra tekintetemet, s mikor megszólalok, hangom alig hallható, az önvád, a magam iránt érzett harag és csalódottság szinte teljesen felemészti az ajkaimon kikényszerített szavakat.
- Biztos megleptem… de be kell, hogy valljam, hátsó szándék vezérelt… - A bűntudat még úgy is vadul szorongatja mellkasomat, hogy szavakba öntöttem gondolataimat, kezeimet zavarodottan fűzöm össze, tekintetemet a földre sütöm, s kétségbeesetten próbálok lelki erőt gyűjteni a folytatáshoz. Buta lány… nem naplementekor kellett volna elhívnom… hogy lehettem ilyen ostoba? Annyira gyönyörű ez a pillanat. Annyira csodálatosan mesés lehetne, s ily kétszínű, ily otromba célok vezérelnek.
- Maga tényleg képtelen hazudni, mylady. – Hangján hallom, hogy mosolyog, tágra nyílt szemekkel, meglepetten kapom fel a tekintetemet, mintha csak attól félnék, hogy elhalasztok egy ilyen édes, boldog pillanatot, arckifejezést.
Valóban halovány, visszafogott mosolyra húzódnak ajkai, ahogy rám pillant, s tudom, hogy érzéseim forró lángjai pirosra festik sápadt bőrömet. Miért néz így rám? Hiszen… hiszen most mondtam el neki, hogy…
- Lady Annabelle – Tekintetében különös fény csillan, s én kissé megborzongok a lágy hangszíntől, amivel nevemet ejti ki. – Ha a szemembe mondja, hogy hátsó szándék vezérli… az onnantól kezdve nem hátsó szándék. – Érzem, ahogy belepirulok szavaiba… megint bizonyítottam volna, hogy milyen buta vagyok? Igen…
Épp lehajtanám fejemet, hogy elrejtsem a szégyenkezés nyomait, mikor lágyan, puhán érintik bőrömet ujjai. Meglepetten kerekednek ki szemeim, szívverésem megugrik az intim, közvetlen mozdulattól, mellyel arcomat simítja végig. Minden apró porcikámon forró, kellemesen bizsergető borzongás rohan végig, s a Nap utolsó, rózsaszínes sugarai lágyan hintenek ránk édes, varázslatos leplet.
- Mylord… zavarba hoz a közvetlensége. – Halkan suttogom, szinte csak lehelem a szavakat, szívem minden apró pontja sikítva követel még több érintést és lágy szót, de összeszorítom engedetlen ajkaimat, mielőtt meggondolatlan, illetlen szavak szökhetnének ki az apró résen.
- Bocsásson meg. – Leereszti a kezét, s én ismét megremegek. Szinte ugyanebben a pillanatban tűnik el a Nap utolsó, apró sugara a horizont mögött, szürkés félhomályt, sötétséget hagyva maga után, s torkom elszorul a bőrömet végigcirógató, hideg szellőtől.
Kissé elfordulok, távolabb lépek tőle, s halk, de határozott hangon szólalok meg. Nem szabad elfelejtenem, hogy miért vagyok itt… nem szabad… nem… még akkor sem, ha elveszik ez a pillanat.
- Lord Montgomery… kérem ne sebesítse meg súlyosan Lord Dudleyt. – Miután kiejtettem a szavakat, kérlelő, szinte könyörgő tekintettel pillantok fel rá, elsötétedő szemeiben csupán enyhe megrökönyödést látok tükröződni, meglepettséget nem. Arcvonásai megkeményednek, minden apró gyengédség eloszlik, mintha soha nem néztek volna rám ragyogóan zöld csillogással azok a szemek, s torkom még szűkebbé válik. Nem baj… erre számítottam… persze, hogy dühös lesz. Már megint csak gondot okozok mindenkinek. Nem szabadott volna engem választanijuk. Senkinek. Nem akarom, hogy harcoljanak miattam.
- Ez nem az ön dolga, mylady. – Hangja keményen koppan a szürkületi fényhomályban, s testemben a kétségbeesett könyörgést elszánt, magabiztos határozottság váltja fel, s ismét Lord Montgomery felé fordulok, hajthatatlan, szilárd tekintettel állom a sötét, szúrós szempár pillantását, s hiába üvölt minden porcikám, nem hagyom, hogy megremegjen halk hangom.
- Már hogy ne lenne az! Nem szeretném, hogy bárkinek bántódása essék miattam. – Hangom elhal a mondat végére, erőm, elszántságom kezd cserbenhagyni, mintha ily könnyen elpárologtak volna testemből. Miért nem érti meg? Azt hittem… azt hittem megérti… én nem akarom, hogy meghaljon… nem akarom, hogy megsérüljön. Miattam. Istenem! Miattam. Ne! – Kérem… kérem… - Hangom már egy cseppet sem határozott, inkább reszketeg és meggyötört, s szemeimen alig észrevehető könnyfátyol keletkezik, ahogy kiejtem a könyörgő szavakat.
- Majd meglátom, küzd e olyan kitartóan, hogy megérdemelje. – Megremegek a durva, kegyetlen szavak hallatán, szemeimbe hitetlenkedés, felháborodás költözik, ujjaimat ajkaimra csúsztatom, hogy magamba fojtsam a sírás félreérthetetlen hangjait. Ez nem ugyanaz a férfi… ez egy másik férfi… ez a könyörtelen, kegyetlen harcos nem lehet ugyanaz, aki az előbb oly végtelen gyengédséggel ért hozzám. Kérlek, Istenem… mondd, hogy nem ugyanaz a személy.
- Kérem… - Csupán ennyit tudok sóhajtani, apró, alig észrevehető könnycsepp csordul végig arcomon, s ő hirtelen lép elém, ujjai kezemre csúsznak, ahogy lehúzza őket ajkaimról, érintése puha és lágy, s testemben akaratom ellenére is újra feléled a forróság.
Ujjai nyakamra siklanak, szinte két keze közé fogja finoman, s így tereli fel gyengéden arcomat, s elmém mintha kiürülne a puha érintésektől, könnybe lábadt szemeim tekintetét keresik.
- Mit ad cserébe, mylady? – Szemeim tágra nyílnak, testem megremeg szavaitól, úgy érzem, mintha a forró, érzéki szemkontaktus még mélyebbé vált volna, mintha a sötét szemek egyenesen szívembe látnának szemeimen át. Mi az, hogy… mit adok cserébe?
- Nem egészen értem, mire gondol, mylord… - Halk, remegő hangon sóhajtok minden szót, bőröm, nyakam szinte parázslik, ahol ujjai hozzám érnek, s kapkodva, pihegve veszem a levegőt.
Közelebb hajol, s érzem, ahogy pírom egyre mélyebbé, egyre égetőbbé válik, testem megfeszül a túlzott közelségtől, agyam végleg kiürül, ahogy elveszek tekintetében. Miért van ilyen közel? Miért hajol egyre közelebb és közelebb? Lehetséges, hogy… hogy meg fog… csókolni?
Ajkaim csupán a gondolattól bizseregni kezdenek, érzem bőrömön a forró, lángoló leheletét, s szemeimet lehunyva, az érzelmektől reszketve adom át magamat az érzéseim forró követelőzésének.
Hirtelen szűnik meg minden érintés, minden forró, parázsló lángolás, ahogy eltávolodik tőlem, s mikor remegve emelem fel tekintetemet, majdnem összeroskadok a megvető szempár szúrós pillantásától. Szinte végtelen harag és gyűlölet kavarog a feketének tűnő szemekben, térdeim megremegnek, ahogy ösztönösen hátrálok egy lépést, egyik kezemet mellkasomra szorítva próbálom meg enyhíteni a szívemet szaggató fájdalom érzését. Miért? Miért néz így rám… ne… kérem, ne…
- Hát ennyire szereti őt? – Hangjából szinte fröcsög a megvetés és az undor, s nehezen kapok levegőért, úgy érzem mintha belefulladnék a kitörni készülő könnycseppekbe. – Ilyen könnyedén engedné, hogy megcsókoljam, csak hogy elérje a célját? Undorító. – Szemeim tágra nyílnak, a vér megáll ereimben, s én szótlanul, tehetetlenül nézem, ahogy magamra hagy a sötétben. Hosszú, néma másodpercekig meredek magam elé, a könnyek fojtogatását alig veszem észre a szívemet szúró fájdalomtól. Mit tettem… mit tettem… elértem… elértem, hogy ismét megvessen. Pedig én nem… én tényleg nem azért engedtem volna. Soha… soha nem engednék ilyet valakinek… senkinek… senki másnak, csak neki.
Arcomon végigfolynak az első könnycseppek, majd a következőek… és a következőek, s én térdre rogyok a terasz hideg márványkövezetén. Én nem… én nem Lord Dudleyt… nem őt szeretem. Ha tudná… ha elmondhatnám neki… ha megtehetném…
Tenyereimbe temetem arcomat, halkan, visszafojtott zokogással próbálom kiadni magamból a fájdalmaimat, de azok nem csitulnak. Nem enyhülnek, s én úgy érzem, hogy lassan apró darabokra török a súlyuk alatt. Mikor lesz már vége? Miért nem enyhül ez az érzés?
|
| Levi-sama | 2011. 02. 24. 20:52:28 | #11670 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Ma nem kísérem a királynőt, szükségtelen. Ezért nem láthatom őt. Ha akarnám, mehetnék én is, a királynő boldog lenne hogy végre történik valami érdekes a környezetében, de semmi kedvem a szeszélyeit elviselni. Bizonyára élvezettel élesítené rajtam és Lady Annabelle-en a nyelvét és karmait.
Halk kopogás, jellegzetesen női kézé.
Leteszem kezemből a pennát, tekintetem végigsiklik a szalonon. Egyszerű és célszerű a berendezése, mint az egész lakosztályomnak. A szomszéd helyiség a hálókamrám, mellette pedig a cselédszoba, ahol az inasom lakik. Hozzám udvari szolgáló nem teheti be a lábát, mindent Peter intéz körülöttem, mert csak benne bízom. Most is a szoba sarkában áll.
- Igen! – szólok határozottan, s Peter már nyitja is ki a nagy és vastag tölgyfaajtót. Szívem félreüt, amikor meglátom Lady Annabelle szép arcát, s azonnal felállok a székről. Pukedlizik nekem, meghajlok.
- E-elnézést kérek a zavarásért... csupán visszahoztam a köpenyét – mondja finom hangján, de nem néz rám. Összeszorítom fogaimat és felé lépek. Legszívesebben rárivallnék, hogy mit keres itt egyedül, mekkora bajba sodorhatja magát hogy egy férfi lakrészébe belép kíséret nélkül, de már közelségemtől is összerezzen és hátrál az ajtóig, így inkább lenyelem szavaimat és elveszem a felém nyújtott fekete köpenyemet.
- Köszönöm – morgom halkan. – De igazán nem kellett volna magának elhoznia, elküldhette volna egy szolgálóval.
Ez lett végül a kemény letolásból. Magamat is meglepem, hogy képes vagyok visszafogni magam, és szinte már önmagamtól idegen módon udvarias és gyengéd vagyok vele.
Felfogja végre, milyen helyzetbe hozta magát, arcán pír simul végig, egészen a dekoltázsáig, duzzadt ajkába harap aprócska fogaival, fejét lehajtja hogy ne lássam. Hajtincsei kiszabadulnak kontyából, édes kísértésként göndörödnek karcsú nyakának puha bőrén.
- Sa-sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam – pihegi, karcsú ujjai a kilincsre fonódnak, kilépne, de önkéntelenül is megfogom csuklóját, hogy visszatartsam, de olyan hevesen teszem, hogy teste hozzám csapódik. Mondanám, hogy várjon, maradjon még, kérem nézzen rám, mosolyogjon, de képtelen vagyok megszólalni. Figyelem ahogy elhúzódik tőlem, elengedem finom kis csuklóját. A tudat, hogy itt van nálam, sebezhető és kiszolgáltatott, s hálókamrám csupán néhány lépésnyire, egyszerűen eszemet veszi. Erőszakkal kényszerítem elmémet logikus és józan gondolkodásra, s megtöröm a zavart csendet mély hangommal. Fújtatva figyelem, lángol az egész testem, annyira vágyom rá. Finom édes rózsaillata van megint...
- Nem okozott kellemetlenséget.
- Ennek... örülök... – suttogja. Hagyom elmenekülni, néhány másodpercig hallgatom a nyitott ajtóban, ahogy elszalad. Apró léptei sietve koppannak odakint. Peter becsukja az ajtót végre, és én öklömmel a falra sújtok, majd homlokom a hűvös kőhöz szorítom. Próbálok gondolkozni. Próbálom kimosni fejemből arcának édes képét, orromból illatát, de nem megy.
- Uram? – kérdezi udvariasan Peter.
- Hozz bort nekem.
***
Néhány nap telik el csupán, s én egyre dühödtebben figyelem őt a háttérből. Mint egy sötét árnyék, úgy figyelem ahogy ő a napfényben fürdik, s kedves mosolyával jutalmazza azt a kis nyápic senkiházi hozományvadászt. Olyan erős féltékenység mardos, amelyet sosem éreztem eddig.
Éjszaka.
Nem bírom alvásra kényszeríteni fáradt testem. A kertben kóborolok, az ő ablakára kúszik minduntalan tekintetem, s ledermedek amikor megpillantom őt ott. Mintha érezné hogy figyelem, hirtelen elillan, s feltűnik, hogy lélegezni is elfeledtem ez idő alatt. Elengedem a szorongatott fatörzset és dühösen fújok egyet.
Léptek zajára ocsúdok fel, elrejtőzöm egy fa mögé, s onnan figyelem az érkezőt. Ő az! Karcsú testén nem a terebélyes udvari viselet van, csupán hálóing és rajta egy köntös. Leül a halastó partjára, lábait kibújtatja papucsából, felhúzza ruháját és belelógatja a vízbe. Kire vár? Talán már szeretőkké lettek az ifjú Lord Dudley-val? Dühömben ökölbe szorulnak ujjaim. Feslett nőszemély!
Kilépek az árnyékból, hangom felmordul a sötét éjszakában, még a hold is belesápad.
- Milady, mit csinál itt késő éjszaka?
Kirántja lábait a vízből, még látom megvillanni karcsú bokáit, mielőtt elrejti előlem. Szívem hangosan kezd dörömbölni. Egyik papucsa a vízbe esik de nem veszi észre. A holdfényben fürdik szép arca, haja kiengedve hömpölyög arca és vállai körül. Szívfájdítóan csábító, belesajdul egész testem a kívánásba.
- Csak... nem tudtam aludni... de nem értem a fennakadását mylord, hiszen azt mondta, hogy már nem gyanúsít, bár az sem elképzelhetetlen, hogy szokásomhoz híven félreértettem szavait. – Halkan lágyan beszél, ahogy mindig, s csupán ennyi elég is, hogy felbőszült lelkemet lecsillapítsa. Rám néz ugyan, de lesüti tekintetét. A múltkori után, a lakosztályomban, amikor egy pillantásra sem méltatott, jól esik ez a futó pillantása is. Tudom hogy igazat mond, képtelen hazudni és ez a tulajdonsága teszi őt értékessé, különlegessé. Megnyugtat, hogy nem titkos légyottra jött ide.
- Jól értelmezte a szavaimat mylady, de a kert éjszaka nem biztonságos – dörmögöm lecsillapodva.
- Sajnálom – feleli visszafogottan, egyik lábát a meglévő cipőjébe csúsztatja. Bokáját látva vágyam újraéled, felparázslik testem mélyén.
- Visszakísérem.
- Nem szükséges mylord – feleli felpillantva. Szemeiben tükröződik a holdfény. Ha most közelebb állnék hozzá, érezhetném az illatát... - – Őszintén sajnálom Lord Montgomery, de amíg felépítette az irántam érzett bizalmát, addig lerombolta az én bizalmamat ön iránt. Ha most megbocsát, visszamegyek… még mielőtt valaki látna minket, és megalapozatlan pletykák indulnának el az udvarban.
Meghajol, hajzuhatag folyik előre.
Amiket mondott, feldühít. Egyre jobban bőszít, pedig tudom hogy nincs rá okom, hiszen joggal érez így.
Tekintetével a másik papucsát keresi, de az már elsüllyedt a vízben.
- A vízbe esett a másik papucsa – közlöm vele szárazon.
- Ó – leheli elszontyolodva. Arcán szomorúság suhan át, és nekem ennyi elég is. A tópartra lépek, belegázolok a térdig érő vízbe, és kezemmel néhány tapogató mozdulat után megtalálom.
- Mylord! Erre semmi szükség, csupa víz lesz! – sikkantja, és amikor a partra lépek, szájára szorított kézzel, rémülten néz rám. Felé nyújtom az elázott cipőt, remegő kézzel veszi el. – Köszönöm... – motyogja zavartan.
- Ezt nem veheti így fel – mordulok rá, mielőtt eszébe jutna ez az ostobaság. Összerezzen és bólint. – Jöjjön, majd én visszaviszem.
- Nem lehet – suttogja. – Mi lesz, ha meglátnak minket?
- Nem fognak. Jöjjön.
Szót fogadva lép elém. Lehajolok, térdei és háta alá nyúlok, felveszem őt. Könnyű, karcsú teste a karjaimban... finom édes rózsaillata orromba kúszik, s ahogy vállamra hajtja fejét, hajának selyme bőrömet simítja. A kerten keresztülvágok, s egy félreeső, ritkán használt lépcsőn viszem fel őt.
- Nem vagyok nehéz? Nem fáj a lába? – leheli édes hangján.
- Ön reszket – mormogom, amikor felérek vele a folyosókhoz. – Kár, hogy nincs nálam a köpenyem.
Erősebben ölelem magamhoz, lépteim lelassulnak, ahogy hajába fúrom arcom és mélyen beszívom illatát. Valamit válaszol, de nem jut el a tudatomig, s amikor felemelem tekintetem, a saját lakosztályom ajtaja előtt állok.
- Mylord? – kérdezi félénken. – Hová visz?
Válasz nélkül sietek tovább, két folyosóval errébb pedig az ő ajtaja előtt megtorpanok. Az ajtón benyitok, besétálok vele és gyengéden leteszem őt a puha szőnyegre. A sarokban lévő asztalon néhány gyertya ég, meleg fényükben lágyan csillog barna haja, szemei visszatükrözik fényüket. Arcpírja, pihegve elnyíló dús ajkai a csábítás pokla.
Hátralépek, meghajolok felé.
- Jó éjszakát, mylady.
Az ajtóhoz lépek, fújtatva, vágytól kipirulva markolom meg a kilincset. Ha tovább maradok, olyat teszek ami nem úriemberhez méltó.
- Várjon! - Megdermedek, de nem fordulok felé. Ujjaim elfehérednek, olyan erővel markolom a fémet. – Ha meglátja valaki, hogy kilép innen... akkor...
- Kardommal hasítom ki a szívét, bárki legyen is az. Ne aggódjon mylady, jó hírét nem szennyezem be.
- Köszönöm, ön egy úriember – leheli lágy hangján.
- Holnap találkozunk.
A folyosón a hűvös levegőn megborzongok. Szívem úgy zakatol mellkasomban, mintha keményen harcoltam volna, pedig csupán önmagammal vívtam.
***
A királynő belibben Lord Dudley oldalán, s én mögöttük bicegek néhány udvari tanácsossal együtt. Kis idő múlva a főnemesek egy része is megjelenik, az udvarhölgyek pedig ezúttal nem a párnákon ülnek, hanem a fal mellett állnak.
Lady Annabelle arcát figyelem, amelyen a halvány pír szinte állandósul. Amikor az ifjú Lord Dudley is megjelenik, félénken rámosolyog, amitől éktelen harag forr bennem. Miért veszi őt egyáltalán észre? Nincs benne semmi, ami különleges lenne, csak egy kis senkiházi nyikhaj!
A királynő finoman tapsol, az ablakon beszűrődő napsugarakban felszikráznak ékszerei. Fehérre meszelt arcán semmi érzelem, vörös haja feltornyozva, gyöngyökkel ékesítve. Ruhája ezúttal atlaszkék selyem, mely olyan terebélyes, hogy a fotel amelyen ül, egyáltalán nem látszik.
- Köszönjük, hogy eljöttek. Nos, azért hívtuk ide önöket, mert ma délután, az egész udvar előtt be kívánjuk jelenteni, hogy tíz nap múlva lovagi tornát rendezünk!
Hangoz zúgolódás, izgatott sugdolózás a hatás.
Amikor délután a királynő már az egész udvar előtt jelenti be, a lehetséges lovagok mind felsorakozva állnak a királynő jobb oldalán, az udvarhölgyek és a többi hajadon nemes kisasszony pedig a balon. A hagyomány azt kívánja, hogy minden lovag válasszon magának egy hölgyet, melynek kegyeiért küzdhet, s ha riválisra talál, vele párbajozzon a tornán.
- Kezdődjék hát a választás! – tapsol a királynő.
Elsőként Lord Dudley lép elő, mélyen meghajol Erzsébet előtt.
- Felség, engedje meg, hogy imádatomat kifejezve ön iránt, képviselhessem a lovagi tornán – mondja kedves mosollyal. Szemeiben izzik a szerelem. A királynő felsőbbséges mosollyal bólint, kezét nyújtja és engedi hogy Lord Dudley megcsókolja kézfejét.
- Elfogadom, mylord. Kihívója van?
Lord Malachas jelentkezik, inkább udvariasságból, sem érzései miatt. A két lovag meghajol egymás felé, tudomásul véve hogy mától ellenfelek a lovagi tornán. Visszatérnek helyükre, jön a következő. Lord Carbos lép elő, a hölgyekhez sétál, meghajol Lady Diane előtt és megismétli az udvarias formulát.
- Lady Diane, engedje meg, hogy imádatomat kifejezve ön iránt, képviselhessem a lovagi tornán.
A hölgy pukedlizik, egy csipkével díszített kendőt nyújt felé.
- Elfogadom, mylord.
A lord megfordul, kérdően pillant ránk. Két ellenfél is jelentkezik a hölgy kegyeiért:
- Kihívom, Lord Carbos! – zengik egyszerre.
Nekem nem szokásom részt venni a tornákon, legendás harci tudásom és erőm miatt nincs senki, aki méltó ellenfelem lehetne. Így hát csak komor arccal állok, a szokásos hűvös pillantásokkal figyelem a tömeget. A gyanús arcokat, s tekintetem néha a hölgyek felé rebben, s megpihen Lady Annabelle édes vonásain. A bejárati ajtó felé fordítom arcom, az ott álló őröket ellenőrzöm, hogy helyükön vannak-e.
- Lady Annabelle, engedje meg, hogy imádatomat kifejezve ön iránt, képviselhessem a lovagi tornán.
Levegőért kapva perdülök meg, s mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, miközben figyelem ahogy az ifjú Lord Dudley meghajol, s átveszi a csipke kendőt egy büszke mosollyal. Megfordul, s ebben a pillanatban mély hangom belehasít a terem csendjébe.
- Kihívom, Lord Dudley!
Dühömben megfeszül az állkapcsom, amikor meghajol felém. Ez a kis alávaló senkiházi, papirusz huszár! Hogy merészel egyáltalán ránézni Lady Annabelle arcára?! Mit merészel? Ketté hasítom kardommal, írmagja sem marad!
Hangos zúgolódás követi szavaimat, még a királynő is meglepődik, arcára izgatottság kúszik, az udvarhölgyek is nagy szemeket meresztenek. Még soha nem küzdöttem egy hölgy kegyeiért sem.
|
| Silvery | 2011. 02. 19. 19:54:36 | #11511 |
Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Löcamának)
Miután véget ér a tánc, Lord Montgomery szívélyes udvariassággal hajol meg Diane előtt, s én csupán fél szemmel rájuk sandítva figyelem mozdulataikat, szívemet égető fájdalom gyötri a gondolattól, hogy együtt lássam őket a bálon. Nem tudom miért, de szívem mélyén úgy érzem, Lord Montgomery olyan valakit érdemel, aki meg tudná becsülni. Magam sem tudom, honnan jönnek ezek a különös érzések, hiszen soha nem pillantott rám tiszteletteljes, kedves vagy akár gyengéd tekintettel, mégis biztosra veszem, hogy a királynő nem tévedett, mikor azt mondta, hogy tiszta szív rejlik a hideg páncél alatt. Tiszta szív, mely nem azt érdemli, hogy Diane belé vájja a karmait. Vajon rosszindulatú vagyok? Talán… igen… lehetséges volna, hogy ezek a gondolatok, az aljas szándékok engem is megfertőztek? Nem! Nem… én soha. Én csak nem szeretném, hogy megalázza őt a háta mögött.
- Sajnálom felség, ma estére másvalaki kísérője leszek. – Csupán egy röpke pillanatra üdülök fel a gondolattól, pedig tudom, hogy őszinte megkönnyebbültséget kéne éreznem… igen, megkönnyebbültséget kéne… miért marják mégis szívemet ezen gondolatok? Valaki más? Kicsoda? Hiszen… soha nem láttam még Lord Montgomeryt senkivel beszélgetni az udvarhölgyek közül. Nem is sejtettem, hogy akad kiszemeltje. Nem értem, hogy miért érzek még mindig éles, szúró fájdalmat mellkasomban… miért érzem úgy, hogy mindjárt megszakad e szív?
- Nocsak, és ki volna az? Felkérte már talán? Igazán érdekelne, ki az a hölgy, aki képes az én Sötét Lovagom vonzalmát kivívni, amelyet eddig senkinek sem sikerült. – Remegő ajkakkal pillantok fel Lord Montgomeryre, a teremben mindenki kacag, csupán a mi tekintetünk fonódik össze hosszan, komolyan, fénytelenül, s zavart fájdalommal fordítom el arcomat, nincs erőm állni a komor, rémisztően komoly tekintetet. Miért néz rám? És… vajon ki lehet az, ha nem Diane? Hisz kétségtelenül ő a legszebb. Talán Lady Flora? Igen… lehet… az ő szépsége csak egy hajszállal marad le Diane szoborszerű tökéletességétől… vagy netalán nem is az udvarhölgyek közül való a választott leány?
- Még nem kértem fel, ma óhajtom megtenni.
- Netalán itt van közöttünk ez a titokzatos személy? – A királynő nem hagyja abba a faggatózást, s már teljesen világossá válik, hogy nem nyugszik, míg meg nem tudja meg a titokzatos hölgy személyazonosságát, de most titkon, szívem legmélyén örülök a meggondolatlan, kissé érzéktelen magatartásának. Magam sem tudom miért, de minden porcikám fájdalmas kíváncsisággal sóvárog, hogy megtudjam, ki ez a lány, fejemet már teljesen leszegve meredek az ölemben nyugvó, remegő ujjaimra.
- Igen, felség. – Egy röpke másodperc erejéig felpillantva látom, hogy tekintete különösen szántja végig a teremben lévő lányokat, s testem megfeszül az egyértelmű, nyugodt válasz hallatán. Tehát itt van. Tehát tényleg az udvarhölgyek közül való. De kicsoda?
Összerezzenek, ahogy őfelsége hirtelen csapja össze tenyereit lelkesedésében, szemeimet lehunyom egy pillanatra, arcomat már nem emelem fel. Nem. Egy percre sem.
- Óh de hát ez pompás! Kérem ne akarja hogy a kíváncsiságtól kilukadjon az oldalunk, árulja el mely hölgyre veti ki hálóját, Sötét Lovagom! – Kissé felsandítok a királynő mosolyára, gyermeteg lelkesedéssel pillant Lord Montgomeryre, s az én ajkaimra is kis híján bizonytalan mosoly kúszik, mikor másodszor hallom tőle a találó, édes becézést. „Sötét Lovagom”… Helytálló, és van benne egy különös, varázslatos báj, mely mosolygásra késztetne. - Vagy ami még jobb! Kérje meg őt itt és most! Hölgyeim, sorakozó! – Egy újabb hangos csattanás, ahogy most utasítón tapsol nekünk, s én ismét, akaratlanul is összerezzenek, látom, ahogy magam körül lassan felállnak a lányok, csupán én nem mozdulok. Csupán én érzem úgy, mintha ólommá dermedtek volna végtagjaim, ajkaimat finoman összeszorítva, hosszú pislogással nyugtatom meg magamat. Mozdulj. Kérlek, mozdulj.
Lassan állok fel, s lehajtott fejjel lépek a sor végére, most már nem érzek kíváncsiságot, csak azt a pillanatot várom, hogy magam mögött hagyhassam ezt a termet. Hogy végre vége legyen, és egyedül lehessek újra. Egyedül… egyedül… egyedül…
Eltelik pár másodperc, s én nem nézek fel, csupán mikor az elém lévő férfi lábait pillantják meg enyhén könnyes, lesütött szemeim, s testemben különös forrósággal árad szét a remény.
- Mylady, megtisztelne engem azzal, hogy a kísérője lehetek ma este? – Testem megremeg, apró reszketés csupán, mégis mintha érzések millióit kavarná fel bennem, s a testemet átjáró finom, visszafogott lelkesedés könnyed szellője tollpiheként fújja le szívemről a fájdalmak nyomasztó súlyát. Felpillantok rá, arcom ég a komoly tekintet simogatásától, szemeiben, hangjában most a gúny, a megvetés legapróbb szikrái sem tükröződnek, s ajkaimra bátortalan, boldog mosoly húzódik. Hát én lennék? Lehetséges, hogy én lennék a titokzatos kiszemeltje? Ez nem álom csupán? Hisz oly sok, nálam különb leány van itt… miért én?
- Mylord, boldoggá tenne ha ön kísérne el. – Hangom lágyan simítja a levegőt, szívem minden csepp elérzékenyült boldogságát beleöntöm szavaim fuvallatába, s mikor csillogó szemeim ismét tekintetébe mélyednek, ereimben hirtelen fagy meg a vér, testemből kiáramlik minden kellemes, édes érzelem. Pillantása kemény, szemeiben nem látom boldogságom, lelkesedésem tükörképét, csupán megvetés és gyanakvás rejlik a sötétzöld, jelenleg inkább feketének tűnő szempárban, s mellkasom megreszket a váratlanul visszatérő fájdalomtól, mely oly védtelenül és kiszolgáltatottan éri szívemet, hogy szemeimbe apró, láthatatlan könnycseppeket csalogat. Már értem. Szavak nélkül is tökéletesen a tudtomra adta legmélyebb, őszinte érzéseit velem kapcsolatban. Még mindig gyanakszik. Még mindig megvet. De akkor miért kért fel? Vagy csupán azért tette, mert választania kellett valakit? Hát miért nem ment Diane-nel? Sokkal szebben és káprázatosabban mutatott volna mellette, mint egy kegyvesztett, áruló nemesi család kirekesztett sarja.
Csupán távolról, elmosódottan hallom Erzsébet kitörő, lelkesedő szavait, a csalódottság könnyedén részegíti meg gondolataim bizonytalan áradatát, tekintetemet a földre sütöm, fájdalmas lenne látnom a nevető, lelkes udvarhölgyek arcát, de Lord Montgomery megvető pillantásától egyenesen retteg gyenge szívem. El akarok menni innen. Nem bírom. Úgy érzem megfulladok.
Lassan érzékelem, ahogy az udvarhölgyek kifelé indulnak a teremből, s kissé lemaradva, lassú, bizonytalanul émelygő léptekkel követem én is őket. Egyáltalán mit hittem? Miben reménykedtem? Hogy vonzódik hozzám? Hiszen minden egyes alkalommal a tudtomra adja, hogy a szemében nem vagyok több egy álnok, kétszínű árulónál. Minden egyes alkalommal… mindig… én mégis újra és újra beleesek a saját balgaságom könyörtelen csapdájába, ezzel tovább és tovább gyötörve legyengült szívemet. Az elejétől fogva gondolnom kellett volna rá, hogy engem kér fel. Hiszen, ha elhív egy másik lányt, még arra is képtelen, hogy rajtam tartsa a szemét. Rajtam, az árulón… rajtam, a megbízhatatlan gyilkoson. Valószínűleg az jár a fejében, hogy így két legyet üthet egy csapásra. Megússza őfelsége gyerekes kérdezősködését, és a kényszert, hogy Diane-nel menjen a bálba, ráadásul magához láncolt egész estére. Miért? Miért érdemlem ezt? Mit követtem el? Én soha… soha nem ártottam szánt szándékkal senkinek. Miért vagyok hát egyszerre célpont és gyanúsított?
Remegő lépteim megtorpannak, a lányok víg kacajai egyre távolodnak a folyosón, s én hátra fordulok, visszanézek Lord Montgomeryre, de tekintetét kerülik könnybe lábadt szemeim, ajkaimra szomorú, halovány mosoly kúszik.
- Megint buta voltam. – Magamnak okoztam a fájdalmamat. Az én hibám, hogy csalódtam. Talán túl sokat vártam… túl hamar beleéltem magam a gondolatba.
Az udvarhölgyek többsége kitörő lelkesedéssel, boldog, sokat váró mosollyal készülődik a bálra, páran még a szabóhoz is elsiettek, hogy az utolsó pillanatban még egy-egy újabb csipkével, vagy cifra mintázattal díszítessék fel szebbnél szebb báli ruháikat. Én nem mentem velük, s nem csak azért, mert kirekesztenek köreikből. Nem vágyom a bálba… most nem vágyom a fényekre, a hangokra, a színekre, a mosolyokra. Csendet szeretnék és nyugalmat… és egy barátot… egy barátot, akinek a vállára dőlhetek, és aki azt suttogja a fülembe: „Ne aggódj Annie, minden jóra fordul.”
Pedig nem így van. Csupán a tündérmesékben létezik felhőtlen boldogság, s én már nem vagyok kislány, hogy higgyek a mesékben.
Ajkaimra halovány mosoly kúszik, ahogy szemeimet lehunyom, s feltörnek szívemből az édes, megnyugtató emlékképek, látom magam előtt a gyermek önmagamat, ahogy nővéremmel játszunk, a szikrázó napsütés szinte égeti a meztelen lábujjaink között átcsordogáló kellemesen hűs patak vizét, a habokon varázslatosan csillognak a napsugarak, s a mágikus ragyogás meseszerű szépséggel ölel körbe minket. Csilingelő, őszinte kacaj verődik vissza a fölénk tornyosuló fák vastag, öreg törzseiről, s mi halkan énekelgetve ugrálunk a patak apró, sima felületű kövein, gyermeteg, vidám táncot járva. Az emlékek… az emlékeim örökre megmaradnak nekem. Akármi történjék, ezeknek a boldog pillanatoknak a képe az idők végezetéig velem marad. Ezt senki nem veheti el tőlem. Senki.
Délután a kertbe megyek, szívembe mintha erőt, bátorítást öntenének a kellemes illatok, a rózsák, a liliomok örök bájukkal simogatják nyugtalan lelkemet. Még egy menedék, ahol zaklatott lelkem nyugalmat lelhet… a természet… igen, a természet csodáitól sem tudnak megfosztani.
Talán nem is lesz olyan rossz az este. Még ha nem is szívélyesen, önszántából hívott el a bálba, így is vele tölthetem az időt, s talán megérti végre az igazságot. Talán rájön végre, hogy nem áll szándékomban ártani őfelségének. Soha.
Lord Montgomery… kíváncsi lennék, hogy alakult volna a kapcsolatunk, ha egy egyszerű, normális nemesi származású leány lennék. Ha nem kéne gyanakodnia. Talán nem is törődne velem. Nem tudom…
Csak azt tudom, hogy számomra az ő társasága olyan, mint egy üdítő, friss vizű oázis a hazugságok és a számítás kietlen sivatagában... Lehet, hogy nyers a modora, és kegyetlen szavakkal, lenézően bánik velem, de viselkedésében nincs számítás, nincs hazugság, nincs kétszínűség. Fájdalmasan őszinte minden mozdulata, szava és pillantása. Bárcsak… ó, bárcsak csoda történne, és bízni tudna bennem. Annyira más lehetne minden.
A késő délutáni, halovány, szürkületi fényben lépek Lord Montgomery mellé, tekintetünk egy pillanatra sem találkozik, mindketten őfelsége magával ragadó mosolyát nézzük, s szívemet kellemes megnyugvás járja át az ő boldogsága láttán. Kihúzom magamat, nyakamat lágyan cirógatja pár hajtincs, melyek most szándékosan nem képezik a konty részét, s leplezett izgatottsággal igazgatom meg a szívemhez egyik legközelebb álló, halványkék báli ruhámat.
A nővérem levelét alig pár perccel az indulásom előtt kaptam kézhez, melyben sajnálattal közli, hogy férjét halaszthatatlan üzleti ügyek külföldre szólították, így nem tudnak megjelenni a ma esti bálon. Szívem ösztönösen, akaratlanul sajdult meg a gondolattól, hogy nem láthatom viszont nővéremet, akinek a társaságát ugyan csak egy rövid estélyen át élvezhettem volna, mégis édes gyógyírként nyugtathatta volna meg lüktető sebeimet.
Már nem számít. Talán jobb is így, hisz nem tudom, miként reagált volna, ha megtudja, ki a párom. Lord Montgomery, akitől oly féltő gondoskodással rettentett el. Igaza volt. Annyira… annyira igaza volt.
Kitárul az ajtó, s szívverésem hirtelen, váratlanul szökik az egekbe, testem megremeg a lámpaláz első hullámától, pedig még be sem léptünk a zsúfolt, halkan zsibongó bálterembe. A királynő elindul Lord Dudley oldalán, s a terem hirtelen némul el, ahogy őfelsége belép, s én halovány, bizonytalan mosollyal csúsztatom kezemet Lord Montgomery felém tartott karjára, hagyva, hogy maga mellett vezessen be az elcsendesedett helyiségbe. Szívem mintha a torkomban dobogna, testemet különös, eddig nem ismert izgatottság járja át, de ahogy fedetlen alkaromon érzem Lord Montgomery testéből áradó kellemes, lágy melegséget, a szívemben tomboló, zavart lámpaláz oly könnyedén, oly gyorsan csitul le, mintha soha nem is létezett volna. Átadom magamat a nyugodt izgatottságnak, fejemet felemelve mosolyodom el, s próbálok olyan elegánsan, kecsesen mozdulni, amennyire csak képes vagyok rá hevesen dübörgő szívemtől. Nem akarok csalódást okozni neki. Azt akarom, hogy méltó párja lehessek mások szemében. Életemben először azt érzem, hogy tetszeni szeretnék az embereknek… igazán, őszintén tetszeni. Érte. Még akkor is, ha ő csak bizalmatlanságból, s elővigyázatosságból hívott el. Még akkor is, ha én érzem ezt csupán… nem tudom miért. Nem tudom, miért érzek így, egy különös, ismeretlen belső kényszer irányítja tetteimet, s én fejet hajtok akarata előtt.
Mikor megállunk, leengedi kezét, s én lassú, bizonytalan mozdulattal fűzöm össze magam előtt ujjaimat, milliónyi tekintetet érzek magamon, szinte éget pillantásuk, s ahogy kezünk eltávolodik egymástól, hirtelen hidegnek, idegennek érzem az ismerős báltermet. Tekintetemet kissé lesütöm, csupán fél füllel hallgatom a bált megnyitó beszédeket, szívem dübörgése minden más hangot elnyom fülemben. Vajon fel fog kérni táncolni? Nem hinném. Hiszen a lába… ráadásul még csak nem is jókedvéből van mellettem.
Elszomorodok a gondolattól, összefont kezeim megremegnek, de ellenállok a késztetésnek, hogy az ujjaimat kezdjem tördelni, ez egy örökös rossz szokásom, melyről mihamarabb le kéne szoknom.
Erzsébet hangos, lelkes szavakkal nyitja meg a bált, a zene halkan, majd fokozatosan felhangosodva tölti meg a termet, s a némaság, mely a beszédek alatt jellemezte a tömegeket, könnyedén foszlik semmivé. Hirtelen szólal meg többszáznyi halk suttogás, visszafogott kacaj és lelkes üdvözlés, s a lágy zene mindet elnyomja.
Félénken pillantok fel kísérőmre, szemünk csupán egy röpke pillanat erejéig találkozik, s tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni, s tehetetlenül harapok alig észrevehetően alsó ajkamra, ahogy lassan végigmérem éjfekete ruháját. Haját egy sötétzöld selyemfonallal kötötte össze, apró copfban pihennek vállán a hullámos tincsek, még előkelőbbé varázsolva a kemény, markáns arcvonásokat.
Ahogy lassan lesütöm tekintetemet, szemet szúr az oldalára csatolt kard, melynek ezüstös hüvelyén lágyan táncolnak a gyertyák hullámzó fényei, fenyegetőn, rosszat sejtetve tükrözik vissza a terem nyüzsgő mozgolódását, s mély levegőt véve hunyom be szemeimet, melyek előtt akaratlanul is lepereg az éjszaka, mikor ezzel a karddal rontott rám az étkezőben. Szívem még jobban elszorul az emlékek hatására, melyek újra és újra figyelmeztetik könnyen becsapható, naiv szívemet, hogy ez a férfi nem a barátom. Nem. Ez a férfi nem bízik bennem, s első számú közellenségként tekint rám. Soha nem fog olyan lágy, olyan gyengéd pillantásokkal jutalmazni, melyek után az én gyenge, törékeny lelkem sóvárog. Soha.
- Szabad egy táncra? – Halk, komoly hangon szól hozzám, s én lassan vezetem fel remegő tekintetemet, testemben vegyes érzések, gondolatok kavarognak. Szívem egyik, igen jelentős része boldogan, lelkesen, gyermeki örömmel fogadná el a felkérést, míg egy másik rész tartózkodóan retteg az újabb csalódástól, mely tudom, hogy elkerülhetetlen mellette. Nem szeretnék kiábrándulni, így jobb, ha nem remélek semmit. De ha így szól hozzám, ha ilyenre kér… nem… biztosan csak kötelességének érzi, hiszen a páromként jött el velem.
- Biztos benne? – Hangom halk és bizonytalan, szinte csak enyhe fuvallatként simítja az egyre melegebbnek, égetőbbnek tűnő levegőt, s halkan folytatom az őszinte magyarázkodást. – Ne értsen félre, csak... bizonyára nem lelné örömét benne, hogy velem táncol, s én nem szeretném ráerőltetni önt semmire, ami kellemetlen. – Én nem szeretném… tényleg nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát a társaságomban. Vagyis… nem szeretném, hogy a mostaninál is kényelmetlenebbül érezze magát…
Határozott, de a legkevésbé sem durva mozdulattal ragadja meg a kezemet, s úgy húz maga után, mintha halk szavaim elvesztek volna a zene dallamos csengésében. Talán… talán nem is hallotta.
Mire a táncparkettre érünk, szívem oly őrült ritmusban dobog, hogy szinte émelygek az érzéstől, a kemény, erős ujjai óvatosan tartják gyenge kezeimet, ahogy lassan magához húz, s én félénken pillantok fel rá. Arcvonásai merevek, tekintete sötét, és nem néz rám. Egy pillantásra sem méltat, s kicsit olyan, mintha dühös lenne… talán úgy is van… biztosan azért táncol velem, hogy bizonyítsa a királynőnek, hogy nem csak a látszat kedvéért kért fel engem. Szegény… szörnyű lehet olyasvalakivel táncolni, akit ilyen mélyen és őszintén gyűlöl.
Egy pillanatra kiráz a hideg a gondolataimtól, testem mintha kihűlne, de ahogy táncolni kezdünk, érzem, hogy vérem kezd felforrósodni, elevenen, vidáman pezseg ereimben, s lassan, nagyon lassan arcvonásai mintha kisimulnának kissé, kezei puhábban, lágyabban érintenek, de még mindig árad belőlük a határozottság, a férfias erő, melynek tudatától különös, eddig soha nem érzett forró bizsergést érzek testemben.
Hajából lágyan hullik előrébb pár tincs, arcát keretezve göndörödnek állkapcsa mellett, s az este folyamán először költözik ajkaimra szívből jövő, de bátortalan mosoly. Azt mondják a tánc összekapcsolja az emberi szíveket. Ha így van, kívánom… kívánom, hogy érezze ezt a forróságot, amit én érzek. Legalább egy kicsit. Egy nagyon kicsit.
Enyhén kesernyés, de vonzó, legkevésbé sem kellemetlen illata töményen mászik orromba, szinte elbódítja szédelgő elmémet, s mosolyom kissé kiszélesedik, felpillantok rá, s mikor tekintetünk találkozik, már nem látok szemeiben megvetést. Nem látok se megvetést, se haragot, se gyűlöletet, csupán egy kiolvashatatlan, erős érzelmet, melyet ezidáig még soha nem fedeztem fel a smaragdzöld szempárban. Talán érzi? Talán érzi, amit én?
Ujjai derekamra csúsznak, s én akaratlanul is kellemesen megborzongok az érintéstől, ajkaimra boldog mosoly kúszik, s szívemben is visszafogottan tombol az érzés, ahogy erős kezei pihekönnyű párnaként emelik fel testemet, ujjaim vállára csúsznak, s arcom pírja akaratlanul is erősebb lesz, ahogy kezeim alatt érzem a megfeszülő izmokat.
Letesz a földre, testünk egymáshoz simul, s felhevült testem még erősebb forróságot érez, ahogy mellkasához simulok, szívem már oly vadul dübörög, hogy a hangok szinte összefolynak, s én csupán kábult, bódult elmével tudok azon gondolkodni, hogy honnan jönnek ezek az érzések. Hogy miért ilyen forró, fülledt körülöttünk a levegő, hogy miért vágyik testem titkon arra, hogy bár hosszabb ideig tartott volna az a rövid, elillanó pillanat, hogy miért estem ismét a butaságom veszélyes, kiszámíthatatlan csapdájába… nem tudom… nem tudom.
Elhalkul a zene, s a vegyes érzelmek ismét megszédítik elmémet, hisz egyik felem további forró, fülledt pillanatokat kíván vele, míg egy másik, józanabb részem menekülve futna el a csalódás veszedelmétől.
Udvariasan, az illemszabályoknak megfelelően pukedlizem, halkan pihegve köszönöm meg a táncot, majd mikor felpillantok a komoly tekintetbe, úgy érzem muszáj kihasználnom a pillanatnyi erőt melyet szívemben érzek.
- Azt hiszem kimegyek egy kicsit a szabad levegőre. – Szinte émelyegve lehelem a szavakat, s nem várom meg a válaszát. Nem adok lehetőséget önmagamnak, hogy meggondolatlanul higgyek a kedvességében. Hogy ismét balga naivsággal csapjam be önmagamat. Nem, ó nem… most nem fogom. Kérem… kérem, ne jöjjön utánam…
Gyors léptekkel sietek a legközelebbi ajtó felé, s csak a folyosóra érve döbbenek rá, hogy hol is vagyok. Pihegésem halk zihálásnak hat a csendes, kihalt folyosón, s VIII. Henrik képmása szigorú tekintettel, gyanakvón pillant le rám, mintha még ő is engem vádolna néma szavaival.
A kellemes hideg gyengéden csípi arcomat, szinte kijózanít a puha szellő hűvös fuvallata, s én olyan fáradt, végtelen kimerültséget érzek, mintha szünet és pihenés nélkül táncoltam volna végig 3-4 kűrt. Pedig csak egy volt. Egyetlen egy, de olyan heves és olyan magával ragadó, amilyenben még soha nem volt részem. Miért? Miért kell ilyen ismeretlen, gyengéd érzelmekkel kötődnöm hozzá, mikor ő gyűlöl és lenéz? Ó te szív, hát szánt szándékkal gyötörsz engem?
- Rosszul van? – A fáradtságtól még összerezzenni sincs erőm, csupán szívem retten meg a hirtelen hangtól, s én tétovázás nélkül fordulok felé. Kezeimet még mindig mellkasomra szorítva próbálom lassan szabályozni légzésemet, igencsak kevés sikerrel, torkom még mindig szűknek tűnik, mintha vadul dübörgő szívem akadályozna a gondtalan légzésben, s ujjaim is megremegnek, ahogy visszafogott, mégis heves mozdulattal rázom meg a fejemet. Nem akarom, hogy azt higgye, nem élveztem a táncot. Nem akarom megbántani, hisz nem miatta vagyok rosszul. Mármint… nem úgy, ahogy ő gondolná. Nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy ismét megbántson. Most túlságosan kötődik hozzá szívem. Bárcsak itt befejezhetnénk az estét. Bárcsak most vége lehetne, hogy kellemes érzésekkel, boldog mosollyal és ezzel az édes bizsergéssel alhassak el. Istenem, milyen kellemes, megnyugtató éjszaka lenne, s talán varázslatos álmokat csalnának szememre a történtek. Álmokat, melyek soha nem válnak valóra.
- Én nem is tudom... – Halkan szólalok meg, szavaim lágy sóhajként simítják a dermedt csendet. - …azt hiszem inkább lepihennék, jobb mindkettőnknek, legalább nem kell megerőltetnie magát hogy kedves legyen velem, nekem pedig nem kell elviselnem több megalázó pillanatot. – Alig hallható suttogással fejezem be a mondatod, tekintetemet kissé lesütöm, kezeim még mindig remegnek. Így van. Mindketten jobban járnánk. Tudom, hogy akármennyire vágyom rá, hogy így legyen, ő nem élvezi a társaságomat. Neki ez csak egy kényszer, egy kellemetlenség, melyen túl kell esni… valahol, szívem legmélyebb, legelrejtettebb zugaiban mégis reménykedek… reménykedek, hogy nem enged el.
Felpillantok rá, s ő lusta mozdulattal pillant rám, tekintetéből már kihalt minden érzelem, s a hűvös szempár az én testemben is lehűti a kellemes érzések forró parazsát.
- Sajnálom mylady, de nem engedhetem el. Bármiben is mesterkedik, nem adom meg a lehetőséget, hogy kikerüljön a látóteremből, és szabadon garázdálkodhasson a királynő lakrészében. – Testem ledermed, egy pillanatra még remegésem is abbamarad, ahogy rideg szavai végleg kiirtanak bennem minden melegséget, s csak a kietlen üresség marad a kellemes bizsergés után. Ajkaimat egy pillanatra összeszorítom, testembe szokatlan felindultság, visszafoghatatlan düh költözik, ahogy gúnyos szavai könnyed kegyetlenséggel igazolják be legrettegettebb félelmeimet, legrosszabb megérzéseimet… igen… igazam volt. Egy percig sem… egy percig sem tetszettem neki, s ha tekintetében különös fényt láttam csillogni, azt is nyilván az irántam érzett gyűlölete szülte. Miért nem vettem észre? Újra… újra és újra elhitetem magammal a lehetetlen. Újra és újra az ő személyében keresek megnyugvást ebben a rideg, számító környezetben. Miért? Miért nem tudok lemondani róla? Oly könnyű lehetne…
Lenyelem a könnyeimet, az utóbbi napokban már megszoktam a kesernyés, sós ízüket ajkaim között, már nem marják úgy torkomat, s nem érzek hányingert ahányszor magamba fojtom a zokogásomat.
- Szóval jól sejtettem az okát, amiért engem választott és nem valamelyik gyönyörű udvarhölgyet. – Hangom még halk, de minden szót egyre hangosabban ejtek, talán még soha… soha nem éreztem ilyen felindultságot szívemben, szinte megszédülök tőle. - Higgye el, felesleges volt ekkora áldozatot hoznia, mylord. Elég lett volna csupán megkérnie, s én leülök a terem sarkába, s el sem mozdulok egész este. – Már-már gúny rejtőzik szavaimban, de felháborodott kitörésem nem enyhíti szívem fájdalmát. Nem enyhíti a kínt… sem a sírás néma fojtogatását, s rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartva szedem össze gondolataimat. Elég… Ez nem én vagyok. Érzem, ahogy egyre távolabb sodródom önmagamtól. Mi értelme? Mi értelme ezeknek a szavaknak? Mi értelme akármit hozzá fűznöm szavaihoz? Már megtanulhattam volna… megtanulhattam volna, hogy akármit teszek, nem mosom le magamról ezeket a vádakat. Örökre ilyen szemmel fog rám nézni, s én belefáradtam a próbálkozásba. Belefáradtam a vádjaiba és a kegyetlen szavakba, amikkel engem illet. Belefáradtam ebbe a bánásmódba, s törékeny szívem nem tudja elviselni tovább. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni. Képtelen vagyok itt maradni. Bocsásson meg, édesapám. Őszintén sajnálom, de ehhez én gyenge vagyok. Én soha nem akartam csalódást okozni, mégis mindenhol azt teszem. Bárcsak jóvá tehetném valahogy… akárhogy… de úgy érzem beleőrülök, ha itt kell maradnom.
- Azt hiszem holnap beszélek a királynővel, mert úgy érzem nem vagyok ide való. Ne aggódjon mylord, elutazom amilyen hamar csak tudok, és többé nem... – Halkan, őszintén lehelem a szavakat, már-már csupán sóhajként hatnak a hangok, szemeimet marják a könnycseppek, de nem engedem kicsurranni őket. Még nem. Majd ha egyedül leszek. Majd ha nem lesz szemtanúja senki a gyengeségemnek.
- A legszebb udvarhölgyet választottam. – Hangja durván vág szavaimba, s először fel sem fogom igazán, hogy mit is mondott, a fájdalmam eltompítja elmémet. Szemeim tágra nyílnak, ahogy agyam lassan feldolgozza szavait, s élesen hasogató szívemet könnyedén járja át ismét gyógyító boldogság. Ne… kérlek… ó, te csacska lány, nehogy elhidd! Miért? Miért… miért hiszek neki? Miért zihál ily vadul a szívem?
- Te-tessék? – Halk, remegő hangon sóhajtom a szavakat, egy apró bók elég volt, hogy egy pillanat alatt kizökkentsen a kemény elhatározásból, s ahogy rám pillant, szívem mintha olvadozni kezdene a tekintetében megcsillanó gyengéd simítástól, s ekkor már tudom… igen, szívem, lelkem ismét hisz a kedvességében, s ujjaim megremegnek mellkasomon, ahogy elegánsan meghajolva pillant fel rám, s már-már lágyan, gyengéd hangon szólal meg.
- És most táncolni szeretnék önnel, mylady. Jöjjön kérem… - Mellkasom megreszket, nem leplezett ledöbbentséggel pillantok a lágy tekintetbe, testemben ugyanaz a forró bizsergés árad szét, mint amit tánc közben éreztem, s ajkaimra halovány, alig észrevehető mosoly kúszik. Én is… én is táncolni szeretnék vele. Ha így pillant rám… vajon… vajon van esélyem rá, hogy megtartsam ezt a gyengédséget? Ugye… ugye nem fog eltűnni? Ugye bízhatok benne? Olyan boldog vagyok…
Kezem lecsúszik mellkasomról, finom, lassú mozdulattal nyújtom ki, hogy tenyerébe simítsam remegő ujjaimat, de az ajkain megvillanó, kissé gunyoros mosoly ledermeszti mozdulataimat. Mi… micsoda?
- Vagy azt szeretné, hogy távolmaradásunk pletykára adjon okot? Ön nélkül nem megyek vissza, s ha együtt maradunk távol, bizony az ön jó híre csorbul meg. – Szemeim tágra nyílnak, testemben megfagy a vér, ahogy a kiábrándultság, a fájdalom ismét szétárad ereimben, s szinte már éget a dermesztő kín, melyet újra és újra és újra át kell élnem mellette. Miért? Miért kellett elrontania ezt a pillanatot? Netán a kedvessége is csak azért volt, hogy utána jobban fájjon a gúny? Hát ennyire gyűlöl? - Mely nemesember fogja akkor feleségül venni? Ha jól tudom, még hozománnyal sem rendelkezik, hiszen áruló apja miatt minden javat megvontak önöktől. – Szinte gondolkodni sincs időm, a szívembe maró kín felel helyettem, s mielőtt észbe kapnék, tenyerem hangosan csattan arcán. Bőröm szinte elzsibbad az ütéstől, szemeim tágra nyílnak, s ajkaim hirtelen tárulnak ki, hogy bocsánatot kérjek, de megállítom magamat a mozdulatban.
Hátrálok egy lépést, könnybe lábadt szemekkel kerülöm ki őt, kezeimet remegő ajkaimra vezetve fojtom magamba a zokogásomat, tenyerem még mindig vörösen lüktet a fájdalomtól, fülemben s az üres, kihalt folyosón szinte visszhangzik a hangos csattanás. Még soha… még soha nem ütöttem meg senkit ezelőtt. Mi… mit művelek? Hát nem gyűlöl így is eléggé?
Csupán pár könnycsepp csurran ki szememből, finoman letörlöm őket, s szívemből kiűzöm a fájdalom nyomait, agyamból próbálom kitörölni kegyetlen, gúnyos szavait, de azok mélyen elmémbe égve kísértenek. Igaza van. Igaza van. Ki venne feleségül egy vagyontalan, kegyvesztett nemesi sarjat? Senki. Egyedül fogok megöregedni, s örökre édesapám terhére leszek. Életem végéig. Istenem! Nem tehetem ezt vele… és gyerekek… én akartam gyerekeket. Egy lányt és egy fiút. Nem… nem is… még többet… sok apró, vidám gyerkőcöt, akiknek a boldog nevetése betölthette volna a meleg otthont, aminek a megteremtésében én is szerepet játszom. Istenem! Milyen boldog lettem volna. Milyen hihetetlenül boldog. És ez már soha nem fog megtörténni!
Szinte remegve, sápadtan térek vissza a terembe, a zene és a fülledt levegő szinte megcsapja kihűlt arcomat, s a fal menti tükörben látom, ahogy arcom színe lassan visszatér, enyhe pír díszíti sápadt, fehér bőrömet. Hosszút pislogva térek vissza gondolataim vészjósló áradatából, s igaz, a gondolatok mély gyökeret vetettek elmémben, képes vagyok figyelmen kívül hagyni halk, fenyegető suttogásukat. Elég…
Szinte összerezzenek, ahogy ismerős hang köszönt, s szemeim tágra nyílnak, mikor Lord Dudley-t pillantom meg magam mellett. Udvariasan, rezzenéstelen arcvonásokkal viszonzom a köszönést, a meleg, átható, örökké barátságos mosolya oly könnyedén csitítja el bennem a feldúlt érzéseket, hogy szívemet hirtelen könnyebbnek, boldogabbnak érzem, s őszintén hálás mosollyal elegyedek vele illedelmes bájcsevejbe.
- Szabad egy táncra? – Mosolyogva hajol meg, felpillant rám, szemei édesen csillannak, s én is kényszert érzek a mosolygásra, ahogy ilyen finom, ilyen kedvesen eleven tekintettel pislog rám, s halkan, kicsit hezitálva szólalok meg.
- Tudja… Lord Montgomeryvel… - Felegyenesedik, finoman csúsztatja ujjait kezembe, s kissé megemeli könnyű karomat, ahogy gyengéden magával húz, mosolya egy pillanatra sem rezzen, s jókedve úgy vonz magához, mintha megváltással kecsegtetne, mintha azt ígérné, hogy örökre megszöktet innen, hogy gyógyírt nyújt minden fájdalmamra, s én naiv örömmel adom át magamat a pillanatnyi, apró felüdülésnek, amivel megajándékoz.
- Ha Lord Montgomery képes volt magára hagyni egy ily bájos teremtést, akkor egy szava sem lehet, ha valaki megmenti őt a magánytól. – Érzem, hogy arcom kipirul, de mikor magához húz, szívemben mégsem érzek oly heves izgatottságot, mint az előző tánc során. Miért… miért kívánja szívem, hogy bár Tőle hallottam volna ily bókokat? Bizonyára teljesen megbolondultam.
Táncolni kezdünk, s ő erős, határozott mozdulatokkal vezet, mégis mintha hiányozna valami. Hiányzik a mélyről jövő erő, az ellentmondást nem tűrő férfiasság… miért gondolok rá? Nem szabadna… vajon mit fog tenni? Visszajön… ez nem kérdés… de mikor?
Szemeim tágra nyílnak, ahogy Lord Montgomery hirtelen jelenik meg mellettünk, mintha csak gondolataim hívták volna, mindketten ledermedünk a mozdulatban, s remegő kezekkel figyelem, ahogy sötét, fekete démonként magasodik Lord Dudley fölé, tekintetében vad düh kavarog, s szívemben most először éled fel a félelem… félek tőle… félek a haragjától, a dühétől… félek attól, amit velem tehet. Oly könnyedén tiporhatja porba az életemet… oly könnyedén.
Lord Dudley mosolyogva hátrál tőlem, s én hirtelen végtelenül gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magamat, egy futó pillantást vetek Lord Montgomery arcán lévő, alig látható halványpiros foltra, majd rögtön a földre sütöm remegő tekintetemet, testem megfeszül, ahogy közelebb lép hozzám, s lassú, nyugodt mozdulattal sajátítja ki kezeimet. Vajon mérges? Igen… ez nem kérdés… még soha… soha nem láttam ily nyílt érzelmeket szikrázni tekintetében. Biztos haragszik… megértem… haragszik, hogy megütöttem. Tudom, hogy nem lett volna szabad. Életemben először hagytam, hogy az indulataim eluralkodjanak rajtam. Életemben először. Magam sem tudom, miért. Ha Diane mondta volna azokat a szavakat, semmit nem éreztem volna… tudom… azért bántott… azért bántott meg ennyire, mert ő volt.
Egyikünk sem szólal meg, hisz valószínűleg mindketten mély haragot érzünk a másik iránt, s engem most félelmem is visszatart, de magam sem tudom, hogy attól félek jobban, hogy mit fog tenni, vagy attól, hogy még jobban meggyűlöl. Nem akarom, hogy gyűlöljön. Még mindig. Szánalmasan buta vagyok. Megint… mindig… s a legszörnyűbb az, hogy hiába vagyok tudatában… képtelen vagyok bármit is tenni ellene.
Hosszú órák telnek el, s én mindvégig próbálom minél távolabb tartani magamat Lord Montgomerytől, még akkor is, ha ez képtelenség ebben a helyzetben. Szívem őrülten zihál a közelében, mintha nem is emlékezne, vagy rég megbocsátotta volna kegyetlen szavait, s én végtelen, beteges kimerültséget érzek gyenge testemben. Bárcsak képes lennék gyűlölni őt… úgy talán a harag erőt adna… de képtelen vagyok ilyet tenni… még a gondolattól is kellemetlen érzések ezrei rohamozzák meg vérző mellkasomat. Aludni akarok… aludni, álmodni… akármit… akármit, ami nem a valóság.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor a királynő nyugovóra tér, illedelmes pukedlizéssel köszönöm meg az utolsó táncot, s Lord Montgomery is mélyen meghajolva tiszteleg, azonban erős, meleg ujjai még mindig remegő kezemet szorítják, nem engednek, így halk, visszafogott hangon jelentem be, hogy én is nyugovóra szeretnék térni, s csak reménykedni tudok, hogy a királynő lakrésze immáron megfelelő védelem alatt áll ahhoz, hogy a közelébe mehessek.
- Előbb beszélnünk kell. – Nincs erőm ellenkezni, meggyötörten, fáradtan hagyom, hogy maga után vezessen a kertbe, szemeim könnybe lábadnak, ahogy a nyugodt csend ismét engedi felszínre törni a baljós, kínzó gondolatokat, melyet oly kegyetlenül ültetett fülembe. Ismét ezt teszem. Ismét eltűnök egy férfival úgy, hogy senki nem tudja mit csinálunk. Vajon ezt is… ez is fel fogja használni ellenem? Már nem számít. Már semmi nem számít, hiszen az én szavam az övé ellen örökre értéktelen lesz. Bármit megtehet, függetlenül attól, hogy én mit teszek. Igen… már búcsút mondtam annak, amire régen vágytam. Az álmaim, a gyerekes, nagyratörő vágyképeim egy boldog család képzetéről, már a porban hevernek. Nem kell ahhoz a jó hírem elvesztése, hogy ne kelljek senkinek. Az udvarban számtalan gyönyörűbb, tehetségesebb hölgy van, s én meg sem közelítem őket. Hozománytalan, kitaszított, magányos… már tényleg nem tudom, miért vagyok itt… Tényleg nem…
Érzem, ahogy vállamra teríti a fekete bársonyköpenyét, mely kellemesen puha melegséggel öleli körbe hátamat, kicsit megborzongok, ahogy orromba mászik a kábító, vonzó illat, melyet tánc közben is éreztem. Hosszú órákon át táncoltunk kisebb pihenőkkel, de egyik sem volt fogható az elsőhöz. Magam sem tudom, mit éreztem akkor, de mélyen, belül valami az sugallja a szívemben, hogy soha többé nem lesz részem benne. Soha többé.
- Mielőtt elkezdi, csak magamat tudom ismételni mylord. Nem kell többé aggódnia, elmegyek innen. Holnap audenciát kérek a királynőtől, s visszatérek otthonomba. Többé nem okozok gondot senkinek, s újra nyugalma lesz. – Halkan sóhajtom a szavakat, hangom néhol meg-megremeg, látásomat egyre vastagabb könnyfátyol homályosítja, s reszketve húzom összébb fedetlen mellkasomon a fekete köpenyt, pedig nem is a hidegtől borzong testem.
Boldog lehet mindenki. Boldog lehet Diane, hisz sikeresen elérte a célját, s immáron senki nem fogja fenyegetni a pozícióját, s Lord Montgomery is boldog lehet… soha többé nem kell egy buta kislány után rohangálnia azzal a téveszmével, hogy kétszínű gyilkos. Sikeresen elüldöztek. Sikeresen megkeserítették ittlétem minden apró pillanatát, elérve, hogy inkább válasszam az örök szégyent. Feladom.
- Nem akarom, hogy elmenjen. – Szemeim tágra nyílnak, szavai úgy hatnak remegő testemre, mintha forró vizet öntöttek volna végig bőrömön… forró vizet, mely pár röpke másodpercre kellemes melegséggel áraszt el a hideg szélben, majd kihűlve, jegesen teszi még fagyosabbá reszkető bőrömet, s gondolataim lassan, fáradtan kavarognak elmémben, szavaiban a logika legcsekélyebb jeleit sem tudom felfedezni. Hát nem ezt akarta? Miért zavar össze mindig? Nem értem…
- Miért? Hiszen nem ezért üldözött engem idáig? Ön szerint veszélyt jelentek a királynőre. – Őszinte értetlenkedéssel pislogok rá, egy pillanatig még árnyas gondolataim is kiszöknek elmémből, tekintetem arcvonásait kutatja, de a sötét éjszaka elrejti előlem arckifejezését, még szemei sötét, áthatóan zöld színe is elvész az árnyak feketeségében, a csillagok halovány fénye csupán bizonytalanul játszik íriszein. Nem értem… tényleg nem értem, hiszen egész eddig lépten nyomon tudtomra adta, hogy mily kevéssé kívánatos a jelenlétem számára. Mi változott hát?
- Már nem így látom. Maradhat, és többé nem zaklatom. – Szívverésem könnyedén gyorsul fel ismét, érzem, hogy arcom kipirul szavaitól, s zavartan sütöm le tekintetemet, örülök, hogy a sötétség óvó leple elrejti bőröm pírját. Már… már nem gyanúsít? Ez azt jelenti, hogy bízik bennem? Mostantól nem fog megvető, gyanakvó tekintettel végigmérni?
Ajkaimat összeszorítom, kezeim megremegnek, s hogy elrejtsem tehetetlen zavaromat, hátat fordítok, s lágyan simítok végig egy apró rózsabimbó sziromlevelén, a növény illatos, selymes tapintása mintha megnyugtatná lelkemet. Többé nem zaklat? Ennek… ennek örülnöm kéne, igaz? Miért nem tudok? Hisz ha vele elveszítem a kapcsolatot, végleg egyedül maradok. Végleg, teljesen egyedül. Nem megy. Nem szeretném. Már nem… már túlságosan sokáig gyötörtek, hogy most könnyed szavaitól elfelejtsek mindent. Én itt soha nem leszek boldog.
- Azt gondolja, hogy ezzel megoldotta a problémáimat? Egy percig sem voltam boldog ebben a palotában., mylord. Úgy érzem, elsorvadok a kirekesztettségben és a magányban. Nem értem, ön hogyan képes ezt elviselni... – Hogyan képes átlátni minden hazugságot? Hogy képes megkülönböztetni a képmutatást és az őszinteséget? Nem tudok úgy élni, hogy senkiben nem bízhatok. Remegő szívem szerető, kedves szavakra vágyik. Mosolyra és barátokra. Nincs szükségem ruhákra, ékszerekre, fényes, drága díszekre és luxusra. Elég egy szerető mosoly, és ez az, amit itt soha nem fogok megkapni.
Ajkaimon halovány, kissé reszketeg mosoly játszik, ahogy felé pillantok, tekintetében egy pillanatra megdöbbentség jeleit tükrözik felém a csillagok, ujjaim megremegnek, s visszahúzom kezeimet, mielőtt véletlenül ártanék az apró, gyenge, törékeny bimbónak. Számomra nincs hely ebben a palotában.
- Mylord, kérem ne is próbáljon meggyőzni. Bizonyára a királynőt nem fogja feldühíteni ha megkérem, hogy engedjen el. Bármikor talál a helyemre olyan hölgyet, aki tud verseket szavalni, és sokkal szebb is nálam. Ráadásul képes akkor és úgy mosolyogni és nevetni, ahogyan a többiek. – Valakit, aki kellően meg tudja becsülni ezt a megtisztelő pozíciót. Én nem vagyok rá képes. Kudarcot vallottam, s képtelen vagyok oly boldogan tisztelni a szerencsémet, ahogy megérdemelné. Talán túl sokra vártam. Bizonyára az én hibám, de már nem tudok tenni ellene semmit.
Szemem sarkából látom, ahogy bólint, s szívemben egyszerre árad szét megkönnyebbülés és csalódás… hát megérti. Hát elenged. Ennek így kell lennie.
- Igen, ez igaz. Képmutató, felszínes nőkből bőven választhat az udvarban. – Szívem kihagy egy ütemet, ajkaimra akaratom ellenére is mosoly kúszik, ahogy szavai lágy, édes simogatással melengetik kihűlt szívemet, s én felé fordulva kutatom sötét tekintetét kíváncsian. Kicsit oldalra billentem fejemet, kezeim megszorulnak a fekete köpenyen, közelebb húzom magamhoz a puha anyagot. Lord Montgomery… bókolt nekem? Vagy megint bután, naivan értem félre szavait, s olyat képzelek, ami nem is létezik? Valószínűleg… pedig oly valóságosnak tűnt… oly hihetőnek… - Mégsem engedem hogy elmenjen. Itt fog maradni, és azt teszi amit mondok. – Ledermedek, mikor keményebb, szigorú hangon folytatja, szavaiban nincs egy apró csepp gyengédség sem, durván, ellentmondást nem tűrően ejt ki minden hangot, s én hitetlenkedve meredek rá. Arcomról eltűnik a mosoly, ujjaim összeszorulnak, s hiába próbálom meggyőzni magamat, hogy csupán rosszul hallottam szavait, képtelen vagyok elhinni. A durva, parancsoló hangnem különös, mélyről jövő felindultságot kelt szívemben, úgy beszél hozzám, mintha egy cselédlány lennék, akit kedve szerint utasítgathat bármikor… nem… még egy szolgálót sem szokás ily nyersen és kegyetlenül utasítani. Halkan, remegve kérdezek vissza, szívem minden apró porcikája reménykedik, hogy csupán képzelgés volt, amit hallottam.
- Tessék? Mégis… mit… ? – Kérem… kérem, mondja, hogy rosszul hallottam. Vagy ha mégsem, akkor vonja vissza durva szavait. Ne tegye ezt ismét… most ne…
- Itt marad! – Durván félbeszakít, szavaimba vágva lép felém, s én megremegek a gyengeségem és a kiszolgáltatottságom megkérdőjelezhetetlen tudatától, ahogy sötét, fenyegető árnyként tornyosul felém. Hátrálnék, de a félelem teljesen hatalmába kerít, s lábaim mintha földbe gyökereztek volna, így csupán halkan pihegve, remegő végtagokkal várom, hogy folytassa. Várom, akár egy halálra ítélt, akinek most mondják ki büntetését, s nagyot nyelve tüntetem el ismét a kitörni készülő könnycseppeket. - Ha kell, olyan eszközökkel bírom engedelmességre, amelyek csak kellenek. – Elmém szörnyű képeket vetít szemeim elé, megborzongok a kísértő, fenyegető gondolatoktól, s a fájdalom mely mélyen, vadul mar szívembe, mintha csekély energiát öntene kimerült, kiszolgáltatott testembe, s lelkem minden apró büszke rezzenésével próbálom megragadni ezt az apró reménysugarat, ezt a kicsiny bátorságot.
- Soha! – A sírás küszöbén állva zihálom a rövid, ellenkező szócskát, elfordítom arcomat, nem szeretném… nem szeretném látni a tekintetében tükröződő határozottságot. A szemeiben csillogó, ellentmondást nem tűrő felsőbbrendűséget, mely fenyegetőn kényszerít mindenkit, hogy meghajoljon az akarata előtt. Nem! Én nem… én nem akarom… mivel érdemeltem ki, hogy ily szavakkal gyötör? Miért kell ezt tennie? Teljesen összezavar, s én lassan beleőrülök a bizonytalanságba. Nem bírom tovább. Egyszerűen képtelen vagyok.
Megfordulnék, hogy magára hagyjam az önző, jogtalan parancsaival és a sötét fenyegetéseivel együtt, de ő durván, erősen ragadja meg felkaromat, s maga elé rántja könnyű, hozzá képest pihe súlyú testemet, s tudom, hogy már nem menekülök. A kétségbeesés és a pánik villámgyorsan árad szét ereimben, mellkasom megremeg a zokogástól, mely egyre erősebben próbál kitörni belőlem. Miért teszi ezt velem? Mit fog most csinálni? Félek tőle. Félek. Annyira félek.
- Mindenki látott minket együtt távozni, s ön ziláltan, kipirulva tért vissza a bálterembe. Láthatta bárki aki nem vak, hogy mennyire felháborított, hogy mással táncolt amikor én is visszatértem. Mylady, most is kettesben van velem, senki nem tudja hogy mit művelünk, s ha én úgy tartom jónak, holnap már elveszíti jó hírét, s erkölcsösségét. A királynő pedig elűzi az udvartól, s nem csak önt, hanem rokonait is, családját pedig végleg kirekeszti, amiért erkölcstelen magatartásával beszennyezte a királyi udvart és Erzsébet nevét. – Gúnyos mosolya, kegyetlen szavai keményen koppannak az éjszaka dermedt nyugalmában, szemeim tágra nyílnak, ahogy testem ismét gyorsabb, mint gondolataim, s ösztönös felindultsággal emelem fel kezemet, de ő erősen szorítja meg vékony csuklómat, megállítva a mozdulatot. Remegve, dühtől szikrázó tekintettel nézek a gúnyos szempárba, testemben oly vadul kavarog a harag, ahogy még soha.
- Szörnyeteg! – Hangom reszketeg, ahogy állom a kemény, durva tekintetet, mely rezzenéstelen határozottságával mintha kiszívná belőlem az ellenállás és az indulat erőt adó cseppjeit, s én lassan elgyengülök, testemből kiáramlik minden érzés és gondolat, s ahogy a felindultság lassan csitulni kezd, helyét átveszi a reményveszett beletörődés.
Izmaim elernyednek, most már csak az ő erős ujjai tarják levegőben kezemet, s én mozdulatlanul, a kimerültségtől, s a fájdalmak, a remények és a csalódások meggyötörtségétől remegek, fejemet lassan hajtom le, szemeimből kicsurrannak az első, apró könnycseppek.
Ujjait hirtelen simítja vállaimra omló tincseim közé, s testemen borzongás fut végig, de magam sem tudom eldönteni, hogy kellemes van kellemetlen érzések okozták, a hideg és a meleg egyszerre árad szét erőtlen végtagjaimban, s én fénytelenül pillantok fel rá. Sajgó, kifakult lelkem végleg megtört a fájdalomtól, úgy érzem, mintha minden szenvedély és lelkesedés kiáramlana belőlem, már nem ellenkezem, csupán némán, szótlanul tűröm mozdulatait. Nem tehetek semmit. A markában tart, és akár egy sakkbábut, úgy mozgat, ahogy kedve tartja. A saját életemet nem féltem, hiszen az én jövőm már így is kilátástalan… de a nővérem… a nővérem annyira boldog. Vajon rá is hatással lenne? Lehetséges, hogy úgy lenne, ahogy Lord Montgomery mondja, és őt is elűznék az én erkölcstelenségem miatt? Hol van ebben az igazság? Hol van a logika? Én soha… soha nem szeretnék ártani neki, s bármikor boldogan feláldozok bármit a boldogságáért.
Homályos tekintetemet felé fordítom, s ő gúnyos mosollyal hajol közelebb, testem megmerevedik a túlzott közelségtől, ahogy ajkaihoz, orrához vezeti pár hajtincsemet.
Lehunyja szemeit, mélyen szívja be hajam illatát, s testem megremeg, ahogy különös bizsergés fut végig gerincemen, legszívesebben elrohannék, elmenekülnék előle, de nem mozdulok.
- Igen, az vagyok. Egy igazi szörnyeteg, aki mindig megkapja amit akar, mylady. – De miért? Miért nem akar elengedni? Megtisztel, ha már nem gyanakszik rám, de nem értem őt… annyira szeretnék hazamenni… annyira vágyom az otthon melegére. Miért nem érti? Miért nem enged? Talán annyira meggyűlölt, hogy kínozni szeretne ezzel? Talán azért csinálja, hogy tovább szenvedhessek? De én semmit… semmit nem ártottam neki szánt szándékkal. Talán ha bocsánatot kérnék mindenért, amit ellene tettem… talán elengedne?
- De mit akar tőlem? Miért teszi ezt velem? – Halkan suttogom a szavakat, szemeimet ismét marják, csípik a könnyek, s néhány rövid pislogásnál, egy-egy apró cseppecske kiszabadulva szántja végig arcomat. - Azt hittem gyűlöl, és meg akar tőlem szabadulni... – Nem kapok választ, pár röpke, néma másodperc után ujjai eleresztik csuklómat, kezem rögtön testem mellé hullik erőtlenül, s én tétován hátrálok egy lépést, tekintetem félve, rettegve kutatja minden rezzenését, a ránk ereszkedő némaság olyan, akár a vihar előtti csend, s én remegve, felkészülten várom a tomboló vihar kitörését, de nem jön.
Lord Montgomery szó nélkül hátrál az árnyékba, egész alakja a sötétségbe olvad, csupán szavai bizonyítják jelenlétét, s én reszkető mellkassal hallgatom utolsó szavait.
- Idővel mindenre fény derül majd, mylady. Most menjen. – Csupán egy apró, rövid, értetlenkedő pislogásra van időm, elmém felfogja utolsó szavait, s szívemről mintha ólomsúlyú kövek hullanának le. Egy rövid másodpercnyi tétovázás után hátrálok egy lépést, testem megremeg, s először lassabb, majd egyre gyorsabban kapkodó, sietős léptekkel távolodom tőle, mígnem már futva, rohanva próbálok minél messzebbre jutni… messzire tőle és a kegyetlen szavaitól... a gúnyos mosolyától… a kellemes, keserédes illatától és a meglepően gyengéd, puha érintéseitől.
Könnyeim már vadul, megállíthatatlanul áztatják arcomat, mikor elérem a szobám ajtaját, halkan csapódik mögöttem a kemény fa, s én erőtlenül, megtörve, kimerülten dőlök neki, lábaim összecsuklanak alattam, s lassan, puhán csúszom a földre, ahogy zokogni kezdek. A gondolataim megszűnnek létezni, már magam sem tudom, hogy miért törnek fel belőlem újabb és újabb hangos, fájdalmas könnycseppek, de úgy érzem, belefulladok, ha nem adom ki őket magamból. Felhúzom térdeimet, remegő karjaim átölelik őket, s egész apróra, észrevehetetlenre kuporodva remegek a sötét, üresnek és idegennek tűnő szobában, legszívesebben eltűnnék, legszívesebben örökökre láthatatlan és észrevehetetlen maradnék a kegyetlen, szúrós tekintetek előtt.
Az idő megszűnik létezni, hosszú, keservesen végigzokogott percek telnek el, talán órák, a Hold sápadt fénye lassan megnyúlik a padlón, már szétterült szoknyám szélét simogatja kísértetiesen, mintha csak vészjósló sugaraival figyelmeztetne az idő megállíthatatlan, gyors múlására, s a reggel lassú közeledésére. Reggel… Mikor ki kell lépnem ebből a szobából, hogy újra magamra csaljam a lenéző, megvető pillantásokat, hogy újra kísértsen a kirekesztettség és a magány. Most már örökké így lesz? Vajon ez soha nem fog megváltozni?
Remegő térdekkel állok fel a földről, vállaimról, hátamról lágy suhogással csúszik le az éjfekete bársonyköpeny, s szemeim tágra nyílnak, meredten bámulom a puha anyagot. Reszkető, lassú mozdulattal hajolok le, felveszem a ruhát, s lehunyt szemekkel szívom magamba az illatot. Az ő illatát. Miért borzongok még mindig ettől az édes aromától?
Feltűzött hajamból egy apró tincs sem szökik ki, ahogy lassú, nyugodt léptekkel sétálok a folyosón, hosszú ujjú, sötét, mélykék ruhám lágyan simítja a márványpadlót… soha nem szerettem igazán ezt a ruhát. Túl sötét, s túl sok bőrfelületet takar el, így néha úgy érzem, mintha megfulladnék alatta, mintha bőröm nem kapna elég oxigént, elég napfényt. Most tökéletesen illik a hangulatomhoz, s különös, furcsa védelmet érzek, ahogy óvón eltakarja bőrömet. Lélegzetvételeim lassúak és nyugodtak, pedig szívem vadul zihál mellkasomban. Nem akarom látni… nem szeretnék találkozni vele… most nem.
Arcomat enyhe smink fedi, mely teljesen elüt szokásaimtól, de most muszáj volt használnom egy keveset, hogy elrejtsem meggyötört arcomon a könnyek halovány nyomait. Kezeimben szépen összehajtva tartom a fekete köpenyt, s ellenállok a késztetésnek, hogy még egyszer magamba szívjam az illatot. Félek a találkozástól. Képtelen vagyok kitalálni, hogy miként fog viselkedni. Vajon úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna? Netán olyan kegyetlenül megaláz majd, mint ahogy tegnap éjszaka tette? Oly szívesen elmennék innen, s képtelen vagyok megfejteni, hogy miért teszi ezt velem. Képtelen vagyok…
Belépek a királynő nyüzsgő társalgótermébe, minden tekintet rám szegeződik egy pillanatra, majd rögtön vissza is merülnek a lelkes csevejbe, hisz őfelsége még nem érkezett meg. Bizonyára rengeteg megbeszélnivalójuk van, hiszen a tegnapi bál sok új pletykát szülhetett.
A reggelit kihagytam, se étvágyam, se erőm nem volt hozzá, hogy velük reggelizzem, s így megúsztam a nap eleji szokásos, lenéző pillantásokat.
Mindenki elcsendesül, ahogy lassú, halk kopogást hallunk a folyosóról, s őfelsége alig pár másodperc múlva boldog, elégedett, ragyogó mosollyal lép a terembe. Elhangzanak a szokásos köszöntések, s épp felegyenesedem a pukedliből, mikor a királynő mögött belépő férfira siklik remegő, félénk tekintetem. Lord Dudley.
A felismerés hirtelen, fagyasztó fuvallatként dermeszti le testemet, a köpenyt szorító kezem megremeg, s ajkaimat összeszorítva követem a többi udvarhölgyet a párnákhoz, apró kitérőt téve teszem le a köpenyt az egyik fal melletti székre. Most akartam visszaadni. Hogy lehettem ilyen balga? Hát persze, hogy most már nem jön el… most, hogy visszatért Lord Dudley, már nem kell kísérnie a királynőt.
Szívemet kesernyés csalódottság mardossa, pedig tudom, hogy nem ezt kéne éreznem. Hisz örülnöm kéne. Nem akartam találkozni vele… nem akartam látni őt, s valóra vált a kívánságom. Miért sajog hát így a szívem? Talán a tudattól, hogy elvesztettem az utolsó apró kapcsot, ami összekötött vele? Ha jobban belegondolok szinte csak itt találkoztam vele eddig is. Vagy mikor követett, hogy leleplezze a felségárulási terveimet. Azt mondta, hogy mostantól nem fog követni. Ezek szerint… ezek szerint nem fogunk többé találkozni? Csupán futó pillanatok erejéig láthatom? Miért nem tudok örülni? Hisz oly kegyetlen volt velem. Csapdába csalt, megalázott és megfenyegetett.
Szemeim ismét könnybe lábadnak, de eltüntetem az érzést, s hirtelen rezzenek össze, ahogy a királynő ajkai közül hallom nevemet, s csupán ekkor jövök rá, hogy elbambultam.
- Mit tartasz a kezedben, kedveském? – Kíváncsian kérdezi, látszik, hogy jó kedve van, s érthető, hisz visszatért kedvese.
A köpenyre pillantok, végre lerakom a székre, majd bocsánatkérő tekintettel térdelek le a helyemre, s halkan, kissé elhaló hangon válaszolok.
- Semmi lényeges, csupán Lord Montgomerynek szerettem volna visszajuttatni. De majd elküldetem egy szolgálóval. – A királynő tekintete felragyog, tenyerei összecsapva pillant rám, s kellemetlen, rossz előérzetem támad.
- Arra semmi szükség, elviheted neki te magad! – Szemeim tágra nyílnak, épp ellenkezésre nyitnám ajkaimat, agyam kétségbeesetten keres kibúvót, de a királynő megszakítja gondolataim fonalát. – Persze csak miután befejezted a mai előadásodat. – Bennem reked minden szó, képtelen vagyok ellenkezni, így némán fogadom el a parancsszerű ajánlatot. Nem akarom még őfelsége haragját is kivívni, azt hiszem jobb, ha nem szólok semmit.
Miután befejeztem a sötét, nyomasztó hangulatú balladát, melyet mára választottam, csak reménykedni tudok, hogy őfelsége talán elfelejtette szavait, de ismét csalódnom kell.
- Remek-remek. Most mehetsz is, kedveském, ne várasd meg a Sötét Lovagomat. Valószínűleg még a lakosztályában tartózkodik, így ott megtalálod. – Nagyot nyelve bólintok, szó nélkül állok fel, remegő kezeim közé veszem az éjfekete köpenyt, s lassan sétálok ki a teremből… már megszoktam. Tűrni… tűrni… tűrni…
Titkon fellélegzem, ahogy kilépek, akármennyire is nyomaszt a gondolat, hogy találkoznom kell Lord Montgomeryvel, hálás vagyok, hogy emiatt hamarabb visszatérhetek a magányom biztonságos zugába.
Lord Montgomery lakrésze igen csak közel van a királynőjéhez, természetesen ennek igen egyszerű a magyarázata, hiszen ő felelős a védelméért. Lassú léptekkel sétálok a folyosón, néhol egy-egy szolgáló vagy őr mellett haladok el, s mikor elérem a széles, kétszárnyú ajtót, némán megtorpanva meredek rá hosszú másodpercekig, szívem mintha a torkomban dobogna a félelemtől és a különös, ismeretlen izgatottságtól. Remegő kézzel kopogok be, s az ő hangját hallva bizonytalanul nyitok be. Tekintetem végigjárja a széles, tágas, rendezett szoba otthonos, mégis hozzá illően rideg berendezését, majd őt pillantom meg, ahogy egy fából készült íróasztal előtt ülve ír valamit.
Abban a pillanatban, ahogy rám emeli tekintetét, felemelkedik a székről, hisz az illemszabályok ezt diktálják, ha egy hölgy lép a szobába. Nem szólalok meg, némán hajtom le fejemet, és pukedlizek, s ő mély meghajlással viszonozza a gesztust.
Nem nézek szemeibe, jelenléte, a félelem és a bizonytalanság mégis úgy elvarázsol, elkábít, hogy szinte kiszöknek elmémből a gondolatok és a szavak, amiket mondani szerettem volna, s csupán a ránk ereszkedő mély csönd juttatja eszembe, hogy el kéne árulnom neki a látogatásom okát, s félénken, lesütött szemekkel szólalok meg.
- E-elnézést kérek a zavarásért… csupán visszahoztam a köpenyét. – Felém lép, testem ösztönösen megfeszül, ahogy közeledni kezd, s hátrálnék, de mögöttem csak a csukott ajtó van.
Szívem egyre gyorsabban kalimpál, s mikor már csak egy lépésre vagyok tőle, felemelem a kezemben lévő köpenyt, és felé nyújtom. Elveszi tőlem, ujjaink csupán egy pillanat erejéig érnek egymáshoz, mégis érzem, ahogy arcomat elönti a pír.
- Köszönöm… - Csupán bólintok egyet, már hátrálnék is, hogy elmehessek, de ő halk, nyugodt hangon folytatja, s én ismét megtorpanok. – De igazán nem kellett volna magának elhoznia, elküldhette volna egy szolgálóval. – Testemben forró, égető hullámként árad szét a bűntudat és a szégyenérzet kínos melegsége, s ajkaimat kicsit lebiggyesztve hajtom még lejjebb fejemet, s az eddig tökéletesnek tűnő kontyból ismét kiutat talál pár vékony tincs. Nem akartam problémát okozni, bár megértem, hogy zavarja a jelenlétem. Én… tényleg nem szándékosan csináltam.
- Sa-sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam. – Szinte sóhajtva, alig hallhatóan lehelem a szavakat, ujjaim már csúsznak is a kilincsre, hogy magára hagyjam őt, s épp kilépnék az ajtón, mikor érzem csuklómra fonódni ujjait, érintése most puha és óvatos, mégis ellenállhatatlan erővel ránt vissza, testem szinte hozzá csapódik a lendülettől, ujjaimat ösztönösen simítom mellkasára, hogy kezeimmel kissé távolabb tarthassam testünket, remegve húzódom kicsit messzebb tőle, s ő nem állít meg. Szívem őrült tempóban zihál, s a félelemmel vegyült bizsergés átjárja testemet, de a tegnapi dühnek és indulatnak már nyomást sem érzem. Egyetlen egyszer sem pillantok rá, tekintetemmel makacsul kerülöm a sötét szempárt, s megremegek, mikor megszólal.
- Nem okozott kellemetlenséget. – Kezeimet összefonom magam előtt, idegesen, tanácstalanul kezdem finoman tördelni az ujjaimat, s bátortalanul hátrálok egy lépést, szívem veszélyesen gyors zihálása jobban megrémít, mint ő maga.
- Ennek… örülök… - Halkan lehelem a szavakat, ennél értelmesebb válasz nem jut eszembe, s hátam az ajtónak ütközik, ahogy még egy lépést hátrálok. Egy biccentéssel köszönök el tőle gyorsan, majd zavartan, kapkodó mozdulatokkal nyitom ki az ajtót, s remegő térdekkel rohanok végig az üres folyosón. Ismét… ismét futok előle… ismét menekülök, pedig szívem még mindig képtelen gyűlölni őt. Hát tényleg megőrültem volna?
Lassan vánszorognak a napok, s itteni életem végre rendeződni látszik. Az udvarhölgyek társaságában még mindig nem találtam meg a helyemet, de megtanultam kezelni őket, s szerencsére az étkezéseken és a rövid, délelőtti találkozásokon kívül nem sokat látom őket. Lord Montgomeryvel ritkán, szinte soha nem találkozom, akkor is csupán futólag, s már nem sóvárog úgy társasága után magányos lelkem. A természet és a tavasz szépsége még mindig elvarázsol, s a virágok, a madárcsiripelés és a víz halk csobogása még mindig a legkellemesebb gyógyír minden szomorúságra.
Az utóbbi napokban háromszor is ellátogatott ifjabbik Lord Dudley az udvarba, s örömmel fogadtam el minden alkalommal a meghívását egy napsütéses kerti sétára. Igencsak kellemes jellemű úriember. Mindig mosolyog, s talán észre sem veszi, mily könnyen derít jókedvre. Talán ő az egyetlen, akit képes lennék barátomnak hívni a környezetemben, társasága felüdít és megnyugtat… mégis valami hiányzik… egy különös, üres foltot érzek szívemben, melynek helyét képtelen vagyok kitölteni, s ötletem sincs, hogy mi lehet az oka. Nem tudom, de mikor Lord Montgomeryre gondolok, még mindig éles lüktetést érzek szívemben. Miért akarta annyira, hogy maradjak, ha nem is találkozunk? Talán tényleg csak gyűlöletből tette? És ha így lenne, miért érzem úgy, hogy belerokkannék a tudatba? Megfejthetetlen…
- Lady Annabelle? – Összerezzenek nevem hallatán, ajkaimra finom mosoly kúszik, ahogy visszazökkenek a jelenbe, s a fényes napsütésben Lord Dudley mosolyára pillantok. Miért mosolyog mindig? Nem értem… még soha nem láttam más érzelmet arcán.
- Bocsásson meg, azt hiszem elbambultam. – Halkan sóhajtom a szavakat, s ő felnevet. Én is elmosolyodom, de tekintetem nem tükrözi ajkaim mozdulatát. – Ha megbocsát, most visszatérnék a szobámba. Fáradt vagyok. – Felállok a fából faragott kerti padocskáról, amin eddig ültünk, s ő is rögtön felugrik, megértően biccent, s elindulunk a palota felé. Ahogy melegszik az idő, a kertben egyre több sétálgató, kiránduló embert látni, s néha hiányzik az eddigi üressége.
Az ablakhoz lépve pillantok ki a csillagos égboltra, ajkaimra halovány, visszafogott mosoly kúszik, s mielőtt meggondolhatnám magam, a hálóköntösömért nyúlok. Magamra terítem a világos, vajszínű anyagot, mely vastag, puha selyemréteggel vonja be vékony hálóingemet, s puha, néma léptekkel hagyom magam mögött az üres szobát.
Ajkaimra izgatott, őszinte mosoly kúszik, ahogy elindulok az egyik kerti ösvényen, a telihold fénye tündökölve világítja meg az utat, s én magamba szívom az éjszaka varázslatos fényeit. Ki kell élveznem minden pillanatot. Ez az első éjszakai túrám itt.
Puha lépteim nem keltenek neszt a néma éjszakában, s én halkan kezdem dúdolgatni az egyik kedvenc gyermekkori dalomat, majd a dúdolgatásból halk éneklés válik, s a hűvös éjszakai levegőt egyre kellemesebbnek érzem, ahogy boldog emlékek törnek fel bennem.
A kicsiny kerti halastóhoz érve megtorpanok, a nyugodtan, békésen hullámzó habokban szépen tükröződik a Hold éles fénye, ezzel még világosabbá, barátságosabbá varázsolva az éjszaka árnyait, s gondolkodás nélkül sétálok a partjához. Mosolyogva bújok ki a cipőmből, hálóruhámat és a köntöst térdem fölé felhúzva keresek egy nagyobb követ, s halkan felsóhajtva ülök le, lábujjaimmal játékosan simítom végig az érintetlen víztükröt, apró fodrokat csalva a sima felszínre, majd bokáig a vízbe lógatom lábaimat, s élvezem a hűs, selymes simogatást. Ez is… ez is régi emlékeket idéz.
Hirtelen hallok zörrenést magam mögül, ijedten fordulok meg, s ezzel párhuzamosan túlságosan is ismerős, kemény, kissé számon kérő hang mászik füleimbe, szívverésem könnyedén szökik a csillagos egekig.
- Milady, mit csinál itt késő éjszaka? – Érzem, ahogy elvörösödöm, ösztönösen kapom ki lábaimat a vízből, felhúzom őket, s a hosszú hálóinget visszarántom, hogy eltakarja fedetlen vádliimat, s gyors, kapkodó mozdulatokkal állok fel. Zavartan pillantok az érzelemmentes szempárba, szívem mintha fülemben dübörögve süketítene meg, s remegő kezeimmel még összébb húzom magamon a hálóköntöst.
- Csak… nem tudtam aludni… de nem értem a fennakadását mylord, hiszen azt mondta, hogy már nem gyanúsít, bár az sem elképzelhetetlen, hogy szokásomhoz híven félreértettem szavait. – Az ijedtségtől halkan pihegve, kissé hadarva sóhajtom a szavakat, s hosszú csend következik, remegő hangom a végére már szinte elhaló sóhajként simítja a dermedt csendet, a Hold sápadt fénye tökéletes megvilágítást nyújt, s én félénken pillantok egy röpke másodpercig arcára, majd szinte rögtön el is kapom remegő tekintetemet. Nem… nem láttam megvetést vagy gyanakvást a tekintetében… vagy talán… talán csak nem néztem elég ideig…
- Jól értelmezte a szavaimat mylady, de a kert éjszaka nem biztonságos. – Testemben egyre kellemesebb érzést sugározva árad szét a melegség, szívem boldogan dübörög, ahogy aggódó szavait hallom, s ajkaimat összeszorítva fűzöm össze ujjaimat. Hihetek benne? Hihetek neki? Már nem tudom… úgy szeretném elhinni, hogy tényleg aggódik. De nem szeretnék csalódni. Félek tőle, s kegyetlen, durva szavai még mindig a fülemben visszhangzanak. Miatta kell még mindig ezt az életet élnem… hiszen gyűlöl. Miért aggódna értem? Már semmit nem tudok… semmit nem értek.
- Sajnálom. – Tekintetemet a földre sütöm, miközben egy finom mozdulattal emelem meg kissé szoknyáimat, s lassan csúsztatom vissza lábfejemet a cipőmbe.
- Visszakísérem. – Érzem, ahogy elpirulok, hangja már-már lágyan, gyengéden mászik füleimbe, s testem beleborzong az édes hangszínbe, szívem mintha olvadozni kezdene az oly rég érzett, ismerős érzelmektől. Még mindig nem tudom, mi történik velem valójában… nem tudom, csak azt, hogy annyira… annyira kellemes.
Lehajtom kissé fejemet, teszek egy lépést hátra, majd ismét rá emelem tekintetemet. Nem… nem hagyhatom, hogy ismét összetörjön. Nem szeretném megint azt érezni. Pedig érzem, hogy úgy lenne. Érzem… ahányszor közelebb kerülünk egymáshoz, ő ellök. Nem értem, miért teszi. Nem értem miért jó ez neki. Lehetséges, hogy valóban kínozni szeretne? Nem… nem… ugye nem tenne olyat? Nem… ő soha nem tenne olyat.
- Nem szükséges, mylord. – Tekintetébe pillantok, s most könnyedén kiolvasható belőle, hogy ennyivel nem győztem meg, ezért halkan, kissé elszántabban folytatom, s most én vagyok az, aki kényszeríti elmémet, hogy felidézze a fájdalmat, amit nekem okoztak kegyetlen szavai. A fájdalmat, mely erőt ad. – Őszintén sajnálom Lord Montgomery, de amíg felépítette az irántam érzett bizalmát, addig lerombolta az én bizalmamat ön iránt. – Tényleg sajnálom. Szívből sajnálom, de már képtelen vagyok erre.
Torkom összeszorul a könnyektől, a kesernyés íz átjárja számat, s én sajnálkozón hajolok meg, kibontott hajam előre hullik.
- Ha most megbocsát, visszamegyek… még mielőtt valaki látna minket, és megalapozatlan pletykák indulnának el az udvarban.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 15. 21:19:49 | #11390 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Ahogy a napok telnek, Annabelle egyre jobban belopja magát a királynő szívébe. A művelt Erzsébet számára egy szintén művelt, tanult ember társasága a legüdítőbb, s nők között nehéz a megfelelőre bukkanni. A kis virágoskertjének sok hölgytagja közül talán hárman beszélnek az angolon kívül más nyelvet is, s járatosak az irodalomban és történelemben. A többiek csak kitűnnek bizonyos képességekkel. Lady Flora tehetséges hárfás, Lady Diane hangja gyönyörű, vannak akik szépen hímeznek, vagy értenek a csinos ruhákhoz és ékszerekhez, de ennyi, s nem több.
A szokásos délelőtti társalgáshoz kísérem a királynőt, megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy holnap már Lord Dudley feladata lesz ez, s én végre fellélegezhetek majd.
A hölgyek sorfalában azonnal feltűnik, hogy valami nem stimmel, Lady Annabelle nincs köztük.
Láttam rajta, hogy napról napra sápadtabb, kedvetlenebb, jelezték kémeim hogy ritkán eszik együtt a hölgyekkel, de nem ostoba. Nem merne szólás nélkül távol maradni a kötelezettségeitől, kockáztatva ezzel a királynő nemtetszését.
Erzsébet leül, tekintete azonnal új kedvencét keresi.
- Lady Annabelle? – kérdezi, s abban a pillanatban Lady Diane hamiskásan összemosolyog két társnőjével. Már tudom mi történt. – Hol van?
- Nem tudjuk, felség – csengi alig titkolt vidámsággal Lady Diane. Megértem, hogy féltékeny, de ha most felbőszül a királynő, azt a tanácsosai sínylik meg a délutáni megbeszélésen. Elmormolok egy halk káromkodást.
- Lord Montgomery, keresse meg nekem és hozza ide! – utasít Erzsébet egy hanyag csuklómozdulattal. Mire a folyosó végére érek, Diane csengő énekhangja kúszik a levegőbe.
A Lady szobájához sietek, kopogok majd benyitok. Rendezett, barátságos lakrésze van, finom rózsaillatát érezni itt is, de ő maga nincs itt. Odakint a folyosó végén álló őröket magamhoz intem.
- Hol látták utoljára Lady Annabelle-t?
Tanácstalanul összenéznek.
- Jó későn ment reggelizni, azóta nem került szemünk elé.
A társalkodónők étkezője felé bicegek, s már látom hogy az ajtóból kiáll egy nagy kulcs. Sejtésem beigazolódik, amikor kinyitom az ajtót, s odabent a kisírt szemű Lady-t találom. Megkönnyebbülten áll fel a székről, csinos arcán a felindultság jeleivel.
- A királynő már várja önt, mylady.
- Őszintén sajnálom, ami történt, valószínűleg egy szolga azt hihette, hogy már mindenki végzett a reggelivel, és bezárta az ajtót.
Még hazudni sem tud. Komolyan kezdek kételkedni előző feltevéseimben, melyek szerint számító kis cselszövő, alávaló gyilkos lenne. Még annyi önállóság sincs benne, mint egy egyszerű szolgálólányban. Ráadásul azt gondolja, olyan ostoba vagyok, hogy elhiszek egy ilyen badarságot. Fénytelenné válik tekintete, szomorúan hajtja le fejét és kisétál mellettem a folyosóra. Meghatna, ha fogékony lennék mások érzéseire, azonban nem vagyok. Egyenlőre csak az érdekel, hogy a királynő ne dühöngjön. Mielőtt azonban elsietne, megállítom.
- Lady Annabelle. Előbb tegye rendbe magát. Így nem jelenhet meg a királynő előtt.
Elpirulva szeppen meg, ajkai elé kapja karcsú kis kezét és elsiet. Bosszús sóhajjal bicegek utána, s ajtaja előtt várakozom. Miért várom meg? Hogy megbizonyodhassam róla, megjelenik a királynő előtt.
Néhány perc múlva megjelenik, üdén és frissen. Éles szemeim elől azonban semmilyen fortély nem rejti el az iménti sírás jeleit. Kecsesen, finoman hajtja meg előttem a fejét, apró pukedlit is kapok.
- Köszönöm – mondja dallamos, lágy hangján.
- Miért fedezi őket, mylady? – tör ki belőlem a kérdés. Bármelyik másik udvarhölgy panaszkodott volna, akár magának a királynőnek is, ő pedig még nekem sem mondja el.
- Nem tudom mire gondol – hazudja, de nem mer a szemembe nézni, tudja jól hogy tudok mindent. Felpillant rám, látja megvető fintoromat. – A harag csak haragot szül, Lord Montgomery. „Légy ura indulatodnak, mert ha az nem engedelmeskedik, parancsolni fog.”
Mosolyogva néz rám, és ebben a pillanatban százszor nemesebb lelkűnek tűnik, mint bármelyik másik nemes hölgy.
– Horatius mondta – teszi hozzá lágyan. - Ókori költő, az egyik legkedvesebb számomra.
Tudom kitől származnak szavai, épp ezért lep meg, hogy tőle hallom. Elismerően nézek rá. Nocsak, talán kezdem én is látni benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket Erzsébet első pillantásra felfedezett.
Gondolataimba merülve kísérem őt vissza a társalgóba, a folyosó végénél felém fordul.
- Még egyszer köszönöm, hogy kiszabadított.
- Ne értse félre, mylady, nem magáért tettem. – Felelem nyersen. - A királynő ragaszkodott hozzá, hogy hallhassa, ma milyen verset szán neki.
- Ebben az esetben elnézést kérek. Azt hiszem ismét bebizonyítottam, milyen buta vagyok – leheli felém a szavakat, mielőtt belépünk az ajtón. Némán követem, majd elfoglalom helyemet a fal mellett, onnan figyelem Lady Diane arcát. Látványosan elsápad, haragosan összeszorítja ajkait, egészen megcsúnyul a dühtől és a félelemtől. Nyilván azt hiszi, bepanaszolják. Megérdemelné. Nem azok a célok motiválják őt amelyek engem, én Erzsébetet féltem, ő pedig a szánalmas érdekeit. Az ilyen nők undorítóak.
Annabelle kimagyarázza magát, majd szabadkozva kér elnézést.
- Felség, nem vagyok benne biztos, hogy ma tudnék olyan előadást nyújtani, melyben örömét lelné.
A királynő ismét tanusítja önzését, s a Lady nem menekülhet. Leül és a halk hárfa kísérete mellett lágy, elmélyült hangon kezd el szavalni.
...
De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.
Csodálva figyelem, ahogy arcának finom rezdülései is a együtt élnek a szavaival. Lenyűgöző és különleges. Nem csak én érzem így, Erzsébet teljesen elbűvölve tapsolja meg.
- Ez gyönyörű volt, kedveském. De fáj látnunk a bánatos arcodat – mondja lelkesen, s a többiek felé fordul. - Vidítsuk fel Annabellet. Táncot akarunk! Táncot ide. Flora!
Felcsendül egy vidám muzsika, ahogy a szólított hölgy belelendül a játékba. – Lord Montgomery, legyen szíves táncoltassa meg az egyik gyönyörű leányzót nekünk! Diane, ugye nem bánja?
- Enyém a megtiszteltetés, felség.
Sóhajtva öltöm fel faarcomat, de nehezemre esik elrejteni, mennyire kívánom ezt a bohóckodást. Lord Dudley persze mindig készségesen teljesíti Erzsébet minden szeszélyét, de nekem nem igazán fűlik hozzá a fogam. Udvariasan meghajolok a szőke szépség előtt, kezemet nyújtom neki, és ő finoman belecsúsztatja tenyerembe ujjait. Csábító pillantásokat kapok tánc közben, megragadja a lehetőséget hogy az ujjai köré csavarjon, de csak közömbösen nézek vissza rá. Előbb melengetnék egy mérges kígyót a keblemen, semhogy egy ilyen kétszínű fehérszemélyt. Jól ismerem őt, minden kis piszkos titkát, s amiket rólam is terjeszt. Kémeim kíméletlenül leírnak nekem mindent.
- Ó, milyen meseszép pár! – tapsikol vidáman Erzsébet, akár egy gyermek, aki kedvenc babáival játszik. – Lord Montgomery, elkísérhetné ma este Diane-t a bálba!
Véget ér a tánc, ellépek a hölgytől és meghajolok felé.
- Sajnálom felség, ma estére másvalaki kísérője leszek – felelem szemrebbenés nélkül.
- Nocsak – mosolyodik el a királynő. – és ki volna az? Felkérte már talán? Igazán érdekelne, ki az a hölgy, aki képes az én Sötét Lovagom vonzalmát kivívni, amelyet eddig senkinek sem sikerült.
Szavait az udvarhölgyek halk, kacér kuncogása kíséri, csak Annabelle néz rám komolyan, még mindig a királynő mellett kucorogva. Feltűnt, hogy ő sosem nevetett még.
- Még nem kértem fel, ma óhajtom megtenni.
- Netalán itt van közöttünk ez a titokzatos személy? – Nem úszom meg. Ha nem akarok Lady Diane kísérője lenni, muszáj valakit elhívnom, egyértelműen ezt várja el tőlem Erzsébet. Nem hoz zavarba, arra én nem vagyok képes, inkább bólintok.
- Igen, felség.
- Óh de hát ez pompás! – tapsikol boldogan. – Kérem ne akarja hogy a kíváncsiságtól kilukadjon az oldalunk, árulja el mely hölgyre veti ki hálóját, Sötét Lovagom! Vagy ami még jobb! Kérje meg őt itt és most! Hölgyeim, sorakozó!
Mint egy karmester, úgy int gyűrűkkel túldíszített kezeivel, s azonnal feláll a hölgycsokor előttünk. Izgatott pillantások figyelnek, kacér mosolyok és kacsintások. Félelmetes hírnevem és barátságtalan modorom ellenére jó fogás vagyok az alacsony rangú nemes hölgyek számára, ráadásul egy velem kötendő lehetséges házassággal örökre biztosított lenne a posztjuk az udvarban. Az egyetlen, aki rám sem néz, és szomorúan a szőnyegre szegezi tekintetét, az Lady Annabelle. Ha őt választanám, egész este szemmel tarthatnám, s végre megtudnám mit tervez a királynő ellen, s mi motiválja, ha van bármi, ami motiválná. Egyre inkább kétségeim támadnak, melyek szerint ártalmatlan. Azonban még nem győzött meg engem teljesen. Elé állok, elegánsan meghajolok.
- Mylady, megtisztelne engem azzal, hogy a kísérője lehetek ma este? – kérdezem tőle komolyan. Meglepetten néz fel rám, sápadt arcát hirtelen pír festi meg, ajkaira félénk mosoly kúszik.
- Mylord, boldoggá tenne ha ön kísérne el – leheli bájosan. Remek alakítás, egészen hihetőnek tűnik az öröme. Megvetően elhúzom a számat.
A királynő tapsol örömében, még fel is áll székéről.
- Ez nagyszerű, igazán nagyszerű! Igazán élvezetes lesz ez a mai este, úgy vélem! És most hölgyeim, jöjjenek, s válasszuk ki, mely ruhánkat vegyük fel ma este!
Kiviharzik a teremből, követi őt a hölgycsokor, utolsóként Annabelle megy el, s mielőtt kilépne az ajtón, szomorkás mosolyt kapok tőle.
- Megint buta voltam... – mondja mielőtt eltűnik.
*
Szebbnél szebb báli ruhák forgataga, bódító parfümök, magasra tornyozott hajviseletek, szikrázóan ragyogó ékszerek. Hangos zene.
A királyné besétál a terembe, kezét Lord Dudley karján pihentetve, elégedett mosollyal arcán. Mögöttük vonulok Lady Annabelle mellett, akinek keze karomon pihen, érzem finom remegését. Odabent az udvari nép ámulattal figyeli királynőjét, s ezúttal nem követem őt fel a trónig, csak az emelvény jobb felén megállok a többi magas rangú nemes mellett, s leengedem karomat, hogy Lady Annabelle megszabaduljon az őt zavarba hozó testi kontaktusunktól. A többi udvarhölgy az emelvény másik oldalán áll egy csokorban, sugdolózva figyelnek bennünket. Komor tekintetem végigfuttatom az egybegyűlteken, miközben az első tanácsos beszédet tart, majd maga a királynő is.
- Kezdődjön a mulattság! – jelenti ki, gyémánttól szikrázó ujjaival int, felcsendül a zene, majd Lord Dudley felé nyújtja kezét. Táncba vonul mindenki, én Annabelle felé fordulok. Délelőtt óta még csak beszélni sem tudtam vele. Csodálatosan néz ki ebben a halványkék ruhában, haja szépen feltűzve, néhány csiga a nyakába göndörödik, olyan érzékien kiemelve karcsú vonalait, mintha festmény lenne. Nincs fakófehérre sminkelve, egészséges barackszín bőre, rózsaszín, duzzadt ajkai ismerősek, mégis most valahogy más. Nincs rajta semmilyen ékszer, de már megszoktam tőle. Én a szokásos fekete, elegáns, drága bársonyruhámban vagyok, drágakövekkel díszített hercegi nyakékemen kívül csak kardom hivalkodik külsőmön.
Lady Annabelle felé nyújtom a kezem. Cseppet sem örülök ennek, de ha már elhívtam, muszáj táncolnom vele.
- Szabad egy táncra?
- Biztos benne? – kérdezi halkan. – Ne értsen félre, csak... bizonyára nem lelné örömét benne, hogy velem táncol, s én nem szeretném ráerőltetni önt semmire, ami kellemetlen.
Megfogom a kezét és a táncparkettre húzom, mintha meg sem hallottam volna amit mondott. Csak megfeszülő állkapcsom jelzi, hogy mérges vagyok. Jól megtáncoltatom, s ahogy feszültségem oldódik, egyre inkább figyelek rá. Kezei puhák és selymes a bőre. Illata orromat csiklandozza, hajának selymes tincsei némely fordulatnál érzékien rugózik. Arca kipirul, szemei ragyognak, ajkain édes mosoly terül szét, s ahogy tekintetünk olykor-olykor találkozik, arcpírja mélyül. Egy tánclépésnél, mely során derekánál fogva felemelem őt a levegőbe, megfordulok vele és leteszem, kezecskéi vállamba kapaszkodnak, s vágyakozva megremegek az érzéstől. Keblei ruhája alatt domborodnak szemeim előtt, s ahogy leteszem, egy pillanatra magamhoz ölelem karcsú testét, beszívom illatát, majd elengedem. Szívem hevesen dörömböl, testem felforrósodik, vágyam felkorbácsolódik. Pezseg a vérem, olyan mintha nem csekély bort ittam volna. Megrészegített. Véget ér a kűr, s ő pihegve pukedlizik, amíg én meghajolok felé.
- Azt hiszem kimegyek egy kicsit a szabad levegőre.
Mielőtt válaszolhatnék, megperdül és az ajtó felé siet. A folyosón érem utol, kebleire szorított kezekkel ugyanabban a félreeső sarokban áll, ahol először találkoztunk.
- Rosszul van? – kérdezem tőle halkan. Felém fordul, megrázza fejét és kiszabadul még néhány hajtincs. Elképesztően erotikus látvány, nem hagy hidegen, ágyékom felforrósodik.
- Én nem is tudom... azt hiszem inkább lepihennék, jobb mindkettőnknek, legalább nem kell megerőltetnie magát hogy kedves legyen velem, nekem pedig nem kell elviselnem több megalázó pillanatot.
A falhoz dőlök, karba fonom kezeimet és hűvösen nézek a szemeibe.
- Sajnálom mylady, de nem engedhetem el. Bármiben is mesterkedik, nem adom meg a lehetőséget, hogy kikerüljön a látóteremből, és szabadon garázdálkodhasson a királynő lakrészében.
Sápadtan, haragosan szikrázó szemekkel viszonozza tekintetem.
- Szóval jól sejtettem az okát, amiért engem választott és nem valamelyik gyönyörű udvarhölgyet. Higgye el, felesleges volt ekkora áldozatot hoznia, mylord. Elég lett volna csupán megkérnie, s én leülök a terem sarkába, s el sem mozdulok egész este.
Gúnyos mosollyal figyelem kitörését. Most először ennyire őszinte. Azonban a szavai különösek. Talán úgy véli, a többi udvarhölgy sokkal szebb mint ő? Majdnem mint romlott és fekete belülről. Rothad a lelkük, szemeikben üresség és rosszindulat csillog. Ugyan mégis hogyan képes saját magához hasonlítani őket, pont ő? Ő, aki nemes és jószívű, művelt és kedves. Egyre inkább úgy vélem, hogy ez igaz, s a számító kétszínű kígyóról szóló tévképzeteim füstté válnak. Ismerem az apját, ismertem a nagybátyját is, tudom jól hogy mennyi szerepük volt abban a bizonyos cselszövésben. Lord Claire csupán a körülmények szerencsétlen áldozata volt, legalábbis úgy tűnt. Barátságos mosolya pont ugyanolyan, mint a lányáé. Azt hiszem elvakított a harag, s előítéletemtől nem láttam az erdőt.
- Azt hiszem holnap beszélek a királynővel, mert úgy érzem nem vagyok ide való. Ne aggódjon mylord, elutazom amilyen hamar csak tudok, és többé nem...
- A legszebb udvarhölgyet választottam – szakítom félbe nyers hangommal az ő hosszú monológját.
- Te-tessék?
- És most táncolni szeretnék önnel, mylady. Jöjjön kérem – hajolok meg előtte lassan, s kezemet nyújtom felé. Hangom már-már kedves, tekintetem ellágyulva nézi döbbenetét, s elnyíló duzzadt ajkait. Nagyon szép, és egyre jobban vonz magához. Ez dühít. – Vagy azt szeretné, hogy távolmaradásunk pletykára adjon okot? Ön nélkül nem megyek vissza, s ha együtt maradunk távol, bizony az ön jó híre csorbul meg. Mely nemesember fogja akkor feleségül venni? Ha jól tudom, még hozománnyal sem rendelkezik, hiszen áruló apja miatt minden javat megvontak önöktől.
Gúnyos szavaimat egy halk csattanás követi. Elhallgatok, arcomon ég a pofon nyoma. Büszkén felemelt fejjel, ruháját felemelve siet vissza a bálterembe, s én sajgó arcomat dörzsölve bámulok utána.
Mi az ördög ütött belém, hogy ilyen kegyetlen voltam vele?
Néhány perc múlva követem én is, remélem nem látszik kezének nyoma. Szemeim azonnal őt keresik, s amikor meglátom az ifjabb Lord Dudley karjaiban, elkomorulok. Sötét érzelem uralkodik el bennem, soha nem tapasztalt birtoklási vágy. Lady Annabelle velem jött el ma este, és most a tudtom és engedélyem nélkül mással táncol? Na nem.
Keresztül töröm magam a tömegen, és kezemet Lord Dudley vállára teszem, erősen megszorítva vállát. Alacsonyabb és vékonyabb nálam, egy fiatal kis tacskó, az udvarlás és a szép szavak ismerője, s inkább forgatja kezeiben a tollat, sem mint a kardot. Mosolyogva adja át nekem a duzzogó Lady kezét, aki haragosan lesütött szemekkel hagyja. Nem akar botrányt csapni, ezért táncol velem, de elhúzódik tőlem a lehető legtávolabbra, amikor csak teheti. Hajából már egész sok tincs kígyózik karcsú nyaka körül, pihegő légvételei nyakamat csiklandozzák amikor felpillant rám.
Véget ér az este, a királynő visszavonul kegyence oldalán, s Lady Annabelle is visszafogottan közli velem, hogy pihenőre szeretne térni.
- Előbb beszélnünk kell – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Kivezetem a kertbe. A levegő kellemesen hűs, az égen ragyognak a csillagok, a fák rejtekében álmosan huhog néhány bagoly. Leveszem vállamról a köpenyem, s a Lady vállaira terítem. Biccentve fogadja a gesztust, a félhomályban csak szemei csillognak.
- Mielőtt elkezdi, csak magamat tudom ismételni mylord. Nem kell többé aggódnia, elmegyek innen. Holnap audenciát kérek a királynőtől, s visszatérek otthonomba. Többé nem okozok gondot senkinek, s újra nyugalma lesz.
Komoran nézek a szemeibe, a köpenyemet keblei előtt összefogó karcsú ujjaira, amelyek remegnek az érzelmeitől.
- Nem akarom, hogy elmenjen.
Csodálkozva néz rám, elnyílnak ajkai a csodálkozástól.
- Miért? Hiszen nem ezért üldözött engem idáig? Ön szerint veszélyt jelentek a királynőre.
- Már nem így látom. Maradhat, és többé nem zaklatom.
Elfordul tőlem, és egy rózsabokorhoz sétál. Ujjaival megcirógatja egyik virág szirmait.
- Azt gondolja, hogy ezzel megoldotta a problémáimat? Egy percig sem voltam boldog ebben a palotában., mylord. Úgy érzem, elsorvadok a kirekesztettségben és a magányban. Nem értem, ön hogyan képes ezt elviselni...
Fájdalom nyilall mellkasomba, mert annyira tisztán lát mindent. Okos szemeivel rám pillant, szomorú mosoly játszik ajkain.
- Mylord, kérem ne is próbáljon meggyőzni. Bizonyára a királynőt nem fogja feldühíteni ha megkérem, hogy engedjen el. Bármikor talál a helyemre olyan hölgyet, aki tud verseket szavalni, és sokkal szebb is nálam. Ráadásul képes akkor és úgy mosolyogni és nevetni, ahogyan a többiek.
Komoran bólintok.
- Igen, ez igaz. Képmutató, felszínes nőkből bőven választhat az udvarban. - Félrehajtja fejét, kedvesen mosolyog rám, azonban ahogy folytatom, lehervad arcáról. – Mégsem engedem hogy elmenjen. Itt fog maradni, és azt teszi amit mondok.
- Tessék? – hápogja döbbenten. – Mégis mit...?
- Itt marad! – szakítom félbe, felé lépek és fenyegetően tornyosulok felé. – Ha kell, olyan eszközökkel bírom engedelmességre, amelyek csak kellenek.
- Soha! – zihálja felháborodva. Megfordul hogy elszaladjon, de megragadom karjait és magam felé fordítom. Gúnyos mosollyal nézek le rá.
- Mindenki látott minket együtt távozni, s ön ziláltan, kipirulva tért vissza a bálterembe. Láthatta bárki aki nem vak, hogy mennyire felháborított, hogy mással táncolt amikor én is visszatértem. Mylady, most is kettesben van velem, senki nem tudja hogy mit művelünk, s ha én úgy tartom jónak, holnap már elveszíti jó hírét, s erkölcsösségét. A királynő pedig elűzi az udvartól, s nem csak önt, hanem rokonait is, családját pedig végleg kirekeszti, amiért erkölcstelen magatartásával beszennyezte a királyi udvart és Erzsébet nevét.
Fellendül keze, hogy ismét pofon vágjon, de ezúttal megragadom törékeny csuklóját. Zihálva nézek le rá, felindultan remegő ajkaira, hullámzó kebleire, majd a holdfényben szikrázó szemeire. Kívánom őt. Mindenem rá vágyakozik. Hallani akarom a hangját, érezni akarom az illatát, a bőrének selymét, testének forróságát, puha domborulatait. Őt. Még nem hallottam őt nevetni...
- Szörnyeteg! – zihálja felindultan, haja már teljesen kibomlott. Szabad kezemmel beletúrok, selymes és puha, illata pedig akár a frissen nyíló rózsa ahogy orromhoz húzom tincseit. Behunyt szemekkel szívom magamba, majd gúnyos mosollyal nézek le rá.
- Igen, az vagyok. Egy igazi szörnyeteg, aki mindig megkapja amit akar, mylady.
- De mit akar tőlem? Miért teszi ezt velem? – kérdezi legörbülő ajkaival, könnybe lábadó szemeivel. Annyira szép... olyan csodálatosan elbűvölő... – Azt hittem gyűlöl, és meg akar tőlem szabadulni...
Elengedem őt és hátralépek, a fák árnyékának sötétségében elrejtve előle arcomat. Nem akarom, hogy lássa rajtam a leplezetlen érzelmeket.
- Idővel mindenre fény derül majd, mylady. Most menjen.
Elszalad, menekül, fut.
Előlem. A szörny elől.
|
| Silvery | 2011. 02. 13. 16:54:12 | #11337 |
Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Löcamának)
Lassú, puha léptekkel sétálok el mellette, vállam szinte az övét súrolja, s ajkaimon ugyan szórakozott mosoly játszik, szívem mélyén aggodalmas gondolatok gyötörnek. Nem értem… én tényleg tisztán emlékszem, hogy 10 órát mondott… és ha eltévesztette, a barátnője miért nem javította ki? Mindegy, már nem számít. Hála Lord Montgomerynek, most már tudom, hogy mikorra kell megjelennem.
A kert felé sétálok, a meleg, cirógató napsütés elfeledteti velem a sötét, kavargó gondolatokat, s a lágy, édes madárcsiripelés egyre beljebb és beljebb hívogat a meseszép virágágyásokon túli sövénylabirintus irányába. Gyönyörű, titokzatos kert, mely szinte csak arra vár, hogy minden apró rejtett sarkot felfedezzek benne. Mintha egy álomban lennék, elvarázsol, magával ragad a hely misztikus hangulata. Talán tényleg túlságosan gyermeki lennék még, hogy ilyen dolgok iránt érzek lelkesedést? Talán… talán nekem is az ékszerekért és ruhákért kéne rajongnom, mint a korombeli nemesi származású leányoknak. Lehet, hogy velem van a baj… igen… minden bizonnyal.
Kicsit elmosolyodva térdelek le az apró, kerti halastó partjára, a víztükrön elbűvölően játszanak a fényes napsugarak, szinte vakítóan csillognak a habok, s én a víz fölé hajolva pillantok kissé kipirult arcomra. Lassú, precíz mozdulatokkal tűzök vissza minden apró, rakoncátlan tincset, mely kiszökött a kontyból, majd megadó sóhajjal eresztem le kezeimet. Mindig sajnáltam a szolgálókat, akik a hajam beállításáért voltak felelősek. Nem könnyű feladat kordában tartani a tincseimet.
Hosszú percekig merülök el a természet szépségében, s igaz, szívemtől a mesterséges, gondozott kertek mindig távolabb álltak, mint a vadon, most mégis elbűvöl a növények szabályos rendezettsége.
Szinte észre sem veszem ahogy elrepül az idő, s mivel nem szeretnék rossz benyomást kelteni az első napon, a szükségesnél korábban elindulok befelé. A kapuban Diane-nel és barátnőjével, Angelával találkozom, s mikor kedves mosollyal köszönök nekik, csak barátságtalan pillantásra méltatnak. Testemben csupán egy pillanatra hűl meg a vér, ahogy kellemetlen, vészjósló előérzetem támad, s mikor Diane megszólal, szavai, hanglejtése alátámasztják megérzéseimet.
- Oh, lehetséges, hogy véletlenül 10 órát mondtunk reggel. Remélem azért nem volt nagyon kínos korábban megjelenni. – Felkacagnak, s én csupán visszafogott mosolyt kényszerítek remegő ajkaimra, Diane hangján tisztán hallatszik a megvetés, tekintete egy pillanatra Lord Montgomery sötét szemeire emlékeztet, de mégis más érzéseket kelt bennem. Lord Montgomery csupán a királynő iránti szeretete miatt gyűlöl ennyire. Meg kell értenem, hisz a szerelem sok mindenre készteti az emberi szíveket. Diane haragból tette, amit tett, tudom. Most már tudom. Talán neki is jó oka van rá… talán…
- Lord Montgomery volt olyan kedves, és tájékoztatott, hogy egy órával később kell jönnöm. Igazán előzékeny és barátságos úriember. – Kellemes, társalkodó mosollyal hajtom meg a fejemet, egy pillantást sem vetek rájuk, majd elindulnék a királynő társalkodóterme felé, de Diane dühtől szikrázó hangja megállít.
- Azt hiszed, van jogod ilyen barátságosan cseverészni? Ne szállj el magadtól csak azért, mert a királynő a belső köreibe engedett! Nekünk bezzeg ki kellett érdemelni ezt a megtiszteltetést. – Megtorpanok, egy pillanatra kellemetlen, rossz érzésekkel telik meg szívem, s nagyot nyelve fordulok vissza, ujjaimat összefűzöm magam előtt, ahogy megszólalok.
- Igazad van. Megértem a keserűségedet, és magam sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a királynő döntését. De ha már így alakult nem lehetnénk barátnők, Diane? – Tekintetében őszinte felháborodást látok csillanni, felhorkanva lép közelebb, szemei összeszűkülnek, ahogy ismét megszólal, s én megremegek a gyűlölettel teli tekintettől. Mivel… mivel érdemeltem ki, hogy mindenki utál? Miért kell vakon gyűlölniük, mikor nem is ismernek? Mindenki… mindenki… mindenki az ellenségem, és ha összeomlok az utálkozó szavak súlyától, senki nem fog kedvesen, vigasztalón átölelni, hogy megnyugtasson. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül.
- Hamarabb elüldözünk, mint hogy barátokra tehetnél szert. Az ilyen kis álszent cafkák soha nem bírják sokáig. – Szemeim könnybe lábadnak, de ők már nem látják. Gyors léptekkel hagynak faképnél, s én szívem mélyén örülök neki, hogy végre magamra hagytak. Ennél még a magány is jobb. Nem értem, mit ártottam neki. Nem értem. Badarság volt azt gondolnom, hogy lehet esélyem a beilleszkedésre. Badarság volt ide jönnöm. Nem is tudom, mit gondoltam… talán azt hittem, hogy egyenlő eséllyel indulhatok, mint a többiek? Már nem is tudom.
Elkeseredett, kétségbeesett gondolataimból a toronyóra kongása zökkent ki, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy 11-re ott kell lennem. Gyors léptekkel vágok át az üres folyosón, s terem ajtaja most tárva nyitva áll, hívogat, s a többi lány már sorban állva várja őfelsége megjelenést. Erőt veszek magamon, lenyelem könnyeimet, minden szomorú keserűséggel együtt melyet szívemben érzek, s lassú, nyugodt léptekkel állok be a sor végére, Diane szúrós tekintete végig elkíséri mozdulataimat.
Alig pár másodperc múlva, egyenes, büszke tartással lép be Erzsébet, s én a többieket utánozva ejtem ki az üdvözlő szavakat.
- Üdvözöljük, és csodaszép napot kívánunk, felség! – Meghajolva, pukedlizve tisztelgünk, s ő egy felséges mosollyal jutalmazza a köszöntést. Lassú léptekkel vonul a szoba közepén álló karosszékhez, tekintetét lassan vezeti végig rajtunk, s én elmosolyodva próbálom összeszedni magamat, szívem mintha még mindig vérezne Diane durva, kegyetlen szavaitól, s enyhén émelygek, mintha meggyötört szívem nem pumpálna elég vért elfehéredett, sápadt végtagjaimba.
Hosszút pislogva szedem össze magamat, szívverésem felgyorsul, mikor Lord Montgomeryt pillantom meg belépni a terembe, s zavartan sütöm le tekintetemet, majd mikor mindenki elfoglalta a helyét, lassú mozdulatokkal követem őket én is. Természetesen a legtávolabbi hely az enyém, hisz én vagyok a legújabb udvarhölgy, s több mint valószínű, hogy a legkevésbé ideillő is. Elegáns mozdulattal ülök le, világossárga, krém színű szoknyám szétterül a bíborvörös bársonypárnán, kezeimet az ölemben nyugtatva fordulok őfelsége felé, testemet különös melegség járja át, ahogy érzem a hátamba fúródó, szúrós tekintetet.
- Kedveseim, ma mivel készültetek? – A királynő halk, simogató hangja töri meg a lágy hárfaszó dallamos játékát, s Diane szemei felragyognak, lelkesen jelentkezve szólal meg, tekintete kedves és odaadó, szinte meghazudtolja azt az önmagát, aki pár perccel ezelőtt oly jogtalanul kegyetlen szavakkal sújtott. Talán csak képzelődtem? Nem hinném…
- Írtam felségednek egy dalt, szívesen... -
- Annabelle? – Összerezzenek, ahogy a királynő udvariatlanul, kemény hangon szakítja féle Diane lelkendező szavait, tekintetemet ösztönösen a sértett lány felé kapom, melyben már most látom forrongani a gyűlölet szikráit. Testemet égető lávaként járja át a lámpaláz és a szégyen érzése, kezeim libabőrössé válnak, ahogy kissé megremegek a királynő szúrós, szigorú, érdeklődő tekintetétől, majd halk, alig hallható hangon szólalok meg.
- Felség... én nem vagyok jó az éneklésben. – Igaz, otthon sokszor szórakoztattam hangommal a vendégeket, de csak baráti, családi körökben. Nem hiszem, hogy a hangom királynői közönséghez méltó.
Nehéz, kínos csend követi szavaimat, mintha még a hárfaszó is megszakadna, pedig tudom, hogy zavart képzeletem játszik velem csupán. Nagyot nyelve tüntetem el a torkomat szorongató gombócot, s minden bátorságomat összeszedve menekülök az egyetlen mentsváram felé.
- Szeretem a verseket. Esetleg örömét lelné egy romantikus balladában, amely a kalózok szeretőjéről szól? – Lágy hangon, enyhe lelkesedéssel ejtem ki a szavakat, hisz az egyik kedvenc balladám elszavalását ajánlom fel őfelségének, s különös, boldog elégedettség járja át nyugtalan lelkemet, mikor érdeklődő csillogást pillantok Erzsébet szemeiben, szívem mégis kihagy egy ütemet, mikor félreérthetetlen intéssel küldi el Diane-t a helyéről, hogy közelebb ülhessek. Ereimben szinte megfagy a vér, mikor megpillantom a metsző, gyilkos tekintetet, pedig a királynő jelenlétében látványosan próbálja visszafogni magát. Szomorú, már-már esdeklő pillantással válaszolok a néma vádra, s közben lassú, kimért léptekkel sétálok a királynő mellé, s leülök a puha párnára.
- Kezdheted. – A felszólításra elhalkul a lágy hárfaszó, most már csupán halk kíséretként fűszerezi szavaimat, s én szemeimet lehunyva idézem fel szívemben, elmémben Villon hőn szeretett sorait.
…
S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele…
Felemelem ólomsúlyúnak tűnő szemhéjaimat, szempilláimon egészen apró könnycseppek csillannak, kezeim remegnek az ölemben. Még mindig… még mindig elérzékenyülök, mikor elszavalom valakinek ezen sorokat, pedig már megszámlálhatatlanul sokszor hagyták el ajkaimat.
Olyan gyönyörűen fájdalmas… olyan nyers, szókimondó és magával ragadó, hogy egyszerűen képtelen vagyok megunni. Képtelen vagyok elfelejteni.
Körbenézek a teremben, mindenki feszülten, lélegzetvisszafojtva várja a királynő véleményét, s a szúrós tekintetek félelmet ébresztenek gyanútlan szívemben. Lehet, hogy… lehet, hogy egy finomabb balladát kellett volna választanom? Lehet, hogy mindent elrontottam? Nem… az nem lehet… én nem akartam. Hogy választhattam ilyen nyers művet az első napon? Teljesen magával ragadott a lámpaláz, és elfelejtettem gondolkodni! Vajon most elzavar? Elégedetlen és csalódott lesz? Én nem akartam kiábrándítani. Ez a kedvenc művem, én csupán… csupán meg akartam osztani vele.
Őfelsége hirtelen csapja össze kezeit, szinte ugrom egyet a párnán, úgy összerezzenek, tekintetemet felé kapom, s szívemről hatalmas kövek zuhannak a mélybe, mikor őszinte mosolyt pillantok meg a szigorú, nemesi arcvonásokon. Tetszett neki? El sem hiszem!
- Lady Annabelle, teljesen lenyűgözött bennünket. – Szinte gyermeki lelkesedéssel árad szét bennem a megnyugvás öröme, s boldogan, enyhe büszkeséggel emelem fel tekintetemet, ahogy folytatja. - Mondja, kitől származnak ezek a különleges sorok?
- Francois Villon, felség. Én fordítottam le, szerény nyelvtudásommal az elmúlt télen. – Hálás mosollyal, illemtudóan visszafogott hangon válaszolok a kérdésre, arcomról, szavaimból elrejtem a szívemben szétáradó örömöt.
- Ó igazán érdekes, és ez az előadás remek volt, nem debár, Lord Montgomery? – Hirtelen sápadok el a név hallatán, szinte ki is ment a fejemből, hogy ő is jelen van, s szívembe furcsa, kellemetlen érzéssel költözik vissza a bizonytalanság, mintha annyira vágynék az ő elismerésére is, mint a királynő dicsérő szavaira.
Minden tekintet, köztük az enyém is felé fordul, csupán most veszem észre, hogy leült, egyik lábát kinyújtva, rezzenéstelen arccal mered felénk, hideg, közömbös szemeiben a meghatottság, az érzelmek legapróbb csillanásait sem lehet felfedezni, s a csalódottság különös, kesernyés íze szétárad ajkaim között, mikor csupán egy visszafogott, komor, érzéktelen bólintással felel. Nem számít… nem kell, hogy mindenkinek tetsszen… hisz az már önmagában épp elég kitüntetés, hogy őfelsége megdicsérte.
A királynő halkan, csilingelő hangon nevet fel, a jókedv szinte árad belőle, ahogy mosolyogva szólal meg ismét.
- Ne törődjön vele Annabelle, a mylord egy lópokrócot is megszégyenítene a modorával, de valójában jó szív dobog a hideg páncélban. Valamelyik kis zugban, talán. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, szívem elszorul a fájdalomtól, s a gondolattól, hogy mit érezhet Lord Montgomery a kissé gúnyolódó, de mélyre hatoló szavak hallatán, s tekintetemet gyorsan sütöm le, mielőtt a királynő felfedezhetné benne a sajnálat vagy a felháborodás legapróbb jeleit. Hangos, elegáns kacajok hangja tölti meg a tágas termet, lágyan verődnek vissza a hófehér falakról, s minden nevetés, minden jókedvű mosoly megszorítja a szívemet szorongató hurkot. Hát nem veszik észre, hogy ily könnyelmű szavakkal valakit megbánthatnak? Miért nevetik ki egy másik ember érzéseit ilyen nyílt nemtörődömséggel? Hát a királynő még csak nem is sejti Lord Montgomery érzéseit? Az nem lehet… hiszen mindig vele van.
Kezeim megremegnek az ölemben, érzem, hogy arcom enyhén kipirul a zavartól, s ahogy lassan elülnek a kitörő kacajok, félve emelem fel remegő tekintetemet, hogy Lord Montgomeryre vethessek egy röpke pillantást.
Még mindig a székben ül, mozdulatlan, rideg szemei egyenesen rám merednek, s ledermedek a bizalmatlan, gyanakvó, kemény pillantástól. Szívemet különösen védtelennek érzem, tekintete mintha tőrként szúrna belém szemeimen keresztül, s gyorsan, remegve szakítom meg a kényelmetlen szemkontaktust, testem mintha kihűlne, érzem, hogy sápadtan, erőtlenül pillantok ismét a királynőre, akinek még mindig jókedvű mosoly díszíti arcát.
Az idő hátralévő részében a többieket hallgatjuk, Diane valóban meseszépen, varázslatosan énekel, hangját még a csicsergő madarak is megirigyelnék, s én elámulva hallgatom a magával ragadó előadást. Tényleg nem illek ide. Nem is értem… nem is értem, mit keresek a királynő belsőbb köreiben, hisz azon kívül, hogy tűrhetően tudok verset szavalni, semmi különleges képességgel nem rendelkezem. Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani, hogy erre őfelsége is rádöbbenjen.
Délután nyugodtan, egyszerű magányomban sétálok a kert távolabbi, elrejtettebb részeiben, a kellemesen lágy napsütés édesen simogat, én most mégsem vagyok képes őszinte mosolygásra. Szívemben ég a csalódottság lángja, s most már tudom, hogy életem nem lesz oly könnyű és gondtalan, mint ahogy azt pár órája reméltem. A délelőtti esemény után Diane még az eddiginél is ellenségesebb volt, hiszen a királynő miattam szakította félbe lelkes előadását. Bárki csalódott lenne, mégis… mégis úgy érzem, hogy igazságtalan, amit velem művel. Igazságtalan, ahogy kitaszít a köreiből, s ebédnél nyilvánvalóan tudtomra adták, hogy senki nem kíván velem barátkozni.
Az udvarhölgyek hierarchiája könnyedén megfejthető, nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjek, Diane a vezető egyéniség közöttük, s mivel a királynő Marie után őt szereti legjobban, igen nagy tekintélynek örvendhet. A többieket megértem, hogy nem szeretnék kivívni az ellenszenvét. Senkit nem is kérnék arra, hogy miattam tegye kockára a kellemes barátnői kapcsolatot, ami kialakult közöttük.
Ami pedig Marie-t illeti, még soha nem láttam a délelőtti közös programon kívül. Talán máskor eszik, mint mi, hiszen ő megteheti. A királynő látványosan rajong érte, s tökéletesen megértem érzéseit. Marie tiszta, kellemes, jószándékú teremtésnek tűnik, biztosan igen jó társaságot nyújt őfelségének, s megértem, hogy ha nincs ínyére a többi udvarhölgy társasága.
Talán csak a fájdalom beszél belőlem… talán csak irigységet érzek, amiért nem fogadtak be? Nem… soha nem süllyednék ilyen mélyre.
A kezeimben lévő vastag, bőrkötésű könyvet az ölembe húzva ülök le a kerti tó melletti, fából faragott, csinos padocskára. A szoknyám egy rejtett zsebéből aprócska tintásüveget húzok ki, s egy hosszú, hófehér tollat. Elmosolyodom, ahogy ismerős, rég elfeledett, fájdalmas szavak rémlenek fel elmém sötét, szomorkás zugaiban, s a könyvet lassan kinyitva lapozgatom végig a dőlt betűs írásokat, a lapok tetején apró betűkkel díszelegnek a dátumok. Ellapozok az első üres oldalig, a sarokba szokásomhoz híven apró gyöngybetűkkel firkantom fel a mai dátumot, s a megszokottal ellentétben most csak három rövidke sort vetek papírra, eme sorok mégis többet árulnak el, mint máshol egy-egy egész oldalnyi szöveg.
„S ha nevetek vagy ajkamon kel ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek.”
Francesco Petrarca
Kezeim megremegnek, ajkaimról eltűnik a halovány mosoly, s körbenézek az üres kert kihalt ösvényein. Senki nincs itt rajtam kívül.
Egy néma könnycsepp, csupán ennyit engedek meg magamnak, s az apró cseppecske égető forrósággal szántja végig arcomat, a hófehér papírlapon landol, és kegyetlen, árulkodó nyommal hagy eltörölhetetlen bizonyítékot létezéséről. Reszkető ajkakkal fújok a lapra, mely enyhén meggyűrődve szárad meg a könnyed fuvallattól, s lassú mozdulattal csukom össze a könyvet, minden kellemetlen érzést mélyen eltemetek magamban. Csupán ennyi kellett. Csupán egy gyenge pillanat, s tudom, hogy most már képes leszek szembenézni azzal, ami rám vár. A szúrós, megvető tekintetek, a kegyetlen pillantások. Csak hozzá kell szoknom. Ennyi… ennyi az egész…
Este lassú mozdulatokkal fésülöm a hajamat, a kerek, arany keretű tükörből sápadt arc, és fáradt szemek pillantanak vissza rám, a régi színes, mosolygós önmagam árnyéka vagyok csupán, s a gyertyaláng hiába vet vöröses, narancssárgást szín arcvonásaimra, a Hold haloványan besütő fénye kiemeli bőröm élettelen fehérségét. Az ablakhoz sétálok, a csillagos égbolt lágy csillogással csalogat, lábaim szinte megremegnek a vágytól, hogy kimenjek sétálni a kertbe, de szívem úgy érzi, még túlságosan ismeretlen a környék, hogy kiszökjek az épület óvó falai közül az éj leple alatt. Pár nap… talán pár hét, és már ismerni fogom annyira a kert titkos zugait, hogy éjszakai sétára menjek.
Arcomra őszinte mosoly kúszik, szemeimet lehunyva idézem fel a vidéki birtokunk erdeinek éjszakai, árnyas sötétjét, a patak finom, nesztelen csordogálását, az éjszakai állatok halk zajait. Minden annyira csodálatos volt. Nyugodt, mégis izgalmas… hiányzik. Annyira hihetetlenül hiányzik.
Az ábrándozásból gyomrom halk kordulása zökkent ki, egyik kezemet hasamra simítva sóhajtok fel, s már bánni kezdem, hogy meggondolatlanul kihagytam a vacsorát. Semmi kedvem nem volt találkozni velük. Túl gyengének éreztem magamat. Még… még meg kell szoknom a gondolatot, hogy nem látnak szívesen.
Felállok, finom mozdulattal terítem vállamra a hófehér takarót, hogy leplet biztosítson az enyhén áttetsző, vékony selyemhálóing fölött. Lassú léptekkel sétálok a kísértetiesen néma, kihalt folyosón, a palota mozdulatlannak, élettelennek tűnik az éjszaka sötétjében, testem megborzong a lágy szellőtől, ami arcomat simítja, s felgyorsítom lépteimet. Valahol biztos találok egy kis ételt.
Benyitok az étkezőbe, de a hosszú asztal, melyen máskor sorban állnak a tálak, változatos ételekkel tele, most üres, a máskor kacajoktól zsibongó terem néma és mozdulatlan. Semmi.
Egy újabb ajtó, de amögött is csak üres asztal fogad, s ajkaimra halovány, lelkes mosoly kúszik, mikor a harmadik ajtó mögött, egy aprócska tálat pillantok meg, melyben három darab alma, egy fürt szőlő és egy barack van. Akár egy tolvaj, nesztelenül osonok be az egészen apró terembe, az ajtó halk csukódása megtöri az éjszaka dermedt némaságát, puha lépteim nem keltenek felesleges zajt.
Az asztal mellé lépek, gyors mozdulattal veszem ki a legpirosabb almát, s mohón beleharapok. Az édes íz lágyan árad szét ajkaim között, elmosolyodva rágom meg a finom falatot, a takaró kicsit lecsúszik vállaimról, de nem zavar, úgyis egyedül vagyok, csupán a hideg levegő borzongatja fedetlen hátamat. A Hold fénye puhán simogat, újabb falatot veszek számba, miközben tekintetemet az ablak felé fordítva figyelem a fák puha hajlongását, ahogy a szellő játszadozik sűrű lombjukkal.
Hirtelen csapódik az ajtó, ajkaimat néma, hangtalan sikkantás hagyja el, a levegő tüdőmben reked, ahogy testem összerándul, s csak fáradtságomnak köszönhetem, hogy nem esek ki a székből a hátrahőköléstől. Szívem mintha megszűnne dobogni, vadul, ijedten őrjöng mellkasomban, s ziháló, hangos lélegzetvétellel szorítom össze magamon a takarót ösztönösen, hogy így védekezzem egyszerre a támadás elől, s takarjam el magamat szemérmesen.
Lassan csitul ijedtségem, mikor a váratlan hangzavart csend követi, de szívem őrjöngése csak fokozódik, mikor az ajtóban Lord Montgomeryt pillantom meg. Ajkaim megremegnek a feldúltságtól, csak most veszem észre, hogy ijedten reszkető ujjaim közül kiesett a finom, lédús gyümölcs, s szinte fel sem fogom mi történik, tekintetem a fenyegetően, vészjóslóan csillogó kard éles pengéjére siklik, nem tudom csitítani testem reszketését.
- Miért követett? Megijesztett... – Hangon halk, élettelen, minden porcikám vadul remeg, s tekintetünk összefonódik, szemeiből semmilyen érzelmet vagy gondolatot nem tudok kiolvasni. Egyszerűen képtelen vagyok megfejteni ezt a férfit. Mit keres itt egyáltalán? Hisz ezen a folyosón az udvarhölgyek szobái vannak. Ráadásul így rám törni az éjszaka közepén. Hiszen semmit nem csináltam.
Lassan csúsztatja vissza a kardját a hüvelybe, ajkaimat megkönnyebbült, hangtalan sóhaj hagyja el, tekintetemet viszont egy pillanatra sem veszem le róla, figyelem, ahogy elegáns mozdulattal hajol le az almáért, mely szinte lábához gurult a fényes márványpadlón.
- Miért jött ide éjjel? Találkozni óhajtott valakivel? – Őszinte értetlenséggel pislogok rá, s hangom tükrözi érzéseimet, mikor halkan válaszolok neki… nem értem, miért ilyen gyanakvó… nem számít… azt hiszem ez is csak egy újabb pont a hosszú listán, amit meg kell tanulnom elviselni és elfogadni. Itt senki nem bízik meg bennem. Valaki irigységből, féltékenységből gyűlöl, valaki kegyetlen, számító gyilkosnak tart. Hát ez lenne az udvari élet? Intrika és számítás?
- Éhes voltam, és... és már megyek is. Úgy tudom nem tilos ide jönnöm, de ha ez gond, többé nem teszem. – Szemeimet lesütve emelek ki egy másik almát a tálból, majd lassú, könnyed léptekkel sétálok az ajtó felé, testemet különös érzés árasztja el, ahogy egyre közelebb érek hozzá, s ő nem mozdul az ajtóból. Miért nem mozdul?
Mikor odaérek, megtámasztja előttem a kezét, ezzel elzárva az utat, s testem megremeg, ahogy félénken, enyhe kíváncsisággal pillantok fel a smaragdzöld szemekbe. Ilyen közelről még soha nem figyeltem meg arcvonásait, melyek sötét, határozott vonalai markáns férfiassággal ajándékozzák meg, s tekintetében is van valami sötét, borzongató él, melytől úgy érzem, mintha minden gondolatomat kiolvasná a rá pillantó szemeimből.
- Valóban csak éhes volt? – Visszafogottan bólintok, mintha enyhén megbűvölt volna szemeivel. – Miért nem küldött egy cselédet ételért?
- Nem szokásom terhelni ilyen apró dolgokkal a pihenő személyzetet, amelyet én magam is megtehetek. – Hiszen ők így is egész nap dolgoznak. Miért kelteném fel az éjszaka közepén, mikor pár perc alatt én is megtehetem ugyanazt? Ráadásul addig is van ürügyem, hogy kiszabaduljak a szobám fogságából.
Rövid csend következik, arca rezzenéstelen, s én zavaromban még összébb húzom magamon a fehér takarót, testemet különös meleg érzés járja át.
- Veszélybe is sodorhatta volna magát, mylady. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, ajkaimra visszafogott, rejtett mosoly költözik, szemeim most már nyílt érdeklődéssel kutatják a titokzatosan sötét tekintetet. Aggódna értem? Vagy csupán az illem mondatja ezeket a szavakat vele? Az illem… eddig nem úgy vettem észre, hogy aggasztaná az udvariatlansága velem szemben. Nem… nem az illem… de akkor miért? Hiszen nyilvánvaló, hogy azért követett ide, mert azt gyanította, hogy rejtegetek valamit.
- A királynő otthonában? Hiszen ön mylord, vigyáz ránk, ha nem tévedek. – Hangomban enyhe szórakozottság rejlik, egy röpke másodpercre sem fordult még meg a fejemben, hogy ne lennék biztonságban a palotában és környékén. Hiszen annyi őr van. Ha Lord Montgomery engem tart a legnagyobb fenyegetésnek a királynő körül, akkor nem hiszem, hogy bármitől tartanom kéne.
- Visszakísérem. – Szavai váratlanul érnek, de sikerül lepleznem ledöbbentségemet, ujjaim megszorulnak a piros alma apró foltokkal díszített héján. Miért akar visszakísérni? Nem értem… talán csak látni akarja, hogy valóban visszamegyek e a szobámba. Vagy netán… tényleg aggódna értem? Azt hiszem, a szíve mélyén tényleg jó ember lehet, bár én már az elején sejtettem. Ha nem lenne tiszta a szíve, nem tudná ilyen odaadással szolgálni őfelségét. Igen…
- Ez kedves öntől, így legalább nem fogok félni a sötétben. – Bólintva lehelem a szavakat, fejemet felemelve mosolyodom el, majd mikor visszahúzza a kezét, lassú, könnyed léptekkel sétálok el mellette, lélegzetvisszafojtva figyelem szemeim sarkából, ahogy mellém lépve követ.
Némán, szótlanul sétálunk egymás mellett, nem merem megtörni a ránk ereszkedett csendet, pedig ajkaim szinte bizseregnek, hogy megszólítsam. Szerencsére közel van a szobám, ujjaimat a kilincsre simítva fordulok felé, fejemet kicsit előre biccentve pukedlizem, s ő udvarias gesztussal, egy meghajlással viszonozza a mozdulatot. Elmosolyodom, szívem nyugodtan, boldogan dübörög a tudattól, hogy a férfi, aki az első bálom éjszakáján oly illemtelen modorral hagyott faképnél, most a szobámig kísért az éjszaka közepén, s elegáns meghajlással köszön el tőlem.
- Köszönöm a jóságát, mylord. Jó éjszakát. – Halkan, őszinte hálával suttogok, úgy érzem, ez a néhány perc volt a napom legmegnyugtatóbb része, s tudom, hogy most már képes leszek álomra hajtani fejemet.
Kinyitom az ajtót, s már épp átlépném a küszöböt, mikor a mély, érdesen dörmögő hang állít meg, s hátrafordulok.
- Lady Diane… - Halkan szólal meg, s én értetlenül pislogok rá… talán… talán eltévesztette a nevemet? Nem… az nem lehet, hiszen Lord Montgomeryről van szó. De akkor… miért említi Diane-t? - Legyen óvatos Lady Diane közelében. – Szívemben kellemes, forró érzést indítanak el szavai, ajkaimat felhőtlen, boldog mosolyra húzva kutatom a semmit mondó tekintetét, mégis úgy érzem, mintha a sötét szempár lágyabb, gyengédebb pillantással mérne végig, mint eddig. Nehezemre esik visszafojtani egy apró kacajt, de úgy érzem, nem lenne tisztességes kinevetnem aggódó szavait.
- Ezek szerint, ön aggódik értem? – Természetesen fejrázást kapok válaszul, lágy tekintettel mérem végig egész alakját, miközben halkan magyarázza meg a figyelmeztetés okát.
- A királynő nem szereti a rivalizálást, könnyen dühbe jön és azt mi nem szeretjük. Remélem érti. Jó éjt, mylady. – Mosolyogva bólintok, majd miután én is szép álmokat kívántam neki, még egy utolsó meghajlás, s lassú, komótos léptekkel indul el a kihalt folyosón. Néma mosollyal, ajkamra harapva figyelem távolodó alakját, minden porcikám bizsereg, hogy utána szóljak, és megköszönjem a tanácsát, de egy különös, tartózkodó érzés visszatart, s mikor eltűnik az éjszakai sötétben, halkan sóhajtva csukom be a szobám ajtaját, szívem még mindig hevesebben dobog a szokásosnál. Lord David Montgomery… milyen érzések rejlenek a szíve mélyén? Mikor épp nem gyanúsít valamivel, meglepően kellemes, szórakoztató társaság. Mi ez a gyermeteg kíváncsiság, ami a szívembe költözött?
Lassan sétálok az ablakhoz, finom mozdulattal harapok bele az almába, pedig már nem is érzek éhséget. Rivalizálás? Soha nem voltam versengő fajta. Inkább szépen csendben félreállok, minthogy konfliktusokat teremtsek magam körül. Most is ezt kell tennem. Kerülni minden feltűnést és tartani a távolságot őfelségétől. Vajon sikerülni fog? A világért sem szeretném, hogy Diane úgy érezze, hogy a pozíciójára hajtok, hiszen nem így van. Én csak… tulajdonképpen már magam sem tudom, hogy miért vagyok itt. Talán csak annyit akartam, hogy megismerjenek? Hogy leküzdjem az előítéleteket, de ez nehezebb feladat, mint hittem.
A következő két nap egyhangúan telik, hasonlóan, mint az első, s lassan kezdem megszokni az itteni körülményeket. A királynő komoly érdeklődést mutat a költészet iránt, így a délelőtti órákban általában az én verseimmel kezdjük a találkozót, s utána hallgatja meg a többiek szebbnél szebb varázslatos előadását, s én ugyan örülök, hogy kedvét leli szavalásomban, de érzem, ahogy percről percre nő Diane szívében az irántam érzett gyűlölet. Mindent megteszek, hogy kerüljem őt, hogy soha ne kerüljek az útjába, de így is mindig sikerül a tudtomra adnia, hogy mennyire megvet és lenéz. Már nem számít, kezdem megtanulni, hogy miként kezeljen a gyűlölködő pillantásokat, s hiába érzek még mindig fájdalmat, már közel sem olyan éles és hasogató, mint az első napokban. A magány nyomasztó érzése hatalmas súllyal telepszik vállamra, s már az sem segít, ha a naplómba, vagy levelet írok édesanyámnak, hiányoznak az otthoni nevetések, a régi beszélgetések, az őszinte, mesterkéletlen nevetések.
Már megtanultam, hogy az udvarhölgyeknek 3 féle kacajuk van. Igen… az egyik, amit első nap is hallottam reggeli közben. A gúnyos, kegyetlen kacaj, mikor valakinek egy-egy kínos, kellemetlen titkáról sutyorognak, ezt vetem meg legjobban. A másik a lágy, édesen csilingelő kacaj, melyet akkor hallatnak, mikor őfelsége elhint egy apró, ártalmatlan poént vagy megjegyzést. A harmadik pedig, mikor az udvarba érkező nemesi férfiaknak kelletik magukat. Az édes, hivalkodó kacaj, mely arra készteti a férfit, hogy újra és újra megnevettesse a hölgyeket.
Mindegyiket másféle érzelem szüli, de egyik sem rejt őszinte, szívből jövő boldogságot, s egyre jobban nyomaszt a gondolat… a gondolat, melyet néha még magamnak sem merek bevallani, s oly mélyre temettem lelkemben, hogy csak az éjszaka sötét, árnyas némaságában tör felszínre bennem, hogy kísérteties visszhangjával ne hagyjon édes, pihentető álomba merülni. El akarok menni innen. Én nem tartozom ide.
Nem szabadna, ilyen gondolatoknak kísértenie. Áldanom kéne a szerencsémet, hogy ilyen megtiszteltetésben van részem… talán elégedetlen vagyok? Igen… túl sokat várok, hisz bárki örülne, ha a helyemben lehetne. És én is örülök… igen örülök, mégis…
Fáradtan, mégis különös jókedvvel indulok reggelizni, s tudom, hogy a többieket valószínűleg már nem fogom ott találni. A szokottnál később keltem, így lekéstem a közös reggelit, de különösebben nem visel meg a gondolat.
A termet üresen találom, az asztalon még mindig túlságosan is sok étel sorakozik, s halk léptekkel sétálok a legtávolabbi székhez, megszoktam, hogy mindig ott eszem. Tegnap este mindenki izgatott volt vacsora közben, hisz ma éjszaka bált rendez a királynő, Lord Dudley érkezésének tiszteletére. Kicsit sajnálom a férfit, hiszen biztos kimerült és megviselt lesz az út után, de biztos kellemes érzéssel fogja eltölteni, hogy ilyen ünnepséggel várja a kedvese. Milyen szerencsés pár.
A lányok már két napja tervezgetik, hogy ki mit ölt magára, én vagyok az egyetlen, aki nem érez különös izgatottságot az eseménnyel kapcsolatban. Bár, biztos gyönyörű díszek, és számtalan kedves vendég lesz, mégis jobban értékelnék egy békés, esti sétát a parkban.
Diane egész vacsora közben arról mesélt, hogyan fogja meghódítani az ifjabbik Lord Dudleyt, s én egy másodpercig sem kételkedem benne, hogy sikerrel fog járni. Diane eléri, amit szeretne. Mindig… és ha az emlékezetem nem csal, Lord Dudley egy kifogástalan, jóképű és kedves úriember. Emlékszem rá. Talán ő az egyetlen, akinek tisztán emlékszem az arcára, hiszen háromszor is felkért táncolni. Biztos látta, hogy magányos vagyok. Odaadó, jóindulatú személyiség. Ráadásul fiatal, üde és vagyonos. Megértem, hogy Diane szemet vetett rá, biztosan gyönyörű pár lesznek.
Elmélyülten emelek számhoz egy újabb falatot a finom paradicsomsalátából, s enyhén oldalra fordítom fejemet, mikor az ajtóban Diane alakját látom feltűnni. Az ajtófélfának dőlve mosolyog rám, hangja lágyan, rejtett gúnnyal simítják a szoba csendjét.
- Csak sok szerencsét akartam kívánni a ma délelőtti előadásodhoz. – Meglepett szemekkel pislogok rá, majd ajkaimra őszinte, meghatódott mosoly kúszik, ahogy szívemben lassan feléled a remény apró szikrája, hogy talán idővel ő is elfogad, és megenyhül a gyűlölete.
- Köszönöm, ez igen kedves tőled. – Halkan suttogom, mégis kellemetlen érzés árad szét bennem, mikor Diane elmosolyodik, majd egy gyors mozdulattal csukja be az ajtót, s fülemben visszhangzik a zár kattanása. Szemeim tágra nyílnak, felugrom a székről, s az ajtóhoz rohanok, de az nem nyílik, kívülről zárták kulcsra, s ökleim puhán csattannak a vastag fán.
- Diane! Engedj ki! Kérlek! – Csak nevetést hallok, majd halkan kopogó léptek távolodó hangját, s kezeim kétségbeesett erővel nyomják le az aranyozott kilincset, mindhiába. Bezárt. Kívülről bezárta, és nekem nincs kulcsom. Miért? Mit… mit ártottam én neki? Miért teszi ezt velem?
Hiába püfölöm az ajtót, tudom, hogy az inasok lakrésze túl messze van, hogy meghallják, s én kétségbeesetten csúsztatom szám elé kezeimet, hogy magamba fojtsam a zokogásomat. Lerogyok a legközelebbi székre, testem megremeg mellkasom rázkódik, s halk sóhajok kíséretében buggyannak ki a hatalmas, forró könnycseppek szemeimből.
Vállam is remeg, ahogy csendes, visszafogott zokogással adom ki magamból az összes kellemetlen, rossz érzést, mely felhalmozódott szívemben a pár nap alatt, minden bántó szó, minden kegyetlen, szíven döfő pillantás és megvetés könnycseppek formájában hagyja el testemet, hogy kellemes, súlytalan ürességet hagyjanak maguk után, s tudom, hogy ha egyszer elkezdődött, nincs megállás.
Nem érzékelem az idő múlását, talán csak néhány perc telt el, talán már egy óra, a könnycseppek lassan csitulnak, s testemet fáradtnak, zsibbadtnak, kimerültnek érzem a hosszú, szüntelen rázkódástól és a megviselő zokogástól. Elfogynak a könnyek, s én halkan szívom be a levegőt, fülemben visszhangzik, ahogy 11 órát üt a harang, s remegő kézzel emelek fel egy szalvétát, finom, kecses mozdulatokkal törlöm meg nedves arcomat, s könnyek áztatta mellkasomat. Szívemet különösen könnyűnek, szinte súlytalannak érzem, mintha csak most sikerült volna levezetnem az eddig felgyülemlett feszültséget, mégsem tudok hálás lenni Diane-nek. Nem értem, miért érez ilyen erős, kiolthatatlan gyűlöletet irántam. Nem értem, miért kell ilyen felesleges, féltékeny érzésekkel terhelnie saját lelkének nyugalmát. Nem értem.
Újabb percek telnek el, lassan összeszedem magamat, s mereven, mozdulatlanul meredek az ölemben nyugvó kezeimre, mintha csak valami érdekeset látnék bőrömön.
Összerezzenek, szinte ugrom egyet a széken, mikor kulcs zörgését hallom a zárban, bal kezemet vadul dobogó szívemre szorítom, miközben feszülten várom, hogy végre kinyíljon az ajtó. Szemeim tágra nyílnak, mikor Lord Montgomery komor tekintetébe pillantok, ajkaimra udvarias, előzékeny mosolyt kényszerítek, ahogy felállok a székről, s megkönnyebbültségemet nem próbálom meg elrejteni előle.
- A királynő már várja önt, mylady. – Ajkaimat néma sóhaj hagyja el, mélyen bólintok, majd szórakozott mosollyal, halkan kezdek magyarázkodni.
- Őszintén sajnálom, ami történt, valószínűleg egy szolga azt hihette, hogy már mindenki végzett a reggelivel, és bezárta az ajtót. – Tekintetünk összefonódik, s ő a szokásához híven lenéző, megvető pillantással mér végig, s lehajtom arcomat, érzem, ahogy bőröm enyhén kipirul tekintetétől. Tudom, hogy nem hisz nekem. Látom a szemeiben, de nem számít. Amíg nem panaszkodom, addig talán nem lesznek következményei. Remélem… nem szeretném, hogy miattam legyen felfordulás az udvarban. Hiszen maga Lord Montgomery is megmondta, hogy őfelsége nem szereti a rivalizálást.
Különös, enyhe csalódottság árad szét ereimben, mintha csak kedvesebb, finomabb bánásmódra számítanék tőle, elmém önkéntelenül is felidézi, a legutóbbi, éjszakai beszélgetésünket. Azóta csupán a királynő mellett láttam, mindig ugyanolyan komor, közömbös arckifejezéssel, s most mégis mintha kedvesebb szavakra vágynék. Hát teljesen megbolondultam? A szívfájdító magányomban mintha pont tőle vágynék megértő szavakra… igen… tőle, hisz ő talán megérthet. Ő is egyedül van. Vajon nem magányos?
Kisétálok mellette az ajtón, hogy sietős léptekkel visszakísérhessen a királynő társalgótermébe, de érdes, szigorú hangja megállítja könnyed lépteim.
- Lady Annabelle. – Szívem kihagy a forró ütemet, testem megremeg, s hátrapillantok a vállam fölött, várakozó, kérdő tekintettel nézek fel rá. – Előbb tegye rendbe magát. Így nem jelenhet meg a királynő előtt. – Érzem, ahogy arcom kipirul, riadtan kapom egyik kezemet ajkaim elé, s egy megértő bólintással indulok el gyors léptekkel a szobám felé. Lenyomom a kilincset, besétálok, s mikor a tükörbe nézek, egy pillanatra elborzadok a látványtól. Soha nem voltam hiú, de nekem is vannak elvárásaim a kulturált kinézettel kapcsolatban. Szemeim kicsit meg vannak dagadva a sírástól, a bőröm kissé vöröses, arcom sápadt, s hajam zihált.
Felsóhajtok, enyhén benedvesítek egy rongyot, s szemeimre szorítom, majd pár másodperc után az asztalra teszem, s gyors, gyakorlott mozdulatokkal teszem rendbe a frizurámat. Lassú, finom dörzsöléssel masszírozom végig arcbőrömet, melytől kissé visszatér a színe, s szemeim vörössége is kevésbé látszik, szinte teljesen eltüntettem minden árulkodó nyomot.
Kihúzom magam, kilépek az ajtón, s egyből megpillantom Lord Montgomeryt, aki a falnak támaszkodva vár.
- Köszönöm. – Csupán ennyit vagyok képes kierőltetni magamból, visszafogottan hajtom meg fejemet, hogy ezzel is mutassam, hogy az adósa vagyok. Tényleg sokat tett értem. Valószínűleg az ebéd kezdetéig ott ültem volna, ha nem szabadít ki… de vajon… miért? Hiszen neki is jó, ha nem vagyok ott… addig sem jelentek veszélyt a királynőre nézve.
- Miért fedezi őket, mylady? – Hangja komoly, testem előtt összefont ujjaim megremegnek, zavartan mosolyodom el, hogy leplezzem a kínos érzést, mely szétárad ereimben. Magam sem igazán tudom. Mit érnék vele, ha én is ellenséges lennék?
- Nem tudom mire gondol. – Egy lekezelő pillantást kapok válaszul, szinte bennem reked a levegő, s kíváncsi tekintettel kutatom Lord Montgomery arcvonásait, majd mikor nem kapok választ, halkan, lágy őszinteséggel folytatom, tudom, hogy előtte felesleges rejtegetnem, hisz tudja, hogy nem véletlenül zártak be. – A harag csak haragot szül, Lord Montgomery. – Elgondolkodom, ajkaimra sejtelmes, széles mosoly kúszik, ahogy eszembe jut egy szívemhez igen közel álló idézet, mely egyik kedvenc ókori költőmtől származik, s halkan, szinte suttogva lehelem a tanulságos szavakat. – „Légy ura indulatodnak, mert ha az nem engedelmeskedik, parancsolni fog.” – Lelkesen, őszintén mosolyogva fordulok Lord Montgomery felé, majd kicsit hangosabban egészítem ki, mielőtt még azt hinné, hogy tőlem származnak a szavak. – Horatius mondta. Ókori költő, az egyik legkedvesebb számomra. – Rám pillant, szemeiben most nem látok megvetést, s tekintete mintha bátorságot, biztatást lehelne félénk szívembe.
Néhány percig hangtalanul sétálunk egymás mellett, de ez a csend most nem kínos, nem nyomasztó, inkább nyugodt, békés, s halkan, ragyogó tekintettel pillantok fel rá.
- Még egyszer köszönöm, hogy kiszabadított. – Befordulunk folyosóra, ahonnan a királynő társalkodóterme nyílik, s ő kicsit lelassítva, komoran, kissé lekezelő hangon válaszol, szavai könnyedén ölik ki szívemből a meleg, barátságos érzéseket.
- Ne értse félre, mylady, nem magáért tettem. A királynő ragaszkodott hozzá, hogy hallhassa, ma milyen verset szán neki. – Lesütöm tekintetemet, ajkaim között ismét szétárad az egyre ismerősebbé, megszokottabbá váló csalódás kesernyés, émelyítő íze, érzem, ahogy arcomból kiáramlik a vér, s csupán némán bólintok, majd mielőtt benyitnánk a teremben, halkan lehelem a kiábrándult válaszomat.
- Ebben az esetben elnézést kérek. Azt hiszem ismét bebizonyítottam, milyen buta vagyok. – Összeszorult torokkal lépek be a terembe, mély meghajlással tisztelgek a királynőnek, s miután elmagyaráztam a késésem borzalmas okát, ő rögtön követeli, hogy kezdjem el a mai előadásomat. Torkomba ismét hatalmas gombóc költözik, elsápadok a bennem kavargó kellemetlen érzések és fájdalmak sokaságától, s halkan, udvariasan, tartózkodóan szólalok meg.
- Felség, nem vagyok benne biztos, hogy ma tudnék olyan előadást nyújtani, melyben örömét lelné. – A terem elnémul, csupán visszafogott lélegzetvételek hangja hallatszik, szívem rettegve, félve kalimpál mellkasomban, kezeimet remegve nyugtatom ölemben, s Erzsébet akaratos, kemény hangja ellentmondást nem tűrően töri meg a csendet.
- Már hogy ne lelnénk örömünket benne! – Mellkasom megrázkódik, felállok, s leülök a királynő jobb oldalára, fejemet lehajtva veszek mély levegőt, hogy eltüntessem mellkasom vad remegését, s halk, szinte halotti, mégis érzéki hangon kezdem el.
Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.
Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.
S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.
De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.
Ismét néma csend követi szavaimat, melyek még hosszú, feszült másodpercekig lebegnek a levegőben, s Erzsébet elérzékenyülve, halk sóhajjal csapja össze háromszor kezeit.
- Ez gyönyörű volt, kedveském. De fáj látnunk a bánatos arcodat. – Kicsit felélénkülve fordul a többiek felé, lelkesen csapja össze még egyszer tenyereit, s hangosabban szól hozzájuk. – Vidítsuk fel Annabellet. Táncot akarunk! Táncot ide. Flora! – Elég egy szó, Lady Flora gyorsabb, lendületesebb dallamra vált, az édes lantszó megtölti a terem csendességét, s a királynő elégedetten bólogatva folytatja. – Lord Montgomery, legyen szíves táncoltassa meg az egyik gyönyörű leányzót nekünk! – Szemeim tágra nyílnak, ahogy a férfi komor tekintetébe pillantok, mindenki tudja a teremben, hogy ez inkább parancs, mintsem kérés volt, s a királynő lelkesen folytatja. – Diane, ugye nem bánja? – A lány nem lepődik meg a felszólításon, arcára kellemes, illedelmes mosoly húzódik, ahogy megrázza fejét, gyönyörűen göndörödő szőke tincsei lágy fürtökben követik mozdulatait, s feláll a puha párnáról.
- Enyém a megtiszteltetés, felség. – Hangja nyájas és kedves, Lord Montgomery nem titkolt kelletlenséggel lép hozzá, de tekintetében még sincs az a megvetés, az a lenézés, mint mikor rám pillant, s szívem összeszorul a látványtól, mikor táncolni kezdenek a lassú zenére. Ha tudná… nem is tudja, miket beszél a háta mögött… nem is sejti…
- Ó, milyen meseszép pár! – A királynő tapsolgatva figyeli mozdulataikat, s én lassan hajtom le fejemet, szívemet különös, eddig nem ismert fájdalmak marcangolják. – Lord Montgomery, elkísérhetné ma este Diane-t a bálba!
|
| Levi-sama | 2011. 02. 12. 23:22:37 | #11321 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Reggel a szokásos magányomban fogyasztom el puritán ételemet. Sosem voltam nagyétkű, az evést, étkezést sem kifejezetten kedvelem úgy, mint mások. Eszem, mert egészségemet meg kell őriznem, de szerintem soha nem fogok elhízni, nem úgy mint egyesek az udvarban.
Levél érkezik. Lord Dudley írta, hogy megbízás miatt elutazott korán reggel, ezért oldandó a királynő magányát, én kísérjem el reggelizni.
Megteszem. Faarccal állok mögötte, amíg ő a gyűrűkkel díszített, fehérre festett kezeivel csipegeti az apróra tépkedett húst és a szőlőszemeket. Minden étele előkóstolón ment keresztül, a szolgálónőnek semmi baja nem lett tőle. Elé járulnak közben tanácsosai, az ország ügyei a fő téma. Ismét házassági ajánlatok érkeztek, valamint a tengeri flottától is érkezett jelentés. Királynőnk okosan és biztos kézzel vezeti Anglia ügyeit, s ilyenkor büszkén dagad a mellem.
Amikor elenged végre, elindulok szokásos reggeli körutamra, s önkéntelenül is utam az udvarhölgyek lakhelye felé vezet. Megtorpanok egy félig nyitott ajtó előtt. Odabent az udvarhölgyek nagy társalgója, bentről csivitelés szűrődik ki, akár egy kert, tele különleges és szép énekes madarakkal. A királynő kis kertecskéje. Meghallom a nevemet is, de nem lep meg, inkább továbbsétálok. Közkedvelt beszédtéma vagyok. Nem foglalkozom ezzel, bizonyára minden mozdulatomat kivesézik, s tudom jól hogy szentül hiszik a kis ostobák, hogy a királynőbe vagyok szerelmes. Idősebb nálam, s bár csodálatos uralkodó, egy különleges nő, de bennem olyan érzelmek nem parázslanak. Alapvetően nem érdekelnek az ilyen dolgok. A romantikus téveszmék és ábrándozás luxusát sosem engedhettem meg magamnak. Szerelem? Csak egy szó. Ostoba kislányoknak kitalált mese, amely elfogadhatóvá teszi számukra a keserű élet gyilkos valóságát. Felnőnek, a család és a vagyon érdekében kiházasítják, eladják őket, s nekik mindezt el kell tűrni. Ha eléggé lebutították őket, egy idő után bemesélik maguknak, hogy éreznek valamit a rájuk erőltetett másik iránt, mert így kevésbé fájdalmas az élet pokla. Csak ennyi, és semmi más a nyers valóság.
A palota kertjében találom magam, s rájövök hogy elszaladt az idő. Vissza kell mennem, hogy a királynőt a társalkodó szobába vezessem. Megtorpanok és egy fa mögé rejtőzöm. Ez Lady Claire. Mit keres idekint? Találkozója van valakivel?
Tétován sétálgat egy virágágyás körül, ruhája elegáns de egyszerű, nincsenek rajta hivalkodó cicomák és ékszerek. Teljesen elüt a többi udvarhölgytől. Bőre hamvas barackként ragyog a reggeli napfényben, szemei csillognak, ahogy feltűzött haja is. Néhány vékony tincs a nyakában tekeredik, s ahogy lehajol megszagolni egy rózsát, konzervatív ruháján elöl jobban kidomborodnak keblei. Vonzó teremtés, nincs benne semmi taszító mesterkéltség és gőg. Ha nem tudnám ki ő...
Ujjaim erősebben szorulnak a fakéregre. De igen, pontosan tudom ki ő, és ezért nem fogok bedőlni a színészkedésének. Besétál, ezek szerint nem jött el a szövetségese, bizonyára meglátott engem és inkább nem kockáztatott.
Követem egészen a királynő társalkodó szobájáig, azonban mielőtt benyitna, rádörrenek.
- Mit művel, milady?
Ijedten perdül meg, rajtakaptam. Vajon mit tervezett? Lehet hogy mérget rejteget?
Megremegnek dús ajkai, hosszú és dús szempillái alatt szemei rémülten néznek rám. Önkéntelenül is még közelebb lépek hozzá, magam sem tudom miért.
- Nem igazán értem a kérdését, Lord Montgomery. Nekem azt mondták, hogy ide kell jönnöm 10 órakor.
Lesüti szemeit, de miközben beszélt, őszinteséget láttam bennük, nem hazudott. Nem vagyok öntelt, de pontosan tudom, mikor hazudnak nekem.
- Ki mondta ezt? Az királynő minden nap 11-kor fogadja az udvarhölgyeket.
Halvány pír festi üdére arcát, illata a kertben nyíló rózsára emlékeztet, amelyet megszagolt.
- Jaj, milyen buta vagyok. Minden bizonnyal eltévesztettem az időpontot.
Nem, nem tévesztette el. Szinte biztos vagyok benne, hogy szándékosan vezették félre. Egyenesen a szemembe néz, és már tudom hogy pontosan ez történt. Pukedlizik, hajából néhány tincs aláhullik, lágyan göndörödve simul nyakához, majd keblei felé. Maga az élő kísértés, bármelyik férfi számára. Nem különösebben szép, de olyan természetes, mesterkéletlen, bájos, hogy bárkit képes lenne ujjai köré csavarni.
- Köszönöm a segítségét, ebben az esetben visszajövök egy óra múlva – mosolyog rám kedvesen, majd elsétál mellettem, maga után hagyva finom illatát. Dermedten bámulok utána.
...bárkit képes lenne... igen...
*
- Kíváncsi vagyok az új udvarhölgyünkre.
A királynő mosolyogva sétál be a társalgóba, mögötte kísérete, mellette pedig én. Hozzám intézte szavait, láthatóan kedveli Lady Claire személyét. Csak összevonom szemöldököm, s ahogy Erzsébet vet rám egy oldalpillantást, halkan felnevet.
- Ugyan Lord Montgomery, törölje le az aggodalom felhőit homlokáról, s inkább lazítson. Beszélgessen a hölgyekkel. Diane igazán csinos ma is, nem igaz?
- Üdvözöljük, és csodaszép napot kívánunk, felség! – zengi egyszerre a sok pacsirta.
Rámosolyog az előttünk sorfalban álló hölgyekre, akik mind mély pukedlibe merevedve várták már királynőnket. A legszebb közülük valóban Diane, a szőke, kékszemű szépség. Akár egy festmény, ráadásul csodásan énekel is. Engem hidegen hagy, pedig a királynő szívesen játszana velünk kiházasítós-játékot, ahogy nem egy nemes úrral tette már a környezetében. A sor legszélén áll Lady Claire. Már rendezte a haját, arca kissé sápadtnak tűnik.
Erzsébet egy kényelmes karosszékhez sétál, s ahogy leül, körülötte a puha szőnyegen elrendezett párnákra pedig leülnek a hölgyek. Szigorúan megszabott még az ülésrend is. A királynő balján a számára legkedvesebb, Lady Marie ül, másik oldalán Lady Diane, majd sorban a többiek. Az ablak alá telepedik a hárfa mellé Lady Flora, s halkan pengetni kezdi a hangszert.
A bejárati ajtó mellett megállok, és a falhoz támaszkodom. Leülhetnék a számtalan szépen faragott székek egyikére, de inkább nem teszem. Szúrós szemeimmel Lady Annabelle mozdulatait figyelem. Kissé zavartan, tétován ül le a királynőtől legtávolabb eső párnára, hiszen nem ülhet még a közelébe, mivel még hozzá sem szólt.
- Kedveseim, ma mivel készültetek?
Lady Diane lelkesen jelentkezik.
- Írtam felségednek egy dalt, szívesen...
- Annabelle? – szólal meg a királynő, s a durva félbeszakítás hatására Lady Diane arca fakó-szürkévé válik. Visszaül párnájára, szobormerevvé válik, s ezzel egy időben Lady Annabelle arca kipirul.
- Felség... én nem vagyok jó az éneklésben. – Zavartan nyel egyet. Ha nem tudnám ki ő, még talán meg is szánnám ebben a kínos szituációban. Ha nem rukkol elő semmivel, nagy szégyen fogja érni, Erzsébet elzavartatja. Hirtelen eszébe jut valami, és bátran a királynő szemeibe néz. – Szeretem a verseket. Esetleg örömét lelné egy romantikus balladában, amely a kalózok szeretőjéről szól?
Oh. A királynő szemei felcsillannak, hiszen a kalózok, a tengeri flották a kedvenc témája. Int neki, s Diane feláll, hogy átadhassa helyét. Annabelle szomorúan néz a szőke nőre, aki megvetően legörbített ajkakkal viszonozza tekintetét.
- Kezdheted – int a királynő, s a hárfázó udvarhölgy halkabban pengeti tovább a húrokat.
Annabelle hangja lágyan, mézédesen kúszik a fülembe, szavai akár az éhező földre hullatott nektár, úgy szívódnak belém.
Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.
De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"
S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
Megbotránkozott csend követte az utolsó szót, amely elhagyta Lady Annabelle ajkait. A királyné jelenlétében ily felháborítóan nyers és szókimondó, modern műalkotást sosem adtak még elő. Lélegzetvisszafojtva vár mindenki, csak én ülök kábán egy karosszékben, ahová nem emlékszem mikor ültem le. Még a történet hatása alatt állok, hiszen ez a hölgy olyan szépen és mesterien játszott hangjával, hogy önkéntelenül is szemeink elé vetítette a különös történetet.
Annabelle összerezzen abban a pillanatban, amikor a királynő tenyerei összecsattannak, láthatóan a legrosszabbra számított.
- Lady Annabelle, teljesen lenyűgözött bennünket. Mondja, kitől származnak ezek a különleges sorok?
- Francois Villon, felség. Én fordítottam le, szerény nyelvtudásommal az elmúlt télen.
- Ó igazán érdekes, és ez az előadás remek volt, nem debár, Lord Montgomery?
A hozzám intézett kérdésre minden arc hirtelen felém fordul. Fájó lábam kinyújtva ülök, s bár kényszert érzek hogy felálljak, hogy megdicsérjem a hölgy tehetségét amely tagadhatatlan, csak komoran bólintok. Erzsébet felnevet.
- Ne törődjön vele Annabelle, a mylord egy lópokrócot is megszégyenítene a modorával, de valójában jó szív dobog a hideg páncélban. Valamelyik kis zugban, talán.
Szavait csodaszép női kacajok kórusa követi, csak Annabelle nem nevet. Elhúzom a számat, hisz megszoktam már, hogy Erzsébet rajtam hegyezi nyelvét. Nem veszem lelkemre, sőt nem is foglalkozom ezzel. Inkább Lady Annabelle arcát figyelem. Lesütött szemekkel ül, bőrének hamvasságát enyhe pír festi meg. Milyen érdekes, nem gondoltam volna hogy ilyen különleges. Valóban kirí a társaságból, ő más. És ez egyáltalán nem baj, nem negatívum.
Ez a hölgy veszélyesebb, mint gondoltam.
Könnyedén került e lehető legközelebb a királynőhöz, pontosan tudta mivel bűvölheti el a legjobban.
Amikor felpillant rám, gyanakodva vésem tekintetem a barna szempárba.
*
A délelőtti kis esemény után a királynő egész nap elfoglalt volt, nem tette ki magát több veszélynek, de elő állt egy újabb hajmeresztő ötlettel.
- Lord Montgomery, bált akarunk!
Sóhajtva hajtom meg fejemet akarata előtt.
- Mikor?
- Mikor tér vissza hozzánk Lord Dudley?
Az egyik tanácsos felé fordítom fejemet, mert fogalmam sincs. Ő válaszol.
- Három nap, felség.
- Ó, hát akkor három nap múlva! – legyint gyűrűkkel telerakott kezével, s visszamerül az asztalon kiterített térkép tanulmányozásába. Az eszébe sem jut, hogy Lord Dudley fáradtan tér haza, s inkább pihenne, semhogy vele táncoljon. Önző, mint mindig.
Amikor nyugovóra tér, kedvenc társalkodónőjét, Lady Marie-t hívatja magához. Sosem alszik egyedül, valójában rettenetesen fél a magánytól.
Az őröket ellenőrzöm, akik éjjel felügyelik királynőnk biztonságát, majd lassan visszabicegek lakrészem felé. Nincs messze, hiszen mindig közel kell lennem. Kifordulok a sarkon, s egy elsuhanó fehér foltot látok meg a folyosó másik végében. Gyanakodva osonok utána, nesz nélkül.
Ő az!
Fehér hálóruhája felett egy takarót borított magára. Nesztelenül oson előttem, nem vesz észre.
Hová tart? A szövetségeséhez? Vagy szeretőt tart? Ilyen hamar szert tett rá? Hisz csak néhány napja érkezett. Miért érzek emiatt dühöt?
Benyit néhány ajtón, majd az egyiknél elégedetten elmosolyodva belép.
Amikor becsukja az ajtót, várok néhány percig de nem jön senki. Tehát már bent lehet a férfi.
Berobbanok az ajtón, kezemben kivont kardom csillog a gyertyák fényében. Körülpillantok, azonnal felfogom a látványt. Egy gyümölcsös tál az asztalon, mellette ő, és egy almát majszol. Sápadtan rándul össze, a gyümölcs kigurul kezéből, egyenesen a lábaim elé, feltárva előttem fehér húsát, ahol apró fogaival beleharapott.
Összevont szemöldökkel, sötéten nézek ismét a hölgyre. Ő szólal meg hamarabb.
- Miért követett? Megijesztett...
Pihegve szorítja össze hullámzó keblei előtt a takarót, egész testében remeg és sápadtan néz rám. Elhiszem, hogy komolyan megrémült, ezért visszacsúsztatom kardomat hüvelyébe. Felveszem a gyümölcsöt.
- Miért jött ide éjjel? Találkozni óhajtott valakivel?
- Éhes voltam, és... és már megyek is. Úgy tudom nem tilos ide jönnöm, de ha ez gond, többé nem teszem.
Felkap egy másik almát, majd még mindig sápadtan de már üdébb arcszínnel az ajtóhoz siet. Elsétálna mellettem, de karomat kinyújtva megtámaszkodom az ajtófélfában, hogy elzárjam útját. Sokkal magasabb vagyok nála, ahogy felemeli fejét és a szemeimbe néz, aprócskának és törékenynek tűnik. Kibontva hullik sűrű haja a vállaira, igézően szép látvány, illata pedig bódító kísértés. Hálóruháján csak egy takaró, s a tudat, hogy mily kevés ruha van rajta, valahogy hevesebb működésre készteti dobogó szívemet.
- Valóban csak éhes volt? – kérdem halkan. Bólint, egyenesen a szemembe néz. – Miért nem küldött egy cselédet ételért?
- Nem szokásom terhelni ilyen apró dolgokkal a pihenő személyzetet, amelyet én magam is megtehetek.
- Veszélybe is sodorhatta volna magát, mylady – dörmögöm halkabban, már semmi metsző él nincs a hangomban.
- A királynő otthonában? – csodálkozik el. – Hiszen ön mylord, vigyáz ránk, ha nem tévedek.
- Visszakísérem.
Az almát szorongatva gondolkozik, bizonyára kifogást keres, de végül csak bólint és kedvesen felmosolyog rám.
- Ez kedves öntől, így legalább nem fogok félni a sötétben.
Kinyitom neki az ajtót, s ahogy elhalad előttem, illatát magamba szívom. Mesterien ügyeskedik, hogy elkábítson, mézédes szavaival és üde mosolyával... Ügyes.
Az ajtaja előtt megáll, pukedlizik. Meghajolok kissé, ahogy az illem diktálja.
- Köszönöm a jóságát, mylord. Jó éjszakát.
Kinyitja a szobáját, de mielőtt eltűnne megállítják a szavaim.
- Lady Diane...
Meglepetten fordul felém, nem érti mit szeretnék mondani, úgyhogy némi gondolkodás után folytatom.
- Legyen óvatos Lady Diane közelében.
Elnyílnak duzzadt ajkai, majd egy varázslatos, őszinte mosoly a jutalmam.
- Ezek szerint, ön aggódik értem?
Megrázom a fejem.
- A királynő nem szereti a rivalizálást, könnyen dühbe jön és azt mi nem szeretjük. Remélem érti. Jó éjt, mylady.
|
|
