Õt ölelem, kimerülten zuhanok felületes álomba, amelybõl a hintó minden döccenése felriaszt. Az éjjel közeleg, s végre megáll a kocsis egy kis fogadó elõtt. A hintó körüli lovas kíséretem vezetõjét beküldöm hogy biztosítson nekünk és az embereimnek is szállást, a amíg õ ezt intézi, a többiek elviszik a lovakat. Óvatosan karjaimba veszem a mélyen alvó Annabelle-t, és leszállok vele a kocsiról.

- David? – kérdezi ijedten, rémülten kapaszkodik belém. Nem illene élveznem.

- Ne aggódj, csak megállunk pihenni éjszakára.

Megnyugodva ejti fejét vállamra, kis keze mellkasomon simít végig. Tudom hogy nem szándékosan teszi, de finom, leheletnyi kis érintése a hajamig kúszik fel, majd lehanyatlik ismét. Amikor kettesével szedem a lépcsõfokokat a fogadóban, és a fogadósnét követve beviszem egy szobába, ismét mélyen alszik. Lefektetem az ágyra, ettõl felriad ismét. Riadt, védtelen lényként pillant körül, ajkai remegnek amikor felpillant rám. Mi jár a fejedben? Azt gondolod, rád rontanék ilyen kiszolgáltatott helyzetben? Szívem szerint megtenném, és ha nem jelentenéd számomra a világot, habozás nélkül használnálak ki. Belle... Vad vágy hullámzik végig testemen a gondolattól, mi mindent tehetnék vele. Nem lennék férfi, ha nem izgatná fantáziámat az õ kiszolgáltatott helyzete, de akkor sem teszem meg.

Kicsordul egy könnycsepp a szemébõl, és ez félresöpri a forró ábrándokat. Leülök mellé, amit nem tehetnék ha még az udvarban lennénk, de már nem vagyunk ott. Nem számít többé, mit teszünk, nem vonhat többé felelõsségre senki. Letörlöm arcáról a kis könnycseppet.

- Égve hagyjam a gyertyákat, Belle?

Sápadtan bólint. A cellában ahol volt, sötétségben kellett várnia engem. Biztos halálra rémült szegény, hiszen nincs hozzászokva az ilyen bánásmódhoz. Fogaimat csikorgatva állok fel, az ajtóhoz lépek.

- A szomszéd szobában vagyok… ha kell valami, bármikor megtalálsz.

- David!

A hangja visszatart. Képtelenség, egyszerûen nem maradhatok vele együtt, hisz így is alig bírom ki hogy ne érjek hozzá! Mégis, a riadt tekintetét látva felülkerekedik bennem a védelmezõ ösztön. Visszasietek hozzá, leülök mellé.

- Kérem… kérem… ne hagyjon itt… még ne. Csak amíg elalszom… kérem…

Háta alá csúsztatom kezem, felemelem és magamhoz ölelem, mint egy riadt gyermeket. Mikor azt hinném, hogy álomba sírta magát, mert elcsendesült, halk szavai kúsznak a szoba csendjébe.

- Miért ilyen kedves velem, David? Nem tudom, miért… de… köszönöm…

Lepillantok szép arcára. Talán nem egyértelmû? Sóváran, mégis gyengéden érintem számat puha ajkaihoz, és bár csak egy futó, lopott csók, ennyi bõven elég hogy tudjam, ma éjjel keveset alszom majd.

- Ne aggódj. Itt maradok és vigyázok az álmaidra, Belle – dörmögöm halkan.

Amikor álomba zuhan, lefektetem és ráterítek egy takarót. Nem merek hozzáérni, levetkõztetni õt végképp. Sajnálom, hogy nem hoztam magunkkal egy cselédet sem, a fogadós feleségében pedig nem bízom.

Magára hagyom és az embereim után nézek.

*

Másnap reggel, mosakodás után felkeresem õt a szobájában.

Határozottan bekopogok ajtaján, hangját hallva izgatottság tör rám. Alig aludtam valamit az éjjel, annyira vártam már hogy ismét láthassam. Az ablaknál áll, a beáramló napsugarak körülölelik karcsú alakját, barna haja ragyog a fényükben. Már nem olyan sápadt.

- Jó reggelt, mylady – hajolok meg udvariasan. Pukedlivel fogad és egy kedves mosollyal. - Mihamarabb indulnunk kell. Ha szerencsés utunk lesz, ma éjszaka már a birtokomon aludhat.

Már a gondolattól is forró borzongás cikázik végig gerincemen.

Reggeli.

A hintóban ülünk alig fél órával késõbb.

- David… Most… mi lesz most? – suttogja lesütött szemekkel.

Átgondolom szavaimat, mielõtt megszólalok. Nem igazán döntöttem még el, hogy a teljes igazságot mondjam, vagy csak annyit, amennyit feltétlenül szükséges.

- Mint tudja, igen fontos embere vagyok a királynõnek… Ezért õfelsége megengedte, hogy úgymond megszöktessem magát.

Elpirulva pillant fel rám.

- De… ez… nem azt jelenti, hogy…? – megremegnek ajkai, látom hogy nehéz elfogadnia a következményeket.

Fáradtan masszírozom meg orrgyökömet, nyugtalan gondolataimat rendezem. Nem várhatom tõle el, hogy könnyen fogadja.

- Sajnálom, ez most nem a legalkalmasabb hely és idõpont, hogy ezt megbeszéljük. Ígérem, hogy holnap, amikor kipihente magát és végre nyugodt légkör vesz körül bennünket, mindent megbeszélünk. Kérem, legyen türelmes, mylady.

Ajkába harapva biccent, könnybe lábadt szemeit lesütve fordítja el tõlem arcát. Tudom, tisztában vagyok vele, mennyire gyötri magát, de egyszerûen nem lehet így és itt beszélni errõl. A kocsis és a körülöttünk lovagló harcosaim nem lehetnek ennek a beszélgetésnek tanúi, ezzel nyilván õ is tisztában van.

Kisebb megszakításokkal haladunk elõre. Meg-megállunk, megsétáltatjuk elgémberedett lábainkat, pihentetjük a lovakat, eszünk. Keveset beszélgetünk, õ gondolataiba merülve nézelõdik, mintha lélekben nem is itt lenne.

A délutánt saját lovamon töltöm, a hintó mellett ügetek katonáimmal. Fekete csataménem idõnként bosszúsan felnyerít, ki-kitör a sorból, nincs kedve unalmas meneteléshez. Igazi vad természete van, senki más nem tudja kordában tartani.

Sötétség borul ránk, csak a hold fényében látjuk utunkat, amikor a hintó ablakához ugratom lovamat.

- Már a birtokom földjén haladunk, mylady.

Karcsú ujjaival félrehúzza a függönyt, halovány bõrén ragyog a holdfény.

- Ennek örülök, kissé kimerültem már.

- Megálljunk egy kis pihenésre?

- Köszönöm, most már kibírom – rázza meg fejét. Elismerõen nézek rá. Igazán erõs nõ, egész út alatt egyszer sem panaszkodott, fegyelmezetten viselte a viszontagságokat.

- Már nincs messze.

Végre megérkezünk. Az elõre küldött katonám értesítette a személyzetet, így fáklyákkal kivilágított udvarba hajthatunk be. Becsukódik mögöttünk a vár nagy kapuja. Leugrom lovamról, leveszem kesztyûm, kitárom a hintó ajtaját és lesegítem Annabelle-t. Remeg apró kis keze a tenyeremben. A bejárat mellett két sorfalat alkotva áll és vár a személyzet. Hercegi udvartartást kell fenntartanom, még akkor is, ha ritkán jövök ide. A birtok intézõje, az öreg Ron Downson is köztük áll.

Eléjük sétálunk.

- Bemutatom Lady Annabelle Claire grófkisasszonyt. Hosszú ideig lesz a vendégem, elvárom hogy mindenben álljanak szolgálatára.

Kórusban üdvözölnek bennünket, mélyen meghajolnak a férfiak, a nõk pukedliznek. Annabelle elegánsan és határozottan üdvözli õket. Látom hogy kimerült, mégis tartja magát.

Bekísérem, a szolgálólányok körülveszik. Kettõt kiválaszt magának.

- Kísérjétek fel a lady-t a kertre nézõ lakosztályba, a szakács készítsen vacsorát. A csomagjaink holnap megérkeznek, addig kerítsetek valami öltözetet számára – utasítom õket, majd felé fordulok és kezét megcsókolva búcsúzom tõle.

- Pihenje ki magát, ha bármire szüksége van, üzenjen egy szolgálóval. Remélhetem, hogy holnap velem ebédel? Utána körbevezetem a házban és a birtokot is megmutathatom.

Bólint. Már nagyon sápadt, nem tartom fel tovább.

- Jó éjt, mylord – suttogja lesütött szemekkel és a szolgálólányok után siet. Sóváran figyelem karcsú alakját, amíg el nem tûnik az ajtóban.

*

Az ebédidõ közeledik, én pedig már túl vagyok egy alapos mosakodáson, reggelin, a birtok intézõjével való hosszú beszélgetésen, valamint katonáim elrendezésén. Mozgalmas délelõtt volt, az bizonyos.

Kopogás, majd ajtó nyílik. A kandalló elõtt állok, nem égnek benne lángok, hisz nappal ez az ódon, óriási vár amely egykor végvárként óvta a birodalmat, nem annyira hûvös. Éjjel azonban nagyon hideg, még nyáron is. Az érkezõ felé fordulok, s a besétáló Annabelle látványától szívem hevesen dübörögni kezd. Egyszerû, halványkék ruhában van, rangján aluli minõség, de nyilván a személyzet jobbat nem tudott keríteni. Meghajlok, pukedlizik.

- Bocsásson meg mylord, attól tartok nem tudok alkalomhoz illõen megjelenni ön elõtt...

Hozzá sietek, remegõ kis kezeit megfogom és mellkasomhoz szorítom õket, forró pillantásom beléfojtja a szavakat.

- Ön gyönyörû, mint minden alkalommal amikor csak látom, Belle – dörmögöm. Kipirult arcát látva legszívesebben felmordulnék, s ahogy felködlik elmémben a sok kéjsóvár álomkép, amelyek múlt éjjel kísértettek, légvételem felgyorsul. Most kettesben vagyunk, senki sem zavarhat bennünket, s én oly régóta vágyom már arra, hogy megcsókolhassam.

- David... – leheli, s ennél többre már nem képes, mert magamhoz ölelem és végre úgy szoríthatom puha ajkaira a számat, ahogy akkor este... az erkélyen. Most azonban senki nem töri meg a varázst, s õ sem ellenkezik. Ajkai megadóan engedik be követelõ nyelvemet, halk mordulásomtól elgyengülve adja át magát erõs ölelésemnek. Megtartom könnyû kis súlyát, s mohón kutatom fel félénk kis nyelvét. Soha asszonyt még nem csókoltam ilyen erõs szenvedéllyel és érzelmekkel, egy idõ után erõt kell vennem magamon, nehogy megijesszem nyers durvaságommal. Óvatossá válik a csókom, lassan engedem el õt.

- Bocsáss meg, már nem bírtam tovább... – súgom.

Pihegve néz fel rám, megduzzadtak ajkai, bõre kipirult, mintha a forró napon sütkérezett volna. Bár továbbmehetnék. Bárcsak felkaphatnám a karjaimba, és meg sem állnék vele a hálószobámig!

Leültetem egy elegáns szófára, de nem ülök le mellé. Tartok tõle, nem bírnám elviselni hogy nem érek hozzá. Mégsem bírom elengedni õt, így vele szemben ülök a karosszékembe. Remegõ kézzel simít végig feltûzött haján, a kósza tincseket visszasimítja helyére. Gyönyörû így. Megköszörülöm a torkom, ideje beszélnünk. Az ebédig még egy óránk van, addig jó lenne túllenni ezen.

- Most már elmondhat nekem mindent? – kérdezi halkan, mielõtt megszólalhatnék. A normál, nemesi társalkodási nemhez visszatérés nem könnyû, amikor intim pillanatokban olyan bensõséges szavakat váltunk. Idõvel ez majd elenyészik, amint feleségül veszem. Összeszedem gondolataimat, amelyek fõként körülötte forognak.

- Igen, ideje hogy néhány dologba betekintést nyerjen, mylady.

- Igen, én is nagyon várom már, hogy megértsem, mi ez az egész...

- De elõbb, kérem mesélje el, pontosan mit látott és mi történt önnel.

Amikor befejezi a történetét, ujjaim a karfát szorítják felindultságomban. Lady Marie majdnem túl messzire ment, de mégis hálásnak kell lennem, hiszen megkímélte az életét, ahelyett hogy õt is megölte volna.

- ...és jött Ön.

Bólintok. És jöttem én. Késõn, de végül mégis idõben.

- Mylord, miért kellett Lady Diane-nak így meghalnia? – remegõ hangját hallva összehúzom szemöldököm. – És miért tette ezt velem Lady Marie? A királynõ pedig...

Felemelem a kezem, jobb ha Erzsébetrõl nem esik szó, a neve el se hangozzon ebben a házban. A cselédek ugyan most nincsenek körülöttünk, de sosem lehet biztos az ember abban, hogy nincs-e egy kósza fül a közelben. Felállok, odasétálok hozzá és letérdelek elé, ölében matató, remegõ kezeit körülfonom kezeimmel. Szinte elvész harchoz edzett, érdes kezeimben. Halkan szólalok meg.

- Lady Diane felségárulást követett el. - Ajkába harapva fojt el egy halk nyögést, szemeiben félelem csillan. – A királynõ ítéletét hajtotta végre Lady Marie, és ön rosszkor járt rossz helyen.

- De miért fogta rám? – pihegi felindultan.

- Nem volt más választása. Ha nem így tesz, önnel is végeznie kellett volna.

Szája elé kapja kezét, szemei tágra nyílnak.

- Ó édes istenem... – suttogja, majd visszaejti kezeit ölébe, hogy újra megfoghassam. Hagyok neki egy kis idõt, hogy eméssze szavaimat. – Ezek szerint Lady Marie egy bérgy...

- Sss – szisszenek halkan. – Errõl ne essen szó soha többé.

Megszeppenve bólint, így megkönnyebbülten kifújom a levegõt és folytatom.

- Erzsébet kedveli Önt, ezért van még életben. Az egyetlen amit akar, hogy ön hallgasson arról amit látott, ezért záratta be. Felajánlottam, hogy én személyesen vigyázok majd önre, elviszem a palotából ahol veszélyt jelenthet a tudása, s amíg ki nem végzik a... – Elhallgatok. Ez túl sok információ már.

- Kit végeznek ki? – susogja közelebb hajolva hozzám.

- Egy politikai foglyot. Mocskos dolgokba keveredett, Belle. Jobb ha egy ideig távol marad az udvartól, itt nálam biztonságban lesz.

Sápadt arcán halvány mosoly dereng fel, mint a hajnali napsugarak.

- Ön mellett igen. Soha nem engedné, hogy bajom essen...

Mély levegõt veszek, most jön a neheze.

- Az udvarban természetesen senki nem tudja miért hoztam el, a királynõ is így óhajtotta.

- Ez azt jelenti, hogy...

- Megszöktettem önt, Belle. A világ szemében a kettõnk hirtelen elutazása ezt jelenti.

Forró pír terül szét szépséges arcán, ajkait összeszorítva hajtja le a fejét.

- Édes istenem... – leheli halkan. Tudja pontosan, hogy ez mit jelent, egy nemes hölgy számára egyenlõ a társadalmi öngyilkossággal, ha ezt teszi.

- Sajnálom, de nem volt más választásom, nem engedhettem hogy baja essen. Csupán néhány hét, és ahogy a királynõ levele megérkezik, visszavihetem önt az udvarba.

Hirtelen feláll, elmenekül tõlem, egészen az ablakig szalad, levegõért kapkodva kapaszkodik a párkányba.

- Nem mehetek így vissza, ezt ön is tudja... Most mit tegyek? – reszket a hangja, nem kell látnom az arcát hogy tudjam, mennyire feldúlt. – Írok apámnak egy levelet, hogy vigyen haza...

- Nem. – Hangom határozottan dörren, s õ meglepetten fordul felém.

- Tessék?

- Itt kell maradnia, a királynõ ezt parancsolta. Ha apját értesíti, csak még nagyobb botrányba keveri a családját, mylady.

Remegõ kezeibe temeti szép arcát, vállai megrázkódnak, a rosszkedvem pedig eluralkodik rajtam. Mire észhez térnék, már elõtte állok, ujjaim törékeny csuklóira kulcsolódnak. Elhúzom elõle kezeit, hogy láthassam könnyes szemeit.

- Olyan szörnyû lenne velem eltöltenie az idõt? – kérdezem halkan, komoran. – Tettem ön ellen bármit is, amibõl arra a következtetésre jutott, hogy...

- Nem... dehogy... én csak...

Ajkába harap, nem mondja el nekem, mi bántja.

- Egyszer az arcomba kiáltotta, hogy soha nem jön hozzám feleségül, amikor felvetettem, hogy elveszem. Emlékszik?

- Igen... – leheli elhalón, lesüti tekintetét.

- Belle, kérem adjon nekem egy esélyt! Szeretném bebizonyítani, hogy megérdemlem önt, fogadja el az udvarlásom! Egy szörnyeteg vagyok, néha érzéketlen és durva, de önt sosem bántanám, erõszakkal nem kényszeríteném semmire, pedig most is lángol a testem, ha csak arra gondolok, hogy itt és most leteperhetném, és semmit sem tehetne ellene... – Zihálva rántom magamhoz, derekára fonódnak karjaim, képtelen vagyok ellenállni már ajkai csábításának. – Kényszeríthetném, leszakíthatnám virágát, gyermeket nemzhetnék önnek és senki sem vonhatna felelõsségre, hiszen önként jött el velem. Ó Belle! Fogalma sincs, mekkora kísértés ez nekem!

- David...

Remegõ ajkaira szorítom számat, halk nyögéssel veszem el tõle a csókját. Erõs, vad, nyers vággyal préselem magamhoz remegõ kis testét, s a gondolat, hogy mi mindent tennék most vele legszívesebben, teljesen felajz. Ágyékom lüktet, szívem hevesen dübörög, beleborzongok egész testemmel. Nyakára csúszik a szám, puha és édes a bõre. Ó egek... annyira vágyom rá, hogy ez elviselhetetlen!

Olyan hirtelen engedem el, hogy összecsuklik, de mielõtt térdre esne, elkapom és leültetem egy székbe. Pihegve, mélyen kipirulva néz rám, ahogy a szoba másik végébe sietek. Zihálva állok meg a fal mellett, attól tartok ha megmozdulnék, azonnal rávetném magam. Egy lesben álló, sötét vadállatnak érzem magam, aki ártatlan õzhúsra éhezik.

Kopognak az ajtón.

- Szabad! – dörren vágytól elmélyült hangom. Belép az inasom. Ezek szerint végre megérkezett, és átvette a ház irányítását. Alaposan megnéz engem, okos szemei sötéten villannak, majd megnyugodva konstatálja hogy Annabelle a széken ül, tõlem távol.

- Az ebéd tálalva, uram – mondja higgadtan.

- Mindjárt megyünk.

Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a széken pihegõ Annabelle felé fordulok. Már lecsillapodtam annyira, hogy nyugalmat erõszakoljak feldúlt arcomra. Gondolataim hevesen cikáznak fejemben, fogalmam sincs mi lesz a válasza. Ha nem ad egy csepp esélyt sem, mit teszek akkor? Felbõszülök vajon annyira, hogy erõszakkal tegyem asszonyommá? Képes lennék vele úgy bánni? Megfájdul a mellkasom az elutasítás gondolatától. Nem, képtelen lennék elviselni. Annyira beleszerettem, sötét szívem minden része csak érte dobog! Belle! Belle!

- Mi a válasza, Belle? – kérdezem visszafogottan, s felé nyújtom a kezem.

Amikor az inasomnak elmesélem, hogy ki lesz ma este a partnerem, felragyog.

- Az a bájos hölgy, aki önnél járt?

Csodálkozva nézek rá. Valóban, Annabelle járt már nálam, a lakosztályomban, de az már hónapokkal ezelõtt volt. Ennyire megjegyezte volna?

- Igen, õ az.

- És miben fog ma este megjelenni a Lady?

Türelmetlenül legyintek - hisz õ mindenben gyönyörû -, és inkább az íróasztalon pihenõ leveleimet nézem át. Néhány órával késõbb, a fürdõm után végül kiválaszt nekem egy sötétzöld ruhát, és hozzá a hercegi drágaköves nyakláncot.

- Miért pont zöld? – kérdem tõle, hiszen mindig kéket vagy feketét ajánl.

- Mert a Lady is hasonló színben lesz majd, mylord.

- Honnan tudod? – nézek rá csodálkozva. Csak sejtelmes mosolyába takarózik, így inkább nem faggatom tovább. Az öreg és hûséges inasomat ismerem már annyira, hogy tudjam: nem lehet kiszedni belõle semmit.

Végigsétálok a folyosókon, meg sem állok Lady Annabelle lakosztályáig, halkan bekopogok hozzá. Ilyenkor nagyon hasznosnak érzem, hogy kiváltságaim vannak a palota privát szárnyában, mert ki más engedhetné meg magának, hogy idejöjjön és csak úgy bekopogjon egy hölgyhöz?

Õ nyit ajtót, a látványától pedig tátva marad kis híján a szám. Gyönyörû ebben a ruhában, mint egy festmény.

- Mylord… - leheli egy elegáns, lassú pukedlivel, s ahogy elõrehajlik, egy hajtincs kiszabadul míves kontyából. Megbûvölve cirógatom meg arcát, s követem a tincs útját. Meleg és hihetetlenül puha a bõre. Olyan csodálatos érzés megérinteni õt. Bármire... bármire képes lennék, hogy egy éjszakára a karjaimban tarthassam.

- Ön ma is napfényként ragyog az éjszakában, Belle.

Elpirul szavaimtól. Megfogom puha kis kezét, megcsókolom kézfejét üdvözlésképp. Egy pillanatra sem szakítom el tekintetem arcáról, s amikor végre fel mer pillantani rám, a szemeiben csillogó vágya mellé ahogy a nevemet sóhajtja... mennyei boldogság!

Lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam, mert már képtelen vagyok elviselni a köztünk feszülõ távolságot, de a sarokban álló cselédlány miatt nem tehetem. A palotában minden cseléd kém, több mint a fele nekem dolgozik, de hûséggel a királynõnek tartoznak. Ha most megcsókolom Belle-t, erénye veszélybe kerül. Nem tehetem... nem szabad. Nem szabad.

Egy hajtincset kicirógatok arcából, hátralépek és karomat nyújtom neki.

http://www.youtube.com/watch?v=TFVczfmDKEU&feature=related

A bálterem már tele, amikor megérkezünk. Belle keze megremeg a karomon, kissé sápadtnak tûnik.

- Szeretne kimenni a szabad levegõre? – kérdezem tõle halkan. Sok arc fordul felénk, nyilvánvalóan remek pletykák célpontjai vagyunk már, de nem érdekel.

- Nem. Táncolni szeretnék magával, David.

Határozott kijelentése egészen meglep, de igazi örömmel tölt el. Tekintetünk összefonódik, megfogom puha kis kezét, és büszkén vezetem a tánctérre ezt a gyönyörû nõt.

A contrapasso ismerõs lépéseire táncolunk, az átfordulások alkalmával pedig közelebb lépünk egymáshoz, a szeretõkre jellemzõ intimitással. Végig egymás szemét figyeljük, karcsú derekánál fogva felemelem a levegõbe. Édes mosolya csak az enyém. Most már egyértelmû, hogy viszonozza gyengéd érzelmeimet. A gondolat örömmel tölt el, mert így tudom, hogy amikor a bál után megkérem a kezét, nem fog elszaladni elõlem.

Kipirul és piheg. Nem akarom nagyon kimeríteni, így egy nyugodt helyre kísérem a táncok után.

- Hozok Önnek innivalót, kedvesem. Nagyon kipirult a tánctól.

Elfordulok, de ijedt hangjától megtorpanok.

- David... - Mi történt? Visszalépek hozzá, arcán bizonytalanság. – Köszönöm...

Nem értem õt, de nem lep meg, hiszen a nõk rejtélyesek. Mivel már megnyugtatóan mosolyog, így elindulhatok az italért.

Amikor magamhoz veszem a frissítõt, a királynõ felé pillantok. Egyedül üldögél az emelvényen, Lord Dudley, a szeretõje mögötte áll. Már kitáncolták magukat õk is, amennyire én látom, Erzsébet arcán a fehér festék is alig rejti a kipirult bõrét. Elkapja tekintetem, így udvariasan meghajtom a fejem. Mosolyogva biccent. Nyilván látta, mennyire jól érezzük magunkat Lady Annnabelle-el.

- Lord Montgomery – dörmögi egy mély hang mögöttem. Megfordulok és fogadom a köszöntést.

- Lord Devereaux.

- Milyen kellemes az este, nemde? – kérdezi kedélyesen. Jóképû férfi, magas rangú nemes. A királynõt figyeli, miközben semmitmondó válaszomat hallgatja. – A királynõnk is csodaszép ma.

Nem válaszolok, hisz jól tudom, hogy ki õ és mit akar. Ki akarja ütni a nyeregbõl Lord Dudley-t, hogy elsõszámú kegyenc lehessen. Engem ez nem érdekel, mindaddig, amíg Erzsébet élete biztonságban van.

Elköszönök tõle, miközben én Annabelle-t keresem tekintetemmel, Lord Devereaux a királynõ felé indul, hogy felkérje táncolni, s ezzel az egész udvar figyelmét magára tereli. Szerencsére, mert amikor megtalálom Lady Annabelle-t, õ épp egy igen kínos helyzet közepében áll.

- Hát persze… mit is vártam… a bûntársak mindig összetartanak – hallom Lady Diane utolsó szavait, amelyet már a körülöttük állók is mind figyelnek. A botránytól az mentette meg a kis hölgykoszorút, hogy az udvar többsége a királynõ és Lord Devereaux táncát figyeli.

- Miért nem vagy képes békén hagyni minket? Miért kell megkeserítened mások életét, Diane?

Annabelle még ilyenkor is megõrzi méltóságát, tetszik a jelleme. A vitát félbeszakítva lépek közelebb, karomat nyújtom hölgyemnek. Mintha elfújták volna a viharfelhõket, megkönnyebbülten mosolyog fel rám.

- Megtenné, hogy kivezet az erkélyre, mylord? Úgy érzem szükségem van egy kis friss levegõre.

Aggódva figyelem, nem tett jót neki ez a vita, nagyon zaklatottan piheg, arca is sápadtabb. Kivezetem az erkélyre, odaadom neki a frissítõt.

- Mit mondott Önnek Lady Diane? – kérdem tõle komoran.

- Most semmit… csak… Lady Florát bántotta, és…

Megtámaszkodom mellette a korláton, a csillagokat figyelõ szép arcát nézem.

- Diane is rájött, hogy a lady Sir Drake szeretõje?

Csodálkozva néz rám. A csodálkozásra inkább nekem lenne okom, hiszen honnan szerezhetett errõl tudomást?

Mintha valami különlegeset mondtam volna, szemei felragyognak rám, meghitten érinti ujjaival kezemet.

Most... most kéne elhívnom õt a kertbe egy meghitt kis sétára.

- Belle – kezdem, de hirtelen egy zord hang szakít félbe a hátunk mögött.

- Lord Montgomery! A királynõ látni kívánja!

Hátrapillantok a vállam felett, az egyik palotaõr áll ott. Komoran összehúzom szemöldököm és biccentek felé. Magunkra hagy. Visszafordulok Lady Annabelle felé, megcsókolom kezét.

- Bocsásson meg, kedvesem. Majd máskor folytatjuk. A bál hamarosan véget ér, nem tartom valószínûnek, hogy visszaérek addig. Visszakísérhetem a szobájába?

- Nem, nem szükséges, majd egyedül visszasétálok, köszönöm David.

Mielõtt elhagynám az erkélyt, engedek a testemben tomboló vágy akaratának, és egy futó, puha csókot lopok ajkairól. Csupán finom kis érintés, nem is nevezhetõ igazán csóknak, de...

- Holnap délután láthatom?

- Igen – leheli lágyan, szemeiben tükrözõdnek a csillagok.

- Várni fogom a kertben. Jó éjt, Belle.

Kisietek, keresztülvágok a termen, hevesen kalapáló szívem majd szétveti mellkasomat. Amikor a királynõ lakrészébe érek, csodálkozva nézek körül. Összetört vázák, felborított asztalok, földre dobott terítõk és ruhadarabok. Erzsébet feldúlva, kezébe temetett arccal ül egy karosszékben, elõtte térdel Lady Marie, az elsõszámú udvarhölgye és egyben legközelebbi barátnõje. Egy nedves ruhával törölgeti Erzsébet remegõ kezeit.

A fal mellett áll a három fõtanácsos, mind sápadtak és szemmel láthatóan nagyon idegesek.

- Felség – hajolok meg a királynõ felé. Felnéz, arcán a festék elmosódott, úgy néz ki mint egy vízbe áztatott olajfestmény. Fekete és fehér csíkok szelik arcát.

- Lord Hanstor! Mondja el neki az egészet! – veti hátra remegõ hangon a válla felett. Az elsõszámú fõtanácsos elõrelép, felém nyújt egy levelet.

- Olvassa el, mylord.

Megremeg kezemben a papír, amikor befejezem. Felindultan kapom fel fejem, összeszûkült szemekkel nézek a királynõre. Kerüli tekintetem.

- Mit tesz ezután, felség? – kérdem halkan.

- Azaz ostoba nõszemély! – kiáltja indulatosan. Felállna, de Lady Marie visszanyomja a székre, és a nedves ruhával a homlokát borogatja. Láthatóan mûködik a taktika, Erzsébet lehiggad. – Megmondtuk neki, hogy ne keveredjen bele semmibe, erre mit tesz? És ez nevezi magát királynõnek? Skócia királynõjének?!

- És ez még semmi – kontrázik rá Lord Hanstor. – Az egyik udvarhölgy volt a levél közvetítõje. Mint kiderült, mélyen benne van a keze a királynõ elleni összeesküvésben.

Heves bólogatás.

- És ki lenne az? – kérdezem halkan.

- Lady Diane Mentrom.

Megcsóválom a fejem. Kizárt, hogy mélyen benne lenne, nyilván csak futár volt, talán azt sem tudta mibe rángatták. A tanácsosok szeretik felfújni a dolgokat, de az tény, hogy önmagában már ennek a levélnek a kézbesítése is halálos bûn.

- Talán még olyan információkról is tudomása lehet, amelyet a királynõnk közelében hallhatott, és kijuttatta a cselszövõ Stuart Máriának.

Nem rázom meg a fejem, hiszen ebben a szobában mindenki pontosan tudja, hogy a skótok királynõje biztosan nem vesz részt semmiben, olyan szigorúan õrzik. Ez a levél is csupán csak egy állásfoglalás a „mi lenne ha” kérdésre. Egyértelmû hogy tõrbe csalták, így akarták elérni hogy végre kivégeztethessék.

Ez Erzsébet saját döntése, nincs beleszólásom.

- Mik a tervei Lady Diane-val? Nem maradhat ezek után az udvarban – kezdem óvatosan, habár pontosan tudom mi lesz a sorsa, csak remélhetem hogy megenyhül egy ostoba nõ buta cselekedetén a királynõ. Keserûen felnevet.

- Az én kis énekes madaram – kuncogja kissé hisztérikusan. Kedvelte azt a buta lányt, ami talán most többet árt, mint használ. Ha egy királynõ vagy király kedvel valakit, és az elárulja õt, a haragja keményebben sújt le. – Ölje meg!

- Királynõm, tudod jól, hogy...

- Igen, igen, igen... – legyint. Pontosan tisztában van azzal, hogy nem vagyok hajlandó megölni nõket és gyermekeket. – Marie!

Megfagy a levegõ a szobában. A tanácsosok sem tudják azt, amit én. Lady Marie méregkeverõ tehetségérõl és kiváló kézügyességérõl fogalmuk sincs. Ha lehet ilyet mondani, még nálam is ügyesebb ha valakinek a kivégzésérõl van szó. Tökéletes bérgyilkos, Erzsébet másik kutyája. Amit én nem vállalok el, õ megteszi.

- Bízza rám, királynõm.

Ezzel Lady Diane sorsa megpecsételõdött. Erzsébet felém fordul.

- Ön pedig most lóra száll, elvisz magával annyi katonát, amennyi szükséges, és elhozza ide Stuart Máriát! Mire holnap a nap lenyugszik, a börtönben legyen! – Feláll a székérõl, egyenesen tartja a fejét. Engedelmesen meghajolok felé.

- Igen, felség.

És ezzel megpecsételõdött Skócia királynõjének sorsa.

*

Izzadtan, mocskosan és kimerülten térek vissza. A kisírt szemû Stuart Máriát lekísérem embereimmel és néhány másik lovaggal együtt a börtönbe, a legelõkellõbb cellába. Amikor magára hagyjuk és felsietünk a királynõhöz, a lakosztály bejáratánál egyik hûséges katonám vár, láthatóan nem a jelenlegi õrség tagja, fegyver sincs nála.

- Önt várom, mylord! – suttogja félrehúzva engem a többiektõl.

- Mi történt?

- Amíg ön távol volt, megölték Lady Diane-t, a királynõ egyik udvarhölgyét.

- És? – nem jelzem hogy tudtam róla.

- A lakosztályában amikor rátaláltak, vele volt Lady Annabelle is, és azonnal letartóztatták. Õt gyanúsítják...

Felhördülök, és megragadom ruhájánál fogva.

- Micsoda?! Hol van most? Felelj!

- Odalent, a...

Ellököm magamtól, és berontok a királynõ lakosztályába. Odabent döbbenten fordul felém a sok arc.

- Mi folyik itt?

Erzsébet döbbenten kikerekedett szemekkel néz rám, majd int mindenkinek. Pillanatok alatt kiürül a terem, csak Lady Marie marad bent. Õrzi imádott királynõjét.

- Mi ez a viselkedés, Lord Montgomery? – sziszegi Erzsébet.

- Bebörtönözte Lady Annabelle-t! Tagadja talán?

Sóhajtva ül vissza a karosszékébe, arcán szomorúság.

- Sajnos nem tehettem mást. Rosszkor járt rossz helyen, és látta Lady Marie-t is.

Elkomorul az arcom.

- Mindent látott?

Nem kapok választ, Lady Marie bólint. Halkan káromkodva túrok hajamba.

- Azonnal engedje el! – perdülök meg ismét.

- Nem! – kiáltja, majd nyugodtan folytatja. – Most még nem tehetjük. Sokat tud, és nem beszélhet errõl senkinek! El kellett hallgattatnunk! Kell egy kis idõ, amíg a tanács és a nemesség elfogadja a Stuart Máriával történteket. Amint elül a vihar, Lady Annabelle ügyét is elrendezzük majd.

Megvillannak a szemeim. Jól ismerem már ezt az „elrendezzük” mesét. Többnyire Marie és én „rendezzük” el a problémákat.

- Lord Montgomery! – zendül hangja határozottan. – Önre bízom Lady Annabelle õrizetét. Néhány hét múlva pedig...

- Tessék? – hördülök fel. – Hetekig akarja õt a börtönben tartani? Abba belehal!

- Akkor mit javasol?

- Mindenképp távol kell lennie az udvartól, és titokban kell tartania amit látott, igaz?

- Igen...

- Rendben, ez esetben elviszem magammal és egyik vidéki birtokomban tartom õt. Én vigyázok rá.

Hirtelen eltûnnek a ráncok a királynõ homlokáról.

- Amint lefejeztettük Máriát, üzenünk önnek.

Bólintok. Meghajlok és az ajtó felé indulok, de szavai megtorpanásra késztetnek.

- Azonban sajnálatos módon... – arcán mosoly terül szét – az önnel kettesben történõ fogsága miatt a hölgy hírneve...

Rávicsorgok. Tudom, a fenébe is!

Tapsolni és nevetni kezd, ami igazán morbid ebben a komoly helyzetben.

Kisietek. Lerohanok a lépcsõkõn, egészen az alagsorig. Az õrség szó nélkül áll félre utamból, s a folyosón a cellaõr fogad.

- Vezess Lady Annabelle cellájához!

Amikor kinyílik az ajtó és belépek az apró helyiségbe, egy puha és illatos test csapódik mellkasomnak.

- David! David! – zokogja édes hangján.

- Belle... – forrón szorítom magamhoz, mélyen magamba szívom hajának illatát. – Nem bántották? Jól van? Nem sérült meg?

- David... – felemeli arcát, könnyes szemeit látva összeszorul a torkom.

- Bajba került, és én nem voltam ön mellett, hogy megvédjem. Bocsásson meg nekem, Belle.

Mellkasomba fúrja arcát, remeg egész testében.

- Végre eljött... úgy vártam... annyira féltem...

- Ssss – erõsebben szorítom magamhoz, finoman ringatom mint egy gyermeket. – Már itt vagyok, nem eshet semmi baja. Most már minden rendben van. Jöjjön... elviszem innen.

Felveszem a karjaimba, hiszen oly erõsen reszket, teljesen elgyengült a sok sírástól. Mióta lehetett itt a sötétben egyedül? Erzsébet néha nagyon kegyetlen.

Az udvaron már várnak katonáim és egy hintó. Inasom mellette áll, vén arcán megenyhülnek a vonások, amikor meglátja mit tartok karjaimban.

- Mylord, ha óhajtja önök után küldöm a csomagjaikat.

Biccentek.

- A preston-i birtokomra megyünk, ha bárki keres, a királynõnél érdeklõdjön. Három nap múlva gyere utánam.

Magunk mögött hagyjuk Londont, és õ elhúzódik ölelõ karjaimból. Megcirógatom szép arcát. Haja kibomlott, ruhája megviselt. Düh fortyog bennem, legszívesebben levágnék néhány fejet, mert mindezt a szörnyûséget át kellett élnie.

- Belle?

- Szörnyû dolgot láttam, David. Lady Marie...

Szájára teszem mutatóujjam, figyelmeztetõen nézek szemeibe.

- Ezt majd megbeszéljük késõbb.

Könnybe lábadt szemekkel bólint.

- Hová megyünk?

- Preston-ba. Van ott egy nagyobb birtokom, amely méltó önhöz.

- De miért? És a királynõ? Semmit sem értek, David! – szinte már kislányként nyafog, de most is imádom. Annyira örülök, hogy jól van, elmondani sem bírom.

- Bízz bennem, Belle.

Intim, bensõséges megszólításomat hallva halvány mosoly dereng fel ajkain, könnyezve bólint, majd visszabújik ölelésembe. Torkomban dobogó szívvel ölelem magamhoz. Fejemben gondolatok cikáznak. Mit fog majd gondolni és tenni, amikor mindent megtud majd? Szegény Annabelle rosszkor rossz helyen járt, és komoly árat kell érte fizetnie. Azért van még életben, mert Erzsébet tudja mit jelent nekem, és félt, hogy elveszíti leghûségesebb emberét. Drága kedvesem, bár többet tehettem volna!

Mégis, a sajnálat mellett forr bennem az elégedettség és a vad öröm, mert itt van velem, és már az enyém. Abban a pillanatban, hogy beszállt velem ebbe a hintóba, olyan ösvényre lépett, amely egyenesen az én karjaimba vezet. Már mindenki tudja az udvarban, hogy valami történt, és velem együtt távozott.

Nem térhet vissza másképp, csak gyûrûvel az ujján és egy férjjel az oldalán, mert hírneve miattam bemocskolódott.

Borzalmas, és mégis csodálatos érzés, pedig nem ihatok még elõre a medve bõrére. Most jön igazán a neheze, hiszen el kell neki mondanom az igazságot, a következményeket. Talán megenyhül irántam, ha heves udvarlásba kezdek, elvégre enyém a világ összes ideje. A miénk.

Vad vágy hullámzik végig a testemen már csak a puszta gondolattól is, hogy kettesben leszünk hosszú heteken át...

Belle...

Bekísérem a királynõt az étkezõbe, és a látványtól összeszorítom fogaimat. Az a mocsok! Biztos mondott neki valami olyan méltatlant, hogy még bele is pirult Annabelle. Legszívesebben lekaszabolnám, de a királynõ védelme alatt áll. Ha nem így lenne, már elmetszettem volna a torkát az elsõ alkalommal, hogy betette a lábát ide.

- Örülünk, hogy újra láthatjuk, Annebelle.

- Enyém az öröm, hogy itt lehetek, felség.

A királynõ rám pillant, egyértelmûvé téve hogy kívül tágasabb. Bizonyára ki akarja faggatni a kapcsolatunkról. Sóhajtva hajtok fejet és távozom.

Már én is átestem a vallatásán, jól tudja hogy végig Annabelle mellett volt egy gardedám, erénye érintetlen maradt. Különben sem olyan nagy dolog vendégeskedni valakinél, hisz õ is gyakran megteszi, mi több, a nemesek kedvenc idõtöltése ez a nyári idõszakban. Tulajdonképpen szokatlan tõlem, hisz senkit sem hívtam még meg a birtokaimra eddig. Talán ezért kavart olyan nagy port, valamint a lovagi tornán történtek miatt. Valóban nem voltam valami lovagias, de mindenki számára egyértelmûvé kívántam tenni, hogy én tartok igényt a hölgy szívére, s nem tûrök riválisokat. Ifjabb Lord Dudley megértette, tudomásom szerint el is utazott a városból.

*

Eltelik a vacsora, nemsokára nyílik az ajtó. Annabelle lép ki, sápadtságát kiemeli a folyosók lámpásai. Óvatosan megfogom a kezét, hogy ne ijedjen meg.

- David? – suttogja bájosan elpirulva.

- Jöjjön, visszakísérem, fáradtnak tûnik.

Nem vitatkozik, csak elborul csinos arca. Ismerem már annyira, hogy tudjam, emészti magát belülrõl, mert aggódik hogy hibázott-e. Megcirógatom egy kilógó hajtincsét.

- Biztos vagyok benne, hogy mindent remekül csinált, Belle – a becézést halkabban ejtem ki, nem akarom hogy az õrség vagy bárki más meghallja.

Kilép az ajtón Drake, így hátrébb lépek, arcomon megfagynak vonásaim. Pofátlanul megragadja Annabelle másik kezét, csábítóan a szemeibe néz és megcsókolja a kézfejét.

- Örülök, hogy megismerhettem, mylady… remélem lesz szerencsém viszont látni Önt a közeljövõben.

- Ha rajtam múlik, nem – dörrenek bosszúsan. - És most ha megbocsát… a hölgynek pihennie kell.

Megvetõ hangsúly, fenyegetõ tekintet és hideg mosoly. Egyenlõ félként viszonozza, nem fél tõlem. Nem ismer eléggé.

Visszakísérem Annebelle-t a szobájához, az ajtó elõtt töröm meg a csendet. Mostanra már alábbhagyott a mérgem, csupán a birtoklási vágy maradt, és a félelem, hogy elveszíthetem õt.

- Lehet, hogy vissza kéne költöznie a birtokomra, Belle – jegyzem meg keserûen. Csak ott tudhatnám õt biztonságban, de az sem megoldás, hogy bezárom õt egy kalitkába, akár valami különleges díszmadarat.

- De hiszen… csak most érkeztem… - suttogja feszülten. Olyan sápadt, és biztos megint halálra rémítettem, a fenébe is. Nem, õ nem ezt érdemli. Nem az udvari élet kegyetlen világába való, hanem egy meleg, szeretõ otthonba, ahol gondoskodhatok róla.

- Igen. De csupán pár órát töltött itt, és máris visszatért a sápadtsága.

- Csupán kifáradtam az úttól, kérem ne aggódjon miattam, mylord.

Pedig már most mennyire sápadt... remélem nem betegszik meg újra.

Pillantása találkozik az én aggódó tekintetemmel, megajándékoz egy édes mosollyal.

- Láthatom ma délután? – kérdezem tõle fegyelmezett hangon.

- Szerintem lefekszem aludni, de megtisztelne vele, ha holnap elkísérne a kertbe sétálni ebéd után.

Mosoly oldja arcomon a feszült maszkot. Olyan hihetetlenül nões és bájos. Minden szava, mosolya és érintése õszinte és kedves. Teljesen elbûvölt, és ujjaim már arcának, nyakának puha bõrét érintik önkéntelenül is. Homlokára hintek egy sóvár csókot.

Talán holnap már nem fog elutasítani, amikor megkérem a kezét. Az apja még mindig nem adta beleegyezését, de nem számít. Megtettem amit tehettem, különben sem érdekel a hozománya vagy a társadalmi rangja. Mellettem gazdag hercegné lesz belõle, nem számít hogyan. Holnap...

- Alig várom, Belle.

Elhátrálok tõle, meghajolok és távozom.

*

Amikor belépek az udvarhölgyeknek fenntartott étkezõterembe, hirtelen csend fogad.

- Hölgyeim – hajtom meg fejem udvariasan. – Azt hittem, befejezték az ebédet.

- Nem, amint látja mylord – válaszolja Diane. Cinkosan ráhunyorít a mellette ülõre. – Ha Lady Annabelle-t keresi, nincs köztünk. Enyhe rosszullét tört rá, s elsietett. Bizonyára a szobájában gyengélkedik...

Hideg pillantással fojtom belé a szót. Szóval máris elkezdték õrölni az idegeit. Micsoda kis viperafészek ez.

- Bizonyára megfeküdte a gyomrát a rosszindulat, mylady. Úgy tudom, ön jeleskedik ebben.

Elsápad a haragtól, de nem szólal meg. Biccentek a hölgyek felé és kilépek a folyosóra.

A lakosztályát hiába keresem fel, a szolgálólány nem tudja hol van. Sok helyre nem jár, így az udvar marad csupán.

Épp idõben. A látványtól elönti agyamat a vér. Drake Annabelle nyakát cirógatja, úgy bámulja mint az éhes disznó a makkot.

- Ne merészelj hozzáérni, te büdös korcs! – dörren hangom, és már az ingét szorítom, másik kezemet ökölbe szorítva emelem fel, hogy lesújtsak rá.

- David, ne! – sikoltja Annabelle, kezei levegõben lendülõ karomat elkapják. Felé fordítom tekintetem, a szemeiben csillogó könyörgéstõl azonnal kijózanodom. Miért állított meg? Talán kedvére való volt Drake viselkedése? Talán tetszik neki? Ugye nem?

- Még ÕT védi, mylady? Ez a korcs nem érdemli meg, hogy…

- Nem... nem szeretem az erõszakot, mylord… kérem, ne bántsa õt miattam…

Ellököm magamtól Drake-et, figyelem ahogy egy fatörzshöz tántorodik. Mosolya letörölhetetlen. Rászegezem mutatóujjamat.

- Rá se merj nézni, Drake. Még egy ilyen, és halott vagy.

Hangom halk és fenyegetõ. Leolvad mosolya, fenyegetõen villannak szemei.

- Nem szeretem ha fenyegetnek, Montgomery.

- Akkor ne adj rá okot, kalóz.

Annabelle reszketõ hangja töri meg a fagyos légkört.

- David, kérem kísérjen egy nyugodt helyre... nem érzem jól magam.

Azonnal elfeledkezem a kalózról, és Annabelle mellélépek, karomat támaszként nyújtom neki.

- Mi történt, kedvesem? – kérdem tõle aggódva.

- A fejem... megfájdult.

Nem mer a szemembe nézni, látom rajta hogy hazudik. Így próbál meg eltávolítani Drake mellõl. Nem hibáztatom érte, bárki ezt tenné a helyében.

A kalóz mézesmázos hangja még utánunk libben.

- Kellemes pihenést, mylady. Ne feledje amit mondtam, várom a válaszát!

Amikor hallótávolságon kívülre kerülünk, leültetem õt egy padra a virágba borult fák alá. Letérdelek elé, kezeim közé fogom apró ujjait, és aggódva fürkészem sápadt arcát.

- Mi történt, Belle? Kérem mondja el. Lady Diane azt mondta, nincs jól. Gyanítom mondott önnek valamit, ezért jött le ide. Mi volt az? És mit mondott önnek Drake?

Nem válaszol a faggatásra, csak néhány percnyi tétovázás és ajakrágcsálás után szólal meg.

- Pletykálnak rólunk...

Bólintok.

- Alaptalan az egész, a királynõ már kifaggatott engem mindenrõl. A kémei is jelentették, hogy nincs oka aggódni. Ha a királynõ így látja, a pletykák hamar elülnek majd, kérem ne aggódjon. És Drake?

Megnyugodva néz a szemembe, a benne csillogó öröm és megkönnyebbültség halvány mosolyba is átköltözik. Olyan szép. Még csak egy napja van itt, és máris kikészítették. A fenébe is.

- Ó ne törõdjön vele, kérem.

Kifújom a levegõt, feszültségem alábbhagy. Felemelkedem.

- Megengedi? – intek a padra. Arrébb csusszan, elrendezi terebélyes szoknyáját és felmosolyog rám.

- Kérem, üljön mellém.

- Köszönöm.

Leülök mellé. A fákat, virágokat és a kis tavat figyeli, én õt. És tudom jól, hogy legalább tíz szempár figyel minket a palota ablakaiból és a fák mögül is. Zsebemben ott lapul a kis gyûrû a dobozzal együtt, de így képtelen vagyok megtenni.

Érzi hogy készül valami, mert elpirulva néz rám, majd lesüti szemeit és ruháját babrálja.

- Ma este eljön a bálba? – kérdezi félénken. Tényleg, Erzsébet ma is rendez egyet. Újabban egyre gyakrabban teszi ezt, talán mert végre alábbhagyott a nyári forróság.

- Igen. Megengedi, hogy a kísérõje legyek ismét?

- Természetesen.

Félénk mosolyt kapok. Olyan szép. Sóvárogva figyelem. Bõre ismét egészséges színû, hajából a kiszabadult tincsek nyakán tekergõznek. Ha csak belegondolok, hogy hozzáért az a fajankó...

Nehezemre esik a beszélgetés, õ is zavarban van. Sehol az idilli harmónia, amit a birtokom kertjében éreztem. Most feszültek vagyunk mindketten. Ez így nem jó, más körülmények kellenek, különben megint az arcomba kiabálja hogy szörny vagyok és soha nem akar látni.

Visszakísérem a lakosztályába készülõdni.

Az ajtóban csalódottan búcsúzom tõle.

- Sajnálom hogy így alakult, Belle – mondom halkan, kezét a számhoz emelem, ujjainak végére hintek apró puszit. Érzem hogy megremeg keze az enyémben, és ez örömmel tölt el. – Remélem a mai esténk nyugodtabban telik, és szórakoztatóbb társaság leszek.

- Ó én jól éreztem magam önnel, most is – válaszolja hirtelen, majd ajkába harap és mélyen elpirul. – Vagyis úgy értem...

- Hogy már hozzászokott az unalomhoz mellettem? – kérdezem halvány mosollyal. Jól szórakozom zavarán.

- Nem, én nem! Vagyis, jaj... - Felnevetek, végre megérti hogy csak tréfa volt. Lágyan kacag, kis csengettyûként. – Ennyire szeret zavarba hozni, mylord?

- Bocsásson meg, de elbûvölõ ilyenkor, és én nem bírok ellenállni.

- Megbocsátom – biccent megjátszott eleganciával, majd pukedlizik. Meghajlok felé. – Akkor ma este, mylord.

Forró pillantással merülök el szemeiben.

- Igen. Ma este, Belle.

Ismerõs kopogás. Amikor belép a szalonba, udvariasan felállok és leteszem kezembõl a teás csészét.

Lesütött szemekkel torpan meg, iszom szemeimmel a látványt. Halvány rózsaszín ruhája bájos és kedves látvány, arcán az enyhe pír pedig nekem szól. Selymes fényû tincsei elegáns, dekoratív kontyban rögzítve, benne apró kis rózsaszín virágok. Nincs rajta ékszer, de nem is kell. Így szép ahogy van.

Végre felpillant rám, tekintetétõl megremeg a gyomrom.

- Mylord… örülök, hogy itt van… köszönöm, hogy eljött.

Elé lépek, megcsókolom kézfejét, mélyen a szemeibe fúrva izzó tekintetem.

- Én köszönöm a levelét, mylady.

Lady Annabelle lágy mosolya a válasz, s mielõtt megszólalhatnék, nõvére hangja töri meg a csendet.

- Azt hiszem itt az idõ, hogy visszavonuljak.

Magunkra maradunk, karomat nyújtom Annabelle felé és kivezetem a kertbe. Mivel itt minden az enyém, pontosan tudom hová vigyem, hogy élvezetessé tegyem a sétát.

- Minden köszönök, Lord Montgomery.

- David – javítom ki halkan. - Ez a legkevesebb, azok után, amiket mondtam, Belle.

Kezét finoman fogom, érzem hogy elhúzza tõlem, de ellenállok a késztetésnek hogy erõsebben tartsam. Már tudom, hogy a durva természetemmel csak ártanék a bizonytalan lábakon álló kapcsolatunknak. Csodásan néz ki a napfényben. Bõre ragyog, mosolya édes...

- Örömmel látom, hogy jobban van.

- Hála Önnek, David.

Borzongatóan jó érzés hallani, ahogy a nevemet kimondja. Olyan bensõséges kapcsolatra utal, amelyre vágyom, és talán reménykedhetek is abban, hogy sikerül létrehoznom vele. Megérintem õt, sóvár vágyakozással csodálva õt. Nyakának bõre puha, a kunkorodó kis rakoncátlan tincsek selymesek. Elhúzom a kezem tõle, nem szeretném megijeszteni, így is ott a félelem a szemében, s ha nem vigyázok, örökké ott is marad. Karom nyújtom felé, a virágoskert felé vezetem.

- Igazán elragadó a birtoka, David. Mind a kastély, mind a táj meseszép. Nyugodt és barátságos.

- Az én szívemnek csak azért ily kedves, mert Maga itt van, Belle.

- David... – leheli bájosan, láthatóan zavarba hoztam. Egy rózsát letépek a közeli bokorról és felé nyújtom.

- A világ leggyönyörûbb rózsaszála, a leggyönyörûbb nõnek – súgom mosolyogva, hisz én ilyen is tudok lenni, habár még senkivel sem tettem. Egy hidegvérû, erõs lovag vagyok, a királynõ házörzõje, aki öl a parancsára ha kell, kegyetlenül és megbánás nélkül. De ettõl még én is érzõ lény vagyok, az udvarlás szabályit ismerem.

- Nincs tövise… - suttogja.

- Különleges, oltott magvakból nõttek ezek a bokrok. Olyanok, akár Maga, Belle. Gyönyörûek, különlegesek, törékenyek és védtelenek.

Utolsó szavaim sóvár, rekedt suttogás csupán, s ruhájából kilátszó vállának sápadt bõrén siklanak ujjaim. Annyira erõs vágy lobog bennem, ha mindet rázúdítanám, ez a törékeny rózsaszál azonnal összetörne. Hátára simítom kezem, magamhoz húzom, mert gondolkozni már nem vagyok képes. Mielõtt megcsókolhatnám, kimenekül karjaimból, akár egy riadt madárka, úgy piheg. Már csak ettõl olyan vad vágyat érzek, hogy elkapjam és...

Hátrébb lép, lesüti szemeit. Szavai tartózkodóak, a virágot mellkasához szorítva áll, nagyon kedves látvány.

- Remélem… remélem ezentúl gyakrabban látogat meg minket, mylord.

Egyik kezét óvatosan megfogom. Érzem hogy reszket. Ó egek, mennyire szeretném a karjaimban tartani!

- Ebben az esetben, amíg teljesen fel nem épül, eljövök minden hétvégén. Megengedi?

- David... ez az ön otthona. Akkor jön ide, amikor szeretne.

Bólintok. Igen, az én otthonom, és õ is itt van. Tökéletesen ideillik. Sõt.

- Jöjjön, mutatni szeretnék valamit.

Megkerülöm vele az egyik oldalépületet, és a másik virágoskert mögé vezetem.

- Nahát! Egy hinta!

Az idõ elrepül, a vele töltött percek elillannak.

Órákkal késõbb, az együtt elköltött ebéd után kikísér engem a lovamhoz, amelyet a lovászfiú õriz.

- Mikor jön el újra? – kérdezi Annabelle félénken.

- Egy hét múlva. Óhajt valamit üzenni a királynõnek?

- Üdvözlöm, és üzenem neki, hogy hiányzik. Hamarosan visszatérek, hogy újra szórakoztathassam a történeteimmel.

Elégedetten bólintok.

- Nagyon örülni fog a hírnek. És most ég önnel, Belle.

Megcsókolom kezét, búcsúszavait és kedves mosolyát magamba szívom. Szép és üde, mint egy nyíló rózsa.

***

A nyár már a végét járja.

Annabelle és én minden héten együtt sétálunk, beszélgetünk. Sokkal jobban ismerem már, és egyre forróbban lángol érte a szívem. Apja nem lakik a birtokomon, hazautazott, így csak levében tudtam elérni. Összesen egy válasz levelet kaptam azokra amelyeket írtam neki. Nem adja hozzám a lányát. Büszke és botor. Már tudom kitõl örökölte az én kis kedvesem ezeket a tulajdonságokat. Ugyanaz a forrófejû, meggondolatlan naivitás. Kétségtelen a vérrokonság.

A királyi palota udvarán várok. Megigazítom az oldalamon lógó kardom, s a bekanyarodó hintót meglátva szívem nagyot dobban. Ma visszatér a palotába Lady Annabelle, hogy ismét elfoglalja helyét a királynõ udvarhölgyeinek sorában. Erzsébet már nagyon várta õt, örülni fog hogy végre újra itt lesz. A legboldogabb pedig én vagyok.

Kinyitom a hintó ajtaját, kezemet nyújtom és lesegítem az édesen pironkodó Annabellet, majd fejemmel intek a szolgáknak hogy vigyék fel a csomagjait.

Megcsókolom kezét.

- Üdvözlöm újra közöttünk, Lady Annabelle.

- Köszönöm, mylord.

- Fárasztó volt az út?

Amíg könnyedén csevegünk, felkísérem õt a szobájába. A többi udvarhölgy nem jött le hogy üdvözöljék, a féltékenységtõl kissé elszemtelenedtek. Mégis, a szobája elõtt álló személyt meglátva kissé meglepõdöm, ahogy Annabelle is.

- Lady Diane? – suttogja. A hölgy mosolyogva lép közelebb, és egy csokor virágot nyújt felé.

- Üdvözlöm újra közöttünk, Lady Annabelle.

Figyelem ahogy beszélgetnek. Nem értek a nõk virágnyelvéhez, de ahogy látom igencsak hegyezik a nyelvüket. Nyilvánvaló, hogy az erõviszonyokat tisztázzák, és amikor Lady Diane távozik, Annabelle sápadtan és szomorúan lép az ajtajához.

- Köszönöm, hogy elkísért idáig – fordul felém szomorkás mosollyal. Meghajolok.

- A királynõ önnel óhajt ebédelni, ezért pontban délidõben eljövök, hogy átkísérjem az étkezõjébe.

Ez nagy megtiszteltetés, azonnal felragyog a boldogság arcocskáján. Jó nézni.

- Tényleg? Nahát... ez hihetetlen... de mit vegyek fel?

Mivel fejben már máshol jár, így megcsókolom szép kezét.

- Bármiben csodásan fest majd, de ne legyen túl ünnepélyes. A királynõ nem szereti ha beszélgetõpartnere túlragyogja õt. Mellesleg Sir Francis Drake is jelen lesz – teszem hozzá kevésbé lelkesen.

- Õ kicsoda?

- Meglep, hogy nem hallott még róla, kedvesem. Egy közönséges kalóz.

- Tessék? De hát hogyan...

Gúnyos mosolyra húzódik a szám.

- Késõbb elmesélem, amikor majd önért jövök. Most pihenjen, Belle.

*

Csodásan fest a halványkék ruhájában. Haja csinosan feltûzve, semmi ékszer. Pirulva lép ki az ajtón.

- Gyönyörû – dörmögöm elégedetten.

- Köszönöm.

Apró sóhaj, amitõl minden porcikám bizseregni kezd. Meg tud õrjíteni ezekkel, és nem is tudja.

- Jöjjön.

Karomat nyújtom felé, elfogadja és lassan átsétálunk Erzsébet lakrészébe. Az õrök szó nélkül engednek át, nyitják az ajtókat, így kényelmesen tudunk beszélgetni.

- Szóval kicsoda Sir Drake?

- Nos, a királynõ úgy látta jónak, hogy a Spanyolok ne uralják az egész tengert, s ezért szükségesnek látta, hogy saját flottát hozzon létre. Az anyagi keret szûkös, tehát a már meglévõ lehetõségek közül választott. Legitimált néhány nagyobb kalózhordát, s élükre a legerõsebb kalózt nevezte ki, mint az Angol Hadiflotta Fõkapitányát.

Megvetõ mosollyal ejtem ki az utolsó szavakat.

- Óh, imádom ezt hallani! – nevet fel mögöttünk egy harsány alak, s azonnal tudom ki az. Hidegen fordulok felé, elengedem Annabelle kezét.

- Sir Drake – biccentek felé.

- Lord Montgomery – hajol meg gúnyosan nagy tiszteletet adva, majd tekintete megállapodik Lady Annabelle arcán. Jóképû, de durva arcvonásaira élveteg mosoly kúszik, s legeltetni kezdi szemeit rajta. – Ki e bájos hölgy? Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Sir...

- Francis Drake – fejezi be helyette Annabelle, bájos pukedlivel. – Én...

Felmordul mély hangom.

- A hölgy Lady Annabelle Claire, a királynõ udvarhölgye. És most folytassuk utunkat, nem érünk rá pazarolni az értékes idejét, mylady.

Amikor belépünk a tágas helyiségbe, Annabelle szép arcán csodálat rajzolódik ki. Erzsébet szereti a pompát, nem tagadhatjuk. Az asztalhoz vezetem, leültetem és a füléhez hajolok.

- A királynõ nemsokára megérkezik. Ne tegyen semmit, csak üdvözölje ahogy kell és csendben egyen. Ha kérdez válaszoljon, és semmi esetre se próbáljon barátságos lenni azzal a fajankóval.

- Sir Drake-re céloz? – súg vissza.

- Igen. Goromba és udvariatlan, és nincs hölgy, akinek erénye biztonságban lenne mellette. Kérem ne habozzon szólni, ha illetlenül viselkedik.

- Ön nem eszik velünk?

Megrázom a fejem.

- Nem kedvesem, de a közelben maradok, ne aggódjon.

Két õrt hagyok hátra magam mögött, elindulok a királynõért.

Figyelem arcán az érzelmeit. Szomorúság, fájdalom, belsõ vívódás, ki tudja még mi, s a végén szájára szorítja apró kezét.

Türelmet erõszakolok magamra, nem támadom le, nem szorítom a karjaimba, ahogy szívembõl tenném.

- Lord Montgomery… - töri meg a súlyos, várakozástól terhes csendet édes hangjával. – Kérem… kérem… engedjen el. Nekem nincs helyem az udvarban. Soha nem volt és soha nem is lesz.

Hátratántorodik, a falig. Felé nyúlok hogy elkapjam, nehogy elessen és megüsse magát. Látom arcán a riadt elutasítást, így nem érek hozzá, de figyelem, nehogy elessen. Az iménti szavaitól zúg a fejem. Nincs helye itt? Miért mondja ezt?

- De hiszen már boldognak tûnt, Belle – válaszolom halkan, nehogy megriasszam. Felnéz rám, könyörögnek könnyezõ, szép szemei. Gyûlölöm így látni õt, mindennél jobban szeretném örökre letörölni arcáról a könnyeket, s csak mosolyt látni rajta.

- Igen… boldog voltam… talán… de örökre elveszítettem az egyetlen dolgot, mely értékessé tette számomra ezt a helyet.

Szomorú mosolyát látva összeszorul mellkasom. Mi tette értékessé számára az udvart? Mi volt az? Bármi is, visszaszerzem neki, kerüljön akármibe. Ugye nem az ifjabb Lord Dudley az? Elhessegetem a sötét gondolatot.

- Az egyetlen olyan dolgot? – De mit?

- A bizalmamat Ön iránt, David.

Képtelen vagyok megszólalni. Úgy érzem megfagy a mellkasom. Ezek szerint, hogy már önmaga is szembesült vele, milyen szörnyeteg vagyok, minden esélyem elveszett.

A veszteség érzésétõl néhány percig levegõt sem bírok venni, s csak lassan oldódik fel bennem a görcs.

- Visszautazom a családunk vidéki birtokára. Néha meglátogathatna, ha arra jár, Lord Montgomery. Gondolom nem kell elmondanom, hogy merre van a birtok. A családi hátteremet nézve biztosan mindent tud rólam. Talán többet, mint én magam – folytatja kíméletlenül.

Testem magától mozdul, s már karjaim csapdájában van, de nem érintem meg. Mert... már így is fél tõlem. Szenvedély homályosítja elmém.

- Nem! Annyi mindent… - zihálom - annyi mindent nem tudok magáról, Belle.

Lehajolok hozzá, magamba szívom lágy rózsaillatát, amely méregként rágta bele magát elmémbe. Puha száját nézem, nem tudok elválni tõle, lehetetlen... - Nem tudom, milyen érzés hosszan, forrón csókolni az ajkait. Nem tudom, milyen íze van a bõrének.

Ujjaim epekedve simítják végig hosszú haját, félresimítom nyakából, s puha bõrét megérintem. Milyen tiszta szépség, éteri és különleges. Nem vagyok méltó rá, mégis oly erõsen akarom, vágyom õt... belesajdul a szívem. Rekedt, sóvárgó szavaim súrolják az éjszaka csendjét:

– Nem tudom, milyen érzés végigsimítani a bõrét, nem tudom, milyen érzés megérinteni a melleit.

- Elég! – kiáltja, eltol magától. Kijózanodva emelkedem fel, fújtatva vájom körmeimet a kõfalba, nem merek megmozdulni, mert rávetném magam. Hagyom elmenekülni, talán jobb is így.

- Elmegyek. A döntésem végleges.

- NEM! – dörren mély hangom. – Ha visszabújik a vidéki birtok rejtekébe, ki fogja feleségül venni? Egyedül fog megöregedni, mylady.

- Tudom.

Beletörõdve, könnybe lábadt szemekkel néz rám. Ó a fenébe! Bántom õt, pedig nem akarom. Mindennél jobban vágyom rá, hogy boldoggá tehessem, de csak a magam módján vagyok erre képes. Mi az, ami oldaná a bánatát? Ha tisztára moshatná apja nevét. Ha ez megoldódna, végre õ is megkönnyebbülhetne, és ha én ebben tudok segíteni... ó bár tudnék! Ha feleségül venném...

Belém robban a gondolat, és szétárad elmémben. Igen! Feleségül veszem! Mi más megoldás létezhetne, hisz másra sem vágyom, csak õrá, s õ pedig a családján akar segíteni. Ha nem is lesz képes elfogadni, akkor is magamhoz köthetem õt, s halálomig vigyázhatok rá. Óvhatom õt... szerethetem.

Szerethetem.

Üresen kong agyamban ez a szó. Nem tudom miféle érzés ez, fáj és mégis jó. Forró, vad vágy, gyengéd törõdés és figyelem. Akarom. Akarom õt.

Belle... az én Belle-em. Az én kis tündérem. Ha nem is szeret viszont, akkor sem vagyok képes elengedni õt, magamhoz akarom láncolni.

A szobája felé indul, s én nem bírom tovább. Megragadom csuklóját hogy visszatartsam.

- Feleségül veszem, csak ne menjen el! – Megdermed. - Vagyonos vagyok és magas rangom van, ráadásul az udvari helyzetemet nézve a családját jóformán megtisztítaná az, ha feleségül venném. Visszautasíthatatlan ajánlat.

Csatt.

Lenézek rá. Annabelle arcul ütött engem... Könnyezik.

- Undorító szörnyeteg! – sírja a szavakat. - Még soha… soha nem aláztak meg ennyire.

Érte nyúlok, tétován figyelem, s úgy érzem lefagytam teljesen. Elhúzódik tõlem. Miért teszi ezt? Miért?

– Mégis mit hitt? Hogy eladom magamat? Hogy pénzért odaadom a szívemet, a lelkemet… a testemet? – dühösen szikrázó szemekkel néz rám, könnyei megállíthatatlanul záporoznak. – Pedig… pedig az egyik már rég a magáé volt.

A vallomása maga a menny, s az ezt követõ szavaival pokolba taszít:

- Soha! Soha nem megyek magához, Lord Montgomery! Soha többé nem akarom látni! Soha!

Elszalad. Törékeny kis teste elvész a folyosó sötétjében, s én dermedten állok. A csend üvölt füleimben, szívem széttépi mellkasom.

- Mire vár? – szólal meg egy nõi hang a hátam mögött. Megperdülök, Lady Catherine szomorú, sápadt arccal néz vissza rám. – Menjen utána, és kérje meg tisztességesen.

- Most kiabálta az arcomba, hogy soha nem jön feleségül hozzám – dörmögöm, kezem homlokomra szorítom. A feszültségtõl úgy érzem, szétrobban.

Nem válaszol, csak bemegy Annabelle szobájába és becsukja az ajtót.

A kert felé visznek lábaim, s mire leérek, már rohanok.

- Belle! – kiáltom. Távolból hallani a báli zenét, s a holdfényben a fák árnyaiban bárhol elrejtõzhetett. Még baja is eshet! – Belle!

A tó partján egy árnyalak sejlik fel, s én odarohanok hozzá. Õ az! A földön fekszik, sápadtan, behunyt szemekkel.

- Belle! Mi történt? – suttogom rekedten. Felnyalábolom õt, kezem arcához ér. – De hiszen önnek láza van!

Felszaladok vele a szobájába.

- Õrség! Õrség! - Elõkerülnek embereim. Berontok Annabelle szobájába, lefektetem. – Hozzátok a királynõ orvosát! Azonnal!

***

Madarak lágy csicsergése.

Virrad. Szürkül a sötét égbolt. Az ablakon át, a tiszta messzeségben figyelem az enyhe kék égen sápadtan bodrozódó felhõket. A sötétség lebomlik. Megborzongok az ablakon beáradó hidegtõl.

Hallgatagan várok.

A fogadószobában, ahol a királynõ udvarhölgyeivel szokott délelõtt játszani, most csak Lady Caltherine, Lord Claire és én állunk.

Mindenki nyugovóra tért már. Órák teltek el azóta, hogy a kertben rátaláltam. A gondolattól fájdalom szúr mellkasomba, tenyeremet kell rászorítsam.

- Ez mind az ön hibája – mondja immár sokadszor Lord Claire.

- Hallgasson, atyám, ez most nem a megfelelõ hely és idõ erre – ismétli önmagát Lady Catherine.

Nem válaszolok, ahogy eddig sem. Sötét kétségbeesés marcangolja lelkem.

Nyílik az ajtó, s a belépõ orvosra szegezem sötét tekintetem.

- Uraim – biccent felénk. – A hölgy jobban van. A láza lecsillapult, most pihen. Néhány napig, de akár hetekig is tarthat, amíg visszanyeri az erejét. Most pihenésre van szüksége.

Megkönnyebbült sóhaj fakad fel belõlem, de Lord Claire, szavaival gátat vet örömömnek.

- Délután elutazunk és visszük magunkkal!

- Nem! – dörren mély hangom. – Nem viszi el innen õt sehová!

- Nem fogja nekem megmondani, mit teszek a lányommal, Lord Montgomery! Ez mind a maga hibája, az én édes kislányom soha nem került volna ilyen állapotba, ha nem hozom ide. Most orvoslom ezt a hibát, és...

- Mindez nem történt volna meg, ha ön nem köt ostoba módon barátságot egy olyan személlyel, akirõl köztudott volt, hogy a római katolikus egyházhoz lojális! Egy cselszövõ, merénylõvel! Ha körültekintõbben viselkedett volna, mindez nem történt volna meg! – morgom az arcába hajolva. Dühös vagyok, legszívesebben megölném. – Lord Claire, csupán annak köszönheti hogy még él, hogy mindenki tudja, mennyire naiv természete van. Így a királynõ megkegyelmezett magának. Örülnie kéne, nem pedig vádaskodnia.

Megfeszülnek arcán a keserû ráncok.

- Igen, igaza van. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a kislányom itt nincs biztonságban.

Megrázom a fejem, ujjaim szenvedélyesen markolják kardom nyelét, szinte kapaszkodom belé.

- A lehetõ legnagyobb biztonságban van a palotában, mellettem.

- Ön mellett? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel. – Talán azt képzelte, itt hagyom magának õt? Egy szörnynek hagyom prédául a családom jövõjének zálogát? Ne nevettessen!

Az ablakhoz sétál, s egy székre lerogyva temeti kezébe arcát.

- Pedig olyan jól alakult minden – suttogja, a mellé telepedõ lányára pillantva. – A királynõ azonnal megkedvelte, s jó kilátásai voltak egy elõnyös házasságra is. De akkor jött ön – fortyan fel hirtelen, rám szegezi vádlón az ujját.

- Feleségül veszem.

Kõszoborrá merevedik, még ujja is a levegõben marad, s csak lassan engedi le.

- Hogy... hogyan...? Tessék?

- Szeretem a lányát, Lady Annabelle-t, és ha ön a beleegyezését adja, elveszem õt feleségül.

Felhördül, megrázza a fejét.

- Soha! Soha!

Szívfájdítóan hasonlít a lányára, ugyanolyan meggondolatlan és heves. Keserû mosolyra húzódik a szám, amikor kiabálni kezd velem, és gyilkosnak, alávaló gazembernek nevez, de Lady Catherine hirtelen feláll, és apja szájára tapasztja kezét. Meglep ez a reakció.

- Ebbe atyánknak nincs beleszólása mylord – mondja hûvösen. – Kizárólag Annie döntése számít.

Bólintok.

- Márpedig, ha hozzá megy ehhez a szörnyeteghez, akkor én... mfmfmfffff...

Lady Catherine keményen állja a sarat.

- Akkor Ön szépen elfogadja a döntését, apám!

Kiszabadul lánya szorításából, és kivörösödött fejjel lép közelebb hozzám. Meg sem rezdülök.

- Még ma délután elviszem õt innen!

- Nem – válaszolom rendíthetetlenül. – Hallotta az orvos szavait, nem teheti ki most õt egy hosszú, kimerítõ utazásnak. Azonban abban egyetértek, hogy a palota légköre sem tenne jót neki. Tiszta levegõre és pihenésre van szüksége.

Lady Catherine kíváncsian lép elém.

- Mit javasol, mylord?

- A közelben van az egyik birtokom. Kényelmesen felújított és berendezett kastély áll rajta, engedjék meg, hogy felajánljam önöknek, amíg Lady Annabelle felépül.

- Nem! – csattan fel Lord Claire.

- Elfogadjuk, köszönjük a segítségét, mylord – pukedlizik Lady Catherine. Bólintok.

- Máris intézkedem. A hintómat is igénybe vehetik, az inasom pedig elkíséri önöket és mindenben a szolgálatukra áll az ott tartózkodásuk ideje alatt.

- Mylord...

Megtorpanok az ajtóban.

- Igen, mylady?

- Minden héten írok önnek majd levelet. – Elmosolyodik. Most elõször, amióta ismerem. Meghajolok felé hálám jeléül.

***

Minden hétvégén ellovagolok a birtokomra. Amióta tudom hogy nálam lakik, képtelen vagyok türelmesen várni. Lady Catherine minden héten küld nekem beszámolót Annabelle állapotáról. Jobban van, már visszatért az étvágya, néha sétál a nagy virágos réten a kastély mögött, ahol én a lovagi tornákra szoktam felkészülni. Csupán néhány órát töltök a birtokomon, a fák rejtekébõl figyelem õt. Egyedül sétálgat, idõnként a nõvérével együtt is...

Ma pedig, virágokat szed. Bájos és csodaszép. Nincs rajta hivalkodó udvari viselet, egyszerû de elegáns, halványzöld ruhában van. Haja egyszerû fonatban pihen a vállán, de ebbõl is kiszabadulnak tincsei. Arcára egészséges pírt fest a napfény és a kellemes szellõ.

Közeleg a nyár.

Elfordulok tõle, visszaülök lovamra, és visszatérek a palotába.

Néhány nappal késõbb érkezik egy újabb levél. Ezúttal nem Lady Catherinetõl, és amikor felismerem az ismerõs betûket, megremeg kezemben a papír.

                                                                                              Annabelle

Hátradõlök székemben, és az íróasztalomra teszem levelét. A kis bársonnyal bélelt díszdoboz mellé. Rápillantok az ékszerre. Néhány nappal ezelõtt készült el vele az udvari ötvös. Egy különleges, halványzöld gyémánt, arany foglalatban, apró fehér gyémántokkal körülölelve. Nem feltûnõ, nem hivalkodó, elegáns és hercegnõhöz méltó.

"Soha! Soha nem megyek magához, Lord Montgomery! Soha többé nem akarom látni! Soha!"

 Ökölbe szorulnak kezeim, reményem újra életre kel.

***

Egy napfényes, szép délutánon ezúttal nem állok meg az erdõ fái között, hogy õt figyeljem, hanem a kastélyom bejáratáig hajtom lovam.

A kiszaladó lovászfiú kezébe dobom a gyeplõt, az engem fogadó személyzet felé biccentek.

Lady Catherine siet elém, s én udvariasan meghajolva köszöntöm. Pukedli. Felegyenesedik.

- Üdvözlöm az otthonában, mylord. A húgom is csatlakozik hozzánk nemsokára, addig menjünk be, és igyon kérem egy teát velem.

Bólintok.

- Köszönöm, mylady.