|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Silvery | 2012. 01. 15. 20:27:18 | #18549 |
 Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Levusnak)
Hosszú, soha véget nem érő másodpercekig várom a válaszát, de a halk vallomásra csak a csend felel.
Nem mozdul, nem rezzen, még csak rám sem néz. Az idő mintha megtorpanna, a torkom kiszárad az aggodalmas várakozástól. Lehet, hogy haragszik? Lehet, hogy már nem kell neki a szerelmem?
Nem akartam megbántani. Nem akartam ellökni magamtól…
A mellkasa megrezzen, az izmok végighullámzanak a vékony bársonying alatt… a gyomrom bizsereg az érzéstől.
- Én is szeretlek, Belle. Mélyebben, mint bármit a világon, annyira hogy képtelen lennék elengedni téged.
A hangja rekedt, rémisztően komoly. Hiányzik belőle a felindultság, az érzelmek forró ömlengése, amit olyannyira megszoktam tőle. Most mintha száraz, elkeserítő és fájdalmas tényként közölné az irántam érzett szerelmét.
Összeszorul a mellkasom, de még így is… még így is… képtelen vagyok rá, hogy ne örüljek a szavainak. A szavainak és annak, hogy szeret… hogy nem tudna elengedni.
Nem szeretném, hogy elengedjen. Már nem.
Ezt a döntést meghoztam, innen már nincs visszaút.
Vajon van jogom… van jogom igazán, őszintén boldognak lenni, miközben makacs elhatározással szakítom el a szívemet a családi kötelékektől?
Vajon idővel majd felszívódik ez a szomorú keserűség, amit érzek? Vagy most már örökre bűntudattal kell a múltba pillantanom?
Nem számít. Érte bármire képes vagyok.
Szerelmem…
Lehet, hogy melletted szomorú a múltam, de nélküled félelmetesen magányos lenne a jövőm.
- Nem kell elengedned David, mert örökre veled szeretnék maradni.
Megérint. Az ujjai forróak, végtelen gyengédséggel simítja végig a kezeimet.
Újabb néma percek reppennek el. Már nincs feszültség. Nyugodt, meghitt szeretet ölel körbe minket.
Felém fordul, és én bátortalanul pislogok fel a mélyzöld szemekbe. A tekintete vad, mohó, követelelőző szerelem csillog benne. Elakad a lélegzetem, a szívem válaszol a pillantására.
Hangos, őrült dübörgés.
Az ujjai a hajamba bújnak, s én kábultan fürdök a szeretett és hiányolt érintés forróságában.
Hihetetlen… hihetetlen, hogy majdnem… majdnem feladtam mindezt.
Ha ő nem jön utánam… ha azt teszi, amiben reménykedtem, és tovább lép… ha talált volna valaki mást…
Azt hiszem, belehaltam volna a fájdalomba.
- Egy pokol volt nélküled az életem. Soha többé ne tégy ilyet, Belle, ne szabadítsd a világra a szörnyet, inkább szelídíts meg, és láncolj magadhoz.
Édes szerelmem… fogalmad sincs róla, hogy ha te kérnéd se tudnálak többé elhagyni.
Soha többé nem lennék képes ilyen szenvedést átélni. Soha többé. Önző vagyok… önző módon rettegek attól, hogy még egyszer el kell szakadnunk egymástól.
Sajnálom… sajnálom David.
Vakon és meggondolatlanul cselekedtem, és egy percre sem gondoltam arra, hogy nem csak az én szívem törik darabokra. Annyira sajnálom.
Lehunyom a szemeimet, megreszketek.
Azt hiszem, még tartozom egy válasszal.
Ugye még nincs késő? Tudom, hogy fájdalmat okoztam, de ugye még nem gyűlöltél meg annyira, hogy elutasíts? Kérlek…
- Igen, David. – Értetlen pillantás, könnyes mosolyra késztet. - Igen, David. Hozzád megyek feleségül, és örökre veled maradok. Nem számít semmi, csak te és én... Építsünk együtt fel egy új világot magunknak.
Az ujjaim az arcát cirógatják, az állkapcsa megfeszül. A tekintete nem várt döbbenetet tükröz.
Ennyire meglepné a szerelmem? De hiszen… hiszen már annyiszor mondtam neki…
Lehet, hogy már nem kell neki?
Lehet, hogy…
Ne…
A rémület lebénít, az ujjaim megtorpannak.
- Velem akarsz élni? – A simogatását alig érzem. Bólintanék, de még mindig bénultnak és zsibbadnak érzem mindenemet.
Lehet, hogy már nem kellek neki. Azért néz rám ilyen hitetlenül… meglepődött, hogy mindezek után még van bátorságom ilyet hinni?
- Biztosan erre vágysz? Nem gyűlölsz azért, amit tettem? Vagy csupán azért mondod ezt, hogy a családodat védd? Feláldozod magad értük?
Miről beszél?
Nem értem.
A zavarodottság, a kétségbeesettség nem hagynak gondolkodni.
Feláldozni magamat? Nem… akkor áldoztam fel magamat, mikor elszakítottam tőle a szerelmes szívemet, hogy legyen esélye másvalaki mellett megtalálni a boldogságot.
Nem értelek, David. Mi… hogy… hogy jut ilyen az eszedbe?
Eltorzulnak a lágy arcvonások.
- Erről van tehát szó? Az önfeláldozó gyermeket, a hűséges testvért megkaphatom, de a szerelmes asszony szívét soha?
Nem, nem, nem, nem, nem!
Mit tegyek… mit tegyek még, hogy érezze? Mit tegyek, hogy tudja? Mit tegyek, hogy ne kételkedjen?
A testem válaszol a kérdésekre. Meggondolatlanul, az ösztönökre hallgatva nyúlok fel, az ujjaim gátlástalan határozottsággal rántják le magamhoz.
- Szeretlek, te buta!
Az ajkai égetik a bőrömet.
Ügyetlen, kétségbeesett csók.
Nem hiszem el, hogy ilyet mondtam neki. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom… nem hiszem el, hogy ennyire… ennyire jó érzés.
A teste megfeszül az érintéseimtől, az ujjai a hátamra csúsznak. Forró, erőszakos ölelés. A testünk szinte összeolvad. Átveszi az irányítás a félénk, bizonytalan csók felett, a nyelve mélyre tör a számban. Ismerős íz, vágyott, kellemes melegség.
Lehunyom a szemeimet. Nem törődök a testembe nyilalló, zsibbadó fájdalomtól. Nem törődök vele, hogy milyen durva mohósággal csókol, ölel, szorít.
Szükségem van erre a fájdalomra.
Szükségem van ezekre a felindult, zabolázatlan érzésekre. Szükségem van rá, hogy tudjam, még mindig ugyanolyan vad hévvel szeret.
A nevemet sóhajtja. Újra és újra. A hangjában már nyoma sincs annak a hideg, távolságtartó keserűségnek.
Istenem, David…
- Édes szerelmem... Belle... Képtelen vagyok elhinni! Olyan boldog vagyok! – A nyakamat érintik a puha, nedves ajkak, reszketve kapaszkodom a vállába.
Túl sok… nem kapok levegőt. A szívem… a szívem megfojt.
Megszédülök, a lábaim elgyengülnek, a hátam puhán puffan a matracon. David hatalmas testének súlya rám nehezedik, minden porcikámban érzem a közelségét.
Rémisztő az a vad mohóság, amivel megérint, mégsem félek tőle.
Tudom… tudom, hogy soha nem lenne képes ártani nekem.
Azt mondta, hogy boldog? Ugye? Ugye jól hallottam? Istenem…
Tényleg… tényleg sikerült boldoggá tennem? Újra láthatom majd a szerelmes mosolyát?
Elszakadnak az ajkaink, perzselő szenvedéllyel csókol a nyakamba. Remegve sóhajtok fel, miközben ő egyre lejjebb halad a testemen.
Heves érintés a combomon, az izmaim megfeszülnek, ösztönösen szorítom össze a lábaimat. A gyomrom szédítő bizsergése zavaróan csúszik egyre lejjebb.
Ismeretlen érzéseket csal a testembe.
- Ne David… ne… - Halk, bizonytalan sóhaj. Ennél határozottabb ellenkezésre nem vagyok képes.
Megtorpan, heves pihegéssel markolok finoman a puha matracba.
A testem reszket, kívánná a folytatást, a szívem csalódottan dübörög, mégis… mégis őrült boldogság járja át minden porcikámat. Elég volt egy rövid szó, és megállt. Ennyire fontos vagyok neki?
Szépen lassan kezdem elhinni, hogy nem csak egy álom a boldogságunk.
David…
Találkozik a tekintetünk, a zihálása visszhangzik a szobában, a mellkasa hevesen remeg. Elnyílnak az ajkaim, de a szavak nem jönnek.
Lehajtja a fejét, a homlokát a hasamra simítja. Hosszút pislogva fújom ki a levegőt.
- Bocsáss meg szerelmem, elveszítettem a fejem.
Nem csak te… én is… én is elveszítettem…
Vajon tényleg ugyanazt érezzük?
Annyira szeretlek, David… köszönöm… köszönöm, hogy te is szeretsz. Köszönöm, hogy megajándékozol ezzel a varázslatos érzéssel.
A kezem lassan mozdul, ólomsúlyúnak tűnik, mikor felemelem a matracról. A sötétbarna tincsek selymesen cirógatnak, ahogy közéjük vezetem az ujjaimat. Olyan jól esik érinteni őt.
- Semmi baj. – Halk, meghitt, boldog sóhaj.
Lassan rendeződik a légzésem, alábbhagy a testem remegése.
Intim, dermedt forróság nehezedik ránk, a mozdulatlanságot csak az ujjaim cirógató játszadozása töri meg néha-néha. Elmosolyodom.
Hihetetlen, hogy ezt megtehetem.
Hihetetlen, hogy újra mellette lehetek. Hogy büntetlenül érinthetem. Tényleg… tényleg maradhatok vele? Adhatunk magunknak egy esélyt a boldogságra?
Istenem, milyen csodálatos lenne…
Mennyire csodálatos…
~*~
Halk, óvatos léptek zajára ébredek, fáradtan nyitom ki a szemeimet. A késő délelőtti napsugarak hunyorgásra kényszerítenek, zsibbadtan próbálom kidörzsölni a szemeimből az álmot.
Felülök, a fejemben zsibbadt fájdalom lüktet, mégis kellemesen kipihentnek érzem magamat.
Körbenézek a szobában, lassan magamhoz térek az ébredés utáni kábulatból.
Tegnap este… igen, emlékszem… David…
Akaratlanul is mosolyra késztetnek az emlékek, a testem felforrósodik a takaró alatt.
- Ne haragudjon, nem állt szándékomban felébreszteni. – Halk, vékonyka, megszeppent hang, csak most tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül.
- Semmi baj, Mary. – A hangom csupán egy leheletnyit rekedtes, a riadt szobalány félénken mosolyodik el, felbátorodva lép felém. Emlékszem rá, akkor is ő volt mellettem, mikor legutóbb itt laktam.
Mostantól… mostantól ez az otthonom, nem?
A honvágy és az ismeretlentől való tartózkodás, a félelem mellé furcsa, meleg, várakozással teli izgatottság vegyül.
- Megmutathatom a lakosztályát, mylady? Már előkészítettük a forró fürdőt, a hosszú út után biztos jól esne. – Lassú mozdulattal bújok ki a takaró alól, a megviselt utazóköpenyen, és a vállamra hulló kócos tincseken végignézve visszafogottan bólintok.
Igen. Egy fürdő rettentően jól esne.
~*~
Felemelem a kezeimet, lehunyt szemmel segítek a szobalánynak, aki precíz, gyakorlott mozdulatokkal adja rám a hosszú, halványsárga ruhát.
Mély levegőt veszek, élvezem a fürdő utáni felfrissültséget, a testemet végre ismét tisztának, kellemesen illatosnak érzem. Régebben nem törődtem a külsőségekkel, most mégis bűntudatom van a gondolattól, hogy tegnap Davidnek olyan megviselt állapotban kellett látnia.
Mikor lettem ennyire felületes?
Nem… nem lettem az… de David… David ő más.
Álmodozva hunyom le a szemeimet, Mary finom mozdulatokkal terelget egy szék felé, hogy megfésülhesse a hajamat. Kellemes érzés.
Most olyan nyugodt minden. Annyira távolinak tűnik a hosszú, megviselő utazás és a fárasztó aggodalmaskodások.
Vajon együtt ebédelek Daviddel? Már most hiányzik a közelsége.
- Feltűzzem a haját, vagy maradjon kibontva? – Édes, izgatott hangszín.
- Elég ha kifésülöd, köszönöm Mary. – Dúdolgatva folytatja a mozdulatokat, néha fecsegéssel szakítja meg a dallamot. Tetszik a feszélyezetlensége, valószínűleg nagyon jól ki fogunk jönni egymással a jövőben.
A jövőben…
Mikor David és én…
A gyomrom görcsbe ugrik, finoman harapok az ajkaimra. Tényleg feleségül fog venni?
- Eldöntötte már, hogy milyen kontyot szeretne a délutáni rendezvényre? – Értetlen mosollyal állok fel, mikor befejezi a hajam kifésülését. A nedves tincsek mostanra teljesen megszáradtak.
- Miféle rendezvény?
Most rajta a sor, hogy összezavarodjon.
- Az esküvő, mylady. Az ön esküvője.
Az ujjaim remegve kapaszkodnak a faragott szék díszes háttámlájába, megrökönyödve kapok levegőért. Micsoda?
Miről beszél?
Az esküvőm? David… az nem lehet… szólt volna. Szólt volna előre. Nem tenne ilyen nagy lépést a megkérdezésem nélkül. Még akkor sem, ha tegnap nyíltan igent mondtam neki.
Istenem… igent mondtam neki.
Esküvő? Ma?
Ne… túl korai. Még nem készültem fel rá. Még… még…
Az ujjaim a mellkasomra csúsznak, így próbálom lecsitítani a hevesen dübörgő szívemet. Lehetetlen. Időre van szükségem.
Néhány napja azt hittem, hogy örökre a kolostor falai közé leszek zárva, ma pedig feleségül akar venni a férfi, akit teljes szívből szeretek. Miért kell az édes boldogságot félelemnek és bűntudatnak fűszereznie?
Úgy érzem magamat, mint egy igazi szökevény.
Mintha tényleg apám elől menekülnék a házasságba. Mintha minden lépés elkapkodott és türelmetlen lenne. Nem akarom, hogy így történjen.
Nem akarom elkapkodni életem legfontosabb döntését.
Nem akarok később bűntudattal visszagondolni életem legboldogabb napjára.
- Jól van? – Finom érintés, bólintok.
Forog körülöttem a szoba.
Legalább… legalább szólhatott volna. Elmondhatta volna, hogy most azonnal szeretné az esküvőt. Elmondhatta volna, hogy legyen lehetőségem időt kérni.
Halk, visszafogott kopogás.
Megremegve húzom ki magamat, a szívem mélyére temetem a zaklatott gondolatokat.
Az inas rezzenéstelen arccal lép be, meghajol, majd megszólal.
- Lord Montgomery az ebédlőben várja önt, mylady. – Elmosolyodva biccentek, a mellkasom bizseregni kezd, szinte el is felejtem, az előző perceket.
Mindjárt láthatom.
A tágas szoba duplaszárnyas ajtaja tárva-nyitva áll, a szívem minden lépésnél egyre hevesebben dübörög.
Nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom, hogy nézzek rá.
Vajon ha megkérném, hogy halassza el az esküvőt, megtenné?
Csak egy kicsit… csak néhány nappal. Hogy összeszedhessem magamat, és büszkén, határozottan állhassak mellette.
Leszegett fejjel lépek be a szobába, a tekintetemet a földre sütöm. Nem merek a szemébe nézni.
Nem tudom miért, de zavarban vagyok.
- Jó reggelt, kedvesem. – Halk, gyengéd hangszín. Megreszketek, mikor az ujjai az arcomhoz érnek, a belőle áradó melegség megnyugtat, elűzi a félelmeket.
Finoman vonja magára a pillantásomat, a tekintetünk eggyé olvad.
A határozott, mélyzöld tekintet most nyugalmat és magabiztosságot sugároz. A szája széle finoman görbül felfelé, a visszafogott mosolyban mégis rejlik valami izgatottság.
Elvarázsol.
Lehet, hogy nem csak én érzem ezt a rémisztő izgatottságot?
Elveszek a pillantásában. Észre sem veszem magamat, már viszonzom a mosolyát, a szemeiben csillogó érzelmek visszatükrözik az én tekintetem lázas csillogását.
- Neked is jó reggelt. – Halk, bizonytalan sóhajjal válaszolok neki.
Összeszorul a torkom, pedig csak egy apró puszit lehel az ajkaimra.
Forrónak érzem az arcomat.
Az ujjai a hajamba túrnak, halk nyikkanással fogadom a mohó, váratlan csókot. A kezem a mellkasára siklik, finoman markolok a puha szövetbe, mintha kapaszkodót keresnék.
Érzem a derekamon az érintését, megtartja a testemet.
Zihálva, remegve kapok levegőért, mikor elhajol tőlem, a lehelete forrón simogat. Éget.
- Ne haragudj. – Halkan suttog, az orra finoman végigcirógatja az arcomat.
Lehunyt szemmel mosolyodom el.
Annyira közel van.
Képes leszek valaha hozzászokni ehhez az érzéshez?
- Miért haragudnék? – Lassan kinyitom a szemeimet, hogy újra találkozhasson a tekintetünk. – Hiszen… - Apró szünet, rövid tétovázás. - …nekem is jó érzés, mikor… mikor ezt csinálod. – Nem tudom, mi mondatja velem a szavakat, mégsem tudom magamban tartani őket.
Örömet akarok okozni neki, és ha ezért csak annyit kell tennem, hogy őszintén kimondom, amit érzek, akkor bármikor legyőzöm a szívem szemérmességét…
Hirtelen lép hátra, a szavaim mintha megégették volna.
Az ujjai az egyik szék karfáját markolják, tágra nyílt szemmel figyelem a remegő, hullámzó izmokat. Zihál.
Mi…
Rosszat mondtam? Én…
- Belle… - Halk, felindult sóhaj. – Fogalmad sincs, hogy milyen nehéz legyőzni a kísértést, hogy most azonnal a hálószobámba vigyelek. – Tágra nyílnak a szemeim, furcsa bizsergés rohan végig a gerincem vonalán.
A kezeimet reszketve kapom a szám elé.
- Sajnálom… én… - Gyengéd, zavart suttogás. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem szándékosan tettem…
Én nem akartam…
Hosszú, néma másodpercek telnek el.
Felém fordul, a tekintetében még mindig vad, csitíthatatlan tűz lángol. A szívem a torkomban dübörög. Miattam érzi ezt… miért esik ilyen jól a gondolat?
- Gyere ide. – Elfojtja a hangja remegését, nyugalmat színlel. Nem akar megrémiszteni?
Tétovázás nélkül reppenek a karjaiba, és ő erősen, határozottan ölel magához.
Annyira forró a teste…
Érzem a leheletét a fejbőrömön.
Nem vagyok képes nem mosolyogni.
Nem tudom, mennyi ideig öleljük egymást szótlanul, a légzésünk lassan rendeződik, a perzselő forróság kellemes, simogató melegséggé csitul.
- Már tudod, igaz? Mikor beléptél a szobába, egyből tudtam, hogy már tudsz róla. – Kicsit eltávolodik tőlem, de épp csak annyira, hogy egymás szemébe nézhessünk.
Az esküvőre gondol, igaz?
Némán bólintok.
Az ajkaim megreszketnek. Időt akartam kérni. Emlékszem a makacs elhatározásra. Most hová tűnt? Száműzte a szerelem.
Mit kezdenék az idővel? Hiszen ennél biztosabb soha nem leszek abban, hogy szeretem őt, hogy hozzá akarom kötni az életemet.
Mégis hogyan hihettem, hogy türelmetlen, elkapkodott döntés, mikor hónapok óta erről a napról álmodozom?
Egy pillanatig sem szabadott volna meginognom.
- Nem akartam, hogy így tudd meg, de a cselédek pletykái megállíthatatlanok. – Finom gyengédséggel veszi az arcomat a kezei közé, maga felé fordít.
Lehunyom a szemeimet, meghitt mosollyal cirógatom végig az arcomat érintő ujjait.
- Először megrémisztett a hír… de már nem félek. Melletted nincs mitől.
Most már inkább izgatottságot érzek. Tudom, hogy vigyázni fog rám…
Magához húz, hangtalan csókot lehel a homlokomra.
- Még mindig alig tudom elhinni, hogy szeretsz engem. – Rekedtesen suttogja a szavakat. Hallom a hangján, hogy mosolyog.
David… ha tudnád, mennyire boldoggá teszel…
~*~
Remegnek a lábaim.
Idegesen tördelem az ujjaimat, a tekintetem a lenyugodni készülő Napra siklik. A halovány fényű sugarak bágyadtan simogatják az arcomat.
- Készen is vagyunk, mylady. – Izgatott hang. Görcsbe ugrik a gyomrom.
Lady Montgomery…
Lady Montgomery… Istenem… olyan csodálatos belegondolni, hogy viselhetem az ő nevét.
Hihetetlen, hogy nemsokára tényleg egymáshoz fogunk tartozni.
Elválaszthatatlanul.
Az idegességet elűzi a boldogság, mikor felemelkedem a székből, már nem remegnek a lábaim, határozott léptekkel sétálok az ajtóhoz, egy utolsó pillantást vetek a tükörből rám tekintő nőalakra.
A hófehér ruha kiemeli az arcom pirospozsgás színét, a tekintetem csillog.
Még soha… soha nem láttam ennyire ragyogni a tükörképemet.
David… ugye tudod… ugye tudod, hogy ez miattad van? Ugye sikerült továbbítanom ezeket az érzéseket?
Már nem kételkedem…
Büszkén, őszintén és szívből jövő boldogsággal fogom kimondani az igent.
|
| Levi-sama | 2011. 12. 18. 11:08:05 | #18119 |
 Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Könnyei szívembe marnak. Könyökeire támaszkodva felül, s én felemelkedem, hogy engedjem. Védekező mozdulattal markol mellkasa előtt ruhájába, remeg kicsiny teste, s ahogy megrázza fejét, illatos barna fürtjei arcába csapódnak.
- Soha… soha nem hagyta el az ajkaimat hamis szó. De az ön szavai bár üres hazugságok lennének csupán… Mégis… mégis melyik szív örülne, ha rajongó, naiv szerelmét ártatlan életek kioltásával viszonoznák? Én… én nem tudtam, mit tegyek. Meg akartalak állítani, még mielőtt késő. Hogy tehetted? Hogy tehetted ezt? Hogy hihetted, hogy ezek után képes leszek ugyanúgy mosolyogni? Hogy hihetted, hogy képes leszek ugyanúgy nézni rád? Egyáltalán van jogunk a boldogságra mindazok után, hogy ennyi fájdalmat okoztunk másoknak? Nem tudom… David… miért…?
Reszketve hajtja le a fejét.
Csak bámulom őt, szavai késként hasogatják belülről a mellkasomat.
Hogy tehetted? Hogy tehetted ezt?
Hogy hihetted, hogy képes leszek ugyanúgy nézni rád?
Elönt a düh. Kezeim mellette csattannak a háttámlán, közvetlen közelről nézem lesütött szemeinek hosszú pilláit. Olyan erővel kell visszafognom magam, hogy önuralmam maradék morzsáiba kell kapaszkodnom immár. Legszívesebben ordítanék, tombolnék...
Hangom remeg az indulattól:
- Eddig is tudtad, hogy szörnyeteg vagyok. Eddig is tudtad, hogy mi mindenre vagyok képes.
Egyik kezemmel őrülten kapaszkodom az ágyba, másikkal pedig remegve érintem meg imádott arcát. Letörlöm könnyeit, szívem szerint az egész múltat eltörölném addig a pillanatig, amikor először megláttam. Kezdettől fogva gyengéden kellett volna udvarolnom neki, nem kellett volna... nem kellett volna soha egy pillanatra sem hagynom, hogy... Ó egek, még gondolkozni sem vagyok képes a közelében! Miket képzeltem?! Ha nem adom önmagam, akkor sem fog szeretni... úgy ahogyan én akarom... ahogyan én szeretem őt, ezzel az őrült, forró lávaként kavargó, robbanni készülő szerelemmel! Én mindig is egy szörnyeteg voltam, s az is maradok. Mégis ki szeretne olyan mélyen egy magamfajtát?! Egy szörnyet.
- Ne… ne mondd ezt… - suttogja Belle. – Nem vagy az…
Csendben figyelem őt, sóvárogva érintem meg puha haját. Fáradt az arca, könnyei nedvesen csillognak bőrén, egész testében reszketve fekszik előttem. Nem vagyok szörnyeteg? Akkor mi vagyok, ha még a számomra legdrágább kincs is fél tőlem?
Fájdalom hasogatja mellkasomat, mintha egy nagy jéghideg szikla gördülne rá. Feltápászkodom róla, ólomnehéz végtagjaim alig engedelmeskednek. Kicsire összekuporodik előttem, reszket kicsiny teste. Elengedhetném... Igen, megtehetném. Egy kísérettel visszaküldhetném az apjához, a királynő haragját felvállalnám, talán kíméletes lenne velem, talán nem. Örökre elszakadnék akkor szerelmemtől, és halálomig vágynék utána. Ő pedig... boldog lehetne, talán valaki más mellett.
Meddig bírnám?
A kandallóhoz lépek, az izzó parázsra pillantok. Meddig bírnám Belle nélkül? Olyan hihetetlenül önző vagyok, ha róla van szó. Elengedni őt? Ne nevettess... Hiszen egy percet sem vagyok képes elviselni nélküle. Mégis milyen jövőnk lesz nekünk? Én a szörny, erőszakkal magamhoz ragadom, elveszem mindenét, és megnyomorítom a lelkét. Tudom, hogy el fog hervadni mellettem, mégsem vagyok képes elengedni őt... Képtelen vagyok. Ó Belle, bárcsak újra kezdhetnénk, bárcsak szeretnél engem... bárcsak... bárcsak...
Forró könny égeti a szemeimet, keserűen csapok öklömmel a téglákra. A kezembe nyilalló fájdalmat nem érzem.
Behunyom szemem, és egy puha, Belle illatú álomkép ölel körül, hátamat édes melegség érinti.
- Szeretlek… Még mindig… őszintén, tiszta szívből, megváltoztathatatlanul szeretlek, szóval kérlek… kérlek, legközelebb rombolás helyett… rombolás helyett építs világokat. Világokat nekünk…
Felnyílnak szemeim, és elöl a mellkasomon összeérő sápadt, karcsú kezeket nézem.
Belle... szeret... szeret engem...
Rekedt a hangom.
- Én is szeretlek, Belle. Mélyebben, mint bármit a világon, annyira hogy képtelen lennék elengedni téged.
- Nem kell elengedned David, mert örökre veled szeretnék maradni – válaszolja azon az édes, puha hangján. Reszkető sóhaj szakad fel mellkasomból, kezem a mellkasomon pihenő ujjaira teszem. Lassan nyugszik meg hevesen dübörgő, fájdalmasan marcangolt szívem.
Óvatosan kibontakozom karjaiból, és felé fordulok. A nyers és vad érzelmek immár kiülnek arcomra, és egy cseppet sem bánom. Ujjaim hajába fúrom, szemeibe nézek.
- Egy pokol volt nélküled az életem. Soha többé ne tégy ilyet, Belle, ne szabadítsd a világra a szörnyet, inkább szelídíts meg, és láncolj magadhoz.
- Igen, David.
Zavartan ráncolom homlokom, nem értem mit akar ezzel. Könnyes mosollyal simítja kezeit arcomra, ettől az érintéstől megfeszül testem.
- Igen, David. Hozzád megyek feleségül, és örökre veled maradok. Nem számít semmi, csak te és én... Építsünk együtt fel egy új világot magunknak.
- Velem akarsz élni? – lehelem kábán, ujjaim nyakának selymes bőrét cirógatják. Elsötétül tekintetem a dühtől, amikor egy sötét gondolat formálódik a fejemben. – Biztosan erre vágysz? Nem gyűlölsz azért, amit tettem? Vagy csupán azért mondod ezt, hogy a családodat védd? Feláldozod magad értük?
Nem válaszol, csak elakadó lélegzettel néz fel rám. A felismerésbe beleszédülök, vicsorra torzul a szám.
- Erről van tehát szó? Az önfeláldozó gyermeket, a hűséges testvért megkaphatom, de a szerelmes asszony szívét soha?
- Szeretlek, te buta! – zokogja, hajamba tépnek ujjai, s mire észbe kaphatnék, puha ajkai enyémekre szorulnak.
Lerántott magához és ő csókol engem? A döbbenettől mindent elfelejtek, csak rekedt nyögéssel, forrón ölelem magamhoz, s a felkínált csókot mohón veszem el tőle. Kifulladásig csókolom, elgyengülő testét erős karjaimmal megtartom. Belle... Belle...
- Belle... Belle... – mormolom elkábulva, perzselő csókjaimmal telehintem arcát, nyakát. – Édes szerelmem... Belle... Képtelen vagyok elhinni! Olyan boldog vagyok!
Amikor az ágyon puffanunk, s én mohón csókolom és simogatom őt, már teljes lényem elhiszi szavait, és őrült boldogság árad szét bennem. Ujjai arcomat érintik, vállaimba kapaszkodnak, puha kebleit perzselem forró csókokkal.
- Ne David... ne... – nyöszörgi, amikor egyik kezemmel türelmetlen mozdulattal felgyűröm szoknyáját. Megdermedek, fújtatva emelem fel a fejem, s a kipirult arcocskára nézek. Ajkai remegnek, szemeiben vágy és félelem is csillog. Összerogyok, fejemet hasára fektetve próbálok mély levegőket venni, hogy csillapítsam háborgó testem lüktetését. Az ágyhoz szegezem kicsiny testét, és megőrjít hogy itt fekszik alattam, de nem érhetek hozzá.
- Bocsáss meg, szerelmem – suttogom rekedten –, elveszítettem a fejem.
- Semmi baj... – pihegi alattam, fejemen érzem finom cirógatását, ujjai hajamba bújnak. Behunyt szemekkel élvezem.
Hosszú percekkel, talán órákkal később keze erőtlenül hanyatlik alá, s amikor felemelem a fejem, elmosolyodom. Elaludt az én kincsem. Bizonyára nagyon kimerítette a hosszú út és a lelki megrázkódtatások.
Későre jár már, a hold magasan jár az égen, fénye beszivárog az ablakokon. Felkelek mellőle, betakarom a vastag szőrmékkel és takarókkal, felizzítom a kandalló tüzét, s távozom. A szolgálókra bízom, s a könyvtárba megyek. Inasomat elküldöm, s nemsokára parancsomra megjelenik Malcolm és John.
- Miért vagy még ébren, mylord? – kérdi John mosolyogva. – Azt hittem, bezárkóztál a szobádba kedveseddel, s napokig nem is látunk majd.
Az asztalra tenyerelek, és komolyan nézek vissza rájuk.
- Kerítsetek egy papot nekem. Nem késlekedem tovább, holnap azonnal elveszem feleségül Lady Annabelle-t.
John és Malcolm összevigyorog.
- Ez a beszéd. Már kezdetek kezdetén elmondtam, hogy mit tegyél.
Bólintok.
- Igazad volt, John. Ha akkor rögtön oltárhoz cipelem és gyermeket nemzek neki, nem alakultak volna így az események. Kezdettől fogva rád kellett volna hallgatnom, és minden további problémát elkerülhettem volna, éppen ezért, azonnal oltárhoz viszem Lady Annabelle-t. Két tanúra van szükségem. Lord Vitrol, Lord Voldrum, ezúton felkérem önöket, vállalják el ezt a feladatot!
- Örömmel – bólintanak szinte egyszerre.
Malcolm sötét hangja vészjóslóan töri meg a csendet.
- És Lady Annabelle tudja már?
|
| Silvery | 2011. 11. 24. 18:47:54 | #17849 |
Karakter: Annabelle Claire
Megjegyzés: (Levusnak)
- Elment? – A döbbenetem őszinte, a hangomban megremegő öröm és a megkönnyebbültség hamis.
Bólint. A szemeiben sajnálat, sötét szánakozás, együttérzés csillog.
Fáj. Fáj, hogy ilyen könnyedén a szívembe lát. Mint mindig… előle képtelen vagyok elrejteni az érzéseimet.
- Igen. Miután elolvasta a leveledet, elvonult a serege a birtokról. – Megreszket a mellkasom.
Mosolyogni próbálok, de az arcomon végigrohanó könnycseppek elárulják a szívembe hasító fájdalmat.
Hát persze, hogy elment. Hiszen én kértem rá. Én voltam az, aki lemondott a szerelméről.
Catherine átölel, a vállára hajtom a fejemet. Nem sírhatok. Nincs jogom… az én hibám minden…
Kitör belőlem a zokogás.
Elment.
Elment, és ezzel véglegessé vált... Véglegessé vált, hogy nincs semmi közünk egymáshoz. Nincs, és soha nem is lesz. Ezt akartam… nem? Így minden annyival könnyebb lesz. Talán… talán ő képes lesz tovább lépni.
Miért fáj ennyire? Miért nem tudom lenyelni a torkomat fojtogató könnycseppeket?
- Catherine… - Önző vagyok? Önző vagyok, hogy a szívem mélyén azt kívánom, bár ne hallgatott volna a szavaimra? Önző vagyok, ha valahol nagyon mélyen örülök a szerelme forró, birtokló lángolásának még akkor is, ha mások miattunk szenvedtek?
Istenem… mennyi ártatlan ember…
Mennyi védtelen paraszt életét döntötte romba a sötét vágyakozásával. A vak, értelmetlen bosszúval. Mennyi életet rombolt le miattam. Mennyi mosoly helyére csalt könnyeket, s a kacajukat most sírás és gyász váltja fel.
A mi szeszélyes, kilátástalan, jövőtlen szerelmünk miatt…
David… David, mit tettél?
És… Miért nem tudok tartani tőled? Miért nem érzem azt a rideg tartózkodást, amit kéne? Miért vágyom még mindig az ölelésedre?
Mindazok után, amiket tettél…
Oh Istenem… kérlek… kérlek vedd el tőlem ezeket az érzéseket. Kérlek, tisztítsd meg a lelkem, hogy ismét képes legyek józan gondolkodásra.
Kérlek…
Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak az éjszaka. A kicsiny ablakon beszökő holdfény kísérteties, ezüstös árnyalakokat fest a falra, a szél lágyan susogva hívja táncra a fák kopaszodó ágait.
Nem jön álom a szemeimre.
Összegömbölyödöm a vékony takaró alatt, az ujjaim remegve babrálnak a nyakamban lógó zafírmedalionnal. Csak éjszaka merem felvenni, rettegek, hogy ha észrevennék, ezt is elvenné tőlem a főnővér. Az utolsó emlékem…
David…
Vajon mit csinálsz most?
Vajon emlékszel még rám, vagy már lemondtál a szerelmünkről? Olyan régen láttalak… annyira nagyon régen… mintha évek teltek volna el, s mintha én ténylegesen éveket öregedtem volna néhány röpke hét alatt.
Mindig ilyen nehéz volt felkelni reggelente az ágyból? Mindig ilyen ólomsúllyal nehezedett rám a szívem fájdalma? Mindig ilyen gyenge voltam?
Összeszorul a torkom, a nem létező hűvös fuvallat végigkarcolja az arcomat. Hiányzol…
Hiányoznak a veled töltött percek.
Milyen naiv voltam…
Most már örökre ezt fogom érezni?
A nővér facipőjének hangos koppanásai eloszlatják a dermedt csendet. Sietős, reszketeg léptekkel közelít.
Egyedül van? Nem… mintha puha, nesztelen léptek kísérnék. Vajon csupán a képzeletem játszik velem?
A szívverésem felgyorsul, tágra nyílt szemekkel ülök fel, amikor kinyílik az ajtóm.
Sötét köpenyes alak magasodik a nővér fölé, az ujjaimat a szám elé kapva fojtom magamba a riadt sikolyt. Remegnek az ujjaim.
- Lady Claire, ha nem tévedek. – Nyers, semmitmondó hangszín. Némán bólintok, a nővér torkát cirógató pengén táncot járnak a hold fényes sugarai.
Nem várom meg az utasítását, tudom, mit akar. A lábaim puhán bújnak a cipőmbe, magam köré terítem a vastag hálóköntöst. Reszketve állok fel.
- Magával megyek, de kérem… kérem ne bántsa… - Halk könyörgés.
A sötét szempár nem rezzen, még a csillagok áldásos fénye sem képes könyörületet hinteni a feketén tátongó űrbe.
Könnyed mozdulat, csendes, gyors, kíméletlen.
- NE! – A sötétségbe burkolózó szobában élettelen test omlik a földre, felnyögve hátrálok egy lépést. Könnyek csordulnak végig az arcomon, néma, feldúlt zihálásom az egyetlen hang, ami megtöri a mély, fülsüketítő csendet.
- Istenem… istenem…. Miért? Miért? Értem jött, nem? Akkor miért? – Halkan, reszketve suttogok. Nem látok a szememet mardosó könnycseppektől, s mikor a vállára kap, nem ellenkezem.
Rettegek a gondolattól, hogy még valaki felriadna a dulakodás hangjára. Rettegek, hogy még valakinek bántódást okozok.
Már így is annyi… annyi vér folyt miattam…
Istenem… miért? Miért nem veszed el inkább az én életemet?
A hideg levegő szinte csípi a bőrömet, halk, elfojtott zokogással hunyom le a szemeimet. Már a kolostort körülölelő erdőcske égig magasodó fái között megyünk, hirtelen tesz le a földre, a térdeim megreszketnek.
Fáradt, meggyötört mozdulattal törlöm meg az arcomat, némán figyelem, ahogy a lovához lép, és elővesz egy kopottas utazóköpenyt. Szó nélkül dobja felém.
Nem értem.
- Miért? – Halkan suttogok, a hangom rekedtes a sírástól, de már nem remeg. – Miért nem öl meg? – Felém néz, az üres tekintet elrejti gondolatait. Ismerem ezt a szempárt.
Nem mond semmit.
- A királynő küldte, nem igaz? – Hisz ki más küldött volna sötét gyilkost az éjszaka közepén?
A királynő bérgyilkosa… nem? Hiszen megszegtem az egyezséget, miszerint David birtokán kell maradnom… ezért meg kell halnom.
- Miből gondolja, hogy a királynő küldött? – Nem néz rám, ismét a lova felé fordul, eloldja a kötelet, amivel egy fához kötözte az állatot.
- Emlékszem magára… az udvarból. – Igen. Csak egyszer láttam, de emlékszem… emlékszem a szemeire.
A tekintetre, ami nem tükröz érzelmeket, mégis mintha végtelen kínt rejtene.
Felém lép, halkan, meglepetten nyikkanok fel, mikor a torkomhoz szorítja a tőr hűvös pengéjét. Remegek, de állom a pillantását.
Nincs mit veszítenem.
Az álmaim… egy nagy, boldog családról… Davidről… szerelemről… biztonságról…
Már elvesztek.
- Mondja… nem fél tőlem? – Közel hajol, megborzongok, ahogy a bőrömet végigsimítja a hideg fém.
Könnybe lábadnak a szemeim, hosszút pislogva engedem, hogy a boldog emlékek elűzzék a fájdalmat. David…
Sajnálom, hogy feleslegesen mentettél meg a királynő haragjától. Sajnálom, hogy feleslegesen fáradoztál… én soha… soha nem akartam ártani neked. Remélem egy napon te is megérted.
- Már mindenről lemondtam, ami fontos volt nekem. Nem félek a haláltól…
Elenged, szó nélkül lép hátra.
Fellebben a fekete utazóköpeny, a barna bőrmellényen kirajzolódik a Montgomery ház ismerős címere.
Lehetetlen.
Elkerekednek a szemeim, az arcom lángra gyúl, az ujjaimat a számra tapasztva fojtom el a meglepett sóhajt. Ez… ez hogyan…
- David? David küldte? – Remeg a hangom a leplezett izgatottságtól.
Talán csak a szívemet ostromló remény láttatja velem az alig észrevehető bólintást, remegve markolok a ruhámba a mellkasom felett. Az őrjöngő szívem felett… mintha az remélném, csupán egy érintéssel lenyugtathatnám. Képtelenség.
Ó te szív, ne dobogj ilyen boldog hévvel… ne áruld el gyenge eltökéltségemet… kérlek, ne fordulj ellenem.
Felesleges könyörgés. Elvesztem. A kialudt lángok mintha új életre kelnének, forrón perzselik testemet.
David… Istenem… tehát nem felejtett el? Nem mondott le rólam? Még mindig szeret?
Átzokogott, álmatlan éjszakák tucatjaira volt szükség, hogy eloltsam a tüzet… és milyen könnyedén… milyen szánalmasan könnyedén lobban fel újra. Elég egy szó. Egy apró, elhintett reménysugár. Elég egy naiv gondolat.
Hosszú az út. Hosszú és fárasztó. Mikor kiérünk az erdőből, csatlakoznak hozzánk David emberének a katonái, a kisebb kísérettel folytatjuk az utunkat.
Egyetlen szót sem szól, s én sem töröm meg a patadobogások zajos nyugalmát.
A ló hevesen rázkódik, összeszorított ajkakkal tűröm a kényelmetlen, megviselő utazást. Nem szoktam hozzá a lovagláshoz, de tudom, hogy a hintóval túl nagy feltűnést keltenének.
David… el sem hiszem, hogy nemsokára láthatlak…
Vajon most gyűlölsz? Haragszol rám? Vagy örülni fogsz, hogy láthatsz?
És én?
Vajon képes leszek őszinte boldogsággal elveszni az ölelésedben azok után, amiket tettél? Vajon képes leszek arra a szerelmes rajongásra, mint eddig?
~*~
Semmi nem változott, mióta legutóbb itt jártam, a fogadóterem falai most mégis fenyegetően magasodnak felém. Reszketnek a térdeim.
David… el sem hiszem… mindjárt láthatlak…
Rettegek.
Semmi nem változott.
A szerelmünk még mindig tiltott. Nem szabadna ilyen boldogságot éreznem. Nem szabadna elárulnom apám akaratát, hiszen ő csak oltalmazni próbál.
Oltalmazni valakitől, aki porrá rombolta a birtokunkat. Aki emberi életek ezreit söpörte félre értem. Gyűlölnöm kéne. Félnem, rettegnem kéne tőle…
Miért érzem hát mégis úgy, hogy az egyetlen amitől rettegek az én magam vagyok? Ezek az érzések… a tudat, hogy akármit tesz, nem leszek képes máshogy nézni rá.
Összeszorítom ajkaimat, a távolról jövő léptek türelmetlen ritmusához alkalmazkodik a szívem heves dübörgése.
Szédülök.
A szemeim könnybe lábadnak, mintha a testem is attól óvna, hogy csupán a látványa megbabonázhasson. Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy csak az álmaimban láthattam a mosolyát. A zöld szempár érzelmektől lángoló pillantását…
Istenem… David, miért teszed ezt velem?
Annyit küzdöttem, hogy beletörődjek a magányba. Olyan sokat…
Elém lép, s bár nem látom tisztán az arcvonásait, minden mozdulata heves dühöt, indulatot sugároz. Bántani fogsz? Megérdemelném…
Mióta… mióta érzek égetőbb bűntudatot a neked okozott fájdalom miatt, mint a családom elárulásáért? Ez nem helyes… ennek nem így kéne lennie.
Letépi a csuklyámat, összerezzenek, szinte némán, erőtlenül lehelem a szívemnek oly kedves nevet.
- Belle. – Rekedtes, meggyötört sóhaj, sötét, birtokló tekintet, az ujjai finom szenvedéllyel markolnak a hajamba.
Azt hittem… azt hittem, képtelen lennék félni tőled…
Tévedtem.
Magához ránt. Heves, türelmetlenül követelőző mozdulatok. Levegőért kapnék, de az ajkai elzárják az utat, néma nyögéssel gyengülök el a karjaiban. Mély, fullasztó csók, beleborzongok.
Remegek, az ujjaim a vállába mélyednek. Az édes boldogságot a félelem savanykás aromája fűszerezi. Nem kapok levegőt. Erősen szorít… túl erősen… fáj.
David…
Sajnálom… annyira sajnálom, hogy ilyen mélyen megbántottalak.
Felemel, nem ellenkezem. Nincs jogom. Mindazok után, amiket tettem… vele… és a családommal… nem érdemlek könyörületet. Nem érdemlek boldogságot.
Pihegve, reszketve kapok levegőért, mikor elhajol az ajkaimtól, lassú, félénk mozdulattal törlöm meg a szemeimet.
Miért nem mondasz semmit?
Nem próbálom leplezni a rettegést, minden porcikám kocsonyaként remeg, mikor fölém mászik a díványon. Mit… mit fog csinálni? Ugye… ugye nem akar…
Elszorul a torkom.
Félek. Félek tőle. Nem akarom, hogy ezt tegye. Így nem akarom. Bántani fog… tényleg bántani fog?
Újabb csók. Mohón, szenvedélyesen ölel, a testem forrósága csak még fájdalmasabbá teszi a szívemet facsaró jeges rettegést. Az ajkai a bőrömön játszadoznak, a gyomrom görcsbe rándul. Hiába sóhajtom a nevét elhaló könyörgéssel… hiába…
- Most ne beszélj… Túlságosan haragszom rád, várj egy kicsit, amíg megnyugszom...
Rám nehezedik, ismét rabul ejti ajkaimat, de a szavai, a hangja hosszan visszhangzanak a fejemben.
„Túlságosan haragszom rád, várj egy kicsit, amíg megnyugszom...”
Ezt mondta… de miért… miért nem hallottam őszinte gyűlöletet a hangjában?
Lehet, hogy…
Felemeli a fejét, levegőért kapva, pihegve pislogok fel rá, a tekintetünk összeforr. Nem ereszt.
A szemeiben heves düh forrong, de mellette ott lángol a mély, oltalmazó szerelem ismerős tüze. David… szerelmem… mégis hogy… hogy gondolhattam, hogy képes lennél ártani nekem?
Hova tűnt a félelem? Hol van a fagyos borzongás?
Mintha soha nem is létezett volna…
- Hogy merészeltél lemondani rólam? – Én nem tudtam…
Én… nekem… fogalmam sem volt róla, hogy ilyen fontos vagyok neki…
Én azt hittem… azt hittem, én voltam az, aki őrülten, gyermeki csodálattal beleszeretett.
Lehet, hogy ő is? Lehet, hogy… Istenem…
- Rólam, aki az egész világot elpusztítanám érted? Üres szavak voltak csupán, amelyeket nekem mondtál? – Könnybe lábadnak a szemeim, lassan, remegve ülök fel, s ő kicsit hátrébb hajol, hogy helyet adhasson nekem.
Ujjaim a ruhámba markolnak, de hiába próbálom csitítgatni szívemet, nyughatatlanul dübörög tovább.
Megrázom a fejemet, néhány kósza tincs végigcirógatja a mellkasomat.
Lesütöm a tekintetemet, érzem, hogy az arcom kipirul a zöld szemek perzselő pillantásától.
- Soha… soha nem hagyta el az ajkaimat hamis szó. – Halk, reszketeg suttogás, ismét a szemeibe nézve folytatom. – De az ön szavai bár üres hazugságok lennének csupán…
Zavarba jövök, képtelen vagyok olyan közvetlenül szólni hozzá, mint régen.
Valami megváltozott.
A forró könnycseppek égetik a bőrömet.
- Mégis… mégis melyik szív örülne, ha rajongó, naiv szerelmét ártatlan életek kioltásával viszonoznák? – Döbbent csend követi a szavaimat. A szemeimet csípik a könnyek, nem látom az arcát. A hangom akadozik a sírástól, mintha minden eddig elfojtott, lenyelt és elfelejtett könnycsepp most akarna utat törni magának.
Miért pont most? Miért pont előtte? Miért pont neki kell látnia ezt az arcomat?
Neki, akire szívem szerint örökké csak mosolyognék.
Azt hiszi, tényleg lemondtam a szerelméről? Mégis hogyan… mégis hogyan lennék képes olyasmire? Örökre… örökre megőriztem volna az emlékét a szívemben. A fájdalmat, a hiányt, a sóvárgást…
De ő…
- Én… én nem tudtam, mit tegyek. Meg akartalak állítani, még mielőtt késő. Hogy tehetted? Hogy tehetted ezt? – Az arcomat a tenyerembe temetem, már nem tudom, mit beszélek, de képtelen vagyok abbahagyni, megállíthatatlan lavinaként törnek fel a szívemből a mélyre elásott szavak. – Hogy hihetted, hogy ezek után képes leszek ugyanúgy mosolyogni? Hogy hihetted, hogy képes leszek ugyanúgy nézni rád? Egyáltalán van jogunk a boldogságra mindazok után, hogy ennyi fájdalmat okoztunk másoknak? Nem tudom… David… miért…?
Elhal a hangom, de a remegés nem csitul.
A keze hangosan csattan a dívány háttámláján, összerezzenek.
Nem merek rá nézni.
Érzem a teste remegését, az ujjai erősen, de nem durván ragadják meg az államat, magára kényszeríti a könnyes pillantásomat.
…dühös.
Nyilván… mindazok után, amiket mondtam…
Miért… miért nem tudtam egyszerűen csendben maradni? Mindig… mindenkinek csak fájdalmat okozok.
David… sajnálom, én…
- Eddig is tudtad, hogy szörnyeteg vagyok. Eddig is tudtad, hogy mi mindenre vagyok képes. – Remeg a hangja az elfojtott indulattól, a háttámlát szorító ujjai durván mélyednek a puha, bársonyos anyagba, de engem még mindig gyengéden, óvatosan érint.
Fáj.
A fájdalom, amit neki okoztam belülről emészti, szaggatja a mellkasomat.
Igaza van. Eddig is tudtam, hogy ilyen a természete… hiszen az udvarban hónapokig megkeserítette az életemet. De csak azért, hogy a királynőt védje.
Soha… soha nem gondoltam rá szörnyetegként.
Megrázom a fejemet.
- Ne… ne mondd ezt… - Halk suttogás. – Nem vagy az… - Számomra nem.
Az én szívemben nem… még most sem, mindazok után, amiket csinált.
Miért nem tudok tartani tőle?
Miért… miért szeretem még mindig… még mindig ugyanolyan meggondolatlan, vak szerelemmel… nem tudok haragudni rá…
Egyszerre vágyom arra, hogy bár képes lennék eltolni és arra, hogy bár lenne bátorságom átölelni. Átölelni és magamhoz húzni… a fülébe suttogni, hogy szeretem… bárcsak tudná…
…bárcsak tudná, mennyire szeretem. De az apám soha nem engedné… soha nem nyugodna bele… azzal, hogy David megszöktetett a zárdából, csak visszakerültünk a régi állapotba.
Semmi nem változott.
Ugyanúgy tilos szeretnem, mint eddig.
Minden olyan zavaros. Nem értem a saját érzéseimet, és túl fáradt, túl kimerült vagyok ahhoz, hogy átgondoljam. Nem tudom, mit tegyek… nem tudom, mit mondjak… én csak… én csak annyit szeretnék, hogy boldog legyen.
Azt szeretném, hogy mosolyogjon.
Mit tegyek? Mit mondjak, hogy újra láthassam a mosolyát?
Elenged, feláll a díványról.
Megreszketek, a térdeimet feljebb húzva kuporodom össze, a szoba hirtelen tágasabbnak, hűvösebbnek és sötétebbnek tűnik, mint eddig.
Ne… ne menj el…
Hátat fordít nekem, a kandallóhoz sétál. Az ökle halkan puffan a vöröses téglán, tisztán látom az izmai felindult, dühös remegését.
Nem mond semmit, a csend szinte megfojt.
Felemelem a kezemet, ujjaim a levegőt markolják… hiába vágyom rá, hogy bár megnyugtathatnám, megvigasztalhatnám, csak tehetetlenül, lebénulva figyelem, ahogy az ujjai a sötétbarna tincsekbe túrnak.
A szívem kihagy egy ütemet.
Lehetséges… lehetséges így szeretni valakit?
Eloszlik az aggályok sűrű ködfelhője, többé nem léteznek kételyek.
A talpam puhán, hangtalanul érinti a talajt, a lépteim bizonytalanok, de gyorsak.
Nem számít. Semmi nem számít.
Vajon ha elmondom neki… vajon ha elmondom, hogy mit érzek, boldoggá teszem? Vajon örülne neki? Enyhítene a fájdalmán?
A kezeimet puhán, gyengén fonom a dereka köré, hátulról ölelem át. A homlokomat a hátához simítom, az arcomon újabb könnycseppek csordulnak végig.
Sajnálom édesapám…
Őszintén sajnálom. Én soha… soha nem szerettem volna fájdalmat okozni…
De már nem maga a legfontosabb férfi az életemben.
- Szeretlek… - Halkan sóhajtom a rövid vallomást. Reszket a hangom. – Még mindig… őszintén, tiszta szívből, megváltoztathatatlanul szeretlek, szóval kérlek… kérlek, legközelebb rombolás helyett… rombolás helyett építs világokat. Világokat nekünk…
|
| Levi-sama | 2011. 10. 30. 09:12:04 | #17471 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Hajnalodik.
A felkelő nap halvány fénye végigkúszik az előttem emelkedő vár falán, majd megcsillan a toronyban álló páncélosokon.
Lovam megemeli a fejét, horkant egyet, orrából pára gomolyog a hűvös levegőbe, combjaim enyhe szorításával nyugtatom le. Mellém léptet Malcolm, de rá sem pillantok. Sisakom résén keresztül figyelem a várat. Nyilak lőtávolán kívül állunk, mögöttem a táj teljesen fekete a rengeteg katonámtól. Sötét tengerként hullámzik a pusztában. A seregem.
- Lord Claire! – dörren a hangom, és még a lovak is elfejtenek levegőt venni. – Gyere elő! Beszédem van veled!
Néhány perc hallgatás után érkezik csak a válasz, fentről a toronyból.
- Hogy mered megzavarni földem nyugalmát Sánta Ördög? Ha a királynő megtudja, fejedet veszi!
- Nem, a te fejed veszi! Becsületsértést követtél el azzal, hogy házam vendégszeretetével visszaéltél, és elvitted a feleségemet!
- Miféle becsület? Miféle feleség? Te őrült vagy! Annabelle nem a feleséged, ahogy nincs becsületed sem! Egy aljas feltörekvő gyilkos vagy, semmi egyéb!
- Add vissza őt, különben erővel szerzem vissza!
- Soha! Takarodj a földemről, és vidd a katonáidat is!
Dühösen felordítok, páncélkesztyűs kezeim ökölbe szorulnak.
- Körbe vettem a váradat, földdel tettem egyenlővé a birtokodat, szétkergettem a parasztjaidat a földjeidről, és felégettem a házaikat! Nem maradt már semmid! Kiéheztetlek téged, ha kell itt várok amíg éhen nem pusztulsz!
- Ha ezt a királynő...
- Elég! Add ki a feleségem!
***
Hetek telnek el.
Tudom jól, hogy már kifogytak az élelemből, mert minden éjjel elkapnak katonáim egy-két szökevény szolgát, akik néhány falat ételért cserébe elmondják mi zajlik odabent. Belle valóban nincs náluk.
Elküldöm Malcolmot a királyi udvarba, személyesen viszi tájékoztató levelem a királynőnek. Támogat engem, elvégre Belle olyan dolgokról tud, amelyek nem juthatnak senki fülébe.
Nekem kell előbb rátalálnom, mielőtt Erzsébet maga küldi utána egyik kémét. Vigyáznom kell rá, meg kell óvnom az éjjel lopakodó haláltól. Rajtam kívül is vannak erre a feladatra emberei, hiszen én már túl magas rangra emelkedtem. Belle ezért él még...
Malcolm remélem sikerrel jár, és Belle nővérétől sikerül információkat szereznie.
Két hét múlva tér vissza, egy levéllel. Sátramban, egy gyertya fényében bontom fel. Orromat a papírhoz szorítom, érzem Belle édes illatát... igen, ez az ő írása. Az ő szép betűi...
Drága David!
Őszintén sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell elbúcsúznom Öntől. Remélem tudja, hogy a szívem mindörökké az Öné, és könyörgöm… könyörgöm ne szennyezze be a szerelmünk emlékét azzal, hogy bántalmazza azokat, akik a legfontosabbak számomra.
Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bántódásuk esne, mint ahogy arra sincs mentségem, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam Önnek. Remélem egyszer talál egy nőt, aki megérdemli a szerelmét.
A királynő titka miatt kérem ne aggódjon. Ha egy kicsit is ismer engem, tudja, hogy magammal viszem a sírba.
Őszinte híve,
Belle
Ordítva dobom félre az asztalt, kirobbanok a sátramból, apródom kezéből kirántom a kardom. Gyilkolni akarok! Ölni! Őrjöngeni!
Hatan fognak le, Malcolm maga nehezedik mellkasomra.
- Nyugodjon meg, mylord! – kiáltja arcomba, de nem jutnak el szavai hozzám.
- A kardomat! – hörgöm, emberi béklyóimat rángatva. – Adjátok a kardom! Megölöm azt a nyomorultat, ha kell egyedül rohanom le a várát!
- Erősen fogjátok! Valaki hozzon erős bort! – dörren Malcolm hangja, és körülöttem kavarog az embertömeg. Mozdulni sem bírok, olyan erősen tartanak. Valaki kifejti ujjaim közül Belle levelét.
- Ezt te hoztad neki, Malcolm? – kérdezi valahol Edward. – Mi áll benne?
Újabb dühös ordítás szakad fel mellkasomból.
Órákkal később, ez erőszakkal belém töltött ital hatására már újra a sátramban pihenek, egy székben. Előttem Belle gyűrött levele hever a viharvert asztalon. A gyertya halkan serceg. Ujjaim a boros kupát szorítják, a savanyú nedű marja torkomat.
Velem szemben Edward ül szótlanul. Barna szemei egészen feketének tűnnek, mindig merev arcán egy gondolatfoszlány sem látszik. Ő vigyáz most rám, hiszen olyan pokolian gyors, hogy nem lehet kijátszani.
- Búcsúlevél – morgom magam elé, ujjaim a levélbe marnak, ropog a papír ahogy gyűröm. – Elbúcsúzott tőlem. Azt... azt mondta nekem... tudod mit mondott...? – dadogom akadozó nyelvvel. Az ital... cöh.
- Mylord? – Kérdőn felvonja egyik ívelt szemöldökét, kemény szája soha mosolyra nem húzódott még. Rövid barna haja nedvesen csillog, bizonyára esik odakint. Tényleg, ez az idegesítő kopogás is innen eredhet, vagy csak a fejem lüktet... ahh... hányingerem van.
- Emlékszem mindenre, amit mondott nekem... Azt mondta... azt mondta... Szíve minden apró porcikája forró szerelemmel rajong értem. Ezt... ezt mondta.
Nagyot kortyolok a borból, kézfejemmel törlöm le a szám sarkán kibuggyanó cseppeket. Fekete ruhám mocskos a rám ragadt földtől, a dulakodás nyomaitól szakadozott itt-ott a szövete.
- A nők azt mondják, amit hallani akarunk, mylord. – A hűvös hangra felemelem tekintetem az asztalról. – Ő is csak egy nő. Valószínűleg halálra rémült, amikor foglyul ejtetted, és úgy vélte az a megoldás ha elcsábít téged.
Megrázom a fejem, sötét hajam arcomba csapódik a heves mozdulattól.
- Nem ő nem olyan! Ő...
- Különleges? – kérdezi, félbeszakítva szavaimat. Hangja semmilyen érzelmet nem árul el, arca merev maszk. – Forró szerelme dacára könnyedén lemondott szerelméről egy levéllel. Igen, valóban különleges.
Felállnék, de lábaim nem bírják súlyom, és visszarogyok a székembe. Dühöm méregként áramlik véremben.
- Megölöm azt a mocsok Lord Claire-t és az egész...
- És úgy gondolod, ezzel meg is oldottad a problémát? Csupán a dühödet vezetnéd le azokon az ártatlan embereken. Inkább arra haragudj, aki megbántott, mylord. Elárult téged, elárulta az érzéseidet. Azt hazudta, szeret.
Tőrét felemeli, és egy koppanással beleállítja az asztallapba. Markolatát erősen szorítják ujjai.
- Megtalálom neked, a föld alól is előkerítem azt a nőt, csak parancsolnod kell. Ha megtaláltam, elvágom a torkát.
Lefagyok, elmémről feltisztul a bor vörös köde. Hosszú percekig meg sem bírok szólalni. Mindig tudtam, hogy egy kegyetlen gyilkos, hiszen ezért vettem magam mellé. Sötétköpenyes mészáros volt, valaha Rómában élt, a pápa egyik bérgyilkosaként. Kalandos és keserű élete volt, gyűlöl mindenkit, csak engem fogadott el, és hűségét nekem ajándékozta évekkel ezelőtt. Nem kevés küldetést teljesített a királynőnek, és csak azért él még, mert bízom benne.
- Ne öld meg, csak hozd vissza nekem! Szerezd vissza, hogy...
Tekintetem az összegyűrt levélre siklik, a harag lávaként marja torkomat.
- ...hogy számon kérhessem rajta a szavait – morgom vészjóslóan.
Edward bólint.
- Én megtalálom neked, mylord. Nincs hely a világon, ahová elrejthetnék előlem. Esküszöm.
***
Seregemmel együtt visszatérek birtokomra. Csupán néhány kémet hagyok hátra.
Egy hónap telik el, amikor végre megérkezik az első levél Edward pecsétjével.
Veszettül tépem fel, és falom a szögletes betűket.
Mylord,
Úton vagyunk Önhöz.
E. Stone
Torkomban dobogó szívvel ejtem az asztalomra a papírt. Végre! Végre! Sóvár lánggal ég mellkasomban a tűz. Behunyt szemekkel dőlök hátra faragott karosszékemben, és behunyom szemeimet. Belle gyönyörűen ragyogó szemei, kedves arca és édes rózsaillata... Szinte érzem a levegőben.
Kopognak.
- Uram, Stone úr megérkezett Lady Claire társaságában – jelenti az inas. Meglepetten kapom fel a fejem. Hisz még csak most ért ide a levele... Kit érdekel?!
Felugrom az asztaltól, és végigrohanok a folyosón, le a lépcsőkön egészen a fogadóteremig, ahol már ott áll egy magas férfi, és mellette egy megviselt utazóköpenyben egy alacsonyabb nőalak.
Egész lényemből árad a vad és nyers erő, a harag. Sötét tekintetem rászegezem. Egyenesen hozzá sétálok, hátrarántom a csuklyát, és végre elém tárul szerelmem szép arca. Könnyektől fátyolosak azok a mogyoróbarna szemek. Csuklyából kiszabaduló haja barnán hullámzik szét vállain. Mohón markolok bele, másik kezem derekát ragadja meg.
- David...
- Belle...
Dühös erővel rántom magamhoz, rátapad szám az övére, belenyögi az ijedtséget és a fájdalmat a számba. Nem érdekel semmi, megszűnik az egész világ, csupán szívem heves dübörgését hallom a szívemben, egész mellkasomban és ágyékomban.
Belle... Belle... Belle! Édes szerelmem...
Mohón falom puha ajkait, nyelvem édes meleg szájába tör, nyughatatlan sóvárgással elveszem amit adni tud, s még annál is többet. Édes rózsaillata ködbe borítja elmém. Oly erővel szorítom magamhoz, hogy szinte belém olvad puha teste.
Érzem hogy reszket, fél és a fenébe is, féljen is! Hogy merészelt lemondani rólam?
Karjaim és lábaim maguktól mozdulnak, már viszem könnyű súlyát, keresztül folyosókon és szobákon, magam sem tudom merre. Végre benyitok valahová, s felemelem egy pillanatra fejemet a csókból. Valamiféle szoba ez, talán szalon, mert egy kandalló, pamlag és fotelek vannak itt. Gondolkodás nélkül az egyik dívány felé viszem, gyengéden lefektetem rá, és újra ajkaira tapadok.
Nyakára térek, puha bőre meleg a szám alatt.
- David...
- Most ne beszélj – morgom rekedten. – Túlságosan haragszom rád, várj egy kicsit, amíg megnyugszom...
Újabb mohó, nyers csókkal fojtom belé a nyöszörgést, sóhaja számba áramlik, s én felmordulva préselem a puha kanapéba törékeny kis testét.
Belle... édes kincsem! Végre visszakaptalak!
Amikor végre leülepednek a harag erős hullámai, felemelem a fejét nyakából. Mélyen szemeibe fúrom zöld tekintetem.
- Hogy merészeltél lemondani rólam? – suttogom fojtott haraggal. – Rólam, aki az egész világot elpusztítanám érted? Üres szavak voltak csupán, amelyeket nekem mondtál?
|
| Silvery | 2011. 10. 15. 19:55:55 | #17285 |
Karakter: Annabelle Claire
Hirtelen válik feszültté a légkör, az apró szikrák, amiket a szerelmünk édes melegsége csalt a levegőbe, végleg kihűlnek, s mintha a szívemből is eltűnnének a remény virágának utolsó, lágyan cirógató szirmai.
David feláll, komor tekintetében nem találom a gyengéd érzelmeknek még csak a nyomait sem. Az ujjaim kicsúsznak a tenyeréből, ahogy eltávolodik tőlem, a kezeim erőtlenül zuhannak a térdemre, hideg borzongás fut végig a testemen a félelemtől.
- Ez meg hogyan lehetséges? A birtokhatárt hogyan lépte át a tudtom nélkül? – Kemény, szigorú hang. Egy hadvezér, egy sértett herceg, egy könyörtelen harcos számonkérése. A kardjáért nyúl, homályos tekintetemmel követem a mozdulatait, s a hűvös üresség helyett az aggodalom lüktetése tölti meg szívemet. - Mekkora kísérettel jött? – Rám sem néz, mozdulatlanul, döbbent rettenettel nézem őt. Nem ismerem ezt a férfit.
Hol van az én szerelmes Davidem? Hol van az a gyengéd, szerető szívű férfi?
Lehunyom szemeimet, a léptek zaját, az ajtó csapódását csak távolról érzékelem. Újra látom magam előtt az udvarban megismert kegyetlen, rosszindulatú harcost. Nem!
Nem… David nem olyan. Már ismerem őt annyira, hogy tudjam… bíznom kell benne. Bíznom kell a szerelmünkben.
A szemem világát homályba borító könnycseppek fátyla még átláthatatlanabbá válik, az ujjaim a ruhám selymes, finom szövésű anyagát markolják. Kemény, durva szavak hasítanak a gondolataim elszigetelt, szomorú önmarcangolásába.
„Egy szavadba kerül, és lenyilaztatom a betolakodókat!”
Szinte még fel sem fogom igazán a szavak könyörtelen jelentését, az ajkaimon már kiszökik a szívem sikolya. Felállok, a testem gyorsabb, mint a lomha, kifáradt gondolatok.
- Ne, David ne! Kérem... - Reszkető kezeimbe temetem az arcomat. Miért? Miért kellett mindennek így alakulnia? Az én hibám. Minden az én hibám. Az önzésemmel veszélybe sodortam a családomat…
Istenem, ha bármi történne az apámmal! Egyszerre veszíteném el azt a két férfit, akik a világot jelentik nekem. David… kérem, ne!
Ne… nem akarlak gyűlölni. Nem akarok rettegni tőled. Kérlek, nyugtass meg, hogy nem vagy ilyen kegyetlen. Ölelj át úgy, ahogy eddig tetted és suttogd a fülembe, hogy nem lesz baj… hogy soha nem ártanál a szeretteimnek. Kérlek… kérlek… kérlek… engedd, hogy higgyek benned.
Rám néz, a gyönyörű, mélyzöld íriszek feszült, fakó keménységét meleg érzelmek csillogása űzi el. Megremegnek az ajkaim, mellkasom belereszket, ahogy kiengedem az eddig benntartott levegőt.
- Nyugodjon meg, kedvesem, természetesen nem bántom őt, ha békével jött hozzám. Kérem maradjon itt, ha a helyzet lehetővé teszi, hívatom majd.
Közelebb lépek, a gyengéd, mégis fenyegető szavak visszhangoznak elmémben.
„Nem bántom őt, ha békével jött hozzám.”
És ha nem békével jött? Mi van, ha erőszakos lesz? Ismerem, milyen önfejű… tudom, hogy hajlamos elragadtatni magát… nem engedhetem, hogy bántódása essen! Nem… nem… a családom... édesanyám belerokkanna, ha bármi történne vele… valamit tennem kell. Akármit.
- Kérem, had menjek önnel... – Halkan suttogok, szinte észre sem veszem, hogy már a felkarját szorítom kétségbeesett, görcsös gyengeséggel. Olyan szánalomra méltóan tehetetlennek érzem magam.
Finoman veszi a kezei közé reszkető ujjaimat, lágy puszit lehel a kihűlt bőrömre. A tekintetünk összefonódik, de a sötétzöld íriszek nem árulják el gondolatait, minden szándéka rejtett titok marad előttem. Félek.
Mégis… mikor így néz rám… nem tudok nem bízni benne.
- Édes kincsem. Egy lovag becsülete, kötelessége, hogy megvédje a hölgyet, akit szeret. Nem engedhetem, hogy ott legyen, amíg nem biztonságos, hiszen ha elszabadulnak az indulatok, baja eshet, abba pedig belepusztulnék. Maradjon itt, és várjon kérem. Megteszi ezt a kedvemért?
Egész testemben megreszketek, az aggodalomtól meggyötört szívemet védtelenül éri a váratlan vallomás. Érzem, ahogy kipirul az arcom, megremegnek az ajkaim.
David… igazságtalan vagy… kihasználod a gyengeségemet… mégis hogy lennék képes egy ilyen kérdésre nemet mondani?
Hosszút pislogok, átadom minden porcikámat az iránta érzett bizonytalan bizalom érzésének.
- Igen…
„ha elszabadulnak az indulatok, baja eshet…”
És ha édesapámnak vagy Davidnek esik bántódása? Abba én pusztulnék bele. Miattam… a saját balgaságom miatt kell rettegnem, hogy megsérülnek.
- Köszönöm, kedves. – Egy utolsó csókot lehel a kezemre, szomorú szemekkel figyelem, ahogy kilép az ajtón.
Összeszorul a szívem, a mellkasomra szorítom reszkető ujjaimat, hogy csitítsam a tépő fájdalmat. Annyira… annyira rossz előérzetem van.
Ahol az ajkai hozzám értek… mintha égne a bőröm. Elraktározom magamban a forró szenvedélyt, amit csak mellette érezhetek. A tekintete az emlékezetembe égett, szavait örökre a szívembe véste. Sírni volna kedvem, de az elkeseredettségem mélyebb annál, minthogy ilyen felszínes formában könnyíthessek a lelkemre nehezedő súlyon.
A kanapéra rogyok, a könyvtárszoba magas polcai most fenyegetően emelkednek fölém, az imádott könyvek, amik körülvesznek nem enyhítik a fájdalmamat, nem vigasztalnak.
A tekintetem a kandalló fölött lógó hatalmas festményre siklanak, David édesanyja felhőtlen mosollyal, szerelmes boldogsággal néz le rám. Öntudatlanul is a mellkasomon nyugvó nyakékre csúsztatom az ujjaimat.
Én csak olyan szerettem volna lenni, mint ők. Nem vágytam másra, mint egy meleg otthonra, és arra, hogy boldoggá tehessem a férfit, akiért a szívem lángol. Túl sokat kértem?
Kivágódik az ajtó, összerezzenve ugrom fel a kanapéról, a tenyeremet a számra tapasztva fojtom magamba a riadt sikolyomat.
Tágra nyílnak a szemeim, a kezem a testem mellé zuhan, ahogy a belépő férfi leveszi a fejéről a sisakot. Hűvös kötelességtudat borzongatja végig a testemet.
- Lord Callahan? – Szinte hitetlenkedve suttogok, udvariasan hajtom meg a fejemet, de az egész testem remeg.
Mit keres itt? David vajon tudja, hogy apám emberei itt vannak? Hogy… hogyan lehetséges ez? Azt mondta várjam meg itt. Nem szeghetem meg a szavamat… én… én…
- Lady Annabelle! Hát jól van? Jöjjön velem, gyorsan jöjjön. Önért jöttünk. – Ledermedten, megrökönyödve nézek rá. Kétségbeesetten rázom meg a fejemet, hátrálnék egy lépést, de így is közvetlenül a kanapé előtt állok.
Közelebb jön, és ahogy ellép az ajtóból, a tekintetem a folyosón fekvő emberek élettelen testére siklik. Felsikítok, az íróasztalhoz lépve próbálok legalább egy leheletnyivel távolabb kerülni tőle. Menekülök. Menekülök a saját édesapám legjobb barátja, leghűbb társa elől.
- Megölték őket? Meghaltak… - Halkan, szinte sírva suttogok. Közelebb jön. Még közelebb. Félek. David… David hol vagy? David, nem akarok elmenni. Nem akarok elmenni, örökre itt szeretnék maradni. Bárcsak… bárcsak lehetséges lenne. – Miért ölték meg őket? Nem csináltak semmit. Az én hibám… az egész az én hibám… - Halkan suttogok, kitör belőlem a zokogás, a bűntudat jeges szele tépi, marcangolja a lelkemet.
Miért? Miért kell embereknek meghalni miattam?
- Nem, nem az ön hibája, kedvesem!
„Kedvesem…”
Ne… Ne szólítson így… David… ő hívott így. Csak ő hívhat így.
- Jöjjön! Ha megtalálnak, megölnek mindannyiunkat, és az ön apját is. Nincs vesztegetnivaló időnk! – Hosszú másodpercekig tart, míg feldolgozom a szavait, és tudom, hogy igaza van. David soha nem bocsátaná meg, hogy csapdába csalták, hogy megpróbálták átverni.
„Megölnek mindannyiunkat, és az ön apját is…”
Összeszorul a mellkasom, görcsbe ugrik a gyomrom az aggodalomtól.
David… szerelmem…
Sajnálom… annyira… annyira sajnálom.
Bólintok, erőtlenül, szinte élettelen babaként hagyom, hogy felemeljen. Könnyek ömlenek, záporoznak az arcomon. A szívem mintha szilánkokká roppanna a mellkasomban, a fájdalom elviselhetetlen. Elárultam Őt.
~*~
A napsugarak szomorúan simogatják az arcomat, a kezeim az ölemben pihennek. A ruhám halovány, visszafogott színét élénkebbé, élettel telivé varázsolják a sápadt sugarak, de bőröm hófehér, betegesen fakó színén mit sem változtat kacagó fényük. A légzést nehézkesnek és kimerítőnek érzem, hosszút pislogva szakítom el tekintetemet a tükörképem meggyötört pillantásától.
A cselédlány szorgos, gyengéd mozdulatokkal fonja a hajamat, de az örökké zihált, barna tincsek csak nehézkesen engedelmeskednek akaratának.
Két napja érkeztünk. Az út fárasztó és gyötrelmesen hosszú volt. Sietnünk kellett, az apám mindvégig őrült tempót diktált, attól tartva, hogy követnek minket.
Még egy szóra sem méltatott, de a tekintete mindent elárult.
Megvet.
- Mylady. – Lassan nyitom ki a szemeimet, az ölemben pihenő kezeimet figyelem. Már nem remegnek, pedig most is félek. Félek, hogy mi lesz a tetteim következménye. Rettegek tőle. – Mylady? – Összerezzenek, ahogy újra hallom, hogy a cselédlány megszólít, a tekintetemet lomhán, fáradtan fordítom felé.
- Ne haragudj, mondtál valamit, Beth? – A hangom halk és nyugodt.
Aggodalmas arckifejezéssel pislog rám.
- Csak azt, hogy az édesapja várja a dolgozószobájában… Biztosan jól van, kisasszony? – Szinte suttogva kérdez, a torkomba mintha egy hatalmas gombóc költözne, nehezemre esik a légzés, a könnyeim visszafojtása.
Már megint. Már megint önző vagyok.
Újra és újra fájdalmat okozok a körülöttem lévő embereknek. Nem szeretném, hogy aggódjon miattam. Se ő, se senki.
Elmosolyodom, lassan állok fel a székről.
- Igen, csak kicsit fáradt vagyok. Ne aggódj miattam, és köszönöm. Máris megyek. – Lassú, lomha léptekkel indulok el. Még soha nem kívántam ennyire, hogy bár távolabb lenne édesapám irodaszobája.
Megtorpanok az egyik ablak mellett, a tekintetem megpihen a napfürdőben úszó erdők ismerős fáin, lombjain. A mi birtokunk. A gyermekkorom boldog színhelye. Emlékszem, mennyire visszavágytam ide, mikor először az udvarba küldtek.
Mennyi minden történt azóta…
A kezemet ismét a mellkasomra szorítom, a szívembe maró fájdalom nem enyhült, sőt napról napra egyre kínzóbbá vált, mióta elváltunk.
Még búcsút mondani sem volt lehetőségem.
Mintha egy részem ott maradt volna. Mintha egy részemet kitépték volna David gyengéd ujjai, hogy örökre magához láncoljon. Már soha… soha nem lehetek boldog nélküle, ebben egészen biztos vagyok.
Némán lépek be édesapám szobájába, apró pukedlizéssel köszöntöm.
Nem válaszol, csak egy komor pillantást kapok, magához int, és én leülök az íróasztalával szemben álló fotelbe.
Hosszú, feszült és kiélezett csönd következik, tudom, hogy meg kell várnom, hogy ő törje meg.
Hátradől a székén, a kezeit bosszúsan összefonja a mellkasa előtt, de mozdulata feloldja a szoba dermedtségét, arcvonásai ellágyulnak, ahogy végignéz rajtam.
- Annabelle. – Fejsóhajt, a szemeit nem veszi le rezzenéstelen arcomról. – Örülök, hogy itt vagy. – Lehajtom a fejemet, a tekintetemet a földre sütve próbálom elrejteni a szemeimben megcsillanó fájdalmat. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy számomra nem csodálatos érzés hazatérni… én is örülök… örülök… csak… csak… nem annyira, mint amennyire örülnöm kéne.
- Úgy döntöttem, hogy amilyen hamar lehetséges, hozzámész Lord Callahanhez. – Elkerekednek a szemeim, nem gondolkozom.
- NEM! – Ösztönösen állok fel a székről, a testem megremeg a gondolattól, hogy egy másik férfi akár egy ujjal is hozzámérjen. Szinte csak utólag döbbenek rá, hogy egyértelműen ellent mondtam édesapámnak, az ajkaim megreszketnek, ahogy halkabban, mentegetőzve folytatom. – Édesapám… én… nem tudnék hozzámenni. Kérem, ne tegye ezt velem. – Halkan, könyörögve suttogok, a tekintete ellágyul, de a szigor nem tűnik el belőle teljesen.
- Mégis mit tehetnék? Nem engedhetem, hogy még ennél is nagyobb szégyenfolt keletkezzen a családunk hírnevén… nem várhatjuk meg míg elkezd nőni a hasad. – Még tágabbra nyílnak a szemeim, érzem, ahogy az arcom kipirul a felháborodástól és a szégyenérzettől. Mi… miről beszél? Nem… én nem…
- Mégis mire gondol? – Hátrálok egy lépést, szinte megszédülök a mellkasomban felizzó indulatoktól. – Szerintem Ön nagyon nagyot téved, édesapám! Dav… Lord Montgomery egy feddhetetlen, tiszta és nemes szándékú úriember! Soha nem tenne olyat, amivel beszennyezi egy fiatal nemeslány hírnevét! – Felemelem a hangomat, magamhoz nem illő felindultsággal védelmezem a szívem birtoklóját. David soha nem próbálkozott semmi hasonlóval! A szándékai nyíltak és tiszták voltak… hiszen… hiszen a kezemet is megkérte…
Összeszorul a mellkasom, apám dühös szavai rántanak vissza a jelenbe.
- De hiszen megszöktetett téged! Hiszen már beszennyezte a hírnevedet, Annabelle! – Megremegek, az ajkaim kinyílnak, hogy tovább védelmezzem, de bennem rekednek a szavak.
Nem.
Nem mondhatom el neki. Nem tehetem meg. Nem sodorhatom veszélybe a családomat.
Hiszen én… szinte… szinte el is felejtettem, hogy tulajdonképpen miért voltam Davidnél. A társasága, a kellemes időtöltések elfeledtették velem a kényszert, a bezártság gyötrelmét.
- Igaz… - Halkan, megtörten sóhajtom a rövid beletörődést. Nem tudhatja meg. Pedig ha tudná… ha tudná, akkor olyan hálás lenne neki, mint én…ha tudná, akkor talán… talán nem ellenezné ennyire a házasságunkat. Ha ő is ismerné azt az oldalát, amit csak én ismerek…
De ezek szerint… már most veszélybe sodortam őket. Nem szabadna itt lennem. Nem szabadott volna eljönnöm. Vajon… vajon lesznek következményei? Hiszen David tudja, hogy soha nem árulnám el nekik… ugye tudja?
- Édesapám. Kérem… kérem ne kényszerítsen bele egy ilyen házasságba… - Halkan, reszketeg hangon suttogok, visszazuhanok a fotel puha párnájára. – Kérem… - A kezeimbe temetem az arcomat, elrejtem a fájdalom könnycseppjeit.
David… David…
Soha… soha nem lennék képes más mellett elképzelni az életemet.
- Mióta vált szokásoddá ellentmondani nekem? – Feláll, összefont karokkal fordít hátat nekem, az ablakhoz sétál.
- Azóta, mióta megvakította az önfejűsége, édesapám. – Halkan, meggondolatlanul suttogom a szavakat, a tetteim ismét megelőzik a józan gondolatokat.
Nem… én nem akartam… nem akartam megbántani. De miért nem nyitja ki a szemeit? Miért nem látja, hogy David valójában milyen jó ember? Miért nem látja őt az én szemeimen keresztül? Hiszen én annyira… annyira szeretem.
- Elég! – Összerezzenek, a tenyere csattan a falon. Felém fordul, dühösen folytatja. – Rendben! Nem kényszerítelek hozzá az akaratod ellenére, de a mi nyakunkon sem maradhatsz vénlánynak! Ha nem mész hozzá, akkor kolostorba küldelek és Istent fogod szolgálni. – Lehunyom a szemeimet, érzem, ahogy a mellkasomban szétárad a hűvös nyugodtság.
Ha nem élhetek David mellett, akkor szívesebben választom a magányt. A magányt és a nyugodt, feltűnésmentes életet. Hiszen mindig erre vágytam. Nyugalomra, csendre és… és egy boldog családra. Majdnem minden vágyam teljesülhet… azt hiszem, ennél többet nem kívánhatok.
- Köszönöm. – Nem tűnik boldognak a válaszom hallatán, gyors léptekkel siet az ajtóhoz, a hangja szinte már csak a folyosóról szűrődik vissza.
- Akkor pakolj össze, mert holnap indulsz. – Összeszorítom az ajkaimat, szó nélkül állok fel a fotelből.
Nem fogok sírni.
Egy apró, meggyötört könnycsepp szökik ki a csukott szemem alól, a mellkasom megreszket.
Nem… nem sírhatok. Nem szabadna…
David… vajon mit csinálsz most? Vajon a te szíved helyére is tátongó üresség költözött? Vagy csak én érzek így?
És vajon… vajon van jogom felesküdni Isten szolgálatára és szeretetére ilyen gondolatok, ilyen érzelmek mellett? Nem tudom… nem tudom…
~*~
Fáradtan tűrök hátra egy előrehulló hajtincset, az éjjeliszekrényen álló félig leégett gyertya halovány, pislákoló fénye megtölti az apró, üres szobát. A fogyó Hold sápadt fénye ezüstös árnyakat vet a padlóra.
Megborzongva húzom feljebb a lábaimat, a szemeim lassan vándorolnak a kezemben tartott könyv sorain, az ajkaim lassan mozdulva suttogják a szavakat, amiket olvasok.
Elmosolyodom, a szemeimet lehunyva ismétlem meg az utolsó sorokat.
…
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.
Emlékszem… emlékszem, ezt a balladát közvetlenül az udvarba kerülésem után szavaltam a királynőnek…
David is ott volt.
Görcsbe ugrik a gyomrom, a szívem mintha összefacsarodna a hirtelen feltörő emlékektől. Valószínűleg soha… soha nem múlik el a mellkasomban lüktető hiányérzet.
Hirtelen nyílik ki az ajtó, a főnővér kopogás nélkül lép be a szobámba, riadtan, összerezzenve kapom fel a fejemet.
- Látogatója van. – Halkan, komoran ejti ki a szavakat, a szigorú tekintet a kezemben tartott könyvre siklik. Elém lép, szó nélkül nyújtja felém a kezét, jelezve, hogy adjam oda.
Megnézi a borítóra vésett, aranyozott betűket, a homlokain felsorakozó ráncok hosszú évek bosszús napjairól mesélnek. – Annabelle. Azt hiszem, nem érzi át az otthonunk és a kis családunk szigorú elveit. Az itteni fiatal lányok nem mérgezik világi költészettel a lelkület. – Lenéző, szemrehányó pillantást vet rám, majd a könyvemmel együtt az ajtó felé sétál. – A látogatója türelmetlenül várja, és nem tudta elfogadni, hogy éjszaka nem zavarhatja a kolostor nyugalmát.
Az ajkaim megremegnek, de szavak nem jönnek ki a torkomon. Az… az volt a kedvenc kötetem…
Kimászom az ágyból, a hálóköpenyt magam köré terítve sétálok ki a folyosóra, a szívverésem felgyorsul. Látogató… vajon édesapám az? Nem. Még egy teljes hete sem volt, hogy idehozott.
Megállok az előcsarnokban, a szemeim elkerekednek, ahogy ismerős alakot pillantok meg a gyertyák narancsos fényében úszva.
Őszinte örömmel, a kelleténél csupán egy leheletnyivel hangosabban szólalok meg.
- Catherine! – Az utolsó métereket már rohanva teszem meg, a kezeim a nyaka köré fonódnak. Érezni akarom a közelségét. Egy szerető ölelést. Egy baráti, meleg érintést.
A vállába temetem az arcomat, a mellkasom megrázkódik. Sírok. Nem tudom, hogy örömkönnyek csordulnak e ki szemeimből, vagy az elmúlt napok elfojtott csalódásainak fájdalmától felgyűlt keserűség e az oka.
Hosszú percekig ölelem magamhoz, az ajkaimra mosoly kúszik, amikor elengedjük egymást.
- Jaj Annie… annyira aggódtam. – Az arcomra simítja a kezét, letörli a könnyeimet. – Olyan sápadt vagy, eszel rendesen? – Kiszélesedik a mosolyom, őszinte jókedvvel bólintok.
Nem engedhetem, hogy ő is miattam aggódjon.
Nem okozhatok még több problémát a családomnak.
- Nem kellett volna aggódni... jól vagyok. De hogy kerülsz ide? – Felsóhajt, a találkozás örömét sötét viharfelhők hessegetik el, a tekintete is elsötétül.
Ne…
Mi történhetett?
- Rendben… de ne ess kétségbe. – Bólintok, bár a mozdulatot inkább sürgetésnek szánom, mint igenlésnek. – Lord Montgomery katonái megszállták a birtokunkat. Azzal fenyegeti édesapánkat, hogy mindent a földdel tesz egyenlővé, ha nem ad ki téged, de ő hajthatatlan. Tennünk kell valamit, Annie! – Egyre gyorsabban ejti ki a szavakat, a szívem, ami eddig mély álomba merülve gyászolta a szerelem forró érzését, most felébred és őrült izgatottsággal árasztja el melegséggel a testemet.
Ne… ne… nyugi Annabelle. Ne legyél buta. Ne legyél megint buta. Lehet, hogy csak a királynő titka miatt teszi mindezt… lehet…
Nem. Nem, az nem lehet. Tudom, hogy szeret engem.
Értem teszi.
Istenem! Értem teszi!
Az szám elé emelem a kezemet, a gondolataim kuszán, feldúltan száguldoznak. Nem tudom, mit tegyek. Bárcsak… bárcsak a karjaiba vethetném magam.
De nem lehet. Édesapám soha, de soha nem bocsátaná meg ezt az engedetlenséget.
Már most is… már most is neheztel rám, és a haragja, a kiábrándultságának a súlya ólomként nehezedik a szívemre. Nem bírnám ki… nem bírnám ki.
De ha nem megyek, akkor. Ne, arra gondolni sem akarok! David nem lenne képes megtenni. Nem lenne képes ártani nekik, tudom!
A boldogság, a kezdeti izgatottság és a remény gyorsan elillannak, se nyomot, se bizonyítékot nem hagynak maguk után kihűlő testemben. Mintha soha nem is léteztek volna…
- Istenem… Mit tegyek, Catherine? Mit tegyek? – Halkan, kétségbeesetten suttogok. Még most is. Még most is mástól várok segítséget? Még most is más vállára helyezném át a döntéseim súlyát? Nem. Nem tehetem. – Tudom… - Felemelem az arcomat, apró, szomorkás mosollyal kérem meg őt, hogy várjon egy kicsit, amíg írok egy levelet.
Búcsú… ez az, ami hiányzik a szívemnek.
Igen. Ha elbúcsúzom tőle, képesek leszünk mindketten lezárni ezt a lehetetlen kapcsolatot. A legelejétől kezdve bolondság volt az egész.
A szobámban a gyertya szinte már teljesen leégett, kapkodva veszek elő egy papírlapot, és a tollat sietősen mártom a tintába, de a kezem megakad félúton. Nem tudom. Nem tudom, mit írhatnék neki.
Még azt sem tudom, hogy hogyan szólítsam meg.
Összeszorítom az ajkaimat, mély levegőt véve hunyom le a szemeimet, hogy rendezzem a kusza gondolatokat a fejemben. Remegnek a kezeim.
Tényleg… tényleg muszáj búcsút vennem?
Igen… nincs más választás. Talán ha én kérem rá. Igen… ha én kérem rá, akkor bele fog nyugodni.
Kedves Lord Montgomery!
Megállok az írásban, hosszú másodpercekig meredek a papírra vetett betűkre. Nem… nem ez, nem jó…
Előveszek egy új, tiszta papírt, és lassú mozdulatokkal kezdem elölről.
Drága David!
Őszintén sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell elbúcsúznom Öntől. Remélem tudja, hogy a szívem mindörökké az Öné, és könyörgöm… könyörgöm ne szennyezze be a szerelmünk emlékét azzal, hogy bántalmazza azokat, akik a legfontosabbak számomra.
Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bántódásuk esne, mint ahogy arra sincs mentségem, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam Önnek. Remélem egyszer talál egy nőt, aki megérdemli a szerelmét.
A királynő titka miatt kérem ne aggódjon. Ha egy kicsit is ismer engem, tudja, hogy magammal viszem a sírba.
Őszinte híve,
Belle
Remegve hajolok el a levéltől, az eddig visszafogott könnycseppek kitörnek belőlem. Reszketve, zokogva térdelek a földön, az arcomat a tenyerembe temetve nézem a dőlt betűk vékony sorait.
David… David… olyan szörnyű… olyan szörnyű belegondolni, hogy talán egyszer talál valaki mást. Olyan szörnyű… és már megint. Már megint annyira… annyira végtelenül önzőnek érzem magam.
Hosszú percek telnek el, mire sikerül megnyugodnom, lassú mozdulatokkal hajtom össze és csúsztatom a borítékba a levelet, majd kiveszem a legalsó fiókban őrzött kincsemet. Nem szabad ilyesmit a kolostorba hozni, ezért mindig rejtegetnek kellett… mostantól legalább nagyobb biztonságban lesz.
Még vetek egy utolsó pillantást az apró, smaragdzöld köves nyakékre, majd egy finom mozdulattal csúsztatom a borítékba.
Viszlát…
Lepecsételem, a kezemet a szívem fölé szorítva csitítom a mellkasom szúró fájdalmát, de mit sem segít a kétségbeesett próbálkozás.
Vajon az idő majd begyógyítja a sebeket? Vajon tényleg kevésbé fog fájni?
Megállok Catherine előtt, remegő kézzel nyújtom át a levelet.
- Kérlek… kérlek, ígérd meg, hogy átadod Lord Montgomerynek. Senki másnak nem adhatod oda. Csakis személyesen az ő kezébe! Kérlek ígérd meg. – Átölel, a tekintete szomorú és aggodalommal teli, ahogy a vállamra teszi a kezeit.
- Annie… biztosan ezt akarod? Visszamehetnénk együtt. Ketten sikerülne meggyőzni édesapánkat, hogy rosszul döntött. Meggyőzhetnénk, hogy Lord Montgomery nem olyan, amilyennek ő látja. – Halkan, szinte suttogva ejti ki a szavakat. Ő is tudja, hogy ez közel sem ilyen könnyű. Ha édesapánk a fejébe vesz valamit, akkor senki nem fogja megtántorítani, nem igaz?
Megrázom a fejemet, nem nézek a szemeibe.
- Már így is épp elég bajt okoztam. Ennek így kell lennie.
|
| Levi-sama | 2011. 08. 13. 10:51:20 | #15814 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Szájára tapasztott ujjakkal megrázkódik egész testében, szép szemei könnybe lábadnak. Azonnal előtte termek, és erővel fogom vissza magam, hogy ne öleljem át szorosan. Nem akarom megrémíteni, így is olyan ijedtnek tűnik... Mit írhatott neki az apja?
- Azt írta, hogy…
Képtelen folytatni. Önkéntelenül is felszámolom a köztünk lévő távolságot, széttárom karjaimat és ő önként borul mellkasomra. Visszafogott sóhajjal szorítom magamhoz, imádattal behunyom szemeimet, és beszívom hajának friss illatát.
- Belle – szólítom a becéző nevén, amit csak akkor használok, ha kettesben vagyunk. - Kérlek, mondd el. Tudnom kell, mit írt.
Néhány perc múltán megnyugszik, ellép tőlem, az ablakhoz lép, hátat fordít nekem.
- Azt írta, hogy elvisz innen. Azt mondta, eljön értem és hazavisz. Távol az udvari szégyentől és a megaláztatástól… és tőled…
Micsoda? Soha! Soha! Önkéntelen kiáltás szakad fel belőlem, heves indulat szorítja ökölbe kezeim.
- NEM! - Döndülnek ökleim az íróasztalon. - Nem kényszeríthet! Tiéd a választás!
Arról nem is beszélve, hogy a királynő parancsa volt, hogy az én váramban kell lennie Annabelle-nek. Nem viheti el innen senki más, csak én, és nekem is királyi pecsétes engedély kell erről. Nem mondom el neki, mert fájdalmasan valóságossá tenné számára, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van nálam. Olyan érzékeny, bájos és kedves... nem érdemel ilyen bánásmódot, amit a királynő szánt neki. Mégis... ha azt mondaná, hogy el akar menni, képtelen lennék nemet mondani neki.
- David… Kérlek érts meg. Soha nem tudnék élni a tudattal, hogy elárultam a családomat. Én… képtelen lennék rá… édesanyám egészsége instabil, az apám pedig te is tudod, hogy milyen hirtelen haragú és önfejű. Nem okozhatok nekik fájdalmat. Nem tehetem!
Hozzá sietek, arcát sóváran érintem meg ujjaimmal.
- Nem! Nem hagyhatsz el, Belle! Nem engedem! SOHA!
Magamhoz rántom, nyers és vad vágyaimra már nem tudok féket tenni, csókom ezúttal nem gyengéd. Mégis... mégis ellenállás nélkül fogadja, beleolvad a karjaimba. Az én asszonyom lesz... az enyém. Talán jobban szereti nálam az apját? Képes lenne elhagyni engem?
- Azt mondtad, szeretsz! Hazudtál nekem? – morgom rekedten, harag és fájdalom hasogatja mellkasomat. – Belle...
Kezeim közé veszem szép kis arcát, hüvelykujjam puha és dús ajkát simítja, tenyerem végigsimítja karcsú nyakát, mellkasát, s amikor puha keblének halmát megérzem, tekintetem elsötétül.
„Csak megfogod, a válladra dobod és besétálsz vele a legközelebbi kápolnába. Ásó, kapa, satöbbi, aztán bedobod a nászi ágyba és gyereket csinálsz neki. Mire apuci ideér a csapatával, már kerekedik a hasa és nem tehet ellened semmit.”
Mit számítana, ha már kerek hassal vezetném oltárhoz? Az apja érkezéséig egy esküvőt megszervezni nehezebb lenne, sokkal egyszerűbb lenne kész tények elé állítani, és lehetetlenné tenni minden más megoldást az esküvőn kívül.
Milyen könnyű lenne... milyen egyszerűvé tenne mindent...
Csatt!
Kijózanít a pofon, szinte döbbenten nézem őt, felháborodott tekintetét, de ez nem neki szól. Saját magamon csodálkozom, hogy juthatott eszembe ilyen önző dolog?!
- Belle… Sajnálom… én… elveszítettem a fejemet. A gondolat, hogy elmész teljesen megőrjít. Belle, szükségem van rád…
Óvatosan ölelem ismét magamhoz, nem lök el magától, szerencsére. Leültetem a szófára, és elé térdelek. Nem késlekedhetek tovább egy percet sem.
- Belle. Olyan vagy számomra mint a levegő… mint a melegen cirógató napfény és a frissítő fuvallat. Szeretlek, nem tudok nélküled élni. Kérlek, légy a feleségem. Mondj igent, és a világ legboldogabb férfijává teszel.
- Ó Istenem… David… – Annyira csodálatos lenne. David… én is szeretlek… bárcsak… bárcsak ne így ismertük volna meg egymást. Bárcsak ne lennél a családom ellensége. Akármennyire is szeretnék, édesapám áldása nélkül nem mondhatok igent, ezt te is tudod. Annyira sajnálom…
De igen! Van más mód! Csak mondj igent! – kiáltanám, de kopognak az ajtón.
Az inasom lép be, ráncos arca feszült.
- Lord Claire van itt és ragaszkodik hozzá, hogy rögvest fogadják őt.
Meglepetten állok talpra.
- Ez meg hogyan lehetséges? A birtokhatárt hogyan lépte át a tudtom nélkül? - Az inas megrázza a fejét, fogalma sincs. Sötéten nézek rá, az asztalomnak támasztott kardomért nyúlok. – Mekkora kísérettel jött?
- Csupán öt lovag kísérte, mylord.
- Hivatom Malcolmot, most azonnal!
Még be sem fejezem a mondatot, beront az ajtón. Zihálva, dühösen markolja a derekán lógó kard markolatát.
- Mylord! Az udvaron vannak, körbevettem őt az embereimmel! Egy szavadba kerül, és lenyilaztatom a betolakodókat!
Megtehetném, igen. Egy herceg birtokán megjelenni engedély vagy meghívó nélkül, óriási hiba. Belle ijedten felsikkant.
- Ne, David ne! Kérem...
Felé fordítom arcomat.
- Nyugodjon meg, kedvesem, természetesen nem bántom őt, ha békével jött hozzám. Kérem maradjon itt, ha a helyzet lehetővé teszi, hívatom majd.
- Kérem, had menjek önnel...
Mellettem áll, karomba kapaszkodik kicsiny kezeivel, barna tekintete csupa könyörgés. Lefejtem magamról ujjait, és apró puszit hintek rájuk, feszült arcom ellágyul.
- Édes kincsem. Egy lovag becsülete, kötelessége, hogy megvédje a hölgyet, akit szeret. Nem engedhetem, hogy ott legyen, amíg nem biztonságos, hiszen ha elszabadulnak az indulatok, baja eshet, abba pedig belepusztulnék. Maradjon itt, és várjon kérem. Megteszi ezt a kedvemért?
Ajkába harapva néz fel rám, végül lassan, reszketegen felsóhajt.
- Igen...
Megpuszilom ismét a puha kezecskéjét.
- Köszönöm, kedves.
Komoran követem a folyosóra Malcolmot, odakint már áll két felfegyverzett őr.
- Őrizzétek az ajtót, és ne engedjetek senkit sem be, sem ki!
- Igen, mylord!
Odalent lovagjaim lándzsái között áll Lord Claire és lovagjai. Ahogy lesétálok a lépcsőn, intek, és a lándzsák hátrébb húzódnak. Köszönés helyett azonnal felcsattan a hangja.
- A lányomért jöttem!
Malcolm dühösen felmordul mellettem, kihúzza kardját. Nem állítom meg, komoran nézem Lord Claire elszánt arcát. Nem árulhatom el neki, mibe keveredett a lánya, és azért, hogy megóvjam attól, hogy belerántsa a királynő a sötét ügyeibe, esetleg bitófára küldje, inkább elhoztam magammal. Nem tudhatja meg az igazságot, az felségárulás lenne, köt a becsületem. A jelenlegi helyzetben teljesen jogosan jött ide, bárki más ezt tenné a helyében.
- Üdvözlöm a birtokomon, Lord Claire. Ha békés szándékkal jött, úgy kérem tegye le fegyverét, és fáradjon beljebb – zendül mély hangom. Leereszti kardját, kong a földön, majd lovagjainak kardjai is aláhullnak.
Felemelem a kezeimet, és a falak tetején, felajzott íjakkal álló nyilasok hátrahúzódnak, ahogy harcosaim is hátrébb lépnek, felemelve lándzsáikat, békésen.
- Fáradjon be, Lord Claire!
Besétálok, és tudom jól, hogy csak őt engedik be a katonáim, őt Malcolm kíséri. Amikor becsukódik végre az ajtó, és hármasban maradunk, Lord Claire kemény arcvonásai elmosódnak, őszinte aggodalommal néz rám, sápadtan.
- Hol van a lányom? Kérem mondja, hogy jól van, és nem nyúlt hozzá a mocskos kezeivel!
A kandalló mellett állok meg, kihúzom magam, és hátam mögött összefogom a kezeimet. Komoran figyelem őt.
- Szeretem őt, feleségül akarom venni.
- Nem! Nem engedem! Soha nem adom beleegyezésem, hogy egy ilyen sötét és gonosz férfi karmai közé lökjem őt! Mégis mit merészelt, hogy csak úgy elrabolta őt? Szegény gyermek, mennyire rémült lehetett!
Ökölbe szorulnak kezeim, feszülten megrándul az arcom.
- Megnyugtatom önt, cseppet sem volt rémült. Örömmel velem jött. – Ez csak féligazság, de ha úgy vesszük, a börtöncellánál mindenképp jobb volt, hogy elhoztam. Nem tudhatja meg, mert ez is titok. Ó a fenébe is. – Ő is szeret engem, és a feleségem akar lenni. Hercegné lesz belőle, az én hercegném, Lord Claire.
- Csak a holttestemen át – morogja. Felhúzom a szemöldököm.
- Mi kifogása ellenem? Kifogásolhatatlan hátterű nemes vagyok, jelentős vagyonnal és befolyással. Bizonyára nálam jobb férjet nem találna, hogy még durvábban fogalmazzak, nem lenne képes vadászni lányainak nálam jobb partnert.
- Ön egy egyszerű gyilkos, mylord! A királynő kutyája! Mégis hogyan adhatnám az én tisztalelkű és kedves kislányomat egy aljas gyilkosnak?
Malcolm ugrana, de felemelt kezemmel tartom vissza, hogy megüsse a grófot.
- Ezt vegyem úgy, hogy semmiképpen nem egyezik bele a házasságba?
- Igen!
- Ebben az esetben, az ön engedélye nélkül veszem feleségül.
- Azt gondolja, hogy ezt szó nélkül tűrni fogom?
- Valóban? És mit szándékozik tenni, hogy megakadályozzon? Hadsereggel támad rám? Ha jól tudom, nincs olyan helyzetben, hogy megengedje ezt magának, mylord. A királynő is ellenez minden hasonló megmozdulást a nemesek között, és durván megtorolja. Talán halálra akarja ítálni önmagát és az egész családját? Engem nem győzhet le – morgom az arcába hajolva. – Több ezer harcosom várja, hogy hadba küldjem őket bárki ellen. Azt gondolja, képes lenne legyőzni engem? A Sánta Ördögöt? A királynőhöz sem fordulhat, mert ő is engem támogat.
Valami megtört benne. Szinte a szemem láttára öregedik éveket. Széles vállai megroggyannak.
A távolból kürtszó harsan, és döbbenten fordulok az ablak felé. Mi ez az egész? Ez nem ismerős hang, akkor?
- Mi ez? – mordul fel Malcolm, és kirohan. A nyomában sietek én is, és hallom magam mögött Lord Claire lépteit is. Odakint a lovagjai már lovaikon ülnek, egyikük tartja a gróf lovának kantárját.
- Mi most távozunk!
Lord Claire felugrik lovára.
- Engedjétek! – intek harcosaimnak. Egy lovag siet hozzám.
- Néhány lovag a tudtunkon kívül a birtokon járt, ők fújták a kürtjüket.
Malcolm felhördül.
- Ez egy jel volt! Egy rohadt jel! Hol van Lady Claire?
- A könyvtárszobában – válaszolom. – Két őr vigyáz rá...
Az utolsó szavaimat már nem hallja, csak berohan, és végre én is megértem. Őrült tempóban rohanok mögötte, és amikor felérünk a lépcsőn, azonnal meglátjuk az ajtó előtt heverő két halott őrt.
Kijátszottak engem! Kicsaltak engem, és amíg odakint beszéltünk, őt elvitték!
http://www.youtube.com/watch?v=EvZs7jjtIuc
- A rohadt életbe! – hördülök fel, és a tárva nyitva álló ajtón berontok. – Nincs itt! Elvitték! Malcolm! John! Edward! Azonnal induljunk utánuk, minden harcos aki él és mozog, kövesse őket! Nem mehetnek el! A páncélomat! A lovamat de azonnal!
Vad száguldás.
A szél tépi hajamat, fekete páncélomon vörösen izzik a lemenő nap fénye. Vicsorgok sisakom alatt, vadul csikorgatom fogaimat. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Csak két őr! Mekkora baklövés volt alábecsülni azt a dörzsölt vén fickót!
Lovam hangos fújtatásán is túltesz a vad harsona, és a többi ló patájának dobogása a puha földön. Hiába vágtatunk lóhalálával, hiába küldtem szét minden harcosomat, hogy fésüljék át az egész birtokot a behatolók után, semmi. Semmi. Semmi!
A határon túl, a hegyeknél veszítjük el végleg a reményt.
A nap lemegy a látóhatáron, a távoli messzeségben, sehol senki.
Sehol.
Senki.
Lemászom lovamról, tétován lépek előre. A fájdalom és a harag elmondhatatlan mélyen átjár, mélyen megrendít a sóvár vágy, hogy ismét lássam, a karjaimban tarthassam és soha...soha többé ne eresszem el.
- Belle... – suttogom rekedten a sok ordítozás után.
Sisakom koppan a száraz, kemény földön.
Zavarodottan meredek a távolba, úgy érzem, kitépték mellkasomból a szívemet, olyan heves fájdalom gyötör, rá kell szorítanom az öklömet.
- Belle... Belle... nem... NEEM! – ordítom a sötét, csillagtalan ég felé.
Kardomat meglendítem, pengéje sötéten csillog, amikor a földbe mártom. Markolatát szorítom kesztyűs kezeimmel, de hiába minden, térdre rogyok. Elvették tőlem... elvitték...
- Belle... Belle...
http://www.youtube.com/watch?v=aXZZ9T2_3yQ&list=PL83B4A7E06D79A00C&index=2
Mögém lép Malcolm.
- Mylord... mi legyen most?
Hogy mi legyen? Lassan felemelem a fejem, szemeim a semmibe merednek hosszú percekig, Hagyom, hogy a vad, pusztító harag átáramoljon lelkemen, sötét éjszaka boruljon szívem köré, gyűlölettel enyhítse a fájdalmam.
- Mennyi idő kell, hogy az összehívd az egész seregemet, Malcolm?
- Mylord... – nyögi döbbenten. Lassan felállok, ujjaim erősen rámarkolnak kardomra, kirántom a földből, amelynek sötét vére csöpög a pengémről, vészjóslóan és jövőt sejtetően. Megfordulok, mögöttem áll több száz katona. Mind néma csendben figyel engem, lovaik a távolban összeterelve, lándzsáik sötéten csillognak. Az én sötét seregem egy része. Senki nem tudja, milyen halálos és veszélyes erő van a kezemben.
- Válaszolj, Malcolm!
Nagyot nyelve hajtja meg a fejét.
- Két nap, uram. De ha küldenél néhány lovagot Lord Claire-hez, és tárgyalni hívnád...
- Két nap múlva – emelem fel a hangom, és katonáimnak szólnak szavaim – elmegyünk, és letaroljuk a Claire család birtokát. A földdel tesszük egyenlővé! – ordítom, és katonáim velem együtt diadalmasan kiáltanak, levegőbe emelt pajzsokkal. Mind szomjaznak a vérre, kemény harcosok, akiket eddig csak a kiképzések tartottak kordában. – Haza hozzuk a feleségemet!
- Éljen Lord Montgomery! Éljen!
Csak Malcolm, John és Edward hallgatnak. A három hadvezérem retteg. Egy hadúr bosszújának sötét árnyéka magasodik Anglia fölé.
Tekintetem a halványan világító hold felé fordítom.
- Belle... – suttogom sóváran az éjszakába. Ez a sötét szív érted dobog, szerelmem. Senki nem állhat az utamba, ha kell bármit és bárkit elpusztítok érted.
Bárkit és bármit.
|
| Silvery | 2011. 06. 26. 19:01:28 | #14544 |
Karakter: Annabelle Claire
Finoman rezzennek meg pilláim, ahogy erőteljes, határozott léptek nesze töri meg a hajnal kísérteties nyugalmát. A hangok mintha távolról jönnének, csak homályosan, tompán érzem jelenlétüket. A testem fáradt és zsibbadt… nem tudom, hol vagyok, képtelen vagyok kinyitni a szemeimet. Olyan kellemes ez az álomba nyomó sötétség…
- Belle… - Forró sóhaj borzongatja végig testemet, az ismerős, szeretett hang kiránt a nyugtalan félálomból, hirtelen önti el elmémet az emlékek zavaros áradata. A vihar, a villámok veszélyes, földet rengető dörrenései, az aggodalom, a félelem keserű fojtogatása. Igen, már tudom! David… David veszélyben van! A zápor, a mennydörgés, a süvítő, sípoló szél… már emlékszem!
Szívverésem felgyorsul, kezeim ismét megreszketnek a félelemtől. Kinyílnak fáradt szemeim, ajkaim megrezzennek, mikor a forró, érzelmektől csillogó smaragdzöld tekintet lágy pillantását látom magam előtt. Bennem reked a levegő, a megnyugvás, a boldogság forrón simogató selyme szétárad ereimben. Itt van.
Akkor nem az álmom része volt, hogy meleg mosollyal suttogta a nevemet? Mégsem álom lett volna?
- David! – Könnybe lábadnak szemeim, nem gondolkozom, ösztönösen ölelem át nyakát. Itt van. El sem hiszem. Itt van, biztonságban. Újra átölelhetem… Istenem… köszönöm…
Érzem magam körül kezeit, forró, izgatott borzongás rohan végig gerincem mentén, ahogy még közelebb húz magához, testünk szinte eggyé olvad. Olyan jó, hogy nem esett baja.
- Olyan vihar volt... aggódtam, annyira aggódtam! – Halkan, reszketeg aggodalommal suttogok, muszáj kiadnom magamból fájdalmamat. Még soha életemben nem féltem annyira, mint ma éjszaka. Már nem is emlékszem, mikor nyomott álomba a néma reszketés.
De most már nem számít. Már semmi nem számít, csak az, hogy biztonságban van… mellettem…
Annyira hiányzott. Az illata, a hangja, az ölelése…
David…
A hajamba temeti arcát, lehelete perzseli fejbőrömet, ismét megborzongok. Olyan különös, intenzív érzések kerítenek hatalmukba, mikor vele vagyok. Annyira kellemes, mégis kissé zavarba ejtő minden pillanat.
- Egész éjjel itt vártál engem? – Rekedtesen suttog, s én szó nélkül bólintok. Képtelen voltam tétlenül feküdni az ágyamban… képtelen lettem volna békés álomra hajtani a fejemet.
Minden másodperc számított, amennyivel előbb tudhattam meg, hogy megérkezett.
- Meg is fázhattál volna, idelent hűvösebb van. – Halk, aggodalmas sóhaja apró mosolyt csal ajkaimra, lehunyt szemekkel simítom meg homlokommal vállát, szívem mintha ki szeretne törni mellkasomból. Annyira csodálatos érzés. Teljesen elkábít, édes izgatottságot lehel testembe.
Én? Megfázni? Hiszen Ő volt az, aki házon kívül töltötte az éjszakát ilyen viharban!
Remélem legalább megálltak valahol pihenni. Igen, minden bizonnyal ezért késlekedtek ennyit. David… annyira jó, hogy itt vagy…
- Ne miattam aggódj, inkább magadért, hiszen odakint voltál ebben a viharban...- Halk, dorgáló suttogás, hangom egyre felerősödik, ahogy nő szívemben az aggodalom. Biztos kihűlt a teste, és ki tudja volt e lehetősége vacsorázni.
Milyen figyelmetlen vagyok, rögtön ezzel kellett volna kezdenem!
- Egy forró fürdőre van szükséged, és pihenésre. Nem vagy éhes? Hozassak neked valamit?
Kapkodón, kissé szinte hadarva ejtem ki a szavakat, s ahogy finoman elenged, végigsiklatom tekintetemet testén. A ruhája koszos és megviselt, de nem látok rajta sérülést. Istenem, milyen szörnyű rémképek futották át a gondolataim között! Borzasztó érzés volt!
Elmosolyodik, egy röpke pillanat erejéig a tüdőmben reked a levegő, majd halk, felhevült pihegéssel mosolyodom el én is. Nyugalom Annabelle… már nem lesz baj. Most már minden rendben lesz.
Olyan gyönyörű a tekintete, mikor jókedvű mosoly csillog benne. Mintha külön életet élnének a smaragdzöld íriszek… vidáman táncolnak, őrjöngnek bennük az érzelmek. Még mindig… még mindig olyan nehéz elhinnem, hogy szeret engem.
Annyira csodálatos. Szeretjük egymást. Hihetetlen ez a boldogság. Mintha elszakíthatatlanok lennénk. Amiket nekem mondott… az édesanyja nyaklánca… a forró csókok… mintha tényleg férj és feleség lennénk már most. Milyen szép lenne… álmodni sem mertem hasonló boldogságról.
- Bocsáss meg, teljesen összekoszoltalak, csupa sár lettem.
Mosolyom kiszélesedik, hangtalanul felnevetek. Felpislogok rá, szemeimben csillognak az őszinte érzelmek. Minden apró porcikám zsong a boldogságtól.
Ez a pillanat annyira… annyira mesébe illő… mintha csak mi ketten léteznénk a világon. Összetartozunk.
- Kit érdekel? – Halkan lehelem a szavakat, ismét a nyaka köré fonom reszkető kezeimet.
Csupán az elmém legmélyebbi rejtekében izzik fel egy apró gondolat, hogy illetlenség így ölelnem egy férfit, aki még nem is a férjem.
A csókja elmossa a bűntudat élettelen csíráját, forró boldogságot ültet a helyére. Hiszen szeretjük egymást… mi adna ennél érthetőbb indokot a tetteinkre?
Bízom benne… az életemet is a kezébe adnám, tudom, hogy képtelen lenne olyat tenni, amivel árt nekem. Tudom… David… ugye nem a butaságomat bizonyítom ismét? Nem… az lehetetlen… mindazok után, amiket mondott, ez nem lehet egy újabb félreértés.
Felemel, ajkaim közül halk, jókedvű sikkantás tör ki, de a felhőtlen öröm mellé az aggodalom szikrái vegyülnek. Bizonyára kimerült a hosszú, megviselő éjszakától, nem kéne felesleges erőfeszítéseket csinálnia.
- David! Mit csinálsz?
Finoman ölelem át nyakát, mellkasomban kellemes melegség árad szét, ahogy szorosan magához húz, lágy reszketésemet képtelen vagyok csitítani.
- Felviszem szívem hölgyét a szobájába.
Elmosolyodom, szavai égetik arcom kipirult bőrét, megadón, boldog pillantással hajtom a vállára fejemet. Hát lehet ilyen szavak után ellenkezni?
Lehunyom szemeimet, mélyen magamba szívom az illatát. Ajkaim némán, hangtalanul sóhajtják nevét, léptei finoman ringatják testemet.
- Biztosan fáradt vagy, ne erőltesd meg magad... – Halk, erőtlen sóhaj. A szívem nem akarja, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, akármilyen önző is ez a különös vágy. Biztos kimerült, nem kéne ezt csinálnia… mégsem tudok nem örülni neki…
Felérünk, érzem, hogy kipirulok, ahogy gyengéden a földre tesz. Felpislogok rá, sokkal magasabb nálam, mikor mellettem van, különös biztonságérzet járja át testemet.
Gyengéden veszi ujjai közé kézfejemet, megborzongok, ahogy forró csókot lehel a tenyerembe.
- Reggelinél találkozunk, kedvesem.
Apró bólintással sütöm le zavart, szégyellős pillantásomat, szívem szerelmes dübörgésétől semmit nem hallok. Finoman csúsztatja lejjebb kezemet, mellkasa hullámzó izmaira simulnak reszkető ujjaim, testem egy pillanatra összerezzen, ahogy megérzem érintésem alatt szíve őrült zihálását. Az enyémmel vetekszik.
Felemelem arcomat, szemeimmel mohón iszom mosolygó arcának képét. Egyszerűen odavagyok érte. Mintha gyermeki szeretettel, teljes szívből rajongnék minden szaváért.
- Rendben, addig rendbe teszem magam, bizonyára rémesen nézhetek ki. – Halkan suttogok, zavartan, félénken húzódom kicsit távolabb.
Eddig eszembe sem jutott, hogy valószínűleg az én öltözékem is megviselt és nem éppen alkalomhoz illő. Illendőbb fogadtatást érdemelt volna egy ilyen éjszaka után…
Mielőtt igazán belelovallhatnám magamat az önmarcangolásba, boldogan dörmögő hangja csal vissza sötét gondolataim világából.
- Te vagy a legszebb a világon, álmosan és kócosan szeretnélek látni ezentúl mindig.
A szívem kihagy egy ütemet, némán kapok levegőért, ahogy forró, heves csókra hívja ajkaimat. A testemben forró bizsergés kel életre, különös gondolataim cseppet sem méltók egy fiatal nemeslányhoz.
Mit… mit művelek?
Megrezzenve tolom el magamtól, néma pihegéssel menekülök be a szobám ajtaján, térdeim reszketnek, akár a nyárfalevél, ujjaimat a mellkasomra szorítva kapkodom a levegőt.
Az ajtónak döntöm hátamat, hosszú másodpercekig tart míg sikerül kissé megnyugtatnom testemet. Mi történik velem? Annyi új, ismeretlen, idegen érzés kavarog bennem. Képtelen vagyok gátat szabni nekik.
Reggeli közben kellemesen elcsevegünk, a szolgálók jelenléte miatt tartanunk kell az udvari távolságtartás látszatát, de nem zavar. A szívem mélyén tudom, hogy milyen szoros viszony van közöttünk, és ezen semmi nem változtat.
Miután végeztünk, mindketten pihenni térünk. Már most hevesen ver a szívem a tudattól, hogy délután ismét láthatom. Kezdem megszokni a közelségét, a gondolatot, hogy minden percben mellette lehetek. Csodálatos érzés.
Lassan közeledik a 18. születésnapom, mégis gyermekien felhőtlen boldogság ragyog szívemben.
Megfogadom a tanácsát, és kicsit ledőlök, bár elaludni képtelen vagyok. Az izgatottság élénken zsong mellkasomban, nem hagy nyugodni.
Halk, tartózkodó koppintás zökkent ki ábrándos gondolataimból, már ennyiből tudom, hogy nem David az, mégis felgyorsul a szívverésem. Hátha üzenetet küldött…
Vidám mosollyal nyitom ki az ajtót, egy cselédlány kedves pillantással pukedlizik, majd halkan szólal meg.
- Levele érkezett, Lady Claire. Azt mondták, sürgős. – Tekintetem egy cseppet elkomorul, de mikor megköszönöm a fáradtságot, még halovány mosoly ül ajkaimon.
Csukódik az ajtó, elsápadok, ahogy megpillantom a nevemet a borítékon. Ez a kézírás…
Reszkető léptekkel, kapkodva sétálok az ablak melletti fotelhez, szinte lerogyok a kényelmes bútorra, ujjaim türelmetlen félelemmel tépik fel a pecsétet. A családom pecsétjét.
Annabelle!
…
Lendületes vonalak, türelmetlenül papírra vetett betűk. A megszólítás nyers és szigorú, képtelen vagyok tovább olvasni a sorokat.
Mély levegőt véve hunyom le szemeimet, ujjaimat a számra tapasztom, hogy elfojtsam pihegésemet. Folytatnom kell… tudnom kell mit írt...
Egyáltalán honnan tudja, hogy itt vagyok? Hiszen nem szabadna… hiszen… mi… megszöktünk…
Ó édes Istenem! A világ úgy tudja, hogy mi megszöktünk!
Ó Istenem, ha tudja, hogy itt vagyok, akkor mindent tud! Akkor tudja, hogy szégyent hoztam a családomra!
Félve, reszkető ujjakkal szorítom a levelet, szemeim isszák a betűk sokaságát. Szidalmazás, aggodalom… fenyegetés…
Istenem! Még soha nem kaptam tőle ilyen durva hangvételű levelet!
Hát persze… eddig még soha… még soha nem adtam okot rá. Mit tegyek? Ó egek, mit tegyek?
Zihálva dőlök hátra, mikor végeztem, ujjaim közül kicsúszik a papír. Ide jön! Ide jön!
Felállok, muszáj megmozdulnom, hogy levezessem a hirtelen felgyülemlett feszültséget. Ajkaim reszketnek, kezeimet összefonom mellkasom előtt, ahogy fel-alá járkálok a szobában. Nem szabad… nem szabad kétségbeesnem. Ha megérkezik, mindössze annyit kell tennünk, hogy elmagyarázzuk neki a történteket. Ami az udvarban történt, hogy David az életemet védte azzal, hogy elhozott onnan. Igen… meg fogja érteni. El fogja hinni, hogy így történt, és ha megesküszünk Daviddel a pletykákat is megelőzzük.
Istenem… soha nem fogja megengedni! Soha nem fog belemenni, hogy az Ő felesége legyek, hiszen gyűlöli Őt. Hiszen annyit ártott a családunknak!
Könnybe lábadnak szemeim, mellkasom reszket a néma zokogástól.
Mit tettem? Hiszen nekem nem szabad szeretnem Őt! Hiszen édesapám már az udvarban megmondta, hogy tartsam tőle távol magamat!
Mit művelek? Képtelen lennék a családom ellen fordulni.
Hosszú órák telnek el, az árnyékok lassan kezdenek megnyúlni, én még mindig zaklatottan, feldúltan meredek a szélben dülöngélő fák sokaságára.
A levelet napokkal ezelőtt írta, valószínűleg a vihar miatt késlelkedett ennyit. Mostanra már nagyon közel járhat. Őrjöngeni fog. Ó, Istenem remélem, nem hívja párbajra Davidet!
Nem, azt nem engedhetem!
Belehalnék, ha bármelyiküknek bántódása esne!
Remegnek a kezeim, néma sóhajjal lehelem ki feszültségem, felindultságom utolsó szikráit. Tiszta fejjel kell beszélnem Daviddel.
Miért? Miért érzek még mindig boldogságot csupán a gondolattól, hogy mindjárt láthatom? Nem szabadna… nem szabadna…
Ó te szív, direkt kínzol ilyen heves dübörgéssel?
Szinte észre sem veszem, már a könyvtárszoba ajtaja előtt állok, ujjaim remegve fonódnak a kilincsre. Halkan, kopogás nélkül nyitok be, a lélegzetem elakad a látványtól.
Ajkaimra bizonytalan, halovány mosoly költözik. Nem tudom elfojtani.
David a kanapén fekszik, hasán egy nyitott könyvvel alszik mély, békés nyugalommal. Harmóniával, nyugodt melegségtől túlfűtött pillanatok. Annyira csodálatos lenne, ha ez lehetne a jövő. Mellette… mindig, minden percben olyan boldogan, mint most…
Mellé sétálok, ujjaim öntudatlanul cirógatják végig arcát, szerelmes mosolyom kiszélesedik. A levél, apám szavai, az aggodalmak és a bűntudat olyan távolinak és homályosnak tűnnek ebben a pillanatban. Csupán a jelenlétével elcsitította szívem indulatát.
David… fogalmad sincs róla, mennyire fontos vagy nekem…
Halkan suttogja nevemet, megrezzen arca. A sötétzöld szempár meleg pillantása vetül rám, örömmel fürdök a fényében.
- Nem akartalak felébreszteni. – Hangom enyhén megremeg, lágy, leheletnyi csókot hintek ébredező ajkaira. A gyengéd érintés nem váltja ki belőlem a szokott, önfeledt boldogságot.
Felegyenesedem, összeszorult torokkal menekülök az ablakhoz, kezeimet összekulcsolom, mintha fáznék.
Könyvek halk, nyugodt puffanása, szemem sarkából figyelem mozdulatait.
Mindenem bizsereg a sóvárgástól, hogy közelebb sétáljak, és ismét megérintsem úgy, ahogyan soha nem lett volna szabad.
- Kipihente magát, mylord? – Apró, félénk mosollyal szólalok meg, még képtelen vagyok rávenni magamat, hogy felhozzam a témát.
Csak még egy kicsit… még néhány röpke percig hadd legyen minden olyan, amilyen volt.
- És kegyed?
Bizonytalan mosoly, apró bólintás. Mély levegőt véve lépek közelebb, képtelen vagyok színt erőltetni sápadt arcomra. Soha nem voltam jó az érzéseim leplezésében, David ellen pedig teljesen védtelen vagyok ilyen téren.
- Igen, készen állok. – Halkan suttogok, abban reménykedve, hogy így kevésbé lesz feltűnő hangom reszketése. Ha jól emlékszem azt beszéltük meg, hogy sétálni megyünk… igen… reggeli közben erről volt szó.
Reggeli. Olyan távolinak tűnik. Akkor még nem voltak szívemben ezek a félelmek, akkor még nem emésztett a bűntudat. Milyen buta voltam! Az elejétől fogva gondolnom kellett volna rá, hogy eljön ez a pillanat.
Az udvarban gyorsan terjednek a hírek… és édesapámnak még mindig számtalan kapcsolata van. istenem, vajon mit szólt, mikor megtudta? Vajon most gyűlöl? Megvet?
Lehet, hogy kitagad a családból? Ó édes Istenem!
- Történt valami? – David rekedtes hangja kiszakít a gondolataimból, ajkaim megremegnek.
Itt az idő. Nem tudom leplezni a fájdalmamat, az aggodalmamat. Felesleges késleltetni azt, ami ígyis-úgyis be kell hogy következzen.
- Kaptam egy levelet... az apámtól. – Elvékonyodott hangon suttogok, egyre nehezebb visszafojtanom a torkomat mardosó könnycseppeket.
Nem szeretnék sírni David előtt. Nem szeretném, hogy gyengének lásson.
Bárcsak több erőm lenne. Bárcsak lenne megoldás.
- Mi állt benne? – A hangja most már komorabb, hiányzik belőle a lágy, gyengéd melegség, amit annyira szeretek benne.
Megremegek, ujjaimat ajkaimra szorítom, hogy elfojtsam a kikívánkozó könnyeket.
Könnyfátyolos szemeim sarkából is látom, ahogy hevesen felpattan a kanapéról, felé fordulva próbálom csitítani pihegésemet, hogy képes legyek szavakba önteni a gondolataimat.
Eddig egy könnycseppet sem ejtettem, nem most akarom elkezdeni. Gyerünk Annabelle, erős vagy…
- Azt írta, hogy… - Halkan suttogva kezdem el, de halk, szomorú zokogásba fúlnak reszketeg szavaim. Felém lép, szinte észre sem veszem, már a karjai között sírok, arcomat a mellkasába temetve ölelem át.
Nem szabadna, mégis olyan jól esik.
Mégis hogy mondjam el neki? Mégis hogy mondjam el neki, hogy nemsokára elveszítünk mindent, amink volt? Azokat a boldog perceket…
Érzem ujjait a hátamon végigcsúszni, óvón, erősen szorít. Mintha soha nem akarna elengedni, mintha örökre magához láncolna az ölelésével. Milyen csodálatos lehetne.
- Belle. Kérlek, mondd el. Tudnom kell, mit írt.
Egy pillanatra felerősödik a néma zokogás, testem jobban megreszket, majd lassan elcsitul a heves remegés. Kifújom a levegőt, az ölelése mintha erőt öntene belém.
Erőt ahhoz, hogy megszakítsam a kapcsolatunkat. Lehet ehhez elég erőt gyűjteni? Nem hinném…
Finoman távolabb tolom magamtól, reszketeg lépteim ismét az ablakhoz visznek.
- Azt írta, hogy elvisz innen. Azt mondta, eljön értem és hazavisz. Távol az udvari szégyentől és a megaláztatástól… és tőled… - A végére egészen elhal a hangom, ujjaimat ismét ajkaimra szorítom.
Nem akarok elmenni. Olyan szívesen maradnék…
- NEM!
Összerezzenek, ahogy hangosan kiált, idegesen robog a szoba közepén álló asztalhoz, kezei döndülnek a fa bútoron, ahogy rá csap. Remegnek izmai a felindultságtól, néma sírásom ismét feléled… David…
Zihálva támaszkodik az asztallapra, hosszú percekig emészti súlyos szavaimat.
- Nem kényszeríthet! Tiéd a választás! – Halkan, rekedtesen zihálja a szavakat, izmaim megfeszülnek a sóvár gondolatoktól. Igen…
Igen, így van. Enyém a választás… képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy ellöktem a családomat. Ó Istenem, mit tettem hogy választanom kell a családom és a szerelmem, a boldogságom között? Mit tettem?
Felé fordulok, méterekre állunk egymástól, de még így is tökéletesen hallom erőteljes zihálását.
A tekintetünk találkozik, s tudom, hogy ki tudja olvasni szemeimből a döntésemet.
Megkínzottan markolja az asztal szélét, hangom halk, félénk és tartózkodó, ahogy megtöröm a feszült csendet.
Belerokkanok, hogy így kell látnom Őt.
Az én hibám. Miattam történik minden… ha az elejétől fogva képes lettem volna türtőztetni ezeket az érzelmeket, akkor nem mélyülhettek volna el ennyire. Mindvégig tudnom kellett volna, hogy ami után sóvárgunk, az lehetetlen.
Minden… minden az én hibám.
- David… - Erőtlenül lehelem a szeretett nevet, minden forró szerelmemet beleadom a kétségbeesett sóhajba. Bárcsak tudná, mennyire végtelenül sajnálom. Bár tudhatná. – Kérlek érts meg. Soha nem tudnék élni a tudattal, hogy elárultam a családomat. – Remeg a hangom, bűntudat izzik benne. – Én… képtelen lennék rá… édesanyám egészsége instabil, az apám pedig te is tudod, hogy milyen hirtelen haragú és önfejű. Nem okozhatok nekik fájdalmat. Nem tehetem!
Már magam sem tudom, hogy Őt győzködöm, vagy önmagamat, testem kocsonyaként remeg. Be akarok zárkózni egy szobába és hosszan, hangosan kizokogni magamból minden fájdalmamat.
Bárcsak itt maradhatnék. Bár ne okoznék vele senkinek fájdalmat, aggodalmat.
- Nem! Nem hagyhatsz el, Belle! – Megfagy ereimben a vér, ahogy felém viharzik, ujjai forrón simulnak arcomra, ahogy magára emeli könnyes tekintetemet. – Nem engedem! SOHA! – Szinte üvölt, teljesen kikel magából, reszketve engedem szabadjára az égető könnycseppeket, összerezzenek, ahogy ajkai számra tapadnak.
Bennem reked a levegő, az ismert forróság feléled szívemben, pillanatnyilag elűzi a bűntudat gyötrő keserűségét.
A csók elmossa az ellenállásomat, a gátlásomat, hogy tömény, zavartalan szerelmet leheljen a helyükre.
David… még mindig annyira jó érzés a csókja…
- Azt mondtad, szeretsz! Hazudtál nekem? – A hangjában egyszerre tükröződik düh és fájdalom, az elárultság fojtogató magánya. Megremegek, ajkaim szólásra nyílnak, de újabb csókkal hallgattat el.
Nem! Soha… soha nem hazudtam neki! Soha!
Tudnia kell…
Nevemet zihálva simítja a nyakamra ujjait, melyek puhán csúsznak lejjebb reszkető mellkasomra. Borzongva sóhajtok fel, de mikor ujjai mellemet érik finom szenvedéllyel, testem magától cselekszik.
Szemeim tágra nyílnak, zavart szégyenlősséggel török ki az ölelő karok közül, remegve, zavart dühvel pislogok rá, tenyerem halkan csattan arcán.
Miért? Mit… mit művel? A testem… reagál az érintésére… nem szabad.
Ilyet… nem szabad.
Ahogy hozzám ért… Istenem… annyira rémisztően jó volt!
Remegek…
Ujjait az arcára simítja, tekintete kitisztul, mikor rádöbben, hogy mit tett. Arcán zavartság, fájdalom tükröződik, elszorul a szívem, tenyeremet a mellkasomra szorítva csitítom feldúlt pihegésemet.
- Belle… - Halkan, lágyan sóhajtja nevemet, lesütöm tekintetemet. – Sajnálom… én… elveszítettem a fejemet. A gondolat, hogy elmész teljesen megőrjít. Belle, szükségem van rád…
A hangja megkínzott, eloszlatja minden csepp iránta érzett dühömet, sajnálat és bűntudat marad csupán.
Elém lép, finoman ölel át, és én nem húzódom el tőle. A mellkasába temetem arcomat, engedem, hogy gyengéden a kanapé felé tereljen, és leültessen.
Eltol magától, kábult fájdalommal pislogok fel rá, szemeim elkerekednek, ahogy elém térdel.
Reszkető ujjaim szinte elvesznek hatalmas tenyerébe.
Ne… David… mire készülsz?
- Belle. – A szemembe néz, arca komoly és elszánt. – Olyan vagy számomra mint a levegő… mint a melegen cirógató napfény és a frissítő fuvallat. Szeretlek, nem tudok nélküled élni. – Érzem, hogy teljesen elpirulok, ajkaim reszketnek, ahogy elfojtom a keserű örömkönnyeket.
David…
- Kérlek, légy a feleségem. Mondj igent, és a világ legboldogabb férfijává teszel. – Szabad kezemet ajkaim elé kapom, ahogy elfojtom szívem boldog zokogását, egy pillanatra minden kétely, minden aggodalom eloszlik, a fájdalmak sötét felhői mögül előtörnek a szerelem égetően cirógató napsugarai.
- Ó Istenem… David… - Halkan suttogok, ajkaimra öntudatlanul is mosoly kúszik egy röpke, boldog pillanat erejéig. Bár soha ne lenne vége ennek a másodpercnek. – Annyira csodálatos lenne. David… én is szeretlek… bárcsak… bárcsak ne így ismertük volna meg egymást. Bárcsak ne lennél a családom ellensége.
Elillan a mesés pillanat, ismét borússá válik szerelmünk máskor ragyogóan kék égboltja.
Lehajtom fejemet, hangom vékony és bizonytalan.
- Akármennyire is szeretnék, édesapám áldása nélkül nem mondhatok igent, ezt te is tudod. – Könnyek csordulnak végig arcomon, semmit nem látok a mardosó cseppektől. – Annyira sajnálom…
Reszket a mellkasom, de mielőtt David bármit is felelhetne, hangosan kopogtatnak az ajtón, az inasa lép be. A hangja komor és kiélezett, mikor megszólal, nyilván látja, hogy milyen feldúlt, fontos beszélgetést szakított félbe.
- Lord Claire van itt és ragaszkodik hozzá, hogy rögvest fogadják őt.
|
| Levi-sama | 2011. 05. 21. 21:41:04 | #13753 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Nagy fekete csataménem felhorkantva üdvözöl. Megveregetem a nyakát.
- Jó reggelt, Black Bird. Van egy kis dolgunk ma – dörmögöm neki, füle hevesen mozogni kezd, izgatottan dobbant nagy patájával. A lovászfiú fürgén felnyergeli, majd a kantárnál fogva elindulok vele a kijárat felé. Majd odakint a hátára ülök, legalábbis ez a terv, de megtorpanok amikor meglátom az istállóba besétáló hajnali tüneményt. Biztos csak képzelem, nem lehet hogy...
- Belle, miért keltél fel ilyen korán? – sietek hozzá, csodálkozva nézek le szép szemeibe. Úgy tűnik még nagyon álmos, mégis felöltözött és lejött elém, hogy elköszönjön. Egy igazi kis angyal, ebben a halványzöld ruhácskában. Leveszem a kesztyűmet és megcirógatom arcát. Olyan csodás érzés, hogy nem az udvarban vagyunk, s nem követik árgus tekintetek minden mozdulatunkat, bátran kifejezhetjük őszinte érzéseinket.
- El akartam búcsúzni, mielőtt elindulsz…
Barna szemei kedvesen, bájosan csillognak. Bőre szinte világít az istálló félhomályában, illata orromba kúszik. Vágyom rá, olyan erősen, hogy képes lennék becibálni őt a szalmakazalba is akár itt és most, ha nem lennék úriember. Nyakát végigsimítom, és képzeletben megkóstolom hogy érezzem, milyen édes a bőre. A nyakláncot viseli.
- Örülök, hogy hordod a nyakláncot – töröm meg a csöndet rekedten. Édesen elpirul.
- Amilyen gyönyörű, csak fontosabb alkalmakkor kéne hordanom… de… egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy felvegyem, mert te jutsz róla eszembe.
Látom hogy megszeppen saját szavaitól, és arckifejezését látva felnevetek. Mindig ilyen őszinte volt, egy drága kis angyal. Derekára fonom karomat, és magamhoz ölelem, dús hajába túrok. Engedelmesen simul hozzám, lehajtom fejemet hogy hajához simítsam arcom. Édes virágos, almás illata van.
- Én kicsi Bellem – súgom lágyan. Csodálatos feleség lesz, érzem. Igazi társam az életben, és nem leszek soha többé magányos. Ezt az új érzést még szoknom kell, de nem esik nehezemre. Megpuszilom homlokát. - Köszönöm, hogy szebbé varázsoltad a napomat, kedvesem. Alig várom a vacsorát.
Elengedem, a ló felé lépek, de megfogja a kezemet. Vékonyka, finom ujjai egészen kihűltek a kora reggeli hidegben.
- Hát meg sem csókolsz búcsúzásképp? – suttogja mélyen elpirulva, nem mer rám nézni. Egy heves, vad mozdulattal rántom magamhoz, szinte kitör belőlem a nyers kívánás. Szám mohón kutatja az övét, s amikor rátalálok, puha és édes forróságot kapok jutalmul. Morogva veszem birtokba, s mielőtt elveszíteném a fejem, elengedem.
- Ne haragudj, csak nem akartalak megijeszteni – fújtatom halkan. Nyakamba fúrja arcocskáját, égeti bőre az enyémet.
- Vigyázz magadra – súgja.
- Sietek haza.
Felugrom a lovamra, és elvágtatok. Odakint már vár a kíséretem, hamar végezni akarok.
*
A szél hevesen lengeti a fákat, vészjóslóan ropog a törzsük. Az esővíz korbácsolja bőrünket, s ahogy bevezetjük a katonai barakkokhoz tartozó istállók egyikébe a lovainkat, hangos villámdörgések rázzák meg a levegőt. Olyan sötét van, mintha már éjszaka lenne, pedig késő délután van.
- Mylord, jól tettük hogy visszafordultunk, ebben az időben odavesznénk kint.
- Igen – válaszolom rosszkedvűen. Segédemnek nyújtom a lovam kantárját, majd követem a többieket az egyik házba. Néhány lépés csupán, mégis keményen meg kell küzdenünk az elemekkel.
Az éjszakát a katonáimmal kell töltenem, ami sosem zavart, nem ezért vagyok csalódott.
Belle... vajon csalódott vagy? Vajon vársz rám? Hiányzom neked?
Amíg katonáim borba és nevetésbe fojtják unalmukat, én csak komoran ülök két lovag között, akik irányítják seregemet. A jobb és balkezem, tréfásan így hívják magukat. Lord Hunder és Lord Vitrol. Utóbbinak nem csak a neve, a jelleme is olyan mint az édes méreg, mézesmázos szavaival szinte ölni is képes. Mindketten okosak, képzettek és erősek. Sok csatát vívtunk együtt, egymásnak vetett háttal.
- Nagyon hallgatag vagy ma este, barátom – dörmögi a kupájába Lord John Hunder.
- Ne csodáld, egy hadrendnyi katonával kell az idejét együtt töltenie, s nem a csodaszép hölggyel, akit kastélyának tornyaiban őriz.
Lord Malcolm Vitrol csípős megjegyzése nem zavar, mindig ilyen volt.
- Mikor veszed nőül?
John szakállas, kerek arcára villantom sötét tekintetem.
- Még kell némi idő.
- Valóban? – kontrázik rá a csípős nyelvű Malcolm. – Nekem úgy tűnt ma reggel, hogy igencsak jól elvagytok ti. Mellesleg a lánykérés csupán felesleges flancolás, hiszen nem az udvarban vagytok, s ő tulajdonképpen nem más, mint a foglyod. Egy igencsak szépséges fogoly, ha engem kérdezel.
- Én még nem láttam. Valóban olyan szép, mint a pletykák mondják?
- Csinos darab.
Felmordulok.
- Megtiltom hogy így beszéljetek róla!
Lehalkul körülöttünk a zsivaj, majd néhány perc múlva újra folyik tovább a mulatozás. John Hunder megvakarja szakállát, amiről tudom hogy a tanácstalanságot jelzi nála. Malcolm jóképű, napbarnított arca elkomorul, s élesebben látszódik a jobb arcán lévő vágás. Vállig érő fekete haja előrehullik, szemeinek zöld színe áthatóan világítanak arcomba ahogy közelebb hajol.
- Megértelek, hogy szíved hölgyének jó híre fontos számodra. Próbálj egy kicsit lazítani. Mióta nem voltál nővel? Van itt néhány csinos cselédlány, aki mindenre hajlandó. Vezesd le a feszültséget, mielőtt a fejedbe száll és elúsznak józan gondolataid.
- Nem.
John a vállamra csap barátságosan. Nagy és nehéz keze érdes a sok harctól.
- Mesélj szíved hölgyéről, David. Alig várom, hogy láthassam a nőt akit szeretsz. Hogyan ismerted meg?
- Az udvarban. A királynő udvarhölgye – válaszolom, és ahogy folytatom a történetet, úgy lazulok el én is végre. – Első pillanattól kezdve a kedvencévé vált, kedves és nyugodt természete van. Verseket, mondákat ismer, és gyönyörűen mosolyog.
- Bizony – bólint Malcolm, aki az udvarban is velem volt, amíg John itt őrizte a sereget. – Ifjú hősszerelmesünk gyanakvóan követte mindenhová a myladyt, de mielőtt máglyára küldhette volna, beleszeretett akár egy süldő kamasz.
- Már megint túlzásokba esel – morgom a kupámba kortyolva, majd John felé fordulok. – A Claire család sarja.
- Akik belekeveredtek az összeesküvésbe néhány évvel ezelőtt?
Bólintok.
- Akkor jogos volt a bizalmatlanságod. Malcolm, te pedig hagyd szóhoz jutni Davidet! Na és kiderült, hogy ártatlan mint a friss hó, igazam van?
- Igen.
- Akkor miért kell fogságban tartanod? Tudtommal a királynő bebörtönözte, de te elhoztad hogy őrizd. Miért?
- Erről nem beszélhetek, de nem az ő hibája volt. Lady Annabelle ártatlan, csupán a körülmények áldozata és semmi több.
- Rendben. Na és mikor lesz az esküvő? Meghívod a rokonokat is, igaz?
- Ott még nem tartunk. Ha igent is mond, akkor is kis szertartás lesz a birtokomon lévő kápolnában. A körülmények nem teszik lehetővé a nagy ünneplést.
- Milyen kár – jegyzi meg gúnyosan Malcolm.
- Ha igent mond? – hökken meg John. – Talán van más választása?
Malcolm felnevet.
- Haza mehet az apjához is, és vénlány marad, vagy apácának áll, esetleg egy alacsonyrangú nemeshez hozzámegy... számtalan lehetősége van.
- Sosem engedném el – rázom meg a fejem.
- Nocsak – vigyorodik el Malcolm. - Azért apuci nem egy elveszett ember, tudtommal azért van neki néhány századnyi katonája, és a királynő kegyeiből kiesett ugyan, de kapcsolatai még vannak. Talán háborúra vágysz?
- Már így is ezt kockáztatom, minden egyes nappal, amit nálam tölt Annabelle.
John közelebb hajol.
- Akkor talán ne várj tovább, és minél előbb vidd oltár elé a hölgyet.
- Ez nem olyan egyszerű – sóhajtom.
- Miért? Csak megfogod, a válladra dobod és besétálsz vele a legközelebbi kápolnába. Ásó, kapa, satöbbi, aztán bedobod a nászi ágyba és gyereket csinálsz neki. Mire apuci ideér a csapatával, már kerekedik a hasa és nem tehet ellened semmit.
Malcolm szavai felháborítanak, ugyanakkor sóvár vágyat ébresztenek velem. Mennyire egyszerű volna... Belle az ujján hordaná a gyűrűmet, szíve alatt nőne a gyermekünk.
John felmordul.
- Ugyan, hiszen már a birtok határánál szétvernénk a csapatait, akármit is akar! Ami pedig még fontosabb: Malcolm, te így bánnál szíved hölgyével, akiért folyton vérzik a szíved?
Malcolm vidámsága egy pillanat alatt elillan, arcára fenyegető komorság költözik.
- Ő nem tartozik ehhez a témához.
- Dehogynem. Válaszolj, Malcolm! Te ezt tennéd a nővel akit szeretsz?
Lord Vitrol belekortyol a borába, szemei sötéten merednek előre, gondolatai valahol messze járnak.
- Bármit. Bármit megtennék, hogy megszerezzem magamnak. Bármit – mondja halkan. Leteszi a kupát a masszív faasztalra és feláll. – Ideje nyugovóra térnem, jó éjt.
Magunkra maradunk.
- Azt hiszem én is... – dörmögöm.
- Várj még! Valamiről beszélnünk kell.
Visszaülök a székembe.
- Valami történt? Elvileg mindent elmeséltél ma már nekem, nem?
- Malcolm előtt nem akartam beszélni erről. – Beletúr szakállába, és felsóhajt. – Szóval Malcolm... furcsán viselkedik. Egyre többet iszik, és mintha soványabb lenne. Te nem így látod?
Elgondolkodva nézek az ajtóra, amelyen át harcostársam távozott. Valóban, keserűbbnek és soványabbnak tűnik.
- Igazad lehet. Talán még mindig szerelmes abba a titokzatos hölgybe.
- Talán jót tenne neki, ha egy ideig nem vinnéd magaddal a királyi udvarba.
Elmosolyodva rázom meg a fejem.
- Te is tudod, hogy ha ő menni akar, semmi és senki nem tarthatja vissza.
- Akkor hogyan segíthetünk neki?
- Nem tudom, majd... kitalálok valamit.
- Na és a te problémáddal mi lesz? Van már valamilyen terved?
- Megkérem a kezét amilyen hamar csak tudom, de ez nem lesz könnyű.
- Miért?
- Mert egyszer már elutasított, és attól tartok, hogy megint...
Szívem minden apró porcikája forró szerelemmel rajong Önért, David.
Elakadok a beszédben, mert eszembe jutnak Belle szavai. Forró boldogság áramlik szét tagjaimban. Nem, nem fog elutasítani, szeret engem...
- Felejtsd el – folytatom elmosolyodva. – Meg fogom kérni a kezét és ő igent fog mondani.
- Ez a beszéd! – veri meg a hátamat nagy tenyerével, hogy majdnem belefejelek az asztalba.
*
A hajnali szürkülettel indulok vissza, egyedül. A kíséretem túlságosan leitta magát múlt éjjel. Vágtat a lovam, hajamat borzolja a szél, a lovam hangos légvételei zihálásommal és fegyvereim csörgésével keveredik.
Csupán két óra, s a napsugarak felderengenek a horizonton. A kakas első hangjára érkezem, senki nem vár odalent, csak az őrség tiszteleg nekem. Leszállok lovamról, s a sáros udvaron keresztülvezetem, az istállófiút kidöntöm ágyából és rábízom a lovamat. Sárosan, izzadtan lépek be a várba, a nagy fogadótermen keresztül sétálok, de megakad tekintetem valami furcsán. Megtorpanok.
A kandallóban alig parázslik a tűz, s előtte egy nagy fotelben összegömbölyödve szunyókál valaki. Felismerem ezt a ruhát! Odasietek és térdre rogyok a fotel mellett. Imádattal szívom magamba a látványt.
- Belle – szólítom meg lágyan. Kinyílik a melegbarna szempár.
- David! – suttogja, és felül, nyakam köré fonja karjait, puha mellei hozzám nyomódnak. – Olyan vihar volt... aggódtam, annyira aggódtam!
Puha hajába temetem arcomat és mélyen beszívom illatát.
- Egész éjjel itt vártál engem? – kérdezem rekedten. Csak bólint, nem látom csak érzem a mozdulatát. – Meg is fázhattál volna, idelent hűvösebb van.
- Ne miattam aggódj, inkább magadért, hiszen odakint voltál ebben a viharban... Egy forró fürdőre van szükséged, és pihenésre. Nem vagy éhes? Hozassak neked valamit?
Mosolyogva hallgatom. Elengedem őt.
- Bocsáss meg, teljesen összekoszoltalak, csupa sár lettem.
Sugárzó, édes mosollyal néz rám és újra átöleli nyakam.
- Kit érdekel?
Megcsókolom édes ajkait, majd felkapom a karjaimba és elindulok a lépcső felé.
- David! Mit csinálsz? – sikkantja rémülten.
- Felviszem szívem hölgyét a szobájába.
Elpirulva ejti vállamra a fejét.
- Biztosan fáradt vagy, ne erőltesd meg magad...
Odafent leteszem őt az ajtóban.
- Reggelinél találkozunk, kedvesem.
Belecsókolok tenyerébe és a szívem fölé simítom. Teljesen oda vagyok érte, és ma meg fogom kérni a kezét. Még nem tudom mikor és hogyan, de megteszem.
- Rendben, addig rendbe teszem magam, bizonyára rémesen nézhetek ki – mosolyog rám félénken.
- Te vagy a legszebb a világon, álmosan és kócosan szeretnélek látni ezentúl mindig – súgom forrón, és mielőtt átgondolnám mit teszek, megcsókolom.
Eltol magától, és mélyen elpirulva siet be a szobájába. Sóhajtva szorítom homlokomat az ajtóhoz.
Egy órával később, frissen fürödve, tiszta ruhában várom az étkezőben. Még mindig nagyon korán van, de mégis eljön. Halvány rózsaszín ruhában van, haja feltűzve. Nem viseli a nyakláncot, hiszen nem illik ruhájához. Hamarosan hercegné lesz, és több ékszere lesz mint ruhája. Elé sétálok, elegáns meghajlással üdvözlöm.
- Gyönyörű ma reggel, kedvesem.
- Köszönöm, ön viszont kimerültnek tűnik. – Amíg az asztalhoz kísérem, bájosan csacsog. – Javaslom pihenjen le ma, és hagyja rám a teendőit.
- Nincs semmi elintéznivalóm mára.
Alá tolom a széket és leülök vele szemben. A személyzet felszolgálja a reggelit.
- Ez esetben pihenjen kérem.
- Most is azt teszem. Minden percet önnel töltenék, amikor csak tehetem, de nem akarom kimeríteni Mylady, hiszen ön az egész éjszakát egy fotelben töltötte. Inkább pihenjen le és délután a könyvtárban várom. Ha jó idő lesz, vacsora előtt sétálunk a birtokon egy keveset. Megfelel, vagy szeretne valami mást?
Édes a mosolya.
- Nekem megfelel, ha önnek is.
*
Az idő lassan vánszorog. A könyvtár szobában egy kötet sem képes lekötni, csak Belle körül jár minden gondolatom. Vajon hogyan kérjem meg? Mit mondjak? A legutóbbi kísérletem csúfos kudarc volt. Fenébe.
Észrevétlenül nyom el az álom. Különös érzések kavalkádja, illatok és ízek. Milyen különös álom. Zaklatottá válnak a képek, a királynő, a börtön, és Belle könnyes arca...
Édes illat. Egy kéz. Simogatás, az érintés...
Felnyílnak szemeim, és azt hiszem, ez az álom folytatása. Fölém hajolva simogatja arcomat Ő, arcán kedves mosoly. Az ablakon beszűrődő napfény körülöleli arcát, sugárzóan széppé varázsolva őt.
- Belle.
Felemelem a kezem, és ő belesimítja arcát a tenyerembe.
- Nem akartalak felébreszteni – suttogja, és lehajol hozzám. Ajka szinte csak pillangóként érinti számat, és elhúzódik tőlem, az ablakhoz sétál. Kábán dörzsölöm meg arcomat, és hajamba túrva ülök fel a szófán. Néhány könyv leesik a földre mellőlem.
- Kipihente magát, mylord? – kérdezi kedvesen.
- És kegyed?
- Igen, készen állok – válaszolja egy kissé sápadtan. Talán megsejtette, hogy mire készülök? Ezért sápadt el? Talán... mégsem kíván a feleségem lenni? Azt mondta szeret... akkor miért érzem úgy, hogy valami nem stimmel?
- Történt valami?
- Kaptam egy levelet... az apámtól.
Elkomorulok.
- Mi állt benne?
|
| Silvery | 2011. 04. 25. 20:18:10 | #13205 |
Karakter: Annabelle Claire
Épphogy csak elhagyják ajkaimat a néma sóhajok, kezei végtelen óvatossággal szorulnak meg körülöttem, testünk egymásnak simul. Ujjai gyengéden bújnak a kiomlott tincsek közé, szemeimet lehunyva döntöm arcomat a vállára, mellkasom enyhén megreszket, ahogy finom, férfias illat mászik orromba. David illata… már annyiszor éreztem. Olyan kellemes, szívem szerint egész délután mellette lennék… a közelében, hogy megérinthessem…
Arcát csupán egy röpke másodperc erejéig temeti hajamba, szinte érzem leheletének borzongató forróságát tincseim között, s mikor megtöri a rövidke, de annál meghittebb, nyugodtabb csendet, lassan emelem fel arcomat, hogy megpillanthassam az érzelmektől izzó smaragdzöld szempárt. Akárhányszor látom, mintha mindig egyre gyönyörűbben csillogna. Teljesen elvarázsol. Komoly mégis boldogan, érzékenyen ragyog a tekintete.
- Van kedved sétálni? Megmutatnám neked a kertet. – Bizonytalanul elmosolyodva bólintok, a napsugarak kellemes cirógatása elfeledteti velem a gondolatot, hogy a séta azt jelenti, hogy David nem fog ilyen szorosan magához ölelni. Kíváncsi vagyok a kertre, a virágokra. Már nemsokára itt a tél, és nem lehetünk sokat odakint sajnos. Pedig milyen gyönyörű volt ez a nyár. Életem legszebb, legboldogabb nyara. Vajon elhihetem, hogy ezentúl mindig vele tölthetem?
- Jó… - Halkan sóhajtok, ahogy felsegít, szívverésem felgyorsul a boldog, reményteli gondolatoktól. Éveken át vele… annyira csodálatos lenne…
Felém nyújtja kezét, s én az ábrándozásból felébredve mosolyodom el, kissé remegő kezemet az övére csúsztatva engedem, hogy vezessen, de megtorpanok, mikor pillantásom a kandalló fölött lógó festményre siklik. A képről egy csodaszép, ragyogó mosolyú nő néz vissza ránk, a szemeiben csillogó boldogságot ennél gyönyörűbben nem is kaphatta volna el az alkotó. A nő mellett egy magas, délceg úriember áll, zöld szemei túlságosan is ismerősek, szívem megdobban a kemény, mégis boldogan gyengéd tekintettől.
- Ők… - Halkan nyitom kérdésre ajkaimat, de mielőtt kiejthetném a folytatást, David fejezi be helyettem.
- A szüleim. Apám vadászbalesetben életét vesztette, anyám pedig szomorúságában utána veszett. – Szívem kihagy egy hosszú ütemet, ajkaimról elillan a meghitt mosoly, ahogy felpillantok rá, szabad kezem ujjait szám elé emelve rejtem el a lefelé görbülődő ajkakat.
- Ó istenem. – Halkan sóhajtom a szavakat, hangom megremeg, szívemet szomorú gyász járja át. Meghaltak a szülei, pedig még olyan fiatal. Szörnyű lehetett. Egyedül… szegény!
Tekintetemet ismét a képre emelem, szemeimben már nem csodálat, hanem sajnálkozás csillog, ahogy őket nézem. Pedig annyira kedvesnek tűnnek. Olyan szívesen megismertem volna őket. Ó, Istenem, szegény David. Ilyen korán elveszíteni a szüleit…
- Szép életük volt, Belle. Nagyon szerették egymást, habár apám kimondottan zord természetű volt, imádta anyámat, és ez kölcsönös volt. – Halkan, nyugodtan szólal meg, a derekam köré fonja karját, testemet kellemes melegséggel vegyülve árasztja el a nyugalom, ahogy magához húz, szavai türelmesek és kedvesek. Megpróbálom kiűzni szívemből a könnyedén feléledt szomorúságot, s ahogy lassan elindulunk a kert irányába, halkan kérlelve ösztönzöm, hogy meséljen magáról. Ismerni szeretném Őt… arra vágyom, hogy mindent tudjak róla. Vajon milyen volt gyerekként? Vagy mielőtt az udvarba került?
Némán csodálom a gyönyörű kertet, s gyermeteg kíváncsisággal falok minden szót, ami elhagyja ajkait. Egy apróságot sem vétek el, úgy érzem, mindent tudnom kell, s miközben figyelmesen hallgatom szavait, újra és újra lopott pillantásokkal figyelem, ahogy a határozott, már-már durva arcvonások meglepően lággyá, érzelmessé válnak. Vajon hihetem azt, hogy én váltom ki belőle ezt a gyengédséget? Hihetem, hogy én változtattam meg azt a férfit, aki a megismerkedésünk első napján oly durván és kegyetlenül fenyegetett meg?
Nem… már nem gondolhatok erre. El kell felejtenem, ami akkor történt. Ez már mind csak a múlt.
Ajkaim megrezzennek, mikor megemlíti az előző feleségét, szemeimbe egy röpke pillanatra ledermedt döbbenet költözik, de gyorsan elhessegetem a szívemben feléledő különös érzéseket. Meghalt? Szörnyű lehetett. A szülei… a felesége… még akkor is, ha érdekházasság volt, biztos tisztelte, szerette őt.
- Gyermek sem született? – Képtelen vagyok legyőzni kíváncsiságomat, mielőtt még igazán átgondolhatnám szavaimat, azok kicsusszannak ajkaim közül. Nem szeretném zavarba, esetleg kényelmetlen helyzetbe hozni a folytonos kérdezősködéssel, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magamat.
- Nem. Szinte gyermek volt még, a nászéjt sem háltuk el. – Természetes hangon, tétovázás nélkül válaszol, elmosolyodom, mikor rádöbbenek, hogy a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy idegesíteném. Magam sem tudom miért, de megnyugtat, hogy nincs gyermeke.
Érzem, hogy arcomat perzselő, csiklandozó pír önti el a nászéjszaka gondolatától, szívverésem könnyedén szökik az egekbe ettől az apró, rövidke szótól. Ha összeházasodnánk… akkor nekünk is lenne nászéjszakánk. Csupán a gondolattól megszédülök. Daviddel… vajon milyen lenne? Képtelen vagyok elképzelni, hogy…
Lehunyom szemeimet, testemen forró borzongás rohan végig, ahogy visszakényszerítem magamat a jelenre. Olyannyira ismeretlen ez a helyzet… az egész… nem tudom, mi fog történni. Minden annyira homályos.
Lassan sétálunk tovább a gyönyörű, napfényben fürdőző virágok között, melyek mintha csak a mi tiszteletünkre járnának kecses, könnyed táncot a kellemesen hűvös szellőben, kibontott hajamat meg-meglebbenti egy-egy erősebb fuvallat, s olykor beleremegek a szálak simogatásába és David őszintén csillogó tekintetébe.
Ez a pillanat… olyan nyugodt, békés és boldog. Ugyanazt érzem, mint mikor a birtokán vendégeskedtem… mintha csak mi ketten léteznénk, senki más. Csak Ő és én, és a minket körülölelő meleg napsugarak. Olyan csodálatos. Bár örökre így maradhatna.
A kíváncsiságom nem lankad, újabb és újabb kérdésekkel halmozom el, de ő mindenre készségesen válaszol, bátorít. Nem tudom, miért teszi, de annyira jól esik. Mintha én lennék számára a világ legértékesebb kincse. Mintha bármit megtenne értem.
Mikor mellette vagyok, úgy érzem, semmi rossz nem történhet. Úgy érzem most már örökre együtt leszünk. Boldogan, biztonságban. Utat engedtem a szívembe furakodó reménynek, s az most gondtalanul tombolva hajtja minden érzésemet az irányítása alá. Olyan távolinak tűnik az a félelem, az a kétségbeesés, amit tegnap éreztem. Olyannyira messzinek és elképzelhetetlennek. Minden kételyemet és aggodalmat eloszlatta. Képtelen vagyok rájönni, hogy mivel érdemeltem ki a figyelmét, a bánásmódját. Soha nem szeretném elveszíteni.
A nap gyorsan elillan, tovaszállnak a vele töltött percek. Szinte észre sem veszem, a napsugarak egyre erőtlenebbül simogatják arcunkat, s a kellemes szellő borzongatóan hűvössé válva jelzi az est közeledtét. Ujjaim lejjebb csúsznak a hinta szárán, lágyan simítom végig az erős kötelet, ajkaimra ismét gyermeki mosoly költözik. Hihetetlen, hogy itt is van egy hinta. Lehetséges… vajon lehetséges, hogy miattam? Vagy már régebben is itt volt? Nem tudom. Talán csak túlságosan nagy jelentőséget szentelek ennek az apróságnak.
- Alkonyodik. Ideje visszakísérnem téged, bizonyára a vacsorához szeretnél átöltözni. – Hangja kizökkent gondolataimból, már nem is igazán tudom, hogy miért, de elmosolyodom szavai hallatán. Akármit tesz vagy mond, mosolygásra késztet, szívemet a legfinomabb selyemanyaghoz hasonlóan cirógatják szavai. Lágy és gyengéd, kedves és törődő. Istenem…
- Igen, utána együtt eszünk? – Halkan sóhajtom a kérdést, már egészen megszoktam a nap folyamán a folytonos kérdezősködést, az önfeledt, közvetlen társalgást. Úgy érzem, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Mintha… mintha már most egy pár lennénk. Mintha már most összekötne minket a házasság örök köteléke. Úgy érzem, mintha a szívünk már egybekelt volna.
Elém lép, bátortalanul, mégis érzelemteli pillantással pislogok fel rá, mellkasom a szokásosnál hevesebben reszket, ahogy finoman veszi kezébe ujjaimat, s gyengéden felsegít a hintáról. Úgy néz rám, mintha mindjárt felgyulladnának a szemei, olyan láng, olyan szeretet csillog bennük, hogy ismét feléled a forróság testemben.
Lágy csókot lehel kézfejemre, de egy árva pillanatra sem szakítja meg tekintetünk forró kapcsát, mint végig fogva tartja mély, megreszkető pillantásomat. Istenem… David… hogy tud ennyire érzéki tekintettel rám nézni?
- Semmi pénzért nem mulasztanám el, kedvesem. – Térdeim enyhén megremegnek, bágyadtan, elpirulva bólintok, s ajkaimra harapva engedem, hogy maga mellett vezessen vissza a kastélyba. Képtelen vagyok megszólalni. Rettegek, hogy megtöröm ezt a varázslatot, ezt a bűbájt, ami fogva tart minket. Ami csapdába hajszolta szívünket.
David társaságában gyorsan, kellemesen telik a vacsora, gyomrom olyan apróra ugrik szívem heves dübörgésétől, hogy ismét képtelen vagyok pár falatnál többet leerőltetni a torkomon, de meg sem próbálom erőltetni. Vajon létezhet olyan, hogy a boldogságtól nincs étvágya az embernek? Mintha ennyi elég lenne, hogy tökéletesen érezzem magam… csupán a jelenléte…
Miután befejeztük, a szalon tágas erkélyére sétálva szívunk egy kis friss levegőt, a hideg, őszi szél belekap kiengedett tincseimbe, s én megborzongok a hűvös cirógatástól. Tekintetemet puhán fordítom oldalra, lopva figyelem, ahogy David hajszálai is visszafogott táncot járnak, ajkaimra mosolyt csal a látvány, szinte elbűvöl.
- Esni fog. – Halkan, kissé rekedtes, mégis lágy hangon töröm meg a ránk ereszkedett csendet, mély levegőt véve szívom magamba az eső illatától kesernyéssé vált levegőt. Már nem félek megtörni a csendet. Már nem félek beszélgetést kezdeményezni vele. Pedig még oly élénken élnek emlékeimben az idők, mikor féltem őt megszólítani. Úgy érzem, már képtelen lennék tartani tőle.
- Nem fázol? – Ajkaimat válaszra nyitva pislogok fel rá, de bennem rekednek a szavak, mikor óvatos gyengédséggel teríti vállamra a zekéjét. A ruha belsején még szinte érezni a testéből áradó forróságot, s David jellegzetes illata mászik orromba. Megremegek, ahogy testemben kellemes forróság árad szét, a szívem egyre hevesebben pumpálja ereimbe a forrongó vért.
- Köszönöm. – Hangom szinte elveszik a hűvös szellőben, reszkető ujjaim összébb húzzák testemen David ruháját. Kicsit olyan érzés, mintha Ő ölelne körbe. Ez az illat… ez a kellemes meleg…
Hosszút pislogva figyelem a sötét égen gyülekező komor viharfelhőket, testem megrezzen, mikor David érintését érzem vállamon. Finoman húz magához, karját körém fonva melengeti fel hűvös testemet. Arcomra forró pír költözik, a kellemes melegség szinte vonz, csábít magához, s én megadó mosollyal bújok oldalához. Testünk szinte összeforr, szemeimet lehunyva élvezem az intim békességet árasztó pillanatot, fejemet a mellkasára döntöm, mintha csak még közelebb és közelebb kívánnék kerülni hozzá. Talán… talán így is van. Vajon lehetséges lenne, hogy még ennél is jobb legyen a kapcsolatunk? Olyan nehéz, szinte lehetetlen elképzelni.
Nyugodt, néma percek telnek el, képtelen vagyok pontosan megmondani, hogy mennyi ideje öleljük egymást szótlanul az éj sötét leple alatt.
- Elfáradtam kicsit... – Halkan sóhajtok, arcomat alig észrevehetően dörgölöm kicsit ruhájába, a finom anyag puhán cirógatja bőrömet. Hosszú volt ez a nap, és még az elmúlt napok izgalmait sem pihentem ki teljesen. Olyan hihetetlen, hogy ennyi minden történt ilyen rövid idő alatt. Szinte még arra sem volt időm, hogy igazán felfogjam.
- Nehéz napokat tudhatunk magunk mögött, nem meglepő hogy kimerültél. Visszakísérjelek a szobádba? – Halkan, óvón szól hozzám, szinte szavakba önti bátortalan gondolataimat, s muszáj elmosolyodnom a figyelmességétől. Tudni szeretném… tudni szeretném, hogy mivel érdemeltem ki ennek a férfinak a szívét. Vajon tényleg hihetem, hogy úgy szeret, mint én Őt. Igen… igen… milyen buta voltam, hogy nem vettem észre korábban. Milyen buta és vak. Hiszen már az elejétől kezdve számtalanszor kimutatta érzéseit… a maga módján. Képtelen lennék itt hagyni most… még egy kicsit… csak még egy kicsit hadd élvezzem a közelségét. Még egy kicsit hadd maradjak mellette. Tudom, hogy reggel ismét együtt leszünk, de olyan hosszúnak tűnik az éjszaka sötét uralma.
- Nem. Még maradni szeretnék egy kicsit. – Halkan sóhajtva válaszolok neki, még közelebb bújok hozzá, finoman csúsztatom derekára kezemet, én is átölelem Őt, s nem ellenkezik.
Újabb csendes, nyugodt pillanatok reppennek tova, szinte félálomba merít a belőle áradó kellemes, borzongató melegség.
- Holnap körbe kell lovagolnom a birtokomat, hogy beszéljek az intézővel és a parasztokkal. Valamint a birtok határán pihenő katonáimat is ellenőrzöm. – Hangja mintha egy árnyalatnyival komorabban zengne, ajkaimra harapva bólintok, lassú mozdulattal pillantok fel rá. De hiszen… hatalmas ez a birtok… akkor egész nap nem lesz itt?
- Katonáidat? – Csupán egy leheletnyivel hajolok távolabb tőle, hogy a komoly pillantásba süllyeszthessem tekintetemet. Nem is tudtam, hogy…
- Minden hercegnek, magas rangú nemesnek vannak katonái, amelyek fenntartásáról neki kell gondoskodnia, és ha a királynő hűbérese, akkor annak parancsára hadba viszi őket. – Oh, hát persze… már emlékszem, édesapám is mesélt erről. Neki is voltak katonái, mielőtt el nem üldözték az udvarból… még egész kislány voltam, mikor mindig én kísértem ki reggel az istállóig.
- Ó én ezt tudtam, de nem hittem, hogy neked is... – Nem is igazán tudom, hogy mit hittem… hiszen természetes, hogy egy hercegi rangú férfinak vannak alárendelt katonái… csak nem gondoltam bele. - És hány katonád van? – A tekintetét fürkészve hallgatom figyelmesen szavait, ahogy a katonáiról mesél, s ajkaimra meglepett, lelkes mosoly költözik. Magam sem tudom miért, de nem gondoltam volna, hogy ennyi katonája van. Annyira furcsa… mindig megismerem egy újabb oldalát.
Elpirulok, ahogy megcirógatja hajamat, beszéd közben puhán, gyengéden csúsztatja ujjait tincseim közé, a forró ujjak néha nyakamat simítják, s én megremegve ölelem át szorosabban.
- Mielőtt visszavonulsz pihenni, szeretnék adni neked valamit. – Felpillantok rá, szemeimet lassan nyitom ki ismét, s kissé hátrébb lépek, ahogy leemeli kezét vállamról, hogy a zsebébe süllyessze ujjait. Adni… valamit? Mire gondol?
Egy apró, vörös bársonyerszényt húz elő, szemeim tágra nyílnak, ahogy a ruhácskából kicsusszanó aranyláncon megcsillan a csillagok tündöklő fénye. Egy lánc? De… én… nekem igazán nincs szükségem ilyesmikre… hiszen tudja, hogy nem hordok hasonlót. Ráadásul biztos egy vagyont ér. Oh, Istenem…
- David, ezt igazán nem kellett volna, én... nem is tudom mit mondjak. – Halkan szólalok meg, hangom meg-megremeg, ahogy figyelem ujjai mozgását. Finoman simítgatja szét az aranyláncot, s lassan kibukkan a lánc mögül az apró zafírmedál. Eláll a lélegzetem, ajkaimra harapva figyelem az ismerős ékszert. Láttam már valahol. Igen, szinte biztos vagyok benne.
- Fogadd el kérlek, és viseld a kedvemért, ha alkalom adódik rá. - Szívverésem az egekbe szökik, mikor rádöbbenek, hogy hol láttam a medaliont. A képen… igen… David édesanyjának a nyakában. Miért… miért adja nekem? A családi ékszert… tényleg olyan, mintha már a feleségévé fogadott volna. Képtelen vagyok visszautasítani, pedig nem vagyok benne biztos, hogy jogom lenne hordani…
- Köszönöm, David... Nagy becsben tartom majd. Ezt láttam a festményen is igaz? Édesanyádé volt... – Közelebb lépek, ujjaim finoman érintik a hideg követ. Ez… ez tényleg az enyém? Olyan érzésem van, mintha a családja részévé válnék attól, ha felveszem. Annyira csodálatos. Remélem David édesanyja nem bánná… ugye… ugye nem bánná?
- Igen. De már a tiéd, és szeretném majd gyakran látni rajtad, kedvesem. – Elpirulva bólintok, szívem mintha a torkomban dübörögne, s készséges mozdulatokkal fogom össze tincseimet a fejem tetején, hogy David a nyakamba akaszthassa az ajándékot. Mellkasom szinte reszket, olyan hevesen kapkodom a levegőt, de az apró, lopott lélegzetvételek némák, nem törik meg az éjszaka csendjét. Hátat fordítok, s megborzongok, mikor megérzem mellkasomon a hideg medált, majd nyakamon forró, szinte perzselő érintéseket. David ujjai puhán, gyengéden érintik bőrömet, s minden apró, véletlen simítás újabb hőhullámot éleszt testemben, úgy érzem, minden porcikámat vöröslő pír borítja. Mikor hátralép, mély levegőt véve próbálom megnyugtatni magamat, ajkaimra boldog, elérzékenyült mosoly költözik, mikor lepillantok az értékes ékszerecskére. Nem is igazán az anyagi értéke érdekel. Nem… a legkevésbé sem. Ami igazán számít, az a lelki érték. Mintha Davidhez kötne. Mintha ez is azt bizonyítaná, hogy hozzá tartozom. Hogy Ő hozzám tartozik…
Kicsit lehajtom fejemet, majd mikor megfordultam, elpirulva pislogok fel rá, de ledermedek a látványtól. Pillantása egyszerre kemény és lágy, szinte megfagyasztja véremet a lángoló tekintet, szinte éget a fagyos komolyság. Képtelen vagyok rájönni, hogy milyen érzelmek kavarognak tekintetében, pillantása vad, veszélyesen, vészjóslón szenvedélyes, s térdeim megremegnek a riadtság hideg szellőjétől és a zavartság forró, égető hullámaitól. Úgy néz rám… mintha… nem… nem is tudom. Mi történt? Miért néz rám így?
- Mi… mi a baj? – Összerezzenek, ahogy egy hirtelen mozdulattal fordítja el arcát, haja puhán követi a heves mozdulatot, szemeimbe őszinte értetlenkedés költözik. Miért… valami rosszat csináltam? Én nem akartam…
- Azt hiszem én is kimerültem, Belle. Ideje nyugovóra térned. – Hangja rekedtes, a tanácsnak tűnő kijelentés mögött kemény, kissé fenyegető hangszín rejlik, s lábaim megremegnek, mintha csak kifelé hívnának a szobából. Mintha azért könyörögnének, hogy egyszerűen sétáljak ki. Nem… arra nem lennék képes. Még ha a józan gondolatok erre sarkallnának is, a szívem soha nem engedné. Ha… ha csináltam valami rosszat, akkor az a legjobb, ha megtudom, hogy mit. Így legközelebb figyelmesebb lehetek… tudni szeretném…
Közelebb lépek, testünk veszélyesen közel kerül egymáshoz, ujjaim puhán, óvón érintik arcának selymes bőrét, szinte látom, ahogy izmai megfeszülnek az érintésemtől.
- Mi a baj? – Suttogva sóhajtom a szavakat, hangom szinte kérlelő, végtelenül lágy, kedves. Mindent tudni szeretnék róla. Tudni szeretném, hogy mi az, ami miatt különösen viselkedik.
Megrezzen hangom hallatán, arcát lassan fordítja ismét felém, a zöld szemekben tomboló, sötét vágy és bűntudat csillog. Most oly tisztán, oly kiolvashatóan ragyognak az érzelmek tekintetében, hogy szinte megszédülök az őszinte pillantástól. Arcát a tenyerembe simítja, ujjaim megremegnek bőre forróságától, de nem húzom el kezemet.
- Olyan szép vagy... Belle. El sem hiszem, hogy mekkora szerencsém van. Nem szeretnélek megbántani, de kérlek most menj a szobádba, mert ha tovább maradsz velem, nem bírom visszafogni magam. – Szemeim tágra nyílnak, szinte arra sincs időm, hogy igazán felfogjam szavait, ösztöneim hátrálásra késztetnek. Mit… mit mondott? Nem tudja visszafogni magát? De hát… ez úgy érti… ez vajon úgy érti, ahogy gondolom? Ó, édes istenem… de hiszen… hiszen még meg sem kérte a kezemet… még… jaj…
Érzem, ahogy kivörösödöm, felhevült bőrömet szinte mardossa a hűvös szellő, tekintetem elhomályosul, ahogy őt figyelem.
- Holnap este, vacsora előtt érkezem vissza. Jó éjt, szépséges kedvesem. – Szívem olyan erővel dübörög torkomban, hogy szinte a hányinger kerülget, ajkaim megremegnek, ahogy még egy lépést hátrálok. Tényleg… tényleg… komolyan gondolja? Igen… a tekintete azt sugallja. Pedig még úgy maradnék… tényleg muszáj elmennem?
Összeszedem minden csepp maradék akaraterőmet, tekintetemet a földre sütve bólintok, s miután elköszöntem, gyors léptekkel megyek, szinte rohanok az ajtóhoz, pedig egyáltalán nem félek Davidtől… nem, tudom, hogy Ő soha nem tenne olyat, amire én nem vagyok kész. Nem tőle félek… magamtól…
Az ajtóban megtorpanok, elgyengülve lopok egy utolsó pillantást, majd kilibbenek az üres folyosóra, még mindig pihegve, zihálva kapkodom a levegőt, szívem vad dübörgése nem nyugszik. David… David… hát ennyire… ennyire szeretsz engem?
Előbb ébredek, mint a Nap, szemeim szinte kipattannak, mikor rádöbbenek, hogy ma utazik el David. Gyors mozdulatokkal ugrom ki a puha párnák és a kellemesen meleg paplan közül, s mire az első napsugarak kiszöknek a végtelen távoli horizont mögül, már felöltözve rohanok az ablakhoz. Ajkaimra apró, gyermeteg mosoly költözik, a helyzet túlságosan is élénk emlékeket ébreszt szívemben. Emlékszem… régen, kislány koromban, ahányszor édesapám hosszú útra ment, valamiért korábban felébresztett a vágy, hogy még elbúcsúzhassak tőle, mielőtt reggel elindulna. Még akkor is, ha már este elköszönt tőlünk. Talán… talán most is ezért ébredtem ilyen korán.
A nyakamba akasztom az éjjeliszekrényen heverő nyakéket, s a következő másodpercben, már a folyosót szelem gyors, lelkes léptekkel. Ajkaimon vidám mosoly ül, s mikor kiérek az udvarba, az istállóból meghallom David hatalmas lovának jellegzetes, éles, mégis mély nyerítését. Hát még itt van! Nem késtem el!
Csupán az utolsó pillanatban lassítok le, hirtelen dereng fel elmémben a tegnap esti elválásunk gondolata, s megtorpanva dermedek le az istálló bejárata mellett. Biztos… biztos az a legjobb, ha találkozunk? Vajon… vajon még mindig úgy viselkedne? Vagy… vagy lehetséges, hogy már ismét a régi, szokásos önmaga? Nem tudom… bárcsak ismét olyan lenne, mint előtte… nem rémisztő, nem annyira vad és… nyers… nem mintha olyankor nem szeretném Őt. Csak… annyira más. Ugyanúgy vonz magához… ugyanúgy megborzongok ha rám néz, ha megérint… de mintha az érzések élesebbek, hevesebbek lennének. Azok a pillantások, azok az érintések…
Egy újabb nyerítés zökkent ki gondolataimból, s mikor rádöbbenek, hogy nincs sok időm, nagyot nyelve lépek be az istállóba. Elmosolyodva nézek végig Daviden, aki a lova mellett áll, teljesen más, ünnepélyesebb, tekintélyesebb öltözékben, mint amiket az elmúlt napokban hordott. A kardja egy aranyozott hüvelyben lóg övén, kezét már éjfekete lovaglókesztyű fedi, s én elpirulva sütöm le tekintetemet. Annyira… annyira férfias és parancsoló… olyan erős és határozott. Ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg csak én ismerem azt az oldalát.
Szinte észre sem veszem, hogy elkalandoztam a látványtól, David gyengéd hangja ébreszt fel az álmodozásból, a lágy, finom hangszín teljesen elüt az öltözékétől.
- Belle, miért keltél fel ilyen korán? – Elém lép, ajkain mosoly húzódik, s én érzelmektől csillogó tekintettel pislogok fel rá, kicsit még mindig kábult állapotban van elmém.
Leveszi a kesztyűjét, meztelen ujjai puhán simítják arcomat, s én megborzongva simítom ujjaimat kezére, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Tehát már újra a régi önmaga. Olyan finom és kedves.
- El akartam búcsúzni, mielőtt elindulsz… - Halkan suttogva válaszolok, tekintetünk összefonódik, szemeibe forró érzelmek költöznek. Arcomról lassan vándorolnak lejjebb ujjai, puhán, gyengéden simítja végig nyakamat, szinte épphogy csak hozzám ér, mégis minden porcikám beleremeg az érintésbe. Tekintete követi keze útját, elpirulva figyelem, ahogy lágyan simítja meg a nyakék medálját, s hevesen kapok levegőért, mikor ujjai finoman mellkasom puha bőréhez érnek. Hirtelen húzza vissza a kezét, szinte megremegek a forró érintés hiányától, s félve pislogok fel rá, tekintetében ismét látom megcsillanni a tegnap esti vad vágyat, de amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen száműzi szemeiből az érzést.
- Örülök, hogy hordod a nyakláncot. – Hangja rekedtes, elmosolyodva simítom ujjaimat én is a medálra, mely mintha még mindig melegebb lenne David érintésétől, ajkaim megremegnek, ahogy válaszolok, arcomra ismét szégyenlős, zavart pír kúszik.
- Amilyen gyönyörű, csak fontosabb alkalmakkor kéne hordanom… de… egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy felvegyem, mert te jutsz róla eszembe. – Halkan, meggondolatlanul ejtem ki a szavakat, a tegeződés, mely tegnap még oly furcsának és hihetetlennek tűnt, most könnyedén, természetesen jön ajkaimra, s a fogaimat összeszorítva zárom össze számat, mikor rádöbbenek, hogy felesleges dolgokról fecserészek.
Halkan felnevet, a mély, forró kacaj szinte megtölti az istállót, kellemes érzéseket ébreszt szívemben. Mintha megtorpanna az idő gyors, elillanó száguldása, a pillanat gyönyöre mélyen a lelkembe eszi magát. Hirtelen nyúl felém, magához húz, ujjai kibontott hajamba bújnak, s én boldogan, készségesen simítom mellkasára arcomat, szinte hozzábújva ölelem át.
- Én kicsi Bellem. – Halkan suttog tincseim közé, s én megremegek az intim, közvetlen megszólítástól. Hosszú, hosszú másodpercekig öleljük egymást, majd lassan hajol el, finom puszit lehel homlokomra, majd suttogva szólal meg. - Köszönöm, hogy szebbé varázsoltad a napomat, kedvesem. Alig várom a vacsorát. – Váltunk még egy forró, meghitt pillantást, majd kicsit meghajolva lép hátrébb, s ahogy megfordulna, ujjaim puhán érintik kezét, hogy megállítsam a mozdulatban. Megtorpan, kérdő tekintettel néz vissza rám, s én csupán ekkor döbbenek rá, hogy milyen balgaságot készülök csinálni. Nem… már nem tudok megállni…
Szégyellősen sütöm le tekintetemet, arcom szinte teljesen kipirul, s olyan halkan szólalok meg, hogy Davidnek kicsit közelebb kell lépnie, hogy hallja szavaimat.
- Hát meg sem csókolsz búcsúzásképp? – Ajkamra harapva fordítom kicsit oldalra arcomat, s legszívesebben már visszavonnám követelőzőnek tűnő szavaimat, de nincs időm, hogy ismét megszólaljak, David elém lép, szinte magához rántja testemet, s ahogy meglepett pillantásomat felé fordítom, vad, szenvedélyes hévvel tapad ajkaimra. Halkan nyögök fel a váratlan érintéstől, testem megremeg az erős szorításban, szinte úgy ölel magához, mintha eggyé szeretné olvasztani testünket, s ahogy ajkaimon apró rés keletkezik, forró, nedves nyelve könnyedén siklik közéjük. Minden porcikámban perzselő lángok kelnek életre, kezeimet nyaka köré fonom, s mikor hosszú másodpercek múltán elhajol ajkaimtól, pihegve pillant fel rá homályos tekintetem.
- Ne haragudj, csak nem akartalak megijeszteni. – Halkan, szinte még zihálva suttog a fülembe, kicsit lábujjhegyre emelkedve temetem a nyakába arcomat, mély levegőt véve ölelem át. Szeretem Őt. Bárcsak ne kéne elmennie. Olyan hosszúnak tűnik egy egész nap nélküle. Annyira végtelenül hosszúnak…
Elenged, s én heves vágyat érzek az iránt, hogy megkérdezzem, tényleg muszáj e elmennie, de legyőzöm a gyerekes önzést. Nem szeretnék pont előtte ilyennek tűnni… nem szeretném, hogy megutáljon… annyira félek, hogy egyszer megunja a társaságomat vagy egyszerűen kiábrándul belőlem. Ugye… ugye soha nem jön el az a pillanat?
- Vigyázz magadra. – Halkan suttogok, s David ismét az arcomra simítja a kezét, lehajol, s egy rövid csókot hint ajkaimra, majd hátralép.
- Sietek haza. – Bólintok, reszkető ujjaimmal nedves ajkaimat simítom végig, miközben figyelem, ahogy kilovagol pár szolgáló kíséretében.
Hosszú, néma percek telnek el, a lovak már rég eltűntek a látóhatárról, már csak a félhomályt kutatják szemeim. Már most hiányzik… már most azt a pillanatot várom, hogy visszajöjjön végre.
- Tényleg szereti őt? – Összerezzenek, szinte ugrom egyet a váratlan hangtól, s mikor hátrakapom tekintetemet, az egyik ismerős, öreg szolgálót pillantom meg. Azt hiszem, Johnnak hívják. Szimpatikus öregúr. Halkan felkuncog, majd meleg, kedves tekintettel folytatja. – Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni. Viszont jobban tenné, ha befáradna az épületbe, elég hűvös van idekint. – Elmosolyodom a figyelmességétől, visszafogottan bólintok, s még egy utolsó, lopott pillantást vetek hátra, mintha csak arra várnék, hátha visszafordulnak valamiért.
- Köszönöm. – Lágyan lehelem a rövid köszönetet, mikor kinyitja nekem az ajtót, s ahogy elindulunk a folyosón, mosolyogva szólal meg ismét.
- Nem válaszolt a kérdésre. Tényleg szereti őt? – Megtorpanok, arcomra vöröses pírt csal a kérdés, s szavaiban nincs számonkérés vagy ellenőrzés, mégis zavarba jövök. Hát… hát persze, hogy szeretem. Különben nem lennék itt vele… különben nem engedném, hogy megcsókoljon, hogy átöleljen.
Ujjaimat mellkasomra simítom, tekintetem őszinte, ahogy mélyen a szemébe nézek.
- Jobban mint bárki mást ezen a világon. – A felkaromra teszi a kezét, az érintés egyáltalán nem tolakodó, vagy intim, inkább apáskodó, s magam sem tudom miért, de képtelen vagyok megtörni a szemkontaktust. Tényleg úgy érzem, mintha rokonok lennénk. Nem tudom, miért… talán a szigorú, mégis lágy, meleg pillantás miatt, ami bizalmat kelt az emberek szívében.
- A fiatalúr édesanyjára emlékeztet, kedvesem. – Szemeim felcsillannak, ajkam megremeg az izgatottságtól, s halkan, mégis kissé türelmetlenül szólalok meg.
- Ön ismerte David édesanyját. – Hosszú percek telnek el, hallgatom a történeteit, a meséit a családról, s én figyelmesen, lelkesen iszom minden szavát, még akkor is, ha egy-egy történetet már hallottam David ajkai közül is. Tegnap Daviddel végül csak a kertben sétáltunk, így hálásan elfogadom az ajánlatot, hogy körbevezet a kastélyban.
Szinte észre sem veszem az idő múlását, az öreg John kifogyhatatlan a történetekben, s én percről percre úgy érzem, mintha egyre jobban ismerném David szüleit. Mikor Ő mesélt, nem volt szívem igazán faggatózni… minden bizonnyal nehéz róluk beszélni, hiszen olyan friss a haláluk tragikus emléke.
Eltelik a nap, s ahogy közeledik a vacsora, izgatottan megyek a szobámba, hogy átöltözzek illőbb öltözékbe. Nemsokára itt lesz. Nemsokára újra láthatom. Úgy érzem, mintha napok teltek volna el.
Az étkezőbe sétálok, ahol a szobalányok már feltették a terítéket, s mivel az apró terasz pont a birtok főkapujának irányába nyílik, az ablakhoz sétálva figyelem a befelé vezető utat, várva, hogy feltűnjön a hatalmas mén.
Az üvegen kopog az eső, szinte alig látni valamit a külvilágból, egészen közel hajolva sem tudom kivenni a távolba nyúló részeket, meleg leheletem lecsapódik a hideg üvegen, szinte teljesen átláthatatlanná varázsolva azt. David…
Újabb percek, talán órák telnek el az aggodalom mérgeskígyóként fúrja be magát szívembe, reszkető ujjaimmal a szoknyám gyűrött redőit rendezgetem, ajkaimat összeszorítva próbálom lenyugtatni magamat. Nem jelent semmit, hogy még nincs itt. Csupán pár órát késik, bármi miatt megtörténhet. De mégis… miért van ilyen kellemetlen, rossz előérzetem? Szinte beleőrülök… nem tudom… úgy érzem bajban van. Ne! Biztos… biztos csak képzelődöm… nem szabad bepánikolnom.
Olyan szűk a mellkasom… szorít… megfulladok…
Gyors léptekkel hagyom magam mögött az étkezőt, az előcsarnokba sétálva nyitom ki a kétszárnyú bejárati ajtó egyik oldalát, s tétovázás nélkül sétálok ki a zuhogó esőbe, szívem a torkomban zihál. Az istállóban lesz. Tudom… már biztos megjött. Igen… már meg kellett jönnie.
Senki. Üres.
Miért nincs itt? Hol van? Ugye… ugye nem esett baja? Nem eshetett baja, hiszen ez az ő birtoka… ugye? Itt nincsenek ellenségek… itt nincsenek olyanok, akik a vesztét akarnák… ugye?!
- Annabelle kisasszony! Be kell mennie, meg fog fázni! – John hangját hallom meg magam mögött, megrezzenve fordulok hátra, kicsordulnak az első könnycseppek, melyek már órák óta marják, csípik szemeimet. Nem… nem… nem…
- De hiszen… David… hol van? Miért nem jött még meg? Ugye… ugye nem lehet, hogy baja esett? – Elszorult torokkal, a zokogás ellen küzdve ejtem ki a szavakat, s ő körém teríti a szürke vászonkabátját, hogy kicsit felmelegítse átfagyott testemet.
- Ne aggódjon, az égvilágon semmi baja nem esett. Erős férfi. Minden bizonnyal úgy döntöttek, hogy a vihar miatt nem szerencsés éjszaka utazni, és máshol kerestek szállást. Holnap reggelre itt lesznek. – Átölel, maga mellett vezet be a házba, testem kissé remeg a sírástól, s ő egészen a szobáig kísér.
Igen… biztosan… biztosan máshol alszanak… holnap itt lesz. Holnap biztos itt lesz.
Megfürdöm és átöltözöm, de tudom, hogy képtelen lennék álomra hajtani fejemet. Az eső fenyegetően kopogtatja ablakomat, szinte minden apró koppanás arra emlékeztet, hogy lehet, hogy épp veszélyben van David. Csak egyszer mondtam neki, hogy szeretem. Egyetlen egyszer. Többször kellett volna mondanom. Gyakrabban kellett volna átölelnem… gyakrabban kellett volna a mellkasára hajtanom a fejemet, megcsókolnom. Hol lehet? Ugye tényleg nincs baja?
Felveszem a vékony hálóköntöst a hálóingem fölé, néma lépteim mintha kongnának a kísértetiesen üresnek és kihaltnak tűnő épületben, csupán az eső kopogása és a szél süvítése törik meg a csendet, a hátamon jeges borzongásként fut végig a félelem.
Az előcsarnokba visznek lábaim, összekuporodom az egyik félreeső széken, a lábaimat teljesen felhúzva ölelem át térdeimet, szemeimet egy perce sem veszem le az ajtóról.
Rossz előérzetem van. Nem tudok aludni, egyszerűen nem megy.
Megvárom itt, míg hazajön.
David…
Hol vagy? Ugye nem esett bajod… kérlek…
|
| Levi-sama | 2011. 04. 16. 22:04:26 | #12992 |
Karakter: Lord David Montgomery (Sánta Ördög)
Feláll, feldúlt arccal néz rám. Bár hallhatnám gondolatait!
A szófa mögé lép, mintha szüksége lenne valamire, ami megóvja tőlem.
- Nem... – suttogja.
Ez az egy szó... olyan mintha egy kést döfött volna mellkasomba. Annyira dühítő és őrjítő az elutasítása, pedig mindent megtettem érte! Lemeztelnített lélekkel ajánlottam fel a szívemet neki... Ó édes istenem, ez elviselhetetlen!
– David… soha nem mennék magához csupán azért, hogy tisztára mossam a nevemet.
Először levegőt sem kapok, majd lassan feltisztul agyamról a köd. Komoran összehúzom szemöldököm.
- Mint ahogy én sem venném el Önt annyiért, hogy megóvjam a pletykáktól, mylady. Nem vagyok szent.
- David…
Tekintetében könny csillog, látom hogy milyen sokat jelentenek neki szavaim. Ó Belle, hát remélhetek? El sem hiszem...
- Ne értsen félre… kérem ne értsen félre… - Szavaival egy időben a szófába kapaszkodik, mintha támaszra lenne szüksége. – Szívem minden apró porcikája forró szerelemmel rajong Önért, David.
Szinte szétrobban elmémben ez a mondat, és végre elönt a forró és boldog megnyugvás. Hát szeret! Ő is szeret engem!
– Már bebizonyította érintéseivel, csókjaival, hogy vágyik rám. De… szeret engem? Szeretni fog évek, évtizedek múltán?
Két lépéssel szelem át a közöttünk lévő távolságot, magamhoz ölelem. Belle... édes kis butus...
- Örökre. Belle, örökre Öné a szívem – válaszolom rekedt hangon. Annyira boldoggá tettek szavai, és most hogy tudom mit érez irántam, minden kételyt elsöpört a szerelem.
Reszket a karjaimban, s nekem bizsereg az egész testem a vágytól, mégis elengedem.
Szeret engem, de a bizalom még gyenge lábakon áll, nem szeretném megrémíteni nyers vágyaimmal. Ahogy reszket karjaimban... Őrület.
- David… kaphatok… kaphatok egy kicsi időt… csupán egy kis időt, hogy elhiggyem… hogy igazán felfogjam a kérését?
- Bármit, Belle. Bármit.
Gyengéden csókolom meg, futó kis érintés ez, semmi több.
Átkísérem az ebédlőbe, látom hogy keveset eszik. Az izgalom az én étvágyamnak sem tett jót, de senki nem vetheti a szememre...
*
A koradélutánt könyvtáramban töltöm. Átolvasom a birtokom intézőjének jelentéseit, a hadseregem parancsnokának levelét, válaszolok rá, majd olvasok egy keveset.
Inasom kopog az ajtón.
- Szabad!
- Óhajtja a teát, mylord?
Ráncos arcán kemények a vonások, túl formálisan és feszülten hajol meg, sötét tekintetével szinte felnyársal. Jól tudom mi a baja.
- Jöjjön be John, és csukja be azt az ajtót! – Szót fogad. Megáll előttem, neheztelése szinte elnyom. Még szüleimet is szolgálta, nincs senki akiben jobban megbízom. Az élő lelkiismeretem. – Halljam, miért néz rám így?
- Lady Annabelle kisasszony milyen sokáig fog nálunk vendégeskedni?
Olyan erősen nyomja meg az utolsó szót, hogy akár káromkodásnak is tűnhet. Elfojtok egy mosolyt. Aggódik a hölgyért. Milyen kedves.
- Sokáig.
Megrándul az arca.
- Óhajtja, hogy a hölgy családját értesítsem?
- Nem szükséges.
Újabb arcrándulás, és majdnem felnevetek.
- De fiatalúr! – csattan fel hangja, mint oly sokszor gyermekkoromban. – Ezt nem teheti meg egy nemes hölggyel! Ó egek, ha drága jó szülei még élnének...!
Felállok a székről, és mosolyogva veregetem meg csontos vállát.
- Nyugalom, öreg John. Néhány hét csupán, és elveszem feleségül.
- Ó... – krákogja. – De ugye nem a kisasszony akarata ellenére? Mert ha igen, akkor...
- Elfenekelsz, mint régen?
- El én!
Nevetve rogyok vissza s székre, majd a kandalló feletti festményre fordítom tekintetem. Szüleim néznek vissza rám a régi festményről. Szerették egymást, s amikor apám egy vadászbalesetben életét vesztette nem is olyan rég... anyám elsorvadt és néhány hét után a bánat utána vitte.
- Szeret engem – jegyzem meg halkan.
- Lady Annabelle? És ezt ő maga mondta?
- Igen. – Halkan felnevetek, fejemet megcsóválva hunyom be szemeimet. – Elhiszed, John? Viszonozza az érzéseimet... Ez olyan hihetetlen. Túl szép, hogy igaz legyen...
- Ezek szerint ön is szereti a kisasszonyt?
Zöld szemeimet ráncos arcára függesztem.
- Nem mentem volna el ilyen sokáig, ha nem szeretném, John. De...
- De?
- Ő annyira törékeny és félénk nő. Attól tartok, ha megismeri az igazi arcomat, halálra rémítem.
- Nos, én úgy vélem, hogy a hölgy nagyon is ismeri azt az arcát, mylord. Amikor a palotában folyton a sarkában volt és terrorizálta szegény gyermeket, akkor...
Elakad és megköszörüli a torkát. Csúnyán nézek rá. Csúnyán. De akkor is igaza van, a fenébe is.
- Igazad van. Remélem nem rémítem el, és amikor majd megkérem a kezét, nem szalad el előlem...
*
Egy órával később, halkan kopognak a könyvtár ajtaján.
- Szabad!
Ezer közül felismerem ahogyan ő kopog. Elésétálok és magamhoz ölelem. Nem illendő, de már nem érdekel. Nem lát minket senki, és különben is nemsokára a menyasszonyom lesz.
- Kipihente magát, kedvesem?
Bólint, majd csodálkozva néz körül.
- Igen… Azt hiszem, már most tudom, melyik lesz a kedvenc szobám a kastélyában, David. Micsoda gyűjtemény!
Mögé lépek, derekát megfogva figyelem ahogy karcsú ujjaival a könyvek borítóját megérinti.
- A mi kastélyunk, Belle – javítom ki halkan. - Tudtam, hogy elnyeri a tetszését a könyvtár.
Lehajtom fejem, és hajának finom rózsaillatát magamba szívom. – De remélem, hogy miután feleségül vettem, a hálószobánkat is beveszi a kedvenc szobák közé.
Magamhoz szorítom, ágyékom fájdalmasan lüktet a sóvárgó vágytól. Karjaimba veszem, az ablak alatti széles szófához sétálok és vele az ölemben ülök le rá.
- Petrarca. Nem is tudtam, hogy szereti Petrarcát…
- Soha nem szerettem igazán, csak mióta az Ön ajkai közül hallottam egy-egy művét.
Kezébe veszi a párnán pihenő kötetet, belelapoz, majd vállamra hajtja fejét.
Szavainak minden betűje édesen cirógatja szívemet, s úgy vélem... még a királynő sem hallott ennél szebb előadást. Elakad, a felgyűlt érzései elfojtják hangját, de befejezem helyette.
- ...nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom. Ide jutottam, drága Hölgyem, érted…
Azt hiszem, máskor is nézett már rám így, de csak most értem, mit is jelent az a pillantás. A vad testi vágy fölé kerekedik a védelmező ösztön, mely arra késztet, hogy oroszlánként óvjam őt, vigyázzak rá életem végéig. Puhán csókolom meg, ez is még annyira új nekem, hogy megtehetem és ő nem húzódik el tőlem. Ezúttal nem finomkodok, nyelvemmel szájába hatolva ízlelem meg őt. Hajába bújó ujjaim szétzilálják a kontyát, dús és nehéz hajtömeg pedig a vállára hullva borítja be karom és kezem. Levegőm fogytán már, akaraterőm is a végét járja, így inkább elszakítom mézédes ajkaitól magam.
Ahogy zihálásom betölti a szoba csendjét, szinte alig hallom a fülembe súgott szavakat.
- Igen… a válaszom… igen.
Magamhoz ölelem, beszívom hajának finom illatát. Csak el ne rontsam...
- Van kedved sétálni? Megmutatnám neked a kertet.
- Jó...
Talpra segítem, és a karomat nyújtom felé. Örülök, hogy felöltőm elrejti nadrágom árulkodó domborulatait. Mielőtt az ajtóhoz érnénk, megtorpan és a kandalló feletti képet nézi.
- Ők...
- A szüleim. Apám vadászbalesetben életét vesztette, anyám pedig szomorúságában utána veszett.
- Ó... istenem...
Könnybe lábadnak szemecskéi, nagyon aranyos, hogy ilyen könnyen meghatódik. Derekát átölelve húzom magamhoz.
- Szép életük volt, Belle. Nagyon szerették egymást, habár apám kimondottan zord természetű volt, imádta anyámat, és ez kölcsönös volt.
- David, alig tudok rólad valamit... Mesélj még magadról, kérlek.
Kivezetem őt a folyosóra. Miközben lassan kisétálunk a kertbe, elmesélem neki hogy nincs testvérem, csupán néhány távoli rokonom. Mesélek neki a volt feleségemről is, akivel kényszerházasságot kötöttem, majd arról hogy elhunyt.
- Gyermek sem született?
- Nem. Szinte gyermek volt még, a nászéjt sem háltuk el.
Mélyen lepirulva hajtja le fejét, dús haja arcába omlik. Folytatom tovább. Lovagi tornák, viadalok, háború és csaták sorozatai.
- És miért... – elakad, ajkába harap.
- Kérdezz, Belle.
- Szóval észrevettem, hogy néha sántítasz. Nem feltűnően, de azért...
Letépek egy szál rózsát és felé nyújtom, figyelem ahogy elveszi.
- Balga ifjúként egy csatában, leestem a lovamról. Azóta kissé merevebb és érzékenyebb a térdem, de ritkán fájdul meg. Nézd!
A kis lugasra mutatok, amelynek szélén egy vastag fa áll, széles ágáról egy kis hinta lóg.
- Egy hinta!
- Tudom, hogy szereted, gondoltam örülni fogsz neki.
Ragyogó mosollyal ajándékoz meg. Odaszökken és ráül, a rózsát pedig óvatosan az ölébe fekteti.
Kellemesen eltelik a délután. Belle kifogyhatatlan információforrás, ha a családjáról, költőkről, írókról van szó. Szeretem hallgatni a történeteit.
Amikor haja lebben a szélben, és válla felett rám mosolyog... úgy érzem, örökre belém vésődik a látvány.
- Alkonyodik. Ideje visszakísérnem téged, bizonyára a vacsorához szeretnél átöltözni.
- Igen, utána együtt eszünk?
Felsegítem a hintáról, kézfejére hintek egy csókot.
- Semmi pénzért nem mulasztanám el, kedvesem.
*
A vacsora kellemesen eltelik, s miután befejezzük, kisétálunk a szalon erkélyére.
Eső illatát hozza az éjszakai szél.
- Esni fog – hallom Belle édes hangját.
- Nem fázol?
Válaszát meg sem várva veszem le zekémet, és a vállaira terítem.
- Köszönöm – mosolyog fel rám bájosan. Tekintete elréved a sötétben. Nem sokat lehet látni, a távolban a közelgő vihar villámai kékesen megvillannak. Oldalamhoz ölelem őt, kényelmesen elfér a vállam alatt, szinte ide termett. Mintha az oldalbordám lenne, akár a bibliában.
Az éjjeli neszeket hallgatjuk. Valahonnan a távolból, lágy éneket sodor felénk a szél. Bizonyára valamelyik szolgáló.
- Elfáradtam kicsit... – sóhajtja.
- Nehéz napokat tudhatunk magunk mögött, nem meglepő hogy kimerültél. Visszakísérjelek a szobádba?
- Nem – megrázza fejét finoman és jobban hozzám bújik. – Még maradni szeretnék egy kicsit.
- Holnap körbe kell lovagolnom a birtokomat, hogy beszéljek az intézővel és a parasztokkal. Valamint a birtok határán pihenő katonáimat is ellenőrzöm.
- Katonáidat?
Bólintok.
- Minden hercegnek, magas rangú nemesnek vannak katonái, amelyek fenntartásáról neki kell gondoskodnia, és ha a királynő hűbérese, akkor annak parancsára hadba viszi őket.
- Ó én ezt tudtam, de nem hittem, hogy neked is... És hány katonád van?
- Talán félezer. Nehéz pontos számot mondani, hiszen a kintlévőségek is beleszámítanak, azok száma pedig folyton változik. A királyi palotában is sokan őrszolgálatot teljesítenek.
- Honnan ismerem fel a te katonáidat?
Megcirógatom selymes haját, amelyet a kedvemért ma este nem tűzött fel, csak az arcát körülölelő tincseket tűzte hátul fel egy díszes fésűvel.
- Az enyéim általában sötétkék öltözetet viselnek, mellvértjük felett egy mellényt hordanak, azon egy hímzett szimbólum. A címeremben szereplő sasszárny.
- Tényleg... láttam már sok katonán és lovagon – mosolyog fel rám meglepetten. Bólintok.
- Mielőtt visszavonulsz pihenni, szeretnék adni neked valamit.
Előveszek egy kis bársony erszényt, és kicsúsztatom belőle a tenyerembe. Belle meglepetten sóhajt fel.
- David, ezt igazán nem kellett volna, én... nem is tudom mit mondjak.
Széttárom az aranyláncot, hogy a rajta lógó zafírköves medált is láthassa.
- Fogadd el kérlek, és viseld a kedvemért, ha alkalom adódik rá.
Megérinti finom ujjaival a medált, felnéz a szemembe.
- Köszönöm, David... Nagy becsben tartom majd. Ezt láttam a festményen is igaz? Édesanyádé volt...
- Igen. De már a tiéd, és szeretném majd gyakran látni rajtad, kedvesem.
Megfordul, feltornyozza hajzuhatagát hogy a nyakára csatolhassam. Nagyot nyelve nézem karcsú nyakát, s ahogy ujjaim bőréhez érnek, forró kis hullámok áramlanak végig testemen. Illatától és ettől az érzéki élménytől teljesen elkábulva lépek hátra. Felém fordul, édes mosolya lefagy arcáról, amikor meglátja arckifejezésemet.
- Mi... mi a baj? – kérdezi rémülten.
Elfordítom tőle arcomat, ne lássa a nyers és követelőző vágyat.
- Azt hiszem én is kimerültem, Belle. Ideje nyugovóra térned.
Finom érintés az arcomon.
- Mi a baj? – suttogja. Lepillantok rá, nehezen veszem már a levegőt, szívem őrülten zakatol mellkasomban. Belesimítom arcomat selymes tenyerébe, rekedt a hangom.
- Olyan szép vagy... Belle. El sem hiszem, hogy mekkora szerencsém van. Nem szeretnélek megbántani, de kérlek most menj a szobádba, mert ha tovább maradsz velem, nem bírom visszafogni magam.
Elenged és hátralép, és ahogy vágytól izzó, elsötétült tekintettel nézem, arcára felkúszik arcpírja, s ettől még kívánatosabbá válik. Tekintetem a nyakékre siklik, amely kebleinek puha halmai között pihen, se ettől felszisszenek.
- Holnap este, vacsora előtt érkezem vissza. Jó éjt, szépséges kedvesem – hajolok meg felé udvariasan. Szikrázó, gyönyörű szemekkel néz fel rám, pihegve, kipirulva köszön el tőlem, s az ajtóhoz szalad. Amikor visszapillant rám, szinte felmordulok a vágytól. Olyan hihetetlenül szép és érzéki...
Nehéz éjszakám lesz.
|
|
