Felébredve rögtön kikelek az ágyból, egyik legnagyobb gyengém az, hogy amint az álom elhagy, azonnal ki kell keverednem a párnák közül, mert ha pár pillanatnál tovább maradok közöttük, ott ragadok és a lustaság leteper. Nem szoktam még meg teljesen a királyi pompát, eltunyulok tõle, ha nem figyelek oda. Harcos vagyok, kemény földön és jobb esetben szalmán aludtam életem nagy részében, nem szeretem ezt a felhõkhöz hasonlatos puhaságot. Átmarja a tagjaimat. A kikészített lavórban megmosom az arcom és a mellé tett ronggyal meg is törölközöm. A tükörben elgondolkodva nézek az arcomra, a hajam túrom hátra két kézzel.

Határozottan nincs kedvem a mai naphoz. Ehhez nagyrészt az újkeletû kardom járult hozzá, de vannak fontosabb problémáim is, nincs idõm valamin rágódni és tépelõdni. Felöltözködöm és egybõl a szobájába lépek, ugyanúgy ott van, ahová tettem. Érdekes, akárhová beleszúrom, ott marad? Mintha kõbe fúrnám? Elgondolkodva nézek a hajnali fényben megcsillanó markolatra.

Nincs nekem erre se idõm, de legfõképpen kedvem!

Kikapom a helyérõl, ahová beleszúrtam és az övembe dugva nekilátok annak, hogy a napi teendõimet ellássam. Közben folyamatosan piszkál ez az ügy, amitõl egyre jobban gyûlik bennem a méreg. Nem düh és harag mérge ez, hanem mikor az ember úgy érzi, hogy minden a rendes kerékvágásban halad, de hirtelen megbillen a szekér és leesik róla valami, ami egésszé tette a dolgokat és most fõhet a feje utána, ez pedig marhára zavarja.

- Uram, a legerõsebb lovagok összegyûltek az országból! – jelenti az egyik szolgáló, miközben a kerek asztalt nézegetem elmélyülten. Robosztus bútordarab, valamiért úgy érzem, a súlya az én lelkemre is nyomást gyakorol.

- Küldjétek be õket! – utasítom õket, mire elsietnek teljesíteni a parancsot. Leülök a legnagyobb székbe, ami az enyém és kihúzom az övembõl a kardot, lefektetem az asztalra, magam elé. Már az asztalt nyomja, ami engem, szinte a fejem is belefájdul. Nem akarom ezt az egészet, ha tudom, hogy egy siheder, egy majdnem hisztis suhanc a kard lelke, lehet otthagyom a fenébe és más áron szerzem meg a trónt. – Nem tudom mi jár a fejedben Excalibur, de nem fogok veszteni ellened – fenyegetem meg halkan, mire a nagy szárnyas ajtókon díszes ruházatukban megérkeznek a lovagok.

Mindegyiket az eseménynek megfelelõen köszöntöm, kifejezetten örülök néhány lovag megjelentének, a legerõsebbek valóban eljöttek hozzám. Büszkeséggel és erõvel tölt el a tudat, hogy mindannyian eljöttek és ezentúl az én utasításaimat fogják követni. Párukkal társultam akár hetekre is, hosszú vándorútjaim során, néhányukról tudom, mennyire képzett kardforgatók. A rosta úgyis majd azokat engedi át, akik méltóak arra, hogy Camelot lovagjai legyenek. Arról pedig gondoskodom, hogy mindannyiuk tudását alaposan próbára tegyem.

Lassan a lovagok sorának végére érünk, mikor egy fiatal lovag lép oda hozzám, oldalán egy kámzsás szolgával, idegennel. Nem is értem, senki sem hozta be ide a fegyverhordozóját, gyanakodva nézek a szemem sarkából elõször a társára, majd a lovagra pillantok.

- Felség, Sir Lancelot du Lac vagyok, szolgálatodra! – a hangjából érzõdik fiatalsága, de tudja, hol a helye. Szenvedélyesnek tûnik és bármire késznek. – Rögtön idesiettem, ahogy hallottam megkoronázásodról, és legfõbb vágyam, hogy melléd szegõdhessek.

- Örömmel fogadlak, akár véglegesen is asztalomhoz, ha méltónak találtatsz hosszútávon – fogadom üdvözlését és felajánlott hûségét, de erre késõbb egy eskü folyamán, amit a rostálás végén ejtünk meg, majd még visszatérünk. Valami nem stimmel a mellette állóval, így tüzetesebben szemügyre venném az ifjút.

- Õ itt a fegyverem, Gorogin – mutatja be végül a fiatalt, ami valami furcsa módon nem lep meg. Sõt, a fegyverhordozóval sem tévedtem nagyot. Miért sétáltatja maga mellett, mint valami kikötözött kutyát? Az övére siklik a tekintetem és látom, külön kardot visel magán. – Közelébe se ér Excalibur hatalmának, de sokszor mentette már meg az életem.

Az említett kard megmoccan a súlyos asztallapon. Mi a fene. Mintha számítottam volna rá, az arcomba csapódó szél, amelyet gerjeszt, meg sem lep, helyette ráfogok a markolatára. Eddig semleges volt és egy büdös szót se szólt, nemhogy mozogjon és szélvihart gerjesszen az új lovagjaim köpenye alá. Ahogy ezt megteszem, látom, hogy a kámzsás arc megmozdul. Úgy. Szóval errõl fúj a szél…

- Gorogin! – szól rá Lancelot fegyverére, ami egybõl alakot vált és a kezében formálódik egy alkar hosszúságú pengévé. Alattomos fegyver. A lovag most az én lélekkardom veszi jobban szemügyre, szinte árad belõle a csodálat. Látom neki sem megy olyan gördülékenyen újdonsült fegyvertársát irányítania. – Sosem hittem volna, hogy láthatom, a kõ nélkül. Én is próbát tettem a kihúzására, de kudarcot vallottam…

Elgondolkoztat a mondanivalója, de nem ráz meg különösebben. Tudom, hogy sokan próbálták már meg kihúzni a kõbõl, magam is egyike voltam a sok erõlködõnek, azonban az én érintésemre könnyedén kisiklott a helyérõl. Ettõl vagyok több náluk, valami miatt engem választott. Nem gondoltam rá, hogy miért, jussomnak tartottam, a Sors kezének, Isten akaratának. Én kellettem. Egyszer úgyis felfedi, mivel voltam több másoknál, de jelenleg nem épp rózsás a viszonyunk.

***

Napokig nem szólal meg, nem vált alakot, én pedig nem vergõdöm vele, míg lekötnek a teendõim. Azonban éjjelente és hajnalban, mikor egyedül vagyok és nincs nagy sürgés forgás, bosszankodva és kényelmetlenül érezve magam gondolok rá. Nem tudom miért telik olyan sok idõbe felfogni, mit akarok. Lehet bele kéne vésnem a pengébe, hogy ezáltal az agyába is belevéssem. Nem villámlást akarok és tûzorkánt, az majd késõbb jöhet, ha belerontanék valami nagyobba, amit saját magam nem bírok el. Mire támaszkodjak így? Legtöbben azért tartanak Camelottól, mert itt a kard. Ha kiderülne, hogy a kard ívesen tesz a környezetére, legfõképpen gazdájára és királyára, rögtön szétszéledne pletykaként a nép között, jutna el elleneimhez, akik szépen felsorakoznának a várfalak mögött, mi több, szövetségeket kötnének ellenem.

Nem sok idõ kell, hogy kezdjek igen vékony élen táncolni, hogy visszavágjam a kõbe, ahonnan kivettem. Ennyi erõvel egy boszorkányt is szerezhettem volna magamnak, még azt is könnyebben érteném meg asszony létére, mint ezt a kölyköt. Próbáltam vele gyakorolni, hagyta is, de ennyi erõvel egy konyhakéssel is hadonászhatnék, ami olyan szinten feldühít, hogy arra szavak nincsenek. Elegem van az egy helyben toporgásból, hogy nem megyek semmire. Abba is hagyom, fõleg mikor az embereim tisztes távolból odagyûlnek, hogy lássanak valami parádés, természetfeletti trükköt, ami még inkább dagasztja bennem a haragot.

A kerekasztalnál foglalok inkább helyet, a székre felakasztom Excaliburt és a számomra frissen vázolt térképet kezdem el tüzetesen átnézni. Mennyire bõvültek a határok, mit hallottak, láttak, tapasztaltak a felderítõk és az udvari kémek. A keleti erdõségekbe sokat járnak át a szomszédos királyságból vadászni, ami nem igazán van ínyemre, hiszen errõl konkrét alkut nem kötöttünk.

- Felség! – kerül elõ a semmibõl Percy, aki amolyan személyes szolgámmá nõtte ki magát az utóbbi pár napban. Én se akartam, õ se akarta, valahogy így alakult, a kapcsolatunkat mégis megõrizendõ. – A barbárok megtámadták Thevat erõdjét! A helyiek segítséget kértek, és hûséget ígértek cserébe.

Felemelkedem a székbõl, fellobban bennem a harci izgalom, a vágy. Végre, nem diplomácia és papírtologatás! Nyúlnék a kardom felé, de megtorpanok a végrehajtásában. Nem, nem bízhatok most benne, nélküle kell megvívnom ezt a csatát. Nem esek kétségbe, harcos vagyok, voltam, leszek! Most pedig király is vagyok! A barbárokhoz nem kell plusz, természetfeletti hatalom. Magamhoz veszem a kardot, amit lassan jelképes hatalmi jelképnek, dísznek is tekinthetek.

Pillanatok alatt rendezem sorainkat és nekivágunk az útnak. Izgatottan feszítem lábaimat a ló oldalának, ahogy a csatába vágtatunk, még ökölbeszorított kezeimen is ropog a bõrkesztyû. Az, hogy kijöhettem a várból, olyan erõvel dobott meg, mint ifjú koromban, ha valami csínyt követhettem el, vagy hajadonokat hajkurásztam. Thevat erõdje fontos stratégiai szempontot képvisel jövendõbeli terveimben, mindenáron meg kell szereznem!

Pihenés nélkül hamar odaérünk, nem pazarolok idõt formalitásokra és parancstovábbításokra, saját magam utasítok mindenkit, oldalról támadjuk telibe a barbárokat, akik félelmet nem ismerve rontanak a lovagjaim közé, mi pedig közéjük vágunk. Hamar lekerülök a lóról, ki nem állhatok a négylábúról harcolni, rögtön érkezik is egy jelentkezõ, akinek egy mély lendítéssel a nyakába állítom a kardom élét. Meglepett nyögéssel fordul el, ahogy kirántom belõle a fémet és esnék neki a következõnek, de úgy tûnik, maguktól is jönnek. A páncél szinte megfõz, mégis szinte megfeledkezem súlyáról a csata hevében. Percy a közelemben irtja az ellenséget, elvágtat mellettem egy lovas, egy csapással vágom át száguldó a ló inait, az fájdalmasan felnyerítve eldõl, földet rúgva a képembe, de nekem nincs is más dolgom, mint ledöfni lovasát, egyenesen a homlokába állítom a kard hegyét. Mindig igyekszem hamar véget vetni az elleneim szenvedéseinek, titokban mindig is reméltem, hogy valaki majd hasonlóképp kegyes lesz velem, ha eljön az idõ. Nyílzáport kezdenek a Thevat erõdjét védõk, a mi páncéljainkról a java lepereg, azonban a barbárok rongyos ruházatát könnyedén szelik át.

Mikor emelném a kardom, hogy a következõ ellen életének véget vessek, támadás csendülését hallom a hátam mögött, majd hirtelen körülöttem széles körben mindenki egy kék villanással holtan esik össze. Csak állok és követem a tekintetemmel, ahogy egymás után terülnek el a vérrel áztatott földön, míg társaik megriadva, ordítozva menekülnek a helyszínrõl, lovagjaim nem erednek nyomukba, õk is némán állnak, némelyek maguk elé emelik pajzsukat, félve, hogy õket is eléri ez a csúf, felvillanó vég.

Excalibur a halál csendjével áll elém, ruháján alig van olyan felület, ami ne tocsogna vérben, kezében saját magát, mint kardot tartja, ami reszketõ kezeibõl kihullik és semmivé lesz. Teste szapora remegésbe kezd, a földön kuporodik össze, a haját markolászva, mint aki teljesen megõrült. Apró, zizegõ szikrákat szór magából, ami olyan, mintha közvetlenül a bõrömet marná. Meglepetten meredek rá, majd egy pillanatra a csatatérre.

- Megmentettél.

Felkapja a fejét a hangomra, abbamarad a sok zsizsegõ fény és szúrás, jobbom nyújtom felé, hogy felsegíthessem a mocsokból. Vértõl nedves és meleg kezét az enyémbe helyezi, segítek neki talpra kecmeregni, míg az arcát figyelem közben. Napokig nem történt semmi, harcba nem szállt se velem, se mással, és most mégis megmentette az életemet, holott a pokolba kívánt.

- Olyan célt tûztél ki, amiért érdemes… ölnöm – szólal meg végül halkan, mint a hajnali szél, ami átszökik az erdõ fái között. Megértette hát. – Ne áruld el az eszméidet… Most pedig… tisztíts meg, gazdám.

Karddá változik és én pillanatokig magam elõtt tartom, majd a vörös köpenyemet elõre vonva, megtisztítom a pengéjét, és az övembe tûzöm – hüvely nélkül. A másikat elhajítom jó messzire, hogy ne is lássam. Szinte forr bennem valami, valami, ami a belsõmben izgatott tombolásba kezd. Elégedett vagyok és büszke.

- Felség! Mi legyen a menekülõkkel? – kérdezi Percy óvatosan, balról közelítve hozzám. Végignézek lovagjaimon, látom rajtuk a diadal ragyogását és az elszántságot, hogy bárhová követnek ezentúl. Aki kételkedett bennem, már nem teszi, az õ erejüket is felduzzasztotta a látvány. A király természetfelettit birtokol, nincs evilágon semmi, mi megállítsa õket.

- Éljen a király! – robban ki egyikükbõl az indulat és kardját a magasba szúrja. - Éljen a király!

Hatalmas diadalordítássá dagad mindannyiuk hangja, a mellkasomat feszíti az érzés. Ezerszer másabb a csata királyként, mint egyszerû vándorként. Érzem a hatalmat, s már a támogatást is, mely most az övemben pihen.

- Hadd menjenek. Bízzuk Thevat népére a bosszú jogát – fogok rá Excalibur markolatára és úgy sétálok két elesett lovag felé. – Emlékezzünk meg a hõsökre most, kik hazájukért és királyukért életüket áldozták.

Pár percig némán állunk mindannyian, majd füttyentek egyet. Lovam büszkén elém trappol, orrával a fejemre fúj és oldalazva megáll mellettem, hogy felszállhassak rá. Páncélban egyáltalán nem olyan egyszerû, ráadásul ki nem állhatok segítséget kérni a felszálláshoz, ezért levetem a térdem szorítóakat.

Thevat sanyargatott népe ujjongva, tapsolva és virágokat dobálva ünnepli diadalmas bevonulásunkat a városba. Nõk és idõsek szorongatják lovagjaim kezét, hálálkodva csókolnak, gyermekek anyjuk keblérõl integetnek, a férfi védõk pedig kísérnek bennünket egészen a legmagasabb épületig, ahol az erõd ura meghajolva, majd letérdelve üdvözöl minket.

- Királyom! – súgja áhítattal, s ahogy a térde a földet éri, az egyszerû népek is leereszkednek elõttem, lovagjaimmal együtt. – Engedd meg, hogy kifejezzem Thevat népének háláját és boldogságát, hogy megsegítésünkre jöttél. Soha nem tudnánk neked ezt megfizetni, ezért kérlek, vedd örök hûségünk cserébe!

- Egy a hazánk, közösen tartjuk meg – hárítom az ömlengést, intek, hogy álljanak fel, majd én is leszállok a lovamról. Egy szolga egybõl elveszi a kantárt és elvezeti elõlem, én pedig bevonulok oldalamon a vezetõvel, aki rögtön a nagy csarnokba visz. Camelot csarnokait meg sem elõzi, amolyan vidéki, paraszti csarnok, de ez itt a legnagyobb tér, ahová elférünk lovagjainkkal és pár bizalmasával. Közben be is mutatkozik, a neve Larkin és ennek az erõdnek, városnak az ura.

Hosszabb tanácskozást tartunk, leteszi az esküt, hogy Camelot mindenkori szövetségesei és hûbéresei lesznek, majd papot hívat, hogy azzal megszentesítse. Nincs ínyemre a papi cécó, nem kifejezetten szeretem ezt a vallásos maszlagot, Isten ha van, az nem házban és feszületben, hanem közöttünk van.

Megkapom a szálláshelyem is, titokban örülök neki, hogy nem egy fényûzõ, teljesen vakító helyiség, bár a helyieknek bizonyára ez a luxus legfelsõbb foka. Szabadkoznak, hogy Camelotban alighanem másképp dukál, de nem szólok egy szót sem. Mikor végre magamra hagynak, és a szolgákat is elzavarom, hogy levetem egyedül is a ruházatom, veszek egy mély levegõt. A tûz halkan ropog a kandallóban, meleg van és valami kellemes, édes illat. Vagy még lehet a tömjént érzem az orromban. Elkezdek levetkõzni, Excaliburt az ágyra teszem le, de nem szúrom bele, csak ráfektetem.

Minden fémet több-kevesebb sikerrel lekaparok magamról, a karjaimról szedem le elõször a nehéz páncélokat, alkarvédõket, majd nekilátok a mellkaspáncél lefejtésének, amit világ életemben utáltam. Elõször oldalt, a felszabadult kezeimmel bontom ki a pántokat és szíjakat, majd oldalt szétnyitva kibújok belõle és a földre engedem.

- Segítsek? – hallok meg egy hangot az ágy felõl, felnézve látom a tükörben, hogy Aaron az ágyon ül, kezeirõl vonja el a tekintetét és rám néz.

- Nem kell – húzom le a sodronyinget, mindig is a rövidebbet szerettem, ahhoz nem kell több kéz. Hallottam már lovagról, aki abba halt bele, hogy lehúzta a ruhája és egy adag sárba fulladt bele. – Inkább fürödj meg – mondom, miközben felé fordulok, és látom, hogy teljesen tiszta, holott szinte ömlött róla a vér.

Halványan elmosolyodik, úgy adja meg a választ halkan kimondatlan kérdésemre, miközben tovább vetkõzöm.

- Ha a kard alakom tiszta, akkor én is megtisztulok.

- Nekem is jó lenne ez a trükk – veszem le a vászon inget, és azt is leteszem a földre a többi ruhámhoz, majd kimossa valaki. A nadrágom veszem jobban szemügyre, de annak csak épp a combjánál lett véres az anyaga, átfolyt minden felszerelésemen. A kandalló elé tett dézsához lépek, nekiállok mosakodni, hogy a vér és a sár maradéktalanul lejöjjön rólam. Vizes hajamból is árad a vérszag, ki nem állhatom ezt. Elveszek egy tiszta, száraz, a kandalló miatt jó meleg kendõt és áttörlöm magam vele.

Az ágyhoz fordulok, majd arra veszem az irányt, mire leszáll az ágyról és odébb húzódik, én pedig ledobom a nadrágom és felfekszem a párnák közé. Pár pillanatig csendben fekszem, lecsukott szemekkel, majd megszólítom:

- Maradj, ha akarsz – mondom, majd mikor nem hallok semmi neszezést, oldalra fordítom a fejem és lassan kinyitom a szemeimet. – De kard alakban.

Szinte még ki se mondom, karddá változva dõl az ágy másik oldalának legszélére.

***

Másnap reggel bõséges reggelivel és itallal szolgálnak ki bennünket, majd miután minden tiszteletadási kört letudtak a helyiek, kikísértek minket a fõkapun. Nem akartam tovább maradni, a lovagjaim se lelték örömüket a helyiek vendégszeretetében, akik folyamatosan azzal fáradoztak, hogy a halottakat eltakarítsák. A mi két elesett lovagunkat megfelelõ végtisztességben részesítették, magam is jelen voltam a temetésen, utána ültünk csak lóra és indultunk vissza Camelot felé.

Mikor végre a várba érünk, megkönnyebbülés és valamilyen szintû hála ragad el. A lovagokat még egy utolsó tanácskozásra hívom, utána elengedem õket, hadd élvezzék ki a csata diadalát asszonyukkal vagy családjukkal. Még estére is marad papírmunka és küldöttek által hozott üzenetek, melyeket mind-mind meg kell hogy válaszoljak. Nem születtem soha írásokkal foglalkozónak, nem is érzem magaménak ezeket a dolgokat, fõleg nem a tanácsosok állandó duruzsolását. Igaz, Percy felé van némi bizodalmam, õ az, aki éri, minimálisan többet engedhet meg magának, mint mások.

Hamarosan a gyertyák is csonkig égnek, én pedig már lassan a fejem támasztom a papírok felett. Hát, nem erre vágytam, azt meg kell hagyni.

- Felség!

- Tessék – kínomban már arra gondolok, hogy ez a kettõ egy ritmusra, rímre jár.

- Kér egy kupa bort? – járul elém egy szolgáló, akit az õrök beengedtek. Legszívesebben rávágnám, hogy akár többet is, de csak a fejem ingatom. Most elálmosodnék, ha italt vennék magamhoz, és soha nem végeznék ezekkel a rohadt papírokkal. Ha minden ütközetemnél így kellett volna eljárnom, inkább álltam volna tótágast egy folyóban. – Jó éjt, felség!

Intek, hogy rendben, neki is jó éjt, mire el is poroszkál. A hûbéreseknél is be kellene mutatkoznom, magamhoz kellene hívatnom õket, de az rengeteg pénzt és idõt õrölne fel, viszont nem szabad elhagynom ezt a fontos mozzanatot, uralkodásom korai éveiben. Nem akarok Camelotra zúdítani egy rakás felfuvalkodott hólyagot, akik felélnek mindent, míg itt naponta csak pár órát beszélgetünk.

- Gazdám.

- Tessék – dünnyögök elgondolkodva, miközben a térképet veszem jobban szemügyre. Fel sem fogom ki kérdez, míg fel nem nézek és észreveszem a szemem sarkából, hogy valaki ül az asztal szélén. Emberi alakban van, úgy nézi, mit csinálok, nekem pedig most világosul meg a helyzet, hogy lehet régóta ott ül már. A gazdám megszólításra pedig leheletnyit elképedek, majd rájövök, hogy ez így van jól, a csata utóhangjainál is ezt mondta nekem.

- Merlin általam küld neked üzenetet – szólal meg végül, jó pár gyertyaláng-lobbanás után. Hátradõlök a székemben és égnek emelem a tekintetem egy pillanatra, majd ránézek.

- Ez hiányzik még nekem, egy újabb bölcselet. Halljam.

- Azt tanácsolja, hogy amit a fejedben forgatsz, jobb nem úgy forgatni, mint egy kardot - mondja kifürkészhetetlen arckifejezéssel, a kámzsa mögött sötétség fedi be az arcát, tekintete elidõzik a kezemen, amivel a térképet fogom. Felhorkanok, amint ezt meghallom.

- Az öreg túl sokat merészel – kezdek el dobolni az asztalon, majd a térképre terelõdik a tekintetem. – Különben is… kardra nem is lesz benne szükség.

Némaság borul ránk, a kandalló ropog csak. Sosem beszélgettem el vele normálisan, szinte zavar, hogy nem tudok mit mondani, bár amúgy sem vagyok egy túl beszédes fajta. Valamiért ennek ellenére közelebb érzem magamhoz.

- Mit tervezel? – kérdi egy kis idõ múltán.

- Zavar, hogy azt mondtam, nem lesz szükség kardra? – hunyorodok el, letéve a tollat a kezembõl. A sértettség csendje válaszol, én pedig halványan elmosolyodom. Ez jó, már csak egy gúnyos, arrogáns válasz hiányzik, hogy elérjük a beszélgetés régi szintjét. – Majd hajnalban meglátod – hagyom meg ennyiben, és még egy óráig tanulmányozom tovább a térképet, a szuszogását hallgatva.

***

Hajnalban belépek a szobájába, valamiért érzem, hogy ébren vár és felöltözve, nem is csalódok. Még a fáklyák égnek odakint, az õrség az alabárdjukra támaszkodva szunyókál odakint, a kerengõ elõtt.

- Ez a vándor gúnya minek kell? – szólja le a ruházatomat, ahogy rám néz a majdnem teljes sötétségben, a szemei azonban éterien világítanak. Rajta a kámzsa, ahogy rajtam is van egy. - Csöppet sem királyi.

- Nem az a cél.

- Nem azért harcoltál annyit, hogy királyként megkapj mindent, amit akarsz?

- Tudsz lovagolni? – kérdezem, ahogy a zsákom a folyosóról bevonom és a vállamra lendítem, tegezestõl, mindenestõl.

- Pf. Hogyne tudnék – emeli meg az orrát, ahogy odalép hozzám, nem felejti megnézni a táska kilógó tartalmát. Érzem rajta, ha nem is látom, hogy megdöbbent. Nem az övemben fog utazni egész végig, majd csak ha nagyon muszáj, vagy megdöglik a ló az állandó fogcsikorgatásától.

- Akkor indulás – lépek ki a szobából, majd hallom, hogy kisvártatva követ.

- Ugye nem az a terved, hogy álruhában látogatod meg a hûbéreseket?

- Jó kis túra lesz – ropogtatom ki a jobb kezem csontjait.

- Itt hagyod a frissen megszerzett királyságot? – szegõdik mellém. - Megõrültél?

- Te is, hogy nem tudod, kivel beszélsz? – zárom le a témát, amitõl egybõl elhallgat, de persze nem kér bocsánatot. Helyes, még meg is lepõdnék, ha a bocsánatomért esedezne. Nagy törés volt neki a csata, amiben megvédett, de nem annyira, hogy a csípõs megjegyzéseit lenyelje magának a jellemével együtt.

Nehezen bár, de kijutunk még a hajnal elsõ napsugarai elõtt a várból. Nem felejtem el, hol tudtunk könnyedén kiosonni, ezeket is számításba veszem, ha legközelebb az õrségek váltásrendjét nézem meg, és az állomáspontjaikat. Odakint már vár két ló, az én régi hûséges társam, meg még egy, Excaliburnak. Felszáll rá, ahogy én is, majd nekivágunk az útnak. A ló kicsit berzenkedik a lélekkardomtól, sokáig prüszköl és dobálja a fejét, de egy idõ után csöndben elhallgat.

- Arra nem gondoltál, hogy fel fog tûnni a hiányod? Vagy az, hogy már mindenhol tudják, te vagy a király?

Hm, mennyi idõ is volt, míg csendben ült a lovon?

- Tettem bizonyos óvintézkedéseket, ne nézz ostobának – fordulok felé, mire látom, hogy felvonja a szemöldökét, de nem firtatja tovább a témát. Eddig várt, hogy megkérdezze, vagy csak kötözködéssel akart beszélgetést kezdeményezni? – A ló nem rajong érted.

- Lehet ezzel nincs egyedül.

Halványan elmosolyodom, majdnem vigyor lett belõle, de inkább a lovat ösztökélem gyorsabb mozgásra.

- Ki lesz az elsõ?

- Sir Dickon, a híres faerõd ura. Az esik közelebb Camelothoz – válaszolok, miközben lehajolok, hogy kikerüljek egy ágat. Nagyon nem sikerül, mert valami tüskésebb kúszónövény belekap a bõr kámzsába és lehúzza a fejemrõl, utána kapok az ágnak, hogy megtörjem és visszanyúlva, visszahúzom a kámzsát.

- Jobban áll – hallom meg kisvártatva a hangját, mire hátrafordulva ránézek.

- Ezt a dicséretet most vegyem megtiszteltetésnek?

- Nem sok uralkodónak áll jól az ilyen, kopaszsághoz közeli rövid haj – toldja meg még jobban, és mellém lépdel a lovával. Neki könnyû, alacsonyabb nálam, nem kell görnyednie a lovon, vagy az egyik kezével folyamatosan elhajtania az alacsony ágakat. Ez kiesõbb út, pont emiatt az akadályozó jellege miatt.

- Hátha találok vele valami jobb nõcskét – simítok végig az arcomon, nem fogok borotválkozni se, borostával kevésbé vagyok felismerhetõ, a hajam leborotválása pedig végre könnyebbé tette a fejem. Igaz, ami igaz, a nyakam piszkosul fázik most.

- Nem vagy valami királyi.

- De királyian szájon tudlak vágni úgy, hogy a ló is eldõl veled!

- Igen! Gyerekkoruktól fogva elkényeztetik õket, önteltek lesznek és beképzeltek, semmit nem tapasztalnak meg, nem úgy éreznek, mint mi, egyszerû emberek! – prüszkölöm válasz gyanánt, annak ellenére, hogy tudom, ez beszûkült nézõpont, ráadásul nem vagyok ember. Már nem…

Az arcára halvány mosoly kúszik, de az okát meg nem tudnám mondani. Lassan szabadul meg alkarvédõjétõl, mellényétõl, és végül az ingétõl is. Tanácstalanul, feszülten figyelem minden mozdulatát, fogalmam sincs, mire számíthatok tõle.

- Most… mit csinálsz? – préselem ki magamból, sápadtan figyelve a mellkasát díszítõ hegeket. Ahogy közelebb lépked, ösztönösen hátrálnék, hosszú évek során belém nevelõdött az óvatosság, de mögöttem a fal, elõttem pedig egy olyan személy, aki nem díjazná.

Megragad, és a csuklyámat lerántva közelebb húz magához, így igen kis távolságból csodálhatom meg a hegeit.

- Te pedig azt feledted el, hogy engem harcosnak neveltek, és nem királynak – jegyzi meg hûvösen. Ritka alkalmak egyike, de perpillanat tartok tõle… egy egyszerû embertõl. Mondjuk… talán mégse olyan egyszerû…

Hirtelen enged el, és én keményen érkezek a talpamra. Nem ingok meg, ezt az örömöt nem kapja meg! Viszont képtelen vagyok visszavágni. Nem találom a szavakat, vagy ha meg is vannak, kipréselni magamból õket, nem tudom. Talán nem is akarom… Mintha ezt is támadásnak venné, karjait ingerülten fonja össze mellkasa elõtt, vonásait igyekszik közönyössé tenni.

- Téged is harcosnak neveltek, tudtommal – szólal meg, arra ösztökélve, hogy az arcára nézzek. Szemei résnyire szûkülnek, és képtelen vagyok olvasni a tekintetében. Honnan tudja? Nem meséltem neki igazán a múltamról. Tényleg ennyire ismert lenne a történetem? – Nyilván te megtapasztaltál mindent, amit én.

Ez talán gúny, pedig igaza van. Talán többet is tapasztaltam annál, mint amit hisz. Így megint csak visszanyelem véleményem, és figyelem, ahogy a ruháját felvéve az ajtóhoz lép.

- A kard karunk meghosszabbítása. Milyen, mikor letörik a tiédet? – kérdezi, mintegy búcsúként, mert utána rögtön távozik. A kulcs fordul a zárban, én pedig szó szerint izzó szemekkel szuggerálom az ajtót.

Nem ért meg!

Meg se próbál!

A kard karunk meghosszabbítása… De én nem vagyok egyszerû kard, az istenért! Ezt próbáltam neki elmagyarázni, ezt mutattam meg, erre utaltam! Mégis olyan, mintha annak ellenére, hogy felfogta, figyelmen kívül hagyná. Vagy ezzel is azt akarja jelezni, hogy õ irányít?

Dühtõl remegve meredek a csukott ajtóra, de kis híján hátrahõkölök, mikor Merlin jelenik meg elõtte a semmibõl. Sértetten fordítok neki hátat, annak ellenére, hogy most nem rá haragszom.

- Mit tervezel Aaron? – kérdezi csendesen, a szobát színesítõ növény leveleit simogatva.

- Teljesítem a kívánságát, és azzá válok amit látni akar! – morranok fel dacosan, majd kitárom az ajtót, és egyenes a szemben lévõhöz sétálok. – Egyszerû karddá!

- Makacs vagy, mint mindig… - sóhajt fel Merlin halvány mosollyal, majd eltûnik. Nem törõdve megjegyzésével, bekopogok az ajtón.

- Igen? – hallatszik bentrõl egy kis szünet után, mire már nyitnék be, de következõ mondata félúton megállít. – Nem azt mondtam, hogy szabad.

Ezt nem hiszem el.

Ez az arrogancia teljesen ki tud hozni a sodromból, pedig világéletemben nyugodt személyiség voltam. Mégse mondok semmit, csupán ujjaim szorulnak meg a kilincsen, ahogy mélyeket lélegezve igyekszem lenyugtatni magam.

- Gyere, ha annyira fontos – adja meg végül nagy kegyesen az engedélyt, de merõ dacból, már csak azért se lépek be. elengedem az ajtót, és alakot váltva, a falnak támaszkodom. Döntésre jutottam, és határozottságom megjelenésemen is látszik, rúnáim izzanak a mágiámtól, a fáklyák fénye táncot jár ezüstös pengémen. Így talál rám, mikor kis idõ múlva kilép a folyosóra.

Némán, elgondolkodva szemlél, látszólag nem tudja hirtelenjében hova rakni viselkedésem. Idõvel rá fog jönni, ebben biztos vagyok, és talán olyan elégedetlen se lesz.

Ám el kell fogadnia, hogy én is élek, nekem is van lelkem. Szolgálni fogom õt, amint ezt hajlandó tudomásul venni, és szem elõtt tartani. Addig pedig egyszerû kard leszek.

Lecsapok, ha úgy kívánja, gyilkolok, ha ez kell neki, de mágiám a sajátom marad, egyenlõre esélye sincs, hogy erõszakkal hajtsa uralma alá. Még önmagával sincs igazán tisztában, ugyan miért hódolnék be neki…

Látszólag döntésre jut, mert ujjai markolatomra fonódnak, és maga elé emel. Ám ahelyett, hogy a szobájába vinne, és anélkül, hogy bármit is mondana, visszavisz a helyemre. ott aztán egy határozott mozdulattal szúr az ágyam bal felsõ sarkába. A kemény fa meg se kottyan, könnyedén siklom az anyagba, de nem értem a cselekedetét. Nem vagyok benne biztos, hogy mit vártam, de minden bizonnyal nem ezt.

- A szív – magyarázza tettét ennyivel.

Nem parancsolta meg helyben maradásom, így nem köt az ágyhoz mágia, mint legutóbb a kõhöz, de a csalódott tanácstalanság és düh túl nagy bennem. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akartam, így nem váltok alakot, csupán éteri testemet jelentetem meg külön a kardtól.

Tudom, hogy látna, ha felém fordulna, de úgy tûnik nem vár ezúttal semmit tõlem, mert hátat fordítva kisétál a szobából.

Tekintetemben ég a harag, és minden tagadásom ellenére, a kétségbeesés. Ha ilyen egyszerûen elutasította a közeledésre, vagy igazán magam se tudom mire tett kísérletem, az azt jelenti, hogy nem fog mindenáron ragaszkodni hozzám.

„A szív.”

Mit akart ezzel mondani? Miért érzem úgy, hogy elbeszélünk egymás mellett, és egyikünk se ismeri fel a másik célját?

Kimerülten lépek az ablakhoz, és az üvegen keresztül kinyújtom egyik kezemet a szabadba. Nem érzek semmit, se hûvöset, se a szelet. Pont mint a kõben…

Vajon visszavisz, ha megunja a velem való küszködést? Feladná a harcot, ha végképp úgy érezné, nem járt jól velem?

Nem akarom újra ott végezni, de a lelkem még mindig makacsul küzd a függetlenségéért. Én választottam õt gazdámul, de az még kérdés, végleg elfogadom e. Olyan még nem volt, egy ember kivételével, akinek feltétel nélkül átengedtem magam teljesen.

- Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd? – hallom meg Merlin hangját mögülem, mire kelletlenül húzom vissza a kezem, és fordulok felé. Nincs jobb dolga, mint engem pesztrálni?

- A dolgok gyakran nem úgy alakulnak, ahogy azt szeretnénk – jegyzem meg, kikerülve az egyenes választ. Mindentudó mosolya azonban azt mutatja, tudatában van a válasznak. Ugyan már, hisz olyan nincs, amit õ ne tudna!

- De rajtunk múlik, hogy kezeljük az újonnan felmerülõ lehetõségeket.

- Merlin kérlek! Kímélj meg a bölcseleteidtõl! – sóhajtok fel könyörgõen, mire halkan felnevet, és közelebb lépve a hajamba túr.

- Kedveled õt, igaz? – néz mélyen a szemembe.

Meglepetten húzom fel a szemöldököm, és nyitnám a szám, hogy megcáfoljam, de valami megakadályoz benne. Elgondolkodok a dolgon, és be kell látnom, igaza van. Ezért küszködök, hogy ne csak fegyvert lásson, ha rám pillant, és ne kezelje nem létezõnek a gondolataimat. Igenis van benne valami, amiért újra és újra felfigyelek rá, és vonz valami, hogy kerüljek közelebb hozzá.

Kedvelem, mint embert…

Tisztelem, mint királyt…

Ám félek tõle, mint gazdámtól…

Félek attól, hogy ha átengedem neki az irányítást, soha többé nem szabadulok. Az igazság az, hogy a függetlenségemet féltem, amit még el se értem igazán.

Keserû mosoly kúszik az arcomra, és a fejemet ingatva állom Merlin pillantását. Rögtön leolvassa arcomról gondolataimat, és felettébb elégedettnek tûnik.

- Légy türelemmel Aaron, az idõ sok mindenre gyógyír lehet, sok változást hozhat még! – mondja még, majd ahogy jött, úgy el is tûnik.

Némán meredek hûlt helyére egy darabig, majd lehunyva a szemeim, visszabújok szilárd testembe, de továbbra is kard alakban maradok. Idõ… arra van szükségem, hogy gondolkodhassak. Addig azonban tartom magam a tervhez, és kard maradok mindaddig, míg nem talál nekem okot.

Okot a vérontásra, a gyilkolásra…

~oOo~

Másnap reggel kopogás nélkül nyit be, mintha elõre tudná, hogy milyen formában várom. Némán lép mellém, és pár pillanatig elgondolkodva figyeli markolatom, és a kilátszó részét pengémnek.

Talán azt várja, hogy háborogva, számon kérve alakot váltsak, vagy megalázkodva kérjek elnézést tõle. Számítson bármire, mozdulatlan és néma maradok, õ pedig ingerült mordulással ránt ki a fából, hogy aztán az övébe dugjon.

Nem tesz megjegyzést a viselkedésemre, a nap további részében sem, de gyakran érzem magamon a tekintetét intézkedései közben. Vár valamire, amit ezúttal nem fogok megadni neki. Õ akart egy engedelmes, önállótlan fegyvert!

- Uram, a legerõsebb lovagok összegyûltek az országból! – jelenti az egyik embere, mikor a tanácsteremben szemléli a Merlin tanácsára kerekre gyártott asztalt. Hihetetlen az öreg, hogy még erre is van bölcsessége, miszerint így majd az egyenlõség fogja jellemezni Arthur uralkodását.

- Küldjétek be õket! – parancsolja, majd a legnagyobb széken helyet foglal, engem pedig maga elé, az asztalra fektet. – Nem tudom mi jár a fejedben Excalibur, de nem fogok veszteni ellened! – szûri a fogai közt, de ha vár se kap reakciót, a következõ pillanatban pedig megjelennek a lovagok.

Sorban bemutatkoznak Arthurnak, aki felállva köszönti õket.

Az én érdeklõdésem különösebben egyik se kelti fel, egészen addig, míg meg nem érzek egy ismerõs energiát. Erõteljesen vissza kell fognom magam, hogy rúnáim ne izzanak fel, reagálva a másik lélekfegyver kisugárzására, aki emberi alakban lépked az egyik lovag oldalán.

- Felség, Sir Lancelot du Lac vagyok, szolgálatodra! – csendül fel a húszas évei közepén járó lovag hangja jókedvûen, de tiszteletteljesen. – Rögtön idesiettem, ahogy hallottam megkoronázásodról, és legfõbb vágyam, hogy melléd szegõdhessek.

- Örömmel fogadlak, akár véglegesen is asztalomhoz, ha méltónak találtatsz hosszútávon – feleli Arthur zengõ hangon, majd tekintete a lovag melletti csuklyás alakra siklik. Neki is éreznie kell, hogy nem emberrel van dolga, hála a kapcsolatnak közöttünk.

- Õ itt a fegyverem, Gorogin – kap észbe Lancelot, és mutatja be fegyverét. – Közelébe se ér Excalibur hatalmának, de sokszor mentette már meg az életem.

Megremegek az asztalon, és rúnáim egy pillanatra felizzanak, mikor Gorogin észrevétlenül nekem feszíti az erejét. Ugyan úgy provokál, mint évekkel ezelõtt, és szinte magam elõtt látom a férfi gunyoros mosolyát, mely kõbezártságom láttán tûnt fel mindig az arcán. Erõs lélekfegyver õ is, de valóban nem ér a nyomomba, és fõleg a gyógyításhoz ért, fegyver alakban pedig egy alkar hosszúságú penge. Nem véletlenül visel Lancelot egy egyszerû kardot is, és tartja inkább emberként maga mellett. Az azonban meglepõ Gorogint ismerve, hogy látszólag tényleg hûséges a lovaghoz.

Provokálása azonban feldühít, és elengedem erõm egy részét, mely szelet kavarva süvít végig a termen. Arthur marka figyelmeztetõen fonódik a markolatomra, én pedig amilyen hirtelen elkezdtem, úgy hagyom abba az életjeladást.

Valóban… kard vagyok…

Szinte érzem Gorogin felõl a tapintható gúnyt, és ahogy felemeli kissé a fejét, rám villannak jég kék szemei. Az üzenete világos…

Szinte a képembe kiáltja, mennyivel jobb helyzetben van… ismét.

- Gorogin! – szólal meg Lancelot, felhívva magára fegyvere figyelmét, aki ért a néma utasításból, alakot váltva köt ki a kezében. A lovag engem figyel néma csodálattal, pedig most már csak egy különleges, de élettelen kardként fekszem az asztalon, Arthur érintése alatt.

- Sose hittem volna, hogy láthatom, a kõ nélkül – jegyzi meg áhítattal. – Én is próbát tettem a kihúzásába, de kudarcot vallottam…

Arthur tiszteletet parancsoló vonásai nem változnak, de ahogy féloldalasan rám pillant, tekintetében töprengést látok. Vajon azt számolja, hányan pályáztak már a hatalmamra és a trónra? Vajon feltette magában már a kérdést, hogy miért pont õt választottam?

Az elkövetkezõ napokban nem változik a feszült kapcsolat közöttünk, de kiindulva viselkedésembõl, valóban úgy kezel, mint egy egyszerû kardot. Nem szól hozzám, nem szólít a nevemen, de esténként minduntalan visszaszúr az ágy balsarkába.

„A szív.”

Eme szavai visszhangzanak elmémben újra és újra, de nem tudom hova tenni õket. Mit jelent neki a szív? És mit jelent nekem?

Ezekre a kérdésekre 4 nap múlva se kapok választ, de Arthur látszólag kezdi elveszteni a türelmét. Már két napja kipróbálta, tud e velem küzdeni, én pedig elhatárolódva saját magamtól, egyszerû fegyverként hagytam, tegyen amit akar.

Mégse tûnt elégedettnek, szinte éreztem pengémen karcolódni a szemébõl szúrón felém vágó sértettséget.

Most pedig némán, gondolataiba merülve ül a kerekasztalnál, és egy elé terített térképet figyel, miközben a széke támlájára hátulról felerõsített tokban pihenek. Nem tetszik a helyzet, de én választottam meg jelenlegi viselkedésem, így egy rossz szavam nem lehet.

- Felség! – toppan be hirtelen Percy, ha jól emlékszem a nevére. – A barbárok megtámadták Thevat erõdjét! A helyiek segítséget kértek, és hûséget ígértek cserébe.

Arthur kiegyenesedik, majd némi töprengés után utánam nyúl, és az oldalára erõsítve siet ki az udvarra. Már osztja is a parancsokat, és hamarosan egy jól felfegyverzett katonákból, és elit lovagokból álló csapattal indul útnak.

Nem fekszik túl messze a megtámadott erõdítmény, így félnapnyi lovaglás után ott is vagyunk. Arthur nem húzza az idõt, az elõre kiosztott parancsok szerint indítja el a támadást. Engem azonban nem húz elõ, úgy tûnik nem bízik bennem. Nem veszem magamra, inkább oda se figyelek a környezetemre, tehetetlen fémdarabként csüngök az oldalán.
Szándékosan hagyom figyelmen kívül a csata jellegzetes, felejteni vágyott hangjait, a lódobogást, fegyvercsörgést, halálhörgést. Ez nem az én harcom… már nem az én világom… semmi közöm hozzá…

Ekkor azonban ösztöneim szinte felsikítanak, és reflexszerûen cselekszem. A régi csatákból származó tapasztalat, és a fegyverként eltöltött idõ mind a segítségemre van, ahogy kipattanva a helyemrõl, alakot váltva védem ki az Arthurnak szánt végzetes csapást. Neki erre nem lett volna ideje, talán nem is látta a támadást.
Így azonban emberi alakomban, kezemben kardformámmal állok mögötte, farkasszemet nézve támadójával. A férfi arcán döbbenet és harag keveredik, míg az enyém teljesen közönyös. Ebben a pillanatban értem meg, mire utalt Arthur…

„ A szív.”

Megvédeni valamit, ami fontos nekünk. Ösztönösen, feltétel nélkül. Neki is van valami, talán a hazája, amiért képes harcolni, és amiért keményen kiáll. Ha pedig egy eszméért, egy nemes célért száll harcba… méltó az erõmre…

Megvillan a szemem, majd olyan sebesen mozdulok, hogy a környezetünkben állóknak felfogni sincs ideje, már holtan, vagy sérülten hevernek. Arthur körül két perc alatt tisztítom meg a területet, és az ellenség látva a mészárlást, a természetfeletti hatalom megnyilvánulását, döbbenten hátrál meg.
Én némán állok meg Arthur elõtt, színtelen tekintetem véres kezemre siklik, és megidézett kard alakom kihullik belõle. Még azelõtt tûnik el, hogy földet érne, én pedig megvonagló arccal meredek vöröslõ ruhámra, tagjaimra, és érzem, hogy még az arcomon is idegen vér csordogál.

Egész testemen remegés fut végig, nem csak az erõm csökkent a minimumra az elõbbi kirohanástól, de még tûrõképességem is a határt súrolja. Emlékek özönlenek el ismét, és megérkezik velük az önvád, a keserû fájdalom is.
Mindkét tenyerem a fejemre szorítom, és hangosan kapkodva levegõ után, igyekszem nem elveszni a fejemben dúló káoszban. Leguggolva próbálom összetartani remegõ testem, de maradék energiám apró kisülésekként cikázik körülöttem. Vért ontottam… öltem… gyilkoltam…
- Megmentettél.
Mintha csak elfújták volna, az õrület úgy tûnik el a fejembõl a tárgyilagos, mégis viszonylag lágy hang hatására. Kétségbeesett tekintettel pillantok fel Arthurra, aki a kezét nyújtja felém.
Pár pillanatig némán figyelem jobbját, és ezernyi gondolat cikázik át rajtam, de végül remegõ, véres kezemet az övébe csúsztatom. Nem változom át rögtön, mikor talpra állít, csak a szavakat keresve fürkészem az arcát.
- Olyan célt tûztél ki, amiért érdemes… ölnöm – felelem megállapítására halkan. – Ne áruld el az eszméidet… - figyelmeztetem, majd végignézve magamon, elhúzom a számat. – Most pedig… tisztíts meg, gazdám.

Alakot váltok, õ pedig kifürkészhetetlen tekintettel helyez mindkét tenyerébe. Tudja amit én. Ez egy hatalmas lépés volt a kapcsolatunkban, és ha nem is adtam mg át magam teljesen, már közel áll hozzá, hogy feltétel nélkül irányíthasson.
A kardot amivel eddig küzdött, kihúzza övébõl és elhajítja, ezzel mintegy viszonozva viselkedésem. Nem kikezdhetetlen, de már bizalom az, ami megjelenik köztünk.

- Alkut ajánlasz? Miután kikerültél egyet?

- Ez most más – jelentõségteljesen mosolyodom el, mire pár percre elgondolkodik. Nem tudom mi járhat a fejében, s megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy jobban szeretném nem tudni. Habár, bizonyos esetekben jól jönne a fejébe látni, mint például mikor alkut ajánl.

- Az, hogy most ilyen sokat látsz emberi alakomban, szokatlan dolog tõlem – mondja nagy sokára, halkan. – Voltak gazdáim, akik sose láttak mást, mint kardot. Egy egyszerû fegyvert, varázserõ nélkül…

- Úgy érted, ha több nem válsz emberré, elvesztettem a bizalmad? – gyanakvással kérdezem, mire válaszul csak elmosolyodik, találkozásunk óta legelõször. Sokkal gyermekibb, lágyabb lesz tõle az arca, és valahogy elviselhetõbbé tenné modorát is, ha ilyesfajta arckifejezéssel társalognánk.

- A bizalmam, még nem a tied! – vágja rá, elmosolyodva érzem meg a markolat kellemes hûvösét, ahogy átváltozik, de elõtte még keze nyirkossága ragadja meg kitárt ujjaimat.

***

Pár protokoll szerinti dolgot elintézek délelõtt, igyekszem bebiztosítani a hatalmam annyira, amennyire csak tudom. Mindennel számolnom kell, még azzal a nagy érvágással, ha esetleg Excalibur úgy döntene, hogy magamra hagy, és elszökik.

Délután a gyakorlópályához készülök, szeretném forgatni a kardot, melyrõl legendákat zengnek. Eddig is éreztem, hogy mennyire könnyû, talán túlságosan is könnyed, az én nehézhez szokott kezeimnek. Könnyedén suhan a légben, szinte a levegõt lehet vele hasítani, annyira éles és gyors, tökéletes társam lesz majd a harcmezõn, ha területszerzõ háborúba kezdünk majd a franciákkal.

- Gyönyörû az a kard, és úgy látom pont a kezébe illik uram! – hallom meg Percy bókolását, pillantása végigsiklik a kardon, majd a karomon felkúszva a vállamnál állapodik meg. – Így elnézve, hihetetlen, hogy van… emberi alakja.

- Valóban, néha tényleg hihetetlen. Ki tesz próbát a híres Excalibur legyõzésére? – kérdezem kihívóan, mire akadnak is páran, akik szerencsét próbálnának, elsõk között természetesen Percy, aki saját kardját nyomban ki is rántja övébõl.

Pár alap kardmozdulat után, kihasználva Percy gyermekkori egyensúlyproblémáját, melyet csak én ismerek, s lesújtani készülök bal vállának fémpáncéljára, a kard megáll a mozdulat közben a levegõben, érzem, ahogy a karomban az elõzõleg kifejtett erõtõl megroppannak a csontok. Percy azonnal reagál, én is reflexszerûen lépek hátra nagy lendülettel, így ellenfelem kardja a porba mártódik.

Ezt nem hiszem el!

Az Excalibur végét káromkodva vágom a földre teljes erõbõl, hogy tanulja meg a tiszteletet a rendet, de válaszul olyan elviselhetetlenül forró lesz a markolata, hogy kénytelen vagyok eldobni magamtól.

- Mi ütött beléd?! – rántok ki egy rongyot a gyakorlóruhám övébõl, amibe a kardokat szokták törölni, s kezem köré csavarva kapom fel. – Mit képzelsz magadról? H éles küzdelem lett volna, halott lennék?

Elmondhatatlanul dühít az engedetlensége, kezdem értelmét elveszíteni ennek az egésznek. Minek fogadott el, ha most nem képes arra, hogy egy egyszerû parancsot teljesítsen? Nem villámszórásra szólítottam fel, az Istenért! Mi olyan elmondhatatlanul nehéz abban, hogy csak egy kicsit a kedvemre tegyen? Királya vagyok, gazdája, nem utolsósorban társa! Ha meg valami baja van, elmondhatta volna az elején, mikor kihúztam abból a rohadt kõbõl, ahelyett, hogy a gyerekes feltételeit zúdította volna rám!

Nem azt mondtam neki, hogy hallgasson, ha nem kérdezem, csupán azt, hogy felesleges szabályokat ne aggasson úgy rám, hogy nem is ismer! Erre majdnem csúffá tett az egész udvar elõtt, kishíján megalázott lovagjaim elõtt, és még neki áll feljebb az, hogy megégeti a tenyerem, mikor így bánok vele?

Mégis mit várt? Csókot a hegyére?

- Mit tudsz te a halálról? – átalakulása meg sem lep, legszívesebben egy pofonnal tenném jobb belátásra, azonban mikor meglátom, milyen állapotban van, inkább a magamban való tombolást választom. Túl sokan látnak minket, ráadásul védtelen, síró ellenfelet nem támadunk meg…

Mégis mit képzel magáról…?

Király vagyok, akinek egy botlás is az életébe kerülhet! Egy király, aki irányít, és még sem tud egy nyomoronc fémdarabot engedelmességre szólítani? Fáj az elvesztett harc kimenetele, fáj az, hogy egyszerûen nem sodródhat medrében ez a dolog, folyton ki kell csapnia valamivel, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve!

Az Istenért!

– Mit tudjátok ti, milyen vérben fürödni minden csata után! Érezni, hogyan száll ki a lélek egy másik emberbõl, közvetlen közelrõl! Tudni, hogy tehetsz bármit, vágyhatsz akármire, csak gyilkos maradsz! – a végén már kiabál, saját indulatom ködén át megértem mondanivalója lényegét, de ez ebben a pillanatban, ezekkel az emberekkel, ebben a szituációban egy csöppet sem érdekel.

– Ha engem akarsz forgatni, meg kell értened valamit! – néz rám, csuklyája alól nedvesen csillog arca, tudom, hogy sír. Túl sokáig voltam csupán gyilkos eszköz. Képtelen vagyok továbbra is azért létezni, hogy öljek. Találj egy olyan célt, olyan okot, amiért érdemes lesújtanom másokra!

Hogy…

Hogy merészel mások elõtt kioktatni?

Dúlva-fúlva marom fel a földrõl, becsörtetek vele a kastélyba, míg Percy szabadkozva hajlong a gyakorlópálya szélén, sápadt arca azt mutatja, miszerint abban a téves tudatban él, hogy valamiféleképpen Õ rontotta el a helyzetet. Eszem ágában sincs felvilágosítani téves képzelgéseirõl, így elkerülhetem a kínos kérdéseket.

***

Villámgyorsan átöltözöm, szinte ledobálok mindent a földre magamról, és csak a megjelenésemnél elengedhetetlen dolgokat hagyom magamon, és Aaron szobájához lépek, ahol legnagyobb bosszúságomra ott látom a minden lépben kanál varázslót, akit már legszívesebben a pokol legmélyebb bugyrába kívánnék.

Királyi címet ígért, hatalmat, aranyat, harcokat! Hogyan valósítsam meg álmaimat, mindezt, ha egy olyan valamivel érhetem csak el a célom, ami feleslegesen gondolkodik?

Merlin végre valahára magunkra hagy, nem kerüli el figyelmem Aaron idegeinek ziláltsága, de jelenleg az enyémek is akkora csomóban állnak, mint Camelot. Ezt még Nagy Sándor sem tudná megoldani egyetlen egy kardcsapással.

Bahh… kardok!

- Tudom, hogy azt várod, kérjek elnézést – kezdi lassan, csendesen, amitõl ha lehet, vérem még erõsebben és gyorsabban száguld bennem. – Azért, mert veszélybe sodortam az életed, valóban bocsánattal tartozom, ne haragudj… De azért, mert képtelen vagyok oktalanul vért ontani. Nem fogok!

Egy bocsánat? Pontosan Õ tudhatná a legjobban, hogyha egy bocsánattal mindent el lehetne intézni, nem létezne õrség, katonaság, hadsereg! Egy bocsánat egy életért! A király életéért! Az enyémért!

Ha nem vette volna észre, az egyik legjobb harcostársammal vívtunk meg, aki a tóparton is ott volt, azon átkos órán, mikor Õt kihúztam a kõbõl! Hogy szúrhatnám le Percyt? A váll lapjára sújtottam volna, amitõl térdre rogyott volna, és legfeljebb a kard hegyével emeltem volna meg állát, jelezve vereségét.

Hogy tervezzen így az ember elõre, hogyan tervezzek meg csatákat és mozdulatokat, ha maga a fegyver bizonytalan?

- Már ne is haragudj, de egy kardnak mégis mi más dolga lenne? – mordulok fel hangosan, méltatlankodva.

- Nem voltam mindig kard! – csattan nyelve, legszívesebben a tenyerem nyomnám az arcára, hasonló csattanással, csak az valahogy jobban esne, mint a szavakkal való szurkálás. Nem döfhetek örökké szóval! Minek találták ki a fegyvereket, ha nem akaratunk beteljesítésére?

- Nem azért vannak érzéseim, hogy semmibe vegyem õket! A lélekfegyverek is beleõrülhetnek a folytonos harcba, ha nem állítanak eléjük más célt, csak gyilkolást!

- Lélekfegyverek?

Ezek szerint… több is van?

Egy pillanatra mosolyoghatnékom támad, de egyelõre elvetem az ötletet, hogy majd késõbb foglalkozzak vele részletesen. Nem is lenne rossz.

- Ugye nem hitted, hogy én vagyok az egyetlen? A legerõsebb igen, az én vagyok, mert emberként is varázserõvel rendelkeztem, a kard, pedig amibe zártak, szintén mágikus volt. Mégse vagyok legyõzhetetlen, sebezhetetlen.

Hátrább lép, megmutatja hátát, melyeken felfedezni vélem a pengén található szimbólumokat és jeleket. Hegeket látok, begyógyulatlan sebeket, melyek jelzik a harcok erõsségét és intenzitását.

- A lélekfegyver okozta seb, minden lélekfegyveren megmarad kissé. Amint látod, találkoztam már egy-kettõvel! – elkezd visszafelé öltözni, a különös bõrt újra elfedi ruhája, én pedig már tudom, mire megy ki ez az egész. – Ezt jobb, ha nem felejted el! Velem se vagy legyõzhetetlen! Királyom…

- Azt hiszed, királynak lenni játék és szórakozás? Emberek életével játszani valóban igazán jó mókának ígérkezik, ki is fogom próbálni – szúrok vissza, mire látom, hogy nyitja a száját, így gyorsan folytatom tovább, letorkollva õt. A sebeidet akartad megmutatni? – Azt hiszed, a királyok bõre pihepuha, mint az újszülött gyermekeké?

- Igen! Gyerekkoruktól fogva elkényeztetik õket, önteltek lesznek és beképzeltek, semmit nem tapasztalnak meg, nem úgy éreznek, mint mi, egyszerû emberek! – vágja rá, mire halvány mosoly szalad fel arcomra, beszélgetésünk óta elõször. Lassan leveszem az alkarvédõt, majd a mellényem, leveszem az ingem, látom, hogy mindeközben feszülten vizslat. Majd mutatok én neked patyolat tiszta bõrt, melyet karddal és korbáccsal simogattak kiskorában!

Beképzelt, öntelt mitugrász.

- Most… mit csinálsz? – az ing halkan surrog az ágyon, ahogy odadobom, a lenge anyag szinte száll a levegõben, ahogy kiszalad az ujjaim közül, mindeközben folyamatosan felé lépkedem. Elkapom a grabancát, leszedem fejérõl a csuklyáját, hogy panorámában láthassa a mellkasom.

- Te pedig azt feledted el, hogy engem harcosnak neveltek, és nem királynak – érzem leheletét magamon, kiráz tõle a hideg, a hirtelen rossz érzéstõl pedig villámgyorsan elengedem, talpai csattannak a földön, fel sem tûnt, hogy ennyire megemeltem.

Nem szól semmit. Vagy lenyelte a mondanivalóját, vagy megrekedt a torkában, vagy csupán dacból nem óhajt velem tovább beszélgetni. Ezen felmérgesedve rendezem arcvonásaimat, és összefonom magam elõtt karjaimat.

- Téged is harcosnak neveltek, tudtommal – felkapja a fejét, szemeim összeszûkülnek, sunyi hunyorgásnak hathat. – Nyilván te megtapasztaltál mindent, amit én.

Felkapom az ingem az ágyról, a felveszem a laza fehérséget, hajam elõrehullik, így hátracsapva, megkötve nyakamnál az inget, elindulok a szoba ajtaja felé, kezem az ajtó kilincsén megakad.

- A kard karunk meghosszabbítása. Milyen, mikor letörik a tiédet? – kérdezem, majd kilépve rácsukom az ajtót, a nehéz vaskulcs visítva fordul meg a zárban, és zsebre teszem azt. A szobámba lépve Merlint pillantom meg az ágyelõn, melyet talán még elõdöm vadászhatott az erdõben. Hatalmas farkas lehetett.

- Ráléptél az ingoványra, Arthur.

Fáradtan sóhajtok fel, de összeszorítom a számat, szerintem a mai nap bõven elég volt minden mágikus és varázslattal teli dolog kitapasztalásából. Rá sem hederítve haladok el mellette, de somolygását ez sem tudja letörni.

- Haladj tovább ezen az úton, s gondod megoldódik – nem kell ahhoz zseninek lennem, hogy tudjam, ezekkel a szavakkal hagyott magamra a szobában. Persze, megint a láp és az ingovány. Csak úgy intek a levegõnek, hogy jól van, s részemrõl le is van rendezve a téma.

Alighogy belefekszem ágyamba, és magamra húzom a takarót, mikor kopogtatnak az ajtómon. Meglepõdve fordítom fejem oda, ki olyan merész, hogy csak úgy kopog a király ajtaján…?

Bár, ismerek ilyet.

- Igen? – kérdezek ki nagy kegyesen egy kis szünet után, s mikor látom, hogy nyomódik le a kilincs, rögtön hozzá is teszek kijelentésemhez még egy mondatot. – Nem azt mondtam, hogy szabad.

Csönd.

- Gyere, ha annyira fontos – tápászkodom fel, az ágy szélére ülve veszem fel pamut ingemet, melynek nyakánál és oldalánál aranyozott varrások csillognak a félhomályban. Felelet nem érkezik, fáradtan masszírozom meg orrnyergemet egyre gyülemlõ ingerültségem levezetvén. Azonban az ajtó tárul ki úgy, hogy senki sem áll elõtte. Felkelve az ajtóhoz lépek, és meglátom a halhoz döntött kardot, melynek ezüst pengéjén élesen villan meg a fáklyák fénye s cikázik szerteszét a folyosón, melyektõl még gyönyörûbb és erõsebb, mint amilyennek elõször megláttam.

Elgondolkodva figyelem a kardot, gyanakvást kelt bennem ez a fajta viselkedése. Érzem, valamiért az az érzés kerít a hatalmába, hogy ez egy új ajánlat lehet, de így, hogy kard alakjában van, nem tudhatom, mire mondok igent, ha megfogom a pengéjét.

Talán az a problémája, hogy bezárom a szobába, és így egyszerûbb lenne, ha a közelemben tartózkodhatna. A probléma ezzel a feltételezéssel csak az, hogy ez csak nekem lenne kényelmes, nem neki.

A második eshetõség, amire gondolhatnék, hogy újabb alku, ezúttal az általa diktált feltételekkel, de kardként fogadná meg. Így azonban nem tudok tõle sem kérdezni, sem az arcáról megfejteni a rejtvényt, mely elé most állított. Ha kardként nyújtaná „jobbját”, az azt jelentené, hogy belenyugszik abba, ahogyan forgatom, de ez ismételten csak az én javamat szolgálná.

Az is lehetséges, hogy ezzel jelzi, többet nem hajlandó emberi alakjával megtisztelni, és mint a trónteremben is mondta: az hogy látom, nem feltétlenül jelenti azt, hogy elnyertem bizalmát.

Bezzeg a pengérõl semmi sem rí le, csak a rúnák sötétlenek a fényáradatban, nem tudom kivenni szándékait, indíttatásait. Semmi alattomos csillanást nem érzékelek, a penge ugyanolyan, sõt szebb, mint volt.

Nem szabad hagynom, hogy átverjen, a ma délelõtt majdnem megcsúfított az egész udvar, s újdonsült lovagjaim elõtt. Több megoldást pörgettem már végig az agyamban, a lehetséges eshetõségek közül a legreálisabb ez volt:

Visszateszem a kõbe, ha engedetlen, a trón akkor is az enyém marad. Hiszen nem feltétele semminek a kard birtoklása, csupán a kihúzása jelent királyi hatalmat és pompát. Tisztában vagyok vele, hogy gyávaság volna, és nála erõsebb fegyverre soha nem tehetnék szert, de megkockáztatnám ezt az egész akciót csak azért, hogy nyugodalmas éjszakáim és meglepetés nélküli csatáim elé nézhessek. Természetesen még ott van az a lehetõség, hogy keresek egy másik lélekfegyvert. Õt visszaszúrom, amint találok egyet, addig hozzá sem nyúlok, ha ez az óhaja. Mellõzöm majd, meglátjuk hogyan tetszene neki, mikor megint a kõben találná magát.

Szükségem van rá, hogy hatalmamat megtartsam, de azt senki nem veheti el tõlem, míg én élek. Vagy ameddig nem találok más megoldást.

Ezekkel a gondolatokkal mozdul karom, és a markolatára fonom ujjaim, azonban nem teszem be a szobámba –ahhoz még túl gyanús ez az egész, akár jót akar, akár nem -, hanem az ágyához sétálok, s egy határozott mozdulattal az ágy bal felsõ sarkába szúrom.

- A szív – magyarázom meg cselekedetem egyetlen egy szóval. Minden embernek van szíve, minden embernek van érzése, több is, de szíve csak egy. És ez az egy, több valami iránt lehet teljesen lekötelezett:

Haza. Béke. Szerelem. Család.

Nekem az elsõ a legfontosabb, az adja meg a következõ hármat.

Neked vajon melyik?

De mi értelme lenne? Nagyon is jól tudom, mi… ki a téma.

Elhúzom a számat, és mellkasom elõtt keresztbe fonom a karjaim. Még egy napja se vagyok kint a kõbõl, de már nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem. Valamiért olyan érzésem van, hogy a sorsomat már nagyon, nagyon rég nem én irányítom.
- Túl könnyedén lett belõle uralkodó, egy eretnek babona segítségével! – hallom meg a fojtott suttogást nem túl messzirõl.
- Hallgass! Vele is a közös hangot kell csupán megtalálni! – érkezik a letorkolás, majd a hangok gazdái megjelennek a sarkon. A tõlem nem messze álló õrök nem hallhatták szavaikat, csak az én fülem ilyen éles.

Abból pedig, ahogy rájuk pillantok, leszûrhetik, hogy én viszont mindennek fültanúja voltam. Döbbenet suhan át a papok vezetõjének arcán, mire az enyémre gunyoros mosoly kúszik.
- Az idõ eljárt feletted, Gregor – jegyzem meg közönyösen, az idõs férfit szemlélve, olyan hangsúllyal, amely csak számára bír jelentõséggel.

Elsápad dühében, és keresztet vet. Úgy látszik húsz év alatt, legalább ebben nem változott. Azt hiszi a gonosz mûve minden lélekfegyver, és a legrosszabb én vagyok mind között. Legutolsó gazdám nem ebben a várban élt, de egyszer ellátogatott ide, és akkor teljes erejébõl próbálta rávenni, hogy semmisítsen meg. Mintha az olyan könnyû lenne…

Hamar összeszedi magát, hisz számítania kellett rá, hogy ha már az Excalibur a záloga a trónnak, össze fog futni vele.
- Ördögi teremtmény vagy Aaron, és erre hamarosan az urad is rá fog jönni! – sziszegi halkan. Könnyedén vonom meg a vállam, ismét semlegességet varázsolva arcomra, és visszafordulok a fal felé. Látom is fél szememmel a sértett büszkeséget az arcán, amit érdektelenné ítélése váltott ki belõle.

Ki tudja, mivel folytatná, ha nem tárulna ki hirtelen a súlyos, kétszárnyú ajtó, és lépne ki rajta drága gazdám.

- Holnap megtartjuk a koronázási ünnepséget, felséges királyom, ha neked is megfelel. Bizonyára kimerített a hosszú utazás – kezdi Gregor a hízelgést. Vetek egy pillantást Arthurra, aki szintén engem figyel, de mielõtt kiolvashatná a gúnyt a tekintetembõl, inkább visszatérek a fal tanulmányozásához.

- Vedd birtokba szobád, pihenj le, s holnap megbeszéljük a részleteket.

- Ne szabd meg nekem mit hogyan tegyek, pap – torkollja le a papot élesen. Magamban elmosolyodom, és nem bírom ki, hogy ne vessek egy pillantást rosszakaróm döbbent arcára.

- Minden úgy lesz, ahogy akarod, királyom – hajol meg mélyen, de még Arthur elõl is képtelen elrejteni, hogy mennyire meglepte az ellenállás.
Arthur pedig csak biccent, majd elindul, én meg a faltól ellökve magam, követem. Már az is meglepõ azért, hogy nem parancsolt vissza rögtön kardformába.

Végül egy díszes ajtó elõtt torpan meg, de mielõtt benyitna, az ellenkezõ oldal felé fordul, és ott löki be a hasonló ajtót. Keze befelé lendül, egyértelmûvé téve, mit vár el tõlem.

- Ez a szobád – jelenti ki, mire döbbenten rebben meg a tekintetem. Saját szobát kapok? Annak ellenére, hogy elvileg nem vagyok több egy fegyvernél, hatalma szimbólumánál? Azért csak bemegyek, mielõtt meggondolja magát, és betesz egy szekrénybe.

A szoba pedig igazán lenyûgözõ. Olyan gazdagság és pompa árad minden berendezési tárgyából, amilyennel emberi alakban még nem igen volt alkalmam összefutni. Mégis, az egyik sarokba helyezett növény, és a széles ablak tetszik a legjobban.

 A szemem sarkából látom, hogy biccent felém, majd anélkül, hogy az ajtót becsukná, a saját szobájához lép. Nem mozdulok a szoba közepérõl, csak némi mágiával csapom be mögötte az ajtót, figyelmeztetve rá, hogy ezzel nem vett meg!

- Elégedetlen vagy vele? – hangzik fel a növény mögül Merlin semmivel össze nem téveszthetõ hangja, bár az erejét már elõbb megéreztem. Nagyon jól tudom, hogy nem a szobára gondol. Elõrébb lép, én pedig pár pillanatig merev daccal farkasszemet nézek vele, majd unottan vonom meg a vállam, és köpenyemet levetve az ágyra dobom.

 - Én akartam hozzám méltó „gazdát”. Hát megkaptam… Hamarosan úgy fog tudni irányítani, mint eddig soha senki! – felelem végül kelletlenül.
- Jó király lesz belõle! – mosolyodik el elégedetten. Elhúzom a számat, majd keserûen elmosolyodom.
- Anyám is ezt mondta…
- Üzent neked?
- Elbúcsúzott – sóhajtok fel fáradtan, majd ismét a szobának szentelem figyelmemet. Azt se tudom hova lépjek, vagy mihez nyúljak. – Most nézd meg ezt! – mutatok körbe a szobában. – Nem érzem jobban magamat benne, mint a kõben. Ez se szabadság Merlin! Amíg nem lehetek ember, sose leszek a magam ura!
- Ebben igazat kell adnom neked – feleli lágyan, nem igazán dobva fel vele. Elfintorodom, és az ablakhoz lépve pillantok fel a csillagos égre. Felugrom a párkányra, és kilógatom a lábamat.
- Aaron… - szólal meg mögöttem Merlin figyelmeztetõen.
- Nyugi, nem szököm. Tudod, hogy nem tenném. Bõ hetven éve élek kardként, valakit erõsítve. Már nem lennék képes magamat szolgálni, míg nem lehetek ember…

Még egy darabig élvezem az este hûvösét, de végig érzem magam mögött Merlin jelenlétét. Tudja, hogy most gondolkodásra van szükségem, így csak akkor szólal meg, mikor visszaugrom a szobába.
- Holnap lesz a koronázás. Fel vagy rá készülve?
- Mire gondolsz? – tárom szét a kezeim. – Még csak annyiban se ütök egy emberre, hogy meg kelljen mosakodnom, amíg a kard énem tiszta.
- Lélekben, kölyök, lélekben! – borzol a hajamba mosolyogva. Elhúzódom, és kimerülten dõlök végig az ágyon.
- Húsz éve készülök rá… Holnap kiderül, sikerrel jártam e…

Nem, talán nem jártam. Erre nem lehet felkészülni. Az egész várnép, minden rangból és nembõl, zsivaj, tömeg, és mind egy embert ünnepelnek. Arthurt, az új királyt!
Õ pedig díszes ruhában, ékszerek nehezékével ül a trónon, fején szikrákat vet a korona.

Én pedig néma, erõltetett türelemmel pihenek az ölében, ismét hüvelybe tolva. Megmutatott ugyan a tömegnek, de aztán itt kötöttem ki. Sért a dolog, kár lenne tagadnom. Ráadásul azután teszi ezt, hogy reggel engedelmesen, kard alakomban vártam. Így próbáljon a kedvében járni az ember. Ne tudja meg, Merlin mennyit gyõzködött, hogy viselkedjek!

Lassan ülepszik az ünneplés a tróntermen belül, a nép kivonul, hogy az utcákon folytassák. Csak arra várok, hogy végre nyugalom legyen, és az ölébõl elugorva, felvehessem emberi alakom a lépcsõk alján.

Dühösen csapom hátra a csuklyámat, és szikrázó pillantást vetek rá. Szándékosan dugott a kérésem ellenére hüvelybe, vagy csak ennyire nem figyel rám, vagy fogja fel amit mondok?

Viszont ahogy rápillantok, kissé zavarba is jövök. Nem hittem volna, hogy ennyire odaillik a trónra. Mintha királynak teremtették volna.

Elmosolyodik, és gyûrûs kezét álla alá simítva könyököl a trón karfájára, és pillant le rám.

- Hogy tarthatsz így? – tör ki végül belõlem a felháborodás, és várom utána, hogy felfogja mire gondolok. - Ennyi ember elõtt!

- Mikor kardom vagy, kardomként kezellek – érkezik az egyszerû válasz. Érzem, hogy elpirulok a dühtõl, de nem tudok visszavágni. Tényleg rátermett embert választottam, ez innentõl az én hibám.
A tömeg hûlt helye felé fordul, én pedig a trónhoz lépve kapom ki az ölébõl a hüvelyt, és pillantok le rá utálkozva.

- Tán nem tetszik? – kérdezi közömbösen, mire ujjaim kissé megszorulnak rajta. Miért tetszene valami, ami korlátozni próbál?

- Nincs szükséged már a szolgálataira – jelentem ki neki nemes egyszerûséggel.
- Lógni akarsz oldalamon, akárcsak egy darab fa?

Fa? Összekoccannak a fogaim, majd halk csikorgással akadályozzák meg, hogy elsietett szavak szökjenek ki a számon. Ne nézzen le! Ne ûzzön gúnyt belõlem, mert kettõnk közül õ az, akinek a másik segítségére van szüksége!
Kiemeli a hüvelyt a kezembõl, és mintha eredetiségét vizsgálná, a trónszék oldalát kezdi kopogtatni vele.
 - Látni akarok – préselem ki magamból a valódi okot.

- Markolatod szabaddá teszem, ez nem elég? – Jogos, de csak részben.

- Érezni akarom környezetem, ami oly sokáig meg volt vonva tõlem – tör ki belõlem, a hiszti határát súrolva a követelés, de egy intéssel igyekszik lerendezni:

- És a… Tessék? – Megakadályoz az újabb érvek sorolásában, és alaposan le is döbbent a gyors elfogadásával. Nem vártam, hogy ilyen könnyedén engedni fog. Látva, hogy alig hiszem el, bólint.

- Gyere ide. – Megint felém tartja a kezét, és rögtön eszembe jutnak az ezt megelõzõ alkalmak, mikor valamelyikünk eme gesztust tette a másik felé. Ennek vajon van hátsószándéka? Megint ki akar kerülni vele valamit?

Legyen bármi a válasz, ezúttal tétován ugyan, de engedelmeskedem, nem törõdve az elmémben zúgó kérdésekkel. Közelebb lépek hozzá, habár kezemet még nem csúsztatom az övébe.

- Ha emberként akarsz elém járulni, akkor úgyis foglak kezelni, Aaron. – Megakadok a mozgásban nevem hallatán, és gyanakvó pillantást vetek rá. Honnan tudja a nevem? Nem említettem. Bár… ja, igen, Merlin viszont igen. – Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.

- Alkut ajánlasz? – nézek mélyen a szemébe, majd le a kezére. – Miután kikerültél egyet?
- Ez most más – mosolyodik el sokatmondóan. Igaza van, én is tisztában vagyok vele. Ezúttal nekem kell elfogadnom az õ szabályait.

Nincs értelme félrelöknöm a kezét. Én választottam õt gazdámnak, és élete hátralevõ részében, e ként is kell tekintenem rá. Az már más kérdés, hogy hatalmamból mennyit állítok rendelkezésére, vagy mennyit képes kierõszakolni belõlem. Bár egyértelmû, hogy ez elsõ opcióval járnánk jobban mindketten.
- Az, hogy most ilyen sokat látsz emberi alakomban, szokatlan dolog tõlem – szólalok meg csendesen. – Voltak gazdáim, akik sose láttak mást, mint kardot. Egy egyszerû fegyvert, varázserõ nélkül…
- Úgy érted, ha többé nem válsz emberré, elvesztettem a bizalmad? – Kérdõn húzza fel a szemöldökét, én pedig megismerkedésünk óta, elõtte elõször, elmosolyodom.
- A bizalmam, még nem a tied! – Azzal megragadom a kezét, és közelebb lépve hozzá, alakot váltok.

Mosoly kúszik az õ arcára is, és pár pillanatig még a kezeiben forgat, majd az övébe tûz. Méltóságteljesen kivonul a trónterembõl, és egykori, vele egyenrangú társaihoz csatalakozik, hogy õ is részt vegyen valamennyire az ünneplésben. Jobb is, ha nem hordja fent az orrát, a gõgös uralkodónak kevés a hû embere.

***

Arthur nem pazarolja az idõt, másnap máris összehívja az udvart, hogy tájékoztassa õket a rendeleteirõl. Nagy részük egyszerû, a parasztság terheit könnyítõ parancs, de talán ezekért a leghálásabb mindenki.

Kivéve a papságot, és néhány tunya nemes, akiknek az anarchia kedvezett, és míg nem ült rátermett király a trónon, tömhették a zsebeiket.

A vár felújítása se elhanyagolható ötlet, mert hiába bírta eddig olyan jól, az idõ még a köveket is lyukacsossá, áthatolhatóvá teheti.
- Egyesíteni fogom az országot, és vereséget mérve elnyomóira, szabadságot hozok Britanniának! Igazságos királyotok leszek, és lovagjaim segítségével fenntartom a békét! – Teljes átéléssel, meggyõzõen szavalja, még én is elhiszem, hogy képes minderre.
Természetesen a nép is, és felzendül az éljenzésük, Arthur éltetése. Egykedvûen várom, hogy végre vége szakadjon a rendelkezéseinek. Tudom, hogy ezek mind egy uralkodó tevékenységéhez tartoznak, de nem túl izgalmasak számomra.

Végül délután, a gyakorlópályán kötünk ki. Arthur elgondolkodva forgat a levegõben, igyekszik kitapasztalni, mint új fegyvert. Kellemetlen érzések kúsznak elõ emlékezetem ködös sarkaiból, ahogy a jól ismert mozdulatokat, csapásokat és szúrásokat gyakorolja.
- Gyönyörû az a kard, és úgy látom pont a kezébe illik, uram! – szólal meg egyik embere, aki napokkal ezelõtt a tónál is ott volt. – Így elnézve, hihetetlen, hogy van… emberi alakja.
- Valóban, néha tényleg hihetetlen – érkezik az elgondolkodó válasz Arthurtól, és megtorpanva pillant végig a pengémen fel-felizzó rúnákon. Végül suhint még egyet, és vigyorogva fordul emberei felé. – Ki tesz próbát a híres Excalibur legyõzésére?

Nem kis meglepetésemre, akad jó pár jelentkezõ, és annak ellenére, hogy az egészhez semmi kedvem, és valami rossz elõérzet is fojtogat, engedelmesen nyugton maradok Arthur kezében.

Egészen addig, míg ellenfelével egymás felé nem lendülnek. Ahogy csapásra emel, végigszánt rajtam a kétségbeesett fájdalom, emlékképek véres hada, elmúlt csaták rettegõ keserûsége, és képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy pengém a másiknak vágódjon.

Heves remegésbe kezdek, és megtorpanok a levegõben. Az ellenfél éppen idõben rántja vissza a kardját, és Arthur hátravágódása is megakadályozza, hogy eltalálja a csapás.

Szitkozódva csap a földre, mire úgy felforrósítom a markolatom, hogy kénytelen elkapni a kezét.

Érzéseim, gondolataim között, dúl a káosz. Nem látok mást magam elõtt, csak véres csatamezõket, fakó, halott arcokat.

Húsz évem volt rá, hogy mindezeket részletesen elõidézzem. Húsz év anélkül, hogy a régi, jól bevált semlegességem köddé váljon. Elég volt egy hasonló mozzanat, és minden eszembe jutott. Minden, aminek elfelejtésével hosszú, hosszú idõket töltöttem.
- Mi ütött beléd? – kap fel Arthur, ezúttal rongyba bugyolált kézzel, hogy még véletlenül se vehessem rá, hogy elengedjen. – Mit képzelsz magadról? Ha éles küzdelem lett volna, halott lennék!
Nem bírom ki, a bennem dúló vihar egy részét muszáj kiadnom magamból, különben elpusztít. Kirántom magam a kezébõl, és alakot váltva egyenesedem ki elõtte.
Ezúttal nem vetem hátra a csuklyám. Túl sokan vannak körülöttünk, nem kell, hogy tanúi legyenek a szememet elhomályosító könnyeknek. Heves zihálásom, és kontrollálatlan remegésem így is jelzi, hogy valami nincs rendben.
- Mit tudsz te, a halálról? – préselem ki magamból halk, keserû hangon. – Mit tudjátok ti, milyen vérben fürödni minden csata után! Érezni, hogyan száll ki a lélek egy másik emberbõl, közvetlen közelrõl! Tudni, hogy tehetsz bármit, vágyhatsz akármire, csak gyilkos maradsz! – A végén már szinte kiabálok, magam elé tartott, reszketõ kezeimet figyelve. Megint véres… mindig véres… - Ha engem akarsz forgatni – pillantok fel Arthurra, jóval csendesebb, elveszettebb hangot megütve – meg kell értened valamit! Túl sokáig voltam csupán gyilkos eszköz. Képtelen vagyok továbbra is azért létezni, hogy öljek. Találj egy olyan célt, egy olyan okot, amiért érdemes lesújtanom másokra!

Leeresztem magam mellé a kezeim, majd szememet megtörölve, visszaváltozom karddá. Nem hiszem, hogy valaha is így kibuktam, néhány dühkitörés kivételével. Talán akkor zuhantam magamba utoljára, mikor rájöttem, hogy többé nem vagyok ember.

Eltelik pár perc, mire Arthur mellém lép, és a rongyot félredobva, felvesz. Összeszorított szájjal, sértett büszkeséggel pillant le rám, de látom a szemében, hogy szavaim és viselkedésem nyomot hagyott. Persze azt se fogja elfelejteni, hogy ezzel kis híján megaláztam az emberei elõtt, és bebizonyítottam, hogy még nem uralkodik fölöttem.

***

Némán ücsörgöm az ablakban, még a kora esti órákban. Ezúttal nem a saját szobámban vagyok, Arthur ide hozott be, a gyakorlópályán történt incidens után. Nem tudtam olvasni az arcáról, mikor az ágyra dobott, majd távozott.

Az ajtót kulcsra zárta, de mindketten tudjuk, hogy ez nem az én akadályozásom, sokkal inkább a tolvajok kizárása érdekében történt.

Minden bizonnyal ügyeket intéz, én pedig kissé még sokkos állapotban figyelem, ahogy egyre több csillag ragyog fel az alkonyati égen. Azt hittem, ha kiszabadulok a kõbõl, õk is nagyobb reménységet fognak sugározni, mégis ugyan olyan haldokló, erõlködõ a pislákolásuk.
- Apád harcosnak nevelt! Mit szólna most, ha látná, hogy magadba zuhantál? – szólal meg mögöttem Merlin halkan.
- Apám hetven éve halott – felelem színtelenül. – Amúgy is, kardforgatónak nevelt, nem kardnak… Hidd el, nagy a különbség, tapasztalatból mondom!
- Elhiszem – sóhajtja, és van valami a hangsúlyában, ami miatt felé fordulok. Önvád, és sajnálkozás sugárzik az arcáról, mint mikor rájött, hogy képtelen elválasztani a lelkemet a kardétól. – Sose hibáztattál Aaron. Miért?
- Megmentetted az életem – vonom meg a vállam. – Azt tetted, amirõl hitted, hogy a legjobb nekem. Ha erõsebb lettem volna, nem kerülök olyan helyzetbe…

Nincs ideje felelni, fordul a kulcs a zárban, és Arthur masírozik be a szobába. Vet egy ingerült pillantást a varázslóra, és igazat kel adnom neki, én se örülnék, ha csukott ajtó ellenére, bárki bejárna királyi szobámba.

Merlin csak meghajol kissé, majd rám mosolyog, és köddé válik. Bámulom még pár pillanatig a hûlt helyét, de nem halogathatom a végtelenségig, szembe kell néznem gazdámmal is.

Leugrom a párkányról, és elé állva vetem hátra a csuklyámat. Hogy csak színleli e, vagy tényleg ilyen ideges, nem tudom, de nem akarok rontani a helyzetemen. Bajom lehet még abból, ha rájön hogy irányítson, és vissza akarja majd adni az õt ért sérelmeket.
- Tudom, hogy azt várod, kérjek elnézést – szólalok meg csendesen, mire ingerülten rándul a szemöldöke. – Azért, mert veszélybe sodortam az életed, valóban bocsánattal tartozom, ne haragudj… De azért, mert képtelen vagyok oktalanul vért ontani, nem fogok!

Kezét leereszti, szemei dühösen villannak rám, én pedig karom felé nyújtom. Elkapja, megszorítja az alkaromat, kikerülve, hogy kezet fogjon velem. Furcsa, hogy mennyire valóságos, hús-vér az érintése, hûvös ujjakat vártam, akárcsak a féme, de kellemesen csalódtam. Emberi érintés és melegség.

Szám felfelé görbül, de mikor felrántanám magam mögé, lábát keményen megveti a földön, lovam némán tûri az egész jelenetet, de szemeim figyelmeztetõn irányulnak rá.

- Ne feledd, hogy annak ellenére, hogy most már te vagy jogosult a hatalmam birtoklására, én választottalak! – hangsúlyozza ki a maga dölyfös és sértett stílusában, én pedig igazat adok kijelentésének. Nem fogom elfeledni, hogy te választottál Excalibur. De te se feledd el sosem, hogy saját akaratodból választottál engem uradnak.

Karddá változik, a markolatra fonódnak ujjaim szinte rögtön, ahogy megérzem kezének múló érintését, és ujjainak elhúzódását. Elmosolyodva teszem régi kardom hüvelyébe, de mielõtt még útnak indulnánk, gondosan eltakarom a csillogó, drágakövekkel kidíszített markolatot. Nincs szükségem arra, hogy útközben megállítsanak, akár üdvözlõ szándékkal, akár ármánnyal.

***

Sietõsre vesszük utunkat, minél elõbb meg kell találnom Merlint, hogy beszélhessünk a kialakult helyzetrõl, na meg a trónom akarom, haladéktalanul. Most, hogy királlyá lettem, úgy érzem, hogy égeti az oldalam a kard, többször megérintem, hogy tudjam, megvan e még. Nem hinném, hogy elszökne, sõt.

Azonban nem nyerte el a bizalmam, kölcsönösen érzünk így a másik iránt, sõt, Õ mégcsak nem is tisztel. Ez még elválik, döntéseimtõl és cselekedeteimtõl függõen fog alakulni kettõnk helyzete, és ez csak rajtam áll. Meg kell tanulnia alkalmazkodni a kialakult helyzethez, el kell fogadnia parancsaimat és döntéseimet.

Azonban, nem ismerem még az Excaliburt eléggé ahhoz, hogy fogást találhassak rajta, az erdõben történt kis jelenet is nagy szerencsémre fordult arra, amerre én akartam hogy forogjon. És ki ismerhetné jobban a legendás lélekkardot, mint Merlin, a nagy varázsló?

Megérkezünk a városba, ahová lovam sietõsebb galoppozásra buzdítom, aki örömmel teszi meg az utolsó pár lépést az otthonáig. Felpillantok a hatalmas kastélyra, a lélegzet elállító, hatalmas kövekre, melyek erõsen tartottak távol eddig minden veszedelmet.

Lovam megáll,  jobb lábam átemelve hátán leugrom róla, míg Percy fennhangon kezd el kurjongatni, hogy mi történt velünk az erdõben. A kard megremeg, kezem figyelmeztetõn simítom rá, hogy viselkedjen, míg a kastélyba nem érünk.

- Arthur a király!

- Lássuk hát hatalmad zálogát!

- Mutasd az Excaliburt!

Tolongva vesznek körül minket, a piacról folyamatosan rohan felénk a város népe, ujjongva, kiáltozva, üdvrivalgásban tör ki mindenki, aki eddig lován ült, azonnal lepattant, látva, hogy én is a földön állok.

Máris alkalmazkodnak minden tettemhez és mozdulatomhoz. Diadalt érzek, erõt, hatalmat, magasságot, mely olyan távlatokba repít, hogy szinte elszédülök. Méltóságteljesen húzom ki magam, tenyerem még mindig a kardon pihen, szabad karom pedig a magasba lendítem, hogy rám figyeljenek a nagy zsivajban:

- Türelem, elõbb a varázslóval szeretnék találkozni! – hangom végigrohan a felgyülemlett tömegen, akik fokozatosan vesznek visszább hangjuk erejébõl, lovam farára csapok, hogy hazaballagjon.

Sétálva, gyalog akarom megtenni azt az utat, melyen dicsõ királyok vonultak végig büszke tartással, felemelt fejjel és olyan tisztelettel, melyet rajtuk kívül soha senki nem élvezhetett. A népes embersereg egy ideig követ, asszonyok szórnak rám virágokat, férfiak emelik magasba kardjaikat és kalapjukat, de ahogy fentebb érek, hangjuk elcsitul. A köveken csizmám szinte suhan, hosszú léptekkel közeledem a trónterem felé, ahol a kétszárnyú nagyajtókat az õrök széthúzzák, és belépek a fáklyákkal kivilágított folyosóra.

Ahogy beérünk a félhomályba, két lépés között a kardhüvely hevesen megremeg, leesik a szövet, mellyel bebugyoláltam a markolatát, s kiugrik Excalibur, teljes életnagyságban.

- Ne dugj hüvelybe, ha nem lehet szabadon a markolatom! – mordul rám sértetten, csuklyáját morcosan veti hátra, felbukkannak barna tincsei a lobogó fáklyafényben.

- Egy kardnak a hüvelyében a helye! – válaszolok kimérten, igazam bizonyítja a tény, hogy elhallgat, és nem piszkál tovább. Helyes, most kivételesen nem vele akarok foglalkozni, hanem a varázslóval. Csak õ lehet az, aki segítséget tud nyújtani a maga sejtelmes, titokzatos módján. Hátha túllátok a ködön, mellyel szavait szokta beburkolni - elrejtve elõlem az egyszerû választ-, akkor talán hozzájuthatok olyan információkhoz, melyektõl még erõsebb és hatalmasabb leszek.

Egy oldalajtó nyílik, s elõbukkan az öreg, õsz hajú varázsló, de a következõ pillanatban éles csikorgást hallok meg, majd egy fehér villámlás csap végig a termen, egyenesen Merlin felé. A forrás nem más, mint a mellettem álló Excalibur, látom arcán a dühöt és haragot tombolni, szemei kivilágosodnak az érzelemáradattól.

- Hé, hé, kölyök! – Merlin csupán a kormot söprögeti le lassú mozdulatokkal köpenyérõl, elmélázva figyelem a körülötte keletkezett éget kört, melyeket a puszta fagyos síkjába vet az ég. Szóval ki is tudja ereszteni hatalmát.

Képzeletemben egy csata bontakozik ki, melyben az égnek emelem kardom, s fényes, halálos villámokat szór ellenségeimre. Elgondolkodom ezen a dolgon, de nem akarom, csak a legnagyobb veszélyben felfedni Excalibur mágikus erejét. Egyelõre még csak a kardom, olyan fegyver, melyet meg kell tanulnom forgatni, és össze kell hangolódnom vele.

Ahogy a megpörkölõdött kövezetet figyelem, nehéz lesz.

- Így kell köszönteni azt, aki elküldte neked a felszabadítódat? – kedves megrovás, nem halálosan komoly. Ebbõl érzõdik a kapcsolat, ami kettejük között évtizedek óta megvan.

- Te tanácsoltad évekkel ezelõtt William-nek, hogy zárjon a kõbe, és még a hálámat várod, mikor végre kikerültem onnan? – haragja feltörik mellkasából, de utána féket tesz a nyelvére, és inkább gyilkos pillantásokat vet rá.  Újra szemügyre veszem az égett foltot, biztos vagyok benne, hogy nagyobb gyakorlás árán át is ütötte volna az egészet a villámlás.

De ez maradjon meg egyelõre a mágusoknak és varázslóknak.

- Arthur, gratulálok a sikeredhez! – köszönt Merlin, én pedig egy biccentéssel tudatom hálám nagyságáról. Ha Õ nem mondja, talán soha nem tettem volna próbát, vagy talán késõbb, mikor már kár lett volna. – Méltónak bizonyultál Excalibur forgatásához, és még a koronát is elnyerted! Tiéd Camelot trónja!

A hatalmas, méltóságteljes kõtrónusra irányítom tekintetem, szinte érzem magam alatt kemény ülését, párna nélkül, minden dísz nélkül élvezhetem majd onnan a rálátást mindenre, aminek eddig csupán porszeme, része voltam.

- Köszönöm a segítséget Merlin. Azt hiszem van még mit tanulnom, de bebizonyítom, hogy méltó vagyok a trónra! – szavaim visszhangoznak a teremben, a fáklyák egy huzatosabb zug miatt ropogva lobbannak egy nagyot. Érzem Excalibur pillantását magamon, így odafordulok hát felé, s meglátom a makacsság megbántott lángját szemeiben.

- Beszélhetnék veled… négyszemközt? – kérem fel a varázslót, aki alázatosan biccent felém, s rájövök arra, hogy feledtem azt, hogy jelenleg úr vagyok. De Merlinnél nincs szükségem olyan stílusra mint Excaliburnál, ráadásul adósa is vagyok az idõs embernek. Ám a kard nem mozdul, csökönyösen áll tovább a helyén, mikor a varázsló megemelt hangon rászól:

- Aaron! – meglepve hallom a nevet, még inkább elcsodálkozok azon, hogy Excalibur némán, magában fújtatva, de engedelmeskedik Merlin felszólításának. Szóval ez az eredeti, emberi neve.

Aaron.

Miután bezárul mögötte a nehéz ajtó, a mágus felé fordulok, aki sejtelmesen mosolyogva karolja át vállam és vezet a nehéz, poros szõnyegen, egyenesen a trónus felé.

- Hallok és látok mindent, Arthur, Camelot királya – mondja sejtelmesen, somolyogva áll meg a lépcsõk elõtt, melyre õ nem léphet fel, csak a törvényes, soron következõ uralkodó.

- Panaszkodhatnék, Merlin – utalok a lélekkardra, mire megveregetve vállam mutat a kõtrónus csipkézett oldalára.

- De nem teszed. Kihívásokat gördít eléd az élet, ez királyként sem fog változni – rejtélyességét volt már idõm megszokni, de valahogy mindig is irritált az, hogy nem teszi könnyebbé a dolgokat, holott lehetne.

- Adj tanácsot, Merlin.

- Azt hiszed tán, hogy ingoványos talajon lépdelsz, de valójában arra nem gondolsz, mi lenne, ha szövetségre lépnél vele? – mutat a padlóra, egy pillanatra elkápráztat azzal, hogy süllyedni kezdek lefelé.

- Egyedül a mélybe léphetek így – felelem kissé idegesen, ahogy a térdeim eltûnnek a folyékony kövezetben. Egy intésére újból mellette állok, lábaim kiszabadultak, kérdõn pillantok rá, mire fejet csóvál.

- Rosszul teszed, hogy így gondolod. Aaron egy lélekkard. Kezeld úgy, s meglátod, hû szolgád és társad lesz.

- Hogy lehetne fegyverem a társam, Merlin? – morranok rá halk hangon, és a trónra vándorol pillantásom. – Te is jól tudod, hogy fogalmam sincs, hogyan kezeljek egy lélekkardot.

Csend, nem érkezik válasz.

Felkapom a fejem, és körülnézek, de már késõ: a varázsló nincs sehol, dühösen meredek a terem mind a négy sarkába, az oszlopokat legszívesebben átdöfném a tekintetemmel, hogy megnézzem, ott bújt e meg. De felesleges, ha nem karja, hogy lássam, akkor nem fogom látni. Fáradt sóhajjal indulok a folyosó felé, ahol elméletileg a kardom vár.

Miért is vártam tõle értelmes mondatokat és segítséget?

Excalibur hátát a falnak vetve fixírozza a folyosót és a falakat, mintha csak minden információt el szeretne raktározni.

- Holnap megtartjuk a koronázási ünnepséget, felséges királyom, ha neked is megfelel. Bizonyára kimerített a hosszú utazás – hallom meg oldalról az egyik pap hangját, oldalra pillantva látom, hogy egy seregnyi vonult fel elõttem, hogy leróják tiszteletüket. Még egy pillantást vetek a mellettem álldogáló fiúra, aki közönyösen csinál ugyanígy, majd ismét a fal bámulásába kezd.

- Vedd birtokba szobád, pihenj le, s holnap megbeszéljük a részleteket – egy meghajlás kíséretében rózsafüzére elõrelibben, a rajta levõ kereszt csillogása szinte égeti a szemeimet.

- Ne szabd meg nekem mit hogyan tegyek, pap – torkollom le élesen, egyszerû közemberként volt tapasztalatom az ilyenekkel szemben. A városi papság elképesztõ befolyással volt minden eddigi uralkodóra.

- Minden úgy lesz, ahogy akarod, királyom – hajol meg mélyen, látom meglepõdöttségét és enyhe zavarát. Biccentve hagyom rá a dolgot, és elindulok a hálótermek felé, mire Excalibur ellöki magát a faltól.

A hálószobám ajtaja elõtt megtorpanok, majd téve egy nagyobb fordulatot a hátam mögötti falrészhez fordulok, és az ott található míves ajtó kilincsét lenyomom, és belököm az ajtót, kezem befelé lendül, jelezve, hogy fáradjon be.

- Ez a szobád – jelentem ki, mire látom, hogy szeme megrebben egy pillanatra, de méltóztatik legalább annyit megtenni, hogy bevonul a szobába, és körülnéz. Soha nem látott pompa, díszek és elegancia süt minden oldalról, egy nagyobb növény a sarokban, egy óriási baldachinos ágy, melynek tartóoszlopai gyönyörûen faragottak.

Az ajtót nem csukom be, csupán biccentek felé és a saját szobám ajtajához fordulok, hogy beléphessek. Királyi elegancia a bánásmód, egy szeszélyes, de hatalmas fegyver birtoklása, valamint egy mágus, aki képtelen rendesen beszélni.

Ha minden napom ilyen lesz, meg kell tanulnom elõre felkészülni mindenre, ami itt érhet. Hallom, ahogy magára csukja az ajtót, keményebben, mint kellene, de legalább nem utasította vissza, és valamelyest békében elfogadta a királyi lakosztály egyik szobáját.

***

Tömegek, nép, papok, nemesség és pár lovag. Korona, ékszerek, palást és új öltözet. A trónomról felemelkedve üdvözlöm alattvalóimat, akik egytõl egyik a színem elé járulnak, gratulálni és hódolatukat kifejezni. Ajándékok és milliónyi étel-ital, mely elém kerül. Odakint a kastély elõtt éljeneznek a város lakói, akik nem tartoznak a kastély szolgáinak és udvartartásának körébe.

Az Excalibur csöndesen pihen az ölemben, ahol keresztbe fektettem combjaimon, hogy mindenki láthassa, miután az erkélyen magasba emeltem, ahol a déli nap fényében mindenki gyönyörködhetett csillogásában. Üdvrivalgás és éljenzés fogadta beszédem, mely pár szóból állt, s mégis, olyan szinten kitört az öröm a nép között, hogy az õröknek falat kellett állniuk a fõbejárat elõtt.

Most nem mozog és nem remeg, reggel mikor érte mentem, már kardként várt, ami miatt egy pillanatra sikerült elcsodálkoznom, de utána rögtön övembe tûztem, s lejöttem a trónterembe.

A mulatság lassan elül a kastélyban, Merlint nem látom sehol sem, talán egy pillanatra figyeltem fel alakjára az egyik függöny mögött, mikor a koronát várva térdeltem a trón elõtt. Odakint folytatódik tovább a vigadozás, hallom a parasztok énekét és a városiak kurjongatását, ahogy megosztják egymással az elsõ benyomás tapasztalatát.

Excalibur alig várja, hogy kiürüljön a terem, és tüstént emberré változva elugrik az ölembõl, hogy a lépcsõ alján változhasson emberré. Csuklyáját hátracsapja, és szikrázó szemekkel néz fel rám.

Sértett az arca, mint mindig, ha közelemben van, de valami más zavart is látok mögötte, ami halvány mosolygásra késztet. Gyûrûs kezem állam alá simítom, könyököm a trónszék karfáján támasztom meg, úgy vetek rá egy mélyebb pillantást.

- Hogy tarthatsz így? – hatásszünet, próbálja tudomásomra hozni, miért háborodott fel ennyire azon, hogy így tartottam. A hátamhoz a vörös bársony megadóan simul, ahogy hátradõlök. - Ennyi ember elõtt!

- Mikor kardom vagy, kardomként kezellek – mondom egyszerûn, látom, hogy fültöve kivirul, mint a pipacsok a búzamezõn. Ezt a vitát könnyedén és gyorsan sikerült lezárnom. Fejem a felgyülemlett tömeg hûlt helyére fordítom, Excalibur pedig a trónszék mellé lép, és emeli kezét. Mikor azt hinném, hogy megütne, csak a hüvelyt veszi el az ölembõl, de gyors mozdulatokkal.

- Tán nem tetszik? – kérdezem közömbösen, ahogy az ujjai között forgatja. Ha most azt mondja, hogy túl régi vagy büdös neki, és szebbre vágyik ennél, akkor…

- Nincs szükséged már a szolgálataira – feleli nemes egyszerûséggel, mintha nem éppen régi kardom jól kiszolgált és bevált hüvelyérõl lenne szó.

- Lógni akarsz oldalamon, akárcsak egy darab fa?

Fogcsikorgatás, több nem szûrõdik ki ajkai közül, de én megértettem mire kér. Egy könnyed mozdulattal emelem vissza kezébõl a hüvelyt, és mint valami pálcát fogva, megkopogtatom vele a trónszék oldalát.

- Látni akarok – hallom meg a választ.

- Markolatod szabaddá teszem, ez nem elég?

- Érezni akarom környezetem, ami oly sokáig meg volt vonva tõlem – tör ki belõle, már hisztinek nevezném, de egy intéssel lerendezem az ügyet:

- Legyen.

- És a… Tessék? – kezdi nagy átéléssel, de ledöbbenve kérdez vissza, mint aki nem hallotta jól. Beleegyezõn bólintok, elfogadom kérését, ha ezzel legalább elérem, hogy csöndben legyen.

- Gyere ide – tartom felé kezem hívón, mire még mindig elcsodálkozva lép fel a lépcsõkön hozzám, holott szerintem nem tenné meg olyan könnyen, ahogy megismertem elsõre. Jobban szemügyre veszem alakját, barna haja könnyeden öleli körbe arcát, szemében látom a penge fényét, mely lesújt majd ellenségeimre.

- Ha emberként akarsz elém járulni, akkor úgyis foglak kezelni, Aaron – nevét hallva sandán pillant rám, majd rájön, hogy nem vagyok gondolatolvasó, csupán Merlintõl hallottam jóval ezelõtt. – Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.

- Arthur… mi… szerintem megyünk – szólal meg suttogva egyik társa. Egy pillantásra se méltatom, csak az elõttem álló férfit figyelem mereven. Eddigi gazdáim, kapásból elfogadták az alkut. Persze voltak, akik késõbb nem kapták meg az erõmet, és akik igen, azoknak se adtam teljes szívembõl. Parancsolni pedig, igen kevesen voltak eddig képesek. 

Nem tudom, mióta lovagolunk, hiába vagyok mágikus fegyver, élek is, így szükségem van alvásra, márpedig a hüvelyben amibe végül dugott, kimerülten elaludtam. Nem sok fogalmam van a környezetemrõl se, olyan, mintha a markolatomat is eltakarta volna. 

A kardhoz megtett út több mint fáradtságos és izgalmas, a lovaglás egy idõ után már töri az ember combját, de a környezet és a táj egyszerûen lenyûgözõ. Az emberek mindig útbaigazítanak, ahogy közeledünk célunkhoz, egyre több mosolygós arc magyarázza el az utat, sejtetve, hogy nem fog sikerülni. Mindenki tehet egy próbát, és ki ne akarna király lenni?

Uralom, hatalom, föld, birtokok, gyönyörû nemesi nõk, étel és ital korlátlan mennyiségben, minden, mit nem száj kíván, s miket nem adott meg az ég az olyasfajtáknak, mint én.

Büszkén húzom ki magam lovam hátán, aki fújtatva kapálja a poros földet, prüszkölve adja tudomásomra, hogy jó lenne, ha nem ácsorognánk egyhelyben. Valóban, minél hamarabb odaérünk annál jobb. Nem kell azon aggódnom és nem rándul görcsbe a gyomrom attól a tudattól, hogy mi van, ha nem sikerül, és mi van akkor, ha nem megyek el, de sikerülhetne?

Legendákat zengnek a híres Excaliburról, a lélek kardról, amely tulajdonosát és gazdáját mérhetetlen hatalommal ruházza fel, ráadásul Merlin újabb bónuszt adott hozzá: a királyi címet. Sokan úgy tudják, hogy a kard saját akarattal rendelkezik, önfejû és ha nem viseli el gazdáját, akkor minden erejét és támogatását elvonja hordozójától.

Szeszélyes fegyver lehet.

És én alig várom, hogy lássam.

Az erdõben egy öreg rõzsehordó segítségével érünk el a tóhoz, ahol már látszódik a rendes út, a szemközti irányból. Számos ló és lovasa tettek itt eddig próbát, egyelõre hasztalan. Nagyot húzok lovam kantárján, nyerítve és prüszkölve toppant egy nagyot, megrázza fejét, mintha elégedett lenne a környezettel. Megpaskolom nyakát, mire azonnal el kezdi a füvet csipkedni. Leszállok róla, majd a fekete mént egy közeli fához vezetem, de nem kötöm ki. Okos és intelligens, semmi szükség nincs rá, hogy egy ilyen állatot rabként odakössek valamihez.

- Maradj itt – utasítom, újabb fejrázás, jelezve, hogy tökéletesen érzi magát a zsenge és harmatos fû mellett. Természetesen Thomas az elsõ, aki leugrik lováról, és a kõhöz siet:

- Na majd én kezdem! – fél, hogy valaki más kihúzza elõtte, így õ akar megmérettetni elsõként. Teljes erejével fogja meg azonnal a markolatot, és ránt egyet rajta, innen látom a nyakán kidagadó ereket, mennyire küszködik. Utána még próbálkozik erõsebben, gyengébben, de az õ Sorsa nem az, hogy király legyen.

Halványan elmosolyodom, ahogy megsemmisülten visszasétál közénk, a többiek pedig leplezetlenül kacagják ki, és gúnyosan veregetik a vállát. Utána még a többiek is megpróbálják, minden alkalommal, mikor a markolatra fognak, elfog az idegesség és a pánik.

De a kard nem enged. Furán hangzik, de valamiért úgy érzem, hogyha lenne szeme, felém pislogna. Ez nem csak egy egyszerû kard, amit a sövény csapkodására találtak ki. Halványan csillan meg a napfényben, ennyi nekem bõven elég, hogy odalépjek.

- Most én jövök!

- Arthur! Arthur! – kántálják, kiabálva bíztatnak és éljeneznek, mélyen bennük van az az érzés, hogy én is elbukom, ha már nekik sem sikerült. Azonban ez nem úgy megy, hogy ma nincs audiencia a kardnál, mert csak holnap délben lehet elé járulni. Napszaktól és idõtõl függetlenül van itt, a kõbe szúrva, ahogy Merlin azt elõre megmondta.

A fényes pengén sikló ujjaim mérhetetlen simaságot éreznek, sehol egy karcolás vagy folt rajta. Tiszta és ereje teljében van, évtizedes hatalom lappang benne mindenhol, halovány vibrálást érzek meg.

- Itt vagy, igaz? – tudom hogy hall, és ezt kihasználva talán sokkal közelebb tudhatom magamhoz, mint a többiek. – Érzem, hogy itt vagy, Excalibur. Azért jöttem, hogy birtokba vegyelek, ha alkalmasnak találsz rá!

- Nézd a hóbortos, jó öreg Arthurt! – nevetnek rajtam többen, Thomasszal az élen. Rosszul esett neki, hogy legelsõnek hullott ki a próbán, amelyet a kard állított fel neki, így egyszerûbb gúnyolódnia, és ezzel ellensúlyoznia saját bánatát, letörtségét.

- Gügyöghetsz neki, úgysem hall már!

Ügyet sem vetek rájuk, ujjaim óvatosan fonom a markolatra, ami hirtelen felforrósodik a tenyerem alatt. Elakad a lélegzetem, de mielõtt ez a pár másodperces csoda elillanna, megmozdítom, és a szívem kihagy egy dobbanást, mikor érzem, hogy enged és kifelé siklik a kõbõl. Egy határozott rántással kihúzom a kõbõl, magasba emelve, átjár az izgatottság, a diadal és a leendõ hatalom érzése. A napfény élesen és kékes hatással csillan meg a pengén, kiráz a hideg és a boldogság.

- Arthur, a király! – ordít fel hátul Percy, a lovak ijedtükben hõkölnek egyet, oldalra fordulva veszem kezembe a kardot, mely már most teljesen elbûvölt. Én vagyok a király! A király! Az életem ezennel gyökeresen megváltozott, s ezen gondolatomat nyomatékosítva erõs szél rohan végig a tó partján.

- Éljen a király! Éljen soká a király! – éljeneznek és csapnak hatalmas lármát a harcosok a hátam mögött. Elhiszem, hogy ennek így kellett lennie, hogy a Sorsom ezt rendelte el. Elfektetem tenyereimen a kardot, egyensúly elosztása tökéletes, pengéje hibátlan és az érintése már önmagában is bizsergést ébreszt bennem.

A kardok kardja, a fegyverek fegyvere.

Ám alig tarthatom huzamosabb ideig kezemben, mikor megreszket karjaim között, majd mintha kipattanna belõle valami, és a földön egy köpenyes alak válik lassan láthatóvá.

- Mi a…? – látom, hogy kiegyenesedik alakja, kellemesen kiropogtatja a csontjait. – Tehát igaz a legenda, valóban lélek kard… vagy.

- Talán – válaszol vissza flegma hangnemben, én pedig egyik ámulatomból a másikba esem. Nem szabad, hogy elkápráztasson, Õ most szolga, én pedig az ura. Én irányítok és nem Õ, ezt azonnal éreztetnem kell vele. Akárcsak mikor kutyáját vásárolja a vadász a piacon. Ha az elsõ pillanatban nincs meg a határozottság és erõ, akkor onnantól kezdve nem fog szót fogadni.

Leveti csuklyáját szavai nyomán, és egy fiatal, férfikorba aligha lépett még fiút látok meg. Meghökkenve nézem fiatalságát és mégis komoly arckifejezését, mely bölcsességre, de inkább nagy tapasztalatra utal. Barna haja puhán csillogó és ápolt, valamiért az a sejtésem támad, hogy minden bizonnyal ugyanolyan lehet az érintése, mint a pengéjének. Szemei is ilyen árnyalatban pompáznak, melyekkel érdeklõdéssel vegyes semlegességgel néz fel rám.

Milyen alacsony…

- Egy kölyök? – hallom Edward szájából a méltatlankodást, lefitymálva az elõttem álló kardot. Mármint… akkor mit tartok a kezemben, vagy csak a szemem káprázik, hogy a kezemben van?

A fiú semmitmondó és unalmas pillantását pár pillanatra Edwardra szegezi, majd ismét nekem szenteli a figyelmét, én pedig még mindig próbálom felfogni a történteket.

- Tisztázzunk valamit – jelenti flegmatikus hangnemben, valamiért úgy érzem, hogy ez nem lesz sétagalopp. Szemöldökeim kíváncsian és egyben gyanakodva szaladnak fel homlokomra, lovam hátul idegesen prüszköl egyet.

– Egy kard vagyok, igen. Az Excalibur, igen. Mágiával rendelkezõ, hatalmat adó, úgy bizony. Méltónak találtalak rá, hogy kihúzz a kõbõl, és ezzel megszerezted a jogot a birtoklásomra. De az csak jog, se több, se kevesebb. Ahhoz, hogy használni is tudj… pontosabban, hogy megengedjem neked a használatomat, ez édeskevés – monológja tiszta, érthetõ és rendezett, már túlontúl is. Nem vagyok tudatlan barom, fel tudom fogni akkor is, ha rendesen beszél. - Amint nem bizonyulsz elég rátermettnek a forgatásomhoz, gondolkodás nélkül fordulok ellened. De ha megszerzed a hûségem, a hatalmam a tied!

Közelebb lép hozzám, érzem, hogy milyen kockán forog leendõ uralkodásom és hatalmam. Egy nagyon szeszélyes és öntörvényû kardon, ami nem mellesleg a híres Excalibur, én pedig a királya.

Kezét nyújtva lép közelebb, de a fegyvertelenség effajta kifejezési módját nála nem tudom hová tenni. Saját maga is egy fegyver, hogyan nyújthat csak így hát kezet nekem?

Összeszûkülnek szemeim ahogy felváltva Õt, és a kezét figyelem. Alacsony termet, sötét ruhái és legfõképpen köpönyege miatt nem tudom behatárolni, hogy milyen fizikai erõnlétben van. Arról sem szabad megfeledkeznem, hogy mágiával átitatott a kard, tehát a fiú is rendelkezik megfelelõ mennyiségû varázslattal és bûbájjal.

Szél és csend söpör végig a tisztáson, keze már egy ideje a levegõben lóg, és vár.

Ha visszateszem a sziklába, nem hinném, hogy még egyszer ki tudnám húzni. Amilyennek elnézem, már makacsságból nem tenne eleget ama kötelességének, hogy engem szolgáljon, ha már nekem rendeltetett. Lassan felemelem karjaimat, látom, ahogy a szeme türelmetlenül villan, de csak egy sokatmondó mozdulattal összefonom mellkasom elõtt õket.

Feladta nekem a leckét, tudom, hogy Õ is tudja. De remélem azt is észrevette, hogy velem nem lehet olyan könnyedén lepaktálni és egyezséget kötni. Ki kell tapasztalnom, hogy miféle, mivel tudom sakkban tartani, hogy engedelmeskedjen. Nem zsákbamacskázunk.

- Arthur… mi… szerintem megyünk – hallom meg James suttogó hangját.

- Mi is megyünk – jelentem ki nemes egyszerûséggel, majd éleset füttyentve lovam magam mellé rendelem, aki fejét rázva, lábait magasra kapkodva baktat oda mellénk, féloldalasan megállva.

Keze még mindig a levegõben áll, de ügyet sem vetve felszállok lovamra, majd én is lefelé nyújtom a kezem, afféle segítségnyújtásképp. Ha megfogja, az nem alkunak minõsül, így idõt nyerhetek addig, ameddig ki nem ismerem jobban, és meg nem tanulom királyhoz és gazdájához méltón forgatni.

És azt is tudom, hogy mindenkori gazdájához van kötve.

Ha nem fogadja el a kezem, visszarakom a kõbe. Ez önmagamra nézve is veszélyes mutatvány, mert ez azt jelentené, hogy visszautasítom a hatalmat és a királyi címet, ami eszem ágában sincs. Sõt, a kard nélkül megölnének az irigyeim és más trónbitorlók, saját magam védelmére szükségem van az Excaliburra.

De legalább ez Õt is gondolkozásra készteti, hogy mennyire vegyen félvállról.

Nekem viszont, egyszerûen… unalmas.
Sóhajtva vetem neki hátamat a mögöttem díszelgõ, szürke kõnek, majd kissé oldalra fordulva, elgondolkodva szemlélem a beleszúrt kardot. Az vagyok én. A legendás Excalibur, a tulajdonosának hatalmas erõt ajándékozó, elveszett kard… De jó is nekem.
Lehunyom a szemem, és úgy nyúlok hátra, hogy ujjaimat a markolatra fonjam. Csakhogy jelenleg nem vagyok szilárd test, csak egy lélek. Amíg a valódi énem a kõben pihen, emberi alakot, csak így vehetek fel, és nem is tudok eltávolodni a sziklától.
Elhúzott szájjal törõdök bele, hogy kezem keresztülsiklik a hûvös fémen. Hozzászokhattam volna már, hisz jó pár éve itt leledzem.
Pedig Merlin anno azt mondta, hamarosan eljön a birtoklásomra méltó harcos, és kihúzva innen, gyõzelemre viszi a népét. Király lesz… én meg egy újabb háborút, és emberek sorsát eldöntõ fegyver.
- Megint elmélkedsz, kölyök? – szólal meg hirtelen, a mellém lépõ alak. Rá se kell néznem, és rögtön tudom, kivel van dolgom. Nem sokan látják, az emberi alakkal rendelkezõ lelkemet ilyenkor.
- Ha van jobb program ötleted, hallgatlak! – hunyorgok rá fél szemmel a mágusra, aki éppen elém telepszik le, botját maga mellé fektetve.
- Nem mondtam, hogy az rossz dolog – mosolyog rám, de csak türelmetlen vállrándítást kap válaszul. – Aaron, ne légy türelmetlen, egy nap elérkezik a megjósolt idõ, és az elvárásaidnál sokkal jobb harcost sodor az utadba a sors.
- Talán… - döntöm hátra a fejem, hogy a holdat figyelhessem. Majdnem teljes, így egészen elhalványítja a csillagok fényét. Szinte megsajnálom õket, hisz halovány pislákolásuk olyan érzést kelt, mintha utolsó erejükbõl próbálnának némi figyelmet kiharcolni maguknak. Vajon én mikor válok hozzájuk hasonlóvá? Mikor jön el az idõ, mikor egy nálam jóval erõteljesebb ragyogás mellett, a belsõ fényem lassan kialszik?
- A türelem nagy erény, gyakorold még kicsit – mondja a mágus szelíden, majd feltápászkodik, és miután halkan, hogy még én se halljam, lerója tiszteletét édesanyámnak a víz mellett, távozik. Hangtalanul, gyorsan, ahogy érkezett. Én pedig várok…

Jéghideg cseppek verik a testemet, ha nem lennék mágiával átitatva, már az elsõ esõzés után, rozsda mart volna. De így csak tûrnöm kell, azt pedig jól megtanultam az elmúlt években. Tûrök… mert más választásom nincsen. Hiába mennydörög felettem az ég, leszakadással fenyegetve, és csapkodnak felettem a villámok, nem hagyhatom el a helyemet.
Mégis szeretem a vihart. Némi izgalommal szolgál a monoton napok sodrásában. Ezúttal a kardban vagyok, pontosabban… én vagyok a kard. Elég kényelmetlen dolog, és aki még nem élte át, annak elképzelhetetlen.
Megvárom, míg elcsitul a vihar, és már csak az esõ szemerkél. Ekkor ismét elválasztom a lelkem a testemtõl, és emberként lépek a nyirkos fûre. Kár, hogy így még ezt se érzem, csak tudom, hogy az. Teszek pár lépést a tó felé, de három után, képtelen vagyok haladni. Túl messze kerültem önmagamtól, a kõbezárt kardtól. Fújtatva huppanok le a földre, de mintha csak erre érkezne válaszként, az erdõbõl lónyerítés harsan. Felkapom a fejem, majd talpra is ugrom, mikor egy lovas vágtázik elõ a fák közül, hogy egyenesen a kõ mellett torpanjon meg.
Követik még páran, de én csak az elsõt figyelem. Magas, tiszteletet parancsoló férfi, olyan kisugárzással, ami felett egyszerûen nem tudok elsiklani. Vonzza a tekintetem, és még közelebb is lépek, majd leülök a kardom mellé. Õk úgyse látnak mást a fegyveren kívül, leplezetlenül végigmérhetem õket.
- Na majd én kezdem! – kiált fel az egyik harcos, és leugorva lováról, mellettem terem. Még csak arra se veszem a fáradtságot, hogy visszatérjek önmagamba. A lábamat lógázva, unottan szemlélem a küszködését, ami teljesen felesleges, meg se moccanok a kõben.
Kudarcát társai jóízû nevetése kíséri, de kár az örömük, hiába követik még õt hárma, egy se jár sikerrel. Aki elsõnek érkezett, még nem tett próbát, töprengve figyeli a testemet, de mikor a negyedik is megsemmisülten kullog el mellõlem, megmoccan.
- Most én jövök! – jelenti ki, társai pedig a nevét kiáltozva bíztatják. Arthur… Mintha Merlin mesélt volna egyszer egy fiúról, akit így hívtak és õ mentett meg. Félrebillentett fejjel, kíváncsian figyelem, ahogy a kõhöz lépve, elõször csak végigsimít a penge elérhetõ részén. Borzongás fut végig a lelkemen, olyan, amilyet még sose éreztem.
- Itt vagy, igaz? – szólal meg hirtelen, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy hozzám intézi a szavait. De még megerõsítést is kapok. – Érzem, hogy itt vagy, Excalibur. Azért jöttem, hogy birtokba vegyelek, ha alkalmasnak találsz rá!
A többi férfi élcelõdve felnevet, mondván, hogy hiába rendelkezik egy kard lélekkel, ha ennyi idõt tölt itt, felesleges már hozzá beszélni. Biztos nem is igaz a legenda, miszerint ez is mágikus fegyver.
Ostobák! Nem véletlenül nem járt sikerrel egyik sem. Viszont az elõttem álló… Mióta itt vagyok, még senki se szólt közvetlen hozzám, a szerencsét próbálók közül. Soha, egy se…
Lehunyom a szemem, és visszatérek a testembe. Rögtön megérzi a változást, a markolaton keresztül. A markolatom felmelegszik, és egész testem élettel, mágiával telik meg. Érzem, hogy gyorsabban kap levegõ után, és izgatottan kezd húzni, elõször csak szelíden, és mikor engedek, egy rántással teljesen felszabadít.

A többiek elnémulnak körülötte, majd üdvrivalgásban törnek ki. Van, aki õszinte örömmel és elismeréssel, van aki inkább irigykedve. Arthur némán emel maga elé, és futtatja végig elõször a tekintetét, majd az ujjait is hibátlan testemen. Na igen, egy régi csatám se hagyott nyomot, a kard alakomon. Csak emberként vagyok sebezhetõ, hiába fájnak kardként is a csapások.
Amint úgy gondlom, hogy eleget ünnepeltek, úgy döntök, ideje végre emberi alakot felvenni, hosszú évek óta, elõször szilárdat. Nem szeretem sok ember elõtt csinálni, még gazdám is kevés akadt, aki látta, de már egész testemben bizsergek, hogy végre a bõrömön érezzem a napot, az esõ utáni hûvös szellõt, ne csak a vasamon.
Így önállósítva magam, megmoccanok a férfi kezében, és mikor meglepetten összehúzza a szemét, kirántom magam belõle, hogy a földön landolva, nem messze tõle, rögtön alakot váltok.
- Mi a…? – morran fel új „gazdám”, mikor nagyot nyújtózva, kiegyenesedem elõtte. – Tehát igaza legenda, valóban lélek kard… vagy.
- Talán… - hagyom rá, majd csuklyámat hátravetve, hagyom, hogy meglássa az arcom. Ahogy számítottam, még inkább leesik az álla. Nem tehetek róla, hogy gyerekként álltam meg az öregedésben, hé!
- Egy kölyök? – horkan fel az egyik társa, aki már próbát tett a kihúzásomra. Színtelen tekintettel fordulok felé, majd érdektelennek ítélve, visszafordulok Arthurhoz.
- Tisztázzunk valamit – kezdek bele, kissé közönyösen, de minden szavamat komolyan gondolva. – Egy kard vagyok, igen. Az Excalibur, igen. Mágiával rendelkezõ, hatalmat adó, úgy bizony. Méltónak találtalak rá, hogy kihúzz a kõbõl, és ezzel megszerezted a jogot a birtoklásomra. De az csak jog, se több, se kevesebb. Ahhoz, hogy használni is tudj… pontosabban, hogy megengedjem neked a használatomat, ez édeskevés. Amint nem bizonyulsz elég rátermettnek a forgatásomhoz, gondolkodás nélkül fordulok ellened. De ha megszerzed a hûségem, a hatalmam a tied! – fejezem be, és közelebb lépve, felnézek rá, majd félrebillentett fejjel, felé nyújtom a kezem. -  Ha visszakoznál, még visszatolhatsz a kõbe. Ha elfogadod a feltételeim, tehetünk egy próbát, a fegyvereddé válok!

Mit ájuldozik itt nekem?! Most hagyjam itt? Vagy inkább vigyem el? A jó édes nénikéjének a térde kalácsát! Francba. Mérgelõdés közben fogom, és nem túl kedvesen a vállamra vetem. A lopott köveket a zsebembe csúsztatom, és elindulok. Az utcákon eléggé megbámulnak, hogy miért viszek magammal egy magatehetetlen testet, de nem szólnak egy szót sem. A szállodában a recepciós még mindig ugyanaz, és még mindig tátott szájjal bámul. Mit bámul? Talán nem látott még fehér embert, miközben az egy másik, ájult ember cipel?!

Mérgesen elveszem a felém nyújtott kulcsot, és fölmegyek a szobámba. Belépve az ágyamhoz megyek, és csak simán ledobom rá. Kicsit eligazgatom a lelógó kezeit, majd leülök az ággyal szembeni székre. Percek telnem el csöndben, mozdulatlanul, majd amikor már éppen megunnám az egyhelyben ücsörgélést, kinyitja zöld szemecskéit. Fölkelek a székrõl, és felé közelítek. Félúton járok, amikor hirtelen fölpattan. Azt hiszem, most baromi dühös lehet rám… Végül is megértem, mert én loptam meg, de attól még hálás is lehetne, hiszen megerõszakolták volna, ha én nem sietek a segítségére!

Viszont tévedek. Ahelyett, hogy rám támadna, megcsókol. Finoman falja ajkaimat, és nyelvével utat akar törni a számba. Nem hagyom, de csak azért, mert enyhén lesokkolt. Helyes srác, de közte és köztem nem lehet semmi, az egy éjszakás kalandokból meg már elegem van. El akarom tolni, de mielõtt még megtehetném, saját maga szakítja el ajkait az enyémektõl. Kerekre tágult szemekkel bámul rám.

- Nagyon saj...sajnálom.... – nyögi, és teljesen elpirul. Nem gondoltam volna, ogy képes ez a srác elpirulni, de úgy látszik, képes.

- Nem történt semmi. De ezt vissza szeretném adni! – kotorászok a zsebemben a kövek után. Amikor megtalálom beleteszem a kinyújtott tenyerébe, és behajlítom az ujjait. Picit, nem túlságosan feltûnõen még simogatom puha kezét, majd elveszem onnan az enyémet.

- Ha gondolod, zuhanyozz le! – mutatom az utat a fürdõig, ahová bemegy. Amikor elkezd vetkõzni, minden önuralmamat be kell vetnem, hogy az ajtó becsukása helyett ne támadjam el, és passzírozzam bele a fürdõkádba. De mivel van önuralmam, ezért gyorsan becsapom a fürdõszobaajtót, majd kívülrõl megtámasztom. Természetesen azért, mert ki akar dõlni az ajtó, nem azért, mert nekem kell támaszték. Dehogyis. Ugyan, miért kellene nekem támaszték? Végül is nem vagyok baromira felizgatva csak attól, hogy megcsókolt, és láttam kibújni a pólójából… Ajj, az a vékony, enyhén kockás has, azok a piros, harapni való mellbimbók, és az a kecses nyak… Basszus, sürgõsen le kell higgadnom!

Mire kijön a fürdõbõl, nagyjából lehiggadok. Egy szál törölközõben akarna flangálni, de én ezt nem engedem, mert most higgadtam le, így egy piros pólót, és egy fekete rövidnadrágot a kezébe nyomva, visszaterelgetem a fürdõbe.

Immár teljesen fölöltözve, fitten és üdén jelenik meg az ajtóban, így egy „Most már, ha jobban vagy, mehetsz is!” felkiáltással kipenderítem az ajtóm elé. Egy pár pillanatig csönd van, de aztán, amikor fölocsúdik a döbbenetébõl, elkezd dörömbölni az ajtón. Ellenállok a kísértésnek, és nem nyitom ki az ajtót. Bemegyek a fürdõbe, ahol még érzem a finom illatát. Veszek egy jeges zuhanyt, és mire kijövök, már nem dörömböl. Kipillantok a kukucskáló nyíláson, és körbenézve nem látom a folyosón. Nem vagyok megelégedve, mert legszívesebben rá vetettem volna magam arra a kemény kis hátsóra, viszont most már nyugodt vagyok. Nyugodt vagyok, mert nem kell õt is veszélybe sodornom az életvitelemmel.

Kinyitom az ágy mellett heverõ telefonkönyvet, és keresek egy címet, ahol lehet motort venni. Találok is egy jónak tûnõ helyet, és leírom egy papírra a címét. A hotelbõl kijelentkezek, mert nem szándékozom tovább maradni, majd elsétálok. Hamar megtalálom a boltot, és besétálok.

- Üdvözlöm! Miben segíthetek? – kérdezi egy eladó. Mondom, hogy kellene egy motor, mire mutat egy csomót. Az utolsó tetszik meg a legjobban, így azt veszem meg.

Fölpattanok a motorra, és keresztül hajtok a városon. Most nem szándékozom senkit se fölrobbantani, úgyhogy galiba nélkül jutok ki a városból. A városból kivezetõ egyetlen útra kanyarodok rá, amikor látok egy nagyon-nagyon ismerõs fiút az úttesten. Ez a hülye képes volt, és kiált elém, hogy biztosan megálljak? Grr…

- Mit akarsz? – kérdezem a bukósisakon keresztül.

- Veled akarok menni! – mondja Rayen, és átölel. Na, most ezzel mit csináljak?!

Miután szépen kikerülök a palota õreinek látóterébõl, a szálloda felé veszem az irányt. Bent a recepciónál nincs senki, így várnom kell, hogy megkaphassam a kulcsomat. Pedig már igazán látni akarom az én új kincsecskéimet!

- Jó napot, Uram! – mondja végre a recepciós. Mivel eléggé feltûnõ jelenség vagyok, így egybõl tudja, hogy melyik kulcsot kell odaadni, én meg már megyek is a szobám felé. Benyitok, és látom, hogy valaki nyúlkált a cuccaim között. Na mindegy, igazából semmi értékeset nem találhatott, mert minden fontos dolog nálam volt. Az is lehet, hogy csak a takarító szedte össze a ruháimat… Mindegy.

Törökülésben leülök az ágyra, és magam elé teszem a táskám. Kiveszem a kincsecskéim, hogy közelebbrõl is megvizsgálhassam, és…

Basszus, ne már, hogy ezek miatt a kacatok miatt csináltam ilyen nagy felhajtást! Ezeknek semmi értékük… Francba. Még hogy mágikus tulajdonsággal rendelkezik… Persze, én meg szõke hajú angyalka vagyok, mi? Áh, nem hiszem el! Ekkora felhajtás a semmiért? De… Legalább a lopás közben láttam valami érdekes dolgot. Ha nem loptam volna el, nem találkoztam volna azzal a markolni való seggû sráccal. Már megérte!

Gondolataimból a gyomrom korgása zökkent ki, mire lemegyek az étterembe. Leülök egy kétszemélyes asztalhoz, és egybõl jön is egy pincér. Egyszerû sült májat kérek tejszínes mártással, hagyma karikákkal és barna rizzsel. Semmi extra, de tényleg! És nem is olyan drága… Amennyiben más pénzével fizetünk. Már pedig én azt teszem. Vagyis… Ez nem igaz, mert már az én pénzem volt. Úgy értem, az elõtt, hogy fizettem volna. Öh, bele lehet saját magunkba zavarodni? Mert ha igen, akkor velem megtörtént…

Kaja után visszamegyek a szobámba, és elteszem magam holnapra.

---*---*---*--

Reggel szerencsére magamtól kelek, nem pedig a madarak ébresztésére. Hurrá! – gondolom nem éppen örömködve. Egy nagy nyújtózkodás után kikelek az ágyból, és a függönyöket elhúzva kinézek az ablakon. Na, ez nem volt a legjobb ötlet, mert eléggé süt a nap, és kiégeti a retinámat, de se baj, egy kis idõ után hozzászokok a fényhez, és körülnézek. Az utcán nagy a forgalom, pedig szombat van. Mindenfelé kocsik és emberek forgatagát látni. Egy-egy hangosabb lánycsapat viháncolását még itt, a negyedik emeleten is lehet hallani, de nem vészes. Kicsit jobban kihajolok, hogy a reggelemet földobjam egy kis csínnyel. Egy virágnak a fejét ledobom, majd aki fölveszi, azt lefröcsköli vízzel.

Hmm… Azon gondolkozom, hogy lehetnék bohóc. De neem, mert a bohócok uncsik, idegesítõek, és… be kell valljam, de ijesztõek.

Idõközben egy biciklis rájött, hogy lehet irányítani, hogy kit fröcsköl le. És ezt pár fehér ruhás lány ellen fordította. Fölnéz, és amikor meglát engem, elvigyorodva köszönömöt int nekem. Heh, végre valaki, aki értékeli a zsenialításomat!

A jól kezdõdõ napomat egy zuhannyal folytatom. A hideg víz felfrissít, és felélénkít. Jól esik, fõleg mivel tegnap annyira kibuktam, hogy nem is fürödtem. Gáz vagyok, mi? Na, ilyenekkel viccelni sem szabad! Én úgy vagyok jó, ahogy vagyok!

Zuhi után egy piros, feszülõs rövidnadrágot, és egy arany pólót veszek föl a nyári meleg miatt. Persze, a kalapomat és a táskámat sem felejtem el, így indulok le a szobámból. A recepciós fiúcska tátott szájjal bámul rám, amikor leadom a kulcsot, és kilépek az ajtón. Hmm… Egész fincsi falatnak tûnik, de most semmi kedvem hozzá. Kilépve a szállodából, látom, hogy a reggeli kis akcióm még mindig felfordulást okoz. Heh, ezt azért nem gondoltam volna. Persze, tudom, hogy jó vagyok, de akkor is… Van, aki egy vízipuskával le akar engem spriccelni, de simán kikerülöm, és szárazan folytatom tovább az utamat.

A reggelit egy kávézóban költöm el, persze nem saját pénzbõl. Közben minden ember megbámul. Nem szólok be nekik, mert most nincs kedvem hozzá, de egy csúnya nézésemre egybõl elfordul mindenki. Na, azért!

Miután a kávém utolsó kortyát is elfogyasztom, pár ezüstöt az asztalon hagyok, és távozom a kávézóból. A városban sétálgatok, meg nézegelõdök. Egy park mellett megyek el, ahonnan fura hangok hallatszanak. Bemegyek a park kovácsoltvas kapuján, és a fák között elkezdek sétálni. Hallom, ahogy egyre közeledek a hang forrásához, és végre meglátom

Egy idõsödõ, kövér hapsi próbálja leszedni egy ájultan fekvõ fiúról a nadrágját. Félig már sikerült is, de a lábam alatt megreccsenõ ág zajára fölkapja a fejét, és ijedten rám bámul. Azok a vizenyõs, perverz szemek… Jujj! Pár pillanatig engem is éhes tekintettel bámul, de aztán, amikor teszek felé egy fenyegetõ lépést, elszalad. Hú, nem is gondoltam, hogy az a kövér disznó ilyen gyorsan tud futni… Na mindegy.

Odamegyek a sráchoz, és már látom, hogy nem is olyan ismeretlen. Ugyanis az ájult hercegnõ a tegnap látott fekete hajú szépség, aki elõl meglovasítottam azokat a kacatokat. Hmm… Igazából azok a színes izék nem is kellenek nekem. Megmentettem, legyen neki elég ennyi. Nem vagyok én se szeretet szolgálat, se angyal, hogy miután megmentettem azt a cuki kis seggét, még el is szállítsam valami olyan helyre, ahol tudnak is csinálni az ájultságával. Persze, majd pont én, mi? Na, ne szórakozzunk, kérem!

A táskámból kiveszem azokat az ócska kacatokat, amiket elloptam, és mellé lerakom. Megfordulok, és már mennék is, amikor egy erõtlen, gyenge hang megállít. Egy nyögés érkezik az – elvileg – ájult fiútól. Vacillálok, hogy visszaforduljak-e, vagy ne törõdjek vele, és elhúzzak-e innen. De egy finom kéz érintését érezve a bokámon, úgy döntök, hogy maradok. Visszafordulok a srác felé, és leguggolok hozzá. Óvatosan kisimítok egy selymes tincset a puha, hófehér arcából, és végre gyönyörû zöld szemeibe nézhetek. Még kábán csillognak, de látom, ahogyan az agytekervényei forognak, és végül föl ismer, hogy hol is találkoztunk.

Bár szemei dühösen csillognak engem látva, amíg nem tér teljesen magához gond nélkül bámulhatom, aminek örülök, mert még szebb, mint amilyenre emlékeztem. Persze, nem csodálom, hogy mérges rám, hiszen leütöttem. De úgy látszik, nem okoztam neki nagy bajt, mert végül is valahogyan ide kellett jutnia. Gondolom, nem otthonról hozta el ide a pasas…

Hmm… igazából most, hogy így végignézek rajta… Na, õt szívesen látnám az ágyamban!