Ma sajttortát kap tõlem. Tudom jól, hogy az a kedvence, szóval azzal fogom megünnepelni, hogy a Te vagy az egyetlen!-nek már az ötödik évadát zárja le sikeresen a mai nappal. Persze, a forgatás nem áll le, hiszen nagyon népszerû sorozat, aminek még nyáron is van külön nyári kiadása, ami nem kapcsolódik szorosan a történethez, ám a szereplõk ugyanazok, de ma akkor is ünnepnap van. Már öt éve, hogy szerelmes vagyok belé, és már négy éve, hogy együtt dolgozunk. Ezt meg kell ünnepelni, és mi más lehetne a kedvenc sütijénél, a sajttortánál, és egy csokor vörös rózsánál jobb dolog?

Ha végre az enyém lehetne testestül, lelkestül. Ha végre egyedül csak én érhetnék hozzá, én csókolhatnám, ölelhetném, szerethetném. Ez volna a legeslegjobb, ám még várnom kell. Még nem jött el az idõ arra, hogy végre bevallhassuk sírig, s tovább tartó szerelmünket egymásnak. Még nem, mert még szüksége van a színészkedés biztonságára, arra, hogy ne legyen ilyen félénk velem szemben. Ám hamarosan eljön majd az idõ, hogy képtelen lesz már tovább türtõztetni magát, és õ maga fog nekem könyörögni, hogy tegyen végre magamévá, hadd tudja az egész világ, hogy õ az enyém, csak és kizárólag az enyém.

Enyém.

Nem veszem a sajttortát, hanem én saját magam készítem. Nem vagyok nagy szakács, se cukrász, ám a sajttorta készítését annyit gyakoroltam, hogy most már én készítem a világ legjobbját. Márpedig Alannek csakis a legeslegjobb jár mindenbõl – ez nem kérdés, ez tény. Olyan tény, mint hogy a Föld kering a Nap körül, vagy, hogy én keringek Alan körül. Õ az én világegyetemem központja, a világ legszebb, legtökéletesebb dolga. Nélküle nem élet az élet, nem létezik boldogság. Míg meg nem pillantottam a tv-ben, nem tudtam, mi a tökéletes szépség. Míg meg nem láttam élõben, nem tudtam, mi a szerelem. Míg vele nem dolgoztam, nem tudtam, mi a mennyei boldogság. Amíg nem vesz észre, nem tudom, mi az, hogy tökéletes élet.

Nincs tökéletes életem, hiszen tudja a létezésemet, de ha ma nem mennék be, nem tudná, hogy más sminkeli ma, mint máskor. Nem kapná meg a sajttortáját. Nem fantáziálhatnék el azon, hogy odamegyek hozzá, és csak úgy megcsókolom, mire visszacsókol, és bevallja, hogy õ is szerelmes belém már a kezdetek óta.

Megsül a tökéletes sajttorta, tetejére áfonyás öntetet csöpögtetek szívecske alakban, majd csomagolom, és megyek is a stúdióba. Nem gyanúsít engem, hiába jelennek meg nála a rajongókénál értékesebb ajándékok, sosem jelzi, hogy azt gyanítaná, én vagyok ennek hátterében. Pontosan ezért, még most kell letennem az öltözõjébe, mivel õ még nincs bent, sokan mások ellenben igen, így nem feltûnõ, hogy akkor jelenik meg a torta az öltözõjében, amikor én. Még nem vagyok rá fölkészülve, hogy szemtõl szembe bevalljam érzéseim iránta. Már négy éve dolgozom vele, már négy éve ajándékozom olyan dolgokkal, amikrõl tudom, hogy tetszenek neki, de még nem mertem bevallani a titokzatos ajándékozója kilétét. Gyûjtöm az erõt, gyûjtöm, de még nem elég. A visszautasítástól való félelem visszatart, de a mai egy döntõ pillanat lesz. Ha tetszik neki a tortám, bevallom, hogy tõlem van, és elmondom, miért is kapta.

Ha nem… hát… inkább nem is merek belegondolni.

---*---*---*---

- Kaptam ma egy tortát! – csicsergi vidáman Alan, miközben profi kezeim alatt csukott szemmel mosolyog. Remélhetõleg a torta emlékére, bár az is lehet, hogy csak azért, mert most pirosítom az arcát, és az ecset mindig csiklandozza az arcát. Édes, hogy ennyire csiklandós, kíváncsi vagyok, hogy vajon máshol is ennyire az-e. Szívesen fölfedezném akár most is, de leginkább az ágyamban, ahogyan kikötözve vergõdik a puha takaró fölött, miközben én egy tollal simogatom végig minden egyes porcikáját. Szinte látom magam elõtt, hogy csuklóját szinte véresre vagdalja, ahogyan próbál szabadulni, ám én nem kegyelmezek neki, minden apró porcikáját ezredjére is fölfedezem. Végül csókjaimmal halmozom el csuklóit, nyelvemmel itatom föl karján végig csurgó vér patakjait, majd a saját vérének ízével számban, csókolom meg mélyen.

Az ajándékom említésére eszmélek föl ábrándomból, s izgatottan dobban meg szívem, s elönt a verejték. Vajon mit szólt hozzá? Tetszett neki? Ugye ízlett neki? Biztosan, hiszen ez a lehetõ legtökéletesebb recept, amit találtam, és kifejlesztettem, ám attól még az egészséges izgulás meg van bennem. Nem tudtam ott lenni, mikor megpillantotta, hiszen az túl feltûnõ lenne, mivel a sminkes nem szokott a színész öltözõjébe bemenni, csak ha nagyon fontos, de most végre megtudhatom, amit reggel óta tudni akarok: mégpedig hogy hogy tetszett a tortám neki.

- Igen? – kérdezek vissza fojtott, karcos hangon. Kissé megköszörülöm a torkom, mintha csak berekedtem volna, ám az izgalom az, mi elszorítja mellkasom. Remélem, nem hallja, mennyire izgulok, bár azt vettem észre, hogy nem nagyon szokott azzal foglalkozni, hogy én mit mondok neki, inkább az a lényeg, hogy õ mit mond nekem. És ezzel nincs is semmi baj, szeretem hallani a hangját, és szeretem, hogy megbíz bennem annyira, hogy meséljen nekem dolgokat, de… de jó lenne, ha figyelne rám is kicsit. Ha nem csak egy bútordarab volnék, akinek lehet mesélni, hanem egy élõ, lélegzõ ember, aki méltó arra, hogy a szerelme, a szeretõje legyen. De már csak napok kérdése, és az enyém lesz.

Ebben biztos vagyok.

- Igen, Valentina hozott nekem egy isteni sajttortát. Ennél finomabbat nem is ettem még. Áfonyás volt, és… - hallom, hogy még mesél, de egyszerûen nem bírom rávenni magam, hogy hallgassam és meg is értsem, vagy akár kitörjek dermedtségembõl, hiszen egyre csak a mondatának kezdete visszhangzik agyamban. „Valentina hozott nekem… Valentina hozott nekem…” MI?! De hát… De…

Egyszerûen nem jut eszembe egy értelmes mondat sem, de még mozdulni sem tudok, nem hogy Alan kérdésére válaszolni, miszerint minden rendben van-e. Nem, semmi sincs rendben! Mi az, hogy valaki más is vitt neki tortát?! Az az én ötletem volt! Nem holmi kis rusnya, kivénhedt, otromba ribancé.

- Õ vitte? – nyögöm ki magamból percek múltán, s próbálom folytatni sminkelését, ám egyszerûen annyira remeg a kezem, hogy muszáj pár percre elfordulnom, és a smink cuccokkal pepecselnem, hogy ne lássa földúltságomat. Muszáj visszanyernem lélekjelenlétemet, nem borulhatok ki mindenki, s legfõképpen Alan elõtt.

Az a kurva! Hogy merészeli?! Hogy merészel az ÉN Alan-emnek tortát vinni?!

- Nem, igazából az asztalomon volt, mikor beértem, de megkérdeztem, és bevallotta, hogy õ hozta nekem.

HOGY?!

Valentina… Azt… Mondta… Neki… Hogy…?

Az az én ajándékom volt! Azt én sütöttem, az én szerelmem, odaadásom, életem van belesütve! Erre az a kurva csak úgy eltulajdonítja. Ezt nem úszhatja meg.

Most nem menekülhet, meg kell bûnhõdnie.

A sminkelés további részét monoton, élettelen mozdulatokkal végzem, fejemben Valentina lehetséges kivégzési módjai pörögnek le. Nem szabad lebuknom, úgy kell végeznem vele, hogy õ megtudja, hogy nem érdemes nekem keresztbe tenni, viszont nem szabad lebuknom sem. Nem… viszont, a rendõrség egy idõ után valószínûleg kiderítené tettemet, így még elõtte kell cselekednem. Talán a fegyver a legtisztább megoldás. Elõször egy-egy a tapadókorongos mancsaiba, melyeket rá akart tenni az ÉN tulajdonomra, majd mikor eleget könyörgött, mehet a szájába, mellyel le akarta szopni az ÉN tulajdonomat, s melybõl csak hazugságok ömlenek ki. Nem kegyelmezek, fájdalmas vége lesz a kurvának. Megúszhatta volna, de nem, neki hazudnia kellett. Ezt nem tûrhetem tétlenül.

Nem és nem.

Még ma este kivégzem Valentinát, s egybõl utána a búvóhelyemre menekülünk Alannel. Nem veheti el tõlem senki. Õ az enyém, s én az övé vagyok – ezt neki is meg kell értenie. És mi lenne jobb módszer erre, mint a közös menekülés, és együtt levés? Hiszen ha az õ hajszála marad a tetthelyen, õ lesz az elsõ számú gyanúsított. Nem akarom belekeverni, de mivel hitt a kurvának, muszáj ezt tennem, bebiztosítani magam azzal, hogy neki is menekülnie kelljen.

Igen. Ezt kell tennem.

Alan még ma este az enyém lesz és ez már biztos.

A francba az egész szerelmi vallomással. A tettek sokkal jobban beszélnek a suta kis vallomásoknál!

- Bármikor felkereshetsz. Itt, vagy akár a lakásomon. – A papíron, amit ad, csak a neve van, és a telefonszáma…  – A címem nincs rajta. Hívj fel, ha látni szeretnél, és én majd elmegyek érted. Gondolom megérted, hogy senkinek sem adhatom ki. Nem szeretném, ha fényképészek és újság írók vennék körül a házamat.

- Értem... rendben – felelem hasonló hangnemben, ahogy õ. Mindenesetre megértem. Én is csak egy vagyok a partnerei közül.

- Egyébként, ha profi színész szeretnél lenni, vagy csak szeretnéd fejleszteni a tudásod… ami hát rád fér, nyugodtan keress fel. Neked bármit megtanítok – mondja, szemeiben vágy csillan, közel hajol…

- Miféle tanításra gondolsz? – kérdezem, fékezve gondolataimat és vágyaimat. Nem lehetek biztos benne, hogy engedné, hogy megérintsem.

- Csak gyere el valamikor és megmutatom. – Milyen érdekes. Most azt gondolom, hogy megengedné… de ebben úgysem lehetek teljesen biztos csak akkor, ha megérintem.

- Rendben – válaszolom neki, majd végigsimítok hátán, és megcsókolom. Van egy olyan fura érzésem, hogy nem látom többé. Õ alapvetõen nõkkel szeretkezik, és gondolom, a menedzsere sem akarná, hogy egy férfi legyen mellette. Felesleges bármilyen reményt is táplálnom a folytatással kapcsolatban.

- Viszlát, Hiro – sóhajtom, és kimegyek a helyiségbõl. De nem tudok messzire jutni, hátamat a falnak vetem, és picit szuszogok. Olyan kellemes volt vele minden.

*

Két nap telik el közben… én lassan ott tartok, hogy enni sincs mit, ugyanis még nem kaptunk semmit a filmért, és egyelõre azt sem tudom, hogy fogunk-e. A közeli kisboltból kapok hitelre némi ételt, de az egy átlagembernek reggelire sem elég, és lassan én is érzem, hogy gyengülök. El kellene mennem a stúdióba, és megkeresni valakit. Talán tudnak mondani valamit…

Be is sietek. A portás készségesen igazít útba, hogy hol találom Hirót és a menedzserét. Gondolom, õk már tudnak valamit, és legalább láthatom Hirót is. Ha csak egy percre, ha csak a hangját hallhatom, az is megnyugtatna egy kicsit. Két napja mindig eszembe jut. Mindenrõl… már arra is gondoltam, hogy felhívom, és meghívom magamhoz, de ahhoz mindenképpen kellene valamennyi pénz, mert mégsem kínálhatom meg azzal, amit én eszek. Az nem vendégnek való.

Benyitok a terembe, de természetesen halkan, hiszen szóltak többen is, hogy pont forgatnak. Nahát… nem gondoltam, hogy Hiro máris vállal szerepet. Nos, mindenesetre ez is bizonyítja, hogy csak én vagyok ennyire szentimentális, hogy megérinteni sem lenne kedvem mást, csak õt. nem baj, hiszen õ ebbõl él, neki az is csak egy munka volt, hogy velem kellett lennie.

De ahogy meglátom, hogy egy nõvel van, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Aztán még rám is néz… nem tudom. Nem értem saját magamat sem, de Akane-san itt van. Odalépek hozzá, és csendben a fülébe súgom, hogy ha lesz ideje este, hívjon fel, kérdeznék tõle valamit. Õ biztosít arról, hogy fel fog, de azért a kezembe csúsztatja a névjegykártyáját, hogy ha kimenne a fejébõl, csörögjek rá. Utána még megkérem, hogy errõl ne szóljon senkinek. Kellemetlen lenne nekem, ha kiderülne, hogy milyen rossz anyagi helyzetben vagyok… Aztán még azt is elmondom neki, hogy Hiróval is akartam beszélni, de ha ennyire elfoglalt, majd máskor felkeresem. Hiába mondja, hogy átadja az üzenetet, nem akarom. Nincs is üzenet, csak hallani szerettem volna a hangját.

Elindulok kifelé, de valahogy nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem érinthettem. Zavar a tudat, hogy itt voltam a közelében, és hozzá sem értem… nem tudok így elmenni. Visszafordulok, és elindulok oda, ahol legutóbb is zuhanyoztam. Biztosan ott lesz õ is.

Nem is kell csalódnom. A zuhany alatt áll, én pedig egy mozdulattal dobom le magamról a kimonómat, hogy mögé léphessek. Nm szeretném, ha egyértelmû lenne számára, hogy én vagyok az, de szeretnék neki segíteni egy kicsit. Nem olyan volt a kisugárzása most, szex közben, mint mikor velem volt. Talán… talán rosszul gondolom, és mégsem egy alkalom voltam neki? De nem, ennyire nem szabad magam elragadtatni!

Eltakarom a szemeit, és megint megmosom a hátát. Nem tudom, most ez nem köszönet… csak azt szeretném, ha sejtené, hogy én vagyok és azt is, hogy miért csinálom. Próbálom ugyanazokkal a mozdulatokkal kényeztetni bársonyos bõrét, ajkaimmal érintem, ahol tudom… minél többet szeretnék magamnak belõle, hiszen ki tudja, mikor láthatom legközelebb. Legalább az emléke maradjon meg addig.

Jó érzés hallani és érezni, hogy az érintésem is felizgatja. Tudom, hogy sejti, hogy én vagyok az. Ellenkezõ esetben szerintem megpróbált volna eltolni. Egy olyan óvatos ember, aki nem írja rá a címét a névjegykártyájára, nehogy megtalálják a lakását az újságírók, nem tûrné szó nélkül, hogy valaki megmosdassa, akit még csak nem is lát. Mégsem szól. Csak sóhajt, majd, amikor már én is egyre nehezebbnek érzem az önmegtartóztatást, egy utolsó csók után ellépek tõle, felkapom a kimonómat, és kirohanok a szobából. A szomszédos terem üres, oda megyek be, felöltözök, és elindulok kifelé.

Szerencsére nem jött utánam és nem látott meg, de ettõl még szerintem tudja, hogy én vagyok az. Lefelé menet a portás kedvesen köszön, én pedig megyek is haza. Muszáj keresnem valami ennivalót, nagyon éhes vagyok.

***

Este csörög a lakásban a telefon. Odaszaladok, felveszem, és kicsit meg is lep, hogy Akane-san nem felejtett el.
- Mit szerettél volna kérdezni, Shuen? - kérdezi kedvesen csacsogó hangon. Ahhoz képest, hogy utálom a nõket, Akane-san aranyos.
- Nekem ez… kissé kellemetlen. De mindenképpen muszáj megtudnom, hogy mikor kapok valami pénzt a felvételért - sóhajtok bele a telefonba. - Sajnálom, de elfogyott minden pénzem, és már nem tudok ennivalót venni… és szeretném tudni, hogy mikor lesz valami kis pénzem.
- Hát… nem tudom. Ennyire rossz a helyzet, Shuen? - Aggódik, vagy nem is tudom.
- Nos, sajnos eléggé. Minden pénzem az okijának adtam, az a kevés, amit visszakaptam, arra volt elég, hogy megvegyem ezt a kis lakást. De a számlákkal is elmaradtam - nevetek fel kínosan.
- Meglátom, hogy mit tehetek, rendben?
- Köszönöm, Akane-san - mondom neki hálásan, és annyiban maradunk, hogy holnap találkozunk a stúdió elõtt.

***

Reggelig azon gondolkodom, hogy talán hiba volt segítséget kérnem Akane-santól. Ha elmondja Hirónak, hogy ennyire nehéz az anyagi helyzetem, minden bizonnyal annyira sem fogom érdekelni, mint amennyire talán eddig felkeltettem a figyelmét. Hiszen ha adott esetben kellenék is neki, akkor sem vagyok benne biztos, hogy egy olyan valakire lenne szüksége, mint én. Pénzem sincs, és nem is mozgok olyan körökben, amilyenekben õ.

Kilencre kell a stúdió elõtt lennem. Akane- san már ott vár engem, az arca kicsit ideges, és mutatja a kezével, hogy siessek.
- Baj van? - kérdezem tõle.
- Hiroshi nemsokára ideér, és nem akarom, hogy tudja, hogy ilyen munkát ajánlok neked - hadarja, majd a kezembe nyom egy kis papírfecnit. - Hívd fel ezt az embert és mond meg neki, hogy munka kell neked - mondja, de nekem ez fura, hiszen…
- De Akane-san, én nem szeretnék prostituált lenni - szólalok meg kicsit meglepetten, de õ csak mosolyog. Fura ez a mosoly…
- Ez nem olyan. Majdnem olyan, de nem. Ne izgulj - kacsint rám. - Siess, menj, ott jön Hiro! - Odapillantok, és tényleg… ha Akane-san nem tolna egy oszlop mögé azt hiszem, meglátott volna, de így sem vagyok biztos benne, hogy nem.

***

Sikerül annyit beszélnem telefonon a férfivel, akit Akane-san ajánlott, hogy mikor és hol találkozunk. Sajnos, õ most elutazott, így csak akkor fogok tudni összefutni vele, ha hazajön, a helyettesére meg nem bízna ilyesmit. Azt mondta, hogy olyan jellegû munka, ami nagyban függ a külsõmtõl is. Amikor elmondom, hogy gésaként dolgoztam, akkor már azonnal tényként kezeli, hogy felvesz.

A munka egyszerû, jól fizet, bár nem olyan, amilyenrõl álmodoztam. Egy üvegfal választana el a bár vendégeitõl, ahol dolgoznék. Annyi lenne a dolgom, hogy a fal mögött táncolok, adott esetben és elég pénz ellenében kielégítem magam. Igaza van Akane-sannak, ez valóban nem a testem közvetlen árulása… de attól még az. Viszont tekintve, hogy ma közölték a boltban, hogy amíg nem fizetem ki a tartozást, addig nem kaphatok több hitelt, nem nagyon van választásom. Ám a férfi kedves, és megígérte, hogy amíg haza nem jön, addig nem adja ki a munkát látatlanban, és egy hét múlva találkozhatunk. Az pont három nappal a gála után lesz. Remélem, hogy legalább oda nem kell elmennem. Mármint örülnék Hiro sikerének, de az még több nap, és már most is alig van mit ennem. Addigra valószínûleg nagyon rossz formában leszek, és úgy semmiképp sem szeretnék mutatkozni Hiro elõtt.

Bár önmagamat sem értem igazán. Azt sem tudom biztosan, hogy mit akarok Hirótól. Egyrészt nagyon örülnék, ha még együtt lehetnék vele. De én nem akarok pusztán csak szexen alapuló kapcsolatot. Eleget éreztem már felszínesnek a kapcsolatot, már valami õszintét szeretnék. De Hiro pornózik. Nem hiszem, hogy képesek lennénk együtt lenni, pláne úgy, hogy én is pornózni fogok… bár, még nem tudom, hogy pontosan hogyan és milyen formában. Mármint én szeretném, mert viszonylag könnyû pénzkereseti lehetõség. De nem mindenki õ lesz. Ki tudja, hogy milyen szerepeket fogok kapni. És muszáj leszek eleinte elvállalni… sõt, amiket hallottam errõl az iparágról olyanokkal is együtt kell majd lennem, akikkel nem akarok.

Nem tudom… talán nem is olyan jó ötlet ez a pornózás. Ha összejönne ez a másik munka, amit Akane-san ajánlott, akkor azt hiszem, az könnyebben menne, hiszen azt kell csinálnom, mint eddig, kivéve a mások elõtt történõ önkielégítést. De biztos meg lehet azt is szokni. Amikor gyerekként néztem a gésákat, elképzelni sem tudtam, hogy hogyan képesek ilyen felszínes viselkedésre, és én is ugyanúgy meg tudtam tenni. Bár most itt vagyok, egykor Gion egyik legkedveltebb férfi gésája, és a betevõ falatom sincs meg. Így elég nehéz bármit is kezdeni magammal.

***

Egy nappal a gála elõtt úgy érzem, hogy fel kellene hívnom Hirót. Talán egyszerûbb lenne… vagy nem is tudom. Ha nem akarja, hogy menjek, akkor megmondhatja, és nekem sem kell aggódni. Bár ma már nem is az arcom nézett rám vissza a tükörbõl… sosem voltam még ilyen rossz bõrben eddig.

Sikerül összekaparnom annyi aprót, hogy telefonálhassak, és már ki is csöng. Remélem, hogy fel fogja venni…
- Igen? - szól bele egy álmos hang.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek, remélem nem zavartam meg semmit - mondom neki nyugodt hangon. Bár a térdeim remegnek…
- Shuen? - kérdez vissza bizonytalanul.
- A holnapi gála miatt hívlak. Nem tudom, hogy menjek-e vagy ne - sóhajtok fel. - Nem kerestetek, de szeretném tudni, hogy hogy készüljek.
- Öhm… persze. Hétre érted megyek. Hol laksz? - Jesszus… most el kellene neki mondanom? Nem akarom, hogy lássa ezt a nyomortelepet… de ha nem mondom el, azt fogja hinni, hogy nem akarom látni. Gyorsan elhadarom hát a címet, de épp lemegy a pénz, és elköszönni sem tudok, az apró pedig már a tárcsázásra sem elég. Szomorúan sóhajtok fel, és elindulok hazafelé.

Otthon veszem észre, hogy konkrétan nincs itthon semmi ehetõm… de úgyis lassan este van, lefekszem inkább, aztán holnap kitalálok valamit.

***

Nem sikerült megoldanom a helyzetet. A pénzbõl, amit össze tudtam szedni a lakásban, csak egy almát tudtam venni, amit meg is ettem, de már nagyon marja a gyomrom. Egyre rosszabbul érzem magam, de szeretnék elmenni a gálára. Hátha sikerülne valamit ennem is, és talán még díjat is kapunk.

Hét elõtt öt perccel már kész is vagyok este. Felvettem egy szép kimonót és elindulok lefelé, szeretnék ott lenni a ház lõtt. Hátha nem fog Hiro szétnézi, csak felveszem, és indulunk. Bár az kicsit aggaszt, hogy túl sápadt vagyok… nem fogok tetszeni neki, de nem tehetek mást. Talán hagynom kellett volna, és fel sem hívni.