|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2012. 07. 27. 10:26:19 | #22458 |
 Karakter: Eliot Mathis
Megjegyzés: ~ Gennek
Eliot:
Az este folyamán megnyugszom és Billy rávesz, hogy még maradjak. Persze nem úsztam meg ennyivel, kérdezte mitől jöttem ennyire zavarba, de jó kis kifogást találtam ki. Jeremy biztos valami nagy pénzes ember, ha ő támogatta az iskolát és azt mondtam a „hírességektől” zavarba jövök. Remélem ennyi elég volt neki. Elég ciki lenne, ha kiderülne, hogy egy ideje már „megfigyeltem” a pasast, és bejön. Tuti beégés lenne.
Valamivel később az igazgató gurul közénk.
- Ugye csatlakozhatunk a fiatalokhoz? – tör be a körbe, a többes számon kicsit meglepődök de mikor meglátom ki követi meghúzom magam. Jaj nekem, pedig már majdnem megpróbáltam elfelejteni hogy itt van. Tudom lehetetlen, mégis… pár percre jól elterelték eddig a figyelmem.
- Nyugodtan csatlakozzatok hozzánk! – vágja rá Billy vidáman, majd a többiek, akik itt tanulnak és mondhatni élnek, egy emberként fordulnak Jeremy felé.
- Köszönjük, hogy támogatja az iskolát – mindenki olyan kedves, ráadásul aranyos ahogy egyszerre mondják, meg is mosolygom őket.
- Tessék? – kérdi Jeremy aki láthatólag nem is ide figyelt. Vajon merre járhat az esze? Biztos unja az egészet, hozzászokhatott már az ilyenekhez.
- Éppen most köszönték meg, hogy a jó voltodból tovább is fönt maradhat az iskola
- Nem tesz semmit. Szerettem itt élni – Itt élt? De… egyáltalán nem tűnik rokkantnak, vagyis… nem látok nála rendellenességet. Hall és lát minket, bár néha elkalandozik, a mozgásában sem látni furcsát, normálisan sőt férfiasan megy, normálisan beszél. De pofátlanság és illetlenség lenne rákérdezni, hogy vajon miért élt itt. Lehet bármi volt az meggyógyult… Talán… Nem kérdezhetem meg így nyíltan így inkább csak bekapcsolódom a beszélgetésbe, ahogy tudok és mosolyogva hallgatom a többiek történeteit az itteni élményeikről.
- Bocsánat, nekem most mennem kell – Szólal meg kis idő után megint Jeremy, mire az igazgató nagy könyörgő szemekkel néz fel rá – Tényleg mennem kell – elköszön mindenkitől, mikor rám néz egy pillanatra kiráz a hideg majd elönt a forróság. De amikor sarkon fordul és távozik, lenyugszom. Kissé csalódott vagyok, de mégis nyugodt. Fura egyveleg.
Na de… élvezzük az estét, hisz Billy ezért hívott, és ez a - számomra – meglepetés vendég csak még jobban feldobta a hangulatomat.
Billy rávesz, hogy látogassuk meg a svédasztalokat addig az igazgató a tanárokkal kezd el beszélgetni így a többiek is követnek minket. Az ölembe terítek egy fehér anyagkendőt, mint mindenki majd megkóstoljuk a hozott finomságokat. Mind igazán jól néz ki van ami tényleg finom, de nem eszek sokat csak kóstolgatok, majd iszok rá. Persze nem hagynak nyugodni így a kitöltött pezsgőkből is innom kell nem elég a sima üdítő. Végül is velük örülök, hogy megmaradt az iskolájuk és mivel úgy sincs annyi ital hogy többször rávegyenek beadom a derekam. Egyszer. Ez a pár korty is felforrósít, de leöblítve valamivel már semmi hatását nem is érzem.
Közben anyu is felhív, hogy mikor jöhet értem, érzem a hangján, hogy kezd aggódni, de nem mondja ki, mert tudja hogy nem szeretem. De ő az anyukám és azt hiszem ez a természetes. A fiúkra nézve még azt mondom egy óra, és hívjon fel ha ideért. Remélem addig nem fajul el a vihar, bár anyu azt mondta már elkezdett csendesedni.
Egy idő után visszatérünk az igazgatóhoz szintén Billy javaslatára. Fura nekem, hogy folyton a közelében van, vagy róla beszél, na de ez már egy ideje feltűnt nekem.
Amikor visszaérünk, látom Jeremivel beszélget, jobban mondva mutogat neki valamit, de ez mér nem is olyan érdekes, mint hogy bőrig el van ázva. Jézusom, mi történhetett?
Az igazgató elég jókedvűen bazsalyog, mikor lelassítunk a közelükben.
- Mi történt? – előz meg Billy a kérdezésben, pedig majdnem az én számon csúszott ki. Köszi haver, megmentettél.
- Jeremy kocsija lerobbant így visszajött, de nagyon esik így láthatjátok – nem tudom miért ilyen jókedvű a diri, de valamin nagyon jól mulat, mintha egy viccet mondott volna amit csak Ő ért.
Hirtelen észbe kapok, rántok egyet az ölemben lévő kendőn, hogy az esetleg rákerül morzsákat lerázzam róla, de szerencsére nincs sok rajta, majd felemelve felé nyújtom.
- Tessék, ez is több mint a semmi – próbálom visszafogni kezem remegését, valamennyire sikerül is, de amikor végig engem nézve lassan, de tényleg lassan húzza ki ujjaim közül, olyan mintha megállna az idő. Csak akkor kapok észbe mikor már az arcát és a haját törli meg, közben a kutyusa ide sétál a tolószékemhez, lenyújtom neki a kezem mosolyogva, hogy megszagolja, majd máris visszalép hozzá. Nem kell sietnie hisz csak egy lépésre vagyunk egymástól. Mármint neki lépés.
- Hívjunk taxit? – szakít ki Billy hangja zavaromból, ekkor eszembe jut hogy nem túl messze lakhat tőlünk Jeremy hisz néha ott száll fel a metróra mint én, bár… Ki tudja? Lehet csak azért jön arra ritkán mert a barátnőjétől jön, de nem tudom visszafogni magam.
- Izé… én… - kezdek neki, de hogy ne tűnjek teljesen szerencsétlennek sóhajtok egy aprót, majd összeszedem magam.
- Nem sokára értem jönnek, esetleg elvihetnénk – ajánlom fel, de amikor megérzem hogy forró az arcom lesütöm a szemem, előre biccentett fejjel próbálom elrejteni arcomat.
- Köszönöm, az jó lenne – válaszol kedves hangon, amitől gerincemen végigfut a forróság és talán a lábujjam is vörös, de azt sajnos nem érzem. Illemből is muszáj visszanéznem rá, de totál elkábít, amikor meglátom hálás mosolyát. Vagy valami olyasmit, nem igazán értek annyira a mimikához.
- Na, akkor ezt is elintéztük. – csapja össze tenyerét a diri mire majdnem ugrom egyet ültömben (hogy máshogy?) – fiúk, kinek van kedve táncolni?
Erre mindenki felröhög és ugratni kezdi a dirit, na meg ugye megjegyezni milyen hülyeségeket mond. Hihetetlen mennyire közvetlen a pasas a diákokkal, de talán ez az életvidámság teszi barátságossá a megjelenését és úgy mindenét. Szinte ki is maradunk a beszélgetésből Jeremyvel mintha kirekesztettek volna, de mielőtt ismét zavarba esnék, megcsörren a mobilom. Anya megérkezett.
- Értem jöttek. Akkor elvihetjük? – fordulok felé miután letettem a telefont.
- Igen, köszönöm – mosolyogva biccentek, majd a többiek felé fordulok.
- Mennem kell, köszönöm a meghívást, jól éreztem magam.
- Máris? – kérdi csalódottan Billy, de órájára nézve meglátja mennyi az idő és máris megértőbbé válik – Örülök hogy eljöttél, jó volt találkozni. – kezet rázva búcsúzok el tőle és mindenkitől.
- Majd találkozhatnánk többször is – jegyzem meg amire persze helyesel.
A búcsúzkodás után elég zavarba ejtő, hogy Jeremyvel az oldalamon hagyom el a helyiséget, olyan mint egy filmbe illő félreérthető jelenet. Ez csak nekem ciki?
Kint már nem esik annyira, de anyu esernyővel vár kint és amint meglát, hogy jövök ki, elém is siet.
- Anyu, ő itt Jeremy Demarry, akit mondtam. Ő segített Billyék iskoláján.
- Örvendek – nyújt kezet anyu, majd Jeremy viszonozza is a gesztust. – Szörnyű, hogy ilyen időben robbant le a kocsija, mintha egyszerre érné két csapás. Ráadásul egy ilyen édes kutyával – Anyu már csak ilyen, de mikor elindulok máris követ az esernyővel, Jeremy pedig mellettünk. Ahogy látom nem valami beszédes anyuval ellentétben így megpróbálom kimenteni.
A kocsihoz érve elgondolkodok, hogy vajon előre, vagy hátra üljek? Vagy dilemma, de aztán kitalálom hogy legyen.
- Üljön csak előre, majd hátul ülök a kutyussal – ajánlom fel mosolyogva Jeremynek és anyu már nyitja is nekem a hátsó ajtót, hogy odaférhessek.
- Hová vihetem? Úgy értem a címet, amerre lakik, vagy ahova szeretne menni – anyu máris lefoglalja beszélgetéssel, én addig kihasználom az alkalmat és megpróbálok bemászni. Jeremy talán nem is hallja, mert érzem hogy felém hajol így vissza is hanyatlok a székbe.
- Segítsek? – kérdi kedvesen de tiltakozóan felemelem egyik kezem majd megrázom a fejem.
- Nem, menni fog, csak… csak ne nézz ide – zavartan pirulva, ráadásul duplán is elfordulok tőle és megvárom míg elfordul, vissza anyu felé. Ekkor betornázom magam a hátsó ülésre, de közben hallom ám anyut, de úgy teszek mintha süket lennék.
- Tudja… Eliot nem szeret segítséget kérni, amíg maga is képes megcsinálni. – elhelyezkedem, a lábaimat is elrendezem, hogy jó legyen, majd kicsit hátrébb tolom a széket, amire felfigyelnek a „beszélgetésből”.
A kutyus beugrik hozzám, bezárul az ajtó, anyu a csomagtartóba teszi az összehajtott tolószékemet, majd beülnek előre, én addig a lenyugodott kutyus füle tövét vakargatom.
- Szóval hová vihetem? – amikor anyu ezt kérdezi, a kutyi előre pattan épp Jeremy vállának ugrik, aki eddig anyura figyelt. Elmondja a címet, de én közben a félhomályba merült arcát figyelem. Na igen, éjszaka a kocsi belső tere nem a legkivilágítottabb, max nyitott ajtóval.
- Az pont útba esik, micsoda véletlen – mondja anyu jókedvűen, majd be is indítja a kocsit. Igen… véletlen. Nahát!
|
| Geneviev | 2012. 02. 20. 09:15:41 | #19320 |
Karakter: Jeremy Demarry
Megjegyzés: ~Timcsinek és gyönyörűségemnek
A kocsim a szervizben, mert már megint makacskodik, és nem hajlandó elindulni. Valamiért sosem akar nekem elindulni. Biztos ő is diszkriminál, és csak azért nem hajlandó nekem beindulni, mert süket vagyok. Bahh… Most metrózhatok. Bár… mondjuk egy kis részem örül neki, hisz így láthatom megint azt az édes fiút, akit néha látok a metrón. Szőke haja van, gyönyörű kék szemekkel, és egy tolószékkel. Nem tudok róla semmit, csak azt, hogy iskolás, és mozgássérült. Soha nem beszéltem vele, de nem is szándékozom, teljesen meg vagyok elégedve azzal, hogy csak figyelem. Tudom, kissé fanatikusnak tűnik, de mégis mit kezdene egy 35 éves öregember egy középiskolással?!
Na, ugye, hogy semmit!
Szóval megvagyok én a figyelésével. Szerencsére amikor metróval megyek, mindig ugyanazzal sikerül, mint amivel ő megy, mert mindkettőnknek kb ugyanakkorra kell beérnünk.
Flake-re, hófehér kutyusomra rárakom a pórázát, és még mielőtt elindulnánk, hagyom, hogy jól összenyalogasson. Valamiért nagyon szereti ez a kutya, ha elúsztathat a nyálában… De nem gond, pont ezt szeretem benne, olyan kis vidám mindig. Pont az ellentétem. Mikor abbahagyja a nyalogatásomat, a fürdőszobába sétálok, és megnyitva a csapot, megmosom az arcomat, amit összenyalogatott. Furcsa dolog, hogy nem hallom a külvilág zajait. Semmit. Sem a vízcsobogást, sem a kutyaugatást, de még az autók zaját sem. Most mondhatnám, hogy megszoktam, de az hazugság lenne. El tudom fogadni, igen. De nem szoktam meg. Néha még mindig várom, hogy végre hallhassak egy hangot, és szoktam arról álmodni, hogy végre újra hallok. Álmomban kint ülök egy parkban, és hallgatom a madarak csiripelését, és mellettem fekvő szerelmem lágy hangját. Mikor felébredek, még a szokásosnál is rosszabb. Fájdalmas. Idegtépő.
Nincsen senkim. Egyetlen kutyám van, de ő nem tudja eloszlatni magányomat, csak egy picit enyhítheti. De mégis kinek kellene egy süket öregember?! Ki olyannak, aki nem akarná kihasználni állapotomat és gazdagságomat?
Senkinek. Senkinek, hisz még a szüleimnek sem kellettem.
Nagyot sóhajtva fogom meg Flake pórázát, táskámat, és útnak indulok. A friss levegőt átjárja az autók kipufogójának szaga, ami igazán zavaró tud lenni, főleg az olyanoknak, akiknek elég érzékeny a szaglása. Érdekes az emberi szervezet. Ha elveszti az egyik érzékelési képességét, akkor a többi sokkal élesebbé válik. Így én a dudák hangja helyett a szaggal szennyezem szervezetemet.
Lesétálok a metróhoz, amire szerencsére nem kell sokat várni, hamar itt is van. Mindig a második kocsiba szállok be, annak is az elején, pont ugyanúgy, ahogy a kis szöszke srác is. Most is. Itt van, velem szemben. Olyan… gyönyörű. Nincs rá jobb szó. Arca mint egy porcelán babáé, tolószéke nem hogy rontana az összképen, hanem emeli varázsát.
Kicsit ijedten elejti a kezében tartott füzetét, mikor pillantásunk találkozik, amitől letörök. Hát igen… Biztos ijesztő lehet egy ilyen édes fiúnak, ha észreveszi, hogy fölkelti egy ilyen öreg ember figyelmét, mint én. Mellette levő lány mond neki valamit, de innen nem látom szájának mozgását, szóval nem tudom, hogy mit. Meg… nem is igazán van nekem közöm hozzá, mit mondanak neki.
Pár megálló múlva a mi megállónk következik, ahol mindkettőnknek le kell szállnunk. Majdnem szemben van az iskola, és a munkahelyem, szóval akár mehetnénk együtt is, de mivel nekem semmi közöm sincs hozzá (sajnos), ezért az ajtóban illendően magam elé engedem, de aztán lehagyom, mert Flake-nek már kicsit elege van a tömegből, ahogy nekem is.
Bent a munkahelyemen az asszisztensem, Jim, azzal fogad, hogy egy nyomorék férfi vár az irodámban. Igen, így fogad: „egy nyomorék férfi várja az irodájában, főnök”. Az emberek annyira rasszisták, és diszkriminatívok tudnak lenni. Heh, vajon mit gondolnának akkor, ha tudnák, hogy siket vagyok? Valószínűleg mind fölmondanának, hiszen senki sem akarna egy „nyomoréknak” dolgozni. Felszínes, barom állatok.
- Jeremy! – kiált föl régi, kedves tanárom, ahogy belépek az ajtómon. Jimet még előbb leráztam, hogy nem kell semmi, és ne zavarjon senki, de valószínűleg így is be fog jönni, kíváncsiskodni. Nem érdekel…
---*---*---*---
- Hogy mi?! – csattanok föl, és kézjelekkel hadarni kezdek. Most nem tudnám kontrollálni hangomat, és nem akarom, hogy bárki is meghallja, miről beszélünk. – Most komolyan el kell mennem arra a jótékonysági estre?! – mutogatom. – Erről nem volt szó! Segítek az iskolának, mert nem szeretném, ha csődbe menne, hiszen szerettem odajárni, és mindent megtanítottatok nekem, de én nem akarok elmenni! – mutogatom egyre zaklatottabban. Én tényleg nem akarok menni. Nem… nem, mert semmi kedvem emberek közé menni.
- Kérlek, Jeremy, gyere el! – kérlel Thomas kétségbeesetten. – Nagyon szeretnénk! Olyan régen voltál nálunk. Hiányzol nekünk! – mondja kérlelőn összetéve a kezeit. Nem tudom, miért szeretnének ennyire látni, de nagy sóhaj után beleegyezőn bólintok. Csak nem halok bele egy kis emberek között levésbe…
- Rendben… - mondom ki beszédben is.
- Tényleg?! De jó! – örvendezik Thomas, mint egy gyerek, pedig már megvan vagy ötven éves. De nagyon kedves férfi, ő volt a kedvenc tanárom. Ő tanította meg, hogyan ne vegyek tudomást arról, hogy ki mit gondol rólunk. Hogy sikerült-e elsajátítanom? Nem tudom. Hangosan senki nem mond nekem semmit arról, mit gondolnak rólam, akkor meg miért izgasson. Szóval lehet, sikerült. Ki tudja? – Akkor szombat este! – kiált, és miután elköszön, elgurul négy keréken.
Hm, vajon a szöszke fiúcskával találkozni fogok ott? Áh, nem hinném, hiszen ő rendes iskolába jár. Azért… jó lenne összefutni vele. Talán meg is szólítanám…
Szép álmok.
---*---*---*---
Szombat este puccba vágom magam, még jobban, mint szoktam magam, és Flake-t is kicsinosítom; egy új nyakörvet teszek rá. Nem mehetünk ám jótékonysági estre elnyűtt nyakörvvel, nem igaz? Ruhát meg nem adok rá, mert az az állatok meggyalázása, hiszen azért van a szőrük, mert az öltözteti őket.
A kocsim sikeresen meggyógyult, visszajött a szervizből, szóval talán a ma éjszakát ki fogja bírni, hogy engem kell furikáznia. Ha meg nem, majd ott alszom az iskolában…
Rég voltam itt. Jó pár éve nem jöttem el ide… De mikor meghallottam, hogy csődbe fog menni, muszáj volt segítenem nekik. De hogy jótékonysági estet miért szerveztek…? Lehet, kevés volt a pénz, amit a segítésükre szántam? Nem tudom… Na, mindegy.
Miután köszönök a régi tanáraimnak, és az újaknak is, leparkolok egy félreeső ablak mellett. Előre érzem, hogy hosszú lesz ez az éjszaka… És még csak azzal sem szórakoztathatom magam, hogy a szöszi fiút figyeljem, mert ugye nincs itt.
Flake hirtelen mozgolódni kezd, és érzem, hogy valaki van mögöttem. Érdeklődve megfordulok, hogy ki lehet az, hiszen már nagyjából mindenkinek köszöntem, ismeretlenek meg nem szoktak megszólítani, és teljesen elámulok. A szőke srác az, és egy másik fiú!
- Sziasztok – köszönök nekik, és elmosolyodok. Édes fiúcska, és a barátja is kedvesnek tűnik.
- Az igazgatónk azt üzeni nemsokára itt lesz, és nagyon hálásak vagyunk a segítségéért. Én Bill Korsen vagyok – mutatkozik be közvetlenül. Rég találkoztam ilyen közvetlen emberrel. Mondjuk, munkám során nem is csoda.
- Jeremy Demarry – mondom, és kezet rázunk. Már csak a szőke édes fiú nevére lennék kíváncsi.
- Ő itt a barátom Eliot Mathis. Nem ide jár, de megkértem, hogy kísérjen el – mutatja be őt is. Eliot… Gyönyörű név egy gyönyörű fiúnak. Persze, ezt sosem mondanám el neki. Nem merném. Bár mozgássérült, élhet teljes életet egy szép nő mellett. Nem hajthatok rá 35 éves, süket férfiként…
- Örvendek – nyújtom neki is a kezemet, erőt véve magamon. Gyönyörű, tiszta, ártatlan szemeit rám függesztve rázza meg, amitől megbizsergek. Nagyon szép fiú.
- Heló… - mondja tekintetembe mélyedve. Sajnos nem nézhetem folyamatosan a szemét, mert azért kíváncsi vagyok, miről is beszél, de a kézfogását élvezem. Nem sokáig, mert a barátja – Bill – megköszörüli a torkát, ami miatt gyorsan elrántja puha kezét. Pedig szívesen fogtam volna még… - Bocsánat! Bocsánat! Nem figyeltem – kezd el hadarni, és hadonászni, amitől elmosolyodok. Tényleg olyan édes, mint amilyennek képzeltem. – A-a-azt hiszem keresek valamit inni… izé… bocsánat – motyogja, amitől kissé nehéz leolvasnom a szájáról, mit mond, és aztán el is gurul a kerekesszékén. Tekintetemmel egészen az üdítős asztalig követem, de aztán visszafordulok a barátjához, aki gondolom beszél hozzám, mert Flake folyamatosan mocorog, amit csak olyankor szokott csinálni, mikor figyelnem kell, mert beszélnek hozzám.
- Elnézést, nem figyeltem – szabadkozom. – Megismételnéd, kérlek? – kérdezem bocsánatkérő mosollyal.
- Semmi gond. Eliot nagyon feltűnő egyéniség – tátogja. Vagyis hát mondja, de na! – Azt mondtam, hogy az igazgató nem sokára megérkezik, és külön kérte, hogy maradjon addig – mondja, mire sóhajtok egy nagyot. Hát igen, ez Thomasra vall. Nem elég, hogy elráncigál ide, a jótékonysági estre, még a késésével el is intézi, hogy itt maradjak egy jó ideig.
- Értem… Köszönöm, hogy elmondtad – mondom, mire mosolyogva bólint, és elgurul Eliot felé. Vágyakozva figyelem a gyönyörű szőke hajat, amin megcsillan a lámpa fénye, de megrázom a fejem, és elfordulok. Nem illik kilesni mások beszélgetését. Az ablakon nézek ki, de nem igazán látok senkit, hiszen kint sötét van, itt bent meg világos, szóval leginkább csak a tükröződő termet nézem, és azon belül is egy embert.
Ez beteges.
Semmit sem tudok róla, csak azt, hogy mozgássérült, gyönyörű, Eliotnak hívják, édes fiú, aki könnyen zavarba jön, és… nem, nincs és. Ennyi, amit tudok róla. Erre teljesen belezúgok, mint vak ló a szakadékba. Jó kis mondás, igaz? Bár én inkább kijavítanám arra, hogy belezúgtam, mint süket Jeremy a gyönyörű Eliotba. De ez tényleg beteges.
Próbálom elfordítani róla tekintetemet, de nem megy, pillantásomat mindig magára vonzza. Mint molyt a fény. Szerencsére egy idő múlva azt veszem észre a rögtönzött tükrömből, hogy Thomas mögém gurul, és próbálja fölhívni magára a figyelmemet. Sikerül is neki, és megfordulva elmosolyodok.
- Szép estét! – köszönt vigyorogva.
- Neked is hasonlókat – válaszolom, és beszélgetésbe elegyedünk. Elvileg azért késett, mert beakadt valami a kerekei közé, és azt próbálta kiszedni. Aha, persze… Nekem meg csak azért kell kutya, mert magányos vagyok egyedül. Szóval valószínűleg ez is közrejátszott, de hogy nem azért késett ennyit, az is biztos. – Áh, látom, Billy barátja, Eliot is eljött. Találkoztatok már? – kérdezi a beszélgető fiatalokra tekintve. Bólintok, hogy igen, mire sunyin elmosolyodik, és megfordulva a kerekesszékével int, hogy kövessem. Ahh, előbújt belőle a kerítő nő… Tudja, hogy meleg vagyok, és hogy ő teljesen a típusom, és most össze akar minket hozni. Ó, hogy a fenébe! Ugye nem azért rendezte ezt a baromságot, hogy összeismerkedtessen minket?!
- Várj, Thomas! – szólok utána, de úgy tesz, mintha kettőnk közül ő lenne a süket, és meg sem állva folytatja az utat a jó pár fiatalból álló társaság felé. Neeeem! Nem akarok én emberek közé menni! Nem. Nem.
Thomas mond valamit, mire mindenki elkezd mosolyogni. Egyedül én nem tudom, miről van szó, hiszen még mindig háttal van nekem.
- Nyugodtan csatlakozzatok hozzánk! – mosolyogja Bill. Áh, szóval valószínűleg azt kérdezte, idejöhetünk-e. Én nem szólok hozzá a témához, igazából nem is figyelek, csak Eliot gyönyörű mosolyára tudok figyelni. Teljesen elbambulok őt figyelve feltűnésmentesen, hogy csak azt veszem észre, hogy mindenki felém fordul, és rám néz.
- Tessék? – kérdezem, de senki sem felel, szóval ránézek Thomasra, aki fordít, miért is néznek engem.
- Éppen most köszönték meg, hogy a jó voltodból tovább is fönt maradhat az iskola – neveti. Kicsit elhúzom a számat; nem szeretem, ha hálálkodnak nekem. Csak azt tettem, amit jónak gondoltam. Meg éreztem. Hiszen ez eléggé ritkaság egy ilyen iskola… főleg, hogy nekem milyen jó szolgálatot tett, hát még másoknak!
- Nem tesz semmit. Szerettem itt élni – mondom kissé mosolyogva, visszaemlékezve az itt eltöltött időkre. A fiatalok azért még megköszönik a „segítségemet”, majd élénk beszélgetésbe kezdenek. Eliot is gyönyörűen mosolyog a többi fiatal társaságában, akik mind nagyon kedvesek, és meg tisztára öregnek, és magányosnak érzem magam mellettük.
Én megtettem a kötelességem. Eljöttem, és Thomas érkeztéig itt is maradtam. Most mennem kell. Bármenyire is szeretném élvezni Eliot édes mosolyát, és gyönyörű látványát, mégis, ezt tényleg betegesnek érzem. El kell felejtenem.
- Bocsánat, nekem most mennem kell – próbálom kimenteni magam, és nem tudomást venni Thomas szomorú kiskutya tekintetéről. Esküszöm, mint egy gyerek! Nem néz ki annyi idősnek, mint amennyi, vagy húsz évet letagadhatna. Hát még, mikor így néz, egy kamasznak is elmenne. – Tényleg mennem kell – mondom a szemébe nézve, és egy köszönés, illetve egy utolsó pillantás után, amit Eliotra vetek, hátat fordítok nekik. Flake farok csóválva jön utánam, és anti-partiarcként elhúzunk a jótékonysági estről.
Vagyis húznánk, ha az én drága kocsim nem mondaná be ismét az unalmast, és fulladna le két perccel indulás után. Gratulálok neki. Idegesen csapom be magam mögött az ajtót, és most szégyenszemre kulloghatok vissza szállást vagy fuvart kérni. Flakes boldogan követ visszafelé – szerintem ő is nagyon megkedvelte Eliotot. Ő is bizalmatlan másokkal, mint én, de neki is tetszik a fiú. Hah, még a végén féltékeny leszek a saját kutyámra!
Két perc alatt azért egész messzire eljutottam az iskolától, és mikor már majdnem megérkezek a birtok szélére, akkor kezd el zuhogni az eső. A francba már! Tisztára idegesen kezdek el futni, hogy minél előbb tető legyen a fejem fölött. Szerencsére egész hamar visszaérek, de már csurom víz vagyok. És nekem így kell emberek közé mennem… De jó nekem.
Ázott verébként kullogok be a terembe Thomast keresve, aki jókedvűen beszélget pár tanárral, de mikor észrevesz, nem hogy megértő lenne, kiröhög. Flakes boldog ugrándozásától követve, mert ugye ő élvezte ezt az egészet, feléjük trappolok, és ideges mutogatásba kezdek. Mikor az érzelmeim vezérelnek, sokkal kevésbé tudok figyelni az artikulálásra, és érthetetlen gagyogásba fullad az egész.
- Az a hülye autó már megint lerobbant! Teljesen szétáztam! Ez is a te hibád! – mutogatom hevesen, amin persze jól mulat, és megint egy semmit nem tudó fiatalnak érzem magam mellette. – Alhatnék itt ma este, vagy tudnál valami fuvart szerezni? – kérdezem kissé már lehiggadva kezemmel, pont, mikor ideérnek a fiatalok, köztük Eliottal.
Neki is így kell látnia engem, mi? Basszus!
Miért pont én?!
|
| timcsiikee | 2012. 02. 05. 11:53:00 | #18974 |
Karakter: Eliot Mathis
Megjegyzés: ~ Gennek
Eliot:
Egy újabb regény kötetét fejezem be, és habár szokásomhoz híven ilyenkor fáradt szemekkel meredek előre, most az egyszer érdeklődve nézek ki az ablakon. Az utolsó fejezetet direkt meghagytam reggelre. Anyuék már nagyon korán elmentek, így ilyenkor hagyom, hogy Emma csináljon nekem reggelit, meg uzsonnát. A reggelivel már végeztem, így gyorsan elmosogatott míg olvastam. Ölemben landol a zacskó kaja amit készített, majd felkapja saját táskáját és elindulunk.
- Tolhatlak bátyó? – kérdi kedvesen mikor bezárja az ajtót.
- Nem, köszönöm. Elég nehéznek tűnik a táskád.
- Igen, benne van a tesicucc is.
- Ha kell segítség majd szólok oké? – csak bólint, és elindulunk a földalatti felé. Szerencsére nagyrészt könnyített számomra, így csak egy lépcsős részen kell átküzdenem magam, persze Emma azonnal tart. Még nagyobb szerencse, hogy ahol az iskolám előtt szállok le, ott meg pont a föld felett áll meg a jármű, így nagyobb lépcsők sincsenek.
Hazafelé persze ha nem jön elém Emma akkor szeretek végig hazagurulni, persze csak a nyugodtabb utcákon. Sosem hagyom, hogy valaki végig hazakísérjen, hacsak nem más tervek miatt, mint nálam tanulás, meg hasonlók. Ritka alkalmak egyike.
A zárt ajtófélnél szépen egy szokásos helynél állapodok le, mellettem Emma pont le tud ülni.
Előveszem az egyik füzetemet, hogy órára is készüljek ne csak a könyveket bújjam, meg persze gyorsabban is telik az idő.
A következő megállónál akaratlanul is mindig a felszálló embereket figyelem, mert szemben van az ajtó, és amikor ismerős cipőn akad meg tekintetem, amit ráadásul mancsok követnek, felkapom a fejem.
Ez meg int Ő.
Ritkán jár ilyenkor, de most megint látom. Hihetetlenül helyes, bár tőlem biztosan idősebb pasi. Erről az arca árulkodik inkább. De nem tehetek róla, ha meglátom a szeme és az egész megjelenése valamiért magával ragad. Hahh… messziről talán nem bűn csodálni de mégis… olyan furán érzem ilyenkor magam. Mindegy… még ha ismerném, akkor sem lenne semmi esélyem.
Hirtelen felém néz én pedig ijedtemben elejtem a füzetemet és kapkodni kezdet.
- Ej bátyus, figyelj oda – pattan fel Emma, hogy visszaadja a füzetemet, s közben haladtunk egy újabb megállót. Gyorsan elköszön és száll is le, majd itt annyi ember siet fel, hogy eltakarja előlem a helyes pasast. Hahh… legalább nincs kísértés.
Újabb megállóval később ugyan ott száll le mint én, kissé belepirulok mikor előre enged az ajtónál, de kutyusával hamar le is előz, és pedig kisebb-nagyobb sikerrel kiverekedem magam a tömegből. Mindenki siet, kerülget, de csak kellemes tempóban haladok előre, a kijáratnál már várnak a többiek.
~*~
Ha a történelem doga nem fárasztotta volna le a társaságot, akkor egész jó kis nap lett volna. De persze nem lehet minden nap teljesen jó. Akkor nem tudnánk értékelni a többi napot. Még szerencse, hogy nem felejtettem el, és tanultam rá, sőt még a mellettem ülőnek is tudtam segíteni, pedig a lelkére kötöttem hogy legközelebb nem fogok. De már csak ilyen vagyok. Nem hagyhatom hogy csak a szétszórtsága miatt bukjon meg.
Hazafelé Emmával megyek, de rávettem, hogy metrózás helyett inkább csak séta legyen. Cserébe a táskáját felakasztottuk a székemre hátul. Csini lehetek egy rózsaszín pónis tatyóval, de nem zavar.
Ilyenkor mindig meghallgatom mi volt a suliban neki, kérdezgetek, persze ez kölcsönös, de félbeszakít telefonom hangja.
Oh, ez Billy. Elmosolyodva illesztem fülemhez a készüléket.
- Szia!
- Szia Eliot, mi újság? Ugye nem zavarok?
- Dehogy, épp hazafelé tartok. És felétek?
- Emlékszel, hogy meséltem az iskoláról? – kissé elkomolyodok, mikor említi. Remélem nem azért hívott hogy azt mondja megszűnik bár… ha ez azt jelentené, hogy így a mi sulinkba jöhetne még örülnék is.
- Igen, emlékszem. Történt azóta valami?
- Igen – lelkes hangja máris felvidít – képzeld, egy gazdag pasas aki régen ide járt meghallotta, hogy bajban van az iskola, ezért elhatározta hogy segíteni fog.
- Hű, ez nagyon jól hangzik. Milyen kedves tőle.
- Igen, én is meglepődtem. És képzeld egy jótékonysági estet fog így rendezni az iskola, és… szeretném ha eljönnél.
- Én? De nem is járok oda, és…
- De szereztem egy jegyet… úgymond. Vagyis megkértem az igazgatót és azt mondta eljöhetsz, de sajnos csak te, más nem jöhet.
- Oh értem. Jól hangzik. Mikor lesz?
- Most szombaton, tiszta lázban van az iskola – elmosolyodom.
- Az meghiszem. Ha szeretnéd akkor elmegyek, már rég voltam bárhol is, szóval jól jönne.
- Nagyon szeretném, meg így megismerhetnéd a többieket is.
- Rendben, akkor majd beszélünk még, köszi, hogy meghívtál. Szia! – bontom a vonalat és visszateszem a telefont a táskámba.
- Ki volt az? – kérdi Emma engem tolva.
- Egy barátom, akit még anyuék által ismertem meg. Tudod régebben vittek több helyre ahol olyanok vannak mint én.
- Ühüm, emlékszem – bólogat. Habár nem egyszerű emlék. Akkoriban volt egy időszak amikor nem szívesen mutattam magam emberek előtt, de hamar összebarátkoztam velük és sokat tanultam, erőt merítettem belőlük. Billy velem egy korú körülbelül, ráadásul neki már szülei sincsenek. Mégis amikor először megláttam mosolygott. Ha mindezek ellenére Ő is tudott mosolyogni elhatároztam, hogy én is képes leszek rá.
És most itt tartunk.
- Azért hívott, mert az iskolájában lesz valami rendezvény, és szeretné ha elmennék vele.
- Mehetek én is? – kérdi fellendült lelkesedéssel, de csalódottan rázom meg a fejem.
- Sajnos nem. Azt mondta hogy nekem tudott csak engedélyt kérni. Valami jótékonysági est féle az iskolának. Pedig szerettem volna hogy eljöjj.
- Hmm… értem – nem szeretem, ha szomorú.
- De vasárnap ha szeretnéd elmehetünk a kedvenc cukrászdánkba már régen nem voltunk.
- Jó! – így máris jobb. Már csak anyáéknak kell szólni, hogy mit tervezek a hétvégére.
~*~
Hű… Milyen szépen feldíszített terem. Nem is emlékeztem, hogy ez az iskola ilyen nagy lenne.
- Eli! – kiáltja egy ismerős hang és amikor meglátom az integető Billyt felé gördülök. Kézfogás, miegymás, egymás arcába vigyorgás. Rég nem láttam, hiányzott. De sajnos az iskola eléggé kimerítő tud néha lenni.
Elmeséli mi lesz nagyjából az este bár teljesen lenyűgöz a környezet. Mennyi féle ember és kísérő.
Bemutatja a barátait is, akik még újak a suliban, és rájuk már jobban odafigyelek. Nagyon kedves emberek.
- Oh képzeld itt van az a pasas is, aki segített az iskolának.
- Tényleg? Merre? – kíváncsi vagyok. Ha gazdag és ennyire segítőkész lehet hogy valami befolyásos ismert ember.
- Gyere, megmutatom. Az igazgató úgyis azt mondta, hogy a nevében mondjak köszönetet – eddig sosem mertem kérdezni Billytől, hogy vajon milyen kapcsolatban van az igazgatójától, de… azt hiszem ez rá tartozik. Ha szeretné majd elmeséli. Követem az emberek tömegén. – Ő sajnos csak később tud jönni, mert otthon dolga akadt, de majd estére itt lesz. – csak hallgatom, hisz erre nem tudnék mit mondani. Bár különös hogy ha egy ideje készülnek erre, vajon mi lehetett még ennél is fontosabb. Hm… - Ott van – mutat felé koncentrálva követem majd csak akkor nézek az alak felé, amikor már elé értünk.
Te jó ég…
- Üdv – szólítja le Billy, a férfi mellett mozgolódni kezd a kutya a lábához dörgölőzve, és felfigyel ránk. Azok a szemek…
- Sziasztok – mosolyodik el és a hangjától máris zavarba jövök. Te jó ég…
- Az igazgatónk azt üzeni nemsokára itt lesz, és nagyon hálásak vagyunk a segítségéért. Én Bill Korsen vagyok. – Hihetetlen mennyire közvetlen tud lenni ezzel a pasassal.
- Jeremy Demarry – mutatkozik be ő is így illedelmes gyors kézfogást váltanak. Jeremy…
- Ő itt a barátom Eliot Mathis. Nem ide jár, de megkértem, hogy kísérjen el.
- Örvendek – nyújtja felém a kezét én meg bamba arccal felemelem kezemet és amikor megfogja kis szikrák kezdenek cikázni a bőröm alatt.
- Heló… - nyögöm ki nagy nehezen. Milyen meleg a keze. Billy köhécsel és ekkor veszem észre hogy még mindig a kezét fogom. Áááá.
- Bocsánat! Bocsánat! Nem figyeltem – elengedem és hadonászni kezdek, arcom tuti olyan piros mint amilyen meleg, majd a kerekeken állapodik meg mindkét kezem. – A-a-azt hiszem keresek valamit inni… izé… bocsánat – elfordulva tőle székestől arrébb megyek egy asztal felé, ahol talán üdítők vannak.
Áh… de beégtem. Most biztosan azt hiszi valami hülyegyerek vagyok. Bár félig lehet így is van.
Hahh… azt hiszem nem maradok nagyon sokáig.
|
| Silvery | 2011. 04. 09. 19:48:08 | #12876 |
 Karakter: Shima Mitsuko
Megjegyzés: (Raunak)
Fáradtan, bágyadt álmossággal nyitom ki a szemeimet, ujjaimmal puhán, még félálomban kezdek tapogatózni, ahogy lassan felülök a puha ágyon, amiben fekszem. Megdörzsölöm szemeimet, kócos hajamat kisöpröm arcomból, s ahogy kómásan körbepillantok, elkerekednek szemeim. Várjunk csak. Valami… valami nincs rendben. Hol… hol vagyok?
A nyugodt, kába, álmoskás hangulatot még a riadtság sem tudja teljesen elhessegetni, de kicsit kijózanodva mászom ki az ágyból, tekintetem a sötét, ismeretlen szoba bútorzatával ismerkedik. Még soha nem jártam itt, ebben biztos vagyok. Mi történt? Semmire… az égvilágon semmire nem emlékszem az estéből… az utolsó emlékem a díszítés… aztán jött Blair… és… utána… utána minden kiesett. Mi történhetett? Ötletem sincs… olyan, mintha részegen aludtam volna el… vagyis… nem tudom, hogy olyan e, mert még soha nem voltam részeg, de valami ilyesmi érzés lehet a hallottak alapján. Jaj…
Szemeim az ablak felé pillantanak, a város már sötétbe burkolózott, a csillagos ég és az utcai lámpák egyvelege erős fénnyel tölti meg a félhomályban úszó szobát, ajkaim megremegnek, ahogy az ajtó felé szédelgek, még mindig kicsit kábán. Szívem mintha a torkomban dobogna, ujjaim megreszketnek a kilincsen. Még soha nem voltam más házában… ráadásul azt sem tudom, kinél vagyok… vagy hogy hol… és hogy miért. Miért nem tudok felidézni semmit?
Instabil, remegő léptekkel megyek végig a sötét folyosón, ujjaimat puhán érintem a falhoz, mintha csak támaszt keresnék a szédelgés ellen. Tényleg nem tudom, hol vagyok. És hány óra lehet? A sötétségből ítélve… nagyon késő… a gondozók megint le fognak szidni. Atya ég, mit fogok kapni a fejemre.
A folyosó végén egy résnyire nyitott ajtócskát pillantok meg, szemeim felcsillannak, de szívem nem nyugszik meg a gondolattól. Még mindig nem tudom, hogy kit fogok az ajtó másik oldalán látni. Van egy sejtésem, de képtelen vagyok elhinni, hogy az lenne… nem… biztosan nem…
- Haló… van itt valaki? – Hangom halkan, reszketeg sóhajként töri meg a néma, nyugodt csendet, közelebb lépek, s ahogy lassan kinyílik az ajtó, ledermedek a mozdulatban, testemen égetően jeges borzongás rohan végig. hát… hát mégis Ő lenne az? De miért… nem értem… nem emlékszem semmire… miért vagyok nála?
- Itt, erre gyere. – Halkan szólal meg, de mikor megpillantja riadt, ledöbbent tekintetemet, arcára értetlenkedés költözik, szemeiben különös fény csillan, s én nagyot nyelve támaszkodom erősebben a falra. Most komolyan. Mit keresek itt? Hiszen… nem is ismerem! Hogy kerülök a házába? Az ÁGYÁBA? Ugye… ugye nem történt semmi? – Mi a baj? – Halk kérdését szinte meg sem hallom, hevesen dübörgő szívvel nézek végig magamon, s csupán egy leheletnyit csillapszik aggodalmam, mikor rádöbbenek, hogy a saját ruhámban vagyok.
- Ön? – Halkan, megrökönyödve emelem ismét rá tekintetemet, nagyot nyelve nézek végig a hosszú, szőke, kibontott tincseken, ajkaimat összeszorítom. Az összes ember közül róla tudtam volna elképzelni legkevésbé, hogy hazahoz… bár… bocsánatot kért miatta, hogy a megismerkedésünkkor úgy viselkedett… de az első benyomás sokat számít. Miért ver mégis ilyen hevesen a szívem?
- Ne aggódj, nem tettem veled semmit, de elájultál odabent. Ott nem hagyhattalak, mert éjszakára lezárják, és a címedet nem tudtam. Nem akartalak csak úgy kitenni valahol, így hát ide hoztalak. – Halk, nyugodt hangon magyarázza meg a helyzetet, mintha csak ösztönösen megérezné aggodalmamat, kezeit összekulcsolja mellkasa előtt, ajkain sármos, vonzó mosoly terül szét, ahogy felém int, maga után hív. - Gyere, tálalom neked a vacsorát. – Szemeim elkerekednek, ajkaimat szólásra nyitom, de még egy hang sem jön ki torkomon, már eltűnik az ajtó mögött, s én tétova, mégis gyors léptekkel megyek utána. Mi… micsoda?
- Vacsorát… nekem? – Halkan, kissé rekedtesen sóhajtom a meglepett kérdés, arcomra enyhe, alig észrevehető pírt csal a gondolat… vacsorát főzött nekem? De… miért? Hiszen… oké, hogy hazahozott, hogy ne rakjanak ki az utcára… de, innentől nem kellett volna törődnie velem. Nem értem. Nem értem. Utálom, hogy nem értem.
- Nem ettél egész nap semmit és alig aludtál, igaz? – Dorgáló, szigorú tekintettel néz rám, arcomon elmélyül a pír, s magam sem tudom miért, szívverésem még gyorsabb és gyorsabb ütemre vált. Ajkaimat szólásra nyitnám, de ismételten bennem rekednek a szavak, így csak visszafogottan, lassan bólintva felelek. Honnan tudta? Ennyire sápadt és nyúzott lennék? Bár… biztos árulkodó jel volt, hogy elájultam… igen, ez lehet a titok nyitja. Miért nem tudok megszólalni? Még soha… soha nem voltam olyan helyzetben, hogy egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Mindig kimagyaráznám magam valahogy, még akkor is ha a másik fél tök hülyének néz miatta. Nem akarom, hogy Ő hülyének nézzen. Nem tudom, miért. - Buta vagy. De most gyere, enned kell valamit. – Tágra nyílt szemekkel sétálok be a konyhába, gondolataim szinte ledermednek a megrovástól. Nem mintha még soha nem kaptam volna szidást… áh, dehogy… szétszórt és lüke vagyok… szidásban mindig bőven volt részem. De ez most más. Neki nincs oka aggódni… miért aggódott? Miért gondolt rám? Nem értem… hiszen senkije nem vagyok, még csak nem is ismerjük egymást. Egy egyszerű dekoros, aki első nap bunkón leszólta a saját divatbemutatójának a helyszínén.
Riadtan, félénken nézek körbe az ismeretlen helyiségben, s az asztalon lévő ételek láttán hangosan kordul meg a gyomrom, ismét beleszédülök a gondolatba, hogy milyen rég ettem utoljára. Lassan kezdem úgy érezni, mintha egy lyuk lenne a gyomrom helyén.
A székhez sétálok, szinte lerogyok rá, olyan gyengének érzem végtagjaimat, ujjaim bágyadtan, bátortalanul szorítják az asztal szélét, miközben figyelem, ahogy szed nekem. Felpislogok rá, mintha csak azt kérdezném, hogy tényleg szabad e, s Ő elmosolyodva bólint, szívem kihagy egy hosszú ütemet.
- Egyél csak. Muszáj enned és pihenned, holnap jó formában kell lenned. – Szemeim elkerekednek, s ahogy rám kacsint akaratlanul is elpirulok, de ezzel párhuzamosan a csalódottság enyhén kesernyés íze is szétárad ajkaim között. Hát persze. El is felejtettem… fontos modell vagyok a holnapi divatbemutatón. Nyilván aggódik, hogy baja lesz a modelljének… problémás lenne újat szerezni. A fenébe… miért… miért zavar a gondolat? Miért idegesít? Mintha mást vártam volna. Pedig ez a normális… mindent megmagyaráz… mindent… nem lehetek hálátlan…
- Kö-köszönöm… - Halkan sóhajtom a bizonytalan köszönetet, a villát szorító ujjaim megremegnek. Nem tudom, mit mondhatnék még… olyan feszült ez a pillanat… ez a helyzet… nem is ismerem igazán…
- Nos, amíg te eszel, addig én engedelmeddel elszaladok zuhanyozni. – Természetesen, nyugodt hangon sóhajt, mintha a jelenlétem egyáltalán nem feszélyezné úgy, mint engem az Ö társasága, s mielőtt még akár egy bólintással felelhetnék, eltűnik az ajtóban. Megszeppenten bámulom a hűlt helyét, ajkaimat ösztönösen néma, megkönnyebbült sóhaj hagyja el. Valahogy… most… jól esik egyedül lenni.
Lassan kezdem el enni az étel, apró, lomha harapásokkal, álmoskásan rágok meg minden falatot, pillantásom a falon lévő óra felé kalandozik, s szemeim tágra nyílnak. A fenébe… meg fognak ölni… tényleg meg fognak ölni… mindjárt éjfél. Na jó… megvárom míg végez, és lelépek. Ha egyre nem jutok haza, halál fia vagyok.
Összerezzenek, ahogy halk köhintés szakítja meg gondolataim fonalát, arcomat a hang irányába kapom, de rögtön meg is bánom a meggondolatlan mozdulatot, ahogy megpillantom Őt.
- Ízlett az étel? – Szemeim tágra nyílnak, hangját, szavait mintha egy másik dimenzióból, távolról hallanám, ajkaim megreszketnek, ahogy bágyadtan, elámulva bólintok. Csupán egy alsónadrág és egy köntös van rajta, mellkasa kivillan, a szőke tincsek előre hullva díszítik a látványt, tekintetem megakad a haloványan tündöklő tetováláson, melynek csak egy apró része villan ki egy sávban. Nagyon nyelve fordítom el fejemet, szívverésem a fülemben dübörög, s szemeim még jobban elkerekednek, ahogy folytatja. - Ugye tudod, hogy ma itt alszol? Késő van, az utcán már nem kóborolhatsz, és a vendégszobám úgyis üres. – Hogy… hogy micsoda? Nem… nem, nem, nem és nem. Abszolút lehetetlen. Esélytelen… muszáj… muszáj hazamennem! Még nem múltam el 18, és az árvaház nem engedi az éjszakai kint tartózkodást. Azért is mennyit harcoltam, hogy engedjenek dolgozni… a fenébe is… miért kellett elájulnom? Ezentúl jobban vigyázok magamra. Igen… úgy lesz… csak előbb valahogy meg kell oldanom ezt a kis problémát. Csak ne nézz rá! Csak ne nézz rá, Mitsu… elmegy a kedved és az erőd az ellenkezéstől.
Ajkaim megremegnek, határozottan szorítom meg a villát, s lassan, nyugodtan fordulok felé, szemeimmel szigorúan csakis az arcát figyelem. Nem mintha az arca nem lenne gyönyörű…
- Én… én nem maradhatok. Haza kell mennem. – Bátortalanul, de mégis enyhe, tettetett határozottsággal ejtem ki a szavakat, testem remegését képtelen vagyok lecsillapítani. Nem értem… nem értem… a tanulmányaim, a színészkedés során megannyi szerepet tanultam be és játszottam el. Az életben miért nem megy? Miért vagyok képtelen határozottságot, bátorságot erőltetni szavaimba? Miért nem tudom elrejteni az arcomat perzselő pírt? A színpadon minden annyival könnyebb…
Sóhajtok, ahogy csupán a csend felel szavaimra, kezeimet az ölembe ejtem, s zavartan tördelgetem az ujjaimat, hogy enyhítsem a pillanat kínosságát.
- És hogy jutsz haza? – Ajkamra harapok, újra felpislogok rá, fejemben kavarognak a gondolatok, s hebegve kezdek magyarázni, szinte fel sem fogom szavaimat, csak egyszerűen mindent kimondok, ami eszembe jut.
- Nem tudom… de muszáj mennem. Váltóruha kell és pihenés és tanulás, és holnapi tankönyvek és reggel iskola és korán kelés és igazán azt sem tudom, hogy hol vagyunk most és… - Folytatnám még tovább, de bennem reked a levegő, ahogy halk, mosolygó hangja szavaimba vág.
- Mitsuko. – Ajkaim megállnak, szinte ledermednek a habogás közben, hatalmas szemekkel pislogok fel rá, pulzusom az egeket verdesi, ahogy megpillantom. A vállával az ajtófélfának támaszkodva fonja össze karjait teste előtt, haja előre hullik a vállán, hasfalából és mellkasából egy vastag csíkot hagy szabadon a lenge köntös. Lejjebb nem merek nézni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Ez nem normális. Nem szabadna így éreznem… hiszen… egy másik férfi áll előttem. Nem szabadna ilyen hevesen vernie a szívemnek… nem szabadna elpirulnom a látványtól… nem szabadna olyanokra gondolnom, amik most a fejemben járnak. Egyszerűen ez… ez nem normális. Nem vagyok meleg… tényleg nem… ugye… ugye nem? Biztos… biztos csak összekeverem a csodálattal ezeket az érzéseket. Igen… biztos csak a munkái miatt rajongok érte. – Holnap szombat lesz. – Forró, kicsit szórakozott, gúnyos mosollyal ejti ki a szavakat, s villámként csap belém a felismerés, ereimben egy pillanatra megdermed a vér, ahogy leblokkolva pislogok rá. A francba. A fenébe. A jó büdös fenébe. Hülye, hülye, hülye Mitsu. Megint… igen… megint csodálatosan sikerült hülyét csinálnom magamból. Azt hiszem ebben nagyon profi vagyok.
- I-igen… valóban… - Halkan sóhajtom a szavakat, tanácstalanul, zavartan túrok a hajamba, agyam kétségbeesetten kutat új indok után, amivel megmagyarázhatnám, hogy miért nem maradhatok itt, de minden próbálkozás kudarcba fullad. Nem jut eszembe semmi. Nem tudok józanul gondolkodni. Miért nem megy? Nyugi… nyugi…
- Hívd fel a szüleidet, hogy nem mész haza, és holnap együtt megyünk a bemutatóra. A váltás ruha miatt ne aggódj, úgyis a munkaruhádban voltál szinte egész nap, nem? – Ajkamra harapva kulcsolom össze kezeimet a mellkasom előtt, kissé durcásan bólintva állok fel a székről. Igaza van… ilyenkor már sehogy nem tudok hazajutni, maximum taxival… arra pedig nincs felesleges pénzem. Azt sem kérhetem, hogy vigyen el… már így is elég bajt okoztam. Nem kéne elégedetlenkednem. Felhívom az árvaházat… biztos megértik… biztos… hjaj…
- Köszönöm a vacsorát. – Halkan, megadón szólalok meg, lassú léptekkel indulok el a szoba felé, ahonnan jöttem, izmaim megfeszülnek, ahogy elsétálok mellette az ajtóban, szívem szinte a torkomban dübörög, s testemen forró borzongás fut végig, ahogy a vállamra teszi a kezét, és mosolyogva állít meg.
- Nagyon szívesen, Mitsuko. – Riadtan kapom hátra a tekintetemet, szemeim tágra nyílnak, mikor észreveszem, hogy arcunk közelebb van egymáshoz, mint hittem, s kissé szinte felsikkantva ugrok hátrébb, arcom teljesen vörös árnyalatban pompázik. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám. Nem hiszem el, hogy nem tudom megőrizni a hidegvért mellette… bár… világéletemben heves voltam… de nem ennyire.
- M-muszáj így néznie rám? – Halkan dünnyögve ejtem ki a szavakat, kissé félénken lépek a falhoz, hogy ezzel is nagyobb távolságot nyerhessek, de a tekintetében csillogó különös fény nem alszik ki, pillantása még mindig mintha égetné remegő végtagjaimat. Direkt csinálja? Biztos észrevette, hogy hogy nézek rá. Lehet, hogy zavarba akar hozni? Vagy csak idegesíteni? Nem tudom… ha az a célja, akkor elképesztően jól csinálja. Képtelen vagyok gondolkozni a heves szívveréstől. Biztosan úgy nézek ki, mint egy paradicsom. A fenébe…
- Hogy nézek rád? – Tekintetünk találkozik, ahogy ismételten felpislogok rá, a szürkés szemek könnyedén ejtik rabul reszketeg pillantásomat. Még soha nem vettem észre, hogy milyen gyönyörűek a szemei. Szürkék… egyáltalán hogyan létezhet ilyen szemszín? Még soha nem láttam…
Ajkairól levakarhatatlanná válik a mosoly, s mikor nem kap választ a nyilvánvalóan költői kérdésre, halkan folytatja.
- Nyugodtan tegezz, Mitsu. Nem vagyok olyan öreg. – Ajkamra harapva tépem el a túlságosan is hosszúra nyúló szemkontaktust, halkan makogok el egy okét, majd gyors léptekkel indulok el a folyosón, mielőtt még kínosabbá válhatna a pillanat. Ez tényleg nem normális. Megőrültem. Totál bekattantam. Ezek az érzések… mik ezek az érzések? Még soha nem éreztem hasonlót… képtelen vagyok ellazulni, igazán önmagam lenni a közelében. Minden pillanatban attól félek, hogy hülyének néz, és a szorongással csak növelem a kínos helyzetek előfordulási arányát.
Visszafogottan csapódik mögöttem a vendégszoba ajtaja, s miután megtaláltam a villanykapcsolót, az ágyon összekuporodva halászom ki a táskámból a mobilomat, hogy értesítsem Honoka-sant. Valószínűleg megérti… hiszen tudja, milyen a munkám… igen… biztos megérti… már csak 1 év és betöltöm a 18-at. Utána sokkal egyszerűbb lesz minden… addig is… kibírom… tudom, hogy csak azért szidnak le, mert aggódnak. De akkor is… nekem fontosabbak a tanulmányaim és a munkám, mint… mint a biztonságom.
Halkan felsóhajtva keresem ki a számot, majd olyan gyorsan rendezem le a beszélgetést, amennyire csak lehet, persze a lelki fröccsöt most sem úszom meg. Épp hogy megnyomom a piros gombocskát, mikor halk kopogás zökkent ki, s arra sincs időm, hogy igazán felkészüljek lelkileg, már be is nyit a szobámba. Ha már kopog, legalább megvárhatná, míg szólok, hogy szabad…
- Felhívtad a szüleidet? – Nyilván hallotta, hogy beszélek valakivel, így csupán bólintok, izmaim megfeszülnek az apró, néma füllentéstől. Nem éppen a szüleim… de a lényeg ugyanaz. Kizárt, hogy elmondom neki valaha. Ő az utolsó, akinek elmondanám… nem tudom miért… nem tudom miért irtózok a gondolattól, hogy megtudja… nem akarom, hogy sajnálattal nézzen rám.
Felsóhajtva sütöm le tekintetemet, s ahogy beljebb jön, ösztönösen csúszok távolabb az ágyon, a félénk reakció halk kuncogást csal ki ajkai közül, s lassú mozdulattal dob le egy törülközőt elém.
- Menj, nyugodtan használd a fürdőszobát. Van zuhanyfülke és pezsgőfürdős kád is. – Szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól, szinte a tartózkodást, a szégyenlősséget is elfelejtem szavai hallatán, s halkan sóhajtva pislogok fel rá.
- Pezsgőfürdő…? – Elvigyorodik, lassú léptekkel sétál az ajtóhoz, majd a küszöböm megállva fordul vissza, s mosolyogva, kedves tekintettel szólal meg, a pirosas árnyalatban tündöklő pír elmélyül, felerősödik arcomon, fejemet lehajtva engedem, hogy szőke tincseim eltakarják a vörös pofit.
- Használd nyugodtan. – Miért… miért ilyen kedves velem? Csak azért csinálja, mert azt akarja, hogy nyugodtan aludjak, és kipihent legyek holnap… ugye? Csak azért ilyen kedves és figyelmes. Csak azért, mert aggódik, hogy elszúrok valamit. Teljesen jogosan… mindig mindent elszúrok.
Felpattanok az ágyból, lesütött tekintettel követem, ahogy megmutatja a fürdőt, majd ajkaimat összeszorítva csukom be magam mögött a hófehér ajtót, s eláll a lélegzetem, ahogy megpillantom a gyönyörű, tágas, modern fürdőszobát. Istenem… ilyen csak a filmekben láttam eddig… olyan, mint egy álom. Egy egyéjszakás álom.
Megengedem a vizet a kádba, s kíváncsi tekintettel nézem az oldalán felsorakozó gombokat, amivel a pezsgés erősségét lehet állítani. Hihetetlen… hihetetlen, hogy valakinek ilyen van a fürdőszobájában. Tuti minden nap órákat töltenék benne.
Nem engedek magamnak sok időt, a gondolattól is rettegek, hogy esetleg elalszom a kádban, és neki kell felébresztenie. Ennyire nem bízom benne… sőt… igazán… semennyire nem kéne bíznom benne. Hiába mondom azt, hogy aki ilyen gyönyörű ruhákat tervez, nem lehet rossz ember, magamban még nem igazán hittem el a kijelentést. Bár… egész este figyelmes volt… és semmi olyat nem próbált, ami miatt aggodalmaskodom… hát persze… hiszen fiú vagyok. Nem is igazán tudom, mitől tartok. Ilyen esetben semmi félnivalóm nem lenne… csak bemesélem magamnak az egészet.
Halk sóhajjal törölközöm meg, miután kiszálltam, s ledermedek a mozdulatban, mikor rádöbbenek, hogy nincs hálóruhám, azt pedig nem szeretném, hogy összegyűrődjön az egyetlen itt lévő cuccom... Ajkaimat összeszorítva csavarom a derekam köré a fehér törülközőt, s lassú, mezítlábas léptekkel sétálok vissza a nappaliba.
Legalábbis azt hiszem ez a nappali… itt még nem jártam…
A szoba másik oldalán egy résnyire nyitott ajtót pillantok meg, ajkaim megreszketnek, s lassú, néma mozdulatokkal megyek át a tágas helyiségen, hogy a fényes szoba ajtajához érjek. Megtorpanok, mikor megpillantom Őt az ágyon, szívverésem felgyorsul a közelségétől, de ajkaimra nem jönnek a szavak… nem tudom, hogy kéne szólítanom… azt mondta, hogy tegezzem, de… de… ezek szerint… a keresztnevén kéne hívnom? Nem tudom. Az túlságosan közvetlen… vagy nem? Végülis… Ő nem japán… talán nem veszi zokon… talán… remélem…
- Ööö… Alexis… - Halkan szólalok meg, s ahogy felpillant rám a kezében lévő lapok felett, ajkaim ismét megreszketnek, testem megborzong a tekintete forrón perzselő súlyától. A fenébe… fel kellett volna vennem valamit… annyira… annyira meztelennek érzem magam. Na jó… nyugi… mindketten fiúk vagyunk. Nincs mi miatt szégyellősnek lennem. Biztos már attól teljesen hülyének gondol, hogy zavarban vagyok… de képtelen vagyok megváltoztatni… én sem tudom, miért… miért ver ilyen hevesen a szívem? – Nincs ruhám, amiben aludhatnék… - Halkan lehelem a szavakat, remegő tekintetemet zavartan sütöm le, ujjaimat összefűzöm testem előtt, hogy csillapítsam kezeim reszketését.
|
| Rauko | 2011. 03. 27. 20:21:42 | #12590 |
Karakter: Alexis Blair
Megjegyzés: ~Silverynek~
- Én csak egy dekoros vagyok… ráadásul sok dolgom van, és nincs időm erre… - hebegi. Aranyos ez az erőtlen tiltakozás.
- Elintézem, hogy valaki más átvegye a helyedet, amíg nem érsz rá. – Felkapja a tekintetét, és olyan szemekkel néz, mintha nem is nagyon értene semmit. Valahol, nagyon mélyen megértem a fiút. Tényleg csak dekorosnak jött ide, erre most belerángatjuk a legmélyére, és modellkednie kell. Nem irigylem, de most nincs választása, ezt ő is tudja. Egy ilyet nem szokás visszautasítani.
- Hát… ha… ha tényleg nincs nálam alkalmasabb… de én még soha nem modellkedtem. – Hm… ez érdekes. Pedig… ahh, meg kell néznem közelebbről!
- Pedig szépek, szabályosak az arcvonásaid, és az alakod is kifogástalan. – Tényleg érdekes arca van. Szép is… kifejezetten szép. De nem tudom, hogy miért lepte meg ennyire a dolog. Mondana valamit, ki is nyitja a száját, de aztán egy szót sem szól. Percek telnek el, mire kinyekereg egy köszönömöt, én meg elengedem. Nos, nem véletlenül, de megsimogatom a nyakát. Kellemesen sima a bőre.
- Ha nem vagy lámpalázas, akkor semmi baj nem lesz. – Mondjuk, nem nézem ki belőle, hogy lefagy a színpadon. Most is talán csak a sokk miatt ilyen. Dekorosból modellé vált alig fél óra alatt.
- Színművészetet tanulok… megszoktam a szereplést… - suttogja, alig hallani. Nagyon aranyos fiú, és ha színművészetin tanul, akkor ügyesnek és okosnak kell lennie. Nem hiába olyan jól csinálja a munkáját.
- Értem - felelem neki, és most olyan kellemes nézni őt. Mindig, de most olyan kis ártatlannak érzem. Aranyos fiú…
- Remek! – rikkant fel a szabó. - Akkor vegyük le rólad a ruhát. – Elkezdi vetkőztetni, lén meg élvezettel nézem a kis show-t. Mit tagadjam, hogy szép fiú, és még tetszik is? Szép az arca, szép a teste, aranyos… olyan… tündéres. Mint egy szép, rejtélyes tündér. Neki persze nem kell tudnia erről. Félek, akármennyire ártatlan, megpróbálna valami előnyt kovácsolni abból, hogy vonzódom hozzá. Nem nézem ki belőle, de sosem lehet tudni.
- Akkor elintézem, hogy küldjön valakit helyetted a vállalatotok, mert mostantól modellként dolgozol itt. – Elindulnék kifelé, de a hangja megállít.
- Ne! Várjon… én… megcsinálom… a modelleknek úgysincs az előkészületekben sok dolguk. A próbákon ott leszek, de közte tudok dolgozni… és már nincs sok hátra a díszítésből… - Hm. A hangja határozottan cseng és fogalmam sincs, hogy mit is gondol. De ha ő így akarja, legyen hát.
- Rendben… - bólintok rá, de aztán pár pillanatig rajta is felejtem a tekintetemet. Tényleg szép. Jó ránézni… megnyugtat.
Holnap megnyitó… izgalmas lesz, és még mindig van munkám. Igaz, a ruhák és a modellek elkészültek, de persze van, akinek még kérdése van, le kell szerveznem a sajtótájékoztatót is, kiküldeni a meghívókat… sok, sok munka van egy ilyen rendezvényen, és hiába vannak szervezőim, az ilyen dolgokat szeretem magam csinálni. Nekik van egy fix lista, akit hívhatnak, de talán én arról nem akarok mindenkit, vagy van olyan ember, akit még szeretnék. Bonyolult lenne külön erről is beszélni. Könnyebb, ha én magam csinálom.
Amikor végre végzek és elindulok kifelé, meg vagyok arról győződve, hogy egyedül maradtam. De aztán… mégsem. Az megint ő. Érdekes… mindig éjszakázik akkor. amikor én. Dicséretes, hogy gőzerővel dolgozik, de nem akarom, hogy baja legyen. Ma enni sem láttam még.
- Már megint éjszakázol? – kérdezem tőle halkan, nehogy megijesszem. Rám néz, mosolyog, aztán elindul a létrán lefelé.
- Pont, ahogy Ön is. – Válasza halk, aztán ahogy látom, meg is szédül. Rosszul lenne, vagy csak rosszul lépett?
- Mitsuko, jól vagy? - szólítom meg, mire rám néz. Fura a tekintete… egyre inkább úgy érzem, hogy beteg, de legalábbis most rosszul van. Remélem, hogy nem maradandó. Nem akarom, hogy baja legyen. Egyrészt emberileg sem, másrészt hatalmas érvágás lenne, ha elveszteném az egyik fontos modellemet egy nappal a megnyitó előtt.
- Azt hiszem, hazamegyek… holnap hosszú napunk lesz… - motyogja, és ahogy az első lépést megteszi már látszik, hogy baj lesz. Készenlétben állva várom, hogy ha összeesik, el tudjam kapni. Sápadt, szédeleg. Nem vagyok orvos, de azt még lén is tudom, hogy ebből bizony összeesés lesz. A kérdés: mikor.
Nem is csalódok megérzéseimben. Pillanatokkal később kábultan esik össze, alig tudok utána kapni, hogy be ne verje a fejét.
- Annyira… annyira éhes vagyok… - suttogja, és ha nem lenne ájult, azt hiszem, fejbe verném. Ezek szerint nem evett és amennyire fáradtak voltak a szemei úgy vélem, nem is aludt sokat. Buta fiú. Felsóhajtok, majd feltűnik az egyik portás.
- Blair-sama, lassan el kellene hagyniuk az épületet - mondja, aztán megpillantja a karomban heverő fiút. - Hívjak mentőt, uram? - kérdezi aggódva.
- Nem szükséges, a fiú csak fáradt és éhes. És azonnal megyünk - jegyzem meg. - Megkérhetem, hogy hozza utánam a táskáinkat? - kérem, mire ő bólint. Elindulunk lefelé, nekem a karomban Mitsuko, mert közben már a nevét is megtanultam, mögöttünk meg a portás a táskákkal és a mappámmal.
Meglepően könnyű a teste. Nem gondoltam, hogy ennyire vékonyka, de így van, mégis lassan érünk a kocsihoz. Nem akarok rohanni, nem kelteném fel, de tekintve, hogy nem tudom, merre lakik és itt sem hagyhatom, mert beriasztózzák az épületet, csak magamhoz vihetem. Nem tehetem ki az utcára vagy egy szállodában, hiszen a modellem… és emberileg sem vagyok ennyire gonosz. Mellesleg nincs is ellenemre a társasága.
Ahogy a parkolóba érünk, a portás nyitja nekem az első ülés ajtaját, én meg finoman befektetem. Fel sem kel, szegényke tényleg nagyon ki lehet merülve. Ahogy átnyúlok felette, hogy bekapcsoljam az övét, megérzem az illatát is. Kellemes… nagyon kellemes, gyengéd illat. Akármennyire megesküdtem magamnak, hogy nem lesz ilyen, ez a fiú mégis tetszik nekem.
Szép, kecses, vonzó, korban is épp olyan, amilyet kedvelek, hiszen fiatal, a teste is vonzó, és az illata is. Ez nem parfüm… ez az ő természetes illata lehet. Nagyon kellemes. Ahogy nézem, miközben a portás már visszament az épületbe, fura dolgot veszek észre, így elő is kapom a tükrömet, hogy megbizonyosodjak róla. Az orra… és belenézek a tükrömbe és nekem is. Milyen érdekes… majdnem olyan az orra, mint az enyém. Pedig nem hittem, hogy másnak is van ilyen pontméret-ormánya, ami még formailag is ennyire passzol az enyémhez. Elmosolyodok és becsatolom a saját övemet is. Nem elmélkedhetek is tovább, ennek a szegény srácnak ennie kell, és nekem egyébként sem érdekem, hogy baja legyen. Ha nem tud fellépni, akkor hatalmas bajban vagyok…
*
Lefektetem a vendégszobában és be is takarom. Erre sem kelt fel, így nincs szívem rázogatni, hogy ébredjen. Fel fog, és akkor éhes lesz, szóval valamit sütnöm vagy főznöm kellene neki.
Miközben a konyhában készítem elő a csirkemellet és a zöldségeket, gondolkodni kezdek.
Érdekes. Eddig meg voltam őrülve a sötét szemű és hajú modellekért, erre jön egy világos hajú, világoskék szemű fiú, aki ráadásul azt a nézetemet is megdönti, hogy nem kezdenék modellel. Bár… ő félig dekoros, szóval, akár meg is lenne oldva, de nem hinném, hogy bármit is akarna tőlem. Minden bizonnyal ő is csak a híres és sikeres divattervező Alexist látja bennem és eszébe sem jut a maszk alatt élő, magányos és rettentően kiéhezett férfit, aki semmit sem akar már az élettől, csak egy kedves társat, aki itthon várja, aki felkel hozzá amikor rémálmai vannak és sír, aki elkíséri a buta esélyekre, és csinos, akinek formás feneke van és szép arca. Hah… Talán nekem sosem adatik már meg az a kegy, hogy szerelmes legyek, és viszonozzák is. Ekkora bűnt követtem volna el?
Sóhajtva vágom tovább a zöldségeket, miközben a hőst már vidáman serceg az olajon. Talán fél óra is eltelik, hiszen már minden kész lassan, amikor félénk lépteket és halk, alig hallható hangot vélek felfedezni a folyosó felöl.
- Haló… van itt valaki? - kérdezi a hangocska, mire magamban mosolygok. Igen… végre idegen, új hang ebben a lakásban.
- Itt, erre gyere - szólok, és kiállok a konyhaajtóhoz, hogy lásson, de amint felfedez, lefagy a mozdulatban. - Mi a baj?
- Ön…? - kérdezi suttogva. Mintha meg lenne rémülve.
- Ne aggódj, nem tettem veled semmit, de elájultál odabent. Ott nem hagyhattalak, mert éjszakára lezárják, és a címedet nem tudtam. Nem akartalak csak úgy kitenni valahol, így hát ide hoztalak - mondom neki, és intek. - Gyere, tálalom neked a vacsorát.
- Vacsorát… nekem? - kérdezi még mindig ugyanolyan rémülten és meglepetten, mint amilyen eddig volt.
- Nem ettél egész nap semmit és alig aludtál, igaz? - kérdezem, mire bólint, és lehajtja a fejét. - Buta vagy. De most gyere, enned kell valamit.
Szó nélkül jön a konyháig és meglepve néz szét. Aranyos, ahogy pásztázza a környéket. Intek, hogy foglaljon helyet, és ő meg is teszi. Az elő tett tányérba szedek neki húst és a zöldséget is hozzá, mire bátortalanul néz rám.
- Egyél csak - mosolygok rá. - Muszáj enned és pihenned, holnap jó formában kell lenned - kacsintok rá, mire elpirul. Milyen aranyos fiú.
- Kö… köszönöm - hebegi.
- Nos, amíg te eszel, addig én engedelmeddel elszaladok zuhanyozni - mondom, de már ott sem vagyok. Felkapom a váltásruhámat, a törülközőmet és indulok is.
Hadd egyen csak, nekem meg úgyis le kell fürdenem, mert anélkül nem tudok aludni. Beállok a vízsugár alá és élvezem, ahogy a cseppek simogatják a testemet és nagyon próbálok nem azokra a felvillanó képeke koncentrálni, hogy milyen lenne, ha ő is itt állna mellettem. Buta gondolat. A hozzá hasonló fiúk minden bizonnyal a lányokat szeretik, és egyébként is mit akarna egy közel harminc éves férfitől…?
Amikor végzek megtörülközök, és felveszem az alsómat, majd a köntösömet, amit szokásomhoz híven nem kötök össze elöl, így lépek ki és indulok meg felé a konyhába. Még mindig az asztalnál ül, finoman falatozik, de amikor köhintek egyet, rám kapja tekintetét.
- Ízlett az étel? - kérdezem tőle. - Ugye tudod, hogy ma itt alszol? Késő van, az utcán már nem kóborolhatsz, és a vendégszobám úgyis üres - mosolygok rá.
|
| Silvery | 2011. 03. 19. 00:15:56 | #12375 |
Karakter: Shima Mitsuko
Megjegyzés: (Raumnak)
A tű hegye gyorsan tűnik el újra és újra a bíborszínű anyagban, sietős, gyakorlott, bár kissé kapkodó mozdulatokkal teszem meg az utolsó simításokat. Ha nem lenne itt, már végeztem volna… miért nem megy el? Zavar, hogy néz… miért néz? Talán ellenőrizni akarja, hogy jó munkát végzek e? Nem hiszem… ez mégiscsak az én feladatom… tudhatná, hogy jó munkát végzek… tényleg nem tudom, miért maradt itt.
Szemem sarkából látom, ahogy leül, az ölébe húzza a papírokat, de akármennyire tombol testemben a kíváncsiság, nem merek felé pillantani. Félek, hogy találkozna a tekintetünk. Nem akarom… már így is úgy érzem, mintha zavarban lennék… tök meghülyültem. Az addig oké, hogy a kedvenc divattervezőm, de soha nem gondoltam volna, hogy egy híresség közelsége ilyen hatással lenne rám. Eddig csak a ruhák miatt rajongtam érte, de most mintha… nem tudom… azt hittem, a sok emberrel ellentétben én külön tudom választani a tehetségért való rajongást, és magáért az emberért való rajongást. Lehet, hogy tévedtem… nem tudom…
Visszahúzom kezeimet, halovány, visszafogott mosollyal nézem munkám gyümölcsét, a díszítés hibátlan, egy apró öltést sem vétettem. Tökéletes.
Ajkaimat néma, megkönnyebbült sóhaj hagyja el, egy pillanatra mintha el is felejtkeznék az Ő jelenlétéről, s mikor tudatosul bennem, hogy még mindig itt van, félénken, bátortalanul sandítok rá. Mikor lettem ilyen gyáva? Nem emlékszem…
Tekintetem megpihen alakján, elmerülten vázol valamit a papírra, a terem nyugodt csendjét csupán a ceruza hegyének halk sercegése töri meg. Ajkaimra mosoly kúszik, arcvonásai kemények, ahogy koncentrál, mégis különös lelkesedést, elmélyültséget áraszt tekintete. Igazi művész.
Hirtelen emeli fel arcán, szemeim tágra nyílnak, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, s ahogy minden porcikám megrezzen, az ösztöneimet követve kapom el bambuló tekintetemet. Ajkamra harapva fordítom el tőle tűzpiros arcomat annyira, amennyire a kényelmetlen pozíció, amiben trónolok a létre tetején megengedi.
- Mi a gond? - Kapkodó mozdulatokkal kezdek el ficánkolni a létre tetején, hogy elrejtsem kezeim remegését, s lassú, óvatos léptekkel mászom le a magas létre tetejéről, ujjaim görcsösen szorítanak minden fokot. Miért viselkedek ilyen hülyén? Ötletem sincs…
Most mit mondjak? Hogy azért bámultam rá, mert csodálom mennyire elmélyült a munkájában? Vagy mondjam meg, hogy érdekel, miket tervezett? Miért érzem tanácstalannak magamat? Ez annyira nem jellemző rám. Azt hiszem, kezdek bekattanni… mindig tudtam, hogy ez a munka és az iskola egyszerűen túl sok együtt. Nem mintha lenne más választásom…
- Nem tudtam, hogy mit csinál. – Halkan lehelem a szavakat, s rövid csend telepszik ránk, miközben pakolászni kezdem a földön szétszóródott cuccaimat, néha észrevehetetlenül sandítok felé, lopva egy-egy röpke pillantást. Szőke haja egy vékony lófarokban hullik előre válla fölött, a rövidebb tincsek kiszabadulnak a laza gumi szorításából, s arcára árnyékot vetve keretezik tekintetét. Ajkaimat összeszorítva szakítom el róla szemeimet, remegő ujjaim ügyetlenül ráncigálják be a táskám cipzárját, miután minden holmimat belepakoltam. Miért ver ilyen hevesen a szívem?
Az órára emelem fáradt tekintetemet, bár már előre félek, hogy mennyi lesz az idő… néha teljesen elveszítem az időérzékemet, ha elmerülök a munkámban.
Már elmúlt tíz. A fenébe… nem kellett volna eddig maradnom… már megint mérgesek lesznek, mikor visszaérek az árvaházba.
Felsóhajtok, felegyenesedem a földről, majd halkan töröm meg a hosszúra nyúló csendet.
- Nem kellene önnek is hazafelé indulni? – Kizökken a koncentrációból, a szürke tekintet rabul ejti szemeimet, ahogy kissé értetlenkedve pillant fel.
- Miért, mennyi az idő? – Tényleg elmerült a tervezgetésben… pont olyan mint én… valahogy boldogsággal tölt el a gondolat.
Elmosolyodom, mellkasomat kellemes melegség árasztja el, szívem hevesen ver, most mégsem érzek zavart. Csak nyugi… ne leplezd le már az első nap, hogy milyen idióta vagy, Mitsu.
- Negyed tizenegy. – Hangom még mindig halk, eszembe jut, hogy a kabátomat még nem vettem fel, ezért néma sóhajjal veszem le hátamról a táskát, hogy belebújhassak a világoskékes árnyalatú vászondzsekibe… azért csak megoldom valahogy az öltözködést 17 évesen… olyan szétszórtnak érzem magam… képes lettem volna itt hagyni a kabátomat. Mindegy.
- Nos… akkor kicsit elbambultam. – Ajkain halk sóhaj szökik ki, ábrándozva figyelem, ahogy mocorogni kezd, majd folytatja. - Csak néztelek, és megrohant az ihlet. – Szemeim tágra nyílnak a váratlan folytatástól, szinte ledermedek a mozdulatban, ahogy a kabátom ujjába csúsztatom egyik kezemet, érzem, hogy arcomat pír önti el. - Gyere, nézd csak meg. – Ajkaimat összeszorítva követem ismét ösztöneimet, s hogy elrejtsem vörös arcomat, hátrafordulva, zavartan kezdek babrálni a táskámmal, remegő ujjaim a cipzár húzóját szorítják, elmém még mindig nem dolgozta fel igazán szavait. Komolyan… komolyan azt mondta, hogy megihlettem? Én? Alexis Blairt? Olyan… olyan hihetetlen… képtelen vagyok felfogni. Annyi ideje rajongtam a ruhákért, amiket tervez, és most azt mondja, hogy segítettem neki? Annyira boldog vagyok… mindjárt… mindjárt kiugrik a szívem a helyéről...
- Nem… igazán nem… - Halkan, bizonytalanul ellenkezek, pedig belülről szinte szétvet a kíváncsiság. Tudni akarom… látni szeretném… de ha odamegyek, látni fogja, hogy mennyire elvörösödtem. A fenébe… szinte… szinte ég az arcom…
- Ugyan, gyere csak. Te ihletted, illene látnod is, egyébként is veled bunkóztam egész nap. – Lágy hangon hívogat, hallani rajta, hogy ajkain mosoly pihen, s félénken sandítok felé, szívverésem az egekbe szökik. Tényleg megőrültem. Mosolyog… mosolyog… rám… talán egy kicsit… egy kicsit engedhetek a kíváncsiságomnak.
Mellé lépek, ajkaimon érdeklődő mosoly ül, mohó tekintettel pillantok a vázlatokra, s ő magyarázni kezdi, hogy hol mit alakított át. Hangja lelkesnek tűnik, s az élénksége mintha engem is magával ragadna kicsit, ragyogó tekintettel, bólogatva hallgatom szavait.
- Hazavigyelek? – Kérdése hirtelen, váratlanul zökkent ki az ábrándozásból, az álomvilág egy szempillantás alatt szertefoszlik, s tágra nyílt szemekkel lépek hátrébb. Nem… haza… nem… nem akarom, hogy tudja. Nem akarom, hogy bárki tudja… utálom, mikor az emberek máshogy néznek rám miatta… utálom a szánalmat és a sajnálatot a tekintetükben, főleg, hogy indokuk sincs rá. Szeretem az árvaházat, ahol felnőttem. Soha nem tudtam, milyen a meleg, szerető családi otthon, így nincs is igazán mit hiányolnom. Szeretem az életemet.
- Ne… nem, köszönöm… - Zavartan dünnyögöm a szavakat, lábaim maguktól mozdulnak. Nem akarom megmagyarázni. Nem akarom, hogy kérdezősködjön. El kell tűnnöm innen. Amúgy is késő van,
Sarkon fordulok, először visszafogott, majd egyre gyorsabb léptekkel sietek az ajtóhoz, s miután jó éjszakát kívántam, szinte futásnak eredve hagyom őt magam mögött. Mit művelek? Miért rohanok el? Biztos tök hülyének néz. Miért… miért éreztem úgy, hogy el kell tűnnöm onnan? A fenébe…
A hideg levegő józanító hatása szinte mellbe vág, ahogy kilépek az ajtón, összehúzom magam előtt a kabátomat, és türelmetlen léptekkel indulok meg a sötét, kihalt utcákon. Mire hazaérek… hm… kábé háromnegyed 11 lesz. Meg fognak ölni. Ráadásul még nem is készültem a holnapi óráimra. Azt hiszem ebből éjszakázás lesz. Még szerencse, hogy a szobatársam jó alvó és nem zavarja a fény…
Másnap suli után egyenesen a divatbemutató helyszínére sietek, nem vesztegethetek azzal időt, hogy hazamegyek előtte. Így is le vagyunk maradva, és szükség van rám. Valahol örömmel tölt el a gondolat. Szükségük van a segítségemre… és annyi ember fogja látni az általunk feldíszített termet… mindennek… mindennek tökéletesnek kell lennie.
A teremben nyüzsgés fogad, sokak már előttem itt voltak, hiszen vannak, akik teljes munkaidőben dolgoznak nálunk. Mindenki el van foglalva a saját apró részlegével, a saját dolgaival, valaki varrja, valaki feltűzi a változatos, mégis tökéletesen összehangolt díszeket. Az én terveim.
Büszkeség tölt el belülről, s titkon őszintén hálás vagyok Takumi-sannak, hogy rám bízta a divatbemutató felkészítését. Pedig annyira fiatal vagyok, s a legtöbben régebb óta dolgoznak itt mint én… mégis engem választott helyetteseként… nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire megbízik bennem, de nem tudom, hogy valaha képes leszek e meghálálni ezt.
Gyorsan átöltözöm, majd én is csatlakozom a nyüzsgő, izgő-mozgó emberekhez, hogy folytassam a tegnap elkezdett munkát, azaz a másik függöny szegélyének a hímezését. Aprólékos és idegölő feladat, de minden rá szánt másodperc megéri.
Eltelik néhány óra, ma gyorsabban megy a munka, mint tegnap, s néha ugyan futva végigvezetem a tekintetemet a termen, őt egyszer sem látom. Lehet, hogy itt sincs. Lehet, hogy máshol készítik elő a ruhákat… vagy az is lehet, hogy egyszerűen a szomszéd termek egyikében tartózkodik, hiszen neki itt nincs dolga, a díszítés a mi felelősségünk.
Halkan sóhajtok fel a csalódottságtól, hosszút pislogva fojtok magamba egy ásítást, miközben lekecmergek a létra tetejéről, s a büszkeségemet nem titkolva nézek végig a művemen. Tökéletesen szimmetrikus. Még egy apró ásítás, de éberségre kényszerítem magam, s testem felidézi a délben megivott kávé utóhatásait, melyekre most irtózatosan nagy szükségem van… talán ebédelni sem ártott volna valamit. Ha így folytatom igaza lesz a nevelőnőnek, és kikészítem magam. Minden nap egy rohanás… megállhattam volna kaját venni valahol. Most már mindegy… szerencsére ez a munka nem igényel sok fizikai energiát… ma kicsit korábban hazamegyek és minden rendben lesz. Tudom.
Elmosolyodva fordulok meg, s a terem közepére elhelyezett asztalhoz sétálva nézek végig a terveken, a részleteken, amik alapján mindenki dolgozik. Lehet, hogy ki kéne kérnem Blair véleményét… mégis csak az ő ruháit mutatjuk be… ő tudja a legjobban, hogy hol lehetnek kevésbé, vagy jobban ideillő részletek. Azt hiszem… vagy… lehet, hogy csak egy ürügyet szeretnék, hogy megkeressem?
Összeszorítom szemeimet, a fejemet megrázva hessegetem el a kínos, de veszélyesen reálisnak és jogosnak tűnő gondolatot, miközben felveszem a vázlatokat, terveket az asztalról. Csupán a munka miatt akarom megkeresni… így van… ennyi az egész… ennyinek kell lennie…
Megtorpanok az egyik ajtó előtt… úgy emlékszem tegnap ide pakoltuk be a félkész ruhákat a szabóval, s mikor meghallom Blair hangját belülről, szívverésem szokatlanul gyorsul fel, ajkaimat összeszorítva gyűjtök elég bátorságot, s egy rövid, halk kopogás után benyitok a terembe. Megpillantom őket, szívem kihagy egy ütemet a komor arckifejezések láttán, s valamiért úgy érzem, hogy a lehető legrosszabbkor állítottam be, ráadásul még normális ürügyem sincs, csak a tervek megmutogatása… az pedig nem olyan fontos, hogy zavarjam…
- Én… én nem akarok zavarni, csak szeretném megmutatni a kész részeket, de ha nem aktuális, akkor... - Halkan, zavartan ejtem ki a szavakat, néha kicsit meg-megremeg a hangom, s csak arra vágyom, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen. Hülye vagyok… nem kellett volna ide jönnöm… miért nem tudok a saját dolgommal foglalkozni?
Épp becsuknám magam mögött az ajtót, mikor a szabó hangos, határozott kiáltása állít meg, s a vér megfagy az ereimben.
- Állj meg! – Ujjai csuklómra fonódnak, az érintés nem túl erőszakos, de durva és türelmetlen, tágra nyílt szemekkel, tehetetlenül hagyom, hogy maga után vonszoljon, ajkaim megreszketnek, s én mentegetőzve, szabadkozva próbálom meg rábírni, hogy elengedjen. Mit művel? Egyáltalán miért vonszolt be a szomszéd terembe? Sajnálom, hogy megzavartam őket… de bocsánatot kértem… haragszik? Nem tudom. Mit csinál?!
Szemeim még jobban elkerekednek, mikor sietős mozdulatokkal ráncigálja le rólam a ruhát, s mikor rájövök, hogy mire készül, elvörösödve, minden baromságot összehordva próbálok kiszabadulni mihamarabb, de ő hajthatatlanul adja rám a gyönyörű ruhadarabokat, s nem merek mozdulni, attól félve, hogy kárt teszek a kész vagyont érő öltönyben. Nincs pénzem rá, hogy akár egy apró cérnaszál is elszakadjon miattam. A fenébe… Miért… miért kell mindig rosszkor lennem rossz helyen?!
Belép Blair, mellkasom hirtelen szűkebbnek tűnik, ahogy rám pillant, arcomra parázsló pírt csal tekintete simogatása, fejemet lehajtva kerülöm a szemkontaktust… mintha… mintha elismerés csillant volna a tekintetében… lehet, hogy tetszem neki? Vagy… vagy csak a ruha szabását nézték? Egyáltalán miért adták rám? Hiszen nem is vagyok modell… lehet, hogy csak a méretet próbálgatják… nem tudom…
- Itt a modell. – A nő hangja visszhangzik füleimben, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, szívverésem az egekbe szökik csupán a gondolattól is. Miket beszél? Nem vagyok modell… én csak… egy apró beosztott vagyok, aki a díszekért felelős. Nem értem mire gondolnak, hiszen soha életemben nem tanultam modellkedni… bár a színművészet miatt lehet, hogy menni…. Nem tudom… de nem értem…
Felemelem arcomat, érzem, hogy még mindig vörös árnyalatban izzik bőröm, de engedek a csábításnak, és elmerülök az érzéki komolysággal méregető sötétszürke számpár örvényeiben. Olyan… olyan szép szeme van…
Egy pillanatra még ellenkezni is elfelejtem az ámulattól, amibe a pillantása ejt, s csupán halk, visszafogott, komor hangja zökkent ki ábrándjaim közül.
- Nem, nem hiszem… - Kicsit oldalra dönti fejét, tekintetével mintha gondolataimban olvasna, mintha elkábítana, mintha elvarázsolna. Miért dobog a torkomban a szívem? Nem tudom… és miért… miért nem hiszi? Hiszen nem mondtam nemet. Lehet, hogy neki nem tetszik a ruha rajtam? Vagy egyszerűen nem tart megfelelőnek? Megérteném… hiszen ha jól tudom ez az öltöny az egyik legfontosabb a bemutató darabjai közül… hülyeség lenne egy olyan fiúra ráadni, akinek még egyáltalán nincs semmi tapasztalata a modellkedésben… igen… megértem, ha így gondolja… biztos nem hisz elég jónak… megértem, de akkor miért fáj mégis a gondolat? Olyan… kellemetlen, hideg érzést lehel a mellkasomba. Mintha… mintha tetszeni akarnék neki… pedig nem is ismerem. Miért érzem úgy, hogy azt akarom, hogy kedveljen? - Ha nem akarja, nem erőltethetjük rá, és te is látod, hogy nem akarja. – Egy röpke pillanatra sem ereszti el tekintetemet, s én elveszek a pillantásában, elmém szinte alig fogja fel szavait, képtelen vagyok józan gondolkodásra. Mik ezek az érzések? Ahányszor rám pillant, mintha megtorpanna egy másodpercre a szívem… azt akarom, hogy mosolyogjon… mi történik velem?
Lesütöm tekintetemet, szinte fizikai fájdalmat okoz megszakítani a mély, intim szemkontaktust, de tudom, hogy képtelen lettem volna megszólalni. Nem tudom, hogy mit mondjak… segíteni szeretnék, de tudom, hogy nem vagyok alkalmas. Ráadásul más munkám is van… nem akarom, hogy kirúgjanak mulasztás miatt… nem tudom… nem tudom mit csináljak. Csalódást semmiképpen nem szeretnék okozni…
- Én csak egy dekoros vagyok… ráadásul sok dolgom van, és nincs időm erre… - Halkan, bizonytalanul lehelem a gyenge, erőtlen ellenkezést, szemem sarkából látom, ahogy a szabó elvigyorodik, a bizonytalanságom miatt szinte már a zsebében érezheti a győzelmét… nem tudom, miért akarják ennyire… nem hiszem el, hogy nincs nálam alkalmasabb… lehetetlen. Ráadásul Blair nem is mondta, hogy alkalmas lennék… csak a szabó mondta… Ő egyszer sem… pedig tőle vágyom azokra a szavakra…
- Elintézem, hogy valaki más átvegye a helyedet, amíg nem érsz rá. – Hangja nyugodtan, ellentmondást nem tűrően halkan csendül, szívverésem a csillagos egekig szökik, ahogy felkapom rá tekintetemet, s igazán nem is az ajánlatnak örül boldogan dübörgő szívem. Nem… nem az ajánlatnak… annak örülök, hogy ez azt jelenti, hogy szerinte is alkalmas lennék… gondolom… talán. Ugye azt jelenti? Nem tudom… magam sem tudom, miért vágyom ennyire rá, hogy megdicsérjen. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Ha sikeresen megcsinálnám a munkát, akkor vajon büszke lenne? Mosolyogna? Remélem…
- Hát… ha… ha tényleg nincs nálam alkalmasabb… de én még soha nem modellkedtem. – Közelebb lép hozzám, kevesebb mint egy méter választ el minket egymástól, minden izmom megfeszül a közelségének tudatától, fülemben bódítóan visszhangzik szívem vad dübörgése. Miért? Miért van ilyen közel?
Ujjait állam alá simítva emeli fel arcomat, érzem, hogy a bőrömet csúfító pír elmélyül, még füleim is égnek a forróságtól. Mit… mit csinál?
Szemkontaktusra kényszerít, elkapja homályos, elkábult pillantásomat, tekintete komoly, nem gúnyolódó, s halkan szólal meg.
- Pedig szépek, szabályosak az arcvonásaid, és az alakod is kifogástalan. – Tudom, hogy csak szakértői szemmel nézve mondta a bókokat, szívverésem mégis mintha megszűnne létezni, s a levegő tüdőmben reked a forróságtól, mely hatalma alá taszítja testemet. Teljesen megőrülök tőle… nem tudom miért… miért vannak rám ilyen hatással a szavai? Már mások is mondták… és a színművészeti iskolában is sok „előnyöm” származott a külsőmből… hiszen akárhogy is nézzük, a színészeknél fontos a megjelenés… de még soha. Még soha nem voltak rám ilyen hatással senkinek a szavai. Talán azért, mert rajongok a műveiért? Nem… nem… ez olyan, mintha többről lenne szó… nem értem… nem értem hogy vagyok képes ennyire örülni egy másik férfi bókjainak…
A megvilágosodás villámcsapásként vág fejbe, szemeim tágra nyílnak, ajkaimat válaszra nyitom, de ledermedek a mozdulatban, s tudom, hogy a viselkedésem valószínűleg elég furcsa és megfejthetetlen, de egyszerűen képtelen vagyok kontrollálni arcvonásaimat. Most nem megy… miért… talán… tényleg… nem… nem zúghattam bele… hiszen csak tegnap ismertem meg!
De mégis… egy csomót jár a fejemben, és mikor rám pillant, olyan érzésem van, mintha elolvadnának a belső szerveim… Megőrültem. Teljesen bekattantam. Nem… ez lehetetlen… egyszerűen képtelenség… még soha nem voltam szerelmes.
Kizökkenek gondolataim áradatából, s mikor rádöbbenek, hogy mondanom kéne valamit, agyam kétségbeesetten keresi a megfelelő szavakat, de kusza, kavargó gondolataim nem könnyítik meg a fogalmazást.
- Kö-köszönöm… - Lehajtom fejemet, mikor ujjai lecsúsznak államról, finoman, szinte alig észrevehetően simítja végig nyakamat, ahogy elhúzza a kezét, a mozdulat talán nem is szándékos volt, én mégis megborzongok tőle.
- Ha nem vagy lámpalázas, akkor semmi baj nem lesz. – Megrázom a fejemet, most először érzek egy kicsi magabiztosságot azóta, hogy beráncigált ide a szabó. Nem… a lámpalázzal nem lesznek problémáim, ez nem kétséges.
- Színművészetet tanulok… megszoktam a szereplést… - Halkan, visszafogottan sóhajtom a szavakat, látom ahogy szemei egy pillanatra elkerekednek, majd elmosolyodva borzol hajamba, s csupán ennyi elég, hogy ismét pír csaljon arcomra. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy tényleg beleszerettem volna… vagy talán csak rajongás? Nem… nem… ez több annál. Ez teljesen más… olyan nehéz elképzelni. Hiszen férfi… és alig ismerem. Biztosan tévedek, hisz annyira tapasztalatlan vagyok…
- Értem. – Mosolyogva néz rám, fejét kicsit oldalra dönti, a szürke szemekben kíváncsiság csillan, ahogy a tekintetemet fürkészi. Annyira másnak látom Őt most, mint tegnap. Hiszen… olyan mogorva és barátságtalan volt… bár… este bocsánatot kért… vagyis… valami olyasmi.
- Remek! – A szabó éles hangja kizökkent a kettőnk apró, külön kicsi világából, ami talán soha nem is létezett… amit talán csak én képzeltem magunk köré, mégis úgy érzem, mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Vajon ha vége lesz a divatbemutatónak, soha többé nem látom?
Nem… az nem lehet… ha sikerülne elérni, hogy ezentúl is mi szervezzük a bemutatóit, akkor még láthatnám… talán… tökéletes munkát kell végeznünk, és akkor máskor is minket bérelnek fel. Igen.
- Akkor vegyük le rólad a ruhát. – Elvörösödöm, ahogy a szabó leveszi rólam a zakót, de mikor az inget kezdené gombolni, elhessegetem a kezét, és lassú mozdulatokkal gombolom ki magamnak… nem mintha nem tudnék egyedül levetkőzni…
Zavar, hogy néz Blair… érzem magamon a tekintetét. Szinte perzsel. El akarok bújni… viszont, ha szégyenlősködni kezdek egy férfi előtt, teljesen hülyének fognak nézni. Basszus…
- Akkor elintézem, hogy küldjön valakit helyetted a vállalatotok, mert mostantól modellként dolgozol itt. – Blair hangja nyugodt és tárgyilagos, szemeim tágra nyílnak, mikor felfogom szavai jelentését. Hogy… mi? Várjunk csak… küldenek valakit… helyettem?
A vér mintha kihűlne az ereimben, teljesen ledermedve meredek magam elé, s épp indulna kifelé, hogy lerendezze a telefonhívást, mikor én gondolkodás nélkül állítom meg.
- Ne! Várjon… én… megcsinálom… a modelleknek úgysincs az előkészületekben sok dolguk. A próbákon ott leszek, de közte tudok dolgozni… és már nincs sok hátra a díszítésből… - Könyörgő szemmel pillantok rá, tekintete komoly, de nem látok benne ellenkezést… nem akarom. Nem akarom, hogy más vegye át a helyemet… mindennek tökéletesnek kell lennie, hogy újra láthassam őt. És ezt a legkönnyebben úgy tudom elérni, ha én magam teszek érte. Igen… ennek így kell lennie. Megcsinálom… maximum kicsit tovább maradok itt. Ennyi az egész. A próbák nem vesznek el sok időt…
- Rendben… - Hosszú ideig mered rám kifejezéstelen tekintettel, moccanni sem vagyok képes a pillantásától, ajkaimat néma sóhaj hagyja el, mikor kimegy a teremből, de a sóhajban nincs megkönnyebbültség… egy csepp se… csupán néma, visszafogott fáradtság és sóvárgás. Tényleg éreznék valamit iránta? Lehetetlen…
Fáradt tekintettel nézek a falon csüngő órára, ajkaimat összeszorítva fordulok vissza a munkám felé. A terem szinte már teljesen kész van a holnapi megnyitóra, csupán pár apró simítás szükséges, de szerencsére estig még van időnk.
Már egyedül vagyok, természetesen most is én maradtam utoljára. A terem két oldalán a falra aranyozott gyertyatartókat erősítettünk, mindegyikben egy vastag, díszített, világos narancssárga gyertya áll, s a falon bordó ruhaanyagból készült, elegáns ívben felfüggesztett függönyök takarják el a kisebb termekbe nyíló ajtókat, amiken keresztül majd a személyzet fog közlekedni.
Fáradt sóhajjal varrom az egyik kisebb függönynek a szegélyét, a hímzés hasonló, mint a nagyfüggönyön lévők, csupán egy kicsit egyszerűbb, kevésbé látványos, hiszen a színpad legfontosabb, a leglátványosabb pontja a teremnek.
Felmászom egy kisebb létrára, hogy az ajtó tetején megerősítsem a függöny rögzítését, mikor hátborzongatóan ismerős hangot hallok meg, összerezzenve pillantok magam mögé, szerencsére most nem zúgok le a létra tetejéről.
- Már megint éjszakázol? – Blair lassú léptekkel, összefont kezekkel sétál felém, s miután végeztem a fenti munkámmal, halovány, fáradt mosollyal mászom le a létra tetejéről.
- Pont, ahogy Ön is. – Halkan válaszolok, kicsit megszédülök, mikor a végre elérik a földet a talpaim, ujjaimat a létra egyik alsóbb fokára csúsztatva keresek támaszt.
- Mitsuko. – Fáradt szemeim tágra nyílnak, ahogy a nevemen szólít, felkapom tekintetemet, arcom csupán ennyitől felforrósodik… Kíváncsi vagyok, ilyenkor mennyire vörösödik ki a bőröm… bár… talán szerencse, hogy nem tudom… - Jól vagy? – Elmosolyodom az aggodalmaskodó kérdéstől, bátortalanul bólintok, próbálom legyőzni elmém vad, kavargó émelygését. Éhen halok… annyira hülye vagyok, hogy nem ettem semmit… de nem volt rá időm… a fenébe… és aludni sem aludtam sokat… szerencsére holnap szombat… legalább… legalább iskola nincs.
- Azt hiszem, hazamegyek… holnap hosszú napunk lesz… - Mosolyogva indulok meg a táskám felé, de a szédüléstől megtántorodom, egyik kezemet homlokomra simítva próbálom meg összegyűjteni a maradék energiámat, de érzem, hogy a vércukorszintem a béka feneke alá esik.
Lábaim felmondják a szolgálatot, térdeim összecsuklanak elgyengült testem alatt, s a földre zuhannék, de valami megállít. Kábán emelem fel szemhéjaimat, ahogy erős karok tartását, szorítását érzem magam körül, s elvörösödve, szinte félálomban szólalok meg, hangom csupán elhaló sóhajként töri meg a terem nyugodt, magányos csöndjét.
- Annyira… annyira éhes vagyok… - A testéből áradó forróság megnyugtat, szívem vadul dübörög, de a fülemben visszhangzó ritmus nem zavar, csak tovább kábít, s én átadom magamat a fáradtságnak, s engedek az álomvilág édes, kecsegtető csábításának… annyira kellemes… egy másik ember testéből áradó melegség… olyan forró…
|
| Rauko | 2011. 02. 01. 11:56:16 | #10993 |
Karakter: Alexis Blair
Megjegyzés: ~Silverynek~
- E-elnézést Uram, oda nem mehet be! – hallok meg magam mögött egy halk hangocskát. Csak tudnám, hogy ki akar zavarni pont akkor, amikor telefont kaptam, hogy az egyik modellem eltörte a lábát, és nem tud jönni… ráadásul ez az új dekorcsoport is… nem értem, miért kell új emberekkel dolgozni, mikor a régiek beváltak! Végignézek a kölykön. Fiatal, vadóc és fogalma sincs, hogy kibe köt bele.
- Shima Mitsuko. – Nem kiabálok vele. Nem szokásom, nem is szeretek ordibálni. Ő végigmér, aztán, mintha felismerés csillanna az arcán. Na, végre, azt hittem, be is kell mutatkoznom a saját bemutatómon! – Mondd csak, szereted a munkádat? – kérdezem. Talán bunkónak hangzott a kérdés, de jelenleg sokkal, de sokkal nagíobb gondjaim vannak annál, hogy az új dekorcsoprt egyik tagja nem ismer meg. Sérti a büszkeségemet, hiszen sosem titkoltam, hogy ki is avgyok, igazán rám kereshetett volna legalább a neten. Akkor nem égeti be magát ennyire és nem idegesít fel még jobban. Idióta kölyök…
- I-igen… - suttogja. Engedelmes… legalább nem pofázik feleslegesen.
- Akkor hagyj dolgozni, és törődj a magad dolgával! – morranok rá. Talán tényleg túl durva voltam vele, de nem tehetek róla. Egy ideje nem is voltam senkivel, hiszen rengeteget kellett dolgoznom a ruhákon, most ez a sorozatos balszerencse… valaki megátkozhatott, vagy nem is tudom. Besétálok a helyemre, de eszembe jut, hogy a terveket át kellene adni az illetékeseknek. Azt hiszem, itt végre hasznát vehetem a fiúcskának.
- Hé, kölyök - szólok utána, mire pár pillanat múlva már előttem is áll. - Tedd magad hasznossá, és ezeket vidd át a szomszéd terembe. Ott van a szabó, és egyeztetni kell, hogy az összes darabot átszállították-e már. – Felé nyújtom a lapokat, de ahogy rám pillant, már tudom, hogy ez izgalmas lesz!
- A dekor csoport vezetője vagyok, nem a személyes csicskája! – tetszik a stílusa! Elküld a fenébe, aztán eljut az agyáig, hogy mit mondott, és kicsit halkabbra vált. - … Uram. – A két stílusbeli kombináció ennyire érdekes keveredése először megdöbbent, aztán nem bírom. Nevetek… és nagyon régen nem nevettem ennyire jót, de azon a cuki hörcsögpofin muszáj vagyok nevetni.
- És ha hozzárakom, hogy légy szíves? – udvarolok neki, mert akármennyire vicces, tényleg jó lenne, ha átlibbenne a tervekkel. Végül bólint, elveszi a köteget és kimegy, és meg még fél órával később is felnevetek, amikor szembe jut az az édesen ideges arc.
***
Hatkor hazarohanok, mert akkor döbbenek rá, hogy az egyik vázlatfüzetem otthon maradt, és a modelljeim száma abban van leírva. Mert ugye új modell kell, és most van időm arra, hogy keressek valakit. Hazaugrok, felszedem a füzetet, és megyek is vissza, de út közben még be kell térnem enni is valamit, mert ma még nem kajáltam, és lassan szédülök, így viszont a hátsó ajtón megyek be, mert az közelebb van az étteremhez, ahova járok. Fél tíz lehet, amikor végre végzek a telefonokkal. Nem volt bent térerő, ezért a hátsó ajtó elől kellett telefonálgatnom, ami kicsit sem volt ínyemre, de nem baj. nem hisztizhetek mindenért akkor sem, ha ideges vagyok.
Mikor végzek, és mennék haza, összeszedem a holmimat, és ekkor veszem észre, hogy nem egyedül vagyok. Meggondolatlan dolog, de azért jó lenne tudni, így meg is szólalok.
- Ki van ott? – Puff! Nos… leesett? De ki és honnan? – Óh, te vagy az. Fel sem ismertelek a sötét ruha nélkül - mondom, mikor kilépve a függöny mögül meglátom a kölyköt, aki belém kötött.
- Mit keres itt ilyen későn? – kérdezi, de nem néz a szemembe. Ejnye...
- Ezt én is kérdezhetném. – Mintha ott sem lennék, visszamászik a létrára és tovább csinálja a dolgát… este tízkor? De még van két nap, és ez az oldal majdnem teljesen kész. Holnap is ráérne befejezni.
- Én… csak… tudtam, hogy úgysem tudnék elaludni, amíg ezt nem fejezem be, ezért… inkább… itt maradtam még egy kicsit… - hadarja, és már folytatja is. Nos, az biztos, hogy céltudatos, ügyes fiú! Nagyon jól bánik a tűvel, és még stílusa is van, hiszen kevesen ugatnak le egy híres divattervezőt úgy, ahogy ő tette. Most is úgy csinál, mintha egy takarító lennék. Fura kölyök…
Nézem még pár percig. Valahogy jó érzés bámulni őt, aztán hirtelen megszáll az ihlet. Előkapok a vázlatfüzetemet, amiben az este fő darabjai vannak, és nézegetem őket. Az egyiken igazítok itt-ott… pár öltés és vágás, és teljesen más a fazon, és valahogy jobban is illik az estéhez. Elégedetten nézem a tervet, amikor megérzem, hogy engem is néznek. Felpillantok, és a kölyök elkapja a tekintetét. Milyen gyerekes…
- Mi a gond? - kérdezem.
- Nem tudtam, hogy mit csinál - mondja, majd lassan lemászik a létráról. - Nem kellene önnek is hazafelé indulni? - kérdezi, és elkezd pakolni.
- Miért, mennyi az idő? - kérdezek vissza értetlenül. Mosolyogva válaszol. Édes… mióta itt van, nem láttam a mosolyát, pedig nagyon jól áll neki.
- Negyed tizenegy - feleli, lés tovább szöszmötöl.
- Nos… akkor kicsit elbambultam - sóhajtok fel. - Csak néztelek, és megrohant az ihlet - mondom, és valahogy úgy érzem helyesnek, hogy megmutassam neki. - Gyere, nézd csak meg. - Kicsit… mit kicsit, nagyon elpirul, ahogy hátra fordul.
- Nem… igazán nem…
- Ugyan, gyere csak. Te ihletted, illene látnod is, egyébként is veled bunkóztam egész nap - ismerem be. A hibáimat mindig be szoktam, nem szégyen az. Ma szar napom volt, és ő volt kéznél.
Először bizonytalan, aztán végre elindul, és megáll mellettem. Én mutogatom neki az eredeti vonalakat, hogy honnan vágtam, hol toldottam az anyaghoz, milyen változtatásokat tettem. Egyetért velem abban, hogy így tényleg kellemesebb a ruhára nézni és divatosabb is. Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe…? Ez a kölyök kellett, egy létrán állva, tűvel a kezében, hogy eszembe jussanak ezek az ötletek.
- Hazavigyelek? - kérdezem a fiút, mire, mint akit álmából ébresztettek volna, összerezzen.
- Ne… nem, köszönöm - mondja, majd felkapja a táskáját. - Jó éjt. - Kirohan. Ennek meg mi a baja…? Amikor kedves vagyok, megijed, amikor bunkó vagyok, akkor meg ideges. nem irigylem a barátnőjét.
Végül én is hazajutok. Megint egyedül vagyok, ezen meg megint csak felhúzom magam. Miért nincs mellettem senki? Állítólag helyes férfi vagyok, van pénzem is… akkor mi a baj velem? Időm az nincs, de nekem nem is házasság kellene, csak egy srác, aki itthon vár, vagy velem jön haza. Akivel együtt zuhanyozunk, aztán szeretkezünk az ágyban, utána meg egymáshoz bújva alszunk el. Aztán reggel kávét főz nekem, és együtt megyünk dolgozni, vagy elviszem valameddig… talán egészen a munkahelyére, vagy az iskolához, ahol csókkal válunk el. Hah… Alexis, inkább menj aludni!
Így is teszek. Gyors vacsora, aztán zuhany, és alvás. Éjszaka meg a sráccal álmodok. Mondhatjuk, hogy rémálom. Abban a parkban vagyunk, ahol régebben együtt ültünk mindig Kaoruval. De most nem Kaoru van velem, hanem a fiú a dekor csoportból. De a történtek ugyanazok. Elcsattan az az egy csók… aztán meg az az este. Amikor megbeszéljük a találkozót, és én odahajtok, és kiszállok, és csak az a szörnyű kép, ahogy az a csöves felette térdel. Ugyanazok a hörgések, amikor odaérek, lerángatom a koldust a fiúról, aki ekkor viszont már nem is lélegzik.
Felriadok. Arra kelek, hogy sírok, ahogy tettem azt álmomban is, és pár éve a valóságban is. Nem értem. Mióta visszajöttem Japánba, csak egyszer álmodtam vele. De mióta rendszeresen járok a sírjához, nem szokott álmomban zavarni. De most ráadásul a fiú képében jelenik meg… nem értem. Nem értem, hogy mit akart mondani. Az a kölyök csak egy srác a dekoratőrök közül, mondhatjuk, hogy számomra senki. Bár az is tény, hogy mióta Kaoru meghalt, soha nem ihletett még meg emberi lény, vagy egyáltalán élőlény ruhával kapcsolatban. Most meg, ha visszagondolok, csak álltam, néztem a fiút, és jöttek a gondolatok.
Kiszállok az ágyból, és magam elé kapok a vázlatfüzetet. Alakítgatok rajta, rajzolok, csak jönnek a gondolatok, és minden ruhán alakítok egy kicsit. Próbálok olyan keretek közé szorulni, hogy a szabó ne tépje ki az összes haját, ha holnap közlöm vele, hogy mind a három fő ruhadarabot átalakítottam.
***
Másnap korábban megyek b. Felhívom a szabót is, így csak én, és a nő vagyunk bent. nem szeretek mondjuk nőkkel dolgozni. De ez a nő nagyon ügyes. És meglepetésemre nem is esik pánikba, amikor megtudja, hogy három darabot át kell alakítani. Megígéri, hogy az egyikkel délutánra el is készül, a csoportja addig majd csinálja a többi ruhát, ami még nincs kész.
Én a helyemre megyek, és elkezdem nézegetni a portfóliókat. A modelljeim egyike sem tűnik elég jónak ahhoz, hogy viselje a ruhát. A fő darab egy vörös, férfi öltöny, de elég komoly módosításokkal. A párja, a vérvörös női ruha egy koktélruhához hasonló, de hosszú uszályt terveztem hozzá, és az egyedi varrások miatt lesz különleges, de az öltöny az teljesen más. Szexi, vad és kihívó, viszont egyik modell sem megfelelő hozzá.
Ebben igazol a szabó is, amikor délután beront hozzám, és üvöltve közli, hogy nincs megfelelő modell a ruhához. Közben meghallok egy halk, alig halható kopogást és odakapom a fejem. A srác az.
- Én… én nem akarok zavarni, csak szeretném megmutatni a kész részeket, de ha nem aktuális, akkor… - dadogja a fiú.
- Állj meg - kiabál rá a szabó, és megragadja a csuklóját. Én csak kikerekedett szemekkel figyelem a dolgokat és hallgatom, ahogy a srác a másik helyiségben szabadkozik, hogy ő csak egy dekoratőr, neki nem szabad itt lennie, engedje ki, mert neki még dolga van. Én viszont egyre kíváncsibb vagyok. Felpattanok, átlibbenek, és ami fogad, meglep.
A vörös öltöny úgy áll a fiún, mintha rá teremtették volna. Kábultan nézek végig rajta, a szabó pedig elégedetten húzza ki magát.
- Itt a modell - mondja önelégülten, mire a kölyök még mélyebben elpirul.
- Nem, nem hiszem - felelem nyugodtan. - Ha nem akarja, nem erőltethetjük rá, és te is látod, hogy nem akarja - nézek a fiú szemeibe.
|
| Silvery | 2011. 01. 28. 20:53:51 | #10880 |
Karakter: Shima Mitsuko
Megjegyzés: (Raunak)
Halkan toppantok egyet cipőmmel, kezeimet összefűzöm mellkasom előtt, majd sietve az órámra nézek. Fél 3… a fenébe. Elhúzódott az utolsó órám… el fogok késni.
Mikor a lámpa halk kattanással vált zöldre, olyan lendülettel indulok meg a zebrán, mintha puskából lőttek volna ki, csupán tekintetem kalandozik egy hatalmas óriásplakátra a mellettem lévő épület oldalán, s ajkaimra széles mosoly kúszik a hirdetés láttán. Alexis Blair új kollekciója… imádom… egyszerűen imádom a ruhákat, amiket tervez. Még mindig nem hiszem el, hogy segíthetek a helyszínfelkészítésében és kidekorálásában.
2 éve dolgozom részmunkaidőben egy rendezvényszervező vállalatnál… hihetetlen, hogy Alexis Blair menedzsere pont minket kért fel az új kollekció bemutatásának lebonyolítására. Igaz, hogy csak egy kis alkalmazott vagyok, de lehet, hogy akár élőben is láthatom a bemutatót. Remélem… vajon ő is ott lesz? Hát persze, hogy ott lesz… kizárt, hogy kihagyná a saját bemutatóját… vajon milyen ember? Még abban sem vagyok biztos, hogy férfi vagy nő… hjajj.
Összerezzenek, ahogy hangos dudaszó zökkent ki a merengésből, s csupán ekkor fogom fel, hogy megtorpantam a zebra közepén, amíg a plakátra bámultam, és a lámpa már pirosan világít az út túl oldalán. Megrázom a fejemet, hogy rendbe szedjem összekuszálódott gondolataimat, s futólépésekkel termek a járda másik oldalán pár röpke másodperc alatt. Nem kéne kinyíratnom magam… legalább addig nem, amíg nem láttam a bemutatót… hehhh.
Gyors léptekkel indulok meg a tömött utcákon, rugalmasan, lendületesen haladva szlalomozok az emberek között, nem törődve bámuló tekintetekkel… már megszoktam, hogy az átlagosnál többen figyelnek fel rám… a szemem és hajam miatt van, Japánban igencsak kitűnik a tömegből a világosszőke haj és a rikítóan kék szemek, de én imádom. Szeretem, hogy az emberek észrevesznek. Az egyetlen hátránya talán csak a színházban van… a legtöbb szerephez sötétített kontaktlencsét kell hordanom, néha még parókát is… nem baj…
Szinte észre sem veszem, már a hatalmas épület bejárata előtt állok, s gyors, sietős mozdulatokkal nyomom le a kilincset.
Az épületben egy hatalmas, modern előtér fogad, ahonnan számos kisebb ajtó nyílik, s egy sötét bordó szőnyeg vezeti az érkezők tekintetét a legnagyobb kapuhoz, mely minden bizonnyal a nagyterembe vezet.
Miután igazolom a portán, hogy a dolgozók közé tartozom, beengednek, s mikor a főterembe lépek, szinte rögtön mérges ordítás fogad.
- Mitsuko! Már megint késtél! – Nyakamat behúzva biccentek a főnökömnek, s miután bocsánatot kértem, gyors léptekkel megyek egy apró kisterembe, hogy magamra húzzam a munkaruhát. Gyűlölöm az egyenruhákat. Főleg ezt. Unalmas sötétkék nadrág, hasonló színű, hosszú ujjú felsővel, és apró névtáblával, hogy megkönnyítsük a kommunikációt a munkatársak között. Tudom, hogy praktikus öltözék, de annyira… stílustalan és egyáltalán nem egyedi… mindegy… nem számít…
Miután elkészültem, csatlakozom a díszítőkhöz, s igaz, még csak 17 éves vagyok, mégis én segítek irányítani a dekoráció folyamatát a főnökömnek. Mindig azt mondja, hogy nem a kor számít, hanem a tehetség, és azt állítja nekem van, ezért mindig engem nevez ki helyettesének. Nem tudom, hogy mennyire megalapozott a döntése, de eddig még egyetlen egyszer sem panaszkodott senki, hogy ízléstelen lenne a díszítés, ezért egyszerűen megbízok az ösztöneimben. Hihetetlen… még mindig nem tudom elhinni, hogy ezeken a kifutókon fognak végigmenni a modellek… az általa tervezett ruhákban…
Izgatottan hunyom le szemeimet, fejemben kavarognak az ötletek, próbálom elképzelni, megálmodni, hogy milyen díszítés illene legjobban a stílusához, a ruháihoz.
- Mitsuko, nekem el kell mennem, szóval rád bízom a termet, siessetek, mert nincs sok időnk a készülésre. – A szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, igaz, eddig is volt már, hogy magamra hagyott, de ezt most egy rendkívül fontos rendezvény a vállalatunknak… ha jól sikerül, talán ezentúl is minket keresnek meg Alexis Blair bemutatóihoz… ez hatalmas előrelépés lenne a középosztályú vállalat számára.
- Rendben… - Kicsit hezitálva pislogok rá, majd folytatom. – Mikor jössz vissza, Takumi-san?
- 3 nap múlva. – Szívem kihagy egy ütemet, ahogy agyam felfogja szavait, s felé fordulok tágra nyílt szemekkel.
- De hisz a bemutató van 3 nap múlva!
- Tudom.
Másnap korábban érkezem, s miután felöltöttem a munkaruhát, folytatjuk a díszítést a kis csapattal. Már tegnap megcsináltuk az alapokat, s igaz lassabban, mint kéne, de egész jól halad a dekoráció. Ha kész lesz, gyönyörűen fog pompázni a terem, bár nem tudom, be tudjuk e fejezni holnap utánig… nem értem, miért hívtak ilyen későn minket… Takumi-san valami olyasmit mondott, hogy először egy másik vállalattal kötöttek szerződést, de azok felmondtak… vagy valami hasonló… mindegy, a lényeg az, hogy ilyen lehetőség csak egyszer van… nem szabad elbaltázni. Hogyha jól sikerül, lehet, hogy ezentúl minden Alexis Blair bemutatót mi rendezhetünk!
Még a gondolattól, is gyorsabban ver a szívem, s igaz, magáról a tervezőről az égvilágon semmit nem tudok, abban biztos vagyok, hogy aki ilyen ruhákat tud tervezni, az csak érdekes és kedves ember lehet… az ilyen egyszerűen látszik… a művész lelkéről árulkodnak az alkotásai.
Holnap elvileg már ő is ide jön a helyszínre, és a modellek is, hogy lerendezzék a főpróbát… ruhapróba, felvonulás, stb… azaz tele lesz a terem fel-alá rohangáló emberekkel, ami igencsak megnehezíti a díszítést… még ma be kéne fejezni a nagy részét…
Halk sóhajjal vetem bele magamat a munkába, s a percek, az órák fénysebességgel száguldanak el mellettünk.
Épp egy létra tetején egyensúlyozva varrom a stílusos, hófehér mintázatot a sötétbordó anyagú bársonyfüggönyre, mikor egy magas, hosszú, szőke hajú férfit pillantok meg a teremben, aki szó nélkül sétál be, s egy pillantásra sem méltatva a díszítőket, a színpadra lépve indul el a porond mögötti termek felé. Pár másodpercig némán, tágra nyílt szemekkel követem, majd gyors mozdulatokkal kászálódok le a magasból, s halkan sietek mögé, hogy megszólíthassam az idegent.
- E-elnézést Uram, oda nem mehet be! – Egyik szemöldökét felhúzva, kimért mozdulattal fordul felém, s egyre kényelmetlenebbül érzem magam, ahogy a szürke, mandulavágású szemek végigmérik sötét egyenruhámat, és megpihennek a fehér névtáblán.
- Shima Mitsuko. – Halk, dallamos hangon ejti ki nevemet, már ennyiből tökéletesen hallatszik a külföldi akcentus, s ujjaimat ökölbe szorítva mérem végig én is őt. Magas, kiépített izomzatok, érdekes öltözék… érdekes öltözék? Annyira ismerős… a francba! – Mondd csak, szereted a munkádat? – Szemeim tágra nyílnak a kérdés hallatán, s ezzel párhuzamosan rakja össze agyam a kirakó darabjait, s szívem még reménykedik, hogy nem így van, de elmém már tökéletesen meg van győződve róla, hogy ki áll előttem. A francba… komolyan Alexis Blairrel közöltem, hogy nem mehet be a saját bemutatójának a helyszínére?! A francba, a francba, a francba….
- I-igen… - Alig hallható, akadozó hangon sutyorgom a választ, arcom szinte ég a szégyentől, tudom, hogy kipirultam, s a szürke szempár egy pillanatra sem szegeződik le rólam.
- Akkor hagyj dolgozni, és törődj a magad dolgával! – Nagyot nyelve bólintok, torkom egy milliméter átmérőjűre szorul össze, s tudom, hogy ha akarnék sem tudnék kinyögni egy árva hangot sem. Nem így képzeltem el. Nagyon nem így. Morogva… viszont annyira… valahogy annyira… magával ragadó a külseje. Ha lány lennék, tuti, hogy első látásra belezúgtam volna. Jhajj… még mindig őrülten zihál a szívem… nem kellett volna így rám förmednie. Mindegy… biztos ingerült a bemutató miatt… gondolom…
Lassú mozdulatokkal fordulok meg, s épp visszamennék folytatni a munkát, mikor az ő hangját hallom meg a termek mögül.
- Hé, kölyök. – Szemeim tágra nyílnak, szívverésem ismét felgyorsul, és nem tudom, hogy miért, de olyan érzésem van, hogy ez nekem szólt… pedig kiolvasta a nevemet… ennyi idő alatt elfelejtette volna? Mindegy… végül is… hozzá képest tényleg egy senki vagyok.
Gyors léptekkel megyek a függöny mögé, és látom, ahogy egy asztal mögött ülve pillant rám. Az asztalt számtalan papírlap fedi be, mindegyiken szabásminták, ruhatervek rajzai, vázlatai, s a lélegzetemet is visszafogva, csodálattal figyelem a lapokat, de mindvégig megtartom a tisztes távolságot. Mintha… mintha valamiért kényelmetlenül érezném magam mellette.
- Tedd magad hasznossá, és ezeket vidd át a szomszéd terembe. Ott van a szabó, és egyeztetni kell, hogy az összes darabot átszállították e már. – Szemeim tágra nyílnak, értetlenül pislogva figyelem, ahogy felém nyújt egy nagy köteg lapot, majd a papírokról az arcára siklik a tekintetem, s a csodálatot egy pillanatra düh veszi át. Nem vagyok a csicskája! Lehet, hogy számára ez elképzelhetetlen, de nem csak neki van dolga… hogy… hogy van képe parancsolgatni? Valahogy… annyira… annyira idegesít és rosszul esik, ahogy rám néz… mintha… lenézne!
- A dekor csoport vezetője vagyok, nem a személyes csicskája! – Hangom kicsit hangosabb a szokásosnál, szinte kicsattannak belőlem a szavak, s szemeim elkerekednek, mikor rájövök, hogy miket is beszélek, ezért halkabban, udvariasabb tónusban nyögök hozzá egy rövidke szócskát folytatásként. - … Uram. – Pár másodpercig megrökönyödött, már-már értetlenkedő arckifejezéssel néz rám, majd ajkai mosolyra húzódnak, és hangosan nevet fel, s most rajtam a sor, hogy értetlen pillantással meredjek rá. Most… most mi van? Nem hülyéskedtem… én… nem viccből mondtam. Miért nem mérges, hogy kiabáltam vele? Nem értem…
- És ha hozzárakom, hogy légy szíves? – Mosolyogva törli meg a szemét a pulcsija ujjával, s szívem észveszejtő dübörgésbe kezd szavai hallatán. Arcom mintha égne, ismét elpirulok, de most nem a dühtől vagy a szégyentől… nem tudom… nem tudom miért érzem ezt.
Ajkamra harapok, megadóan bólintva veszem el a felém nyújtott köteget, kezeim remegnek, ahogy átölelem a papírokat, s olyan gyors léptekkel távozok, mintha kergetnének. Nem akarom, hogy újra hozzám szóljon… nem tudom miért, de minden szava különös érzéseket vált ki belőlem. Az elején olyan mogorvának és bunkónak tűnt, utána pedig ilyen könnyedén elnézte a kirohanásomat. Nem értem…
Mikor kellően távol érek, lelassítok, és mohó szemekkel pillantok a kezeimben tartott papírkötegre. Ajkamra harapva lapozom át a ruhaterveket, s csillogó szemmel, falom a látványt, minden lapot úgy érintek, mintha drága kincset tartanék a kezeim között. Hihetetlen. Alexis Blair tervei… a kezemben… eredetiben. Nem hiszem el… nem hiszem el…
Átviszem a szomszéd terembe, készségesen adom át az üzenetet, és fájó szívvel válok meg a tervektől. Hjajj… nem számít… ha minden jól megy, ezeket a ruhákat élőben láthatom 2 nap múlva.
Újult lelkesedéssel megyek vissza, hogy irányítsam a díszítés folyamatát, ismét a munkába temetem magamat, s próbálom elfelejteni a tényt, hogy alig pár méterre, ott ül bent Alexis Blair, s csupán egy vékony fal választja el tőlünk. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen… mindig annyira… másnak képzeltem őt.
Újabb órák telnek el, szinte észre sem veszem, csak az zökkent ki, mikor szemeim előtt újra feltűnik a magas, szőke férfi, erőteljes kisugárzása és látványos megjelenése mágnesként vonzza a teremben dolgozók pillantásait. Tekintetemmel követem, ahogy kisétál a teremből, de ő egyszer sem néz rám. Szívemben különös csalódottság árad szét, szám íze megtelik keserűséggel… nem is tudom, mire számítottam… hogy majd köszön? Hülyeség… mindegy, nem is számít… valószínűleg már el is felejtett. Minden esetre jó neki, hogy ilyen korán hazamehet.
Halk sóhajjal folytatom a díszítést, s lassan a dekoros munkatársaim is kezdenek hazaszállingózni, de én még maradok. Még nem mehetek el… valahogy úgy érzem… úgy érzem, hogy tökéletesnek kell lennie a teremnek. Mindennek. Kizárt, hogy ezt holnap befejezzük, ha nem maradok itt késő estig.
Halovány mosollyal köszönök el az utolsó embertől is, s hangosan sóhajtva nézek az falon lévő órára. 9 múlt öt perccel. Nekem is mennem kéne… holnap suli…
Visszamegyek átöltözni, szinte felüdülés magamra húzni a saját, színes ruháimat az unalmas munkaruha után, s a táskámat magamra kapva nézek végig ismét az üres, kihalt, óriási termen. Már épp indulnék, de szívem nem hagyja… nem akarom félbe hagyni, ezért ledobom a táskámat a földre, s lelkesen, újult erővel mászok vissza a létrára, hogy befejezzem a függöny hímezését… a saját ruháimban valahogy mindig könnyebben megy a munka… tudom, hogy hülyeség, de akkor is így van. Az a ruha valahogy… lehangol.
Újabb hosszú percek reppennek el, tudom, hogy már csak pár tűszúrás és kész vagyok ezzel az oldallal, s ez tovább lelkesít. Végül is, még csak fél 10 van…
- Ki van ott? – Szinte felsikkantok, összerezzenek az éles hang hallatán, s ahogy a hirtelen mozdulattól megbillen a létra, az egyensúlyomat elveszítve, kapálózva pottyanok a földre. Halkan felnyögve ülök fel, szerencsére egy kupac ruhán landoltam, s dühösen szikrázó szemekkel pillantok hátra, hogy megnézzem, ki miatt fog egy hétig sajogni a fenekem. Szemeim tágra nyílnak, ahogy tekintetünk találkozik, s a dühös szavak bennem rekednek a meglepettségtől. Mit keres itt? – Óh, te vagy az. Fel sem ismertelek a sötét ruha nélkül. – Halkan, enyhén gúnnyal a hangjában duruzsolja a szavakat, ajkain halovány mosoly játszik, s én nagy nehezen kikászálódom a ruhák közül, szívverésem ismét felgyorsul, s tekintetemet a földre szegezve fordulok vissza a létra felé.
- Mit keres itt ilyen későn? – Halkan, érdeklődve ejtem ki a szavakat, de nem pillantok rá, mert érzem, hogy akkor elpirulnék.
- Ezt én is kérdezhetném. – Lassú, óvatos mozdulatokkal mászom vissza a létrára, pár másodpercig megválaszolatlanul hagyom a burkolt kérdést, majd mikor felérek a létra tetejére, és újra elfoglalom a helyeket, fél szemmel visszasandítok rá.
- Én… csak… tudtam, hogy úgysem tudnék elaludni, amíg ezt nem fejezem be, ezért… inkább… itt maradtam még egy kicsit… - Visszafordulok, gyors, gyakorlott mozdulatokkal folytatom a varrást, s ajkamra harapva imádkozom magamba, hogy elmenjen innen. Ha továbbra is így fognak remegni a kezeim, éjfélig sem tudom befejezni.
|
| Hachi_ko | 2010. 12. 27. 14:35:06 | #10053 |
 Karakter: Matt Rubels
Megjegyzés: [Ariana-nak]
BlackIce!BlackIce!BlackIce!!! – kiáltja a nagy tömeg és csak úgy tombolnak a nézőtéren. A lányok nagy többsége hol a banda nevét, hol az én nevemet sikítják. Erre akaratlanul is egy örömteli mosoly kúszik az arcomra. Megragadom a mikrofonom, és jól körülnézek.
Heh… az AC-DC-nek sincs ekkora rajongó tábora mint nekünk.
Jegyzem meg magamban, majd nagy levegőt veszek, mikor elkezdi a banda a játékot és várom, hogy én is kivegyem a részem a számból.
És végül elkezdem…
- Can you hear me? I am screami…. – De aztán valamiért nem tudom folytatni… elment a hangom. Azonnal a torkomhoz nyúlok és próbálom a torkomat köszörülni, de az nem megy, hisz egy hang nem jön ki. Lent a nézőtéren nagy kuss lett, és a banda is abba hagyta a játékot.
A francba…
Hirtelen lábszáramon érzem, hogy valami kúszik felfele, levezetem a tekintetem és jól megnézem, hogy mi az. De nem látom, mert a nadrágomon belül van.
Mi az isten ez…?
Nézek ijedten és az a valami egyre csak kúszik fel fel és fel, mígnem felér a nyakamhoz. Valami szőrös dolog, de valahogy nem ismerős. De aztán a fülemet kezdi el birizgálni… és végül… Kinyitom résnyire a szemeimet, ám ekkor egy rohadt erős fájdalmat érzek a fülembe.
Szemeim azonnal kipattannak, és hangos ordítozásba kezdek, ahogy a fájdalom nem szűnik, sőt még erősödik. A fülemhez nyúlok és érzem azt a nagydarab szőrös dolgot. Kicsit előrébb veszem, de nem engedi a fülemet, már a könny is a szemeimbe szökik, na de nem engedek nekik. Ekkor egy ismerős segget látok. Egy nagyon ismerős barna szőrös segget.
- JOEEE!!!- Ordítom a tengeri malacom nevét, aki játékból, pont olyan részemet harapja, ami nem a leg fájdalom mentesebb.
- Engedj el, Joe!!! – Kezdem el húzni, mire végre elengedi. Kezembe fogom a nem kicsi szőrgolyót, majd magam elé emelem.
- Te hülye malac, majdnem átlőtted a fülem..- dünnyögöm oda neki, mintha meg is értené, azzal felkelek és visszateszem a ketrecébe, aminek ajtaját sikerült újra kinyitnia.
Egy halk sóhaj hagyja el a számat, majd bal fülemhez nyúlok, ami rendesen vérzik.
- Chh… remek … - Morgok, majd a fürdőbe megyek, és egy sebtapasszal leragasztom, ami elég idétlenül néz ki rajtam. Erre egy elégedetlen grimasz ül ki az arcomra, na de mivel nincs mit tenni, megvonom a vállam, azzal a reggeli teendőimet végzem el
- Szia Matty! – Köszönt az ebédlőben öcsém, aki az asztalnál ül és keni a pirítós kenyerét.
- Szeva öcsi. Suliba? – Ülök le mellé egy kedves mosoly kíséretében, majd megborzolom fekete haját.
- Aha… És ma matek doga…
- Uhh… Sok szerencsét.
- Kösz… De jó már neked, hogy nincs suli… Azt csinálsz, amit akarsz. – Dünnyögi öcsém az orra alatt, majd a pirítósába harap.
- Hát igazad van. Tényleg azt csinálhatok, amit akarok, de ne felejts el, hogy a meló keményebb dolog, és még mindig én és anya tartunk el. - kacsintok rá, amire válaszul egy elégedetlen morgást kapok, és ezt akaratlanul is megnevetem.
- Na jó… Jó étvágyat… - Mondom halkan, majd beleharapok a kenyerembe.
~oOOo~
Már fél négy van, és itt a váltás. A lemezboltban nem nagy a forgalom, de legalább mindig vannak emberek, akik vesznek valamit, de akadnak olyanok is, akik csak úgy bejönnek nézelődni, vagy épp a hisztérikus, sipákoló lányok, akik mindenféle okot keresve leállnak trécselni velem.
De hát én nem vagyok az a fajta, aki leáll bunkózni velük. Néha sok az idegesítő lány, de vannak olyanok is, akikkel kifejezetten jól elbeszélgetek. De ez sajnos nagyon ritka.
Épp a holmimat szedem össze, mikor beront Sam, egy nagy papírtekerccsel a kezében.
- Matt! Matt! Maaatt! – Kiáltja az ajtóból a nevem, majd teljesen felvillanyozódva elém rohan, és széthúzva a papírt a képembe nyomja.
- Uh… Sam mi a bajod?!- Tolom el a papírt, majd kíváncsian ránézek, de ő csak mutogat a plakátra.
Egy rendezvény plakát?
Kezdek el olvasni a sorok között. De az mind csak rizsa, majd végül a lényegre térek.
„ A város fesztiválon résztvevő bandák: Exit, Escape, Alesana….” Bla bla bla, és még a többi, végül megpillantom, azt amiért megérte elolvasni, ezt a hülyeséget.
„ És végül a BlackIce”
- Láttad, láttad? – Hallom meg Sam hangját, aki alig bír nyugton maradni, bár kicsit nekem is nehezemre esik.
- Igen láttam… És ezt a banda többi tagja is tudja? – Emelem rá zöld tekintetem, mire egy heves bólogatást kapok válaszul.
- Remek, akkor mivel, most végeztem, irány a próbaterem. – Pakolok össze azonnal, majd sietni kezdek a kijárat felé, majdnem átgázolva a társamon, aki engem vált fel fél négy után.
- Bocsi, de most sietek! – kiáltom vissza, majd Samre nézek.
- Mikor is lesz ez a város fesztivál?
- Szombaton.
- Mi? Már szombaton? És már szerda van. Ez jó..- Vigyorgom a 100 wattos vigyorommal.
- Jaja, most nagyon sokat kellesz gyakorolni… - válaszolja haverom, amire csak bólogatok, és nem is kell sok, a próbateremhez érkezünk.
- Add csak ide. – Kapom ki Sam kezéből a papírt, majd a nagy táblához lépek vele, ahova feltűzöm a plakátot.
- Nos… Mivel mindenki tudja, hogy szombaton lesz az a bizonyos nap, ezért Mikulás alkalmából, gyakorlunk addig, amíg bírunk. – Mondom az egészet vigyorogva, miközben nagy csöndet és értelmetlen pislogást kapok válaszul.
- Öö. Mikulás az nem később lesz? Még csak Június eleje van… - Szólal meg Steve.
- Az most lényegtelen, de kellett valami, ami illik a szövegemhez.
- Aha….
- Na jö, mindenki fel és nyomjuk a partyt! – kezdek el energikusan a levegőbe boxolni, és némi szájdobolás félét is csinálok, miközben eltáncikolok a mikrofonomhoz.
- Ilyenkor jól van? – Hallom Steve hangját, aki elég komoly egyéniség, de most ő sem bírta megállni, hogy ne röhögje el magát. Ja és a banda dobosa.
Sam pedig a szólógitáros, na és persze Dave a basszeros és háttér vokálos.. És igen.. Én pedig az énekes.
Na de végül komolyra vettük a dolgot és elkezdtünk gyakorolni.
~oOOo~
Végül elérkezett a várva várt nap. Olyan görcs van a gyomromban, hogy azt elmondani nem lehet. Most lépünk fel először a város nagy közönsége előtt. És ez, nem csak büszkeséggel, hanem izgatottsággal is eltölt.
- Jól vagy? – Szólal meg mellőlem, Dave, és a vállamra teszi a kezét, mire bólintok egyet.
- Nem kell hányni? – Lép oda Steve is.
- Már meg volt. – Virítom oda neki újra a nagy vigyoromat, mire megforgatja a szemeit és ad nekem egy tockost.
- Ah, hé… Ezt most miért kap…
- Elég kölyök, mi jövünk. – Mondja komoly és mély hangján, azzal ott hagy minket és beáll a színpadhoz.
- Okés menjünk… - Szólok a többieknek, akik egy bólintás kíséretében, követnek.
„ És végül, de nem utolsó sorban a BlackIce-on a sor, hogy megmutassák, hogy mire képesek.” – Szól a műsorvezető a mikrofonba, mi pedig felvonulunk a színpadra. A tömeg nagy része sikít, ahogy meglátnak minket, hisz azért valamennyire ismert együttes vagyunk. Leintegetünk, majd beállunk a helyünkre, de a tömeg egy pillanatra sem csitul, ami nagyon jó nekünk.
Hátra nézek, majd bólintok, hogy kezdhetjük, és erre a gitár hangja azonnal felcsendül és a dob, majd a basszus is követi, végül az én hangom jön.
Alone at last, we can sit and fight.
And I've lost all faith in this blurring light,
But stay right here we can change our plight.
We're storming through this despite what's right.
One final fight, for this tonight.
Woah...
(Katt a zenére)
Elég keményen zúzzuk és a tömeg csak úgy őrjöng. Most mindent beleadunk, amit csak tudunk, hisz nem lenne jó, ha beégnénk és csak a fújjolást lehetne hallani.
És aztán… véget ér a zene és a varázs is. A tömeg továbbra is csak őrjöng és ugrálnak, a banda nevünket visítják. Majdnem úgy mint az álmomban. Hátra nézek a fiúkra akiknek nagy mosoly ült ki az arcukra.
Remek.. remélem,végre valaki felfedez minket…
Lesétálunk végül a színpadról és a nekünk kijelölt pihenőbe megyünk, ahol a kényelmes fotelbe bele is vetem magam.
- Tyhűű gyerekek, ez aztán a nem semmi. – Szólal meg Sam, mire mindenki egyetértően bólogat.
- Ha ezek után sem lesz valaki, aki lemezszerződést kínál nekünk, akkor én felmondok itt és most. – Motyogom halkan egy kis mosoly kíséretében, mikor semmi kopogás, meg semmi hasonló valaki benyit.
- Szóval ez lenne a BlackIce? – Fordulok a hang irányába, ami nem tudom miért, de az én fülemnek nagyon gúnyosan hangzott.
- Igen, mert? – Lököm oda kicsit félvállról és megigazítom szemembe lógó fekete tincsemet. És látom, hogy ez a hangnem, kicsit böki a csőrét, de megköszörüli a torkát.
- Semmi, csak azt hittem, jobbak vagytok, mint ahogy azt a fangirl-öktől hallottam. Meg aztán… Nem vagytok valami igényes banda. ideje lenne valakinek helyre pofozni titeket. – Válaszolja igen csípős hangnemben és olyan gúnyos mosolyt enged meg magának, ami arra készteti az embert, hogy rendesen helyre tegye az ábrázatát.
- Chh… Fhú de nagy a szája valakinek. Ha nem tetszik a zenénk,és a stílusunk, akkor tudod, merre van az ajtó. Tudod, az ilyen alakokat, kifejezetten gyűlölöm. – Állok fel és mondókám közben lassan odasétálok, és szemeimben csak úgy tükröződik a dühöm, ahogy kicsit bepukkant az agyam. De ez az alak csak gúnyosan mosolyog rám és állja a tekintetem.
- Úgy látom, nem tudod, kivel állsz szemben. – Szólal meg és gúnyos hangneméből egy picit sem enged.
- Heh… - Nézek hátra egy gúnyos vigyor kíséretében a többiekre, akik csak nevetik az egészet, ezzel is kifejezve a dolgot, hogy mi vagyunk többen, nem pedig ő.
- Na és kivel? – Kérdezem meg végül, és egyik szemöldököm is felvonom és felnézek a tőlem fél fejjel magasabb egyénre.
- A Managgereddel… - Válaszolja komoly hangon, mire szemeim elkerekednek és a szám is tátva marad. És ezzel biztos a többiek is így vannak.
- M-micsoda? –Egy zavart mosoly ül ki az arcomra.
- Jól hallottátok. Ha ez a koszos banda akarja valamire vinni, akkor az én segítségemre lesz szükségetek. – Magyarázza szinte már lenézően, mire megemelem öklöm, de ekkor ketten is lefognak hátulról és elhúznak.
- Elfogadjuk… - Válaszolja Steve komoly hangon, mire én ellenkezni szeretnék, befogják a számat.
- Oh remek. Remélem te is benne vagy. – Ül ki arcára egy mosoly ami inkább hamisnak tűnt, és egyenesen rám néz.
Erre a Dave leveszi kezét a számról.
- Még szép, hogy n… - Fogja be újból a számat.
- Áhh, hát persze, hogy benne van, igaz? – Néz rám Dave, mire elkezdeném rázni a fejem, de Steve megragadj a hajam és elkezd bólogatni velem, mintha csak egy bábu lennék.
A fene essen belétek. Az én szavam semmit sem ér?!!!!
- Nos... ha ezt megbeszéltük. Holnap reggel 8-ra mindenki legyen itt. – Adja ki az utasítást.
- Mi? Vasárnap? – Húzom el számról a haverom kezét.
- Igen, miért? – Fordul felém.
- Akkor pihenő van.
- Hát most nem lesz.
- Mi? És miért nem? Jók vagyunk, megérdemeljük a pihenőt.
- Jók? Hm, még távol álltok a jótól. Mit gondolsz, eddig miért nem volt semmilyen lemezajánlásotok? Mert még szarok vagytok… - Mondja keményen a szavakat a képembe, mire összeszorítom fogaimat.
- Tehát ne siránkozz. Ha el akarsz érni valamit az életben, szenvedj meg érte és érdemeld ki rendesen. És ne várd, hogy az öledbe pottyanjanak a dolgok…
Rendesen belém folytja a szót és semmit sem tudok mondani.
Mégis… ki a fene ez? Egoista barom…
Szorítom ökölbe a kezem.
- Még is… ki vagy te?
- Már mondtam. A Managgered… - válaszolja.
- Azt már tudom. Mi a neved?
- Végre már értelmesen is tudsz beszélni. Egyébként meg David Morrissey vagyok. – válaszolja halkan, azzal hátat fordít,és elindul a kijárat irányába.
- Micsoda egy egoista… - Morgom úgy, hogy még az illető is hallja, de már nem válaszol semmit, csak kimegy az ajtón.
- Ejha… Ez egy diktátor…- szólal meg Sam.
- Az… kész csoda lesz, ha lesz belőlünk valaki…- Morgom magam elé, majd összepakolok és haza veszem az utam.
- Holnap reggel 8-ra itt legyél. – Szól még utánam Steve, amire bólintok, egyet végül haza megyek.
Amint hazaértem elég fáradtan letusolok, majd befekszem az ágyba és nem is kell sok hogy végül elaludjak.
|
|
