- Iwasaki-kun, bocsásd meg Josuke viselkedését, kicsit szeleburdi néha, de rendes gyerek – mentegetõzik mosolyogva mentorom. Elhúzott szájjal lépek hátrébb, de hiába a távolabbi perspektíva, a csinos pofi innen is tök üres.
Kawashi nem hízeleg bárkinek, tényleg szüksége van a srácra. Fene, akkor talán nem kéne kapásból kiborítanom… Nem mintha az olyan egyszerû hadmûveletnek tûnne.
Mindenesetre pillanatnyilag befogom a számat, és mivel a közönyös arcocska, legyen bármilyen szép, ugyan olyan uncsi is, nem õt bámulom, inkább az épülõ díszleteket figyelem. Kezd elnyúlni a csend, és már közel állok az ásításhoz, mikor Shouma töri meg.
 - Hidegen hagy, hogy rendes gyerek e. Nem szeretem a mellébeszélést, azért jöttem, hogy megbeszéljük a szerzõdés részleteit. – Összefûzi kezeit a mellkasa elõtt, majd egy kecses mozdulattal veti hátra hosszú tincseit. Tényleg kurva szép, de kedvem támad megkérdezni, hogy nem akar e leszokni a citromról. Elég savanyú képe van… vagy inkább semmitmondó. Arról nem is beszélve, hogy milyen leereszkedõen tud beszélni.
Az egy dolog, hogy én is lazán visszapofázok bárkinek, de legalább tudom mi a tisztelet. Én tisztelem az ellenfeleimet szópárbajokban! Kawshit meg amúgy is! De õ csak megkönnyebbülten bólint, mire felháborodottan kapom fel a fejem.
- Mi? Most komolyan engeded, hogy így beszéljen veled? – lépek feléjük, õszinte rosszallással. Ha nem Kawashiról lenne szó, leszarnám a dolgot, francot se érdekli, kit ural le a kölyök. Úgyis csak azt tudja, aki hagyja magát. Csak azt nem értem, mentorom miért tartozik újabban az olyanok közé?!
 - Ha nem értesz semmit, inkább maradj ki ebbõl – fordul felém Shouma kimérten, a gúny rejtett árnyalatával a hangjában, majd elindul Kawashi után az irodájába. Lepetézek, itt helyben! Ennek a gyereknek aztán van bõr a képén!
Viszont nem igazán sikerül megsemmisítõ hatást kiváltania belõlem, csak azért nem megyek utána, hogy viszonozzam a szívélyes gesztust, mert muszáj rögtön közölnöm Fumikoval mennyire király bátya van! Így vigyorogva lódulok meg a kaszkadõr show helyszíne felé.

- Jo, ugye nem viccelsz? Mond, hogy nem csak át akarsz verni megint! – faggatózik óvatosan drága húgocskám, de mikor biztosítom róla, hogy minden szavam igaz volt, elszabadul a pokol. Pontosabban õ… Visítva veti a nyakamba magát, sajnos még azelõtt, hogy befoghattam volna a füleim, így a halláskárosodás garantált.
- El se hiszem, színésznõ leszek egy filmben, nem csak dublõr, vagy kaszkadõr! –ugrálja körbe a szobáját. – Ráadásul Kawashi-san forgatókönyve, és õ is rendezi! Jo, egyszerûen imádlak! Muti a sztorit! És kikkel játszunk még együtt? Mikor kezdünk? Kit játszok, és…
- Relax húgi, mert ez már nekem is kezd sok lenni! – nevetek fel, és annyit sikerül is elérnem, hogy lehuppan az ágyára, és onnan bámul fel rám csillogó szemekkel. – Elõször is, a szereped attól függ, hogy hogyan teljesítesz a meghallgatáson. Beajánlottalak, de még Kawashi is csak akkor ad neked jelentõsebb szerepet, ha alkalmas vagy rá.
- Ez jogos – bólint rá, de nem törik le az öröme.
- Ami a többi színészt illeti…Öh… tudod jól, hogy baromira nem vagyok képben a sztárvilág személyeit illetõen, de abban már biztos vagyok, hogy egy Shouma nevû srác lesz az egyik fõszereplõ.
- Shouma? Iwasaki Shouma? – kérdez vissza elkerekedett szemekkel. Óvatosan bólintok, és ezúttal felkészülten ér a dobhártyáim ellen intézett támadás, gyorsan kapom a füleimhez kezeimet. Ki a franc ez a fiú? Hát, lehet nem ártana néha érdeklõdni a filmipar alakjai iránt?
- Ennyire nagy szám a gyerek? – pillantok húgomra, mikor végre lenyugodott.
- Mi?! Josuke, komolyan mondod, hogy róla se hallottál? Hisz jelenleg az egyik leghíresebb színész!
- Eh… biztos – hagyom rá, majd közlöm vele a meghallgatás idõpontját és helyszínét. Most majd tuti rohan Motokihoz tanácsokért. Én pedig megcélzom a lakásomat, amin egyik idióta kaszkadõr haverommal osztozom. Ki kell hevernem ezt a megrázkódtatást… megint színész leszek…

~oOo~

- Nem akarom! – morgom vagy tizedszerre, a fejemre húzva takarómat. Csakhogy Fumiko lerázhatatlan, és a következõ pillanatban a hátamon landol, lerántja a fejemrõl menedékemet, és az arcomba löttyint némi vizet.
- Wááá, anyád! – lököm le magamról, de én vagyok az, aki a lendülettõl a földön köt ki.
- Köszöni szépen jól van, és alig várja, hogy lássa a filmünket, tehát jó lenne, ha összekaparnád magad, hogy mehessünk a forgatásra! – vigyorog le rám, majd felpattanva kiviharzik a szobámból.
Morogva állok neki, hogy elfogadható külsõt varázsoljak magamnak, így negyed óra múlva, már a konyhában ücsörgöm, jóval élénkebben. Még kávé se kell, hamar összekaparom magam.
Fumiko vidáman tesz-vesz körülöttem, és hamarosan már reggelit tol elém. Megállás nélkül a szerepérõl, a filmrõl beszél, én pedig egész türelmesen hallgatom, csak néha kapom azon magam, hogy öt perce fogalmam sincs, mirõl beszél. Bár…valószínûleg nem maradtam le túl sok mindenrõl, a lényege még megvan. Három hete kért fel Kawashi, és mint akkor kiderült, õ már sejtette a válaszom. Az öltözõm például már a nevemet viselte… eh… ravasz vén róka.
Végül közösen indulunk el, mindketten a saját motorunkon, és csak ekkor esik le, mi bökte a csõrömet egész reggel: Mit keresett a húgom, a lakásomon?! Asszem ki kell faggatnom Isaot, a lakótársam…

Élénken figyelem a stáb tagjait, ahogy Fumiko is mellettem, miután cuccainkat lepakoltuk, ezúttal az én öltözõmbe. Nagyon be van sózva, de hiába a pörgése, ahelyett, hogy másokkal ismerkedne, rajtam lóg. Mondjuk ezt nem is bánom annyira, hisz ismerem a színfalak mögött zajló életet. Tudom nagyon jól, hogy néhányan milyen érzéketlenek, és bunkók tudnak lenni. Motoki az ilyet most már könnyedén kezeli, engem nem érdekel, hisz ha valaki beszól, lecsapom. De Fumiko… háááát….érdekes lesz.
Még nem kezdtünk bele igazán a nyitómegbeszélésbe, mert Kawashi késik. Hé, én is lazán aludhattam volna még!
Na mindegy, ha már itt vagyok, felmérem a terepet. Már most biztos vagyok benne, hogy nem a szereplõgárdával fogok haverkodni, legalábbis nem a fõbbekkel. Ahogy mindig, most is a kaszkadõrök, kamerások csoportját fogom elõnyben részesíteni. Hogy õk mennyivel jobb fejek, mint ez a képmutató csürhe… Habár… kit látnak szemeim!
Hime-chan a falnak dõlve, a környezetére ügyet sem vetve böngész egy lapot, mintha nem is õ lenne az egyik fõszereplõ. Na, megvan, kivel fogok ma haverkodni! Hehe, biztos marhára erre vágyik õ is…
Egyelõre azonban Fumikoval kell foglalkoznom, mégis csak a húgom, jobb ha figyelmeztetem, hogy zajlik itt az élet. Csakhogy nincs is rá szükség, a tapasztalat házhoz jön.
- Te játszod Kyokot, a politikus fiának a barátnõjét, igaz? – szólítja meg az egyik színész, gyanúsan széles, gonoszkás vigyorral. Fumiko persze lelkesen bólint, tényleg nagyon örül neki. És Kawashi szerint, meg is érdemli, a meghallgatás alapján.
Illik is hozzá az életvidám lány szerepe, aki egyáltalán nem a pénze, hanem õszinte szerelme miatt van a fõszereplõvel, és még akkor se mond le róla, mikor elrabolják. Várja, hogy a hõsszerelmes megmentse. Bah… nyálas!
- Tényleg a bátyád szerezte neked az állást? Kezdõ színészeknek nem szoktak ilyen fontos szerepet adni – folytatja a kis görcs, gonosz éllel a hangjában. Bakker, ez tényleg ennyire vak, hogy nem vesz észre, vagy nem tudja, milyen személyiséggel rendelkezem.
Amint látom, hogy Fumiko kissé nekikeseredik, végigszánt rajtam az õszinte düh. Hogy én mennyire gyûlölöm ezeket a képmutató férgeket!
Megragadom a kis pöcs felsõjét, és az arcom elé rántva készülök, hogy beolvassam neki élete legcifrább káromkodását, és utána egy jól irányzott csapással földre küldjem, mikor valaki meggátol benne.
 - Azután ítélkezzetek, ha láttátok, hogy teljesít. – Nyugodt, hûvös hang, mégis mindenki felkapja rá a fejét, és a falat támasztó srácra mered. Nem hiszek a fülemnek, és le is dermedek annyira, hogy a bunkózó kitépje magát a kezeim közül. Rákapom a pillantásom, és látva a tekintetemben égõ fenyegetõ tüzet, visszanyeli a méltatlankodását. Helyes, én is így gondoltam! Még szerencsésnek is mondhatja magát, máskor már elegáns gipszel ajándékoztam volna meg.
Sóhajtva fordulok Fumiko felé, hogy megvigasztaljam, csakhogy õ már Shouma elõt áll, lelkes hálát rebegve. A srác persze nem vevõ rá, és hideg közönye kissé kizökkenti a húgomat, de nem tér vissza hozzám, így én indulok el feléjük.
- Ne érts félre. Nem azért védtelek meg, hogy azt hidd, jóban vagyunk. Ha pocsékul játszol rosszabb bánásmódot várj tõlem, mint attól a bunkótól – morogja a kis porcelánbaba hûvösen, enyhén érezhetõ lenézéssel.

- Nagy szavak egy kisembertõl! – termek mellettük hirtelen, mire egy emberként kapják felém a tekintetük. Egy rosszalló húgomtól, és egy enyhén frusztrált Hime-chantól.
- Jo, ez nem szép tõled! – fed meg Fumiko halkan. Hát persze, egy kedvencét szekálom, nem fog ujjongani, még ha õ most szólt is be neki.
- Ugyan, hisz senki véleménye nem érdekli! Igaz, Hime-chan? – hajolok közelebb hozzá. Megvillannak a szemecskéi, de a következõ pillanatban, újra kifejezéstelen maszkot ölt magára. Hehe, azért látom ám, hogy minden szavam után, egyre nehezebben megy a dolog.
- Hát a tiéd biztosan nem! – vág vissza fagyos hangon, és figyelmét ismét a papírjának szenteli.
- Hümm… Ezt örömmel hallom, tehát nem fogsz sírni, ha magamat adom! – vigyorodom el, és hirtelen kikapom a kezébõl a lapjait. Fumiko felszisszen mellettem, és még Shouma is ingerültebben pillant ismét rám, de én csak az irományát böngészem. sulis cuccnak tûnik. – Nocsak, a híres színészpalánta a forgatókönyv helyett, tankönyvek anyagát forgatja?
- Hallottál már olyanról, hogy magánügy, és személyes tér? – sziszegi jól leplezett irritáltsággal.
- Hát, rémlik, mintha anno próbáltak volna valami hasonlót a fejembe verni. Asszem átaludtam - kuncogok fel, de mielõtt folytathatnám, Fumiko kikapja a kezembõl a lapokat, és visszaadja neki õket.
 - Ne haragudj, a bátyám egy idióta! – pislog bocsánatkérõen Shoumára, és méltatlankodó horkantásomra ügyet sem vetve, elhúz a srác közelébõl.
- Most mi van? – vonom meg a vállam, mikor a terem másik végében, csípõre tett kezekkel nekiáll rám meredni.
- Nem beszélhetsz így Iwasaki-kunnal! Õ igen is remek színész, ezt te is tudnád, ha megnéznéd egy filmjét!
- Oké, tegyük fel, hogy az. Akkor is, mi jogosítja õt, vagy bárki mást, fel arra, hogy így beszéljenek valakivel? – vágok vissza, elhúzott szájjal. Erre már nem tud mit mondani, a lelke mélyén, egyetért a meglátásommal. Mindketten kaszkadõrök vagyunk, gyerekkorunk óta, és tisztában vagyunk vele, hogy közöttük mennyivel más kapcsolat van, mint a színészek között. A kaszkadõrségben elengedhetetlen a bizalom, hisz gyakran az életedet bízod a társaidra, egy-egy veszélyesebb mutatványnál.
Ha ott is áskálódások lennének, nem úsznánk meg balesetek, halálos áldozatok nélkül. Éppen ezért utáltam mindig a filmforgatásokat, mikor színészként vettem részt rajtuk. És ezért lepett meg, hogy Fumiko részt akart venni egyen. De talán nem lesz baj, õ sem ostoba, felismeri, kit kell elkerülnie. Max majd Motoki felvilágosítja, még jobban.

Szerencsére még azelõtt megérkezik Kawashi, hogy bárki folytathatná a balhézást. A rendezõ elõtt, úgyse mer senki szemétkedni a másikkal, legalábbis nem olyan nyíltan, ahogy a kis pöcs tette nem rég.
- Örömmel köszöntök mindenkit a forgatáson, remélem ti is akkora izgalommal várjátok már, mint én! – pillant végig rajtunk, élénken csillogó szemekkel. Ezt bírtam mindig az öregben, hogy tud lelkesedni. – Nos, szerintem a többség már tisztában van vele, hogyan zajlik egy akciófilm felvétele. Elõször a benti jelenetekkel kezdünk, ezek rövidebb idõt vesznek igénybe, mint az utcaiak, fõleg ha jól csináljuk.
- Remek, itt fogok elhalálozni az unalomtól! Kawashi, nem lehetne csak egy kicsi balhét belevinni néha? – pillantok az öregre kiskutyaszemekkel, de csak szúrós pillantást kapok válaszul.
- Josuke, ne reklamálj, inkább tanuld a szöveged! Nem vagyok az improvizálás ellenére, de örülnék, ha legalább az alappal tisztában lennél! – sóhajt fel. Most miért? Szerintem legutóbb remekül kivágtam magam mindig. Nem én tehetek róla, hogy szöveget magolni marha uncsi. Nem azt mondom, hogy nem tudok, ha nekiülnék lazán menne, de kifejezetten utálom.
- Úgy érzem, ez el fog tartani egy darabig – hallom meg a hûvös, kissé megvetõ hangot Kawashi mellõl.
- Nocsak Hime-chan, megtaláltad a hangod? – pillantok a felszólalóra összehúzott szemekkel. Állja a pillantásom, és vágna is vissza, de Kawashi megelõzi.
- Josuke, fogd vissza magad – állít le kérlelõen. – Te is tudod, hogy a jeleneteid nagy részét, Iwasaki-kunnal fogod játszani. Tehát jó lenne, ha kijönnétek egymással!
Hirtelenjében nem tudok mit mondani, de még a srác szemében is látom a kétkedés szikráját, ami a jól kijövésünket illeti. Pedig tényleg tény, hogy az elkövetkezõ idõszakban, veszettül sok idõt fogunk együtt tölteni. Elhúzott szájjal dõlök hátra a széken, és a megbeszélés további, engem nem érintõ részében, a forgatókönyvet böngészem. Legyen nekik gyereknap!
- Jo, Kawashi-san azt mondta, holnap kezdjük a forgatást, ma már csak körbejárjuk a díszletet – bökdösi meg a vállam drága húgocskám, mikor már közel állok az alváshoz. Ezek szerint, vége a diskurzusnak. Nagyot nyújtózva állok fel, de nem a tömeg után megyek, franc se akar osztálykirándulás feeling-û túrát.
És úgy látom, van akit még nem vonz a társadalmi élet ezen színfoltja. Élveteg vigyorral lódulok meg Shouma után, aki egyenesen az öltözõjét célozta meg. Kawashi azt mondta, legyünk jóban. Hát jó, rajtam ne múljék, mélyíthetjük a kapcsolatot.
- Hé, Hime-chan, nem szép dolog leszakadni a csoporttól, és külön utakon járni! – szólalok meg, közvetlenül mögötte, mikor éppen az ajtaját nyitná ki. Hirtelen pördül meg, tehát nem hallotta, hogy követem.
- Mit keresel itt? – morran fel, mire vigyorogva bökök a szomszédos ajtóra. Felismerés csillan a szemecskéiben, és biztos vagyok benne, most magát szidja, hogy egy pillanatra nem volt a helyzet magaslatán.
- Tudom, fájdalmas tény, de én is fõszereplõ vagyok – folytatom élcelõdve.
- Tényleg az. Nem is igazán értem, hogy történhetett – száll be õ is, megengedve magának némi gúnyt. Vajon mennyire õszinte ilyenkor?
- Nem te mondtad, hogy azután kell ítélkezni, hogy láttad hogy teljesít valaki? – hajolok közelebb a pofijához, mire meglepetten simul az ajtóhoz.
- A parasztságodon nem változtat a színészi teljesítményed! – bukik ki belõle, de mintha zavarná a közelségem, a kilincs után nyúlva kitárja az ajtót, és behátrál rajta. – Szállj le rólam, a forgatásokon kívül, semmi közünk egymáshoz! – És bamm, már rám is csapta az ajtót.
Felnevetek, majd a saját öltözõmben felkapom a cuccaim, és elindulok megkeresni Fumikot. Odaadom neki a kulcsot, én meg tûzök, holnaptól úgyis itt rohadok majd, ki tudja meddig. De legalább találtam magamnak szórakozást. Buli kihozni az érzelmeket a kis porcelánbabából!

- Ugyan hugi, azt hittem szereted az állatokat! – nevetek fel, egy mozdulattal söpörve le szerencsétlent a szoknyájáról. Mégse kiált ki hõsnek, csak felfújt pofival zúdítaná rám az újabb szitkokat, mikor idõsebb húgom lép be az öltözõbe, ami tulajdonképpen az övé, mi csak itt csövezünk.
- Fumiko, tégy egy szívességet, és csavard a hangerõt mínuszba, mert mindjárt kiraknak a forgatásról, mielõtt elkezdenénk! – fedi meg sóhajtva, mire a megszidottból felháborodott nyögés tör ki, de mielõtt tisztázhatná magát, jókedvûen témát váltok.
- Azt hittem, nem kell a szerep – fordulok Motokihoz. Egy pillanatra, mintha elgondolkodna a válaszon, és ez Fumikonak is feltûnik, mert abbahagyja a pufogást.
- Hát, végül is nem olyan rossz a szerep, és példaképeimmel is játszhatok együtt, szóval elvállaltam – feleli az asztalához lépve, majd kérlelõ pillantást vet ránk. – Viszont tudtommal nektek is van melótok, mi lenne, ha inkább azzal foglalkoznátok, mielõtt elvesztitek?
- Rendben, vettük, nem égetünk be! – nevetek fel, megadóan emelve a kezeimet. Fumikoval együtt talpra kecmergünk, és búcsút intve testvérünknek, elindulunk a délutáni show-ra. Amikor éppen nem forgatunk, a stúdiókat és forgatási helyszíneket látogató turistáknak tartunk kaszkadõr bemutatókat.
- Tudod, nem is lehet olyan rossz, elismert színésznõnek lenni – szólal meg húgom töprengve. Meglepetten pillantok rá, még sose említette, hogy efféle babérokra törne.  
- Ha komolyan gondolod, a legközelebbi filmszerepemnél beajánllak – vonom meg végül a vállam. Felcsillannak a szemei, és el is felejtve a pókos incidenst, puszit nyom az arcomra, majd elrohan átöltözni.
***
Eh… Ki hitte volna, hogy a filmes szerep, ilyen hamar megérkezik? Rögtön másnap, egyik haverom azzal ver ki az ágyból, hogy Kawashi szeretne velem beszélni. Így álmos képpel, hajnali tízkor, szombaton!, az egyik forgatási területen caplatok.
Lehet nem kellett volna tegnap/ma az a buli? Oh, dehogy nem! Csak éppen azt nem értem, miért is kellek én bárkinek, a délutáni mûsor elõtt!
Holt kómásan kerülgetem a stáb hangyabolyként rohangáló emberkéit, és ismételten elkönyvelem magamban, hogy ennek a világnak nem ártana egy jó adag nyugtató. És még én pörgök, mi?
- Josuke-kun! – hallom meg a nevemet, valahol tizenkét óránál, és reflexszerûen lódulok meg az idõs rendezõ felé, csakhogy más is hasonló terveket dédelget, így a frontális ütközés elkerülhetetlen. A baleset másik alanya, szépen lepattan rólam, és ha nem ragadnám meg a kacsóját, és rántanám vissza, leseggelné az aljzatot.
Ahogy visszahúzom álló helyzetbe, rögtön vigyor szökik az arcomra. Édes kis halacskát fogtam, jövök ide halászni máskor is. A mélykék szemecskék rám villannak, és rántaná el a kezét, de én továbbra is fogva tartva, kicsit közelebb húzom magamhoz.
- Állat! Nézz a lábad elé! – sziszegi halkan, de vonzó arcán, továbbra se jelenik meg semmi érzelem. Eh… a show business újabb porcelánbabája? De nézd csak, milyen csípõs nyelve van, eszem megáll.
- Bocsásson meg nekem Hime, szerény paraszti személyem keresztezte királyi útját? – vágok vissza gunyorosan, közelebb hajolva hozzá. Ismét megrántja a kezét, és ezúttal engedek, így a lendülettõl megtántorodik kissé, és mintha düh csillanna a szemecskéiben. Végre valami érzelem, halleluja!
Már nyitná a száját, hogy valószínûleg válogatott sértésekkel bombázzon meg, ám Kawashi megelõzi, és ismételten értem kiált.
- Gomenasai Hime-chan, szólít a kötelesség, egy morc öregember képében – vigyorgok rá, és kiegyenesedve, mentorom felé veszem az irányt. Ezt a tündérkét, még tuti felkeresem, ha másért nem, hát az érzelmei elõcsalogatásáért.
- Jelen, sensei! – szalutálok a kissé gondterhelt férfinak, mikor elé érek. – Tudod öreg, elég kegyetlen dolog volt hajnalok hajnalán kiverni az ágyból, hogy aztán iderángass rémálmaim színterére!
- Örömmel hallom, hogy a személyiséged semmit se változott az elmúlt félévben – sóhajt fel. Na igen, fél éve forgattam vele utoljára, és tûnjön bármilyen morcosnak, igenis piszkosul élvezte.
- Na igen, a változásom apokalipszist hozna – vigyorgok rá, mosolyt csalva az arcára. – És amúgy minek köszönhetem, hogy kerestél?
- Hamarosan új filmet forgatunk, ennek ugyanis a végére értünk. Nagyjából két hét múlva kezdenénk az újat. Tudom, hogy ez hirtelen, de már régen is tervezték, így minden megvan hozzá, csak színészek kellenek. – Ajaj… Asszem tudom mi következik. – Szeretnélek felkérni téged is, a képességeid alkalmassá tesznek az egyik fõszerep eljátszásához.
Elhúzom a számat, és már vágnám rá, hogy semmi kedvem egy újabb intrikákkal teli filmforgatáshoz, amiben színésznek kell lennem a kaszkadõr helyett, de eszembe jut, mit ígértem Fumikonak.
- Esetleg van szabad nõi szerep? – kérdezek rá rögtön. Meglepetten húzza fel a szemöldökét, de végül bólint, én meg elvigyorodva kezet nyújtok neki. – Rendben, akkor elvállalom, de kérlek szoríts helyet Fumikonak is!
- Megoldható – mosolyodik el, õ is ismeri a húgomat. Egy füzetet nyom kinyújtott kezembe, én pedig magam elé húzva, sóhajtva pillantok rá.
- Forgatókönyv?
- Az. Ami az alap sztorit illeti, akciófilm lesz, így kiélheted majd a kaszkadõri ambícióid – mosolyog rám. – Testõrt játszol majd, aki egy politikus palántát véd, hogy az apja választási kampánya alatt, ne essen baja. Persze a srác majd nem egyszerûsíti meg a dolgát, és az ellenségekkel teli múltja is megjelenik.
- Eh… Ezt a sablon sztorit. Kinek a fejébõl pattant ki?
- Az enyémbõl – morogja halkan, de már fel se veszi tõlem, fõleg mikor bocsánatkérõen rávigyorgok. – A fiút Iwasaki Shouma fogja játszani, ha jól láttam, az elõbb már megismerkedtél vele.
Oké, épüljünk fel a sokkból, és adjunk értelmes külsõt a bennünk munkálkodó kérdéseknek.
- He? – bököm ki nagy bölcsen, majd kiegészítem kicsit. – Az a srác, akinek olyan az arca, mint egy szobor? Õ komolyan színész?
- Az vagyok – hangzik fel mögöttem a csendes, hideg válasz. Megpördülök, és horkanva veszem tudomásul, hogy ismételten tiszta közöny a srác.
- Látod? Errõl beszélek! – fordulok Kawashi felé, majd hirtelen a srác mögé lépve, két kezemmel húzom mosolyszerûségre az arcát. – Szerintem akár ide is csipeszelheted így, a gyerekek akkor is pánikrohamot kapnak tõle!
- Jo! – szól rám mentorom szigorúan, a srác meg lendületesen elüti magától a kezeimet. Kár, puha kis arcocskája van. Viszont eldobom az agyam, még most se képes kikelni magából. Ennek a gyereknek nagyon kéne, hogy valaki életet leheljen belé.