- Ja, húgi, én nem rögtön a forgatásra megyek, ne lepõdj meg – szólok neki, mire meglepetten kapja felém a pillantását.
- Hova mész? – érdeklõdik kíváncsian, de mikor csak széles vigyort kap válaszként, már sejti az úti célom. Nem részleteztem neki a kapcsolatom Shoumával, de nem ostoba. A vak is láthatja, hogy a hangulatom ma a szokásosnál is jobb, ráadásul minden percben az órát néztem, hogy mikor mehetek már érte.
Felhúzom a sisakot, majd felpattanok a motorra, és már ott se vagyok. Elmerengve kerülgetem az autókat a forgalomban, ha nem vezetnék már reflexbõl jól, valószínûleg álmodozásom közben felkenõdtem volna már az elsõ lámpánál egyre.
De szerencsére baleset nélkül parkolok le az egyetem elõtt, aminek helyérõl Kawashi-santól kértem tájékoztatást, ugyanis a reggeli kijelentésem ellenére, elfelejtettem megkérdezni melyikbe jár.
Leszállok, és a sisakot teszem a helyemre, majd a járgánynak dõlve várok a kapu elõtt. Innen tökéletesen látom ki közlekedik rajta, ha meg akarna lógni elõlem, akkor se sikerülne.
Bár talán már nem akar. Örülnék neki, ha így lenne.
Tudom, hogy õ nem mondta ki mit érez, de azt hiszem vannak dolgok, amiket nem szükséges szavakba önteni. Vagy csak túlzottan elbizakodott lennék?
Kizárt… Shouma érez valamit irántam, de velem ellentétben, nem fogja kimondani. Még nem.
De elérem, hogy egyszer szavakba öntse. Addig pedig megbízok a rezdülései és viselkedése által közvetített jelekben.

Gondolataimból azok alanyának megjelenése zökkent ki, addigi mosolyom még szélesebbé válik, de a kedvéért visszafogom magam, nem rohanom le. Pedig legszívesebben helyben megcsókolnám, nem érdekel ki lát, és mit gondol. De õt érdekelné.
Lassan lép felém, mintha hezitálna… vagy visszafogná magát. Szeretném azt hinni, hogy szíve szerint a karjaimba repülne, de ennyire még nem bíztam el magam.

Megáll mellettem, de kerüli a pillantásom, mintha zavarban lenne. El se tudja képzelni, ilyenkor mennyivel aranyosabb, mint mikor játssza a jégszobrot.
 - Túl nagy feltûnést keltesz – dünnyögi maga elé halkan, de csak csendesen felkuncogok. Tényleg zavarban van. Engem ellenben nem igen zavarnak a kíváncsi tekintetek, pedig tényleg jó páran figyelnek minket. Már akkor is magamon éreztem a tekinteteket, mikor egyedül voltam. Hát még most, hogy a sztárvilág egyik leghíresebb tagja irul-pirul elõttem…
- Én is örülök, hogy látlak – duruzsolom neki elégedett vigyorral, mire még inkább felveszi egy pipacs színét, és megkönnyebbült sóhajjal húzza fel a felé nyújtott sisakot.
Kissé bizonytalanul ül mögém, legalábbis elég lassú mozdulattal, de mikor átkarol, ösztönösen feszülnek meg az izmaim. Ha tudná, ilyenkor mik jutnak eszembe a közelségétõl… Hálisten, hogy nem lát bele a fejembe. Lelökne a motorról…

Nem hajtok különösen gyorsan, nem akarom elrettenteni a motorozástól, de így is alig 10 perc múlva a stúdió parkolójában állok meg. Könnyedén, és felettébb meggondolatlanul ugrik le mögülem, de mivel tudom mi fog történni, gyorsan követem a példáját, és mikor meginog, mögé lépve simulok a házához.

- Óvatosan… ezt már legutóbb is eljátszottad – lehelem a fülére, nem  véletlenül, érintve is. Elõször csak összerezzen, majd felnyekkenve ugrik ki a karjaim közül, kabátjába kapaszkodva. Néha irigylem azt az anyagot.

- I-igen… legközelebb jobban figyelek… - Zavartan hadar, és mélykék szemecskéit az aszfaltra függeszti.
Szórakozottan elvigyorodom, és a sisakokat bedobom a csomagtartóba, a táskáját pedig kihalászom. Csakhogy a cucca helyett, saját kezemet adom az övébe, és kezdem magam után húzni. Nem tenném, ha nem lennék biztos benne, hogy most nem lát senki.
Mondjuk szívem szerint, úgyis lazán ölelgetném, de nem akarom, hogy neki kellemetlen legyen. Így is zavartnak tûnik, úgyhogy igyekszem terelni a figyelmét, és lelkesen mesélem el neki a mai napom. Nem állít le, vagy vágja a fejemhez, hogy magasról tesz a dolgaimra, pedig a régi énjétõl kitelne.
Ezek után mondja nekem valaki, hogy közönyös az irányomba…

Ahogy beérünk az épület emberekkel sûrûbben ellátott részére, elengedem a kezét, és ezzel együtt, a mondandóm is elfogy. Egyébként is, miért csak én szövegelek?
Rápillantok, de egy idõ után, elkapja a tekintetét.

- Ne csak én meséljek, mondj te is valamit. Milyen napod volt? – érdeklõdök, elfojtva egy széles vigyort. Csak nem jobban zavarban lesz, ha a szemembe néz?

- Hát… igazából… nem történt semmi különös… - mormolja az orra alá, és megkönnyebbülve nyomja le az öltözõje kilincsét. Eh… azt hiszi ennyivel beérem, és elmenekülhet? Zavartalanul követem, meg is torpan, mikor feltûnik neki a dolog. Felém fordul, de még mindig a fejem mellet néz el.

- Ööö… Jo… ugye tudod, hogy ez az én öltözõm? – Naná! Szép emlékek kötnek ide…Halkan fel is kuncogok, és gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, hogy fel eleveníthessem a legszebbet.

- Még szép, hogy tudom. – Ujjaim vágyakozva simulnak az arcára, hogy gyengéden magam felé fordíthassam pillantását, amit úgy igyekszik elrejteni.

Közelebb hajolok, utolsó szavaimat szinte már a szájára lehelem, mire érezhetõen megborzong.

- Ez az egyetlen hely, ahol bepótolhatom, amit az egyetemnél elmulasztottunk.

Lágyan csókolom meg, de ennyi is elég, hogy meginogjon, én pedig ezt kihasználva, óvatosan a falhoz nyomhassam karcsú testét. Hozzásimulok, élvezem a közelségét, puha ajkainak ízével nem tudok betelni. Legszívesebben dorombolnék örömömben, mint valami nagymacska, mikor elveszve ölelésemben, átkarol, szinte belém kapaszkodik.
Végül a levegõhiány kényszerít rá, hogy megszakítsam a csókot, de nem húzódok el tõle, ajkairól kapkodom a levegõt.

- Hiányoztál… - suttogom a fülébe, õ pedig a mellkasomba fúrja pofiját, hogy még véletlenül se láthassam a rajta átsuhanó érzéseket. Nem ééér…

- De hiszen alig pár órája váltunk el egymástól… - Rekedtes a hangja, és mintha remegne, de egy apró köhintéssel rendbe szedi.

- Többnek tûnt. – És tényleg… mióta elmondtam neki, és beismertem magamnak is, hogy mit érzek, minden perc egy órának, minden óra egy örökkévalóságnak tûnik nélküle. Jesszum… mikor lettem ilyen reménytelenül nyálas? És miért nem zavar?
Puha tincseibe siklatom ujjamat, és elmerengve simogatom, õ pedig lehunyt szemmel élvezi, majd tõle szokatlan módon, rám mosolyog.

- Át kéne öltöznöm, mire megjön a sminkes… - motyogja halkan, én pedig túlteszem magam a mosolya okozta kábult dermedtségen, és ahogy fantáziám beindul, élvetegen elmosolyodom.
Végigcirógatom nyakán a selymes bõrt, és még közelebb hajolok hozzá.

- Segítsek? – Rohamtempóban pirul el, szinte éget, nekem pedig vigyorrá szélesedik mosolyom. Ó, igen! Ilyen reakciókat szeretnék én!

- Vagy várj… - kuncogok fel halkan, kibontva ingje felsõ gombját. - …inkább játsszunk olyat, hogy addig folytatom, amíg nem mesélsz magadról.

Könnyed csókot hintek édes ajkaira, ujjaimmal pedig hasán kalandozok, élvezve a puha bõr forró érintését, egész testének lágy remegését. Halkan nyekken. Egyszerûen imádom!

- Elég, elég, várj! Ez csikis... – Halkan felnevet, ujjai a csuklómra fonódnak, megpróbál leállítani. – Mesélek, csak elég… - Szemeit lehunyva, dõl a falnak, és tessék-lássék módon, nevetve ellenkezik.
Mégse ezért dermedek le.
Füleimben cseng a nevetése, szívem õrült kalapálásba kezd, és a benne ébredõ, reménytelenül nagymértékû boldogság ellenére, arcomra némi, tõlem szokatlan komolyság költözik. Mozdulatlanságom miatt, kinyitja mélykék szemecskéit, és értetlenkedve vizslatja az arcom.

- Szeretlek Shouma. – Elkerekednek a szemei õszinte vallomásomra, bár már hallotta. – Szeretlek, szóval mutass még többet magadból. – Közelebb hajolok hozzá, arcomat az övéhez simítva suttogok a fülébe, mélyeket szippantva édes illatából. Érzem, hogy remeg az ölelésemben, de nem moccan, hogy ellökjön, így nem aggódom. – Nevetést, könnyeket, mosolyokat, haragot, boldogságot… mindent… mindent…

Erõvel veszem rá magam, hogy elhúzódjak kissé tõle, de muszáj a szemeibe néznem. Azok pedig könnyesek, és az apró cseppek versenyt futva szaladnak le puha pofiján. Mégse tûnik szomorúnak, sõt…

- Jo… - szinte csak gondolatként ér el hozzám a hangja, az erõ belõle elveszik egy meghatott sóhajban. Újra közelebb simulok hozzá, lecsókolva arcáról a könnyeket, majd egy szelíd mosollyal nyomok puszit a szájára.
Nem fogja kimondani, mit érez… még nem. De nekem már az is elég bizonyíték, hogy õszinte boldogságból eredõ könnyei értem peregnek. Persze jobban örülnék mosolynak, de tudom, hogy idõ kell neki az ilyen dolgok megszokásához.
- Most megyek... – Ellököm magam a faltól, de azért csak kimondom, ami még a gondolataimat tölti ki. – A játékot pedig még folytatjuk.

Letörölhetetlen vigyorral sétálok át a saját öltözõmbe, bár nem kis erõfeszítésembe kerül, hogy elváljak Shoumától.
- Ha így vigyorogsz, félõ, hogy szétreped az arcod! – szólal meg Fumiko, mikor a szobába lépve, szembetalálom vele magam. A kanapén ücsörög, kényelmesen elfészkelve magát, kezében a forgatókönyv. Meg tudom érteni, hogy inkább nem a közös öltözõkben van, de na… Magánszféra?
Jó, mondjuk, pont nekem nem kéne ezt számon kérnem tõle… Shouma tudna mit mesélni az aurasértõ közeledésemrõl.
- Ugyan, csak irigykedsz! – nevetek rá húgomra, és levágódom mellé az ülõalkalmatosságra. Pár pillanatig némán figyeli széles, elégedett vigyorom, melegen izzó szemeim, majd sóhajtva teszi félre a papírokat.
- Mesélj!
- Ki mondta, hogy publikus? – húzom fel az orrom tettetett felháborodással, mire hozzám vág egy párnát, és úgy kezdi biggyeszteni az alsóajkát, mint kiskorában. Ne máááár… ez így nem fair! – Hagyd abba! – nyögök fel színpadiasan, de mikor ez se használ, megadóan felemelem a kezeim. – Jól van már, csak Shoumánál voltam, ennek örülök.
Elégedetten elvigyorodik, lassan úgy érzem, tükörbe nézek néha.
- Akkor minden rendben még mindig, ugye? – Mert ha nem lenne, vigyorognék, mint a vadalma. – De Jo, ne kergesd az õrületbe!
- Csak õrült szerelembe! – halkítom le a hangom, elégedetten csillanó szemekkel. Húgocskám az égnek emeli pillantását, majd mosolyogva, de kissé komolyabban fordul vissza felém.
- Tényleg örülök, hogy boldog vagy, de azért vigyázz, mindkettõtök lelke sérülhet, ha elszórakozod a dolgot!
- Ezúttal nem játszom, Fumiko! – felelem határozottan. Erre meglágyulnak a vonásai, látja rajtam, hogy õszintén beszélek.
- Akkor mindenben támogatlak Nii-san, erre mérget vehetsz! – vágja rá lelkesen, én meg már elõre félek ettõl a támogatástól. Van fantáziája a kiscsajnak, nem kéne, hogy beinduljon, aztán szervezkedjen. De leállítani már képtelenség, látom a szemében a figyelmeztetõ csillogást.
- Fumiko… Hanyagoljuk a terveidet, rendben?
- Most miért? – villannak rám a szemei felháborodottan. – Elvitted már randira? Tudod miket szeret? Oh, és gondolkodtál rajta, hogyan verjétek át a sajtót, meg a pletykarovatokat? Sztárok vagytok Jo! Ezekkel is számolnotok kell!
Basszus!
Igaza van, ezekre nem igen gondoltam. Odáig még oké, hogy randi, mert azt én is terveztem. Természetes, hogy meg fogom tudni miket szeret. Na de a bulvár lapok…
Már épp nyitnám a szám, hogy kinyögjek valami védekezésfélét, de ekkor kopogtatnak az ajtón, és a sminkesem kér bebocsátást. Jaja, van sminkesem, bár hogy ennek mi értelme, azt sose fogom megérteni.
Fumiko is elsiet, hogy kezelésbe vehessék. Bezzeg õ élvezi, én végig nyüzsgöm, nem könnyítve meg szegény csajnak a munkáját. Ennek ellenére türelmesen végzi a munkáját, és mikor megköszönöm neki a végén, úgy elpirul, hogy attól kezdek félni, mindjárt locsolhatom fel ha elájul.
Szerencsére megúszom a dolgot, és jókedvûen mászom el a díszletekhez.

A forgatás hamar elrepül, Kawashi-san pedig igen elégedett lehet, mert ma mindenki jól teljesített. Shouma többnyire Fumikoval és az apját játszó színésszel forgatott, míg én a kaszkadõrökkel elkezdtem átvenni az akciójeleneteket. Ezek még nem kintiek, vannak olyan ugrások, amiket bent kell majd felvenni.
Ezekhez mondjuk tök felesleges volt kisminkelni. Ahhoz az 5 perchez, amit kamera elõtt töltöttem, idõpocsékolás…
- Josuke! – szólít meg Kawashi-san, mikor éppen végzek az ugrások átismétlésével, és lihegve huppanok mellé a szivacsokról, fejemre terítve egy törölközõt.
- Jelen! – vigyorgok rá, mire õ is megereszt egy kissé fáradt, de elégedett mosolyt.
- Jól van már az oldalad? – pillant rám aggódva, még szerencse, hogy pólón keresztül nem látja a szép barna foltot, ami még mindig megvan.
- Persze, ma már elõadáson is voltam.
- Remek hír, akkor ha mennek az ugrások, és egyéb mozdulatok, elkezdjük felvenni ezeket is!
Fellelkesülve bólintok, majd elmegyek lezuhanyozni és átöltözni. Még így is elõbb végzek, mint Shouma, és már az ajtaja elõtt várom, mikor nem kis idõ múlva, kilép.
- Jo… - Meglepettnek tûnik, talán azt hitte, nem várom meg. – Még itt vagy?
Tényleg azt hitte.
- Naná! – vigyorgok rá, majd gyors helyzetfelmérés után, biztonságosnak ítélem a terepet, és elõtte teremve, forrón megcsókolom. Táskája kiesik a kezébõl, és a nyakamat átkarolva hagyja, hogy szorosan magamhoz öleljem. Nagyjából fél percig, mert aztán észbe kap, és riadtan próbál hátrébb húzódni, azt figyelve, nem láthat e minket valaki.
- Jo, ne itt… kérlek! – Nem tudok ellenállni a pillantásának, engedelmes sóhajjal engedem el, és a táskáját felkapva, lépek hátrébb. Nyújtja a kezét, de a cucca helyett, a sajátomat pakolom bele. Ez persze nem felel meg az elvárásának, de nem adok neki idõt ellenkezni, szelíden, de határozottan kezdem húzni magam után.
A szemem sarkából látom, hogy folyton aggódva tekintget körbe, de ilyenkor már nem sokan császkálnak erre. Fumikonak igaza volt, figyelni kell majd a lesifotósokra, és a lapokra. Engem ugyan hidegen hagy, mit irkálnak rólam, de tudom, hogy Shoumát megviselné, még ha nem is mutatná.
Elengedem a kezét, egy pillanatra le is marad, majd tanácstalanul zárkózik fel mellém.
Egyenlõre nem adok neki magyarázatot, addig jó, míg nem kezd agyalni ezeken a dolgokon, és ijed meg annyira, hogy kihátráljon.
- Hazaviszlek! – jelentem ki, elterelve a saját gondolataim azzal, hogy édes pofijában gyönyörködök.
- De a sofõr is haza tud… - motyogja, de úgy tûnik ez már puszta makacsság, valójában szívesen jön velem. Nekem pedig elég, ha én tudom, hogy így van, nem kell kimondania.
- Ha már megvártalak, ne küldj el! – vigyorgok rá kekeckedve. Nem vág vissza, csak elpirulva szegi le a fejét, és a motorhoz vezetõ út további részét, némán tesszük meg.
Mikor aztán ismét érezhetem magam mögött, elégedetten bõgetem fel a motort, és taposok a gázba. Kezecskéi reflexszerûen megszorulnak felsõmbe markolva, karjait pedig még erõteljesebben fonja körém.
A motor zúgása elnyomja szívem heves dübörgését, én viszont érzem, és ez bõven elég figyelmeztetés arra, hogy ma éjjel ne maradjak nála. Ne, amíg nem nyugszom meg, és tudom kontrollálni magam. Bár tény, hogy én vagyok a hibás. Ha nem kezdek el vele játszadozni az öltözõjében, és érzem magamhoz ennyire közel, képes lennék türtõztetni a vágyam.
Azért a motorról leszállok, mikor megérkezünk hozzá.
Neki is sikerül, ezúttal jóval óvatosabb, nem szédül meg. Persze azért ez nem ok arra, hogy ne simuljak hozzá ismét hátulról.
- Most nem botlottam meg! – jelenti ki háborogva, mosolyt csalva az arcomra. Hajába fúrom az arcom, és miután memorizáltam finom illatát, megfordítom, hogy szembe kerüljön velem.
- Holnap elviszlek randira!
Hoppá! Ilyen gyorsan is ritkán látok érzelmeket váltakozni.
Zavar, riadalom, felháborodás, tanácstalanság. És mindezt fél pillanat leforgása alatt. Végül visszanyeri a nyugalmát, csupán szemecskéiben kavarognak zabolázatlanul a gondolatok.
- Randira? – nyekken fel, az utcalámpákat figyelve a fejem felett.
Az álla alá nyúlva terelem szelíden felém a pillantását, egészen az ajkaira hajolva.
- Ran-di-ra! Biztos vagyok benne, hogy tudod mi az, igazam van? – duruzsolom a szavakat játszi könnyedséggel, neki viszont megugrik a pulzusa, a levegõt is szaporábban kezdi kapkodni.
Egyedül utolsó mondatom az, ami miatt tartja magát, és durcásan húzza el a száját. Hogy ez most pontosan mit is jelent, tudja e, vagy sem, nem lényeg.
Jó, a fogalmat biztos ismeri, de õszintén szólva, nem emlékszem, hogy valaha is említett volna korábbi kapcsolatot. Sõt, Fumiko szerint, a lapok se írnak ilyenrõl soha.
Pár pillanatig a földet fixírozza, majd némi hezitálás után rám pillant, és mielõtt kimondaná ami a szívét nyomja, még az alsó ajkát rágcsálva gondolkodik kicsit.
- Ho-hova megyünk?
Asszem most repkednék legszívesebben örömömben, ha lenne szárnyam, vagy egy kis Red Bullom. De mivel mindkettõnek híján vagyok, csak rávetem magam, és egy szenvedélyes csókkal fejezem ki örömöm. Nem utasított el!
- Szép helyre, majd meglátod! – jelentem ki, mikor végül elválok tõle, majd visszalépek a motorhoz. A táskáját a kezébe nyomom, majd a hajamba túrva pillantok rá. – Ne haragudj, most mennem kell. Isao a lakótársam, félek magára gyújtotta a lakás, ráadásul nem akarlak zavarni a tanulásban!
Nem felel, csak a cuccait magához ölelve, lassan bólint.
Ajj már, nem akarom itt hagyni!
Visszalépek elé, és nyomok még egy búcsúcsókot a szájára, majd felpattanok a motorra, és a sisakot a fejembe nyomom.
- Holnap nem leszek a forgatáson, mert felveszik a kaszkadõr mûsort. Viszont reggel elviszlek az egyetemre, és este 7-re jövök vissza érted a randi miatt! – darálom le neki, majd a gázba taposva, kilövök, esélyt se adva neki a megfutamodásra.

Szerencsére otthon minden rendben van, bár Isaotól meghallgathatom, milyen csúnyán elhanyagoltam ma õt, és hogy még Fumiko gondolatai is a körül forognak, mit kezdjen velem meg Shoumával!
Nem tudom mit háborog, húgom lassan kezdi észrevenni az érdeklõdését, de valljuk be, sokkal egyszerûbb lenne, elmondania neki. És akkor Fumikonak más kötné le a figyelmét.
- Azt ugye tudod, hogy holnap felvétel! 
- Persze! Miután elvittem Shomát az egyetemre, rögtön megyek oda!
- Ehh… le fogsz ragadni nála!
- Nem fogok annyira, hogy elkéssek! – felelem nyelvet öltve, majd lassan elkezdek készülõdni a lefekvéshez, és hamarosan már az ágyamba dõlhetek be fáradtan.

- Ugye tudod, hogy nekem tényleg van sofõröm?
Vigyorogva biccentek Shoumának a kérdésre, majd a kezébe nyomom a bukót. Sóhajtva adja át cserébe a táskáját, de mielõtt még felülne a motorra, magamhoz húzom egy csókra. Készségesen enged utat puhatolózó nyelvemnek, én pedig szorosabban ölelve mélyítem el.
Ha nem lenne szüksége a szervezetünknek levegõre, egész délelõtt ellennék az ajkai ízlelésével, de az emberi test törvényeinek engedelmeskedve elvállunk.
Az egyetemnél nem a fõkapunál állok meg, kicsit arrébb gurulok, hogy ne legyen neki kellemetlen. Bah… itt még csókot vagy puszit se követelhetek tõle!
- Este hét! – vigyorgok rá, mikor már a táskájával a vállán áll meg mellettem. Bár arcjátékom jelenleg nem láthatja igazán a sisak miatt.
Pirulva bólint, és még hallom is, ahogy nagyot nyelv. Remélem az jót jelent…
Persze egész nap alig várom az estét. Nehéz a koncentráció, és ha el nem is késtem, a fõpróbán elbambultam kissé, és rosszkor csináltam a feladatokat.
A felvételre szerencsére összeszedtem magam, és az sikerült is rendesen, de azért láttam barátaim fedõ tekintetét, a jelentõségteljes „szállj vissza a földre, legalább egy kicsit” fintorral.
Amint vége az egésznek, hazarohanok elkészülni. Zuhany, koptatott farmer, és fekete, fehér sárkánymintás ing. Ezek a kedvenceim.
Pont idõben vagyok a házuk elõtt, és még a csengõt se kell megnyomnom, már nyílik is az ajtó, és Shouma kipirult pofijával találom szemközt magam. Mint mindig, most is csinosan van felöltözve, egyszerûen minden jól áll neki, és biztos vagyok, hogy ez az ádámkosztümre is vonatkozik.
Na de hé!
Most nem ez a téma, ma este megpróbálkozok egy romantikus randival. Be kell valljam, nem sokszor csináltam ilyet. Általában csak felszedek valakit.
Most viszont minden vágyam, hogy neki örömet okozzak, és hogy ne kelljen tartania semmitõl, nem tömegbe, sõt, nem is emberek közé viszem. Legalábbis a végcélnál elvileg nincsenek. Remélem szerencsénk lesz!
Megmutatom neki a csillagokat, magasan a város fölöttrõl. Jó, nem olyan veszett magasan, de majdnem. Van bent a városban egy toronyház, ahová rendszeresen fel szoktam járni, mert a tetõjérõl gyönyörû a kilátás.
- Mehetünk? – érdeklõdök mosolyogva, az ajtóban szobrozó alakját szemlélve. Látom rajta, hogy izgul, vagy riadt, de végül nagyot nyelve biccent, én pedig megkönnyebbülten szélesítem mosolyomat vigyorrá.
 

Már most érzem, hogy nem olyan választ fogok kapni, mint amilyet szeretnék…

- Már megmondtam. Semmi. Közöd. Hozzá. – Határozottan vágnak az elutasító szavak a feszült csendbe, tagolásukkal még keményebb élt adva nekik.
Meglepetten húzódok kissé hátra, neki azonban egy apró rés is elég, hogy azt kihasználva, elszökhessen a közelembõl. Felpattan a székbõl, és elhátrál.
Tekintetünk ismét találkozik, látom a szemében a kavargó, rejteni kívánt érzelmeket. Miért nem mondja ki õket? Miért nem tud õszinte lenni magához? Vagy csak nekem nem köti az orromra a gondolatait?
Megereszkedõ mellkassal, lemondóan túrok a hajamba, de arcomba hulló tincseimmel nem tudok mit kezdeni. Visszalebbennek, ismét csiklandozva, irritálva az orromat. Máskor nem zavart, de most csak idegesít.
Lehet én is így idegesítem Shoumát? Jó, tuti, hogy idegesítem, de mostanában még inkább menekül. Pedig látom rajta, hogy valami változott. Tegnap este fõleg…

- Meddig akarsz még menekülni? – kérdezem csendesen, hozzám nem illõen komoly hangon. Most csak egy halvány mosolyra futja, amiben több a lemondás, mint az öröm. Nincs minek örülnöm jelenleg.
Lesüti a tekintetét, de még elõtte látom benne megvillanni a keserûséget, tanácstalanságot. Tegnap kellett volna neki mindent elmondanom, nem csak részigazságokat, hátha akkor õ is õszintébb lenne.
Fene! Késõ bánat…

- Persze, hogy menekülök, ha te koslatsz utánam! – Összerezzenek a gõgös hangtól, és a felém emelt tekintetében csillanó önteltségtõl. Oh… visszatérés a kezdetekhez? Legyen!
Arcomra gúnyos mosoly kúszik, úgy lépek közelebb hozzá, õ pedig ösztönösen hátrál, szemében kihuny kissé a határozott ridegség.

- Tegnap éjszaka nem úgy tûnt, mintha annyira zavarna a közelségem. – Ez talán kemény volt, de igaz. Látom rajta, hogy ez ledermeszti, meg is bánom az undokságom, és még közelebb lépek hozzá.
Ezúttal nem hátrál, mégis, ahogy emelem a kezem, hogy szelíden simíthassak az arcára, lendületesen csapja el magától.

- Elég volt! Ne érj hozzám. Tegnap éjszaka nagyon fáradt voltam, nem voltam magamnál és te ezt kihasználtad!
Kis híján felcsuklom döbbenetemben, de végül egy hang se képes elhagyni a számat. Ezzel alaposan odavágott, nyitnám is a számat, hogy felháborodva ellenkezzek.
Ez nem igaz! Õ is… Õ is tudta mi történik! Neki is szüksége volt rám! Szüksége kellett… hogy legyen…
Erõteljes tapsolás fojtja el csírájában a szavaim, Kawashi-san figyelmet követel.

- Gyerünk emberek, itt az idõ, hogy elkezdjük, így is le vagyunk maradva a tervezethez képest! – utasít minket szaporán, és a színészek sietve fel is tápászkodnak, hogy a helyeikre sorjázzanak.
Egy pillanatra még keserûen figyelem Shoumát, aki a földre szegezett tekintettel, makacsul kerüli a pillantásom, majd én is elindulok rendezõnk felé.
Idõ kell… Most elõször, nem tudom mit tegyek, át kell gondolnom.
Tényleg kihasználtam a kábaságát?
Tény, hogy fáradt volt, kimerült, és elveszett… de ha nem akarta volna, hogy ott legyek, nem marasztal. Igaz?
Akkor mégis miért? Miért beszél így? Miért érzem azt, hogy én is megbántottam õt, és ezzel akarja kompenzálni?

Végig agyalom a forgatást, de az amúgy is hangulatfüggõ, kissé szórakozott játékstílusom mellett, ez fel se tûnik senkinek. Kevés jelenetünk van együtt Shoumával, ami pedig igen, azt mindketten rendesen végigcsináljuk, anélkül, hogy mutatnák a másik hatását magunkra.
Ahogy vége a napnak, õ rögtön elrohan, én pedig nem érzem a hozzám tartozó határozottságot eléggé ahhoz, hogy kövessem, és tisztázzam a dolgokat.
Szótlanul hallgatom Fumiko vidám csicsergését, õ pedig kegyesen úgy tesz, mintha nem látná a hangulatomon esett, radikális változást.
Valószínûleg tudja, hogy kivel nincs minden rendben, de azt is, hogy most jobb nem faggatni. Ritkán fordulok magamba, olyankor viszont tényleg erre van szükségem.

A gond azzal van, hogy csapongó figyelmem másnapra se múlik el, pedig újra elõadás van. Ugyan még nem csinálhatom a veszélyesebb ugrásokat, de az egyszerûbbek se mennek.
Nem figyelek a játékomra se, csoda, hogy a közönség ezt nem veszi észre. Tudom, hogy ez pedig a többieknek köszönhetõ, akik minden bénázásomat gyorsan javítják, improvizálással rejtve el a nézõk elõl.
Hálás vagyok nekik, de szégyellem is magam, nem vall rám, hogy fél szívvel csináljak valamit.
- Jo… Talán haza kéne menned! – sóhajtja Fumiko, kora délután.
- Nem. Sajnálom, tényleg! – túrok a hajamba zavart vigyorral, de rögtön lehervasztom az arcomról, mikor megpillantom Genji villámokat szóró tekintetét.
- Te semmibõl se tanulsz, igaz?! – morran fel dühösen. – Fogadni mernék, hogy megint történt köztetek valami tegnap! Nem vagy önmagad Jo! Szerinted mennyire normális az, hogy ilyen hatással van rád?
- Nem kenhetsz mindent Shoumára… - motyogom, kerülve a tekintetét. Tényleg az õ hatása, ez tény… de nem az õ hibája!
Barátom arca még inkább elkomorodik, de nem vág vissza. Ez meglep, óvatosan a szemébe is nézek, de az kifejezéstelenné válik, még én se tudok olvasni belõle.
- Szedd össze magad! – szólal meg fegyelmezetten, majd elvonul az öltözõk felé. Fumiko elkerekedett szemekkel, enyhe felháborodással pillant utána, majd õ is elvonul, nyomában Isaoval.
- Nem mondom, hogy mindenben igaza van, de egyelõre tényleg nem vált hasznodra ez az egész! – Meglepetten pillantok Satora, aki szelíd mosollyal, távozó társainkat figyeli. – Genji félt téged, Jo!
- Tudom – sóhajtok fel. – De Shouma, nem Jin!
- És ha idõvel azzá válik? – Csak a szeme sarkából figyeli a reakciómat, én pedig eltökélten megrázom a fejem.
- Nem fogom hagyni neki!

~*~
Vasárnapra tényleg összeszedem magam, egyszerûen képtelen vagyok nem pörögni, mikor a környezetem lelkesen azt teszi.
Este buli, és a készülõdés, a délelõtti elõadások lefoglalnak annyira, hogy gondolataim ne csak egy személy körül forogjanak. Ne csak…
- Hé, Jo, ezt hallgasd meg! – csapódik nekem húgocskám teljes erejébõl, mázlija, hogy nem kötünk ki a földön, és hogy nem a fájós oldalamat találta meg.
- Ha nem nyírsz ki lendületbõl, talán még képes is leszek rá! – hámozom le magamról.
- Oh, bocsi. De képzeld, Nanami is eljön a bulira, meg a régi csapat is! – pattogja lelkesen.
Nekem is vigyor kúszik az arcomra, hisz jó rég nem láttam õket. Anno, még másokkal is szerepeltünk együtt, de aztán õk úgy döntöttek, hogy turnéznak, és mindig más városokban lépnek fel, így négyen elmentek.
A menedzserük pedig Nanami lett, Yoshiro-san lánya. Minden évben visszajönnek, és itt is szerepelnek pár elõadás erejéig velünk, majd újra mennek mindenfelé, de a barátságunk persze megmarad.
- Épp most jönnek vissza, nagyjából egy hónapot maradnak, és Genji rögtön beszervezte õket is a buliba!
- Király! – nevetek fel én is, és húgom kiszélesedõ mosolyából látom azt is, hogy örül az élénkségemnek.
Megfordul a fejemben, hogy elhívom Shoumát, de kétlem, hogy eljönne. Valószínûleg látni sem akar…

~*~

Az este fergetegesen alakul, képes vagyok kikapcsolódni, és a régi felhõtlenségemmel élvezni. Huh, jó tudni, hogy még mindig ugyan az vagyok azért…
- Meg se lepõdök, hogy még mindig ugyan olyan idióta vagy! – nevet fel Nanami, óvatosan megbökdösve az oldalam. Vigyorogva húzom el a számat, a többiek pedig hangosan felröhögnek.
Na igen… nem csak én nem változtam.
- Most mi van? Legalább gipsz nincs rajtam! – vágok vissza nyelvet öltve.
- Na ez viszont meglepõ! – jelenti ki Rintaro, és kapásból bele is vág a mesélésbe. Õ aztán tud szövegelni, az nem vitás, és hiába hallottuk már egymás bénázásait vagy ötvenszer, tõle mindig szórakoztató meghallgatni.
- Jo, hol vannak a húgaid? – karol át Nanami, hogy kissé lehúzzon magához.
- Fumiko a közelben kacsázik valahol, de róla fõként Isaonál tudsz érdeklõdni – vigyorgok rá sokatmondóan. – Motoki is befut majd nemsokára.
- Isao még mindig Fumiko után kajtat? – kuncogja.
- Mit kajtat, lohol! – nevetek fel, italt nyomva a kezébe. A többiek is vidáman kapcsolódnak be, köztudott barátunk imádata szélcsap húgom felé.
Hamarosan meg is jelenik az említett, de az arcán most nem éppen a helyhez illõ, dühös kifejezés uralkodik, nyomában pedig Genji ballag, leszegett fejjel.
- Jo! Találkoztál Shoumával? – pattan elém húgocskám, feszült tekintettel.
- Shoumával? – hökkenek meg, és elengedve Nanamit, izgatottan pásztázom át a termet, de nem veszem észre sehol. – Mit keresne õ itt? Hol van most?
- Kérdezd Genjit! – prüszköli, vádlón bökve barátomra. – Mellõle viharzott el sírva!
Hirtelen tolul fel bennem a feszültség, gombócot formázva a torkomba. Az eddigi vidámság szempillantás alatt foszlik semmivé, még a levegõ is lehûlni látszik körülöttem. Képtelen vagyok megszólalni, de az arcom elkomorul, tekintetemben harag villan, mellyel még sose néztem barátomra.
- Genji… - préselem ki magamból hideg nyugalommal. – Mit mondtál neki?
- Csak az igazat… - Végre felemeli a fejét, igyekszik elrejteni az enyhe bûntudatot, és makacs határozottsággal állja a pillantásom. – Hogy nem illetek össze! Hogy mennyivel szebb pár vagytok… teszem ezt Nanamival!
Ökölbe szorul a kezem, és nem vagyok képes kontrollálni magam. Mindig is hirtelen cselekedtem, de eddig nem ütöttem még meg barátomat. Eddig…
Felkészületlenül éri az ütésem, így hiába nagyobb nálam, elvágódik. Mögöttem döbbenten szisszennek a többiek, fogalmuk sincs, mi üthetett belénk. Még Fumiko is kétségbeesett tanácstalansággal lép Genji mellé, vívódik benne az iménti harag, és a döbbent aggodalom.
- Menj a pokolba! – kiáltom a feltápászkodónak. – A legjobb barátom vagy! Mi a fasznak csináltad ezt, mikor tudod, hogy szeretem!
Letörli a vért felrepedt szájáról, de képtelen visszavágni, egész arca meglepettséget sugároz. Nem az ütés miatt… Kimondtam az érzéseim, nyíltan, mindenki elõtt.
Ha eddig azt is hitte, hogy ez csak egy, az átlagosnál kissé komolyabb kalandom, hát most már biztos lehet benne, hogy tévedett.
- Basszameg! – morranok dühösen, majd anélkül, hogy bárkinek bármit mondanék, kirohanok a terembõl.
Talán még itt van valahol!
Nem juthatott túl messze így hirtelen, meg kell találnom!
Végig loholom a nagytermet, a mellékszobákat és folyosókat, még az öltözõkbe is benézek, de valahogy érzem, hogy biztos nem menne emberek közé, ha éppen sír.
Sír… Ez vajon mit jelent? Mi fájt neki ennyire?
A megaláztatás, hogy idejött, és Genjitõl ezt kapta?
Vagy az, hogy mással látott, még ha csak tévedésbõl is? A gondolat, hogy nem illünk össze?
Pedig ez nem igaz, a francba is! Mégis ki szabja meg, hogy kik illenek össze?!
Lendületesen csapom ki a parkolóba vezetõ ajtót. A kinti hûvös szinte mellbe vág, és ahogy csapódik az ajtó mögöttem, még a dübörgõ zenétõl is megszabadulok.
A fal mellett kuporgó alak azonban nem pillant rám.
A szívem összeszorul, még sose láttam õt ilyen állapotban. Még akkor este se…

- Shouma! – szólítom, mire döbbenten kapja rám könnyektõl csillogó tekintetét. A rohanás miatt szaporán kapkodva a levegõt, fáradt sóhajjal lépek közelebb, de elfordítja a fejét, sebesen törli le könnyeit.
Szelíden ragadom meg a karját, és felrántva a földrõl, rögtön magamhoz húzom, szorosan átölelem, mit sem törõdve meglepett nyekkenésével.

Ujjaimat puha tincsei közé vezetem, majd arcomat is hajába temetve lélegzem be finom illatát.
Kezdek megnyugodni, a düh, és a feszült aggodalom lassan távozik a lelkembõl.
Õ viszont még némán sír, érzem, ahogy könnyei átáztatják a pólómat, melyet úgy markol kis kezeivel.

- Shouma… hihetem azt, hogy azért sírsz, mert mással láttál? – suttogom halkan, még inkább magamhoz húzva.
Így persze az is feltûnik, hogy összerezzen, és tolna el magától, de próbálkozása olyan bágyadt, olyan erõtlen, hogy nem veszem komolyan.
Lehajtja a fejét, ahogy megszólal, hangja remeg a sírástól és a fájdalomtól.

- Ha igent mondok, te is kinevetsz?

Összerezzenek, és épp csak annyira, hogy a fejét felemelhessem, eltolom magamtól. Kétségbeesett, könnyes szemeit látva, összeszorul a szívem, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem ütöttem elég nagyot. Genji… ezt miért kellett?
- Sose tenném! – jelentem ki, teljes komolysággal. Pillái hirtelen tágulnak nagyra, majd gyorsan, szorosan hunyja le õket, de még így is kibuggyannak a fényes könnycseppek, és arcán végigfutva, eltûnnek. Felissza õket a ruhám, amibe arcát fúrva, ismét elrejti elõlem jelenleg beszédes tekintetét.
Egész testében meg-megrezzen a sírástól, de kissé megijeszt, hogy ezúttal mi rosszat mondtam.
- Shouma… - suttogom a nevét óvatosan, mire kezei megszorulnak felsõmön. Felsóhajtva ölelem magamhoz erõteljesen, azért vigyázva, hogy össze ne nyomjam. – Ne haragudj… - motyogom halkan. – Ne haragudj, hogy kitettelek ennek! Ha tudtam volna, hogy jössz… A fenébe is, Nanami csak egy barátom, és Genji miatt félreértetted! Az az idióta…
Hátamat a falnak vetve csúszom le a tövébe, és õt is magammal húzva, az ölembe ültetem. Nem ellenkezik, hagyja, hogy öleljem, arcomat a hajába fúrjam, és hátát simogassam csitítóan.
Ezzel magamat is nyugtatom.
Már nincs akkora kényszerem, hogy visszamenjek, és még egyszer behúzzak a barátomnak.
Csak az nem értem, hogyha az, akkor miért tette ezt…?
Sato azt mondta félt… Én meg tudom, hogy így van. Vele csúnyán elbánt a szerelme…
Lehunyt szemmel, sóhajtva döntöm hátra a fejemet.
- Genji nem téged utál – szólalok meg halkan, némi idõ után. Rám emeli a tekintetét, kezdenek elapadni a könnyei, de szemében tisztán olvasható a kétkedés, ahogy rápillantok. – Tényleg nem! – mosolygok rá lágyan. – Csak a csoportot, amit a szemében képviselsz, azt gyûlöli. Pár éve, volt egy barátja, az elsõ igazi szerelme. Nagato Jin… gondolom ismered.
- Nagato? – hökken meg, és végre a hangját is megtalálja. Arcán enyhe fintor suhan át, a nevet hallva. Egyet tudok érteni vele… Mára igazi botrányhõs a srác, egy olyan színész, akinek a tehetsége megvan, hogy jó legyen, de a kitartása nincs.
- Régen nem volt ilyen, de a siker tönkretette. Genji segített neki, hogy elérje a céljait, cserébe viszont árulást kapott. Jin sikeres lett, híres, elismert… de megvetett utána minket, nem értette, mi miért nem vágyunk a népszerûségre magasabb szinten. Egyre többet vitázott Genjivel, és végül megcsalta… Genjinek pnt aznap volt egy csúnya balesete, és kórházba került. Jin egy sms-ben szakított vele, de a tv elõbb mutatta mással, minthogy azt észrevehettük volna. Azóta minden színészt utál…
Shouma elgondolkodva, némán dönti a fejét a mellkasomnak, arcán egymást váltogatják az érzelmek, de egyik se marad annyi ideig, hogy megérthessem.
Mentséget kerestem a barátomnak, mert tudom, hogy nem olyan rossz õ, mint ahogy ma mutatta. Pedig én is haragszom rá, Shonak pedig jelenleg minden joga megvan hozzá, hogy hasonlóan tegyen.
- Megütöttem – vallom be hirtelen, mire döbbenten kapja rám a tekintetét. Zavartan vállat vonva, halványan elmosolyodom. – Most elõször azóta, hogy hét éves korunkban összeverekedtünk… Mikor bevallotta mit mondott neked…
- Miért? – nyekken döbbenten, szemét ismét elfutják a könnyek. – Miért teszed ezt Jo? Miért csinálsz úgy, mintha ennyire fontos lennék neked?
- Hogy-hogy miért? – kerekednek el a szemeim. – Hisz tényleg ennyire fontos vagy!
- Ne hazudj! – Újra megerednek a csillámló cseppek a mélykék felhõkbõl, és mocorogva mászna ki az ölembõl. – A kíváncsiság… a kíváncsiságod miatt, nem kell ilyen messzire menned!
Reflexszerûen húzom vissza magamhoz, nem foglalkozva tiltakozásával.
- Mirõl beszélsz? – Nem értem õt… úgy változik a hozzáállása, mint az áprilisi idõjárás. Erõltetetten pörgetem végig magamban az elmúlt hetek eseményeit, hogy magyarázatot találjak szavaira, de csak a csütörtök éjszakai események jutnak eszembe.
„Talán csak arra vagyok kíváncsi, milyen is vagy valójában…”
Elakad a lélegzetem, és legszívesebben a fejemet verném a falba.
Basszus, ezt nem érthette félre ennyire!
Nem gondolhatott arra, hogy ez csupán puszta kíváncsiság!
Hány évesnek néz?! Ömm… jó, erre talán nem kéne választ kérnem…
- Jézusom… - sóhajtom, magam felé fordítva könny mosta arcát. – Annyira nem akarod látni a valóságot, hogy már a kitérõ válaszokat is félreértelmezed? Mond csak, mit kéne tennem, hogy egyértelmûbbé tegyem a szándékaim?
- Mi? – Szemei elkerekednek, tanácstalanság és fájdalom villan bennük.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd összeszedem a gondolataim, és mikor kinyitom õket, beléjük zsúfolom minden érzelmem.
- Szeretlek Shouma! Ezért voltam kíváncsi, milyen vagy valójában! Ezért akartalak minél jobban megismerni, mert én azokba a halovány, õszinte rezdüléseidbe szerettem bele, melyeket óvatlan pillanataidban hagytál kivillanni a saját védelmedre felépített álarc mögül! – szelíden, kissé sietve hadarom el neki a vallomásom.
Ledermed a karomban, és hitetlen szemekkel pillant rám, majd hevesen megrázza a fejét.
- Ez nem igaz… - suttogja rekedten. – Ez nem lehet igaz…
Nem hiszi, vagy nem meri elhinni?
Vajon csak bízni fél, vagy tényleg nem akar közel kerülni hozzám? Áh a francba is, jelenleg csak riadt szemecskéit, és kétségbeesett vonásait látom, képtelen vagyok az elutasítására gondolni!
Átkarolom, hogy ne húzódhasson el, és egyik kezemmel a hajába túrva húzom magamhoz egy puha, de az eddigieknél szenvedélyesebb csókra.
Hagyja, sõt… Alaposan felbátorodom, mikor bátortalanul viszonozza, és átkarolva a nyakamat, közelebb simul hozzám.
Na jó, ha ezt nem vehetem úgy, hogy egy icipicit hasonlóan érez irántam, akkor nem tudom mit. Viszont nem mond semmit, még azután se, hogy elválunk.
Némán, arcát törölgetve ücsörög az ölemben, és elmerül a gondolataiban. Én pedig csendben hagyom neki, hátát simogatva közben, vagy tincseivel játszva.
Mielõtt azonban bármivel is elõállhatna, egy kocsi fékez le nem messze tõlünk, és a sofõrje pattan ki belõle.
Shouma rögtön kimászik az ölembõl, és feláll. Követem a példáját, elégedetlenül véve tudomásul, hogy közelségének hiánya miatt, kissé már kezd hûvös lenni pólóban.
- Én… - kezdi halkan, de el is akad.
- Átmehetek? – kérdezem inkább én, remélve, hogy hasonló dologgal akart elõállni.
Nem néz a szemembe, de halvány pírral az arcán biccent, majd elindul az autójuk felé.
Én még egy pillanatra visszafordulok, néma pillantást vetve az ajtóra, mely mögött ki tudja, mi zajlik most a barátaim között, majd követem.

Megengedte, hogy nála maradjak éjszakára, és ezúttal nem megyek el mellõle.
Magamhoz ölelve, hallgatom halk, nyugodt szuszogását, úgy tûnik eléggé ki lehetett merülve, és lassan engem is álomba ringat a melegség, és béke.
Annál kellemetlenebb korán reggel, szinte még hajnalban a csengõre ébredni!
Shouma kábán, kissé riadtan pattan ki mellõlem, valószínûleg nem számított vendégre. Én csak a fejemre húzom a takaróját, és várom, hogy visszatérjen.
- Jo! – kiabál nekem hirtelen, mire kimegy az álom a szemembõl, és kisietek a bejárati ajtóhoz, ahol nem kis meglepetésemre, Genji áll a küszöbön.
- Isao mondta, hogy nem mentél haza éjjel, és minden cuccod a bulin maradt… Sejtettem, hogy itt leszel – szólal meg halkan, de nem néz a szemembe. A szája feldagadt kissé az ütésem nyomán, de nem úgy néz ki, hogy balhézni jött.
- Itt vagyok – nyugtázom, Shouma pedig szinte észrevétlenül lép közelebb hozzám, Genjit figyelve, így nem látom mi van a tekintetében. – Sajnálom, ha aggodalmat okoztam, elfelejtettem a cuccaim.
Pár percig feszült csend van, és nem érzem úgy, hogy nekem kéne tenni ellene. Végül Genji töri meg, zaklatottan túrva a hajába.
- Sajnálom, oké? – böki ki nehézkesen. – Szemétség volt tõlem, de… ezt éreztem helyesnek, míg meg nem láttam, hogy Iwasaki sír. Akkor döbbentem rá, hogy nem játszott veled…
Nekem rögtön meglágyul a tekintetem, zavart szabadkozását hallva, hisz jól tudom, hogy nem hobbija bocsánatot kérni bárkitõl is. De azért ha már benne van…
- Nem tõlem kell fõként bocsánatot kérned – vonom meg a vállam. – Végül is, kettõnk közül én voltam az, aki ütött.
Érti a célzást, és tekintete Shoumára siklik, aki összeszorított szájjal, kissé megfeszülve áll mellettem. Látom, hogy enyhén remegnek a kezei, de meg nem tudnám mondani, hogy most dühös, sértett, vagy riadt e.
- Bocsáss meg! – sóhajtja Genji óvatosan, de õszintén. – Nem mondom, hogy feltétel nélkül bízok már benned, de talán tényleg nem vagy olyan, mint a többi színész…
Sho némán figyeli barátom vonásait, majd sóhajtva enged merevségébõl.
- Nem akarok olyan lenni – feleli halkan. Nem mondta ki, hogy megbocsát, de látszólag ez már közelít afelé, így megnyugszom kissé.
Genji biccent, majd felém dobja a táskámat, és figyelmeztetve, hogy ne késsek, távozik.
Shouma nem mond semmit a dologról, de kissé elgondolkodva sétál vissza a szobájába, majd az órára pillantva, sóhajtva pakolni kezdi a tankönyveit.
Én az egyik fürdõben szedem rendbe magam, bár azért megnézném, hogy öltözik át… Most miért ne akarnám? Végül is, veszettül kívánom, csak eddig akárhányszor kerültem az ágyába, az nem éppen szenvedélyes hangulatban történt.
- Érted megyek az egyetemhez, és elviszlek a forgatásra! – jelentem ki neki, az ajtókeretet támasztva.
- Miért tennéd? – pillant rám, kezdve összeszedni a határozottabb énjét.
- Miért ne? – nevetek fel. – Végül is, járunk!
- Ezt ki mondta? – húzza el a száját, de azért nem kerüli el a figyelmem a halovány, zavart pír az arcán.
- Én! – vigyorgok rá. – Egyébként is, élvezted a motorozást, nem?
Csak morog valamit az orra alatt, de lehet jobb is, hogy nem értem. Nem utasított el érthetõen, úgyhogy megyek majd érte, most viszont nincs itt a motorom, tehát jobb lesz belehúzni, ha nem akarok késni.
- Délután! – mosolygok rá, majd gondolataiba merülve, magára hagyom.

~oOo~

- Biztos elég jól vagy már hozzá? – érdeklõdik Yoshiro-san aggódva, az oldalamat figyelve. – Most itt vannak Rintaróék is, van aki helyettesítsen!
- Ugyan, már csak a színe ilyen csúnya, nem fáj! – jelentem ki eltökélten. Kérdõn pillant Benkeire, de a doki csak vállat vonva jelzi, hogy orvosilag már rendben vagyok.
- Jó, rendben van, menjél! – int sóhajtva. – De ha megint összetöröd magad…
- Vettem! – nevetek fel, és lelkesen sietek el az öltözõbe. A többiek úgy fogadnak, mintha mi sem történt volna elõzõ nap, hisz látják, hogy Genjivel már tisztáztam a dolgot. Nanamiék pedig nem faggatóznak, vagy elmondtak nekik mindent, vagy így látják jónak, nem tudom.
Mindenesetre, úgy néz ki, legalább a munkámmal minden rendezõdött.
Elég jól megy a mûsor is, ezúttal hajszálpontosan érkezem, és habár még kissé érzem az oldalam, már sokkal jobban vagyok. A sikerünk pedig garantált!
Mégis, azt várom a legjobban, hogy a forgatáson legyünk.
Tudom jól, hogy Shouma a világért se ismerné be, hogy van kettõnk közt valami, hát még, hogy másnak megmutassa, nekem mégis elég, hogy én tudom, érez valamit irányomba.
Ha pedig nem vár meg az egyetemnél, sebaj, a forgatáson úgyse tud elmenekülni. Ráadásul lassan jönnek a szabadtéri jelenetek is, hogy behozzuk a lemaradást, kissé elõrébb hozták õket.
Alig várom, hogy újra motoros, meg autós kaszkadõr trükköket csinálhassak.

- Jo, azt ne mond nekem, hogy belehabarodtál, és nem látod, hogy viselkedik! – morran ingerülten, a földhöz vágva szerencsétlen anyagot. Kissé ledöbbenve húzom fel a szemöldököm kirohanását látva, és mintha õ is észbe kapna, ingerült sóhajjal túr a hajába, és fogja vissza a kikívánkozó folytatást.
- Shouma nem szent – vonom meg végül a vállam. Egyelõre nem akarok elgondolkodni a belehabarodós részen -, de nem is rossz ember. Már nagyon közel vagyok hozzá, hogy ezt vele is megértessem.
Ezzel lezártnak is tekintem a vitát, mely visszaérkezésemkor tört ki, fõként Genji és köztem. Ritkán kapok össze vele, nem is igazán értem, min húzta most fel magát ennyire. Sato a fejét ingatva, Isao kissé megszeppenve hallgatta a szóváltásunk, most se igen tudnak hozzászólni.
- Mindegy – horkan fel végül Genji, de látom a sértõdöttséget az arcán. Még sose fordult elõ, hogy egy színész mellett álltam ki, vele szemben.
Nem felelek, nincs mit.
Azonban ez a vita megalapozta a következõ elõadás hangulatát. Habár a közönség szinte semmit se vesz észre, a két majdnem baleset tökéletesen mutatja, hogy lélekben mindketten máshol járunk. Szerencsére, miután kis híján kicsúszott a kezem az övébõl egy veszélyes ugrásnál, annyira megszeppentünk a dologtól, hogy elég volt egymás szemébe néznünk, és megvolt a békülés.

- Unom! – jelentem ki teljes komolysággal, mire Fumiko tekintete máris kezd tanár nénissé válni.
- Márpedig megtanulod! – parancsol rám határozottan. Világfájdalmas képpel csúszom lejjebb a székben, és emelem magam elé a forgatókönyvet. Hosszú nap van mögöttem, és még hosszabb lezárása elõttem.
Hime-chanomat pedig hiába keresem tekintetemmel, egyelõre nem látni sehol, így kénytelen vagyok tényleg a szövegtanulásra koncentrálni.
- Shouma! – Felkapom a fejem neve hallatán, és látom, ahogy odasétál Kawashi-sanhoz. Ejjejj, letette mellettem a cuccát, és még csak nem is köszönt?
Nem hallatszik ide, mit beszélnek, de alaposan meglepõdök, mikor Shouma arcán hirtelen egymást kezdik váltani az érzelmek. Hitetlenkedés, remény, óvatosság…
Mit mondhatott neki az öreg?
Aztán hirtelen elrohan, én meg csak pislogok utána. Nem is bírom ki, hogy felpattanva, ne támadjam le rögtön Kawashi-sant.
- Mit mondtál neki öreg? – bukkanok fel elõtte, kis híján a szívbajt hozva rá. Kapok is egy elegáns tockost a válasz mellé.
- Az apja hívta – feleli neme egyszerûséggel, és már tér is vissza a munkájához. Elgondolkodok a válaszon, és be kell látnom, hogy valójában elég keveset tudok az életérõl ahhoz, hogy ebbõl rájöjjek élénksége okára.
Meg is keresem Fumikot, aki kis elõadásnyi felvilágosodást ad, és megtudom tõle, hogy Shouma apja külföldön forgat, így a srác többnyire egyedül van, mert az anyja már régen elhagyta. Nem mondom, hogy az apja nevét se ismertem, de nem igazán követem figyelemmel a színészek tevékenységét, így nem tudtam mi történik az Iwasaki családban.
- Nem lehet neki könnyû – fejezi be húgocskám, én pedig egyetértõen biccentek. Tényleg nem, bár ettõl még nem kéne ennyire hidegen viselkednie. Inkább ennek kéne bátorítania, hogy keressen valakit, aki nem hagyja egyedül. De hát ez az én meglátásom, õ valószínûleg másképp gondolja.
Gondolataimból, azok alanyának megjelenése szakít ki, de mielõtt bárki is hozzászólhatna, vagy rajtam kívül észrevehetné, Shouma felkapja a táskáját, és lehajtott fejjel, szinte futva indul meg az öltözõje felé.
Valami baja van, ez világosan látszik.
Utána sietek, és még épp idõben érem be, keze már a kilincsen van.

- Shouma! – szólítom meg óvatosan, de nem néz hátra. Tartásában nem látni a magabiztos határozottságot, amit délután a barátaimmal szemben.
- Jól vagy? – Közelebb lépek hozzá, óvatosan fogva meg a csuklóját, és magam felé fordítom. Hiába hajtja le a fejét, hogy tincsei takarják az arcát, így is látom a fényes csíkokat, melyek könnyei útját jelzik. Összeszorul a szívem, nem láttam még eddig sírni.
Egyre erõteljesebben érzem a késztetést, hogy tegyek valamit, hogy vigasztaljam meg.
Szelíden nyomom az ajtóhoz, hogy még véletlenül se szökhessen meg, és álla alá nyúlva emelem fel fejecskéjét. Könnyes szemei döbbenten, tágra nyílva csillognak rám.

- Mit-mit mûvelsz? – suttogja halkan, és igyekszik elhúzódni a közelségembõl. Legalább már a könnyei nem folydogálnak megállíthatatlanul.
Mosoly kúszik az arcomra, de fogalmam sincs, mit válaszolhatnék, csak halkan felnevetek.

- Fogalmam sincs… - vallom be végül õszintén. Egyszerûen úgy érzem, ezt kell tennem… Lágyan simítok az arcára, frufruját is hátrébb kotrom, és még közelebb hajolok hozzá.
Nem bírok magammal, muszáj megcsókolnom!
Figyelem vonásait, leheletem már az ajkát simogatja, õ pedig egy pár pillanatig lehunyt szemmel hagyja, majd hirtelen kipattannak pillái, és kezeit mellkasomra fektetve, eltaszít magától.
Hirtelenjött, így nem tudom megtartani magam, hátrálnom kell pár lépést, hogy egyenesben maradjak. Õ pedig szaporán emelkedõ mellkassal, kezét a szájára szorítva pillant rám.

- Miért csinálod ezt velem? – zihálja halkan, szemeit ismét a földre szegezve. - Nincs szükségem a szánalmadra. Nincs szükségem a segítségedre! – Kinyitja öltözõje ajtaját, és csusszanna be, de kezét elkapva, megállítom.

- Senki nem bírja sokáig egyedül… nem unod még a magányt? – kérdezem halkan, tõlem szokatlanul komolyan, de õ csak kitépi kezecskéjét ujjaim közül.
- Semmit nem tudsz rólam! – vágja hozzám könnyes szemekkel, és teljesen kitárja az ajtót. Végre a szemembe néz, de a haragos, keserû fájdalommal telt tekintet ledermeszt. – Miért nem vagy képes egyszerûen békén hagyni? Fájna?! – És bamm! Bevágj az orrom elõtt az ajtaját.
Hosszan fújom ki a levegõt, hogy lenyugtassam hevesen kalapáló szívemet, de a szokott könnyedségemet nem sikerül visszaszereznem.
Hát tényleg ennyire terhes lenne neki a közeledésem?
Nem… Élvezte, mikor érintettem, de valami meggátolja benne, hogy ezt beismerje magának. Magának, mert nekem nem tud hazudni.
Nem tudom mit mondhatott neki az apja, hogy ennyire magába zuhant, de így látatlanban is szívesen behúznék neki. Hogy ríkathatta meg így a fiát?
Sóhajtva lépek a saját ajtómhoz, és belépve, elnyúlok a kanapén. Na és most, hogyan tovább?

~*~

Egy hét telt el azóta, hogy Shouma eltaszított magától, én pedig tiszteletben tartottam a kérését. Nem tudom, ezúttal mi vett rá leginkább, hogy ezt tegyem, fõleg azért, mert érzem, nem most kéne távolságot tartanom. Mégse lógok rajta, mint annak elõtte, és ha mégis közelednék, õ az, aki kitér elõlem.
Így inkább békén hagyom, és szó nélkül figyelem, ahogy napról-napra rosszabb állapotban van. Nem valami kellemes mûsor, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Nem kér a segítségembõl, nem kér belõlem.
Máskor ez nem izgatna, addig lógnék az engem érdeklõdõn, míg el nem fogadná lerázhatatlanságom. De Shouma más…
Ásítva hallgatom Kawashi-san utasításait, igyekszem elnyomni a fáradtságot. Franc se érti, mi fáraszt ki mostanában ennyire. A mûsorok még mennek, bár a többiek szerint azt is félgõzzel csinálom a héten, pedig elvileg alszom… gyakorlatilag agyalok azon, mit tehetnék Shoumáért, ha õ nem akarja, hogy segítsek.
Bah… egyszerûbb lenne felszedni valakit, hogy kiverjem a fjeembõl, de attól félek, úgy se menne. Asszem igaza van Genjinek abban, hogy belehabarodtam…

- Valamint… tegnap újranéztem a részt, mikor Ryota és Eizo megismerkedik. Mikor felvettük a jelenetet fel sem tûnt, de egy pillanatra kiestél a szerepbõl, Shouma. Szóval ma újravesszük azt a jelenetet is. – Erre már felkapom a fejem, és látom, hogy Shouma biccent Kawashi-sannak.
Nyújtózkodva készülök neki a felvételnek, és nagyot kortyolva a vizembõl, felpattanok. Lehetek bármilyen fáradt, nem fog meglátszani rajtam.

Shoumán viszont igen… Nem néz a szemembe, nem tudja tagadni, hogy valami nincs rendben vele.

- Elég-elég-elég! – Kawashi-san ingerülten állítja meg a felvételt, és közelebb masíroz hozzánk. Aggódva pillantok shoumára, de õ nem néz rám, csak fáradtan próbálja fenntartani a látszatot, hogy minden rendben.
Pedig nagyon nincs. A felvétel, ami az esetek többségében gyerekjáték neki, ezúttal, valószínûleg miattam, egyáltalán nem megy neki. Szétszórt, nem néz a szemembe, kitérne az érintésem elõl.

- Mégis mit mûvelsz Shouma? Egyáltalán nem itt vagy lélekben! Egy kis figyelmet… ne viselkedj úgy, mint egy amatõr! – szidja meg az öreg, õ pedig csak némán bólint. Pedig ez nem volt szép… – Rendben. Szünet, amíg Shouma összeszedi magát.
Látom, ahogy sok kollégánk arcán felvillan a gúnyos elégedettség, de elég egy szikrázó pillantás tõlem, és gyorsan elfordítják tekintetüket.

- Hé. A vak is látja, hogy ki van merülve, nem kéne még lehordani is – jegyzem meg Kawashi-sannak. Nem értem miért van így kikelve magából, hisz ez szinte az elsõ alkalom, hogy Shoumának nem megy valami tökéletesen.
Az említett egy pillanatra döbbenten pislog fel rám így láthatom szemeiben a végtelen fáradtságot, de aztán gyorsan lehajtja a fejét, és ellép mellettünk.

- Senki nem kért, hogy állj ki mellettem – motyogja kimérten. Hát persze…
A következõ pillanatban viszont riadtan ugrom mellé, és hála a reflexeimnek, idõben elkapom föld felé zuhanó testét.
Könnyedén kapom ölbe, de már eszméletlen. Kawashi-san arcán is megjelenik az aggodalom, kapásból hívja az orvost, aki minden forgatáson jelen van.
Az pedig megállapítja, hogy Shouma teljesen kimerült, de más baja valószínûleg nincs.
- Majd én hazaviszem! – jelentem ki határozottan, nem is jut eszébe senkinek ellentmondani.
Csak egy gond van, ami az öltözõben jut eszembe… motorral vagyok.
Összeszedem Shouma cuccát is, és lerakom a kanapé mellé amin fekszik, és a mobilomat elõkotorva, megcsörgetem egyetlen haveromat, akinek kocsija is van, nem csak motorja.
- Genji, kéne egy fuvar!

~*~
Nem mondom, hogy nem húzta a száját, mikor megjelentem kezemben Shoumával, de végül sóhajtva intett, hogy pakoljam be hátra. Fumiko bepattant mellé, a cuccaival, én meg elõre ültem haveromhoz, és elmeséltem neki mi történt.
Most pedig itt ücsörgöm a hatalmas, de kissé otthontalan házban, várva, hogy Shouma magához térjen.
Mikor ébredezni kezd, viszek be neki vizet, õ pedig döbbenten, még mindig kábán elfogadja, és elrebeg egy halk köszönömöt.
Semmit se ért így hirtelenjében, úgyhogy lehuppanva az ágya szélére, lendületesen kezdem felvilágosítani. Most nincs ereje ellökni, most nem tud kikerülni…

- Elájultál a forgatáson, és mivel én tudtam, hogy hol laksz, hazahoztalak. A takarító engedett be – közlöm vele tömören a tényeket, õ pedig fáradtan bólint. Semmi felháborodás, semmi letolás, csak némán iszogatja a vizet.
Jól van, úgy látom megmarad, talán ideje mennem, mielõtt magához tér, és kihajít. Felállok, és nagyot nyújtózva próbálok összeszedni némi lendületet. Hajnali kettõ körül van, kissé már fáradok a virrasztástól.

- Azt hiszem, ideje mennem. Nyugodtan pihenj, én kiengedem magam – jelentem ki, egy ásítást követõen, és indulok az ajtó felé. Ha nem lenne ilyen sötét, biztos kíváncsian bámulnám meg a szobáját, de az utcai lámpa fényében ez nem olyan érdekfeszítõ.

- Várj! – Megtorpanok halk hangját hallva, és meglepetten fordulok felé. – Még ne menj…
Talán meg is bánja hirtelen szavait, melyek nekem mégis piszkosul jól esnek, mert ajkai elnyílnak, és igyekszik kipréselni magából valamit, de megakasztom benne.

- Szeretnéd, hogy itt maradjak, amíg elalszol? – kérdezem mosolyogva, de a válasz csak néma bólintással érkezik. Lassan az ágyhoz sétálok, közben édesen kába pofijában gyönyörködöm, melyen most nyoma sincs a távolságtartásnak, a hideg elutasításnak.
Leülök, és mikor arrébb csúszik, befekszem mellé. A kintrõl érkezõ fényben figyelem ellazult vonásait, békésen lehunyt szemeit, és hallgatom nyugodt lélegzetvételeit.
Fáradtságomnak hála, sikerül visszafognom maga, nem esek neki megint ajkainak, de arra már nem elég önuralmam, hogy ne kezdjek el játszani egyik puha tincsével. Mintha megremegne, de ere nem vennék mérget.
- Jo… - Nagyon halk a hangja, nekem se futja többre, egy tompa hümmögésnél, de úgy látom, elmosolyodik. He? Basszus, miért nincs világosabb, hogy biztos lehessek benne? – Köszönöm…

Õszinte meglepettséggel torpanok meg a hajtincsével való játszadozásban, és még a tompa fáradtságból is kizökkenek kissé. Most hallok tõle elõször ilyet, a csendes, lágy hangsúlyról nem is beszélve. Jól áll neki, nem lenne rossz, ha máskor is megengedne ilyesmit magának.
A hátamra gördülve, halkan felnevetek. A szemem sarkából látom, hogy kimerülten felkönyököl, és az arcomat fürkészi.
- Jo… - Szemrehányás, kérdés, vagy valami más-e az, amivel elõ akart állni, nem tudom. Ezúttal a hangjában nincs semmi támpont. Felé fordítom a fejem, és elégedetten elmosolyodok.
- Vagyok olyan önelégült, hogy remélni kezdjem, lehetek az a valaki, akit közelebb engedsz magadhoz – közlöm vele jókedvûen. Elkerekednek a szemecskéi, de a folytatást nem látom, mert arcát a párnájába temetve rejti el elõlem érzelmeit. Édes!
- Miért akarsz az lenni? – hallom meg pár pillanat múlva halk motyogását.
Tudom, hogy most vigyáznom kell mit felelek, hisz ezúttal tõle szokatlan módon, leeresztette a védelmét. Biztos a fáradtsága teszi. Viszont én is az vagyok, hát az idiotizmusomból visszább veszek, és igyekszem nem visszalökni a csigaházba.
- Nos, talán nem az elbûvölõ személyiséged fogott meg, melyet magadra erõltetsz – kuncogom halkan, enyhe nehezteléssel a színészkedés miatt. – Viszont nem is szórakozok veled, vagy valami. Talán csak arra vagyok kíváncsi, milyen is vagy valójában! – Na meg vonzódom hozzád, de azt hiszem páros lábbal rúgnál ki az ágyból, ha ezt az orrodra kötném. Sebaj, eljön annak is az ideje… remélem.
- Honnan veszed, hogy ez nem az igazi énem? – Hangjában van valami, ami arra ösztönöz, hogy felé forduljak. Szemeibe nézve, halvány kétségbeesést, és végtelen sebezhetõséget látok. Megvan a válasz, de ez egy olyan dolog, amit nem tudok neki szavakba önteni. Nem úgy, ahogy akarom.
- Az olyan embereknek, akiket eljátszani próbálsz, nincsenek õszinte könnyeik – felelem végül, és felé fordulva, óvatosan simogatom meg az arcát. – Neked vannak, Shouma. Õszinte fájdalomból, és bánatból eredõ könnyeid…
Megremeg szavaim hallatán, és mintha ismét eszébe jutna, miért is sírt egy héttel ezelõtt, szemecskéi megtelnek könnyekkel. Legszívesebben behúznék magamnak, nem tudom, hogy lehettem ekkora ökör!
Nem jut eszembe jobb megoldás, hogy elapasszam könnyeit, magamhoz ölelem, és álla alá nyúlva, óvatosan felemelem a fejét. Megremeg, ahogy számat az övére tapasztom, de nem lök el, és mikor lágyan végignyalok alsóajkán, felnyekkenve enged utat nyelvemnek.
Puhán csókolom meg, érzékien térképezve fel forró kis száját, táncba hívva bátortalanul mocorgó nyelvét.
Egész testében reszketni kezd karjaimban, de ahelyett, hogy ellökne, körém fonja karjait, és mikor elválok tõle, mellkasomhoz fúrja buksiját. Halkan szipog még egy darabig, de végül megnyugszik, ahogy elkezdem hátát, fejét simogatni.
Nem akarom faggatni, hogy mi történt közte, és az apja közt, sõt, úgy érzem ez a bújós, elgyengült hangulata se fog sokáig tartani. Nem bízik bennem annyira, hogy így viselkedjen velem mindig. Még nem bízik…
De el fogom érni, hogy képes legyen rá!
Némán hallgatom egyre nyugodtabb szuszogását, és érzem, ahogy testébõl lassan kiszáll minden feszültség, egészen ellazul a karjaimban. Elaludt.
Engem is kerülget az álmosság, de nem engedem, hogy maga alá teperjen. Hagyta ugyan, hogy megcsókoljam, õ kérte, hogy maradjak, de nem tudom mit szólna, ha mellettem ébredne.
Sóhajtva, óvatosan mászom ki mellõle, és miután alaposan betakartam, még megpuszilom az arcát. Ezt úgyse fogja hagyni, ha jobban lesz.
Márpedig ha kialussza magát, biztos jobban lesz. Nem kéne ennyire túlzásba vinnie a dolgokat, kétlem, hogy az egyetem olyan egyszerû lenne.

~oOo~

- Jo! Figyelj oda! – morran rám Genji ingerülten, mikor megcsúszva, belevágódom a medencébe. Prüszkölve, békítõ vigyorral mászom ki, elfogadva felém nyújtott kezét. Az új mûsoron dolgozunk, aminek ma lesz a premiere, két óra múlva, de a jelenlegi teljesítményemet nézve, kéne még pár. Ráadásul ebben elenyészõ szerepe van a víznek, úgy is mondhatnánk, hogy semmi.
Még mindig western-es elõadás, de ebben már több a zuhanás, ugrás, egyebek.
- Bocsi, összeszedem magam! –jelentem be, harmadszorra…
- Persze… - morogja haverom, és ha nem térnék ki elõle, visszalökne a vízbe. Nem kérdezte, mit csináltam még Shoumánál, miután elküldtem õt meg Fumikot, de azt látja rajtam, hogy valamin nagyon agyalok.
Pedig csak az nem hagy nyugodni, hogy fog ezek után viselkedni velem, és nekem hogyan kéne vele… Márpedig ha nem tudok figyelni a munkámra, abból baj lesz.
Úgyhogy kiverem a fejembõl a dolgot, legalábbis nagyon igyekszem, és az elkövetkezõ két órában, nagyjából minden rendben is megy. A mûsor közönség elé vihetõvé válik.
Õk pedig nagyon élvezik, látszik rajtuk.
(Mûsor részlet)
Talán még úgy is tûnhet nekik, hogy ez sokkal veszélytelenebb, mint a medencés volt, hisz senki se ugrál 25 méterrõl. Csakhogy ebben nincs víz, amibe ha jól esel, megúszol egy nagyobb zuhanást. Itt jóval pontosabban ki kell számítani, hova érsz földet, és hogyan, mert ha rosszul sikerül, abból törés, vagy súlyosabb sérülés is származhat.
Szerencsére minden rendben megy… majdnem minden. Az utolsó ugrásom elrontom, most elõször, és meg is lesz az eredménye, alaposan megzúzom az oldalam, szerencse, hogy bordám nem tört.
Félreugrottam a deszkáknál, amik csak középen egy résznél válnak szét rendesen, máshol kemények, és ütnek.
Még jó, hogy az utolsó jelenetem, és amúgy is ott kell maradnom a végéig. Az már kissé kellemetlenebb, mikor fel kell állni meghajolni. Társaim persze rögtön észreveszik, hogy valami nincs rendben, így a ráadás most elmarad, amirõl nem tudnak, azt úgyse hiányolják.
- Jo! Minden rendben? – terem mellettem rögtön húgocskám, amint beértünk a színfalak mögé.
- Ahamm… nem súlyos – nyugtatom meg, de mikor Sato kétkedve oldalba bök, csúnyán ráfintorgok.
- Vizsgáltasd meg! – utasít Genji morogva, de látom az aggodalmat a szemében. Mintha csak erre a parancsra várt volna, Benkei, a férfi kaszkadõrök dokija, már mellettem is terem.
Alaposan leellenõrzi, de végül õ is arra a következtetésre jut, hogy nem kell röntgen, anélkül is meg tudja állapítani, hogy nem tört semmim, csak csúnyán megzúztam. Pár nap, és rendben leszek, addig viszont szigorúan tilos részt vennem a mûsorok veszélyes mutatványaiban.
Sóhajtva veszem tudomásul, de azért megkönnyebbülök, hogy a forgatástól ezzel nem vagyok eltiltva. Ott még mindig benti jeleneteket veszünk fel.
Azonban Genji és Fumiko leszúrását nem úszom meg.
- Nem tudom, mit mûvelt veled éjjel a kis sztárpalánta, de ha még egyszer veszélybe kerülsz miatta, soha nem segítek neki többet! – sziszegi barátom dühösen.
- Genji! – háborog Fumiko, Shouma szidása miatt, de aztán felém fordul. – Túl rég volt rajtad gipsz, bátyó?! Anyát így is a szívbaj kerülgeti, mióta elmondtuk neki az új ugrásokat, ha tudod, hogy nem vagy lélekben jelen, ne vegyél részt bennük!
- Elég már! – emelem fel védekezõleg kezeimet. – Nem halok bele egy kis zúzódásba, és Shoumának ehhez semmi köze! Szállj le róla Genji! Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeled. Teljesen egyedül van…
Ez bennük rekeszti a visszavágást, Fumikon látom is, hogy megérti a dolgot. Barátom arcán egymást váltogatják az érzelmek, de végül csak lemondóan sóhajtva fordít hátat.
- Más lenne? Hiszem, ha látom! – morogja még, visszapillantva a válla fölött. – Mind ugyan olyanok, Jo! Amíg élvezi, vagy elõrébb viszed a karrierjében, melletted van… Utána úgy néz rád, mint egy utolsó koldusra, mert nem vágysz feljebb, mások kárára!
Nem vágok vissza, tudom, hogy most nem Shoumáról beszélt, hanem Jinrõl, egy pár évvel ezelõtti barátjáról. A srácnak õ segített bekerülni a filmszakmába, de az csúnyán kihasználta ezt, és mikor már sikeres lett, dobta Genjit.
Barátom akkor volt elõször igazán szerelmes, ráadásul addig azt se tudta, hogy a fiúkhoz vonzódik. A csalódás pedig végképp meggyûlöltette vele a színészeket.
De Shouma más… én tudom!

~oOo~

Mire a forgatásra érek, az oldalam alaposan be is lilul, és nem igazán mennek olyan lendületesen a pattogások, meg egyebek, mint máskor. A székbe rogyásnál is nagyobbat nyekkenek, mint az ülõalkalmatosság, ez pedig nem is kerüli el Kawashi-san figyelmét.
- Jo, mit mûveltél? – érdeklõdik gyanakodva.
- Megküzdöttem a várost fenyegetõ ûrlénnyel, de nekilökött a Tokyo Toronynak, az meg felsértette az oldalam! – közlöm vele nagy komolyan.
- Mutasd! – utasít, figyelmen kívül hagyva, véleményem szerint igen elmés mesémet.
- Nem mutiból készült! – jelentem ki, de szúrós pillantását látva, feltápászkodom, és lehúzom a felsõmet.
- Ez nem túl szép – szisszen fel az öreg, de a figyelmemet inkább egy halk nyekkenés vonja magára, mely a székéhez érkezõ Shouma száját hagyja el, táskája pedig a földön puffan.
Leeresztem a kezem, melyet azért emeltem fel, hogy az egész oldalamat befedõ szín kavalkád láthatóvá váljon Kawashi-sannak, és gyorsan visszahúzom a pólóm.
- Szép délutánt, Hime-chan! – mosolygok rá szelíden.
Felpillant a szemembe, és mintha egy pillanatra elpirulna, de végül összeszedi magát, de úgy tûnik, van némi aggodalom az arcán.
- Mi történt? – kérdezi halkan, és igyekszik közönyösnek mutatkozni.
- Az úgy volt, hogy a várost megtámadta egy ûrlény és… - Kawashi-san tockosa figyelmeztet, így sóhajtva váltok át a valóságra. – Rosszul végeztem el az új mûsor záró ugrását. Az összeillesztett deszkákra nem az illesztésnél érkeztem, hanem arrébb.
- Nem tört el valamid? – veszi kézbe a faggatózást Kawashi-san, de látom, hogy azért Shouma is figyel.
- Nem – vonom meg a vállam, az még csak nem is fáj annyira. – Megvizsgált a doki, nem kamuzok! – teszem hozzá, látva a kétkedést az öreg arcán. Ne igen, ismer már. Jöttem én már úgy forgatásra, hogy leszedtem magamról az elõzõ nap felpakolt gipszet.
- Rendben – sóhajt fel. – Akkor mindjárt folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk. Shouma, menni fog? Jobban vagy? – fordul a srác felé, aki némán biccent.
Az öreg mosolyogva simogatja meg a fejét, majd megy intézkedni.
- Tényleg jobban vagy? – fordulok a fiúhoz. Lesüti a szemét, de végül pár pillanat múlva, ismét felém pillant.
- Tényleg – feleli, õszinte hangon. – De te nem – bök az oldalamra.
- Ugyan! – nevetek fel. – Csúnyának tûnik, de nem olyan vészes, volt már rosszabb!
Elhúzza a száját, de nem felel. Elejtett táskájához lép, és a széke mellé téve, elõkotorja belõle a forgatókönyvet, majd a helyére ülve, belemélyed. Pedig holtbiztos, hogy ezt a részt már álmából felverve is tudná, hisz harmadszorra futunk neki. Már én is tökéletesen tudom a szöveget.
Nem tudom, mit mondhatnék neki az éjjel történtek után, de azt szeretném, ha az nem felejtõdne el, mintha mi sem történt volna.
Vonzódom hozzá, Genji szavaival élve, belehabarodtam… Éppen ezért, nem szeretném, ha magányos és szomorú lenne, márpedig nem tudom, van e valaki rajtam kívül, aki elég kitartó ahhoz, hogy megtörje a páncélt a lelke körül.
- Hé, Sho! - szólítom meg halkan, mire megrezzen, de felém pillant. – Miért sírtál az éjjel? Mi történt egy hete, ami ennyire elkeserített?
Habár nem akartam faggatni, nem igazán tudok más megoldást arra nézve, hogy megtudjam, mi a fájdalma forrása.
- Nem sok közöd van hozzá! – feleli, de hangjában már nincs annyi elutasítás, mint amennyit bele akart préselni.
Vállat vonva elvigyorodom, és közelebb lépve hozzá, lehajolok. Oldalamba belevág a fájdalom, de csak egy pillanatra hunyom le tõle a szemem, más jelét nem adom.
Közelségemtõl jobban a székbe simul, ujjai megszorulnak a kezében tartott papírokon.
- Ha éjjel kérdezem, elmondtad volna, igaz? – kérdezem halkan, vigyoromat lágy mosollyá szelídítve. – Ha éjjel kérdezed, amit a múltkor, hogy miért nem vagyok képes békén hagyni téged, válaszoltam volna… Ha most felelsz a kérdésemre, én is felelek a tiédre.

Némán figyel, mintha várna valamire.
Talán, hogy meggondolom magam, esetleg átvertem és csak szórakozok.
Ugyan, ugyan, Hime-chan, nem kell minden emberben a rosszat látnod! Mármint nem mondom, hogy szent vagyok, de na…
Végül ismét kifejezéstelenné válik szép kis pofija, és felhúzott orral fordul el, tekintetét makacsul az utcára függesztve. Csak nem azt reméli, hogy hirtelen befut a sofõr, és kihúzza a zavarba ejtõ helyzetbõl? Hát… a remény hal meg utoljára…

- Kösz, nem. Nincs szükségem a segítségedre. – Elutasító és hideg, mint mindig, pillantása pedig határozott, ahogy felém fordul.
- Hát jó… - vonom meg a vállam nemes egyszerûséggel. Nekem aztán nem fáj, ha itt vár még egy darabig, bár azért sajnálom, biztos kimerült lehet. De ha nem, hát nem.
Hátrasimítom arcomba hullott tincseim, hogy ne takarják a szememet, és készülök felvenni a bukót, mikor hirtelen megállít.

- Várj! – Nocsak… Jókedvûen fordulok felé, igyekezvén visszatartani széles, kekeckedõ vigyorom. Azt hiszem, azzal most végleg magam ellen hangolnám, összetörve azt az apró, bizalomnak éppen nem nevezhetõ megnyilvánulást, amit engedélyezett magának.
Úgy látom túlzottan fáradt és zavarodott, még a közönyt se sikerül magára erõltetnie. Örömmel látom Hime-chan, hogy ember vagy te is, nem egy dísztárgy.
- De egybõl hazaviszel… ugye? – préseli ki magából, válaszként kérdõ pislogásaimra. Rögtön vigyor kúszik az arcomra bólintás közben, de visszanyelem kötekedéseim, és hátrafordulva halászom elõ a csomagtartóból a másik sisakot. Bár arra azért kíváncsi lennék, mire számított, hova cipelem… hehe.
Cuccait bedobja a bukó helyére, majd azt szó nélkül a fejébe nyomja, és lábát átvetve a motor felett, elhelyezkedik mögöttem. Marha büszke vagyok magamra, ezt kár lenne tagadni, és letörölhetetlen vigyorral készülök neki én is az indulásnak, felhúzva a sisakot, megérdeklõdve, mégis hova fuvarozhatom.
Hadarva válaszol, közben pedig szemeimet figyeli, arcom egyelten látható részét, mégis mennyibe, hogy tudja, szélesen vigyorgok? Õ viszont zavarban van, kezeivel az ülést markolja, és hátradõl, hogy még véletlenül se kelljen hozzám simulnia. Nem probléma, hamar meggondolja majd magát, ha a gázba taposok.

- Miért nem lepõdök meg, hogy a város legsznobabb negyedében laksz? – nevetek fel halkan, amint beazonosítottam magamban a címet, majd a válaszát meg se várva fordulok elõre, és lendületesen kilövöm magunkat.
Kapásból megérzem karjait a derekam körül, görcsösen kapaszkodó kezecskéit a felsõmbe marva. Lehet rá kellett volna adnom a bõrkabátot, ha nem bújik eléggé, még a szembeszél is jól lehûti. Bár egyelõre szerintem elég szoros a közelségünk… Ami nem is olyan rossz érzés, sõt...
Idõvel lazul a feszült kapaszkodása, úgy látszik hamar hozzászokott a tempóhoz, és néha még a fejét is megpillantom a tükörbõl, ahogy óvatosan nézelõdik.
Negyedórányi száguldás után, a megadott címen vagyunk. Néma füttyentéssel nézek körbe, és minden elismerésemmel adózok a kertészeknek, akik ezeket a puccos kerteket rendben tartják. A házakról nem is beszélve, bár ott meg biztos személyzet van. Piszkosul máshogy élnek erre, mint ahogy mi éltünk, élünk most.
Shouma gyorsan leugrik mögüllem, ég mielõtt figyelmeztethettem volna, hogy óvatosan, szokatlan lehet a mozdulatlan járda. Mintha enyhén meg is remegne, de szerencsére talpon marad.
Én is leszállok, sisakomat a kormányra akasztva, és megfogom az övét, amit sietve nyom a kezembe, még véletlenül se a szemembe nézve. Ráadásul olyan gyors visszavonulást próbál alkotni, hogy kapásból elfelejti a táskáját.
Utána nyúlok és csuklójára fonva ujjaimat, kissé meghúzom magam felé, a többit meg már intézi a lendület, és Hime-chanom megint közelebb kerül hozzám, mint ahogy õ azt valószínûleg elfogadhatónak tartja.

- Nem felejtettél el valamit, Hime-chan? – kérdezem lágyan, halovány gúnnyal. Mindig olyan összeszedett és pedáns, most mégis… zavarban van. Biztos, hogy abban, ennek ellenére próbál megmaradni a szerepében.

- Ha azt hiszed, hogy megköszönöm, akkor hiába fáradoztál – feleli élesen, felsõbbrendûséggel színezett hangnemben, és próbálja elhúzni kezecskéjét.
Kiszélesedik a mosolyom, pont valami ilyesmi válaszra számítottam. Közelebb hajolok hozzá, és kissé meglep ugyan vele, de nem hõköl hátra, vagy lök el.
- Ne érts félre… egy percig sem gondoltam, hogy megköszönnéd… - duruzsolom neki élcelõdve, mélyen a szemecskéibe nézve.
Nagyon szép szemei vannak, és jelenleg örvénylenek bennük az érzelmek. Így sokkal gyönyörûbbek, mint mikor élettelenül, hideg tompasággal merednek a nagyvilágba. Szinte érzem bõrömön a leheletét, heves szívdobogása pedig a csuklójában lüktetõ ereken keresztül jut el hozzám.
Nem tud már közönyös maradni… De én se vagyok egészen ura önmagamnak, most legszívesebben megint megcsókolnám, hosszan és szenvedélyesen. Talán hagyná… vagy olyat kapnék, hogy a másik földtekén élõk adnák a másikat.
Lehunyom a szemeim, és kissé hátrébb hajolva szakítom ki magam a kába bódultságból, és adok magyarázatot:

- A táskád. Elfelejtetted a táskádat.

Döbbenet cikázik végig a sötétkék szempárban, és rögtön tudom, hogy már el is kezdte szidni magát a pillanatnyi kizökkenés, és kellemetlen helyzet miatt.
Kitépi kezét az ujjaim közül, és arcát elrejtve elõlem, hátrál arrébb, majd gyorsan kikapja táskáját a csomagtartóból, és egy halk „jó éjt” után, szinte bemenekül a házba.

Fejemet ingatva, halvány mosollyal nézek utána, majd a pótsisakot a helyére rakva, sajátomat a fejemre húzva pattanok fel a motorra, és indulok teli gázzal haza.

oOoOo

Másnap reggel sokkolóan kezdõdik a napom. Elvileg kilenckor kéne kelnem, hogy beérjek a stúdióba féltizenegyre, mégis reggel hétkor, olyan heves telefoncsörgésre ébredek, hogy szó szerint kiesem az ágyból.
Életemben nem hallottam még ezt a hangot, és ahogy káromkodva kimászom az ágyból, és nekiállok keresni a hangforrást, elkönyvelem magamban, hogy nem is akarom hallani többet ez a számot.
Már szinte az egész szobámat feltúrom, mire a tegnap felhozott, és az asztalomra ledobott cuccok között, ismeretlen mobilra nem bukkanok. Elgondolkodva méregetem a készüléket, majd gyorsan kinyomom, és csak azért nem vágom falhoz, mert idõközben leesett, hogy ez Shoumáé lesz valószínûleg.

Visszaaludni azonban már nem tudok, túlságosan felébresztett a reggeli keresõexpedíció, így morogva mászom ki a konyhába, csinálok reggelit, és mivel utána unatkozom, Isaot is kiverem az ágyból. Úgyis együtt megyünk majd melózni.

Dél körül, sóhajtva nyúlok el a haverjaimmal közös öltözõbeli székemen. Már túl vagyunk egy elõadáson, és most szünet van. Három társam, akikkel már összeszokott csapatként szoktunk dolgozni, szintén a legfurább pozitúrákat keresi. Isao és Genji a földet találta meg, míg Sato a kanapét uralja, fejjel lefelé lógva.
Végül én ráveszem magam, hogy felcibáljam a kövi elõadás jelmezének néhány elemét. Szörfruha, és gatya, a póló még várhat. Egyszer csak a cuccaim között megcsörren egy telefon, ami nem az enyém, tehát a vendégkészülék lehet.
Egy kicsit hezitálok, felvegyem e, de mivel a kijelzõ azt írja, h „Otthoni” úgy tippelek, hogy Shouma keresi a telóját végre.  
- Igen? –szólok bele szórakozottan.

- Jo… neked komolyan van pofád felvenni valaki másnak a telefonját? – érkezik köszöntés helyett, a lemondó sóhaj, mire rögtön vigyor szökök az arcomra.
- Nem azért hívtál, hogy felvegyem? – érdeklõdöm meg, a számomra logikusnak tûnõ dolgot. - Amúgy is tartozol nekem… a mobilod felébresztett hajnali 7kor… - teszem hozzá, jókedvû morgással.
legnagyobb meglepetésemre, a vonal másik felérõl, halk kuncogást hallani. Wooow… lehet hiba, és recseg a vonal, de ha nem, akkor jéééé!

- Nem tudunk találkozni valahol? Kettõtõl négyig órám van, és kéne a telefonom... – szólal meg végü, némi csend után.

Meglepetten, nagyokat pislogva hallgatok, és emésztem a tényt; Hime-chan szívességet kért tõlem! Az egyetem biztos elõkelõ helyet foglal el a fontossági sorrendjében. Viszont…
Számat húzva pillantok az órára, hogy ténylegesen megállapíthassam esélytelen, hogy az elõadás elõtt elmenjek bárhová.
- Feltétlenül az óráid elõtt kéne a mobil?
- Ha nem így lenne, nem kértelek volna ilyesmire, megvártam volna a forgatást! – feleli kelletlen hangnemben, majd kissé hûvösebbre vált. – Azt ne mond nekem, hogy a koradélutáni sziesztád ennyire lefoglal.
Halkan felnevetek, hisz hiába a ridegség, kiérzem a durcát is szavaiból, egyértelmûen nem dobja fel a gondolat, hogy a segítségemre szorul.
- Tudom meglepõen fog hangzani Hime-chan, de dolgozom, dolgozom. A fõnököm meg max akkor enged el innen, ha mentõ visz, de azt még fenségességed kedvéért se szívesen vállalnám be jelenleg – közlöm vele széles vigyorral, bár õ ezt inkább csak sejtheti.
Talán tényleg sokkolta a hír, hogy munkám van, mert pár percig hallgat. Türelmesen várom a reakciót, közben pedig cseresznyemaggal bombázom elõttem kiterült haverjaim. Nem díjazzák különösebben, és hamarosan Isao már vetõdik is felém, kis híján a földre lökve. Idõben kitérek, majd elégedetten figyelem, ahogy gyalogbékaként kiterül.
- Hé, Hime-chan! – töröm meg végül mégis a csendet. – A látogatható stúdió részlegen dolgozok a kaszkadõrmûsorokban. Nincs túl messze a forgatásunk helyszínétõl, és téged még a hátsóbejáraton is beengednek, mint színészt. Hozasd ide magad a sofõröddel. Na?
- Hát… Azt hiszem nincs más választásom, ha nem tudsz elszabadulni – motyogja egy halk, alig hallható sóhaj kíséretében.
- Tíz perc, és kezdõdik a következõ elõadás, szóval aligha. Ugyan, hát nem i örülsz, hogy meglátogathatsz a melóhelyemen? – élcelõdök széles vigyorral.
- Csak vigyázz a telefonomra! – Katt. Szépen lecsapott, mit ne mondjak, ám ennek ellenére jókedvem töretlen marad.
- Hime-chan? Új barátnõ? – karol át Genji érdeklõdve, a mobilt fürkészve, miközben egyik lábával a továbbra is padlót nyaló Isaon támaszkodik.
- Munkatárs! – nevetek fel, majd letolom magamról barátom kezeit, és a cuccaim közé rakom a telót. Isao is sikeresen szabadul idõközben Genji alól, és alsógatyában kapálózva esne is neki, mikor kivágódik az öltözõ ajtaja, és Fumiko viharzik be.
- Hé, srácok! Öt perce szólt a jelzõ, hogy mindjárt kezdünk! Yashiro-san már önmaga körül kering idegességében! – rivall ránk, és egyáltalán nem zavartatja magát, habár az öltözõben két alulöltözött srác is flangál, az egyik most öltözik, és csak én vagyok majdnem kész állapotban. Nekem már csak a szörfruhát kell felcipzárazni, és ráhúzni egy pólót.
- Hugi, tégy úgy, mintha lenne benned némi úri hölgyes vonás, és nézegesd kívülrõl a csukott ajtót, míg Isao és Sato átöltözik! – lökdösöm ki szolidan tesókámat a helységbõl, a fiúk nagy bánatára. Legalábbis Isao biztos bánja, õ oda meg vissza van érte.
Genjinél általában nem tudni, mire gondol. Én állok hozzá a legközelebb, de még nekem is kész rejtély néha, és ha közülünk valakire rá lehet mondani, hogy tud komoly lenni, az csak õ lehet. Bár õ még nálam is jobban utálja a hivatásos filmszínészetet, és a sztárvilágot.
Sato pedig a baráti társaságunk nyugodtabb pólusa. Amolyan aranyos kisfiú jellem, ha éppen jó kedve van, de igazi ördögfióka, ha valakit nem kedvel. Habár viszonylag magas vagyok, egyedül õ alacsonyabb nálam négyünk közül.
Isao meg… egy idióta, és ezzel tökéletesen jellemeztem. Bele van esve Fumikoba, a lakótársam, és Genjivel együtt, gyerekkori barátom.
- Na menjünk, mielõtt ránk töri az ajtót! – jegyzi meg Genji, mikor két perc múlva, húgocskám ismét dörömböl egy sort. Szépen kisorjázunk az öltözõbõl, és a díszletet megcélozva, rákészülünk az elõadásra.

- Szép volt skacok, már csak Jo ugrása van hátra, és végeztünk! – lelkendezik Yashiro-san olyan energiával, mint egy húsz éves. A fiúkkal egymásra vigyorgunk, majd visszaadom Fumikonak a törölközõt amit arctörlésre kaptam. Mintha mondani akarna még valamit, de nagy levegõt véve, sietnem kell vissza a színre.
Habár a motoros és autós elõadások a kedvenceim, ezt a fajta szórakoztatást is szeretem. Általában egy kisebb, vicces sztorival indítunk, amiben a színészkedés mellett, elenyészõ az akrobatikus mutatványok száma, ám késõbb már csak azokon van a hangsúly. Ezúttal vadnyugati a díszlet, és a mûugráson van a hangsúly. Éppen ezért van egy szép nagy és mély medence az egész helyszínnek a közepén, és a legmagasabb pont, ahonnan ugrunk – ezúttal én- huszonöt méteren van.
www.youtube.com/watch
Ide mászok fel szép lassan, ideglelõsen, húzva a közönség agyát. A börtönös jelmezem már nincs rajtam, csak a szörfruha.
Amint elérem a legmagasabb pontot, lenyugtatom adrenalintól túlfûtött testem, pár percnyi néma relaxszálással. Végül lábaimat a levegõbe lendítem és tenyereimet az arra kijelölt helyekre fektetem, hogy kézenállásból indíthassam az ugrást.
www.youtube.com/watch
Elrugaszkodom, és már süvítek is lefele. Szaltózok és egyebek, mígnem elérem a vizet, és elmerülök a csendes tompaságban. Végül levegõhiány miatt felszínre lököm magam, és egy meghajlással zárom is az elõadást.

Lihegve mászok be a színfalak mögém, ahol rögtön repül is felém egy törcsi, és már várom Fumikot is, aki ilyenkor szintén röppályára állítja magát, de ezúttal elmarad a z ütközés. Nem telik bele sok idõbe, és megtudhatom ennek okát is.
- Josuke, vendéged érkezett – szólal meg mellettem Yashiro-san. – Szerencsétlen srácot a fiúk találták meg elõbb, odaküldtem a húgodat, mint felmentõ sereget.
Uh, fene… Hime-chan! Elég gyorsan ideért, azt hittem a mostani szünetben fog felbukkanni. Hány óra lehet most egyáltalán?
Az mondjuk kissé gáz talán, hogy Genjiék találkoztak vele elõször. Isao nak nem biztos, hogy leesik, ha valaki rideg és elutasító, Sato ugyan húzza a száját, és oda a cukisága, de Genjivel van a legnagyobb gond ilyen téren. Nem viseli el, és nagyon bunkó tud lenni.
Remélem Fumiko idõben érkezett, és megelõzte a vérengzést.
Azért én is elõbb célzom meg a Yashiro-san által jelzett irányt, mint az öltözõt. Tulajdonképpen fogalmam sincs, ki miatt aggódjak inkább…
Hamarosan meg is pillantom õket, Fumiko éppen a barátaimat próbálja arrébb terelni, a szokásos közönyét árasztó kis Hime-chanomtól.
- Jo, végre! – sóhajt fel húgom. – Iwasaki-kun vár már rád egy ideje! Legalább hívtad volna az elõadás elejére is, így csak a felétõl látta! – fed meg kapásból. – Arról nem is beszélve, hogy ez az állatkert fogadta, amint megtudták, hogy hozzád jön!
Érdeklõdve fordulok az említett népcsoport felé, és igen vegyes érzelmeket tudok leolvasni az arcokról. Genji hûvös, távolságtartó, és azzal a jellegzetes „magyarázatot!” pillantással néz vissza. Õ biztos kapásból tudta, kivel van dolga, és valószínûleg ehhez mérten is viselkedett… Genji módra kifejezte hódolatát a számára oly utálatos felsõbb körû sztárvilág egyik képviselõjének.
Sato egyelõre csak kíváncsinak tûnik, hisz tisztában van vele, hogy én se vagyok az a megalkuvó fajta, így ritka, hogy közöm van azokhoz a jelentõs színészekhez, akikkel együtt játszom.
Isao meg… Fumikot bámulja, szerintem Shoumát abban a pillanatban el is felejtette, hogy õ megjelent.
- Jo, háromnegyed óra múlva kezdõdnek az óráim! – köszönt kedves kis kollégám, ahogy elé lépek, kikerülve kelletlenül, túlságosan lassan távozó társaim. – Hol a telefonom?
- Jézus, eddig a zsebemben volt, de biztos kiesett a medencében, megyek megkeresem! – kezdek pánikolni. Egy pillanatra, mintha megriadna, valószínûleg ott a gondolat a fejében, hogy én ilyen hülye is lehetek, de végül csak egy lesajnáló pillantást kapok tõle.
Elvigyorodom, majd intek jelzek neki, hogy kövessen, én pedig a többiek nyomába szegõdve indulok meg az öltözõnk felé.
Amikor odaérünk, megtorpan kint, nem igazán mutat hajlandóságot rá, hogy bejöjjön. Talán a fiúk zavarják, talán bántja a szemét, hogy nem saját öltözõje van mindenkinek, ki tudja… Mindenesetre, én gyorsan elõkaparom a telefonját, és a szörfruhámat lecserélem egy farmergatyára, majd a hajamra dobom a törölközõt, és úgy megyek ki hozzá.
- Ne aggódj Hime-chan, csak a felét tudtam átnézni – hajolok közelebb hozzá vigyorogva, ahogy a kezét nyújtja. Ingerülten kap a mobil után, bár látszólag igyekszik nyugalmat erõltetni magára. Jó gyerek módjára, végül odaadom neki, õ pedig megkönnyebbült sóhajjal süllyeszti a zsebébe.
Végül bizonytalanul pillant körbe, a labirintus szerû színfalak mögötti részen.
- Kikísérlek! – nevetek fel. Bosszúsan fújtat egyet, de nem utasítja vissza a dolgot, csak még hûvösebbnek próbál tûnni. Miközben sétálunk kifele, titkolni kívánt érdeklõdéssel pislog mégis a dolgokra.
- Nem nagyon voltál még látogatható stúdió részlegen, igaz? – kérdezem õszinte érdeklõdéssel. Egy pillanatra fürkészi a tekintetem, mintha a gúnyt, vagy csapdát keresne, végül nemet int.
- Rendesen más a hangulata, mi? – nevetek fel. – Tudod, nem lehetett nem észrevenni, hogy a barátaimmal nem volt túl fényes az elsõ találkozásod. Az õ viselkedésük is arra vezethetõ vissza, mennyire különbözik egy kaszkadõr társaság, mint egy színész. Nem bunkók õk átlagban, de kaptak elég megalázást a felsõbb köröktõl, így kissé elõítéletesek. Nehéz megérteniük az ott folyó intrikákat, hisz mi az életünket bízzuk egymásra egy-egy produkcióval.
- Te nem tartod magad elõítéletesnek, hozzájuk hasonlónak? – bukik ki belõle, de valószínûleg nem szándékosan, mert rögtön javítana. – Nem mintha érdekelne… Sõt, ez az egész nem tartozik rám! Úgyse látom õket újra! Ide is csak a mobilomért jöttem! Nem az én dolgom, milyen szinten mozognak a barátaid!
Félrebillentett fejjel, félmosollyal figyelem a gyors váltást, az újra hûvös, közönyös pofit. Legalábbis próbál olyan lenni, de már késõ bánat, egyre könnyebben veszem észre a réseket a jól felhúzott falon.
Különös személy, és pont ez az átlagtalansága fog meg szerintem benne a legjobban. Meg tényleg érdekes elõhozni belõle azokat az érzelmeket és reakciókat, amikrõl önmaga se tud, hát még más…
Végül a parkolónál megtorpanok, õ pedig szó nélkül tûnne el, de ismét elkapom a csuklóját, és szelíden visszahúzom. Felháborodottan pillant rám, és ingerült sóhajjal rántaná el a kezét.
- Én is elõítéletes vagyok, Hime-chan, de jóval toleránsabb, na meg szabadszájúbb az átlagnál. Szeretem a barátaim, és sok dologban igazat adok nekik. Nem gondolkodtál még azon, milyen jó is az, amikor van kire számítanod? – kérdezem halkan, az arcához hajolva.
- Honnan veszed, hogy nincsenek barátaim? – húzza össze a szemét dühösen. Csak elmosolyodom, felesleges bármit is mondanom, leolvasható a válasz az arcomról.
Az arcomról, ami túl közel van az övéhez. Ismét itt az inger, hogy kapjam le, de ezúttal a tudat tart vissza, hogy ezen nem lépne túl olyan hamar, tekintve, hogy egy dolgozóknak fenntartott ugyan, mégis forgalmas parkolóban állunk. Még szerencséje is volt, hogy senki se tudat, hogy idejön. Biztos rajongók tömege várta volna.
- Legalább egy embert találj, aki fontos neked, különben ráncos magányosságban, egyedül fogsz meghalni! – nevetek fel végül, és engedem útjára.
Magát nyugtatandó, hosszan fújja ki a levegõt, majd hátat fordít nekem, és elviharzik. Elgondolkodva igazítom meg a nyakam köré vetett törölközõt, és túrok a hajamba, majd elindulok vissza az öltözõkhöz. Kéne egy póló.

- Pontosan tizenhétszer kellett újravenni… - jegyzi meg csendesen, és ez mondjuk igaz. Rendezõnk is igazat ad neki, halkan felnevetve, de utána megy a dolgára.
Én meg unatkozom… Naaaaagyon, ugyanis most díszletet rendeznek, még csak nézni sincs mit. Vagyis van… hehe, nézzük Hime-chant, úgyis szép látvány.
Neki is állok nagyban bámulni, és látom rajta, hogy már az elsõ percben az agyára megy a dolog. Nem mondom, hogy annál jobb, de valójában élvezem, mikor érzelmeket válthatok ki belõle. Még ha az az idegesség is…
Végül megelégeli a dolgot, és összeszorított szájjal, kelletlenül fordul felém. ahogy találkozik a tekintetünk, szélesen elvigyorodom. Na látod Hime-chan, a te türelmed se végtelen.
- Mit akarsz? – kérdezi nyugodtan, de a hangjában ott vibrál az idegesség is. Közben az ölébe helyezett könyv felé fordul, és ráérõsen nyitja ki, ezzel is azt próbálván mutatni, hogy cseppet se érdekli, mit teszek. De látom ám, hogy figyel rám.
Feljebb csúszok, és összefûzött kezekkel, kényelmesen elhelyezkedek, majd a könyökömre támaszkodva, lustán rápillantok. Nem tudom, mennyire érdekli komolyan, de nem is érdekel. Elég ha meghallgat, és a gondolataiba férkõzik a mondandóm… na meg én, hehe…
- Ha így viselkedsz, akkor csak feszültebbek lesznek és többet fognak hibázni – közlöm vele, az egészen ésszerû álláspontot.
Azt a mindenit, máskor is adok tanácsot, ha ezzel ilyen hatást érek el. Valójában nem látom az arcát, mert a könyvet nézi, de akaratlanul is megfeszül a teste, és tökéletesen el tudom képzelni a szemeit is. Ájj de király vagyok, még egy porcelánbabába is életet viszek! Yeah, kezdek félni magamtól…
- Egy színésznél alapkövetelmény, hogy ne hagyja magán eluralkodni a személyes érzelmeit.
Mintha könyvbõl mondaná, ennél szárazabb nem is lehetne. Felhorkanva dõlök hátra, és a plafont kezdem bámulni.
 - Hát, te ebben nagyon profi vagy… - Gunyorosak a szavaim, és kissé keserûek is. Neki így tényleg jó? Bah… nem is tudom mit érdekel… Hiába élvezem, hogy érzéseket válthatok ki belõle, mikor megpróbálok rendes lenni vele, kis híján arcon köp. Akkor újra bunkózni fogok, az hatásosabb volt.
- Josuke, szerintem add fel. Ez már a harmadik filmem vele, és mindig ilyen volt. Inkább költözz át a mi részlegünkhöz. – Majdnem hátra esek, mikor megszólal mellettem az egyik színész. elmerültem a plafon tanulmányának felállításában, nem vettem észre, mikor lépett ide.
Felpillantok rá, õ pedig a székeik felé bök. Vetek egy oldalpillantást Shoumára, aki éppen akkor tûnteti el a keserû mosolyt az arcáról, és áll fel ásítozva. Nem esett jól neki, mutasson bármit.
- Kösz, inkább maradok – közlöm a pasival, és felpattanva Shouma után ugrom. Egyébként is képmutatás a köbön, amit sok színész mûvel itt. Azt hiszik ha nyalnak, elfelejtem amit a húgomnak mondtak?
Akkor már inkább a porcelánbaba, õ legalább õszinte.
Elkapom a csuklóját, mikor már az öltözõje elõtt jár, mire megtorpan, de nem fordul felém.
- Ereszd el a kezem – pillant hátra a válla felett, higgadtan sóhajtva. Kivételesen engedelmeskedem, és cserébe felém fordul végre.
- Az én jelenetem jön, nem nézed meg? – Széles vigyorral hajolok közelebb hozzá, mit sem törõdve azzal, hogy én most elvileg vérig vagyok sértve.
- Attól tartok éppen elég alkalmam lesz rá, hogy felmérjem a színészi teljesítményedet. – Hehe, ez nem kicsit hallatszott szenvedõsen, hiába a rezzenéstelen arc.
Lemondóan felsóhajtok, és a hajamba túrva, hátrálok egy lépést, továbbra is mosolyogva.
Õ befejezettnek tekinti ezzel a társalgást, és megfordulva, továbbsétál. Halkan felkuncogok, mire hátrasandít.
- Vigyázz mert még megsértõdök. – Naná… kábé fél percre. Megtorpan, de nem látom az arcát, elõre figyel. Kár, kíváncsi lennék, mi játszódik most le a fejében.
- Nincs akkora szerencsém.
Elvigyorodom a válaszát hallva, de nem zaklatom tovább, hagyom, hogy belépjen az öltözõjébe, én pedig visszasétálok a helyemre.

Hamarosan tényleg az én jelenetem következik, egy rémálmokkal teli éjszaka képében. Bah… szégyellem magam a karakterem helyett, hogy ennyire szenvedõnek kell lennie. De végül is valahol érthetõ, ha meghalt majdnem minden barátja…
Így összeszedve magam, igyekszem átérezni a dolgot, és egész jól sikerül is, csak négyszer vesszük újra. Elõször azért, mert ragaszkodtam egy ágyról leeséshez, de Kawashi nem örült neki, javítanom kellett. Pedig az mennyivel izgibb, mint egyszerûen felriadni, és felülni. Csak nem menõ… rontaná Eizo imázsát.
- Josuke, büszke vagyok rád! – lép mellém Kawashi, mikor már végeztünk, és éppen mászok ki az ágyból, az alsómra felrángatva a gatyámat és a pólómat is.
- Merthogy?
- Nem kellett a szöveg miatt veszekedni veled! – jelenti ki, mint egy büszke apuka, a fia diplomaosztóján.
- Ja… Hát nehéz lett volna belekötnöm abba, hogy „Francba!”. Meg a zihálás is könnyen megtanulható – nevetek fel. Elmosolyodik, és mikor végzek az öltözéssel, elkezdi intézni a következõ helyszínt.
- Josuke, menj és szólj Iwasaki-kunnak, most közös jelenetetek jön! – szól még utánam. Biccentek, és vigyorogva indulok meg az öltözõink felé.

Halkan kopogok, de nem érkezik válasz, dörömbölni meg most nincs kedvem, így benyitok. Szerencsére nem zárta kulcsra az ajtót, pedig kinéztem volna belõle. Viszont mikor belépek, leesik miért is nem felelt. Édesdeden alszik a kanapén, a tankönyve mellette hever a földön. Mellé lépek, és a könyvet felvéve, az asztalra teszem, majd halkan szólítgatni kezdem.
Megrezdül az arca, de más reakciót nem kapok.
- Shouma – próbálkozok továbbra is, kivételesen nem a becenevét használva. Pedig arra lehet ugrana… habár, talán meglepõbb neki, ha a valódi nevén szólítom.
 - Jo… nem emlékszem, hogy megengedtem, hogy így hívj… - Hehe, ez tényleg jobban bejött, csakhogy még mindig csukva vannak a szemei, és cseppet se tûnik ébernek. Az is ezt bizonyítja, hogy becézett. De édes… Jó hallani a szájából.

- Hehe, akkor kvittek vagyunk! – nevetek fel halkan, leguggolva a kanapé mellé. – Bár ha akarod, maradok a Hime-channál!
Morog valamit, de továbbra se hajlandó több életjelet adni, én meg már kezdem unni a szolid ébresztgetés. Hümm… folyamodhatunk drasztikusabb megoldásokhoz is, csak aztán ne tessék reklamálni!
Tekintetem megakad egy pohár vízen, és nagy a kísértés, hogy hasznosítsam, de mikor fordul egyet, és szembe kerül velem az arca, jobb jut eszembe.
Mit fogok én ezért kapni…
Elvigyorodom, és hezitálás nélkül hajolok közelebb hozzá, ajkaimat az övére tapasztva. Nem mélyítem el a csókot, ennyi is elég ahhoz, hogy hirtelen kipattanjanak a szemei. Gyorsan elhajolok édes ajkaitól, mielõtt pofán talál csapni, de úgy tûnik, jelenleg nincs olyan állapotban, hogy ilyet vigyen véghez.
Döbbenten pillant rám, és megismerkedésünk óta elõször, nem találja a szavakat, csak tátog egyet, majd a szájhoz kapja a kezét. Édes…
- Reggelt, Csipkerózsika, meló van! – vigyorgok rá, majd mielõtt szóhoz juthatna, kilépek az ajtón, és zárom magam után. Hupsz… asszem valami csattant rajta… hehe, utánam vágott valamit.
Jól lakott óvódás fejjel sétálok vissza a többiekhez, élvezve, hogy ajkacskái ízét, még mindig érzem. Azt hiszem, ezzel most alaposan kihúztam nála a gyufát, de megérte.
- Iwasaki-kun? – kérdezi Kawashi, amint megpillant.
- Szedi össze magát – vigyorgok rá. Gyanakodva húzza fel a szemöldökét, sejti, hogy valami olyat csináltam, amit õ nem igazán díjazna. De inkább nem is akarja tudni, nem kérdez rá.

Már a díszletek között ácsorgom, kezemben a teljesen élethûre sikeredett pisztolyommal, mikor végre megjelenik. Nyoma sincs rajta az öltözõben történteknek, még egy pírfolt se, vagy valami.
Ledobja a székére a forgatókönyvet, valószínûleg átfutotta idefelé, pedig a legutóbbi jelenete azt mutatta, nincs már szüksége rá.
Mellém lép, de nem néz rám, én pedig egyelõre inkább a felvétellel foglalkozok. Elvileg Ryota apja, most mutat majd be a fiának, mint személyes testõrt, aki nem repesik a gondolatra, hogy minden lépését figyeli fogják, de nincs választása.
A testõr meg csak azért vállalta el a munkát, hogy lefoglalja magát, és ne a múlton gyötrõdjön, így lelkiismeretes ugyan, de érdektelen. Hát… ez nem én vagyok, de na… nem olyan veszett nehéz eljátszani.
Beállunk a helyünkre, és a Ryota apját játszó színész el is kezdi. Egészen jól megy neki, nem kezdõ, de legutóbb õ is ideges lett, mikor Shoumával játszott, és ez most sincs másképp.
Elrontja, és csak még feszültebb lesz. Sóhajtva lépek mellé, kezemet a vállára téve.
- Hé, hé, ne azon görcsölj, hogy jól sikerüljön, hanem próbáld meg élvezni. Egy szerepet se lehet eljátszani akarattal! Bele kell élni magunkat. És olyankor tök mindegy, hogy kik és hányan figyelnek, észre se fogod venni! – mosolygok rá bátorítóan, pedig a férfi azért jóval idõsebb nálunk.
Felsóhajt, és biccent, én meg elégedetten állok vissza a helyemre, rávigyorogva Shoumára.
Ciccegve fordul el, semmi jelét nem adva annak, hogy érdekelné, mi folyik itt.
Folytatjuk a felvételt, és minden sokkal gördülékenyebben megy. Így is jó párszor újra kell venni, van mikor azért, mert nem tetszik a szöveg, és olyannal helyettesítem, ami meg Kawashi szerint szar.
De ez csak egy két alkalom, tudom én is, hogy velem nincs nagy gond. Shoumával szinte semmi. Gördülékenyen játszik, kiválóan éli bele magát, és minden szót benyakalt.
Csak egyszer akad meg…
Éppen azt vesszük fel, mikor az apa kimegy, és a srác meg a testõr kettesben maradnak. Ryota sértõdött, és közli Eizoval, hogy kopjon le róla. A testõr ingerült lesz, és a falnak nyomva figyelmeztetni, hogy ne próbálja meg lerázni, mert az életével játszik nélküle.

Mikor Shoumát a szerep szerint, a falnak nyomom, hirtelen benne reked a levegõ, és a szöveg szerinti tiltakozó szavak. Teljesen lefagy egykét másodpercre, nekem pedig ingerem támad, hogy újra a szájára hajoljak, de fegyelmezem magam.
Ahogy õ is, mert pár pillanat, és mintha mi sem történt volna, folytatja. Csak én veszem észre a halovány zavart a szemében, és a megtorpanást. Még a jelenetet se kellett újravenni, piszok gyorsan helyrerázódott.
Mikor végül elengedem, sietve lép arrébb a közelembõl, mintha a szomjan halás szélén állna, úgy ugrik a széke mellé a vizéért.
Elgondolkodva nézek utána, de tõlem szokatlan módon, nem mondok semmit. Én nagyjából csak poénnak, heccelésnek szántam az öltözõben történteket, de nagyobb hatással volt rám, mint hittem. Huh basszus…

- Rendben emberek, mára végeztünk! – tapsol egyet Kawashi, felhívva magára a figyelmet. – Holnap mindenkit ugyan ebben az idõpontban várok ide, lehetõleg ne késsetek! A mai napot elégedetten zárhatjuk, szép volt!
Ezzel el is bocsát minket, és Fumiko már ugrik is a nyakamba. Egész nap nem láttam, mert vagy nem volt még itt, vagy én szerepeltem, vagy õ gyakorolt. Vele még nem volt felvétel, de már tisztára be van sózva.
- Jo, eszméletlenek voltatok! Annyira jó volt nézni, ahogy Iwasaki-kunnal játszotok! Piszok jók vagytok! – lelkendezik, sugárzó mosolyt küldve, a széke mellett pakolászó Shoumának is.
Õ nem felel, csak biccent egyet, majd elindul az öltözõ felé. Én is ezt teszem Fumikoval, de mivel húgom végig rajtam lóg, nem szólok hozzá, csak Fumikora figyelek.
- És te mit csináltál ma? – kérdezem tõle, miközben átvedlek egy farmerbe meg pólóba, a szerephez használatos öltöny helyett.
- Ismerkedtem – kezd bele lelkesen. – Fõleg a kellékesekkel, meg a kaszkadõrmutatványokért felelõs csapattal. Képzeld, van közöttük olyan, akivel már játszottunk együtt. Viszont a színészek többsége, tényleg fura. Már kedvesek, de nem õszintén. Szerintem csak azét, mert megijedtek tõled, és mert Iwasaki-kun megvédett.
Úgy tûnik, ez kissé lelombozza, de nem sokáig, hamarosan újra elkezd vidáman csacsogni, még akkor is folyamatosan dumál, mikor elérjük a motorjainkat. Ahogy a bukó a fején van, s beindítja a járgányt, kifogy a szavakból.
Már én is éppen taposnék a gázba, mikor az épület sarkánál, Shoumát pillantom meg, oldalán egy táskával, és kezeiben is füzetekkel.
- Menj, holnap találkozunk! – kiáltok Fumikonak, aki biccent, és felbõgetve a motort, elhajt. Én is beindítom, és a srác mellé hajtok. Felkapja a fejét, és gyanakvóan végigmér, de mikor leveszem a sisakot, és megpillant, lemondóan fordul el, és fújja ki a levegõt.
- Nem jön a fuvar? – kérdezem, a kormányra könyökölve.
- Nem sok közöd van hozzá! – morogja halkan. Ejej… úgy tûnik még nem tette túl magát a dolgon.
- Valóban nincs – hagyom rá. – De Fumikoval elhúztuk az idõt, már vagy másfél órája végeztünk a forgatással. Szóval elégé egyértelmû, hogy vársz itt egy ideje.
- Ha egyértelmû, minek kérdezed? – A kis nyûgös… De valóban, látszik rajta, hogy fáradt. Biztos nem lehet könnyû egyetem mellett forgatni is. Ráadásul így állva, cuccokkal, nem olyan könnyû tanulni.
- Hé, ha még mindig a délután miatt fújsz, bocsi, hirtelen felindulás volt! – sóhajtok fel végül, és teszek olyat, amit ritkán. Elnézést kérek. – De most minden hátsószándék nélkül, felajánlom, hogy hazaviszlek. A cuccod befér a dobozba a motor végén, és ott van plusz bukó is. Neked is jobb lenne, ha minél elõbb hazaérnél, hogy tanulhass és pihenhess, nem?
Meglepettnek tûnik, ugyanakkor mást nem tudok kiolvasni a tekintetébõl. Én tényleg hátsószándék nélkül tettem ajánlatot, hogy elfogadja e, az rajta áll. Nem lepõdnék meg, ha elküldene a francba, bár hülye lenne. Ki tudja, mikor jön a fuvarja, biztos dugóba került.