|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| oosakinana | 2013. 03. 09. 19:13:17 | #25311 |
 Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
Eleinte érzem, hogy teljesen lefagy tettemtől, de végül, elkezdi viszonozni, ami nekem annyira jól esik. Ezt vártam és erről álmodoztam már mióta, hogy végre valaki csak kicsit is viszonozza az érzéseimet… De aztán minden jónak vége szakad. Elkapja gyorsan a fejét én meg csak őt figyelem.
- Ne haragudj! – mondom neki, amikor elfordul. Ennyire rossz lettem volna, vagy mi történt? - Rossz volt?
- Nem… - kezd el tiltakozni egyből és rám néz, de amint meglátja a tekintetem, egyből elfordul én meg nem tudom, hogy mire véljem a dolgokat. -…vagyis… - kezd el szakadozva beszélni, amit nem értek. Soha nem értettem, hogy mitől félnek az emberek. Miért nem tudnak a másik szemébe nézni és őszintének lenni?
- Akkor? – kérdezek rá, mert már teljesen összezavart. Nem tudom, hogy mit vár még tőlem mit tegyek, hogy végre elfogadjon?
Nem mond semmit, ami engem kicsit bánt, de végül is azt hiszem, hogy megtudom érteni, nem egészen. Igaz, hogy még nem ismerem, de ez az, hogy meg szeretném ismerni és tudni akarok róla mindent. Azonban ha nem hagyja és nem engedi, akkor nem tudok mit csinálni és tényleg hagynom kéne, amit meg nem akarok. Érdekel és nagyon is akarom, hogy az enyém legyen. Nem érzek ilyet mindenkinek, de most nagyon is érzek és akarom, hogy meg történjenek a dolgok kettőnk között.
Leül a lépcsőn én meg eleinte csak figyelem, majd leülök mellé és várom, hogy valamit mondjon. Remélem nem akar kétségek között hagyni, mert akkor biztos, hogy mérges leszek, ami nem jó, főleg, hogy késő este, meg versenyre akarok menni és ha nem tudok koncentrálni, akkor nagyon nagy bajba fogok kerülni, vagy a koporsóba.
- Nem hinném, hogy én jó lennék neked. – mondja végül, de cseppet sem néz a szemembe. Akkor ezek szerint ő sem gondolja komolyan a dolgokat, amiket mond. Rendben megbeszéltük. Akkor harcolok még.
- Ezt hadd döntsem el én! – köszönöm, hogy megengeded, hogy érett felnőttként gondolkozzak. Elvégre már nevelem egy éve a testvéremet, így mondhatni, hogy felelősség tudatomnak nincsen baja.
- De te nem tudod eldönteni. Nem ismersz engem, így nem tudhatod. – nem valami meggyőző, ha tényleg el akart ezzel kergetni, akkor kicsit komolyabban kéne próbálkoznia. De miért akar ennyire ellennem lenni? Mi a nem jó? Miért tiltakozni és miért harcol saját maga ellen? Nem értem és soha nem is fogom megérteni a dolgokat.
Még jobban elfordítja a fejét, de tudod mit kicsikém? Most megismerkedsz velem, de leginkább azzal a részemmel, ami nagyon makacs és ha eldöntöm, hogy te kellesz nekem, akkor igen is megfoglak szerezni és nem fog érdekelni, hogy hányszor küldesz el melegebb éghajlatra.
- Te sem ismersz engem, így te meg azt nem tudhatod, ki lenne nekem jó. – jegyzem meg és ebben nekem van igaza, akár mennyire is próbál tiltakozni.
Végül felém fordítja a fejét és látom, hogy nagyon tanácstalan. Nem tud velem mit kezdeni és a helyzettel sem, de legalább már nem akar továbbra ellenkezni, ami pedig nagyon jó és már haladás a részéről.
Látom a szemében, hogy feladta, aminek én kifejezetten örülök, mert így legalább nem kell tovább ellenkeznem vele és nem fogom magam egy perverz zaklatónak gondolni és érezni. Most már csak az a kérdést, hogy valóban annyira szeretné-e ezt a kapcsolatot, amennyire én és az öcsikém, még ha nem is érti meg a dolgokat…
Nem beszélünk semmit, hanem inkább megszüntetem a közöttünk lévő távolságot és ajkaira tapadva megint kezdem el csókolni finoman és lágyan, miközben közelebb csúszok hozzá, hogy minél kisebb legyen a távolság a testünk között is.
Most már érzem teljesen, hogy nem tiltakozik. Kezemet a hátára helyezem és úgy élvezem a csókot, amit viszonoz nekem, de el kell válnunk egymástól, mert lépteket hallunk meg, és nem biztos, hogy szerencsés lenne mindenki számára, ha minket együtt látnának.
- Eljönnél velem a közeli cukrászdába? – teszem fel neki a kérdést. – Szeretnélek megismerni. – mosolyodok el és megsimítom a kezét. Ő közben a vörös arcát elfordítja tőlem.
- Rendben. – egyezik bele végre, ami olyan nagy örömmel tölt el, hogy azt elmondani nem lehet. – Most szeretnél menni vagy majd másik idő pontban? – kérdez vissza én meg nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget.
- Természetesen most. – mondom komolyan, de egyben mosolyogva is. – Nem szeretném, hogy meggondold magad. – jegyzem meg, amire mintha kicsit ő is elmosolyodna, de látom, hogy úgy véli igazam lehet, ami nem is olyan rossz.
Felállunk, majd összeszedi a cuccait és irány a legközelebbi cukrászda, ahol nagyon finom édességeket lehet kapni, meg minden félét, amit csak gondol az ember.
Beülünk, majd rendelünk egy kis édességet, amit meg tudunk enni, majd elkezdem a beszélgetést.
- Nagyon szépen játszottál. Teljesen elvarázsoltál. – mondom kedvesen, amire rám néz, de utána inkább vissza a sütire.
- Ugyan. Nem voltam olyan jó. – mondja egyből védekezően. – Az előttem lévő sokkal szebben játszott. – jegyzi meg, de csak elmosolyodva rázom meg a fejem.
- Nincs igazad. – mondom, amivel mintha kicsit meglepném és rám emeli a tekintetét. – Aki előtted játszott, csak megtapsolták. – jelentem ki, majd felhívom a valamire a figyelmét. – Ám amikor te játszottál a végén mindenki felállt és úgy tapsoltunk meg. – mondom mosolyogva. – Nagyon tehetséges vagy és szeretnélek, majd még többször hallgatni.
- Öhm… köszönöm szépen a dicséretet. – mondja teljesen elpirulva és a tarkójára helyezi a kezét.
- Ez az igazság. – mosolyodok el, majd a szabad kezét, ami az asztalon van meg fogom, és kicsit megsimítom, de elhúzza és körbe néz.
- Bárki megláthat minket. – mondja egyből zavarában, amire csak még jobban elmosolyodok.
Már éppen kezdenék bele a beszélgetésbe, de megszólal a telefonom és látom, hogy a nagyi hív. Megmondtam nekik, hogy ha bármi van David-del, akkor szóljanak nekem.
- Ne haragudj, de ezt fel kell vennem. – kérek bocsánatot, majd felveszem. – Szia nagyi. – köszönök bele.
- Szia Leon. Ne haragudj, hogy zavarlak, de Davidnek feljebb ment a láza és nem tudjuk levinni sehogy sem. – mondja aggódva, amire egyből belém áll az ideg.
- Nyugodj meg ott leszek Nem sokára, addig próbáljátok meg a hűtő-fürdőt. – mondom nekik, majd leteszem a telefont és Nathan-re nézek. – Ne haragudj, de mennem kell. Davidnek nagyon magas a láza és nagyiék nem tudják, hogy mit kéne csinálni. – magyarázom neki.
- Szóljak apumnak, hogy menjen el oda? – kérdezi egyből és más esetben visszautasítanám, de most nem tudok mást csinálni.
- Azt nagyon megköszönném. – mondom, majd gyorsan kifizetem a sütiket, amíg ő telefonál egyet.
- Szeretnék én is veled menni. – jelenti ki, amire kicsit meglepődök, de nagyon örülök neki és bólintva rohanunk a kocsimhoz.
Nagyon jól esik, hogy ő is aggódik Davidért és szerintem ez az öcsikémnek is tetszeni fog és örülni fog, hogy ott lesz vele Nathan, hiszen nagyon megszerette, de így este a versenyre nem hiszem, hogy fogok menni, bár elég nagy kiadásaink lesznek így, de nem baj. Mindent meg fogok oldani valahogy.
|
| Lexine | 2013. 03. 03. 18:14:56 | #25260 |
 Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
Körülöttem mindenki idegesen járkál fel-alá. A vizsgázók, a tanárok, a szervezők, mindenki a legjobbat akarja nyújtani, bármi legyen is a feladata. Azt hiszem én vagyok itt az egyetlen, akinek a vérnyomása még a normális szint alatt van, annak ellenére, hogy percenként emlékeztet valaki arra, hogy sokat várnak tőlem. Persze feleslegesen, mert pontosan tisztában vagyok a velem kapcsolatos elvárásokkal és mindenki biztos lehet benne, hogy nem fogok csalódást okozni. Bár nem vagyok az a mindig halálosan nyugodt fajta és most sem mondanám, hogy nyugalmam határtalan, de az is biztos, hogy én nem érzem azt az idegőrlő nyomást, ami mindenki mást lassan az őrületbe kerget. Bennem inkább izgatottság mocorog, szeretném már végre megmutatni, mennyit fejlődtem az utóbbi időben.
Egyetlen egy gondolat képes csak némileg megzavarni…Leon. Mielőtt elindultam otthonról apám –biztos ami biztos- még egyszer emlékeztetett rá. Egyik pillanatban biztosra veszem, hogy a gorombaságomnak köszönhetően kizárt, hogy feltűnik itt, a következőben pedig eszembe jut az az elszántság, ami a szemében kavargott… Szörnyen zavaró, hogy nem tudom eldönteni, melyiknek örülnék.
Percenként próbálom kiűzni őt a fejemből, de minden alkalommal visszatér. Mire észbe kapok már a függöny mögül kilesve fürkészem az egyre zsúfoltabb nézőteret, de a sok ismeretlen szempár között sehol sem látom azt az aranyló tekintetet. Szörnyen nevetségesnek érzem magam és talán egy kicsit…csalódottnak is. Igen, ez tényleg nevetséges.
Végül csak sikerül megemberelnem magam és visszamegyek a többiekhez, hogy ott várjam ki a soromat. Nem sokan vannak előttem, de az úgynevezett ’riválisom’, akit –rajtam kívül- mindenki a vetélytársamnak tart pont előttem lép színpadra. És hát…csodálatos. Nem kis mértékben döngöl a földbe, pedig még nem is játszottam. Eddigi lelkesedésem pillanatok alatt suhan a lehető legtávolabb.
Miután kimondják a nevemet kihúzom magam és igyekszem elrejteni, hogy mennyire letört az imént hallott elkeserítően tökéletes előadás. Miközben a zongorához sétálok, még véletlenül sem pillantok a közönségre, nehogy a végén még olyat lássak, ami még jobban összezavarna.
Amint leülök a hangszer elé, hírtelen kerít hatalmába egy megnyugtató gondolat. Mégis miért érdekel engem, hogy ki hogy játszott előttem? Nem ez a lényeg, én azt akarom megmutatni, én mit tudok. Mindent bele Nathan!
Amint ujjaim érintik az első billentyűket, minden eltűnik a fejemből. Minden, egyedül a bizonyítási vágy marad meg, mely erős, de megnyugtató hullámként áramlik a testemben újra és újra.
Mikor vége, kicsit elégedetlenül állok fel. Jó volt, sőt azt hiszem életem egyik legjobban sikerült játéka volt, de őt még így sem sikerült leköröznöm. Sebaj, lesz még következő alkalom…
Belefeledkezve az elmúlt néhány percbe tekintetem teljesen véletlenül a közönségre téved, pontosabban a leghangosabban tapsoló nézőre, aki már szinte állva üti össze a tenyerét újra és újra, egyre erősebben. Ezt nem hiszem el! Most tényleg…itt van és hallotta? Bárhogy is próbálom, nem tudok félre nézni, de mintha a közönség szándékosan sietne a segítségemre, egy emberként emelkedik fel, így Leon elveszik az elegáns sorokban.
Kint idegesen járkálok, úgy, ahogy azok, akik még nem léptek színpadra. Nem tudok egy helyben megmaradni. Csak őt látom magam előtt, nem megy ki az iménti kép a fejemből, ahogy elismerő tekintettel tapsol…nekem. 4Istenem, mégis miért kell nekem ennek így örülnöm?
- Szia.- Hangtalanul kerül mögém, így csak akkor veszem észre, mikor köszön.
- Azt hittem nem jössz el.- Kimodom azt a gondolatot, ami éppen abban a pillanatban a fejemben volt. Szerencsére ez még a kevésbé kínosak, vagy nevetségesek közül való volt. De akkor mégis miért mosolyog rajtam már megint?
- Pedig itt vagyok és meg kell, hogy valljam istenien játszottál. Nagyon ügyes vagy és akkor bántam volna meg, ha nem jövök el.- Na persze. Lefogadom, hogy bármilyen rémesen játszhattam volna, ő akkor is ezt mondaná.
- Ennyire nem kell dicsérni, mert még hova fejlődnöm.- Vágom rá.
- Mindenkinek van. Ezt David küldi neked. Ma rajzolta és könyörgött, hogy adjam át neked.- Meséli miközben egy papírt nyújt nekem egy doboz csoki társaságában. Ezek szerint nemhogy Leon, de még David sem haragszik rám?
- Köszönöm.- Mondok köszönetet meglepetten miközben elveszem az ajándékokat.
- De nem csak ennyit hoztam neked.- Mondja elhalkuló, titokzatos hangon, miközben közelebb lép hozzám. Most meg…mit csinál?
Mire észbe kapok egy édes csók simogatja ajkaimat. Mindenem lüktet, mintha egész testem csak egy hatalmas, őrülten kalapáló szív lenne, ami bármelyik pillanatban megállhatna. Józan eszem hűtlenül továbbáll én pedig egy rövid pillanatra viszonzom finom csókját. Aztán egy apró, messzi zaj visszaránt a valóságba én pedig gyorsan kapom el a fejem.
-Ne haragudj!-suttogja olyan közelről, hogy finom leheletét érzem homlokomon- Rossz volt?
- Nem…-kapom fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de határozott tekintete menekülésre kényszeríti az enyémet ezért megint lehajtom a fejemet-…vagyis…-nem jön ki egy értelmes szó sem a számon, ezért feladom a próbálkozást és átbújva a karja alatt meglógok zavarba ejtő közelsége elől.
-Akkor?- Mégis mit lehet erre mondani?
Nem felelek a kérdésre. Szótlanul a pár méterrel arrébb lévő lépcsőhöz sétálok és leülök rá. Megsemmisülten nézek magam elé, úgy érzem, mintha egy több tonnás súlyt tettek volna a hátamra. Fogalmam sincs, most mi legyen. Gyorsan meg kell vele értetnem, hogy sokkal jobban járna, ha békén hagyna, mert, ha csak még egy kicsit próbálkozik, akkor már nem fogok tudni ellenállni. Hiszen már az első pillanattól fogva látom, milyen különleges ő és –annak ellenére, hogy még nem is ismerjük egymást- minden percben csak tovább erősödik bennem ez a meggyőződés. Egy ilyen különleges valaki pedig jobbat érdemel egy olyannál mint én. Erre biztos ő is rá fog majd jönni, de inkább most menjen el, mint később, amikor távozásával már egy darabot is magával vinne belőlem.
-Nem hinném, hogy én jó lennék neked.- Jelentem ki halkan, még mindig lefelé bámulva.
- Ezt hadd döntsem el én!- Mondja, miközben leül mellém. Hangja még mindig kedves és megértő.
-De te nem tudod eldönteni. Nem ismersz engem, így nem tudhatod.-Vitatkozom, de most egyáltalán nem úgy, mint a rendelőben. Minden szót nehezen préselek ki magamból, hangom szinte már gyászos, hiszen éppen az esetleges boldogságot próbálom magamtól elküldeni, ami nem könnyű feladat.
Fejemet az ellenkező irányba fordítva várom, mikor lesz végre elege az egészből, de bárhogy várom, egyetlen egy dühös, vagy lemondó szó sem hagyja el a száját.
-Te sem ismersz engem, így te meg azt nem tudhatod, ki lenne nekem jó.
Fogalmam sincs mit mondjak erre, de minél előbb le akarom zárni a beszélgetést és a kettőnk dolgát. Nem akarok megint olyan goromba lenni vele, mint legutóbb, de most már tényleg muszáj lesz elérnem, hogy békén hagyjon.
Nagy levegőt veszek, majd egy határozott mozdulattal felé fordulok, de…már megint nagyon közel van. Kedves, bátorító tekintete egy pillanat alatt pontot tesz az ügy végére. Kész. Feladom. Nem tudok tovább ellenállni neki.
|
| oosakinana | 2013. 02. 28. 20:57:44 | #25241 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
- Ne haragudj nagyfiú, de nem lehet. – Utasítja vissza öcsikémnek a felkérését is, amiben viszont már én is nagyobbat csalódok. Átlagba ő szokott lenni az aduászom, de most még ő sem jött be. Azt hiszem ez sokkal jobban elszomorít, mint bármi más a mai napban.
Nyílik az ajtó is. Gondolom a doki jön, hogy megnézze vár-e még valaki, de most valahogy teljesen máshová figyelnek a gondolataim, mint azt hinné. Nem tudom mennyire örülne mondjuk annak, ha a fia egy fiúval kezdene el járni.
- Miért is nem, fiam? Néha igazán kimozdulhatnál kicsit. Ott van például az a rock koncert. Azt mondtad azért szervezik, hogy a vizsga után ki tudjátok engedni egy kicsit a gőzt nem? Akkor miért nem hívod el őt? – ne erre viszont nem számítottam, hogy még ő is oldalamra áll és megpróbálja meggyőzni a fiát, hogy találkozzon velem.
- De, de azt is mondtam, hogy nem fogok elmenni! – morogja Nathan. Mintha tényleg ennyire félne tőlem, vagy attól, ami alakulhatna kettőnkből. Szerintem igan is szép pár lennénk, ha végre engedné, hogy bebizonyítsam.
- Tényleg! – kapja fel a fejét a doki és rám néz. - Ha meg akarja ismerni Nathant, hallania kell, hogy zongorázik. Fiam, miért nem hívod akkor már el a vizsgára is? A koncert úgyis közvetlenül utána lesz nem? – jobbnál jobb ötletek. Nagyon tetszik és szívesen meg is hallgatnám, hogy valójában olyan jól játszik, mint mondja a doki. Örülnék neki ha elmehetnék.
- Nem hiszem, hogy érdekelné az ilyesmi. – mondja teljes jelentőséggel, pedig ez nem így van. Miért akar ennyire távol maradni tőlem?
- Én szívesen meghallgatnám. – szólalok meg. Nehogy már nélkülem döntsön erről. Én akarom eldönteni, hogy mit akarok hallgatni. - Szeretem az élő zenét.
Úgy néz ki mint akinek nem tetszik az eredmény, de nem tudok mit tenni. Nagyon szeretnék vele találkozni és minden vágyam az, hogy találkozzak még vele és ha ehhez az kell, hogy elmenjek egy koncertjére, akkor szíves örömest meg fogom tenni.
- Jó! – mondja kissé mogorván. Igaz csak ki betűt ejtett ki, de még is minden érezhető volt benne, amit érezni kell, főleg a dühöt. - A vizsga a Zeneművészeti Egyetem nagytermében lesz, holnap után este hétkor. A koncert meg utána. Ha annyira akarsz, gyere! – hadarja el gyorsan, majd megfordulva hagy ott minket.
Elmosolyodok el reakcióján, bár kicsit rosszul is esik, hogy ennyire nem akarja a dolgokat, de majd meglátja, hogy nem kell félnie és valójában komolyan gondolom a dolgokat, főleg, hogy még az apjától is kapok egy kis biztatást, hogy nyugodtan menjek és csináljam a dolgokat.
~*~
Alig tudom kivárni a másnapot, bár otthon bőven van dolgom. A nagyiék át akarnak jönni estére, meg ígérem nekik, hogy ma este náluk lesz David, így ne jöjjenek át, majd átviszem. Szerencsére belementek. Igaz, hogy egész éjszaka fent virrasztottam mellette, mert nem volt jól, de nem baj. Ennyi áldozatot tudok hozni a testvéremért… sőt még többet is akár.
Most viszont azt hiszem ideje lesz, hogy elmenjünk arra a koncertre, amit mondtak nekem és utána elmondjam esetleg az érzéseimet a kicsikének, mert nem akarom elveszíteni David is megkedvelte nagyon és megkért, hogy egy rajzot adjak át neki, ahol én vagyok rajta Nathan, meg ő. Elmosolyodtam öcsikémen és remélem, hogy tetszeni fog Nathnek.
Lehet, hogy kicsit alul vagyok öltözve, de ilyen koncerten még sosem voltam. Beülök a közönség soraiba és csak várom, hogy elkezdődjön, miközben öcsikém rajzát és tőlem ez kis apróságot tartok a kezemben.
Elkezdődik a hangverseny. Sorban jönnek a jobbnál jobb darabok, amik nagyon tetszenek és már alig várom, hogy Meg hallgassam, hogy Nathan mit játszik.
- A következő Nathan Brunwin, aki Beethoven Holtfény szonátájának az első tételét fogja eljátszani.
Mindenki tapsol rólam meg aztán ne is beszéljünk. Mikor felmegy a színpadra, még jobban megtetszik, mint eddig tetszett. Az öltöny nagyon jól áll neki. Meghajol, majd leül a zongorához és egy kisebb koncentráció után neki kezd a darabnak, amiből minden féle érzelmet ki lehet érezni, amit csak lehet. Igazán tehetséges és nagyon jól csinálja. Tetszik, hogy így bánik a hangszerrel. Soha nem játszottam semmit, de az eddigiek alapján, olyan finoman bánik a zongorával és olyanokat is tesz bele, amiket eddig nem hallottam senkinek. Behunyom a szememet, akár csak ő és próbálom elképzelni magam egy csodálatos helyen, ahol csak ketten vagyok és minden a legtökéletesebb.
Boldogan éldegélünk. Öleljük egymást és nem is akarjuk elengedni a másikat. Annyira jól esik, hogy végig csak ezt a képzeletet követem az elmémben, majd amikor vége lesz a darabnak kinyitom a szememet és szinte felállva tapsolok, amire igen megláthat, mert mintha kicsit elpirulnak, de amikor mindenki állva tapsol neki, eltud szakadni a tekintetemtől és lemegy a színpadról én meg megpróbálom követni, hiszen csak ő érdekelt a legjobban. Az előtte lévőket, csak azért hallgattam meg, mert nem volt más választásom.
Felállok és kimegyek, ahol látom fel alá járkálni.
- Szia. – köszönök rá, amire felém fordul, de mintha annyira nem örülne nekem.
- Azt hittem nem jössz el. – mondja ki amit gondol, de csak elmosolyodok.
- Pedig itt vagyok és meg kell, hogy valljam istenien játszottál. – kezdek bele a dicséretbe. – Nagyon ügyes vagy és akkor bántam volna meg, ha nem jövök el. – fejezem be, amire csak elhúzza a száját.
- Ennyire nem kell dicsérni, mert még hova fejlődnöm. – állapítja meg.
- Mindenkinek van. – jegyzem meg, majd átnyújtom neki David rajzát. – Ezt David küldi neked. Ma rajzolta és könyörgött, hogy adjam át neked. – mondom mosolyogva, majd a másik ajándékot is nyújtom neki. Egy kis csokit adok neki, mert nem tudtam, hogy mi mással lephetném meg, hiszen még nem ismerem annyira.
- Köszönöm. – mondja kicsit meglepődve, majd elveszi a kis ajándékokat, amiket én adok neki, de ezzel még nincs mindennek vége, mert tartok még valamit a számára.
- De nem csak ennyit hoztam neked. – mondom kedvesen, amire értetlenül néz rám én meg közelebb lépek hozzá. Szerencsére csak ketten vagyunk, mert mindenki bent van és a hangversenyt hallgatja.
Odahajolva hozzá adok az ajkaira édes csókot, miközben kicsit elzárom előle a menekülési út vonalat, mivel a kezem a falnak támasztom. Nagyon finom az ajka. Remélem, hogy ő is hasonló véleményen van, mint én és nem fog nagyon megutálni ezek után…
|
| Lexine | 2013. 02. 25. 19:28:37 | #25219 |
Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
Némán ülünk a váróban. Tekintetem megállás nélkül vándorol egyik berendezési tárgyról a másikra, csakhogy ne kelljen Leonra néznem. Szerencsémre nem kell sokáig szenvednünk a síri csendben, mert hamar szólítják Davidet.
- Davod Volner következik.- Apám hangja egy pillanat alatt ragad ki a kínos csend fogságából.
- Köszönöm szépen a segítséget.- Kedves mosoly húzódik Leon arcára miközben mindannyian felállunk.
- Nincs mit.- Felelem röviden.
- Bejöhetne velünk?- Áll elő meglepő ötletével David, ami őszintén szólva kicsit jól esik. És a következő meglepetésre sem kell sokat várni, ugyanis Leon nem kifogásolja az ötletet, sőt…
- Ha szeretne akkor bejöhet. – Pillant rám. – Velünk tartasz? – Végül is miért ne? Úgyis be kell mennem és ha nem zavarja őket, akkor legalább én is hamarabb el tudom intézni a dolgomat.
- Úgy is be kell mennem, így egy ideig bent lehetek veletek.- Felem egy mosollyal.
Odabent apám meglepett tekintete fogad.
- Fiam?- Néz rám kérdőn, de mielőtt megmagyaráznám a dolgot egy halvány mosoly idejére még kiélvezem ezt a ritkán látott értetlen tekintetet.
- Papírokat hoztam, meg David szerette volna, ha bejövök egy kicsit.- Adok magyarázatot egy kis idő múlva közben pedig már felkészülök, hogy mindjárt kedvesen kitessékel. Régen sok időt töltöttem itt, de sosem szerette, ha vizsgálat közben bent vagyok. Persze ezzel nincs is semmi baj. Viszont most csak egy mosolyt küld felém szemüvege mögül és úgy tesz, mintha részéről le lenne zárva a dolog. Nem tetszik ez nekem, ez a vészjósló csillogás a szemében azt jelzi, készül valamire. Remélem nem arra, amire gondolok.
- Rendben. Nos akkor lássuk mi a baja a nagy fiúnak.- Lép oda Davidhez, aki csendben, ijedten csillogó szemekkel néz rá.
- Lázas és hányingere van.- Kezdi el Leon felvázolni a helyzetet, innentől kezdve pedig végig őt figyelem. Messziről látszik, milyen különleges kapcsolat lehet közöttük. Óvó tekintetét egy pillanatra sem veszi le róla, figyel David minden egyes szavára és rezdülésére és láthatóan aggódik érte.
Mikor megint kint vagyunk én lassan öltözni kezdek. Ahogy bent, itt is őket nézem, de mikor azon kapom magam, hogy számra akaratlanul is mosoly húzódott, visszaerőltetve arcomra a semleges kifejezést elfordulok.
- Nathan. – Nevem hallatán megfordulok, így Leon kedves, de az eddigihez képest kicsit komolyabb, sőt talán elszánt tekintetével találom szemben magam.
- Igen?- Kérdésemre elmosolyodik, de…mégis miért mosolyog rajtam?
- Szeretném valahogy meghálálni a sok segítséget, ami a mai napon nyújtottál nekem.- Meghálálni? Ugyan miért? Nem tettem semmi különöset. Egy zacskó, meg egy kis víz nem olyan nagy dolog, csak természetes, hogy segítek, ha tudok. Éppen ezért nem is hagyom, hogy befejezze a mondandóját.
- Ugyan semmiség volt. Szívesen segítettem és segítek bármikor, ha összefutunk még.
- Szeretnélek, majd még látni és nem csak véletlenül összefutni.- Hogy mi? Most azt mondja, amire gondolok? Neeem…biztosan nem. Vagy igen? Mindegy, ha arra is gondol, én akkor sem fogok. Nem lenne jó ötlet.
- Nem tudom.- Ennyi telik tőlem. Nemet kéne mondanom, egy egyszerű nemet. Csak sajnos nemet mondani nem igazán tudok, még akkor sem, ha akarok. Most viszont…
- Kérlek szépen. Had háláljam meg, amit értünk tettél. Na meg persze szeretnélek közelebbről is megismerni.- Hangja kérlelő, de még véletlenül sem megalázkodó, vagy esetlenül könyörgő. Bizakodó, de határozott. Viszont akkor sem tartom jó ötletnek. Ha ez a kedvesség nem csak egy megtévesztő álarc és olyan rendes, amilyennek látszik, akkor nálam jobbat érdemel. Sokkal jobbat. Gyerünk Nathan, nagy levegő és mondd ki!
- Ne haragudj, de nem.- Sikerült. Viszont látva azt a halvány csalódottságot az arcán, máris elbizonytalanodom. Szerencsémre nem erősködik.
- Rendben. – Csalódott sóhaj surran ki ajkain és felveszi öccsét– Menjünk David.- Igen menjetek! Gyorsan, amíg még meg tudom állni, hogy mégis belemnjek…-Köszönj el szépen Nathan-től.
Azzal rám pillant és hatalmas boci szemekkel belekezd meglepő mondandójába.
- Nathan kérlek találkozz a bátyámmal. Én is szeretnék veled még veled találkozni.- Ez nem igazság! Erre hogy mondja nemet? Nem akarom megbántani őket, de tényleg úgy gondolom, hogy okosabb lenne csak egy futó ismeretségnek meghagyni ezt az egészet.
Tanácstalanul pillantok a padlóra, de nem meglepő módon onnan nem érkezik segítség, így kénytelen vagyok tovább folytatni ezt a kellemetlen beszélgetést. Jól van, egyszer már kimondtam, menni fog még egyszer.
-Ne haragudj nagyfiú, de nem lehet.- Erre csalódottan biggyeszti le ajkát, de kérlelő tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. Nem tudom meddig bírom ezt még.
Váratlanul nyílik a rendelő ajtaja én pedig elkapva tekintetem fordulok a kinyíló ajtó irányába abban a reményben, hogy itt vége van a dolognak, ám az ajtón kilépő apám szavaival még az eddiginél is nagyobb döbbenetet zúdít rám.
-Miért is nem, fiam? Néha igazán kimozdulhatnál kicsit. Ott van például az a rock koncert. Azt mondtad azért szervezik, hogy a vizsga után ki tudjátok engedni egy kicsit a gőzt nem? Akkor miért nem hívod el őt?- Nem hiszek a fülemnek. Azt hiszi ötéves vagyok? El tudom intézni a saját dolgaimat.
- De, de azt is mondtam, hogy nem fogok elmenni!- Morgok apámra pillantva de tüskés tekintetem egy egészen kicsit sem hatja meg, már csak azért sem, mert pár papírba temetkezve színleli, hogy csak alig figyel a beszélgetésünkre.- Tényleg! – Kapja fel a fejét és Leonra pillant- Ha meg akarja ismerni Nathant, hallania kell, hogy zongorázik. Fiam, miért nem hívod akkor már el a vizsgára is? A koncert úgyis közvetlenül utána lesz nem?
Ilyen nincs! Figyel itt egyáltalán valaki arra, amit én mondok? Mintha előre kitervelték volna.
- Nem hiszem, hogy érdekelné az ilyesmi.- Jelentem ki teljes meggyőződéssel.
- Én szívesen meghallgatnám.- Szól közbe Leon kapva az alkalmon. Hangjába ismét visszaköltözött a határozottság.- Szeretem az élő zenét.
Idegesen kapom felé a fejem. Rendben, erre már tényleg nem tudok mit mondani. Ajkaimat összeszorítom egy pillanatra, próbálom lenyelni a tényt, hogy vereséget szenvedtem Leon, Davis és apám, meg persze a saját gyengeségem ellen.
-Jó!-Mordulok rá Leonra. Hangom több dühöt rejt, mint azt szeretném, de nem tudom fékezni magam. Nem is nézek a szemébe, nem törődök a reakciójával, a szavak szinte maguktól kezdenek kigurulni a számon- A vizsga a Zeneművészeti Egyetem nagytermében lesz, holnap után este hétkor. A koncert meg utána. Ha annyira akarsz, gyere!- Hadarom egyre gyorsabban.
Semmilyen választ vagy reakciót nem várok meg, amint kimondtam az utolsó szót már markolom is meg a kilincset. Legszívesebben feltépném az ajtót és messzire rohannék. El Leon és a saját marhaságom elől. Szerencsére meg tudom állni, hogy még nagyobb idiótát csináljak magamból és- ahelyett, hogy valami ámokfutó módjára viharzanék el- egy viszonylag nyugodtabb tempóban hagyom el a várót.
Dühös vagyok. Nagyon. Főleg magamra, ez biztos. De ha egy kést szorítanának a torkomhoz akkor sem tudnám megmondani, hogy apámra haragszom-e, vagy hálás vagyok neki.
Alig fél utcányi gyaloglás után lelkiismeretem egyre hangosabb üvöltése megállásra kényszerít. A fenébe. Nem kellett volna ilyen gorombának lennem, ő nem érdemelte meg… Ha nem szégyellném ennyire magam most azonnal visszamennék bocsánatot kérni. Á, nem felesleges. Jó ez így. Így legalább már biztos nem akarja rám pazarolni az idejét. Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom, de cseppet sem nyugszom meg ettől. A haza felé vezető úton a felháborodás a lelkiismeret-furdalás és valami furcsa izgatottság egyszerre dörömbölnek a lelkemben.
|
| oosakinana | 2013. 02. 23. 16:17:23 | #25207 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
- Nathan Brunwin. – mutatkozik be, de nem mintha másra lenne lehetőség, mert öcsikém eddig bírta. Megfordulok vele, hogy ne lássa az egész metro, mert így is eléggé ki van akadva, de majd csak jobb lesz nem sokára. Bár egyből el fogom vinni az orvoshoz, csak kicsit átöltözünk.
- Jobb már? – aggódok miatta. Nem akarom, hogy gond legyen, mert akkor a kórházba kell mennünk, ráadásul délelőttre, majd így is le kell adnom nagyimékhoz, hogy tudjak dolgozni.
- Csak nagyon csípi a torkomat. – mondja nyűgösen. Tudom, hogy betegen milyen és ez ellen nem fogok tudni mit tenni.
- Ne haragudj, de nincs nálam semmi innivaló. – mondom halkan. Vennem kellett volna valamit. - De nemsokára otthon vagyunk.
- Tessék. – nyújtja felénk az inni valóját Nathan, amin nem kicsit meglepődök, de még öcsém is és kérdőn, szinte engedélyt kérően néz rám. – Ne félj, nem ittam még bele. – ha még csak ez lenne a gond, hogy nem ivott bele. Látom öcsikémen, hogy nagyon akarja, de tartja magát. Büszke vagyok rá nagyon.
- Köszönjük szépen. – veszem el végül a flakont, majd letekerem a kupakját, hogy meg tudjam itatni öcsikémet, aki párkorty után már nem is kér többet, hanem inkább csak a vállamra dőlve néz ki a fejéből, bár leginkább Nathan-t figyeli.
Én egy kicsit még beszélgetek Nathan-nel és jól teszem, mert igazán érdekes ember és figyelemre méltó. Nagyon tetszik, hogy végre valakivel eltudok beszélgetni és öcsikém is kedveli, bár nem igazán szoktam ilyen korán bemutatni senkinek, aki esetleg arra lesz esélyes, hogy a párom legyen. Meg akarom óvni az esetleges csalódásoktól, hogyha nem jönnek össze a dolgok.
A megállónk viszont hamar elérkezik, így elköszönve tőle, szállunk le és megyünk haza.
*~*~
Átöltöztünk, majd elindultunk az orvoshoz, hiszen azóta még egyszer elhányta magát és nagyon aggódok miatta. A nagyiéknak még nem szóltam, majd az orvos után szólok nekik, bár akkor már előre látom, hogy hozzánk fognak költözni éjszakára, pedig nem fog kelleni. El tudom látni Davidet.
Az orvosnál is csak kicsit bágyadtan bújik hozzám. Láza van ezt még így is érzem és álmos is, mert látom, hogy ragadnának le a szemei, ha nem tartanám ébren. Ám ekkor egy ismerős hangot hallok meg.
- Szia! – köszönök Nathan-re. Ő vajon mit keres ott? Vagy talán követett volna minket? De akkor miért csak most jelenne meg, meg a lapok, mit keresnek a kezébe? Nem tudok mit kezdeni hirtelen a helyzettel.
- Sziasztok! – köszön nekünk ő is meglepetten.
- Ő miért van a gyerekeknek való doktor bácsinál? – kérdezi meg öcsikém. Ez a kérdés az én fejembe is megfordul, de szerencsére ő feltette helyettem a kérdést, aminek kicsit örülök.
Megsimítom a fejét, majd következő pillanatban hangos sírást hallunk bentről, amire megijedve bújik még jobban hozzám én meg csak nagyot sóhajtok. Nem szereti az orvosokat és ezek után még úgy sem fogja szereti, de akkor is meg kell, hogy vizsgálja, hiszen csak akkor tudok én is segíteni neki.
- A doktor bácsi az én apukám. Csak hoztam neki valamit. – mondja, amikor velünk szembe ült le és a papírokat is meglebegteti, amik a kezében vannak. - Figyelj csak, elárulok egy titkot. – mondja halkan elterelve öcsikém figyelmét, amit mosolyogva figyelek. Nagyon jól kijönnek és ennek én is igazán örülök. Egyre jobban tetszik a srác és szeretném közelebbről megismerni. - A végén, amikor választasz cukrot azt válaszd, amelyiknek a papírján sárga csíkok vannak. Az a legfinomabb az összes közül. De ezt el ne áruld senkinek rendben? – mondja neki, amin még én is elmosolyodok. Ért a gyerekekhez az már biztos.
Ám amikor felpillant és meglát engem, nem kicsit vörösödik el, és hirtelen kapja el a fejét, én meg csak elmosolyodok. Közelről is nagyon helyes. Remélem, hogy sokat fogom még közelebbről látni.
Nem is vagyunk kint sokáig, amikor meghallom az öcsém nevét:
- Davod Volner következik. – mondja a doki, majd felállunk.
- Köszönöm szépen a segítséget. – mondom mosolyogva, amire ő is feláll és bólint egyet.
- Nincs mit. – válaszolja, majd öcsike rángatja meg a kezemet, mire lenézek rá.
- Bejöhetne velünk? – teszi fel a kérdést, amin csak elmosolyodok, és ránézek.
- Ha szeretne akkor bejöhet. – mondom kedvesen. – Velünk tartasz? – teszem fel neki én is a kérdést. Örülnék, ha velünk jönne és megismerni közelebbről az is jó lenne.
- Úgy is be kell mennem, így egy ideig bent lehetek veletek. – mondja kedvesen, amire elmosolyodok és bólintok.
Be is megyünk, ahol köszöntjük az orvost, de csak ő is kérdőn tekint ránk, hogy együtt megyünk be.
- Fiam? – néz az említettre, aki csak elmosolyodik.
- Papírokat hoztam, meg David szerette volna, ha bejövök egy kicsit. – magyarázza és remélem, hogy nem lesz belőle gond, mert bajba nem akarom keverni, de amikor csak elmosolyodik a doki megnyugszok.
- Rendben. Nos akkor lássuk mi a baja a nagy fiúnak. – fordul öcsikémhez, aki kicsit fél, de én beszélek helyette.
- Lázas és hányingere van. – magyarázom neki, miközben a fejét simogatom és megkérem, hogy csinálja azt, amit a doki magyaráz neki.
Alaposan megvizsgálja és amiért nem sírt és nagyfiú volt kap egy cukorkát és tényleg megfogadja Nathan tanácsát és csak olyan cukorkát vesz ki, amiről mesélt neki. Elmosolyodva figyelem, miközben a recepteket is megkapjuk és kimegyünk a rendelőből. Jó látni, hogy mosolyog, ami pedig nekem is boldogság.
- Nathan. – fordulok felé, amikor már kint vagyunk és felöltöztettem öcsikémet.
- Igen? – néz rám kérdő tekintettel, amin elmosolyodok.
- Szeretném valahogy meghálálni a sok segítséget, ami a mai napon nyújtottál nekem. – mondom neki, és nem várja meg, amíg befejezzem, mert egyből közbe vág.
- Ugyan semmiség volt. Szívesen segítettem és segítek bármikor, ha összefutunk még. – mosolyodik el, de pont ez az, hogy szeretném, ha még találkoznánk.
- Szeretnélek, majd még látni és nem csak véletlenül összefutni. – mondom komolyan és őt figyelem, amire mintha kicsit meglepődne, de nem tudom, hogy ő most akkor mit szeretne, mert én tényleg komolyan szeretném, ha megismerkednénk és esetleg komolyabb dolog is lenne kettőnkből.
- Nem tudom. – mondja bizonytalanul, de még elszántabb leszek.
- Kérlek szépen. Had háláljam meg, amit értünk tettél. – kérem meg még egyszer. – Na meg persze szeretnélek közelebbről is megismerni.
- Ne haragudj, de nem. – mondja, amire én is elszomorodok kicsit. Pedig kezdtem reménykedni, hogy végre találtam egy normális fiút, akivel normális kapcsolatom lehet.
- Rendben. – sóhajtok nagyon, bár nem örülök neki, majd felveszem öcsikémet. – Menjünk David. – simogatom meg. – Köszönj el szépen Nathan-től. – mondom neki, mire rá néz, de ahelyett, hogy azt tenné, amit én kérek tőle, másba fog bele én meg kicsit meg is lepődök:
- Nathan kérlek találkozz a bátyámmal. Én is szeretnék veled még veled találkozni. – mondja öcsikém, amin elmosolyodok. Ritkán szeret meg ennyire hamar embereket, de most örülök, hogy így alakult a dolog.
|
| Lexine | 2013. 02. 22. 19:03:03 | #25200 |
Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
Az öreg metró kocsi agyonfirkált ajtaja hangosan csapódik ki előttem, én pedig bizonytalanul megtorpanok. Nyakamat kinyújtva pillantok be a kocsi belsejébe, de lábam nem hajlandó elhagyni a biztonságos talajt, pláne nem ezért a rozoga száguldó konzervdobozért. Oldalra pillantva látom, amint a másik ajtónál éhes földalatti szörnyetegként fogadja magába azt a temérdek embert, akik komor, vagy épp ideges ábrázattal az arcukon hömpölyögnek befelé. A mögöttem toporgó türelmetlen tömeg sem tűri sokáig a hezitálásomat és mit sem törődve az én aggályaimmal egyetlen egy orbitális méretű embermasszává tömörülve préselik be magukat…és engem is. Hé! Az irányítás egy pillanat alatt kicsúszik a kezemből és mire kettőt pislogok, már a kocsi belsejében nyomorgok. A fenébe…
A metrón zötykölődve nem tudom eldönteni mi zavar jobban. A rengeteg ember, a fülsüketítő süvítő hang, ami gyorsuláskor szaggatja a dobhártyámat vagy az a bizonyos fiú, aki már jó ideje engem bámul. Tekintetem elsőre a szokatlan hajszínére téved, aztán pedig a fején díszelgő különös fejpántra, végül pedig a fülében ringatózó fülbevalóra leszek figyelmes. Kicsit olyan, mint valami arab herceg, de bevallom, nagyon jól áll neki ez az egész. Bár percről-percre egyre jobban zavar fürkésző tekintete, én mégsem tudom levenni róla a sajátomat, így több megállón keresztül bámuljuk egymást.
Csak akkor veszem észre, mennyire lekötött, hogy őt nézzem mikor leszáll és én újra az ittlétem bosszantó tényének karmai közt találom magam. Nyugalom, még két megálló és ott vagyok…és persze a visszaút…csodás.
*~*~
Hamar sikerül megvennem a könyveket, amikért mentem, bár még mindig nem sikerült feldolgoznom, hogy miért pont csak és kizárólag ebben a világ végén lévő kis könyvesboltban árulják őket. Rendben nyugalom! Az oda út már megvolt…már csak a visszaút, aztán ég veled metró!
Felszállva beveszem magam a sarokba és szorongatva az egyik kapaszkodó rudat próbálok talpon maradni. Ujjaim minden fékezés és indulás után egyre görcsösebben szorítják a hideg csövet, de még így is úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is engednék a szorításomon, azonnal a mellettem lévő széken ücsörgő néni ölében találhatnám magam. Nem hiába, nincs ebben gyakorlatom.
Egyszer csak egy ismerős alakot pillantok meg, aki egy bágyadtan pillogó kis csomagot szorongat magához. Apró felháborodással, de annál nagyobb szégyenérzettel veszem tudomásul, hogy –velem ellentétben- ő kapaszkodás nélkül is teljesen biztosan tud állni a lábán, ráadásul úgy, hogy közben még egy kisgyereket is tart…
Ahogy nemrég, most ismét rám téved a tekintete, de most csak néhány pillanatra, mert a kisgyerekkel kezd el foglalkozni. Szegényke nem lehet valami fényes állapotban.
Mivel elég közel vagyok hozzájuk, minden szót hallok a beszélgetésükből. A következő megállóig sem fogja bírni, látom rajta. Régen elég sok időt töltöttem apám rendelőjében, szóval könnyen meg tudom állapítani, hogy itt nemsokára csúnya kis baleset várható. Bár ezen a helyen az az aprócska kis tócsa nem sokat tudna rontani… de azért úgy döntök a kezembe veszem a dolgot. Addig sem kell ezzel az egész metró üggyel foglalkoznom.
- Erre a zacskóra szükség lenne nem? Hallottam, hogy rosszul van és ha már minden féleképpen kell, akkor így neki is kényelmesebb.- Lépek oda hozzájuk a táskából előhalászott zacskóval, közben pedig igen elégedett vagyok magammal, hogy ezt a pár métert meg tudtam tenni borulás nélkül.
- Köszönjük szépen.- Hálásan pillant rám és elveszi a zacskót.
- Tessék, ha gond van, akkor ebbe.- Milyen kedves, megnyugtató hangon beszél hozzá.
- Mi a gondja a kicsinek?- Érdeklődöm a kisfiúra pillantva.
- Beteg lett. Most indulunk haza. – Felel, majd meglepetésemre be is mutatkozik- Leon Volnernek hívnak. Ő pedig a kisöcsém David. Téged hogy hívnak?
- Nathan Brunwin.- Bemutatkozom, de másra már nem marad időm, mert a rókák már indulnak is a zacskóba. A fiú…illetve Leon a metró fala felé fordul öccsével. Igaza van, épp elég rossz lehet ez közönség nélkül is.
- Jobb már?- Kérdezi kis idő múlva Leon a hátát simogatva, mire a kisfiú csak bólint.
- Csak nagyon csípi a torkomat.- Nyafizza vékony hangon.
- Ne haragudj, de nincs nálam semmi innivaló.- Simogatja meg a piros kis arcot- De nemsokára otthon vagyunk.
Ezalatt én a táskámba nyúlok és némi kotorászás után előhúzok egy kis üveg vizet. Nemrég vettem, de csak azért, hogy a boltban felváltsák a pénzemet.
-Tessék.- Nyújtom feléjük, mire a kisfiú kérdően pillant a bátyjára. – Ne félj, nem ittam még bele.- Mosolygok biztatóan Davidre. Látszik rajta, hogy szeretné, de gondolom megtanították rá, hogy idegenektől ne fogadjon el semmit. Helyes.
- Köszönjük szépen.- Veszi el Leon és már csavarja is le a kupakot, hogy megitassa a kisfiút. Néhány korty után szól, hogy elég, majd fáradtan hajtja kicsi fejét a széles vállra és lehunyja láztól csillogó szemeit. Furcsa, de amellett, hogy jó nézni őket, valamiért mégis szomorkás érzés veszi be tőlük magát a szívembe.
Váltunk még néhány szót Leonnal, de hamar megérkezünk a célállomásukhoz. Túl hamar. Kicsit csalódott vagyok, amiért máris leszállnak, de azért kedves mosollyal köszönök el a különös párostól mikor kilépnek a kocsiból. Talán mégis megérte most az egyszer metrózni?
*~*~
Ma nincsenek óráim ezért azonnal hazamegyek, miután kiszabadulok a föld alól. Egész napos gyakorlást terveztem mára, mert nemsokára fontos zongoravizsgám lesz, de édesanyám közbeszól. Alig ülök le játszani és már kopogtat az ajtómon. Mikor szólok, hogy bejöhet, ártatlan arccal sétál hozzám én pedig ebből tudom, hogy most valami olyanra akar rávenni, amiről tudja, hogy nem fogok örülni neki.
-Apád hívott. Itthon felejtett valami fontos papírt. Bevinnéd neki, kisfiam?- Kérlel, közben pedig egy tál frissen sült almás süteményt tesz az ölembe. Most le akar kenyerezni?
-Persze.- Sóhajtva állok fel a zongorától. Ennyit a gyakorlásról.
A tálat azért magamhoz veszem és a konyha felé vezető úton sikerül az összes sütit elpusztítanom. Miután letettem az üresen maradt tálat felmarkolom a már kikészített papírhalmot és indulok is.
Gyalog elég messze van apám rendelője, ezért jó sok időbe beletelik, mire odaérek. Bár normális esetben még nem sötétedne, de borús az idő, ezért már most elég sötét van az utcán.
Mikor benyitok a váróba, első pillanatban nem hiszek a szememnek. Leon ül az egyik padon, ölében pedig ott kuporog David. Ilyen nincs…bár azért elég kellemes meglepetés.
- Szia!- Leon kissé meglepetten emeli meg a szemöldökét. Látom rajta, hogy nem tudja hova tenni sem azt, hogy ma már harmadszor találkozunk, sem pedig azt, hogy mit keresek én egy gyerekorvosnál.
-Sziasztok!-Köszönök vissza hasonló meglepettséggel.
-Ő miért van a gyerekeknek való doktor bácsinál?- Kérdezi súgva testvérét David, mire elmosolyodom.
Na igen, jogos kérdés. Leon tanácstalanul simítja meg a fejét én pedig felelnék is a kérdésre, de mielőtt kinyitnám a számat egy bentről kiszűrődőm meglehetősen hangos gyereksírás szakít félbe.
David szemébe félelem költözik a nem túl bizalomgerjesztő hangok hallatán és még jobban Leonhoz bújik. Hát igen, ez így nem sok jóval kecsegtetheti szegényt.
Megsajnálom őt, ezért lehuppanok velük szembe.
-A doktor bácsi az én apukám. Csak hoztam neki valamit.-Lobogtatom meg a kezemben lévő papírokat a kisfiúra pillantva.- Figyelj csak, elárulok egy titkot.- Elhalkulok, és körbe is nézek a teljesen üres váróban, mintha tényleg valami hatalmas titokról lenne szó aztán közelebb hajolok Davidhez- A végén, amikor választasz cukrot azt válaszd, amelyiknek a papírján sárga csíkok vannak. Az a legfinomabb az összes közül. De ezt el ne áruld senkinek rendben?- Egy halvány mosoly és egy apró bólintás érkezik válaszként. Nagyon édes kölyök.
Én is elmosolyodom, majd felpillantok Leonra, de akkor…a határozott aranyló szempár közelről fürkészi az arcomat. Nagyon közelről. Észre sem vettem, hogy miközben odahajoltam a kisfiúhoz, hozzá is ilyen közel kerültem. Zavartan kapom el a fejem, majd nekidőlök a háttámlának. De kínos.
|
| oosakinana | 2013. 02. 20. 16:23:45 | #25188 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexine-nek)
- Hé Leon. – hallom munkatársam hangját, mivel éppen most végzünk a melóval.
- Mondjad. – fordulok felé és próbálom kideríteni, hogy vajon mit akarhat. Nem tudom még, hogy miként lesz a mai estém, de nem jönne rosszul, ha lenne verseny vagy tudnék menni, mert nem sokára itt lesz Öcsikém születésnapja és szeretném neki meg venni azt, amit már olyan régóta szeretne, meg tortát is akarok neki venni.
- Este jössz majd versenyre? – teszi fel a kérdést, és megszólal a telefonom is.
- Egy pillanat. – szólok oda, majd felveszem a telefont. – Igen tessék, Leon Volner. – szólok bele.
- Jó napot kívánok, Mrs Holgen vagyok, David óvónője. – mutatkozik be, én meg egyből aggódni kezdek.
- Valami probléma van David-del? – teszem fel egyből a kérdést, amire csak nagyot sóhajt.
- Davidnek nagyon magas láza van és hány is. – mondja én meg egyből kapkodni kezdek. – Arról nem is beszélve, hogy magát akarja.
- Rendben köszönöm, hogy szólt azonnal ott leszek. – mondom komolyan, majd felkapom a cuccaimat. – Bocsi Hugo, de nem leszek ott este. David beteg és nekem kell érte mennem az óvodába, mert anyuék nem érnek rá. – mondom egyből. – Majd találkozunk. Sziasztok. – Köszönök el és már megyek is kistesómért, hogy minél hamarabb meg tudjam nyugtatni.
Metróval megyek, mert úgy vélem, hogy ezzel, sokkal hamarabb és könnyebben el tudok menni. Remélem a Metro is velem lesz, és sietni fog.
Amíg utazok egy igen érdekes fiúval találkozik össze tekintetem. Barna haja és szemei vannak, nem túl magas, de még is olyan érdekesnek tűnik számomra. Bár mintha neki is meg ragadt volna rajtam a tekintete, bár én inkább vagyok az emberek között különc, mint átlagos, ahogy ő is. Egy ideig csak szemezünk egymással, de nem sokára megérkezünk az én megállómhoz, aminek következtében le is szállok és már rohanok a tesómhoz, hogy össze szedjem.
Nagyon örül nekem és nem is akar elengedni még akkor sem, amikor öltöztetni szeretném. Nagyon ragaszkodik hozzám és csak a közelemben hajlandó megnyugodni, főleg, amikor beteg és most tényleg nagyon betegnek tűnik.
Visszamegyünk a Metróhoz, bár nem tudom, hogy fogja bírni, hiszen eléggé sápadt és nem tudom, hogy evett-e valamit vagy nem, mert jó lenne tudni, hogy mire készüljek fel. Mondjuk nem is túl sok minden van nálam, de majd csak kibírjuk valahogy. Magamhoz ölelve szállok fel, hogy tovább haladjak, ám megint meglátom a ugyan azt a fiút, akivel most is össze akad a tekintetem pár pillanatra, ám most el kell kapnom, mert testvérem rosszul érzi magát.
- Bátyó mikor érünk haza? – kezd el faggatni és érzem rajta, hogy nagyon fáradt és rosszul is van.
- Nem sokára otthon vagyunk. – mondom megsimogatva a fejét. – Még egy kicsit tartsd ki. – kérem meg.
- De nem megy. Nem sokára megint hányni fogok. – mondja halkan és elkezd sírni, mire magamhoz ölelem és próbálom megnyugtatni, miközben állni is próbálok.
- Erre a zacskóra szükség lenne nem? – mondja az a srác oda lépve hozzánk. – Hallottam, hogy rosszul van és ha már minden féleképpen kell, akkor így neki is kényelmesebb. – ajánlja fel, amiért nagyon hálás vagyok.
- Köszönjük szépen. – veszem el tőle és adom oda öcsinek.
- Tessék, ha gond van, akkor ebbe. – mondom neki, amit el is vesz tőlem.
- Mi a gondja a kicsinek? – kérdezi meg.
- Beteg lett. Most indulunk haza. – mondom neki őszintén válaszolva. – Leon Volnernek hívnak. – Mutatkozok be. – Ő pedig a kisöcsém David. – mutatok testvéremre, aki hozzám bújva fekteti fejét a vállamra. – Téged hogy hívnak?
|
| vicii | 2012. 07. 04. 20:58:21 | #21932 |
 Karakter: Mathias Dunkelheit
Megjegyzés: (Mosolygós fotósomnak)
- Oké, Mathias. Nos... elnézést a tegnapiak miatt, nem állt szándékomban.. túlzásba vittem, az tény, de hadd kárpótoljalak valamivel!- mondja vidáman, végig engem bámulva, ami csak jobban frusztrál.
- Ha tényleg tenni szeretnél valamit, akkor...- küldeném is melegebb éghajlatra, de túlságosan átlát rajtam, ezért félbe szakít.
- Persze azok között a keretek között, hogy azt nem kérheted, hogy hagyjalak békén.- mosolyog ravaszul, én pedig elkomorodok. Na szuper, most már tényleg nem tudom levakarni magamról ezt a vakarcsot, mi...?
- Most meg mi olyan vicces?- kérdem bosszúsan, mikor jókedvűen nevetni kezd.
- Ne haragudj, de egyszerűen már nem bírom. Elképesztő, hogy milyen hamar elkomorulsz, amint újra és újra bebizonyítom, hogy nem teszek le rólad, amíg ki nem engesztellek. És addig úgysem szabadulsz tőlem.- mosolyog önelégülten, én pedig elkeseredetten felsóhajtok. Jól sejtem, hogy tényleg nagyon elhivatott? Mit kezdjek ezzel a kölyökkel?
Elkínzottan dőlök előre, és lehunyt szemmel gondolkodom egy kicsit. Az már világos, hogy tényleg nem fogom tudni lekoptatni, szóval talán az lesz a legjobb, ha hagyom magam...
Rápillantok.
- Oké. Legyen, benne vagyok. Mint azt már bebizonyítottad, felfogtam, hogy nem fogsz letenni rólam. Tehát?- kérdem közömbös arccal.
- Gyere el velem ma este vacsorázni. Én állom a számlát, azt kérsz, amit akarsz. Legyen az bármilyen drága vagy különleges, vagy akár fura. Érted megyek és hazaviszlek. Rendben?- mosolyog, a szemei pedig szívmelengetően csillognak közben. Tényleg ilyen fontos lenne számára, hogy kiengeszteljen?
- Nem kell fuvarozni, magam is biztosan odatalálok.- mondom dacosan. - De már sejtem, hogy te is olyan vagy, mint a többi faszkalap. Azt hiszed, mindent meg lehet venni pénzzel, még az embereket is, akik a tanúk padján ülnek, és pénzzel mindent el tudsz simítani.- veszem elő a legutálatosabb énem, egy utolsó elkeseredett próbálkozást téve, hogy megutáltassam vele magam és lekopjon. Reménykedve nézem, ahogy egy csapásra eltűnik az arcáról a mosoly és komolyan néz rám.
- Most hatalmasat tévedtél. Én mindenért, amim van, én magam dolgoztam meg, és azt ahol most tartok, én értem el önerőből.- magyarázza ridegen, fagyos tekintettel, nekem pedig elszorul a torkom. Talán most mégis kicsit messzire mentem...
De aztán megrázza a fejét, majd újra mosolyt villant.
- De ez lényegtelen, az, hogy velem tarts, újabb lehetőség arra, hogy bizonyítsak neked.- mosolyog elégedetten, én pedig felsóhajtok.
- Te aztán makacs vagy...- mondom halkan, mire vidáman felkuncog.
- Ráhibáztál.- bólint, én pedig fürkészően nézem az arcát.
- Akkor ma este, mondjuk... hatra, az úgy neked jó?- kérdem végül, beadva a derekam, mire szemmel láthatóan teljesen belelkesül.
- Tökéletes! Ha megmondod a címed, akkor el is megyek érted, és...- kezdene rögtön bele, de lecsillapítom.
- Hé, megmondtam, hogy magam is odatalálok.- szögezem le újra, és úgy tűnik, belátja, hogy ebből nem engedek.
- Oké, legyen, ahogy akarod. Ismered a Blue Birdöt?- kérdi végül, én pedig egy kis gondolkodás után bólintok. Egy egész színvonalat étterem a város szívében. - Akkor ott találkozzunk hatkor.- mosolyog, én pedig tétován bólintok. A belőle áradó határtalan jókedv... az arcára kiülő vidámság és állandó mosoly...
Irigy vagyok rá, amiért ilyen felhőtlenül tud mosolyogni. Tipikus átlagos, ambiciózus srácnak tűnik, aki keményen dolgozik, de mindezek ellenére tökéletes az élete.
Végül a metró döccenve megáll, én pedig kapucnimat a fejemre húzva kapom fel a mappámat és pattanok fel.
- Én itt leszállok.- jelentem ki, miközben felállok. - Akkor este.- intek még utoljára, ő pedig vidáman integet utánam.
- Viszlát, Mathias!- kiáltja, miután leléptem a metróról, ezzel arra késztetve, hogy visszanézzek vidám alakjára. Tétován nézem, ahogy becsukódnak az ajtó, majd a metró lomhán gurulni kezd. Az üvegen keresztül látom csillogó szemeit, ahogy még mosolyogva integet, és önkéntelenül is felemelem a kezem, hogy visszaintsek, de ekkor észbe kapok, sarkon fordulok és gyors léptekkel megindulok. Mégis mi a fene ütött belém? Nem is ismerem ezt az embert!
Dühösen vágtatok be a bíróságra. Nem értem, mi ütött belém. Akaratlanul is kezd szimpatikus lenni, pedig csak egy rámenős senkiházi! A francba!
*
Tanácstalanul állok meg a szekrényem előtt. Kiveszek egy elegáns inget, amiről még az eladó azt mondta, hogy kellemes sötétkék színe van. Nekem csak a szürke egy újabb árnyalatának tűnik, de próba szerencse. Remélem, tényleg olyan színe van.
Kerítek hozzá egy fekete nadrágot is, és felöltözök. Egy kis kölni, meg is fésülködöm, aztán indulok. Felveszek még egy elegáns, bokáig érő vászonkabátot és megyek. Most már lassan kezd lemenni a Nap, ezért nem húzok semmit a fejemre, talán ez alatt a rövid idő alatt nem fog megégni a bőröm.
Sétálok, mert a hely nincs túl messze. Forgalmas parkokon és utcákon keresztül megyek át, ami megnyugtat. Nézelődöm.
Mikor a közelbe érek, már távolról kiszúrom Gavint, amint a bejárat előtt ácsorog és az óráját nézi aggódva. Talán azt hiszi, füllentettem és nem is fogok eljönni. Tény, egy kicsit késtem, de csak mert később jöhettem el a munkahelyemről.
Mikor megpillant, lelkesen elmosolyodik, én pedig zavartan sétálok hozzá.
- Szia Mathias. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is jössz.- mosolyog vidáman, mire csak zavartan pillantok félre.
- Bocsánat, csak később engedtek el a munkahelyemről.- magyarázkodom, mire megértően pillant rám.
- Semmi gond. Gyere, menjünk.- int az étterem felé, én pedig követem, ahogy elindul. Odabent kellemes zsivaj uralkodik, a helyet kellemes félhomály uralja. Az egyik pincér egy eldugottabb bokszba vezet minket, egészen hátra, távol a kíváncsi tekintetek előtt. Miközben végigsétálunk az asztalok között, magamon érzem az emberek pillantását. Már megszoktam, hogy megbámulnak a bőröm, a hajam és a szemem miatt, de akkor is kellemetlen.
Leülünk, én pedig odaadom a kabátomat a pincérnek, aki elviszi a ruhatárba. Érzem magamon Gavin pillantását, de inkább csak az étlapot kezdem vizsgálni.
Rendelünk, és legnagyobb meglepetésére teljesen átlagos ételt rendelek. Egyszerű csirkét, sütve, salátával.
- Mondtam, hogy bármit rendelhetsz...- mondja tétován, de csak visszaadom az étlapot a pincérnek.
- Héj, ez nem a pénzről szól.- mondom komoly arccal. Ez rég nem arról szólt, hogy kiegyem a vagyonából, ugyan... badarság. Az volt a kérdés, elfogadom-e a vacsorameghívást.
Furcsa mosolyt villant, amit nem tudok hová tenni.
- Mathias... megkérdezhetem, miért nem mosolyogsz?- kérdi, mire csak zavartan pillantok rá. - Úgy értem, mióta találkoztunk, egyszer sem mosolyogtál... ennek mi az oka?- fejti ki, mire is gondolt, én pedig kelletlenül kortyolok bele az italomba.
- Egyszerűen nincs miért mosolyognom.- jelentem ki halk, gyászos hangon, ő pedig meghökkenten néz rám. - Váltsunk témát. Mi a szakmád?- terelem más mederbe a beszélgetést, mert számomra kezd kényelmetlen lenni ez a téma. Enged, így hát mosolyogva kezd arról mesélni, hogy általában modelleket szokott fotózni mindenféle újságnak. Érdeklődve hallgatom, majd megint rám terelődik a téma.
- És te mit dolgozol?
- Törvényszéki rajzoló vagyok.- mesélem halkan, mire érdeklődve csillannak meg a szemei.
- És ez pontosan mit is takar?
- Hát... azokat az emberek, akiket valamilyen kár ért, vagyonilag vagy fizikailag, az elkövető kiléte pedig nem egyértelmű... azokat mindig hozzám kísérik. Ők pedig felidézik az elkövető arcát, a legkisebb részletig, én pedig megpróbálom lerajzolni, fantomképeket készítek.- írom körül halkan a szakmám. Volt, amikor a képem segítségével tudták csak kézre keríteni az elkövetőt, máskor nem is volt rá szükség... szóval sosem lehet tudni, a fantomkép mennyire fontos egy-egy ügyben.
Mégis... idegtépő munka ez. Ahogy az áldozatok egy csak felidézik annak az embernek az arcát, aki ártott nekik... közben látom a tekintetükben a félelmet és a fájdalmat...
Nagyot nyelve kortyolok az italomból, de szerencsére nem kell tovább folytatnunk a beszélgetést, mert megérkezik a vacsora. Nekilátunk hát.
|
| vicii | 2012. 06. 07. 14:23:45 | #21395 |
Karakter: Mathias Dunkelheit
Megjegyzés: (Kedves segítőmnek)
Sötétség... sötétség vesz körül. Egy apró, hideg helyen vagyok újra, egy fájdalmasan ismerős szobában. Könnyekkel küzdve, csontig hatoló félelemmel ülök a sarokban, magamat ringatva. Léptek hangja kúszik a sötétségbe, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. Rémülten pislogok a vak sötétben, az ajtó irányába. A léptek pedig egyre hangosabbak... a szívem felgyorsul, kapkodom a levegőt, kiver a hideg veríték. Aztán elhalnak a léptek, és kattan a zár. Bennem akad a levegő.
Az ajtó pedig lassan kinyílik, hosszú, vakító fénysugarat engedve cellámba. Az arcom elé kapom a kezem, majd mikor már kicsit hozzászoktam a fényhez, rémülten pillantok előre. Egy magas, sötét alak sziluettje rajzolódik ki a fényárban...
- Megjöttem, Mathias... itt az ideje, hogy játszunk...- dörmögi azon a karcos, élveteg hangon.
Felsikoltok.
És ekkor, mint aki rugóból lőttek ki, úgy ülök fel az ágyban, zihálva, könnyekkel küzdve, hideg verítékben úszva. Kell néhány másodperc, míg elhitetem magammal, hogy megint csak egy rossz álom volt, hogy az nem a valóság, már régen vége... már nincs itt, nem bánthat többé...
Arcomat a tenyereimbe tehetem, a testem lassan rázkódik. Hát sosem lesz ennek vége...? Sosem tudok majd megszabadulni az emlékétől...? Már örökké kínozni fog...?
Percekig némán ülök, mozdulatlanul, sötét gondolatokkal a fejemben. Ez nekem már sok... túl sok...
Lassan kelek ki az ágyból. Az ablakhoz lépek, felhúzva a redőnyt, majd a beömlő, reggeli fénysugarak ellen behúzom a sötétítőfüggönyt. Csak ezután kapcsolom le a kislámpát az ágyam mellett.
Lezuhanyzok, aztán összedobok magamnak valami reggelit és irány a meló. Gyors, gépies mozdulatokkal húzom a fejemre a csuklyámat és lépek ki a házból. A Nap hét ágra süt, és ha nem akarok komolyabban leégni, akkor metróval kell mennem. A föld alá még a napsugarak sem jutnak be.
Gyors, hosszú léptekkel közelítem meg a megállót, majd felszállok, és a sok ember között kicsit megnyugszom. Ellazulva foglalok helyet. Szeretem az ilyen zsúfolt helyeket. Mert itt egy elmebeteg sem mer támadni.
A munkaidőm gyorsan letelik. Zaklatott emberekkel beszélgetek, akik homályos emlékeikből adnak leírást. Én pedig legjobb tudásom szerint próbálom azt összeállítani és egy arcot megalkotni belőlük. Szeretem ezt a munkát. Sokszor volt már, hogy a képeim miatt kapták el az elkövetőket. Csak azt kívánom, bár még jobban rajzolnék, hogy még többet tudjak segíteni.
Munka után szintén metróval megyek haza, kezemben a mappámat szorongatva. Közönyösön bámulok ki az ablakon, az alagút elsuhanó falát bámulva, mikor hirtelen az eddig duruzsoló lámpák vadul villogni kezdenek. Varázsütésre ugrik az egekbe a vérnyomásom, a pulzusom, akár egy madáré, olyan szapora. Rémülten pillantok körbe. Ekkor hangos fékcsikorgás, a metró pedig hirtelen megáll, a lendülettől rengeteg ember hanyatt esik. Én is félig lecsúszok a székről.
Rám tör a páni félelem.
- Uram, jól van?- hallok meg egy kedves, érdeklődő hangot, majd látóterembe egy magas alak tolakszik be.
Egészen széles vállai vannak, még ruhán keresztül is látszik, mennyire izmos. Jóképű, kimondottan az. Az arca lágy vonású, mégis férfias, markáns állkapoccsal, halovány, vastag ajkakkal, szép ívű, egyenes orral és barátságos, mandulavágású szemekkel.
Haja egészen hosszú, nagyon világos színű, talán szőke lehet. Ilyenkor sajnálom, hogy nem látom a színeket. Ízlésesen van felöltözve, a testén különböző helyen ékszereket visel. Talán a húszas évei elején járhat, egészen fiatal. Felém lép.
Én pedig halálra váltan simulok az ülésbe, lesápadva, egész testem vad remegésbe kezd.
- Neh...- súgom elhalóan. Bántani akar...
Zavarodottan néz rám. És ekkor hirtelen kialszanak a fények.
Vad sikoltozás és pánik lesz úrrá az utasokon. És rajtam.
A szívem szinte már a torkomban dobog, szédülni kezdek. A mellkasomat mintha egy kéz szorítaná össze, nem kapok levegőt, sípolva próbálok oxigénhez jutni...
Úgy érzek, zuhanok, valahova mélyre...
Meg fogok halni...
Egy tapogatózó kezet érzek a karomon, ahogy lassan rám csúszik, majd egy test ül le mellém a székre. Vadul reszketve markolom meg a felsőjét, elfehéredő ujjakkal és hozzábújok, ösztönösen keresve a testének melegét. Tekintetem ide-oda cikázok a sötétségben.
- Meg... meg fogok halni... félek...- súgom el-elakadó nyelvvel, cérnavékony hangon, könnyes szemekkel. Úgy érzem, az ájulás kerülget, hogy menten elveszítem az öntudatomat. Karok fonódnak körém, erősen tart.
- Nem lesz semmi baj. Lélegezzen!- mondja nyugodt hangon, de parancsolóan. Sípolva próbálok levegőhöz jutni, reménytelenül. Hirtelen felkapcsolódnak a fények. Én pedig lehunyom a szemeimet, nagyot nyelek. Egy recsegő hang elnézést kér a kellemetlenségekért, majd lassan megindulunk.
De a roham nem múlik.
- Uram! Uram, jól van?- kérdi finoman a vállamat rázva, de csak megrázom a fejem. A metró megáll.
- Le... le kell szállnom...- nyögöm, majd ellököm magam az alaktól és botladozva az ajtó felé tántorgok. A vad remegésem és a szédülésem nem segít a dolgon, úgy megyek, mint aki be van rúgva. A srác is utánam jön, kezében az elejtett mappámmal. Ahogy leszállok a metróról, levetem magam egy padra. A térdeimre támaszkodva próbálok erőt venni magamon.
Nyugodj meg, Mathias, nincs semmi baj, nem történt semmi... nyugodj meg, nem fogsz meghalni... nyugodj meg... mély levegő... gyerünk, ez az...
Reszketegen nagy levegőt veszek.
A srác leül mellém, tétován, tanácstalanul néz rám. A hajamba túrok, nagyot nyelek... lassan a szívverésem is normalizálódik...
- Jobban van?- kérdi aggódva, én pedig bólintok.
- Tudnál... hozni... egy kis vizet?- kérdem akadozva, és mint akit kilőttek, úgy ugrik fel. Megtámad egy automatát, majd kisvártatva a kezembe nyom egy üveg ásványvizet. Lecsavarom a tetejét és mohón inni kezdek. Egy hajtársa kiiszom az egészet, majd lehunyom a szemeimet és nagy levegőt veszek.
- Köszönöm.- mondom halkan. Ettől már a gyomrom sincs görcsben, a szédülés is kezd csökkenni...
- Nincs mit. De mi volt ez?- kérdi kíváncsian, én pedig kelletlenül elhúzom a szám.
- Pánikroham.- mondom egyszerűen, kíváncsi tekintetével pedig nem törődve állok fel és veszem a kezembe a mappámat.
- Pánik... roham?- kérdi értetlenül, én pedig bólintok.
- Köszönök mindent. Viszlát.- búcsúzom, majd kissé ingatag léptekkel, de elindulok. Meglepetten néz rám, majd hallom is, ahogy utánam trappol és beérve felveszi a tempómat. Bosszúsan húzom a fejemre a csuklyámat.
- Várjon! Még a nevét sem tudom!- mondja meglepetten.
- Én sem a tiédet, úgyhogy kvittek vagyunk.- válaszolom ridegen. Segített, hálás vagyok érte, meg is köszöntem. Mit vár még?
- Klavier Gavin.- mutatkozik be, nekem pedig megrándul a szám széle. A kezét nyújtja, de rá sem pillantok. Nem akarom ezt. Egyedül akarok lenni, elmenekülni, elbújni, meghúzni magam, hogy senki se lásson.
- Örvendek.- vetem oda, majd felgyorsítom a lépteimet.
- Szintúgy. De hogy hívják?- csak nem akar leszállni rólam. Sóhajtva állok meg a zebránál. Bár nem látom, a lámpa melyik színe világít, de mivel mások is türelmetlenül álldogálnak, ezért gondolom, a piros.
- Mathias. Mathias Dunkelheit.- mondom végül szárazon, belátva, hogy addig úgysem szabadulok tőle. Mintha felderülne az arca.
- Nincs kedve beülni valahová, Mr. Dunkelheit? Úgyis vacsorázni indultam.- ajánlja fel, de szabad átjárást kaptunk, a tömeg megindul, én pedig gyors léptekkel vágok át mindenkin és sietek előre. De még így sem tudom lerázni, beér. A francba is, milyen hosszú lábai vannak ennek a fickónak?
- Nem élnék az ajánlattal.- válaszolom, de még most sem akar békén hagyni, tovább próbálkozik. Felsóhajtok, és hirtelen megtorpanok. Kis híján nekem jön, meglepetten pillant le rám.
- Idefigyelj. Tényleg hálás vagyok, amiért segítettél, de igazán lekophatnál.- nézek fel rá sötét tekintettel. A fenébe, milyen magas már...?
- Én... bocsánat, nem akartam ennyire rámenős lenni...- próbál mentegetőzni.
- Pedig az voltál. Viszlát.- búcsúzok, majd egyszerűen faképnél hagyom.
*
Másnap reggel sóhajtva szállok fel a metróra, mikor egy mosolygó arc nyomul be a látóterembe.
- Jó reggelt, Mr. Dunkelheit!- rikkantja vidáman, szinte kicsattan az energiától. Vetek rá egy sötét pillantást, aztán kikerülöm és leülök. Ő meg persze leül mellém.
- Jobbat.- mondom savanyú képpel. Aztán beletörődve felsóhajtok. - Ha már úgysem hagysz békén, legalább tegezz, jó? Nem vagyok én olyan öreg...- morgom a karfára könyökölve.
|
|
