|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| oosakinana | 2013. 05. 12. 15:07:56 | #25770 |
 Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
Nagy fájdalmaim vannak, és eléggé ki vagyok készülve, de nem szabad, hogy elengedjem magam. Mindenemet odaadtam. Most dolgozhatok azért, hogy mindent visszakapjak. Már éppen készülnék kicsit pihenni itt a lépcsőn, amikor neszt hallok, majd Nathan ül le mellém. Talán van még egy kis remény, hogy megint együtt legyünk. Úgy szeretném, meg úgy vágyok rá, hogy egyszerűen elmondani nem lehet. Azt akarom, hogy mellettem legyen és magamhoz ölelhessem őt is és megnyugtassam arról, hogy mennyire szeretem és több ilyen nem lesz, mert egyszerűen nem tudok nélküle élni.
Ám ez a vallomás még várat magára.
- Minden oké? – kérdezi meg, amikor már egy ideje csend van közöttünk.
- Persze. – dörzsölöm meg az arcomat, hogy egy kicsit rendbe tudjam hozni magam, bár rajtam már nem tudom, mi segíthet. - Csak egy perc… mindjárt eltűnünk. – jegyzem meg, mert nem akarom zavarni a mindennapjait, ha már meg szokta, hogy nem vagyok vele, bár az én szívem is meg agyam is érte sikít még akkor is, ha nem teszek semmit.
- Na persze, azt megnézném. – morogja, majd végül felállít engem is, amiért most igazán hálás vagyok, de félek, hogy így is a terhére leszek. Lekísér a lépcsőn én meg szorosan tartom Davidet, hogy ne essen le, mert nem szeretném, ha ezek után baja esne. Féltem, de egyben félek is, hogy a testvérem iránti szeretem és aggódásom miatt fogom elveszíteni teljesen Nathant, ha még eddig nem veszítettem el teljesen a hülyeségem miatt. Leültet a fotelbe, amint leérünk, majd rám néz. – Várj egy percet! – jelenti ki. Most ha nagyon akarnék se tudnék elmenni olyan egyszerűen, mert remegnek a lábaim és fáj minden egyes mozdulat. Fáj a mellkasom. Fáj a levegő vétel.
Magamra hagy egyedül a nappalba és annyira kényelmes a fotel, hogy nem szívesen állnék most fel belőle. Milyen jót lehetne itt aludni. Bár csak aludhatnék egyet úgy igazán. Akkor lehet sok minden rendbe jönne. Bár az lenne a legjobb, ha Nathan mellettem feküdne és magamhoz ölelhetném, hogy együtt pihenjünk.
- Mindjárt jön egy taxi, az majd hazavisz titeket. – szól, mikor visszatér és látom, hogy van valami a kezében. - Ezt vedd be légy szíves! Kicsit jobban leszel tőle. – felém nyújtja a bogyót és a poharat, de én inkább a másik keze felé nyúlok. Szeretném megfogni és érezni a bőrének a tapintását.
- Nathan, figyelj! Én tényleg nem akartalak megbántani. – mondom neki, de hátra lép mielőtt elérhetném. Nagyon nem jó így.
- Pedig sikerült. – mondja egyből közömbösen, amire mintha a nem létező kést forgatnák meg a szívemben, de megértem, hogy ezt kell tennie, hiszen én bántottam meg. Ő csak őszinte. Elveszem tőle végül a gyógyszert és a vizet, amit megeszek és megiszok. - Figyelj rám! – kezd bele elég komolyan a témába. - Nem hiszem, hogy megfogadod, de azért elmondom. Fel kéne hívnod a nagyszüleidet. – ez így van, de nem is kell tudniuk róla. Öregek és nem biztos, hogy bírnák a sok aggodalmat David miatt. - Igaz, hogy David a te testvéred, de nekik az unokájuk, ahogy te is. Ha segítségre van szükségetek, biztosan boldogan segítenek. – nem igazán tudok minden egyes szót értelmezni, meg amúgy is mi akar lenni ez a szent beszéd? Össze is húzom kicsit a szemöldökömet, már amennyire tudom. - Ezen gondolkozz el, mert nem fogod mindig egyedül bírni. – amikor meghallom mondatát teljesen ledöbbenek.
Ezek szerint most már soha nem lesz velem. Elszúrtam ennyire, hogy már nem akar velem lenni. Akkor így már nem is értem meg, miért kell nekem egyáltalán élnem. Oké, hogy itt van David, de Nathan ez alatt a kis idő alatt sokkal többé vált, mint egy egyszerű pasi. Ő már több, csak nem tudtam neki elmondani, bár ezek után nem tudom érdemes lesz-e elmondanom, hiszen nyilvánosan a tudtomra adta, hogy nem kíváncsi rám.
Nem sokkal később tér vissza, mire segít felállni, majd lemenni a lépcsőn egyenesen a taxiba, amit hívott nekünk. Teljesen magamba fordultam és most legszívesebben elsírnám magam és a könnyeimet áztatva könyörögnék neki, hogy ne dobjon ki, de erre nincs energiám. Most csak az visszhangszik a fejemben, hogy egyedül kell csinálnom mindent… már megint…
Nem figyelek semmire, hogy mit beszél a taxissal. Egyszerűen csak beültet, majd magamra hagy és bemegy a házba, az én könnyeim meg úgy törnek utat maguknak. Utoljára a szüleim temetésén sírtam, de most ez sokkal rosszabb, mint a temetés, amit soha nem is bírtam. Hazáig mind végig folynak a könnyeim.
Mikor megáll a taxis, kinyitom az ajtót.
- Segítsek bemenni? – kérdezi meg hátra fordulva, de csak a fejemet rázom.
- Köszönöm, hogy házig hozott? – mondom neki, majd kimászok bár a kocsinak neki kell dőlnöm, mert az egyensúlyom eléggé instabil, amire kiszáll.
- Had segítsek kérem. Nathan a szívemre kötötte, hogy segítsek bemenni önnek. – mondja a taxis és csak még jobban elszomorodok.
- Nem kell köszönöm. Viszlát. – mondom, majd betámolygok, bár inkább úgy sétálok, mint egy részeg, de nem érdekel, hogy ki mit lát.
Bemegyek a lakásba, majd az ajtónak dőlve ülök le a földre. Nem bírok tovább menni. A könnyeim is elindulnak, ahogy arra gondolok, hogy Nathan soha többet nem akar velem lenni. Ő volt az egyedüli reményem és még őt is eltaszítottam magamtól. Megérdemlem, hogy egyedül leszek és szenvedjek a lehető legjobban.
~*~
Egy hét telt el mióta Nathan úgymond végelegesen szakított velem. Teljesen magamba vagyok roskadva és ráadásul a héten volt anyámék évfordulója is, ami még nagyobb letargiába taszított, bár Davidnek igyekeztem nem mutatni, de ő is észre vette, hogy nem vagyok az aki régen voltam. Mindent megcsinálok és még dolgozni is járok, de a fájdalmaim egyre erősebbek és mivel éjszakánként aludni sem tudok még jobban súlyosbítja a dolgokat.
Jelenpillanat öcsikém nagyiméknál van, akik próbáltak rábeszélni, hogy pihenjek és ne dolgozzam agyon magam, de ha nem megyek akkor Nathan körül forog az agyam és ugyan ott vagyok ahol a part szakad, csak akkor a szívem és a lelkem hal meg éppen.
Munkahelyemen vagyok és az egyik dobozt pakolom, ami elég nehéz. Ma egésznap szarul voltam. Álmos vagyok, fáj mindenem és még sorolhatnám. A testem viszont feladja a szolgálatot. Ő nem képes tovább küzdeni az ellen, ami vele történik. A nehéz doboz elhúz a súlyával és elveszítve az eszméletemet fekszek el a földöm, miközben a doboz meg rajtam van.
~*~
Nem tudom mennyi idő telik el, na meg hogy hol vagyok, csak annyit tudok, hogy fáj mindenem és elkezdem kinyitni a szemeimet és a fehérség fogad. Megmozgatom a kezemet, de csak az egyiket nem tudom. Kinyitva a szememet nézek le a kezemre és akkor látom meg, hogy Nathan ül mellettem és a kezével fogja az enyémet és a fejét is lette és úgy alszik. Csak figyelem, ahogy alszik, de nem tudok sokáig tartani a fejemet, ezért visszateszem, és úgy nézek felfelé.
Egyszer csak érzem, hogy megmozdul a karomon, majd felül és a szemébe nézek.
- Leon. – mondja és hallom a hangjában a megkönnyebbülést, majd feláll, és úgy ölel meg, amin meglepődök, meg örülök is neki ám fájdalmat is okoz vele, amire felszisszenek.
- Nathan. – mondom eléggé fájdalmas hangkifejezéssel, amire észbe kap és feláll.
- Ne haragudj, de úgy örülök, hogy felkeltél és nem esett más semmi bajod. – mondja, ám látszik rajta, hogy még mindig neheztel, de most a boldogsága sokkal nagyobb.
- Bocsánat, hogy aggódnod kellett miattam. – mondom halkan, majd látom, hogy mondana még valamit, de most én szeretnék beszélni, ezért meg fogom a kezét. – Nathan. Tudom, hogy hülyeséget csináltam és meg is értem, hogy nem akarsz velem többet együtt lenni, de nekem szükségem van rád. Veled akarok lenni. Nélküled az életem semmit nem jelent. Te adsz jelentőséget az életemnek. Tudom, hogy mondtam neked dolgokat akkor és hogy hülye személyiségem van, amit nem lehet elviselni, de nekem akkor is szükségem van rád. Szeretlek. – mondom komolyan és úgy nézek a szemébe, majd várom, hogy erre vajon mit fog mondani. Ha ezt is vissza utasítja, akkor nem tudom, hogy mihez kezdhetnék.
|
| Lexine | 2013. 05. 10. 20:58:21 | #25748 |
 Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
Lábujjhegyen az ágyhoz sompolygok, majd leülök a padlóra. Hosszú ideig figyelem, ahogy békésen alszik. Most végre semmivel sem törődik, nem hajtja agyon magát csak pihen és ez engem is megnyugvással tölt el. A bajok, a hatalmas ijedtség és az emésztő aggdalom, ami éjszaka óta kavargott bennem, most mind olyan távolinak és jelentéktelennek tűnnek. Kihasználva az alkalmat szépen apránként szemügyre veszem minden egyes vonását. Még sosem tudtam ilyen alaposan megnézni. Még mindig nem hiszem el, hogy egy ilyen valakinek én kellek…pont én. Hálás vagyok neki, amiért nem törődött azzal, amit mondtam és megszerzett.
Nem tudom mennyi ideig nézem, de mikor gyomrom hangosan jelezni kezdi, hogy valamit ideje lenne belepakolni, valahogy úgy érzem, csak egy pillanat telt el azóta, hogy ideültem. Egy ideig nem törődök a követelőzésével, de mivel egyre hangosabb, úgy döntök eszem valamit, mielőtt Leon felébredne rá. Titkos ügynököket megszégyenítő nesztelenséggel szivárgok ki a szobámból, majd elindulok a konyhába. Hm…micsoda illatok!
Odalent a gőzölgő ebéd fogad, na meg anyám és az ő aggodalmas kérdései. Ki ez a fiú? Mivel foglalkozik? Ismered a szüleit? Miért nem akar kórházba menni? Van valami rejtegetni valója?
Én szépen válaszolok mindenre, őszintén, mert szerintem apám már úgy is rájött a versenyre, szóval kár tagadni. Látom az arcán, hogy egyes részletek nagyon nem tetszenek neki, de látja rajtam, hogy ki tudja mióta, most tényleg boldog vagyok, és csak arra kér, legyek óvatos. Ezt megígérem, mert nem szándékozom semmi hülyeséget csinálni vele. Ellenkezőleg, inkább azt akarom elérni, hogy ő is hagyjon fel ezekkel a veszélyes dolgokkal.
Az ebéd után legszívesebben rohannék is vissza, de félek, hogy az ajtónyitásra felébresztem Leon-t. Azt már nem! Így is elég nehéz volt ezt az egészet elérni. Csak kibírom, amíg fel nem ébred!
Jobb híján kerítek egy könyvet és olvasni kezdek a nappaliban. Viszont enyhe túlzás lenne még az is, hogy félig meddig odafigyelek az olvasottakra. Gondolataim folyton elkalandoznak de még ezektől a néma gondolatoktól is olyan zavarba jövök, mintha legalább teli torokból ordítanám őket egy egész színházteremnyi ember előtt. Minden alkalommal vörös arccal pillantok körbe, de semmi jele annak, hogy valami gondolatolvasó kikémlelte volna, kin jár az eszem.
Egyszer csak lépéseket hallok, amik egyértelműen nem tartoznak sem anyámhoz, sem pedig apámhoz.
- Leon. Hova készülsz?- sietek hozzá értetlenül, miközben ő a cipőjét húzza. Nem értem, még nincs annyi idő, hogy mennie kéne David-ért.
- Ne haragudj, de most el kell mennem. – ilyen hirtelen, és mégis hová? – Édesapádnak igaza van. – tessék? Miégis…miben?– Nem tartozom hozzád. Másabb körökből valók vagyunk. – mi az, hogy más körökből? Most…most ezt a házunk miatt gondolja? Ez hülyeség.
- De Leon. Ez engem nem érdekel.- mondom határozottan, és közelebb is megyek, hogy kijelentésemet egy öleléssel nyomatékosítsam, de nincs rá időm, mert folytatja
- Nathan. Nem lehet. – miért nem? mi változott ilyen hirtelen? - Mi nem tartozunk össze. Nem lehetünk együtt. –Mégis ki szerint? Miért nem? Semmit sem értek!– Sajnálom. Szia. – Ennyit mond és anélkül, hogy rám nézne, elmegy. Én földbe gyökerezett lábakkal állok, nézem a csukott ajtót, majd végighallgatom, ahogy a motor felmordul, majd egyre távolodik. Ez most tényleg megtörtént? Nem…nem értem. Eddig semmi gondja nem volt velem. Én tehetek róla? Igen. Túl erőszakos voltam. De én…csak neki akartam jót! Tényleg!
Úgy érzem magam, mint akit egy kalapáccsal vágtak fejbe. Jó sokszor. Mint egy szobor, úgy állok még mindig mozdulatlanul, némán. Most mit csináljak?
*~*~
A napok lassabban vánszorognak, mint egy háromlábú, kiéheztetett haldokló kutya. Felváltva vagyok szomorú és dühös, hol magamra, hol apámra, néha pedig Leonra. Aztán lassan, ahogy milliószor átgondolom a dolgot, kezd összeállni a kép. Nemrég azt mondta, fontos vagyok és nem olyannak ismertem meg őt, aki ilyen semmiségek miatt visszavonná, amit mondott. Valami van, amiről nem tudok, valami amit már megint egyedül akar megoldani. Végül is, mindegy. Nem fogok életem végéig könyörögni neki, hogy legalább az én segítségemet fogadja el. Ha képes volt így itt hagyni, akkor oldja csak meg ő a problémáit!
*~*~
Épp a konyhába tartok egy kis reggeliért, mikor csengetnek. Mikor ajtót nyitok, első pillanatban azt hiszem, csak képzelődöm, hiszen az elmúlt időben annyiszor játszottam el ezzel a gondolattal.
- Leon. Mit keresel itt?- próbálok hangomból minden érzelmet kiölni. Gyors pillantással végig nézek rajta. Te jó ég, mi a fenét csinált már megint?
- Szia. – ahogy megszólal, döbbenetem még mélyebbre fúrja magát. Hangja elgyötört és erőtlen – Szeretnék beszélni veled, meg szeretném, ha apukád megvizsgálná Davidet.- Beszélni velem? Hát, ebben nem segíthetek. Volt rá lehetősége, hogy beszéljen velem, de neki csak idióta hazugságokra futotta. Én nem akarok beszélni vele, viszont nem is küldöm el, hiszen David nem tehet semmiről.
- Gyertek.- tárom ki jobban az ajtót, de többet nem mondok- Apa. Téged keresnek.- Lépek be a konyhába, majd azzal a lendülettel meg is fordulok és anélkül, hogy Leonra néznék, elsétálok mellette és meg sem állok a szobámig.
Az ablak előtt állva nézek kifelé, várom, mikor tűnnek fel a kertben és mennek el végre. Annyira dühös vagyok, hogy azt el sem tudom mondani, de még ez a rengeteg düh sem gyűri le azt az örömet, amit az okoz, hogy itt van. Viszont ettől még mérgesebb vagyok, mert tudom, hogy, ha most feljönne és kitartóan próbálkozna, akkor el tudná érni, hogy elfelejtsem az egészet. Annak pedig –most már biztosan tudom- megint nem lenne jó vége.
Kopognak az ajtón, én pedig ajkaimat összeszorítva próbálom némán átvészelni az elkövetkező pillanatokat. Ha nem mondok semmit, talán elmegy. Persze. Az ajtó már nyílik is, én pedig szándékosan csak a hátamat mutatom az érkezőnek.
- Nem mondtam, hogy be lehet jönni.- jegyzem meg és még mindig próbálok a lehető legközönyösebb lenni
- Én szeretnék beszélni veled.- miért is gondoltam, hogy most az egyszer majd az lesz, amiét én akarok?
- Miért?-fordulok meg, de abban a pillnatban elszántságom máris meginog. Rögtön látom, hogy alig áll a lábán, tartása is elég görnyedt…szörnyen néz ki. De nem, ez nem változtat semmin. Meghallgatom, aztán majd valahogy elküldöm és vége.
- Szeretném neked elmondani, hogy miért mondtam azt, amit mondtam, de valójában nem igaz. – micsoda meglepetés – Davidet elrabolta azaz emberke, aki a balesetemet is okozta. – hogy mi?- Fél milliót kellett össze gyűjtenem neki és azt mondta, hogy ha bárkinek szólni merek, akkor bántani fogja, sőt meg is ölheti. Nem akartalak ebbe belevinni. Tudom, hogy félsz a kocsiktól és a motoroktól, mert édesapád erre utalgatott, bár azt nem tudom, hogy miért, de lehet meg volt rá az okod, amiért nem mondtad el. – ennek mégis mi köze ehhez?- Nem akartam, hogy aggódj értem, mert nem jelentkezek. Ezért mondtam csak, amit mondtam. Valójában nagyon szeretlek és mindent megadnék azért, hogy megbocsáss nekem és újra velem legyél. – na persze- Bár azt is megértem, hogy nem akarsz a történtek után velem lenni, de tényleg csak neked akartam jót, meg Davidet nem akartam még nagyobb veszélybe sodorni. De nem is akarlak tovább zavarni. Köszönöm így is, hogy meghallgattál.- azzal megfordul és elmegy
Ennyi? Semmi küzdelem, semmi erősködés? Még csak nemet sem kell mondanom? Még hogy szeretné, hogy megbocsássak…látszik. Vagy csak ennyire kimerült? Nem tudom, de mindegy is. Menjek csak!
Hallgatom a lassú lépteket, ahogy a lépcsőn megy lefelé, de hang egyszer csak abbamarad. Még nem érhetett le. Mozdulatlanul fülelek, de semmi mozgást nem hallok. Talán elkalandoztam, ezért tűnt túl rövidnek az idő… Végül csak kikukkantok a szobámból és döbbenten látom, hogy még mindig itt van és a lépcsőn ül. Nem gondoltam volna, hogy valakiről hátulról is ennyire ordíthat, hogy rosszul van.
Legszívesebben odarohannék, de visszafogom lépteimet és lassan sétálok mellé. Megfordul a fejemben, sőt, egy pillanatra el is határozom, hogy leülök mellé, magamhoz húzom, hogy fejét a vállamra hajtsa és úgy üljünk ott, amíg jólesik. De az sem tartana örökké. Úgy tűnik képtelen vagyok elérni, hogy egyenlő félként kezeljen, én pedig nem akarom, hogy engem is folyton csak meg akarjon védeni. Elég neki David. Jobb lesz, ha keres valakit, akit el tud fogadni társként a bajban is.
-Minden oké?- állok meg mellette
-Persze. –dörzsöli meg az arcát, de már rég túl lehet azon, hogy ennyi rendbe hozza- Csak egy perc…mindjárt eltűnünk.- Erről beszéltem. Mi a francért nem képes azt mondani, hogy „Nem Nathan, rosszul vagyok. ”? Elegem van!
-Na persze, azt megnézném.- mormogom, majd belekarolva felállítom és fogva őt elindulok lefelé a lépcsőn. Davidet nem veszem el, nincs kedvem azon vitázni, hogy adja oda, de fél szememet azért rajta tartom. Szegény, elég nagyot gurulna, ha elejtené. De úgy tűnik, emiatt felesleges aggódnom. Leon térdei rogyadoznak, egyre inkább csak én tartom, de Davidet mégis olyan biztosan fogja, hogy el sem hiszem. – Várj egy percet!- teszem le a nappaliban az egyik fotelbe. Ahogy rápillantok értetlenséget látok a szemében, de nem magyarázkodom, csak szó nélkül elviharzok a konyhába.
Most mégis mit csináljak? Így nem tud hazamenni. Talán itt…neeem, azt nem. Gyorsan ki kell találnom valamit. Végül úgy döntök, hívok nekik egy taxit. Azt a sofőrt hívom, akit apám is szokott, benne megbízom.
Miután leteszem a telefont, kutakodni kezdek a gyógyszerek közt. Mielőtt elmegy még belé kell erőltetnem valamit, mert látom rajta, hogy nem csak fáradt, de a fájdalmai is nagyok. Hajj, miért van itt ennyi gyógyszer? Fogalmam sincs melyik lenne a legjobb. Végül találomra kiveszem az egyik gyógyszeres dobozt és olvasni kezdem a leírást.
-Az nem elég erős.- váratlanul apámat hallom a hátam mögül, aki látva tanácstalanságomat eltol a szekrény elől és a kezébe veszi a dolgokat. Mi az, hogy nem elég erős? Ennyire nagy a baj?- Tessék, add ezt neki! Mert Leonnak lesz, nem?- bólintok
-Köszönöm.- veszem el a gyógyszert, majd töltök egy pohár narancslevet és elindulok a nappaliba
- Mindjárt jön egy taxi, az majd hazavisz titeket.- közlöm halkan, mikor beérek- Ezt vedd be légyszíves! Kicsit jobban leszel tőle.- nyújtom a bogyót és a poharat, mindkettő ugyanabban a kezemben, de ő inkább a szabad kezem után nyúl
-Nathan, figyelj! Én tényleg nem akartalak megbántani.- nagyot sóhajtok és hátrálok egy lépést, mielőtt elérne.
-Pedig sikerült- vágom rá közömbösen. Aztán újra felé nyújtom a poharat és most már vonakodva ugyan, de elveszi és lenyeli a bogyót. A szívem szakad meg, hogy így kell látnom és, hogy így kell viselkednem vele, de nem veheti észre, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy megbocsássak- Figyelj rám!- ülök le vele szemben- Nem hiszem, hogy megfogadod, de azért elmondom. Fel kéne hívnod a nagyszüleidet. –mondom, mert biztos vagyok benne, hogy ők semmiről sem tudnak- Igaz, hogy David a te testvéred, de nekik az unokájuk, ahogy te is. Ha segítségre van szükségetek, biztosan boldogan segítenek.- itt befejezem, mert látom, hogy már nehezére esik figyelni és nem is tetszik neki, amit mondok- Ezen gondolkozz el, mert nem fogod mindig egyedül bírni. -teszem hozzá, miután felálltam. Szándékosan fogalmaztam így, egyértelművé akarom tenni, hogy miután most elmegy, nem látjuk többé egymást. A reakcióját viszont nem figyelem, talán jobb, ha nem látom. Nem is mond semmit, túl fáradt lehet már ahhoz, hogy vitatkozzon.
Hogy megkönnyítsem mindkettőnk dolgát, kint várom meg a taxit. Mikor megérkezik, megkérem, hogy nagyjából mondja meg mennyibe fog kerülni az út. Kifizetem, és az összeget még megtoldom egy kicsivel és a lelkére kötöm, hogy addig ne menjen el, amíg nem látja, hogy Leonék beérnek a házba. Sőt, ha úgy látja, hogy szükséges, kísérje is be őket. Nem szeretném, ha a házuk előtt esne össze. Végül megkérem, hogy álljon közvetlenül a bejárat elé, míg én bemegyek Leonért.
Bent aztán felkaparom a fotelből és elindulunk kifelé. Az az egyetlen perc, amíg a kocsihoz érünk valódi kínzás…legalábbis nekem. Legjobban akkor szorul össze a szívem, amikor egy pillanatra az arcára téved a tekintetem. Még elgyötörtebb, mint mikor jött és gondolom, erről én tehetek.
-Akkor, amit megbeszéltünk.- pillantok a sofőrre, miután Leonék beszálltak, majd anélkül, hogy elbúcsúznék bemegyek a házba.
Bent aggodalommal a szívemben figyelem, ahogy távolodik a kocsi. Remélem nem csináltam nagy butaságot és nem lesz még nagyobb baja.
|
| oosakinana | 2013. 05. 04. 21:37:12 | #25705 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
Felkeltem aminek nagyon örül, bár kicsit aggódik, hogy látja van pár sérülésem de csak elmosolyodva nyugtatom meg, hogy semmi komoly és nem kell aggódnia. Szerencsére ő még nem érti ezeket a sérüléseket és csak egy ilyennel simán meglehet nyugtatni. Szólok neki, hogy Nathan itt van kint a konyhában, aminek igazán örül. Felöltöztetem, majd ki is megy hozzá köszönni, amíg én kicsit leülök pihenni, bár inkább az ágyat igazítom meg.
Végül kimegyek a fiúkhoz és jön a reggeli készülődés. Reggeli készítés, meg ilyenek, de persze szokásomhoz híven, mindent egyedül szeretnék megcsinálni. Nem vagyok hozzá szokva, hogy valaki segíteni akar nekem, így nem is engedem, hogy Nathan dolgozzon, meg amúgy is vendég itt nálunk, a vendégek meg ne dolgozzanak.
Végül megbeszéljük, hogy amint elviszem Davidet az oviba, elmegyek hozzájuk és megvizsgálhat az apja, mert nem akarok kimaradni a munkámból és utána megyek dolgozni, hogy meg tudjam keresni a mai betevőnket is.
- Rendben, akkor nemsokára ott vagyok. – adok neki egy csókot a homlokára és nem sokára meg is jelenik öcsikém. Nem tudom, hogy meg fogja-e kérdezni, hogy miért motorral megyünk, de Nathan reakciójától jobban tartok.
- Mehetűűnk!
Bemegyek, és már tolom is ki a járgányt, amivel nem kicsit lesokkolom Nathant. Kicsit bicegek, és úgy támaszkodok meg a motoron.
- Mi ez? – kérdezi és hangján érezhető, hogy eléggé feszült és kezd mérges lenni rám nagyon.
- Az ovi messze van és így is késésben vagyunk. – jegyzem meg neki, bár nem éppen erre számított, ahogy elnézem.
- Nem ezt kérdeztem! – idegességét öcsikém is megérzi és egyből ott terem mellette, majd felnézve rá kezd el kérdezgeti, amivel mintha kicsit visszább fogná Nathan kirohanását.
- Te nem szeretsz motorozni? – kérdezi meg, amire nem válaszol, bár számomra kicsit nyílván való a válasz, hogy nem, de végül csak megsimítja a fejét és rám néz és rám néz.
- Azért vigyázz! – morogja, majd inkább megfordulva hagy minket magunkra.
Felültetem Davidet, majd amikor megölel kicsit felszisszenek, de nem akarom megijeszteni, ezért elterelem, hogy csak becsíptem a kezemet, majd végül elindulunk az oviba. Ahol az óvónő, alig akar hinni a szemének és nem akar elengedni, de végül csak leteszem az öcsémet és végül lassan, de elindulok Nathanékhez, mert ha nem mennék tuti, hogy ki lenne akadva és jogosan, főleg, hogy meg is ígértem.
Nem sokkal később meg is érkezek, amire megkönnyebbül, majd leszállok és úgy megyünk be az apjához. Az egyik vendégszobába megyünk be, ahol elkezd kérdezgetni, bár nem szívesen válaszolok neki, mert tudom, hogy Nathan kiakadna, ha tényleg nagy fájdalmaim lennének, ezért inkább csendben maradok, vagy pedig megmásítom a valóságot. Nem akarom, hogy bárki aggódjon értem, bár ha ezt nagyiék megfogják tudni tuti kiakadnak, de nem kell megtudniuk szerintem. Amíg el nem múlik, addig nem fogok menni hozzájuk.
Éppen egy szál bokszerben ülök az ágyon, amikor egy idősebb nő beront a szobába és nem zavartatva magát siet Nathanhoz.
Egy váratlan pillanatban kirobban a vendégszoba ajtaja és anyám vágtat be kétségbeesett arccal.
- Kisfiam jól vagy? – szóval az anyja. - A takarítónő valami autóbalesetről beszélt! – a pletykák sosem jók, főleg ha másod vagy harmad kézből hallja az ember. - Megsérültél? – kezdi túl aggódni, de legalább tudom, hogy kitől örökölte ezt az oldalát.
- Dehogy is! – felpattan és a vizsgálatom is abba marad és az eseményeket lesi a doki is. - Én nem voltam a kocsiban. – jegyzi meg. Remélem erre most már megnyugszik az anyja.
- Úristen! Láttad a balesetet? Biztos, hogy jól vagy? Ha beszélni szeretnél valakivel, felhívom Doktor Jonson-t. – Mi van? Erre az emberek megnyugszanak, nem jobban kiakadnak és pszichológust hívnak.
- Nem kell! – mondja egyből, majd rám néz, de csak értetlen és össze zavarodott tekintettel találhatja szemben magát. - Gyere! – ki is megy az anyukájával együtt, majd, amint kettesben maradok az apukájával leteszi a műszereket.
- Örülök, hogy kettesben tudtunk maradni – mondja az apja, amire értetlenül nézek rá. – Nem szeretném, ha ezekbe az illegális versenyekbe belevinnéd Nathant is. – jelenti ki.
- Még is miből gondolja, hogy illegális versenyen voltam? – kérdezem tőle értetlenül.
- Nem most jöttem le a falvédőről. – jelenti ki és nem látom értelmét, hogy tovább színleljek. – Nem akarom, hogy Nathan ebbe belekerüljön. Jobb lenne ha ott hagynád, mielőtt még nagyobb fájdalmat okozol neki. – jelenti ki, amire csak szigorú tekintettel nézek rá.
- Szeretem a fiút és nem fogom csak azért elhagyni, mert maga azt kéri. – jelentem ki. – A versenyekbe nem viszem bele, mert észrevettem, hogy fél a járművektől, de elhagyni emiatt soha nem fogom. – mondom komolyan, majd lezártnak tekintem a beszélgetést és elkezdek öltözni, mire az apja kimegy.
Nem sokkal később Nathan jön vissza a szobába, miközben az ingemet gombolom vissza.
- Na? – néz rám, miközben nem mozdul az ajtóból.
- Mi na? – nézek rá, majd végül leesik, hogy mire kíváncsi. - Jaa… megmaradok. Látod, mondtam, hogy jól vagyok. – intézem el ennyivel, mert nem akarom, hogy aggódjon, pedig nem vagyok a legjobban. - Úgyhogy most megyek is dolgozni. – fel is állok, hogy szándékomat nyomatékosítsam.
- Várj! – fogja meg a kezemet, amikor elhaladnék mellette. - Ne menj! Csak… legalább csak ma pihenj! – kér meg, pedig nagyon jól tudja, hogy nem fogok belemenni. Sajnos nekem nincs olyan jó helyzetem, mint neki.
- Nincs rá szükség, egy kis munkába nem fogok belehalni. – nézek rá mosolyogva, de nem hatom meg egyáltalán.
- Azt mondtad szeretnéd még hallani, ahogy játszom, nem? – ajánlja fel és értékelem, hogy ennyire itt szeretne tartani, bár tényleg szívesen hallgatom, így lehet, belemegyek. - Ha itt maradsz játszom neked!
- Rendben – mondom neki elgondolkozva kicsit, aminek látom, nagyon örül.
- Akkor gyere! – int, hogy kövessem. Legalább megismerem a szobáját, aminek nagyon örülök. Felmegyünk, majd ahogy egyből az ágyhoz lépve rúg be valamit, csak elmosolyodok rajta. Meg fogom ismerni, így ez ellen nem tehet semmit és így is úgy is szeretni fogom.
Ám amikor megpróbál elfektetni nem akarom hagyni és igen is harcba szállok magamért, de végül csak sikerül rávennie, hogy lefeküdjek. Bár a kis fenyegetése nem igazán használ, mert nem hiszem, hogy tényleg szeretné, hogy örökre itt maradjak az ágyába, bár nem lehet tudni. Amint elfekszek, ezerszer jobban érzem most magam. Pihen a testem és ezért nagyon hálás. Nem hiszem, hogy jó lett volna, ha most végig dolgozom a napot, de hát ez van. Most pihenek akkor, ahogy kicsim kérte.
- Hozzak valamit? – leül mellém, amikor elhelyezkedek az ágyán. - Fájdalomcsillapítót, vagy enni, vagy…
- Nem kell semmi, köszönöm. – rázom meg a fejemet, amire nagyot sóhajt, de várjunk csak… - Várj csak, valami mégis nagyon kéne.
Megfogom az ingét, majd szépen lehúzom magamhoz és egy csókot adok ajkaira, mert ezzel nagy szükségem van. Amennyire csak tudom, elhúzom és el is mélyítem. Nagyon szeretem és nagyon nem akarom elveszíteni és nem érdekel, hogy az apja mennyire fogja tiltani tőlem, nem fogom elhagyni!
Végül elszakad tőlem, feláll és a zongorához sétál, amit végig követek szemeimmel. Elkezd játszani és olyan bámulatos darabot játszik. Nagyon tetszik és ahogy beleéli magát én is eltudom képzelni egy helyzetbe, ami a legszebb, de csak is vele vagyok és ezen semmi sem változtat. Imádom, hogy rá találtam és örülök annak a napnak, hogy találkoztunk. Nem tudom, hogy most mi lenne velem, ha nem ismerem meg és nem tudom meg róla a dolgokat és nem kezdek el akaratoskodni ahogy mindig is szoktam.
A dal végén rám néz, amire elismerően mosolygok és bólintok is. Erre kicsit felbátorodva zongorázik tovább, amit örömmel és nyugodtsággal hallgatok. Ám a nyugodtság egyszerre hozza magával a fáradtságot, hiszen ha azt nézzük egy jó ideje nem aludtam már. Így lehunyva a szememet alszok el.
~*~
Arra kezdek ébredni, hogy csörög a telefonom és egyedül vagyok a szobába. Felülök, de eléggé fájdalmasan sikerül, de a telefont fel kell vennem.
- Igen tessék? – szólok bele eléggé álmosan.
- Szevasz Leonal. – hallom meg a karambolom okozójának a hangját.
- Mit akarsz? – kérdezem tőle mérgesen, majd felállok és elkezdek járkálni.
- Itt van nálunk a kisöcséd és azt akarjuk, hogy szedj össze fél millát és akkor vissza fogod kapni, ha nem szólsz senkinek. – jelenti ki bennem meg megáll az ütő. – Ja meg a motorodat is akarjuk. – mondja, de csak tátogok.
- Nincs fél millióm, hogy úgy oda tudjam adni ezt te is nagyon jól tudod. – mondom komolyan.
- Add el akkor a kocsikat, amiket tőlem nyertél vagy csinálj, amit akarsz. Szedj össze fél millát vagy az öcsikéd nálam marad örökre. – csapja le a telefont én meg eléggé ideges vagyok, de ezt Nathan nem tudhatja meg. Nem akarom, hogy segítsen. Ezt nekem kell elintéznem arról nem is beszélve, hogy van két kocsim, de ha azokat még el is tudom adni, akkor nem tudok többet versenyezni sem, bár nem mintha annyira nagyon bánná akár ki is, de nem akkor miből fogom Davidnek biztosítani azt, amit eddig abból a pénzből tudtam?
Magamra erőltetek egy kis nyugodtságot, majd elindulok lefele. Veszem fel a cipőmet, amikor megjelenik Nathan.
- Leon. Hova készülsz? – kérdezi, amire rátekintek.
- Ne haragudj, de most el kell mennem. – mondom neki és látom rajta, hogy aggódik. Nem akarom, hogy miattam aggódjon, mert most egy ideig nem fogok nála jelentkezni. – Édesapádnak igaza van. – jegyzem meg. – Nem tartozom hozzád. Másabb körökből valók vagyunk. – mondom neki és látom a meglepődöttségét.
- De Leon. Ez engem nem érdekel. – jön közelebb, de ezzel csak az én dolgomat nehezíti meg.
- Nathan. Nem lehet. Mi nem tartozunk össze. Nem lehetünk együtt. – fordulok meg és kinyitom az ajtót. Nem tudok a szemébe nézni, mert akkor tuti, hogy nem bírnám ki. – Sajnálom. Szia. – köszönök el, majd végül ott hagyom és bár fájó szívvel és könnyes szemekkel, de elmegyek haza.
~*~
Nagyon rossz Nathan mellett és az a legrosszabb, hogy senkinek nem mondhatom el, hogy mi van velem és mire készülök. Reggeltől estig dolgozok és nagyok a fájdalmaim, de nem tudok vele mit kezdeni. Ki vagyok merülve, de Davidért melózok, hogy megkapjam. Sikerült mind a két kocsimat eladni és most van a találkozó, hogy visszakapjam Davidet.
- Itt a pénz és a motorom. Hol van az öcsém. – mondom komolyan és rájuk nézzek.
- Itt van ő is. – hozzák elő végre a testvéremet.
- Leon. – mondja sírva a nevemet és látom, hogy már szaladna hozzám, de visszatartják. Rossz állapotban néz ki ő is, úgyhogy nem lesz könnyű visszarázni a rendes kerékvágásba, ami eddig volt nálunk.
- Kérek mindent. – tartja ki a kezét, mire odamegyek, majd ledobom elé a pénzt. – A motor kulcsait csak akkor kapod meg, ha itt lesz David nálam. – mondom komolyan.
El is engedik Davidet, aki szalad a karjaimba, én meg egyből megölelem, majd odadobom nekik a kulcsot.
- Most már hagyjatok békén minket. – jelentem ki, majd felveszem az öcsémet, bár eléggé fájnak a mozdulatok, de nem tud különösebben érdekelni az öcsém az első. – Most már minden rendben lesz. Itt vagy velem. – suttogom, és úgy ölelem meg simogatom, aki szorít magához és érzem, hogy még remeg a kis teste. El kell vinnem egy orvoshoz megnézetni, arról nem is beszélve, hogy beszélnem kéne Nathannal most már. Remélem vissza fog jönni hozzám, mert nagyon szeretem. Remélem elhiszi, hogy csak az ő érdekében hazudtam.
David addig zokog, amíg el nem alszik, de pont ekkor érkezünk meg Nathanék házához. Becsengetek, majd csak várok, bár nem hiszem, hogy a legjobb állapotban vagyunk, de nem érdekel különösebben. Ám nem a doki nyit ajtót, hanem Nathan.
- Leon. Mit keresel itt? – teszi fel a kérdést és eléggé kimért, mint, amikor meg ismerkedtünk, ha nem rosszabb.
- Szia. – Köszönök neki. – szeretnék beszélni veled, meg szeretném, ha apukád megvizsgálná Davidet. – mondom bár nem sokára én is mindjárt összeesek a fáradtságtól és a fájdalomtól, ami folyamatosan a testemet szúrja.
- Gyertek. – nem mond semmit, csak beenged minket, majd bemegy a konyhába. – Apa. Téged keresnek. – mondja, majd felmegy az emeletre. Gondolom, ez akar lenni, hogy nem akar beszélni velem, de akkor is szeretném elmondani neki a dolgokat, csak Davidet lássák el.
Az apja egyből látja, hogy gond van. Bevezet minket egy szobába és megvizsgálja Davidet és szerencsére csak egy kis alultápláltsága van, meg lelki gondjai, amik várhatóak voltak. Engem is megvizsgálna, de nem engedem neki. Én rendben vagyok és Nathannal akarok beszélni.
Nem engedem el Davidet egy pillanatra sem. Most is alszik, így felmegyek vele, majd az apja segít kopogni, majd ki is nyitja nekem az ajtót.
- Nem mondtam, hogy be lehet jönni. – jegyzi meg, de nem fordul meg.
- Én szeretnék beszélni veled. – mondom neki és az apja magunkra is hagy és kimegy, majd Nathan felém fordul.
- Miért? – fonja keresztbe a karját.
- Szeretném neked elmondani, hogy miért mondtam azt, amit mondtam, de valójában nem igaz. – mondom őszintén, bár nem tudom, hogy megfogja-e érteni. Nem is várom, meg hogy reagáljon, hanem csak belekezdek, bár már a lábaim remegnek. – Davidet elrabolta azaz emberke, aki a balesetemet is okozta. Fél milliót kellett össze gyűjtenem neki és azt mondta, hogy ha bárkinek szólni merek, akkor bántani fogja, sőt meg is ölheti. – kezdek bele a történetbe. – Nem akartalak ebbe belevinni. Tudom, hogy félsz a kocsiktól és a motoroktól, mert édesapád erre utalgatott, bár azt nem tudom, hogy miért, de lehet meg volt rá az okod, amiért nem mondtad el. Nem akartam, hogy aggódj értem, mert nem jelentkezek. Ezért mondtam csak, amit mondtam. Valójában nagyon szeretlek és mindent megadnék azért, hogy megbocsáss nekem és újra velem legyél. – mondom őszintén. – Bár azt is megértem, hogy nem akarsz a történtek után velem lenni, de tényleg csak neked akartam jót, meg Davidet nem akartam még nagyobb veszélybe sodorni. – fejezem be a mondandómat. – De nem is akarlak tovább zavarni. Köszönöm így is, hogy meghallgattál. – mondom, majd kimegyek a szobájából, bár érzem, hogy kezdi a testem feladni a küzdelmet.
A lépcsőn megyek lefele, amikor megkell kapaszkodnom, de próbálom Davidet tartani, ezért inkább úgy döntök, hogy leülök, miközben a neki dőlök a korlátnak és igyekszek nem elájulni, mert az nem lenne a legszerencsésebb, de nem tudom, hogy mit csináljak, mert nem fogok tudni így hazasétálni…
|
| Lexine | 2013. 04. 27. 20:04:41 | #25668 |
Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
- Hé Leon!- az ismeretlen hang irányába kapom a fejem és azonnal meg is látom a hófehér tincseket. Ajaj, jobb lesz hátrébb húzódni.
Búvóhelyet keresve a tömegben kapucnimat próbálom még jobban a fejemre húzni. Amíg én az arcom lehető leghatékonyabb eltakarásával vagyok elfoglalva, a rendezetlen össze-vissza lézengő tömeg egyszer csak egy emberként mozdul meg és –mintha legalább ezerszer elpróbálták volna már- pillanatok alatt kialakítja a pályát, magával sodorva engem is. Beletelik egy kis időbe, mire előre verekszem magam, de végül csak sikerül előre jutnom, így mindent jól látok.
Aztán felbőgnek a motorok és ezzel mintha hatalmas betontömböket pakolnának a mellkasomra. Minden egyes pillanatban, egyre többet és többet… Igen, most már biztos. Nem kellett volna idejönnöm.
Az autók örült sebességgel indulnak el és távolodnak tőlünk. Már szinte nem is látom Leon autóját, de szememet mereven azon a sötétbe burkolózó ponton tartom, ahol eltűnt. Aztán kicsivel később a távoli motorhang felerősödik és újra feltűnnek a járművek is. Többször is megkísérlem, hogy hátraforduljak és hazamenjek, de nem merem levenni róla szemem. Attól félek, hogy ha csak egyetlen pillanatra félrenézek, akkor történik valami.
De hiába néztem végig csak az ő autóját, hiába mondta, hogy jó, hiába voltak már csak kicsire a céltól…
A hatalmas csattanás hallatán bennem reked a levegő és mintha egy pillanatra kiszakadnék a valóságból. Fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Ugye az nem…az ő autója? Nem tudom, mennyi ideig állok ott egymagamban, de mire felfogom mi történt, senki sincs a közelemben.
Páran az utóhoz sietnek, közben hangosan Leont szólongatják. Ez a négy betű pedig egy pillanat alatt annyi erőt ver belém, hogy végre képes vagyok megmozdulni és teljes erőmből rohanni kezdek.
-Leon.- térdelek le mellé, miután áttörtem az őt körülvevő gyűrűn. Gyorsan végignézek rajta. Nem látok komoly sérülést, de ez nem jelent semmit. Mary-n sem látszott semmi…
- Nathan.- a hangja megijeszt, nem beszélve arról, hogy egyik szemét csukva tartja.
Leon, mi a fenéért nem tudtál rám hallgatni?
Az ijedtség, a düh és az aggodalom nehéz, kínzó elegye kavarog bennem. Remegő kézzel, óvatosan érek hozzá, közben le sem veszem róla a szemem. Látni és érezni akarom, hogy itt van, hogy lélegzik, hogy ő nem halt meg.
- Pihenjél nem sokára itt lesz a mentő érted.- nyomom vissza gyengéden, mikor fel akar kelni
- Nem akarok bemenni. – tiltakozik nehezen forgó nyelvvel- Nincs semmi bajom.- hogy mi?
- Nincs egy francokat.- Emelem fel a hangom-Karambolod volt Leon.- mutatok rá a dologra. Nem értem, hogy lehet ilyen gyerekes!
- Nem lett volna, ha nem jön belém. És haza kell mennem. David egyedül van otthon és ha egyedül kel fel ki fog akadni. Teljesen meg fog rémülni.- Szóval ez a gond. De ezt akkor sem lehet annyiban hagyni.
- És akkor veled mi lesz? Ki fogja ellátni a sérüléseidet?- Kérdezem aggódva. Most tényleg képes lenne úgy csinálni, mintha mi sem történt volna?
Megint megpróbál feltápászkodni. Ezúttal hagyom, de nem engedem el, vele együtt egyenesedek fel én is. És nagyon jól teszem, mert még fel sem egyenesedik teljesen, tekintete egy pillanatra elhomályosul, testsúlya a lábairól az én karjaimra vándorol. Még hogy nincs semmi baja! Ha most nem tartottam volna meg, úgy dőlt volna el, mint egy zsák krumpli.
- David és te vagy az első innentől kezdve semmi és senki nem érdekel.- Hogy David és…én? Hogy képes még ilyen helyzetben is zavarba hozni? Őszintén tisztelem, amiért ennyi mindenre képes az öccséért, de…ezt akkor sem lehet!
Ennyivel lezártnak is tekinti a dolgot. Elenged, majd feltűnően lassan elindul valahová. Gondolkodás nélkül utána megyek, nem mászkálhat így egyedül! Ki tudja, mennyire sérült.
- Majd akkor szólok az apámnak, hogy lásson el.- Jelentem ki, mikor már egy jó ideje sétálunk. Valahogy úgy érzem magam, mint egy levakarhatatlan kiskutya, de most ez sem érdekel.
- Ha így meg lát szerinted, mikor fog a közelembe engedni? – csodálkoztam is volna, ha belemegy- Meg ez nem is számít. Mennem kell dolgozni, meg Davidnek is iskolába kell mennie.- Hogy-hogy nem számít? Komolyan így akar menni még dolgozni is?
- Kit érdekel a munkád? – Csattanok fel- Karamboloztál. Pihenned kéne és a kórházban lenned- Mondom, mert már kezdem komolyan azt hinni, hogy nincs tisztában a dolgokkal.
Erre megáll, majd rám pillant. Ajaj, kezd elég csúnya lenni a szeme…
Nem mond semmit, hozzám hajol, és lágy csókot ad az ajkaimra. Ha azt hiszi, hogy ezzel elhallgattat, akkor…igaza van. De azért ne hidd, hogy ezzel el van intézve!
- Jól vagyok.- próbál megnyugtatni, de felesleges. Csak rá kell nézni.
Mire elérünk hozzá, már kezd világos lenni. Kicsit félve lépek be a házba, nem hittem, hogy itt fogok kikötni.
Én leülök a konyhában, amíg ő elmegy Davidért. Sóhajtva dőlök hátra a széken. Nem tudok megnyugodni, a gyomrom még mindig ugyanúgy remeg, mint mikor kiszedték Leont a kocsiból. Pedig csak egyetlen pillantást vetettem a roncsra, de úgy látszik, az is túl sok volt…az összetört autók látványát még annál is jobban utálom, mint benne utazni. Nem értem miért, hiszen akkor este is csak néhány pillanatom volt, hogy megnézzem a roncsot, amíg betettek a mentőbe, de az a pár homályos kép az összeroncsolódott kocsiról örökre beleégett az agyamba.
-Szia Nathan!- egy édes hang szakít ki a fojtogató emlékek közül. David a szemét dörzsölgetve ül le az asztalhoz. Úgy tűnik, nem csodálkozik, hogy itt vagyok, Leon már biztos mondta neki. Azért kíváncsi vagyok, hogy a szemét mivel magyarázta meg.
-Jó reggelt.- mosolygok rá
Közben Leon is feltűnik. Aztán jön a reggeli, meg minden egyéb és Leon-ha ez lehetséges- még jobban felhúz, ugyanis még véletlenül sem hagyja, hogy bármiben segítsek.
Viszont kitartó próbálkozásomnak hála sikerül rávennem, hogy - miután elvitte a Davidet az oviba- munka előtt még jöjjön el hozzánk, hogy apám megnézhesse. Igen, munka előtt. Ugyanis arról nem tudom lebeszélni. Egyelőre. De ez még nincs lejátszva, addig nem nyugszom, amíg erről az egész hülye versenyzésről le nem tesz.
-Rendben, akkor nemsokára ott vagyok.- ad egy búcsú puszit a homlokomra, már a ház előtt. Már csak Davidet várjuk, hogy kijöjjön végre. Valami krokodilt keres, már vagy tíz perce. De végül csak meglett, David pedig lelkesen robog ki a házból.
-Mehetűűnk!
Leguggolok David elé, hogy elköszönjek, de mikor felegyenesedek, hogy én is elinduljak haza, újabb sokk indít támadást az ép elmém ellen. Leon éppen egy motort tol elő. Na ne! Egy motort? Na jó, most már mutassátok meg hol vannak a kamerák, mert ilyen nincs! Jó, látom én, hogy fáj a lába, de…és…ez nem igaz!
-Mi ez?- pillantok felháborodva Leonra
- Az ovi messze van és így is késésben vagyunk.- magyarázza, én pedig mindjárt felrobbanok
-Nem ezt kérdeztem!-vágom rá, mire David mellém pattan és értetlenül néz fel rám
-Te nem szeretsz motorozni?-kérdezi nagy, ártatlan szemekkel és a haragom máris elszáll…egy része. Nem felelek, csak megsimítom a fejét, majd újra Leonra nézek.
-Azért vigyázz!-Morgom, majd elindulok. Nem akarok David előtt veszekedni, meg úgy egyébként sem. De Leon annyira…fafejű!
Nem sokkal később a házunk előtti lépcsőn ülve várom, hogy Leon megjöjjön. Apámat már felkészítettem rá, hogy jön, de persze a versenyről nem mondtam semmit. Azért egy kicsit aggaszt a dolog, mert – bár csak annyit mondtam, hogy autóbalesete volt, de nem akar kórházba menni- szerintem tudja, hogy valamit elhallgatok.
Nem szoktam hozzá az éjszakázáshoz… Szememet lehunyva dőlök a falnak. Nem igaz, hogy még mindig nincs itt…remélem nem azért, mert valami baj van!
Megkönnyebbült sóhajjal állok fel, mikor meghallom a motor hangját.
A vizsgálat alatt apámnak minden egyes infót harapófogóval kell kihúznia Leonból. Mindent legalább háromszor kell megkérdezni, hogy itt, vagy ott fáj-e, ha igen mennyire stb. Persze, aki gyerekeken edződött, annak ez meg se kottyan, szóval hamar fény derül minden sérülésre. Én valahogy bent felejtettem magam, pedig kint akartam megvárni. De csak akkor tűnik fel a dolog, mikor Leon ingje lekerül, aztán a nadrágja is követi. Zavartan pillantok félre, a berendezést tanulmányozom, mintha nem itt laknék.
Egy váratlan pillanatban kirobban a vendégszoba ajtaja és anyám vágtat be kétségbeesett arccal.
-Kisfiam jól vagy?- siet oda hozzám- A takarítónő valami autóbalesetről beszélt!- gondolhattam volna, hogy nem előtte kellene beszélnem apámmal- Megsérültél?-kezd el körbetapogatni
-Dehogy is!-pattanok fel az ágyról és hátrálok egy lépést, hogy meneküljek- Én nem voltam a kocsiban.-közlöm, de ahelyett, hogy megnyugodna, még több aggodalom költözik a szemébe
-Úristen! Láttad a balesetet? Biztos, hogy jól vagy? Ha beszélni szeretnél valakivel, felhívom Doktor Jonson-t.-tessék?
-Nem kell!- vágom rá, majd tekintetem Leonra téved, aki kissé értetlen arccal nézi ezt a kínos jelenetet- Gyere!-kitolom anyámat a szobából és én is kimegyek. Nem akartam apámat kettesben hagyni Leonnal, mert félek attól, hogy mond neki rólam valamit, de most muszáj. Nem hiszem el, hogy anyám képes volt Leon előtt felhozni azt a dokit!
Jó sok időbe telik, mire meggyőzöm anyámat, hogy nem történt semmi olyan, ami miatt le akarnék ugrani a háztetőről, de végül csak sikerül és ő elszivárog főzni.
Ez után nem kell sokat várnom, hamar nyílik az ajtó, amin elsőnek apám lép ki. Nem mond semmit, szigorú pillantást vet rám, majd egyetlen szó nélkül otthagy. Biztos nem fogom ennyivel megúszni…
Érdeklődve kukkantok be a szobába. Leon az ágyon ül, épp az ingjét gombolja.
-Na?-állok meg az ajtóban
-Mi na?-pillant rám- Jaa…megmaradok. Látod, mondtam, hogy jól vagyok.-mosolyog. Erre inkább nem mondok semmit, csak szememet forgatva közelebb sétálok- Úgyhogy most megyek is dolgozni.- azzal feláll
-Várj!-kapom el ösztönösen a kezét, mikor elhalad mellettem- Ne menj! Csak…legalább csak ma pihenj!- kérem, szinte könyörögve
-Nincs rá szükség, egy kis munkába nem fogok belehalni.-pillant hátra a válla fölött, de hiába mosolyog, engem akkor sem győz meg
-Azt mondtad szeretnéd még hallani, ahogy játszom, nem?-annyira zavarban vagyok, amiért ennyire próbálkozom, de még, ha teljesen hülyét kell csinálnom magamból, akkor is meggyőzöm- Ha itt maradsz játszom neked!
Nem szól semmit, csak néz engem. De most azért sem kapom el a tekintetem!
-Rendben-sóhajta végül, mire akaratlanul is elmosolyodom
-Akkor gyere!-intek neki és elindulok a szobámba…a szobámba? Te jó ég, ezt nem gondoltam át teljesen…Nem hiszem el, hogy mit ki nem hoz belőlem…
A szobámba érve egyből az ágyamhoz sietek és-jobb megoldás hiányában- pánikszerűen rúgom be a földön heverő képregényt az ágy alá. Bár, azt hiszem, kevésbé lett volna feltűnő, ha csak ott hagyom a földön.
Újabb szóbeli harc következik, de hosszú percek és vagy öt „Jól vagyok” után nagy nehezen sikerül elérnem, hogy lefeküdjön. A végső győzelmet egy fenyegetésnek köszönhetem, miszerint, ha nem hajlandó lefeküdni pillanatragasztóval az ágyhoz ragasztom a haját. Erre felnevet, de végül beadja a derekát. Bármennyire is tagadja, azért az arcán rögön látom, hogy vízszintesben sokkal jobb neki. Remek, haladunk.
-Hozzak valamit?- ülök az ágy szélére, miután elhelyezkedett- Fájdalomcsillapítót, vagy enni, vagy…
-Nem kell semmi, köszönöm.- rázza meg a fejét, mire csak felsóhajtok- Várj csak, valami mégis nagyon kéne.
Érdeklődve pillantok rá, mire felém nyúl és elkapva az ingemet lehúz magához, közben ő is kicsit megemeli a fejét, hogy ajkunk minél előbb összeérjen. Hosszú ideig csókol, én pedig mohón viszonzom az édes kényeztetést. Órák óta most érzem először, hogy kicsit kezdek megnyugodni.
Szinte egyszerre sóhajtunk fel, miután elszakadunk egymástól. Hevesen dobogó szívvel sétálok a zongorához. Egy ideig csak szemezek a fekete-fehér billentyűkkel, Leon pedig csendben figyel. Furcsa, a vizsgán nem izgultam ennyire, de most mindent bele akarok adni.
Kifújom a levegőt, majd belekezdek a játékba. Azt a dalt játszom, amit mindig, amikor valami gondom van. Meg akarok szabadulni a bennem lévő feszültség maradékától is. Ujjaim egyre gyorsuló táncot járnak a hangszeren, a néhány évvel ezelőtt történtek és a mostani baleset képei felváltva villannak fel. Egyre szaporábban veszem a levegőt, hagyom, hogy az emlékek messze sodorjanak, mert addig nem fogok tudni teljesen lenyugodni, amíg csak menekülök előlük. Mire vége a dalnak, én is kicsit megnyugszom. Kicsit félve pillantok Leonra, de ő elismerő mosollyal néz engem, ami eléggé felbátorít ahhoz, hogy tovább játsszak. Klasszikusokat, ismert dalok zongora verzióját, szóval minden félét, ami csak eszembe jut. Mikor vége a –már nem is tudom hányadik- dalnak lassan kinyitom a szemem és ismét a közönségemre pillantok, de a látvány lágy mosolyt csal az arcomra. Leon lehunyt szemmel, hangosan szuszogva fekszik…elaludt volna?
|
| oosakinana | 2013. 04. 16. 22:01:35 | #25603 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
Amint megtudja, látom döbbent arcát és hátrálni is kezd tőlem. Ennyire megijesztettem volna, hogy nem tud ezzel együtt élni, vagy miért? Nem értem, hogy miért fél ennyire ezektől a dolgoktól, de ha akarnám, se tudnám abba hagyni, mert szükségem van arra a pénzre, amit ott megkeresek, mert csak így tudunk rendesen kijönni.
- Értem. – mondja és érzem a hangjában, meg a testmozdulataiban, hogy kicsit sem tetszik neki a dolog. Leül az ablak elő és nem is néz rám, csak kifele az ablakon. Vajon miért nem tetszik ennyire? Pedig ha tudná, hogy milyen jól tud fizetni egy verseny. Sokkal jobban, mint egy heti fizetés, amit megkeresek.
- Látom, hogy nem tetszik, de szükségem van a pénzre. – ülök le mellé és próbálom elmagyarázni neki a dolgokat. - Van rendes munkám is, de az nem fizet eleget. Nem akarom, hogy David bármiben is hiányt szenvedjen. – és ez az igazság. Ezért csak nem haragudhat meg utálhat meg, mert Davidnak akarom a legjobbat. - Hidd el, hogy nem annyira… - nem hagyja, hogy befejezzem, mert egyből közbe szólva „támad” rám.
- Nem annyira mi? Veszélyes? Na persze. Ennyire azért nem vagyok hülye! – mintha féltene, vagy nem is tudom, de az biztos, hogy eddig ilyen hangnemet még nem ejtett meg velem soha és szokatlan, de még is valamilyen szinten jól esik, ám nem tehetem meg, hogy abba hagyom.
- Nathan! – próbálom lenyugtatni és meg akarnám ölelni, hogy úgy hátha segítek neki, de nem használ, mert még mindig ki van akadva.
- Én…én nem gondoltam volna, hogy ekkora marhaságokat csinálsz. Ezek a versenyek nem véletlenül illegálisak. Akkor már inkább menj el lopni! Az legalább nem ilyen veszélyes. – kicsit felhúzom a szemöldökömet mondandójára. Nem akarhatja, hogy ilyen könnyen lebukjak.
Azt hiszem, hogy most jobb ha nem mondok inkább semmit, csak hagyom, hogy lenyugodjon. Sajnos nekem nincsenek olyan anyagi körülményeim, hogy enélkül eltudjam tartani magamat és Davidet is, na meg a házat is tudjam fizetni, még ha a nagyiék abba kicsit besegítenek, de én akarok mindent egyedül csinálni, mert az én felelősségem.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire végre felém fordul, de nem néz a szemembe, amit sajnálok, mert annyira szép szemei vannak.
- Nem lehetne, hogy abbahagyd? – töri meg a nagy csendet közöttünk. - Nem akarom, hogy bajod legyen. – örülök, hogy félt és jól esik, de szerintem ő is tudja erre a választ.
- Nem – amit most meg is kapott. - De ne félj, nem lesz baj. Nem azért mondom, de elég jó vagyok. – ennyivel zárjuk le ezt a beszélgetést, de hagyom, hogy feldolgozza a hallottakat, ám nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon, mert ezzel nekem kell igazán foglalkoznom és törődnöm nem pedig neki.
Leszállunk, amikor körbe értünk, majd elkezdünk sétálni és még beszélgetünk egy keveset, de érződik a feszültebb és a komorabb hangulat, de igyekszünk túl lenni rajta. Viszont most egy jó hétig nem fogunk találkozni, mivel Nathan-nak tanulnia kell, amit megértek. Nekem meg versenyeim lesznek, de nem akarom, hogy tudjon erről, mert nem akarom, hogy aggódjon.
*~*~
Pár nap telik el és megint egy versenyen vagyok, ahogy az utóbbi időbe mindig. Az egyik srác nagyon bepipult rám az utóbbi időben, mert mindig levertem és szinte az összes vagyonát elszedem tőle, ami nagyon nem tetszik neki. Engem viszont nem érdekel, amíg a szabályok szerint versenyzik, addig nem érdekel, hogy mit csinál, vagy mennyire dühöng. Utálom a veszekedést és nem vele fogom elkezdeni.
- Hé Leon! – hallok egy kiáltást, miközben a kocsimat lesem, hogy minden rendben van-e benne.
- Mondjad Josh? – egyenesedek fel és a háta mögött meglátok egy eléggé elbújt emberkét, de nem tudom jobban megnézni, mert az a görény beáll elém.
- Verseny most a kocsikért. – mondja, és a kocsimra néz, de én bízok benne teljes mértékben.
- Rendben benne vagyok. – jelentem ki, majd lecsukom a kocsim motorháztetejét. – Akkor álljunk fel a rajthoz.
Bólint vigyorogva, majd beszállok a kocsiba és felgurulok, mire mindenki őrjöngve és ujjongva alakítja ki nekünk a pályát. Elkezdjük túráztatni a motorokat, amikor egy csajszi áll a két kocsi közé és felemeli a kendőt, majd amikor elengedi, akkor indulunk neki teljes gőzzel, ami csak a csövön kifér.
Tesszük a távolságot, ahogy csak tudjuk, majd egy kis driftelés és jöhetünk vissza, ám ekkor olyan történik, amire nem számít. Hátulról belém jön, de úgy, hogy elveszítem a kocsi felett az irányítást és egyenesen a falba megyek. Légzsák kinyílik, de addigra lefejelem a kormányt és a szememet ütöttem meg a biztonsági öv nagyon erősen megnyomja a mellkasomat és az is kegyetlenül fáj.
Mindenki teljes rémültségbe van és menekülnek is, páran maradnak ott segíteni nekem.
- Leon. – hallok meg egy ismerős hangot, miközben kiszednek a kocsiból és lefektetnek a földre. Kinyitom az ép szememet, ami be van vérezve, legalább is csak az egyik és úgy nézek Nathan aggódó tekintetébe.
- Nathan. – mondom kicsit elhalló hangon, majd megpróbálok felülni, de nem hagyja és visszanyom a földre.
- Pihenjél nem sokára itt lesz a mentő érted. – mondja, de nem akarok bekerülni.
- Nem akarok bemenni. Nincs semmi bajom. – mondom neki, bár kicsit nehézkesen veszem a levegőt.
- Nincs egy francokat. – mondja kiakadva és érzem, hogy remeg, miközben a kezei rajtam vannak. – Karambolod volt Leon. – hívja fel a figyelmemet, mintha nem tudnám.
- Nem lett volna, ha nem jön belém. – jegyzem meg. – És haza kell mennem. David egyedül van otthon és ha egyedül kel fel ki fog akadni. Teljesen meg fog rémülni. – mondom neki az érveket.
- És akkor veled mi lesz? Ki fogja ellátni a sérüléseidet? – kérdezi aggódva, de elenged, amire felülök és fel is állok, de kissé megszédülök, de megtart és a többiek is aggódva nézek rám.
- David és te vagy az első innentől kezdve semmi és senki nem érdekel. – mondom határozottan, majd elengedve indulok el lassan, mert bár nem tört el a lábam, de nagyon fáj.
Nem hagy magamra és elkísér hazáig, de nagyon érzem rajta, hogy morcos és nem akarja, hogy ez legyen.
- Majd akkor szólok az apámnak, hogy lásson el. – mondja, de csak nagyot sóhajtok.
- Ha így meg lát szerinted, szerinted mikor fog a közelembe engedni? – kérdezem meg. – Meg ez nem is számít. Mennem kell dolgozni, meg Davidnek is iskolába kell mennie. – hadarom el, hogy mennyi dolgod van.
- Kit érdekel a munkád? – emeli meg megint egy kicsit a hangját, és kicsit jobban, mint a körhintánál. – Karamboloztál. Pihenned kéne és a kórházban lenne. – mondja, de csak megállva nézek rá és adok egy csókot az ajkaira, amire mintha megszeppenne.
- Jól vagyok. – mondom neki, majd tovább sétálok és igen hamar be is ér.
Elmegyünk hozzánk és már kezd kicsit világosodni, mire beérünk a házba, majd leveszem a cipőmet és úgy megyek Davidhez, mert kelteni kell, hogy el tudjunk készülni, bár nem tudom, hogy fogom megcsinálni a dolgokat, de jó lenne tudni.
(Sérülések: Bevéresedett szemgolyó, és persze monokli a szemkörül, csípő zúzódás, lábszár zúzódás, és a biztonsági öv az egyik tüdejét fentebb nyomta.)
|
| Lexine | 2013. 04. 12. 20:19:40 | #25577 |
Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
A néhány rövid pillanat, amíg reakciójára várok, szörnyen hosszúnak tűnik. Persze, tudom, hogy magától eszébe sem jutott, hogy így nézze a dolgot és nem is értem, miért akarom a figyelmét ennyire a hibáimra iránytani. Mereven nézek magam elé, míg Leon egyik kezével megnyugtatóan megfogja az enyémet, másikkal pedig fejemet emeli fel, így nem tudom elkerülni, hogy a szemébe nézzek. És már látom is a véleményét a szemeiben, de fel nem fogom, miért nem képes már észrevenni, hogy én messze nem vagyok olyan, mint amilyennek gondol. Olyan, mintha valami varázsszemüvegen keresztül nézne, ami eltűnteti minden hibámat.
- Nathan figyelj. Nem te vagy a felelős. Ne érezd magad rosszul olyanért, amiért nem te vagy a felelős. David nem miattad lett rosszul és nem tudhattad, hogy mi lesz, ahogy senki sem. Ő rosszul lett, mert beteg, de ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor is mindent ugyan így csinálnék. David nem volt egyedül, ahogy most sincs. Vigyáznak rá és jó kezekben vannak, csak én mondtam nekik, hogy ha bármi is történik vele, akkor szóljanak, mert én vagyok a felelős érte.- Az utolsó mondtat alkalmat ad arra, hogy végre rákérdezzek a dologra. Nem tudom jó ötlet-e, de ennél jobb alkalmam nem hinném, hogy lesz.
- Miért?- Teszem fel gyorsan a kérdést, mielőtt még elszállna a pillanat az eséllyel együtt. Leon arca komorrá válik, elhúzódik tőlem és az ablakhoz sétál, én pedig máris megbánom, hogy megkérdeztem. A fenébe! - Ne haragudj.- kérek gyorsan elnézést, mielőtt még úgy érezné, ki akarom kényszeríteni belőle a választ -Már megint tapintatlan voltam.- jegyzem meg, jelezve ezzel, hogy tekintse semmisnek a kérdésemet, de ő megrázza a fejét és mesélni kezd.
- Én vagyok David gyámja. Én vagyok a felelős érte. A szüleink egy éve meghaltak. Egy szerencsétlen nap volt az. A bankba kellett menniük valamit elintézni, de akkor történt egy bankrablás és ott megölték őket. Nem igazán tudtuk, hogy mi legyen, de mivel nagykorú voltam, ezért a gyámságomba fogadtam David-et. A sulit elvégeztem, de nem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Suli mellett dolgoztam, de mindig megígérem neki, hogy mellettem alszik és kel fel. Nagyszüleim próbáltak rábeszélni, hogy had vegyék ők magukhoz, de nem engedtem. David az én testvérem és vigyázni fogok rá. Röviden ennyi, ami miatt tényleg én nevelem a testvéremet.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem. Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, de most, hogy tőle hallottam, valahogy szörnyen lesújtva érzem magam. Talán mert hangjában hallom a mélyen bujkáló szomorúságot. Nem csoda, hisz egy év nem hosszú idő. Vagyis arra biztosan nem elég, hogy az ilyesmin túl tegye megát az ember. Én még azt hittem, nekem nehéz…
- Sajnálom, hogy ez történt.- Mondom halkan, közben mögé lépve átölelem.
Nem mondok mást és ő sem szól semmit. Pedig annyi mindent szeretnék mondani most neki. Akarom, hogy tudja, mekkorát nőtt most a szememben, hogy mennyire tisztelem, amiért így gondoskodik Davidről. De az ilyen érzelmes dolgok mindig nehezen jöttek ki a számon, így gondolataim most is kimondatlanok maradnak. Arcomat a hátába nyomva szívom magamba az illatát közben egyre szorosabban ölelem magamhoz. Ha rajtam múlna, meg sem mozdulnék, amíg a kör véget nem ér, de Leonnak más tervei vannak. Felém fordul, majd gyengéden körülfon karjaival. Illatában és érintésében teljesen elveszek, mire észbe kapok, már finom csókkal kényeztet. Finommal, de egyben mohóval is, mintha évek óta nem találkoztunk volna.
- Meg van még valami, amit jó, ha tudsz rólam.- Mondja, miután megvonja tőlem ajkait.
- Mit szeretnél elmondani nekem?-Kérdezem felpillantva rá, közben kezem végigsiklik mellkasán. Nem tudom mi van velem, minden porcikám az érintése után vágyakozik.
- Nem tudom, hogy mennyire fogsz neki örülni vagy sem, de azt hiszem, hogy jogod van, hogy meg tudd. – ez nem kezdődik túl jól– Esténként olykor illegális versenyeken szoktam részt venni, hol motorral, hol autóval.
Mi? Ugye ezt most csak félre értettem? Hogy ő? De miért, és…ezt nem hiszem el! Döbbenten pislogok, közben lépek hátra egy lépést, így ölelő karjai kénytelenek elengedni. Megállás nélkül játszom újra a fejemben az előbbi mondatot, de az mégis minden alakalommal ugyan úgy hangzik. Nem tudok mit mondani. Vagyis tudnék, ezer dolgot tudnék, de nem örülne neki, ráadásul még a végén olyan dolgok is kicsusszannának a számon, amit nem akarok felhozni.
-Értem.- Préselem ki magamból, de akármennyire is próbáltam semleges hangot megütni és elrejteni nemtetszésem mégis tisztán kivehető a hangomból. Leülök a másik oldalon lévő ablak mellé és kifelé bámulva, próbálok úgy tenni, mintha a látvány teljesen lekötne, de tekintetem mindig Leon tükörképére téved. Még ugyan ott áll és engem néz.
- Látom, hogy nem tetszik, de szükségem van a pénzre.-ül le szorosan mellém- Van rendes munkám is, de az nem fizet eleget. Nem akarom, hogy David bármiben is hiányt szenvedjen.- nem mondok semmit. Nem hinném, hogy jogom lenne beleszólni a dolgaiba, de nem tudom, meddig bírom magamban tartani a véleményem -Hidd el, hogy nem annyira…-nem tudja befejezni a mondatot, mert önuralmam utolsó cseppje is elszáll és félbeszakítom.
-Nem annyira mi?- fordulok felé- Veszélyes? Na persze. Ennyire azért nem vagyok hülye!- Bár kicsit felemelem a hangom, de nem kiabálok. Viszont hangom még így is támadó, de most nem is akarom másképp. Akár van közöm hozzá, akár nem, nem fogok jó képet vágni ehhez!
-Nathan!- Közelebb húzódva próbál csitítani, de most, hogy már belekezdtem, nem fogom abbahagyni.
-Én…én nem gondoltam volna, hogy ekkora marhaságokat csinálsz. Ezek a versenyek nem véletlenül illegálisak. Akkor már inkább menj el lopni! Az legalább nem ilyen veszélyes.- Lopni? Ez azért már túlzás. Hogy mondhatok ekkora hülyeséget?
Nagy szemekkel néz rám, látom, hogy meglepi, amit mondok, mégsem tűnik mérgesnek. Gondolom tudja, hogy csak a féltés beszél belőlem. Én viszont igenis mérges vagyok! Mindegy, hogy mi okból, de nem tudom megérteni, ha valaki az életével játszik.
Visszafordulok az ablak felé és nekidöntöm a fejemet. Mondhatom, szépen alakul a délután. Hosszú percek telnek el néma csendben. Leon néha szusszant egyet, de egyikünk sem szól semmit, én pedig kezdem egyre vacakabbul érezni magamat. Talán lehetett volna kicsit kedvesebben és halkabban elmondani a véleményemet… Á, dehogy! Tudnia kell, mekkora baromság, amit csinál. Ráadásul, amint kimondta, már láttam is őt egy teljesen összetört autóban. És még mindig látom... Nem akarom, hogy ezt csinálja.
Lassan elkezdek felé fordulni, de tekintetem megáll a padlón.
-Nem lehetne, hogy abbahagyd?- töröm meg a csendet-Nem akarom, hogy bajod legyen.- mondom magam elé meredve
-Nem-jelenti ki határozottan-De ne félj, nem lesz baj. Nem azért mondom, de elég jó vagyok.- Hallom a hangján, hogy mosolyog. Nem mondanám, hogy ettől most megnyugodtam, de megpróbálok úgy tenni. Azért nem felejtettem el, amit a szüleiről mesélt. Elég nehéz lehet neki, nem akarom még én is megnehezíteni a dolgát azzal, hogy veszekszek vele, de attól ez még nincs lezárva az ügy. Előbb-utóbb rá fogom venni, hogy ne versenyezzen.
Az óriáskerékről leszállva még sétálunk egy ideig, közben beszélgetünk, de érzem, hogy amit mesélt- meg persze az én reakcióm- rányomja a bélyegét mindkettőnk hangulatára.
Mikor elköszönünk, megbeszéljük, hogy majd csak jövő héten találkozunk, mert nekem tanulnom kell.
*~*~
Nem bírok a tanulásra koncentrálni. Minden este az jár a fejemben, hogy vajon ebben a pillanatban száguldozik-e, vagy sem. Kezdem úgy érezni magam, mint egy rögeszmés idióta, főleg, mióta úgy döntöttem, megnézek magamnak egy ilyen versenyt. Igaz, ettől ő még nem fogja abbahagyni és nem is hiszem, hogy jó lenne nekem, ha látnám, de akkor is meg akarom nézni, milyen is egy ilyen verseny. Az iskolában könnyen megtaláltam a megfelelő embereket, és némi pénzbeli ösztönzésért cserébe készségesen el is árulták, ami érdekel. Megtudtam, hogy pénteken, azaz ma van egy verseny, így most oda tartok.
A verseny a város szélén lesz, ami nem kis távolság, így jó korán elindultam. Egy sötét pulcsit kaptam magamra, a kapucniját pedig a fejemre tettem. Úgy nézhetek ki, mint valami piti drogdiller, de nem tudom, Leon ott lesz-e és nem akarom, hogy meglásson. Elég hülyén jönne ki a dolog.
Nemsokára meg is látom a kocsikat és a kisebb tömeget, ami…nem túl bizalomgerjesztő. A lányok gondolom ’kinek a szoknyája rövidebb’ versenyt tartanak, a fiúk pedig…mondjuk úgy, hogy nem szívesen néznék még csak a szemükbe sem. Fejemet lehajtva próbálok elvegyülni a díszes társaságban, közben azért egy-egy óvatos pillantással próbálom feltérképezni a dolgokat. Ezt nem hiszem el…mégis mit csinálok én itt?
|
| oosakinana | 2013. 04. 06. 10:12:43 | #25541 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
Este meg másnap délelőtt szerencsére javul az állapota és még a doki is felhív, hogy megtudja, ami igazán jól esik. Jó, hogy David-nek már nincsenek ennyire gondjai és nem érzi rosszul magát a láz miatt. Azt is megtudom, hogy Nathan meddig van suliba, ám azt kicsit furcsállom, amikor megkér, hogy ne menjek kocsival. Délután elviszem Davidet nagyszüleimhez, majd úgy indulok el Nathan iskolájához gyalog, meg tömegközlekedéssel.
Már a sulija előtt állok egy ideje, amikor meglátom, hogy felém kezd közelíteni, amire elmosolyodok.
- Szia! – köszön, amikor megáll, és hiába akarja takarni akkor is látom rajta, hogy nagyon örül annak, hogy lát. – Mit csinálsz itt?
- Szia! Téged vártalak. – mondom neki kedvesen és bár úgy érzem magam, mint akin keresztül haladt egy úthenger, de még is örülök, hogy láthatom, és hogy velem van.
- Hogy van David? – elmosolyodok kérdésén. Szerintem ő is tudná, hogy ha nem lenne jól akkor nem itt lennék, hanem a kórházban.
- Már jobban. A láza reggelre szinte teljesen lement és már a kedve is sokkal jobb. – mesélem neki. Remélem, hogy nem fog megint annyira belázasodni, bár mondta a doki, hogy készüljek fel arra, hogy lázas lehet még.
- Örülök. – mosolya teljesen elvarázsol. Amikor vele vagyok, mindig felszabadultabbnak érzem magam és boldognak. Nincs másra szükségem, csak rá meg a kisöcsémre.
- Köszönöm a tegnapit. – simítom meg az arcát és már készülnék, hogy egy lágy csókot is adjak ajkaira, de elhúzódik tőlem, ahogy meghall pár idegent kilépni az egyetemről. Nagyot sóhajtok, de végül is érthető, hiszen az iskola másabb, mint egy munkahely.
- Ne haragudj. – mondja, amikor már halló távolságon kívül kerül az emberke.
- Semmi baj. – mondom megértően, hiszen nem tudom, hogy milyen az élet az egyetemen. Soha nem tudtam oda menni és mondjuk, már nem is szeretnék. Elég neked a két munkahely, na meg David ápolása. Így is van, hogy nem tudom kipihenni magam rendesen.
- Ráérsz egy kicsit? – kérdezi meg egy kisebb szünet után. Gondolkozott ezek szerint.
- Szerinted miért vagyok itt? – kérdezem meg tőle, mert szerintem, ha nem érnék rá, nem lennék itt, hanem csak felhívtam volna.
- Akkor gyere! – elindul én meg követem. Kíváncsi vagyok, hogy hova akar vinni, főleg, hogy nem mond semmit és csak csendben sétálunk a belvárosba. Ám az viszont nagyon is zavar, hogy ő külön ernyővel. Ennyire távol szeretne lenni tőlem, vagy miért? Nem lenne könnyebb, ha csak egy ernyőt használnánk? Akkor még beszélgetni is tudnánk.
- Nathan! – mondom a nevét, amire rám figyel, de én csak elveszem tőle az ernyőjét összecsukom, és úgy adom neki oda. - Tessék. – látom értetlen és döbbent arcát, de most már elegem van a távolságból. Azt akarom, hogy közel legyen hozzám.
- Mit csinálsz? – kérdezi meg, amikor elindulok és belé karolok és úgy kezdek el sétálni, bár nem tudom, hogy hova akar vinni.
- Az ellen senkinek nem lehet kifogása, ha két fiú egy ernyő alatt megy, nem? – mondom ravaszul, mert mehetnénk két ernyő alatt is, de engem nem érdekel. Közel akarom tudni magamhoz, mint ahogy most van. Így érzem igazán a legjobban magam, még akkor is, ha ő teljesen zavarban van, és azt se tudja, mit csináljon. A legjobban akkor derülök, amikor ugrik egyet, mert a vállaink véletlenül összeérnek.
- Itt vagyunk. – ahogy megállunk az óriáskerék előtt, kicsit elcsodálkozok, de nagyon is tetszik az ötlet. Itt nem lesz semmi gond és végre majd meg is csókolgatom. Áhítozok a csókja után, de nagyon. - De nem muszáj, ha nem akarsz. – próbálna vissza vonulót fújni, de nem hagyom neki.
- Viccelsz? Ez remek ötlet. – mondom mosolyogva.
Ahogy sorba állunk már szállunk is fel az óriáskerékre. Én fizettem mind a kettőnkét, de nem zavar ennyit igazán megér. Leülök az ablak mellé és ahelyett, hogy mellém ülne velem szemben foglal helyet, bár még így tökéletes a rálátásom a dolgokra.
- Sajnálom, hogy olyan önző voltam. – kezd bele egy kis szövegbe, amire nagyot nézek. Mit sajnál és mikor volt önző? - Miattam kellett otthagynod Davidet. Ha a rendelőben egy pillanatra megálltam volna gondolkodni, rájöttem volna, hogy akkorra még nem fog meggyógyulni és akkor nem mondtam volna, hogy gyere el este. – na most keresi az állam a padlót. Még is miért érzi rosszul ezért magát? Nem értem néha a működését, pedig férfiak lennénk mind a ketten vagy mi a szösz. Azt hiszem tisztáznom kell vele pár dolgot.
Zene
- Nathan figyelj. – fogom meg a kezét és odahajolok hozzá, miközben felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Nem te vagy a felelős. Ne érezd magad rosszul olyanért, amiért nem te vagy a felelős. – folytatom, amit akarok. – David nem miattad lett rosszul és nem tudhattad, hogy mi lesz, ahogy senki sem. Ő rosszul lett, mert beteg, de ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor is mindent ugyan így csinálnék. David nem volt egyedül, ahogy most sincs. Vigyáznak rá és jó kezekben vannak, csak én mondtam nekik, hogy ha bármi is történik vele, akkor szóljanak, mert én vagyok a felelős érte. – mondom neki és látom a szemén, hogy meglepődik kicsit és egyben egy kis kíváncsiságot is látok a szemébe.
- Miért? – teszi fel az egyszerű kérdést. Már kicsit vártam, hogy mikor fogja feltenni, de eddig direkt nem akartam elmondani neki, ám most lehet, hogy itt lesz az ideje annak, hogy megtudja, amit eddig még soha senkinek nem mondtam el.
Elengedem az arcát, majd felállok, és az ablakhoz sétálok, ahol kifele nézek, amit igen rosszul értelmezhet, mert egyből rákezd:
- Ne haragudj. Már megint tapintatlan voltam. – rázom meg a fejemet és még mielőtt bármit is folytathatna.
- Én vagyok David gyámja. Én vagyok a felelős érte. – kezdek bele a mesélésbe. – A szüleink egy éve meghaltak. – mondom ki, amit eddig még soha. – Egy szerencsétlen nap volt az. A bankba kellett menniük valamit elintézni, de akkor történt egy bankrablás és ott megölték őket. Nem igazán tudtuk, hogy mi legyen, de mivel nagykorú voltam, ezért a gyámságomba fogadtam David-et. A sulit elvégeztem, de nem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Suli mellett dolgoztam, de mindig megígérem neki, hogy mellettem alszik és kel fel. Nagyszüleim próbáltak rábeszélni, hogy had vegyék ők magukhoz, de nem engedtem. David az én testvérem és vigyázni fogok rá. – Fejezem be a történetemet. – Röviden ennyi, ami miatt tényleg én nevelem a testvéremet.
- Sajnálom, hogy ez történt. – mondja, és felállva ölel meg hátulról, ami jól esik.
Nem mondok semmit, mert erre nem igazán lehet. Megfordulva ölelem magamhoz és ajkaira csókot adok. Ezt akartam már reggel óta, amikor csak felkeltem. Érezni akartam ajkainak ízét, meg ahogy viszonozza csókomat. Teljesen magába bolondított már most. Mit fogok akkor vajon később érezni, amikor már elszakadni nem fogok tudni tőle?
- Meg van még valami, amit jó, ha tudsz rólam. – mondom neki, mikor elszakadok ajkaitól és úgy nézek a szemébe, mert szeretnék neki mindent elmondani magamról, ha már a szüleimet elmondtam neki, akkor azt hiszem ideje a többinek is.
- Mit szeretnél elmondani nekem. – néz a szemembe és megsimítja mellkasomat és látom a kíváncsi és érdeklődő tekintetét.
- Nem tudom, hogy mennyire fogsz neki örülni vagy sem, de azt hiszem, hogy jogod van, hogy meg tudd. – kezdek bele. – Esténként olykor illegális versenyeken szoktam részt venni, hol motorral, hol autóval. – fejezem be és most leszek kíváncsi a reakciójára, hogy mit fog mondani.
Szerkesztve oosakinana által @ 2013. 04. 06. 10:21:06
|
| Lexine | 2013. 03. 31. 21:13:50 | #25507 |
Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
- Leon.-Hallatszik David erőtlen hangja. Még fel sem ébredt teljesen, máris úgy bújik Leonhoz, mint egy kiscica.
-Itt vagyok. Minden rendben van.- Leon hangjának kellemes búgása megnyugtatóan lengi be a sötét szobát.
- Szia. – köszön David, miután szemei rám tévednek – Leon-nal voltál együtt?- Látom, ő sem kerülgeti a forró kását. Pont, mint Leon…
- Igen. – simítom meg kissé kócos tincseit, közben tenyerem kissé az arcához ér. Nagyon forró…– És most itt vagyok, hogy segítsek neked is. De szeretnék bocsánatot is kérni, amiért olyan gorombán viselkedtem.- Bököm ki végül, ami egész este ott toporgott a nyelvemen, de Leonnak nem mertem felhozni. Bár most sem pillantok rá, csak Davidet nézem.
- Semmi gond.-feleli röviden Leon , de ez nem ilyen egyszerű. Igenis van gond. Nem csak goromba voltam, hanem önző és hülye is. Kifejteni ezt viszont nincs időm, mert a halk kopogtatás belém folytja a szót.
- Leon. Megérkezett a doki. – Szól be a nagymamájuk.
- Engedd be.-Kéri Leon, apám pedig a következő pillanatban bent is van a szobában.
Csak remélni tudom, hogy ha rám nem is, legalább a helyzetre tekintettel lesz és nem enged el egyetlen zavarba ejtő megjegyzést sem.
- Sziasztok. Hogy van a kis beteg?
- Rosszul felment a láza teljesen és nem igazán akarja levinni semmi.- Leon hangja talán most még több aggodalmat rejt, mint eddig. Már, ha ez lehetséges egyáltalán.
- Megvizsgálom, utána biztosat tudok mondani.- Jelenti ki apám. Hangja komoly, de megnyugtató, amilyennek lennie kell.
Leon feláll, hogy helyet adjon neki én pedig ösztönösen követem, még mielőtt gondolataim mozdíthatnának. Amikor arról győzködött, hogy találkozzak vele, olyan magabiztosnak és megingathatatlannak tűnt. Most viszont olyan tanácstalan, már-már kétségbeesett és fogalmam sincs mit tehetnék, hogy egy kicsit megnyugodjon. Mellé lépve megfogom a kezét, ő pedig azonnal rászorít, a következő pillanatban pedig magához ölel. Te jó ég, még az izmai is görcsben vannak! Értem, hogy szereti David-et, de hogy ennyire aggódjon…
Kicsit kínosan érzem magam, hiszen apám itt ügyködik tőlünk néhány méterre, de szerencsére egyetlen pillantást sem vet ránk. Talán tudja, hogy most már nincs szükségem rábeszélésre és felesleges beleavatkozni a dologba.
- Nincs semmi komoly, csak megfázás, viszont, ha a láza nem fog holnap se lejjebb menni, akkor befektetem a kórházba. Nem akarom, hogy nagyobb bajjal kösse ki.- Magyarázza apám.
- Értettem. –bólint Leon komolya arckifejezéssel– Mindjárt haza megyünk, ahol pihenhetsz és kialudhatod magadból. – Lép oda Davidhez.- Leon. Itt hagyhatod nyugodtan. Holnap dolgoznod kell és így te sem leszel beteg.- Veti fel az ötletet a nagymamájuk.
- Nem. Nem fogom magára hagyni, amikor szüksége van rám. Haza fogunk menni és otthon fogom kúrálni.- Jelenti ki komolyan, ellentmondást nem tűrve én pedig egyre rosszabb érzéssel hallgatom a beszélgetést. Megértem, hogy nem akarja megára hagyni, de akkor sem hiszem, hogy összedőlne a világ, ha nem mindent egyedül próbálna megoldani. Na, de ha a nagyszülei segítségét nem akarja elfogadni, akkor talán…
- Segíthetek esetleg?- Teszem fel a kérdést.
- Ebben most nem tudsz. – persze, mire is számítottam?- Most menj haza apuddal jó? Holnap meg találkozunk.- Hangja halk, de határozott, egyértelmű, hogy felesleges tovább próbálkoznom.
Egyre sűrűbb és nehezebb szomorúság kavarog bennem, ahogy őt figyelem. Hiába vannak itt a nagyszülei, ebben a pillanatban annyira, de annyira magányosnak látszik. Hogy nem vettem ezt észre eddig? Nem akarok elmenni, nem akarom, hogy egyedül maradjon a gondjaival. Segíteni akarok neki, akkor is, ha ez csak annyit jelent, hogy némán ülök mellette. De hát nem ugorhatok a hátára, mondván, én már csak azért is velük megyek. Sajnos.
- Rendben.- Sóhajtom lemondóan
- Holnap minden féle képpen találkozunk rendben?- Simítja meg a karomat. Hálás vagyok, amiért még most is figyel arra, hogy ne csináljon semmit, ami…túl feltünő.
- Rendben.-Bólintok és mielőtt még észbe kaphatnék egy lágy puszit lehet arcomra. Csak egy ártatlan puszi, mégis annyira bensőségesnek tűnik, mint a legforróbb csók. Testemen lágy melegség fut végig és kezdem úgy érezni, hogy nem fogom holnapig kibírni. Nem értem, hogy változhattak meg bennem a dolgok ilyen nagyon ilyen rövid idő alatt.
Elbúcsúzunk, majd apámmal együtt indulunk ki. Miután becsukódik mögöttem a bejárati ajtó mély sóhaj szökik ki belőlem. Apám elégedetten pillant rám, de nem mond semmit. Azt hiszem valami köszönet félével tartozom neki, de…azt már nem! Meg hát…úgy is tudja, hogy jól tette, amit a rendelőben tett, nem fogom még én is elmondani neki. Még a végén kedvet kap az ilyesmihez.
Elköszönünk egymástól, majd apám beszáll a kocsiba és elhajt. Szerencsére nem érzi alkalmasnak az időt, hogy azzal fárasszon, száljak be én is. Mára elég volt az ilyesmiből. Jó lesz, ha sietek, mert már most csöpög az eső…nem szeretnék úszva hazamenni.
*~*~
Másnap délután esernyővel a kezemben lépek ki az iskolából. Az utca teljesen el van néptelenedve, de ez –tekintve, hogy tegnap óta folyamatosan esik- nem meglepő. Nem messze egy ember álldogál. Csak azért pillantok rá, mert nincs sok más nézni való az üres utcán, de azonnal felismeremaz alakját, még ha az arcát el is takarja az esernyő . Leon! Sietve indulok el felé, de –hogy ne legyek nagyon nevetséges -próbálom örömömet palástolni és lépteimet kicsit lelassítani. Mosoly húzódik az arcára, amikor kipillantva az esernyő alól felfedez engem.
-Szia!- állok meg előtte –Mit csinálsz itt?
-Szia! Téged vártalak.- Kedves mosolya ellenére nem tetszik a látvány. Szemei karikásak, fáradság kavarog bennük. Nem hinném, hogy túl sokat aludt az éjszaka. Jaj, miért jöttél, ha ilyen fáradt vagy? És mégis mióta áll itt az esőben?
-Hogy van David?- Arckifejezése még azelőtt választ ad, hogy megszólalna.
-Már jobban. A láza reggelre szinte teljesen lement és már a kedve is sokkal jobb.- Jaj, de jó!
- Örülök.-Mosolyodom el. Akkor végre ő is megnyuugodhat.
-Köszönöm a tegnapit- Simítja meg az arcom, de még mielőtt bármit felehetnék valaki kijön az épületből én pedig ösztönösen elhúzódok tőle és hátra lépek. Némán állunk egymással szemben, míg az ismeretlen elég messzire nem kerül.
-Ne haragudj-motyogom bűnbánóan
-Semmi baj.- Mondja megértően. Nem jó ez így. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy szégyellem, mert nem így van. Vagyis, nem őt szégyellem, inkább magamat. A szüleimen kívül senki nem tudja, hogy a lányok nem hoznak lázba. És bár ők elfogadnak így, ez nem jelenti azt, hogy mások is ilyen megértőek lennének. Találj ki valamit…csak van egy hely, ahol nem zavarnak minket.
-Ráérsz egy kicsit?- Kapom fel a fejem, mikor végre eszembe jut valami.
- Szerinted miért vagyok itt?- Húzza fel a szemöldökét, miközben széles mosolyt villant rám.
-Akkor gyere!- Indulok el
A belvárosba érve szó nélkül megyünk egymás mögött. Itt már zsúfolt az utca, így sok embert kell kerülgetnünk, az esernyőink miatt pedig egyébként sem tudunk elég közel menni egymáshoz.
-Nathan!- szól hirtelen, mire megállok és kíváncsian pillantok hátra. Meglepetésemre kikapja az ernyőmet a kezemből és egy szemmel alig követhető mozdulattal összecsukja.- Tessék.- Nyújta felém az összecsukott ernyőt. Ez meg mi volt?
Döbbenten nyúlok felé, de amint elveszem tőle, ő felszabadult kezével elkapja a karom és elkezd maga felé húzni.
-Mit csinálsz?-Tiltakozom, de erősebb nálam, így néhány pillanattal később már én is az ő esernyője alatt állok.
-Az ellen senkinek nem lehet kifogása, ha két fiú egy ernyő alatt megy, nem?-Csibészes mosolyától egy apró nevetés szökne ki belőlem, ha nem lenne megint ennyire közel. Érzem, hogy már megint olyan vörös vagyok, mint a főtt rák. Azt hiszem hasznos lenne beszereznem egy sí maszkot.
Az utunkat az ő ernyője alatt folytatjuk. A levegő hűvös, mellette mégis olyan jó meleg van. Talán túl meleg. A vállunk időről-időre összeér, én pedig minden alkalommal ijedten húzódok arrébb. Persze ő jókat mosolyog rajtam.
-Itt vagyunk.- Állok meg a nemrég elkészült óriáskerékhez érve. Ez sokkal nagyobb, és modernebb, mint ami a vidámparkban van, de ami a lényeg, az az, hogy a fülkékbe nem lehet belátni. Bár, hogy őszinte legyek, most már kezd kicsit hülye ötletnek tűnni ez az egész.-De nem muszáj, ha nem akasrz. -Pillantok zavartan a földre.
-Viccelsz? Ez remek ötlet.- Mosolyog bíztatóan.
Nem sokkal később már fel is szállunk. Leon lehuppan az ablak mellé, én pedig leülök vele szembe. Nem szeretném elrontani a hangulatot, de van valami, amit nem tudok magamban tartani.
-Sajnálom, hogy olyan önző voltam.-kezdek bele bizontalanul, saját lábamat bámulva- Miattam kellett otthagynod Davidet. Ha a rendelőben egy pillanatra megálltam volna gondolkodni, rájöttem volna, hogy akkorra még nem fog meggyógyulni és akkor nem mondtam volna, hogy gyere el este.- Mondandóm befejeztével kínzó csend uralkodik el a fülkén. Leon nem szól semmit, nem is mozdul és én sem merem felemelni a fejem.
|
| oosakinana | 2013. 03. 16. 19:21:54 | #25368 |
Karakter: Leon Volner
Megjegyzés: (Lexinemnek)
- Gyere Nathan! Ne félj, nem fogok száguldozni. – mondom neki, amikor a kocsimban vagyok és látom, hogy kicsit ledermedt. Nem akarom, hogy féljen tőlem, ezért is akarom megnyugtatni kicsit.
Végül beül mellém, aminek nagyon örülök. Amint beül én neki is látok az útnak, hogy nagyszüleimhez menjek, ahol végre magamhoz ölelhetem a kicsi testvéremet és megtudhatom végre, hogy mi a gond. Ám előtte még valamit ki kell derítenem… Miért néz engem Nathan folyamatosan, hogy le sem veszi a szemét? Eddig mindig, ha rám nézett elpirult és elkapta a tekintetét, most viszont le nem veszi a szemét rólam.
- Mi a baj? – kérdezem meg tőle, egy piros lámpánál, amikor kicsit rá tudok nézni.
- Semmi. – zárja le ennyivel a dolgokat és behunyt szemmel dúl az ablaknak én meg csak aggódva nézek rá.
Nem éppen úgy néz ki, mint akinek tényleg nincs semmi baja és nyugalmi állapotban van, de nem hozom fel inkább témának, mert nem akarok olyan területre tapogatni, amelyiket nem akarja magától elmondani, ráadásul eléggé friss még az ismeretség így nem biztos, hogy örülne nekem.
Nem sokkal később megérkezek és egyből kimászik a kocsiból. Én is követem plédáját, bár én most inkább testvéremért aggódok a legjobban.
Bemegyünk, ahol a nagyiék érdeklődve nézik Nathant, aki bemutatkozik és elmondom, hogy egy barátom. A többit egyelőre még nem kell tudniuk. Amíg én beszélgetek a nagy szüleimmel, addig Nathan, valakit felhív telefonon, bár nem tudom kit, de majd biztos elmondja, ha szeretné.
Végül inkább felmegyek testvéremhez. Intek Nathan-nek, hogy kövessen, hiszen azért jött ő is, hogy segítsen, meg megnézze, hogy miként van az én beteg öcsikém. Óvatosan nyitok be a szobába, ahol látni, hogy egy hatalmas takaró kupac alatt fekszik. Leülök mellé és magamhoz ölelem. Nagyon reszket még így is és utálom, hogy nem tudok tenni érte semmit. Nem szeretem így látni. Mindig utálom, amikor beteg, mert ilyenkor érzem magam a legtehetetlenebbnek.
Nagyon aggódok érte és nem tudom, hogy mit tegyek. Simogatom a fejét, de csak a sóhajok hagyják el sorra az ajkaimat. Egyszer csak Nathan ül le közel hozzám és megfogja a egyik kezemet, amire hálásan nézek rá. Ha ő most nem lenne itt, akkor biztos, hogy kiakadnék nagyon. Félek, hogy elveszítem, amit nem akarok. Ráadásul nem sokára lesz a születésnapja, amire fel kéne rendesen készülni.
- Még sosem volt ennyire beteg. – mondom komolyan, mert most már nem bírom magamban tartani a dolgokat.
- Nem lesz baj. – suttogja, bár felesleges. - A kisgyerekek szívósabbak, mint azt az ember gondolná. Nemsokára itt lesz apám, majd ő segít.
David elkezd ébredezni. Erre mondtam. Ilyenkor mindenre felkel és még a versenyre se tudok elmenni így, mert este, amint kimászok mellőle, ébren van, vagy ha nem is akkor, de nagyon hamar felébred.
- Leon. – hallom kábult hangját és elkezdem simogatni.
- Itt vagyok. Minden rendben van. – simogatom édesen a fejét, ő meg úgy bújik hozzám, ahogy csak tud, majd ekkor veszi észre Nathan-t.
- Szia. – köszön neki. – Leon-nal voltál együtt? – kérdezi meg kíváncsiskodva, amin elmosolyodok.
- Igen. – simítja meg. – És most itt vagyok, hogy segítsek neked is. – válaszolja, amiért hálás vagyok. – De szeretnék bocsánatot is kérni, amiért olyan gorombán viselkedtem.
- Semmi gond. – mondom neki, miközben öcsikémet simogatom, majd bekopog a nagyi.
- Leon. Megérkezett a doki. – mondja és ránézünk.
- Engedd be. – kérem meg, amire meg is teszi, amit kérek tőle és bejön az orvos.
- Sziasztok. – köszön, amit viszonzunk. – Hogy van a kis beteg? – kérdezi meg, amire nagyot sóhajtok.
- Rosszul felment a láza teljesen és nem igazán akarja levinni semmit. – mondom aggódva. Nem akarom, hogy bármi baja essen Davidnek.
- Megvizsgálom, utána biztosat tudok mondani. – mondja, amire bólintok és oda is engedem Davidhez és felállok, mire Nathan odajön és megfogja a kezemet, amit viszonzok és magamhoz ölelem kicsit. Jól esik most, hogy itt van.
Nem tudom mennyi idő telik el, amikor végre feláll a doki, majd rám néz.
- Nincs semmi komoly, csak megfázás, viszont, ha a láza nem fog holnap se lejjebb menni, akkor be fektetem a kórházba. Nem akarom, hogy nagyobb bajjal kösse ki. – mondja, amire bólintok komolyan.
- Értettem. – megyek oda testvéremhez. – Mindjárt haza megyünk, ahol pihenhetsz és kialudhatod magadból. – mondom neki.
- Leon. Itt hagyhatod nyugodtan. Holnap dolgoznod kell és így te sem leszel beteg. – ajánlja fel a nagyi, de ezt nem foghatom el.
- Nem. – rázom meg a fejemet. – Nem fogom magára hagyni, amikor szüksége van rám. – jelentem ki komolyan. – Haza fogunk menni és otthon fogom kúrálni.
- Segíthetek esetleg? – teszi fel a kérdést Nathan, mire ránézek.
- Ebben most nem tudsz. – mondom halkan. – Most menj haza apuddal jó? Holnap meg találkozunk. – mondom neki.
Nem vagyok még képes elmondani neki, hogy mi történt a szüleimmel, és hogy mennyi minden van a vállamon. Nem tehetem még rá ezt a terhet. Magamnak kell boldogulnom, de az biztos, hogy kárpótolni fogom a dolgokért. Nem akarom, hogy meg haragudjon rám, vagy, hogy úgy érezze nincs szükségem rá, mert mindennél jobban szükségem van rá és azt akarom, hogy együtt legyünk. Ezért remélem, hogy meg fogja érteni.
- Rendben. – mondja megértően, de kicsit szomorúan, amit tudok, hogy rosszul esik neki, de nem akarom akkor sem olyanba bele vinni, amit még tudom, hogy nem szeretne.
- Holnap minden féle képpen találkozunk rendben? – megyek oda hozzá és megsimítom a karját. Nem tudom, mennyire szeretném felvállalni a dolgokat mindenki előtt.
- Rendben. – bólint és látom, hogy el van pirulva a közelségem miatt, de nem bírom ki.
Odahajolva hozzá az arcára adok most egy puszit, mert nem akarom teljesen megzavarni, de azt akarom, hogy tudja nem változtak a dolgok egy cseppet sem, csak most David-del kell lennem.
Végül elköszönve mindenki köszönöm meg a dokinak a segítséget, majd kicsikémnek is adok egy kis puszit az ajkaira, és mindenki haza megy, hogy végre kipihenhessük a dolgokat és David is meggyógyulhasson holnapra. Nem akarom, hogy a kórházba kerüljön, mert nem szeretek odajárni.
|
| Lexine | 2013. 03. 10. 20:33:45 | #25321 |
Karakter: Nathan Brunwin
Megjegyzés: ~oosakinana-nak~
Kellemes…vagyis inkább észbontó bizsergés járja át a testemet, ahogy ajkaink újra összetapadnak. Gyengéd érintése egyszerre dermesztően hideg és tűzforró bizsergést indít el, amely villámgyorsan cikázik végig a hátamon. Ez most…tényleg velem történik? Tényleg én kellek neki? Mégis ki, hol és miért döntött úgy, hogy én ezt megérdemlem? Talán ez az egész csak a vezeklésem része. Talán csak azért kapom most ezt, hogy legyen majd mit elveszítenem. De, ha még így is van…akkor sem fogok most már elfutni. Nekem úgy tűnik, Leon nagyon jó ember és ha csak egyetlen percnyi boldogságot is tudok majd neki szerezni, akkor azt hiszem megéri, bármi is lesz a vége.
Az édes pillanatoknak-vagy perceknek, az időérzékem teljesen elillant- közeledő léptek hangja vet véget. Mi ösztönösen engedjük el egymást, mint akik éppen tilosban járnak. De talán így is van…nem mondhatnám, hogy hozzá vagyok szokva az ilyen helyzetekhez.
Úgy érzem, arcom lassan visszanyeri eredeti színét, de Leon nem sokáig hajlandó meghagyni ebben az állapotban.
-Eljönnél velem a közeli cukrászdába? Szeretnélek megismerni.- Megint elönt a forróság, de most csak az arcomat…inkább bele sem gondolok, milyen színben pompázhat az ábrázatom ebben a pillanatban. Fejemet elfordítva próbálom elkerülni, hogy Leon lássa az idétlen reakciómat és így felelek neki.
- Rendben. – könnyen és hamar csúszik ki a számon, amin még én magam is meglepődök – Most szeretnél menni vagy majd másik idő pontban?
- Természetesen most.-hülye kérdés volt, de ha zavarban vagyok az ilyen ostoba kérdések csak úgy repkednek ki belőlem -Nem szeretném, hogy meggondold magad.- Ne félj, nem fogom. Most már csak akkor megyek el, ha te úgy akarod.
Mivel nincs már miért itt maradnom, el is indulunk. Az eredmény úgy is csak később lesz meg, szóval nyugodtan elmehetünk. Felkapom a dolgaimat, a rajzot gondosan összehajtva a zsebembe csúsztatom a csokival együtt és megyünk is.
Szerencsére a cukrászda tényleg közel van, így nincs szükség se buszra, se metróra, vagy egyéb járműre.
- Nagyon szépen játszottál. Teljesen elvarázsoltál.- Jelenti ki, mikor már a cukrászdában ülünk. Rápillantok, de aztán tekintetem az előttem lévő sütire menekül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt most tényleg így gondolja, vagy csak kedves akar lenni? Mindenesetre nem értek vele egyet.
- Ugyan. Nem voltam olyan jó. –adok hangot ellenvéleményemnek– Az előttem lévő sokkal szebben játszott. – És ez még enyhe kifejezés. Most, hogy visszagondolok, mérföldekkel jobb volt nálam…
- Nincs igazad. –Ugyan, miért nincs? Én csak jobban tudom – Aki előtted játszott, csak megtapsolták. Ám amikor te játszottál a végén mindenki felállt és úgy tapsoltunk meg. Nagyon tehetséges vagy és szeretnélek, majd még többször hallgatni.- Elnézve őszinte mosolyát, kezdem elhinni, hogy komolyan így gondolja. El sem hinné, mekkora örömet okoznak a szavai.
- Öhm… köszönöm szépen a dicséretet.- Mondok köszönetet ismét rákvörös fejjel.
- Ez az igazság.- Jelenti ki, majd keze váratlanul az enyémre simul.
- Bárki megláthat minket.- Rántom el az asztalról a kezemet, közben tekintetem végigsuhan a vendégeken ismerős arcot keresve. Már épp készülnék bocsánatot kérni, de úgy tűnik nem neheztel rám emiatt, így inkább szóba sem hozom a dolgot.
Lassan belejövünk a beszélgetésbe, és már én sem jövök halálos zavarba minden második mondat után. Mikor nem rám néz, én a szemét fürkészem. Teljesen rabul ejt ez a már-már mesébe illő, aranyló tekintet, mely egyszerre határozott, de szelíd és legfőképpen gyönyörű.
Telefonjának csörgése azonban egy pillanat alatt félresepri a kellemes hangulatot az ő jókedvével együtt. Amint a kijelzőre pillant arca komoly és ideges lesz.
- Ne haragudj, de ezt fel kell vennem.- Pillant rám, majd füléhez emeli a telefont. Idegességét csak tovább fokozza a rövidke kis beszélgetés, amit lefolytat én pedig csalódottan veszem tudomásul, hogy az estének itt és most vége.- Ne haragudj, de mennem kell. Davidnek nagyon magas a láza és nagyiék nem tudják, hogy mit kéne csinálni.- Magyarázza el röviden a helyzetet. Szegény David. Pedig biztosra vettem, hogy már jobban van.
- Szóljak apumnak, hogy menjen el oda?- Ajánlom fel egyből, mivel én magam sajnos nem tudok segíteni.
- Azt nagyon megköszönném.- Mivel elfogadja én már fogom is a telefonomat.
Röviden felvázolom apámnak a dolgot. Azonnal beleegyezik, hogy kimegy megvizsgálni Davidet, de kicsit azért rosszul érzem magam, hogy ilyenkor zavarom. Így is sokat dolgozik, a munkaideje pedig már rég lejárt, de majd meghálálom neki valahogy.
- Szeretnék én is veled menni.- Csúszik ki a számon. Nem tudom, mi történt velem, máskor nem tudtam volna rávenni magam, hogy ezt kimondjam. Mintha valaki kilopná a gondolataimat a fejemből és betenné valami lejátszóba. Megkönnyebbülök, mikor arcán semmilyen ellenkezést nem látok és együtt indulunk ki a cukrászdából.
Egy perc múlva már Leon mellett lépkedek az utcán. Próbálom tartani a tempót, de léptei egyre sietősebbek. Mikor észreveszi, hogy kicsit lemaradtam lelassít, de ezzel csak azt éri el, hogy még jobban szedjem a lábaimat. Ha már én kértem, hogy hadd menjek én is, akkor az a minimum, hogy nem hátráltatom. Éppen kezdenék belejönni a megfeszített tempóba, de hirtelen megáll és az egyik parkoló autó másik oldalára siet. Kérdő és ijedt pillantást vetek rá. A fenébe, erre nem számítottam…
Tanácstalanul torpanok meg, meredt tekintettel bámulva az autót. Lábaim a földbe gyökereznek, megszűnik a külvilág. Nem hallok mást, csak szívem őrült kalapálását, nem látok mást, csak ezt a bizonyos járművet.
Öt hónap. Öt hónap telt el azóta, hogy utoljára beültem egy ilyenbe. Valahogy mindig sikerült elkerülnöm, ha pedig muszáj volt utazni, akkor inkább a tömegközlekedést használtam. Az még elmegy, de ez…most mit csináljak?
-Gyere Nathan! Ne félj, nem fogok száguldozni.- Szól ki a kocsiból. Észre sem vettem, mikor ült be.
Kifújom a bennem rekedt levegőt, majd teszek néhány nehézkes lépést és bizonytalan kézzel kinyitom az első ülés ajtaját. Semmi gond Nathan! Biztos nincs annyira messze, csak kibírom valahogy. Leon…ez az! Csak nézd Leont, az majd segít! Az első néhány percben tényleg csak őt figyelem, és úgy tűnik, ez tényleg megkönnyíti a dolgot. Megállás nélkül őt fürkészem, görcsösen próbálom kiűzni a fejemből, hogy hol is vagyok. Azonban ő váratlanul rám pillant és úgy tűnik rögtön észreveszi , hogy valami zavar.
-Mi a baj?- Ennyire rám van írva?
-Semmi.-Rázom meg a fejem, majd elkerülendő a további kérdezősködést elfordulok és lehunyt szemmel az ablaknak döntöm a fejem.
Hatalmas koncentrációt igényel, hogy pánikom minden jelét –különösen a szapora levegővételt- elrejtsem.
Mikor megérkezünk, úgy tépem fel a kocsi ajtaját, hogy kiszállhassak, mintha százéves rabságból szabadultam volna.
Miután belépünk a házba, a nagyszülei csodálkozva érdeklődnek kilétem felől. Illedelmesen bemutatkozom, de a nevem után tanácstalanul pillantok Leonra, aki kisegít és elintézi a dolgot annyival, hogy egy barátja vagyok.
Villámként hasít belém a felismerés, hogy valószínűleg nem azon a címen vagyunk, ami apámnak megvan az adatbázisban, ezért előkapom a telefonomat és gyorsan megírom neki a címet. Eközben Leon vált néhány szót a nagymamájával mikor pedig kész vagyok, már az egyik ajtónál állva int nekem, hogy kövessem.
Halkan nyit be a kis szobába. A félhomályban egy hatalmas takarókupac alól egy kis fejecskét látok kikandikálni. Leon halk, de sietős léptekkel megy az ágyhoz, majd leül rá és a lehető legóvatosabban az ölébe vonja az alvó kisfiút. Innen látom, hogy szegénykét kíméletlenül rázza a hideg és még a rossz fényviszonyok ellenére is szemet szúr kipirosodott arca. Tényleg nincs valami jól…
A falnak dőlve figyelem őket. Leonból egymás után szöknek ki a tanácstalan sóhajok, arca egyre komorabb. Olyan, mintha egyszerre lenne David anyja, apja, és bátyja. Ez pedig biztosan összefüggésben áll azzal, hogy Davidre most a nagyszülei vigyáznak, nem pedig a szülei. Persze nem teszem szóvá a dolgot, nem tartozik rám és egyébként sem vagyok ilyen tapintatlan. Persze azért érdekel…de erre nem ez a megfelelő idő.
Nem sokáig bírom nézni Leon aggódó arcát, ezért odasétálok és leülök mellé. Szeretnék tenni valamit, hogy kicsit megnyugtassam, ezért megfogom hozzám közelebb eső kezét, de nem mondok semmit. Ő hálásan pillant rám, kezemet megszorítva.
-Még sosem volt ennyire beteg.-Bukik ki belőle, közben megsimítja öccse fejét.
- Nem lesz baj. – suttogom- A kisgyerekek szívósabbak, mint azt az ember gondolná. Nemsokára itt lesz apám, majd ő segít.
Úgy tűnik még a suttogásunk is túl hangos volt, mert David mozgolódni kezd, majd lassan kinyitja csillogó szemeit.
|
|
