*~*~

A következõ egy hét nyugisan telik. Kivéve persze azt, hogy majd megõrülök attól, hogy nem zongorázhatok, közben pedig a suliban nézhetem, ahogy a többiek agyongyakorolják magukat. Apám sem örült a dolognak és természetesen magától rájött, hogy Leon is ott volt, amikor eltört az ujjam. Hiába ecseteltem neki, hogy õ pont, hogy megvédett engem, õ már bajkeverõnek minõsítette Leont és ezt nem lesz egyszerû megváltoztatni. Nem mintha eltiltana tõle, vagy ilyesmi, de én szeretném, ha elfogadnák õt és látnák, milyen jó ember.
Azon is nagyon sokat gondolkozom, hogy hogy tudnék segíteni Leonnak, de egyelõre nem sok értelmes ötlet jutott eszembe. Letámadni nem akarom, mert tudom, hogy lerázna és, ha erõsködnék talán még meg is haragudna. Meg hát még amúgy sem akarom még feszegetni a témát, mivel ma van a születésnapja és nem akarom elrontani az ünnepi hangulatot.

Éppen az ajándékát csomagolom, amit egyébként piszok nehéz egy kézzel, de mindenképp én szeretném megcsinálni. Vagy húsz perces próbálkozás után egy kicsit csúnyácska csomagot tartok a kezemben, de mégis akkora büszkeség tölt el, mintha megmásztam volna a Himaláját. Egyébként egy új fejpántot rejt a csomag, amit már hetekkel ezelõtt megvettem. Egy kirakatban láttam meg és abban a pillanatban tudtam, hogy ezt bizony neki készítették. Kicsit hasonló ahhoz, amit hord, de más féle díszek vannak rajta és ez szürkéskék színû. Egyszer volt rajta egy hasonló ing és hihetetlenül szépen kiemelte a szemszínét, úgyhogy ez is biztos elképesztõen fog állni rajta.
Izgatottan vágom zsebre az ajándékot, majd elindulok hozzá. Általában elõre szólok, ha odamegyek, de most meg akarom lepni.

Náluk viszont hiába csöngetek, senki sem nyit ajtót, így hát megpróbálom telefonon. Amikor másodszorra sem veszi fel, kezdek aggódni. Ilyet még soha nem csinált. Aztán –jobb ötlet hiányában-  a nagyszülei felé veszem az irányt, hátha ott ünnepelnek, csak elfelejtett nekem szólni.
Mikor odaérek, a nagymamája alaposan megijeszt, mikor a világ leggyászosabb arckifejezésével nyit ajtót. Azonnal rám tör a pánik és faggatni kezdem.

Fél órával késõbb magamba roskadva ülök a nappalijukban. Gyászos tekintettel bámulok magam elé, valahogy képtelen vagyok teljesen felfogni, amit hallottam. Hogy lehet ennyire igazságtalan ez élet? Mégis mi rosszat tett Leon, hogy így kell szenvednie? Végül a nagymamája tanácstalan sóhaja szakít ki a gondolataimból.
-Megkeresem-állok fel
-Talán jobb lenne békén hagyni. Nem szereti, ha ilyenkor zavarjuk.- próbl lebeszélni a nagymamája
-Nem értek egyet. – szól közbe a nagyapja- Keresd csak meg.- bíztat, aztán elmagyarázza merre találom és már indulok is

*~*~

Nem kevés bolyongás után végre sikerül megtalálnom a temetõt. Közben már bõven benne vagyunk a délutánban és ha lehetséges, az idõjárás is még jobban elkomorodott. A sötétszürke égbolt fáradhatatlanul zúdítja magából a hûvös esõcseppeket, közben fagyos szél teszi még kellemetlenebbé az idõt.
A bejáratnál megállva szememmel végigpásztázom a helyet és messzebb meg is látok valakit, aki talán Leon lehet. Mikor közelebb érek és megbizonyosodok róla, hogy tényleg õ az, az addig sietõs lépteim egyszerre vontatottá vállnak. Rettenetes érzés így látni õt. A ruhája teljesen átázott, máskor egyenes, erõt sugárzó, férfias testtartása most görnyedt és annyira, de annyira elhagyatottnak látszik.
-Leon- annyi mindent szeretnék mondani, de a hatalmas gombócon, ami a torkomban éktelenkedik, egyedül a neve képes átfúrni magát. Kétségbeesetten ölelem magamhoz, úgy szorítom, mintha komolyan elhinném, hogy ettõl legalább egy kicsit rendbe jöhet- Annyira sajnálom- suttogom arcomat a vizes nyakába fúrva, az ernyõ közben kicsúszik az ujjaim közül és a földön landol
- Miattam haltak meg.  Az én hibám, hogy akkor abba a bankban voltak. Az én hibám, hogy Davidnek nincsenek normális szülei. Én nem tudom megadni neki azt a szeretet, amit egy anya tud adni. Képtelen vagyok rá.- ahogy elkezd zokogni, mintha darabokra tépnék a lelkem, úgy érzem, nincs olyan a világon, amit ne adnék oda, ha  cserébe eltûnnének belõle ezek a gondolatok. – Ez a nap mindig anyáék napja lesz. Soha többet nem fogom ünnepelni a születésnapomat.
A szemébe nézve most ugyan az az emésztõ bûntudat kavarog, amit a tükörben látok minden nap. Hogy nem vettem észre eddig?
Bármennyire is szeretnék megszólalni egyetlen hang sem jön ki a torkomon, ezért ismét magamhoz ölelem. Bárcsak tudhatnám, hogy gyõzhetném meg, hogy ez nem az õ hibája! De hiába gondolkodom, csak azok a dolgok jutnak eszembe, amiket nekem is mondtak a baleset után és amik rajtam egyáltalán nem tudtak segíteni.
A szemeimet könnyek mardossák, de nem engedek utat nekik. Nem lehet. Most neki van szüksége valakire, egy támaszra, nem pedig egy picsogó kölyökre.
Beletelik egy kis idõbe, amíg összeszedem magam, de végül elengedem és eltávolodok tõle, hogy a szemébe nézhessek.
-Figyelj rám!- simítom félre az arcára tapadt vizes tincseit- Te remekül helytállsz. Mindig csak az õ érdekeit nézed, mindig ott vagy neki, önfeláldozó vagy, felelõsségteljes és nagyon szereted. Ennyi elég.
-Nem- rázza meg a fejét- Ez nem elég. Normális szülõket érdemelne, nem pedig…
- Higgy nekem!- szakítom félbe- Talán tényleg nehezebb neki, mint a többi gyereknek, de ettõl még lehet boldog gyerekkora. És, ha majd nagyobb lesz, a veled töltött idõre biztosan boldog idõszakként fog visszatekinteni.- simítom meg az arcát, de tekintete ingerültté válik és elhúzza a fejét
- Mi az, hogy boldog? Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget?-emeli fel támadóan a hangját- Elfelejtetted mi volt egyik este? Ne hidd, hogy az egyszeri eset volt!
Kétségbeesetten és dühösen kapkodja a levegõt, miközben engem néz. Pár pillanattal késõbb viszont eltûnik tekintetébõl az ingerültség. Bocsánatkérõen pillant rám és készülne is mondani valamit, de én halvány mosollyal az arcomon újra beszélni kezdek.
-Senki élete sem felhõtlenül boldog. Vannak rossz pillanatok, de amíg ott vagy neki, hogy ezeken átsegítsd, minden rendben lesz.- nézek mélyen a szemébe, miközben szám halvány, de határozott mosolyra húzom
Közelebb lép és ezúttal õ ölel magához. Nem szorít, csak gyengéden körém helyezi a karjait, fejét pedig a vállamra hajtja. Eleinte darabos légzése lassan egyenletessé válik, úgy tûnik némileg sikerült megnyugodnia.
-Lassan mennünk kéne. –mondom halkan- Teljesen átfagytál, még a végén megbetegszel.
-Ajd még pár percet- kér halkan

*~*~

Az estét megint náluk töltöm. Hozzájuk menet elhoztuk Davidet, aki már a szobájában alszik. Felmelegedve, immár száraz ruhában lépek ki a fürdõszobából és utamat Leon szobája felé veszem. Belépve látom, hogy ugyanabban a pózban ül az ágy szélén, mint amilyenben akkor volt, amikor elindultam zuhanyozni és semmibe veszõ, megtört tekintettel bámul maga elé. Mikor észrevesz, megköszörüli a torkát és kissé felegyenesedik. Leülök mellé, ép kezemmel megfogom az õ kezét. Õ mély sóhajjal ölel magához, testemen libabõr fut végig, ahogy a kifújt levegõ a nyakamat cirógatja.
-Olyan jó, hogy itt vagy-mondja halkan, miközben szorít az ölelésen
-Jövõre megünnepeljük a születésnapodat. És te is akarni fogod. Megígérem.-suttogom
-Nathan!- húzódna el tõlem, de most én kezdem szorítani
-Ne mondj semmit! Még nem kell elhinned…majd úgyis meglátod.- mondom halkan, de határozottan, amire csak sóhajt egyet
Hosszú ideig ülünk egymást ölelve, végül én húzódok el tõle és kissé félve és bizonytalanul kezdek bele a mondandómba.
-Sajnálom, hogy nem ismerhettem õket. Nem…-egy pillanatra elhallgatok, nem tudom, jó ötlet-e ez, de azért bízom benne, hogy talán kicsit használni fog- …nem mesélnél róluk?- tekintete hezitálva vándorol egyik arcvonásomról a másikra, de mivel nem kaptam egyértelmûen elutasító választ, tovább próbálkozom- Kérlek!- bátorító mosolyra húzom a szám miközben belesimítok dús hajába
-Mindig…-kezd bele elnyûtt hangon pár pillanatnyi tétovázás után-…mindig olyan kedvesek voltak. Tudom, hogy mindenki ezt mondja a szeretteire, de õk tényleg azok voltak. Amikor rosszat tettem, soha nem szidtak le, csak…- itt elcsuklik a hangja, de lehunyt szemmel vesz egy mély levegõt és folytatja-…csak kedvesen elmagyarázták, hogy nem jó, amit csináltam.
Az elején még szinte erõvel kell kipréselnie magából a szavakat, de pár perc múlva már maguktól dõlnek belõle a szívmelengetõ történetek a hétköznapjaikról.  Látom, mennyire fáj neki elõhozni magából ezeket az emlékeket, de hiszek benne, hogy ugyanakkor jót is tesz neki. A hangja végig halk, szomorkás, ám néha, egy-egy viccesebb történetnél a tekintete mintha mosolyogna. A szája nem, csak a szemei, de egyelõre ennyi is elég.

*~*~

Másnap korán reggel ébredek. Vasárnap van, nekem nincs suli, Leonnak pedig nincs munka, így aludhatnánk ameddig szeretnénk, de én már vagy egy órája csak bámulom a plafont. Annyira szeretném megölelni, megcsókolni, mégis teljesen mozdulatlanul fekszem a karjai között, félek, hogy a legkisebb mozdulatomra is felébredne. Hajnalig beszélgettünk, jobban mondva õ mesélt, én csak hallgattam, de a több órás virrasztás után is nehezen jött álom mindkettõnk szemére.

Egyszer csak apró neszek, majd halk kopogás üti meg a fülem. A lehetõ legóvatosabban kiszabadítom magam Leon ölelésébõl és miután meggyõzõdtem róla, hogy nem ébredt fel, kisurranok a szobából. Az ajtó másik oldalán ott találom Davidet álmos fejjel, kócos tincsekkel és az elmaradhatatlan macijával.
-Korán van még. Menj, feküdj vissza.- mondom halkan, miközben leguggolok elé és megsimítom a fejét
-Nem akarok- ellenkezik- Unatkozom.
-Hát jó.-állok fel szélesen mosolyogva- Van kedved nekem segíteni reggelit csinálni? Egy kézzel kicsit nehéz.- az arca egy kicsit felderül és már indul is a konyha irányába

Nem tudom, Leonnak mihez lenne kedve, ezért sokféle dolgot készítünk. Közben próbálom Davidet felvidítani, mert tegnap úgy tûnt, neki sincs túl jó kedve. Szerencsére kicsit könnyebb dolgom van, mint a bátyjánál, a kisgyerekek figyelmét könnyebben el lehet terelni a bajokról, így a végére már egész vidám.

-Na jó.- hajolok le Davidhez már Leon szobája elõtt- Hangosan ronts rá és birkózd le, hogy azt se tudja, hol van!- adom ki neki az utasítást
Lelkesen bólint és a következõ pillanatban hangos csatakiáltással ront be és ugrik az alvó bátyjára. Leon zavartan riad fel, az álom egy pillanat alatt elillan a szemébõl és felveszi a harcot az elszánt öcsikével. Vagy egy percig birkóznak, mígnem Leon megadja magát és David nevetve mászik le róla, majd bevackolja magát mellé az ágyba. Leon szomorkás mosollyal figyeli õt, majd rám pillant. Egyikünk sem szól semmit, csak leteszem a megpakolt tálcát az ágyra majd én is elhelyezkedem.
-Nagy gonddal csináltunk, úgyhogy mindenbõl kötelezõ enni. Igaz David?
-Igaz!- helyesel közben már el is mar magának egy vajas pirítóst
Leon meglepetten, de hálásan pillant rám, amire egy visszafogott mosoly a reakcióm.
Nem sokkal késõbb David elsuhant mesét nézni, mi pedig a reggeli utolsó morzsáit tûntetjük éppen el.
-A jövõ héten hosszúhétvége.- jelentem ki, mire Leon gyanakvóan pillant rám- A családomnak van a hegyekben egy faháza. Nagyon szép ilyenkor, közvetlenül egy tó mellett van. Elmehetnénk oda.
-Nathan-sóhajt fel- Ne haragudj, de nem igazán van kedvem most ilyenekhez. Kedves vagy, de…
-Semmi de. Rád fér egy kis kikapcsolódás, hidd el, hogy jót fog tenni. –erõsködöm- Biztos David is élvezné. 

*~*~

Másnap minden úgy történik, ahogy vártam. A lányok kuncognak a hátam mögött, a fiúk pedig szebbnél-szebb becenevekkel szórakoztatják magukat. A legtöbb szörnyen sértõ és megalázó, de a gondolat, hogy a délutánt Leonnal töltöm, leperget rólam minden sértõ odaszólást.
Sietõs léptekkel indulok el, mikor végzek az iskolában. Nem azért, mert el akarnék kerülni valamit. Tudom, hogy attól, hogy ma nem történt semmi komoly, még nem valószínû, hogy nem is fog. Szinte törvényszerûnek tartom, hogy elõbb-utóbb megtalálnak azok is, akiket nem elégít ki, hogy megjegyzéseket tesznek rám. Az egyetlen ok, amiért sietek, az, hogy minél elõbb Leonnal szeretnék lenni.
-Hé, homokszem!- áll elém egy közel két méter magas hegyomlás
Szemei fenyegetõen villannak, izgatott vigyora egyre inkább szélesedik, ahogy engem néz. Megállok, de nem szólok semmit. Nem fogom õket provokálni, nem fogok elfutni, és könyörögni sem. Tegyenek, amit akarnak, legalább elõbb megunnak és vége lesz ennek az egésznek.
-Hol hagytad a feleségedet?- szól egy gúnyos hang a hátam mögött
Hátra pillantok és három másik sráccal találom szembe magam.
-Hülye!- szól egy másik- Nézz már rá! Biztos nem õ van felül.- sétál közelebb hozzám, közben alaposan végigmér
A következõ percben az események felgyorsulnak. Azt hiszem, az elsõ pár ütést az arcomra kaptam, aztán egyet a gyomromba és attól kerültem a földre. Egy percet sem vesztegetnek el, azonnal megragadva a ruhámat rántanak fel hogy újra a fejemet célozhassák. Egyik ütést kapom a másik után, de ahogy telnek a pillanatok egyre kevésbé fáj. Az arcom lüktet és lassan olyan érzés, mintha nem is engem ütnének. Aztán megunják és elengednek én pedig félre pillantva meglátom a menekülõ utat. Nem akartam elfutni, nem akartam még ennél is szánalmasabb lenni, de nem tudok magamnak parancsolni. Lábaim maguktól indulnak a zsúfolt utca felé és mire észbe kapok már a biztonságot jelentõ utcai forgatagban vagyok.
Pihegve ülök le az elsõ padra, amit meglátok. Lassan elmúlik a lüktetõ érzés és az arcomon érezni kezdem minden ütés helyét. Pár perc múlva erõt veszek magamon, és elindulok Leonék felé. Nem akarok semmit, csak, hogy vele legyek, bár nem tudom, hogy fogom neki ezt beadagolni.

Odaérve a házukhoz mély levegõt veszek, mielõtt bemegyek. Ez nem lesz egyszerû.
- Szia veled meg mi történ?- siet hozzám Leon aggódva
- Szia. Semmi ne is foglalkozz velem.- próbálom lenyugtatni, mert nem szeretném, hogy ezzel foglalkozzon
- Nathan. – szól rám és hallom, hogy kezd mérges lenni– Ki tette ezt veled? John? –nem felelek, csak megrázom a fejem, mielõtt még elrohanna, hogy megverje  – Nathan szeretném, ha elmondanád, hogy kicsinálta ezt veled.- úgy tûnik, nem fogja ennyiben hagyni
- De én nem szeretném, hogy megtudd- hajtom le a fejem. Nem akarok ezzel foglalkozni, örülök, hogy végre vége.
- Akkor kiderítem magamnak- mondja határozottan és már szedi is össze a cuccait
- Még is mit akarsz csinálni?- kérdezem ijedten. Bele sem merek gondolni, hogy mire készül.
- Téged senki nem bánthat és nem fogom tétlenül várni, hogy mikor fognak megint össze verni, így magamnak járok utána. David itthon van, addig vigyázol rá? Köszönöm. –mondja, aztán sietve elmegy
Most mégis mit csináljak? Miért kell ebbõl még nagyobb felhajtást csinálni? És mi lesz ha baja lesz? Az is miattam lesz.
-Nathan!- siet ki David, szemei kedvesen csillognak- Hol van Leon?
Mosolyt erõltetve az arcomra köszönök neki, de nem válaszolok a kérdésére. Elterelve a figyelmét kérem meg, hogy játsszon velem és vidáman szalad is, hogy hozzon néhány játékot.
Pár perc telik el, de én már úgy érzem, megõrülök. Tudom, hogy Leon mérges lesz rám, de inkább, minthogy baja legyen. Gyorsan felöltöztetem Davidet, majd elindulunk, hogy megkeressük Leont.
Nem tudom, hogy szerencse, vagy véletlen, de valami biztosan segít nekem, mert alig, hogy odaérünk, meglátom Leont. Messze van, nem tudom eldönteni kivel verekszik. David szerencsére erre-arra nézelõdik, nem veszi észre, mi folyik nem messze. Mire odaérünk, Leon a földön elterülõ alak elõtt áll. Ezt nem hiszem el. Tényleg meg tudta verni? Ráadásul még csak nem is liheg. Elképesztõ.

- Leon!-szólok neki, mert nem akarom, hogy folytassa, fõleg, hogy már David is észrevette
- Miért hoztad ide? Miért jöttetek ide egyáltalán?- förmed rám. Sok mindent tudnék erre mondani, de itt nem fogok elkezdeni vitatkozni- Ha még egyszer bántani meritek Nathant, akkor nem leszek ennyire finom és nõies. –fenyegeti meg õket, majd elindul felénk.– Menjünk innen.
Szó nélkül indulunk el, de néhány lépést teszünk csak, mert a két állva maradt srác egyszerre ront rá Leonra és együttes erõvel a falnak préselik.
Megfeledkezve az esélyeimrõl indulnék el feléjük, de öt apró ujj megszorítja a kezemet. Meglepetten pillantok le magam mellé és egy megszeppent szempár néz rám.
-Menj kicsit arrébb!- erõltetek egy mosolyt az arcomra, miközben megsimítom David arcát- Várj az oszlop mellett és el ne mozdulj onnan, rendben?- pár másodpercnyi hezitálás, majd egy kis bólintás és pedig megindulok feléjük
Leon még mindig azzal a kettõvel birkózik. Hiába vannak ketten, nem bírnak el vele. Viszont õ sem tud felülkerekedni rajtuk, így –még, ha tudom is, hogy nem sokat tehetek- odarohanok segíteni.
Megmarkolva az egyik kolosszus ruháját, próbálom elrántgatni, de sikertelenül. Jobb kezemet ökölbe szorítom és célba véve a srácot veszek egy nagy lendületet. Vesztemre, mielõtt célt érhetnék észre vesz és könnyen kikerül, az öklöm pedig teljes erõvel csapódik a falba. Teli torokból üvöltök fel, a kezemre lesújtó fájdalom végigsüvít egész testemen. Fogaimat összeszorítom és szuszogva próbálom legyúrni a kínzó érzést. Az egész készfejemben úgy lüktet a fájdalom, mintha minden pillanatban betontömbök zúznák porrá.
Ne, ezt ne! Bármit, csak a kezemet ne!
Nem tudom, mi történik körülöttem. Szememet könny áztatja, a beton csak egy nagy homályos foltként hullámzik elõttem. Ahogy a fizikai fájdalom tompulni kezd, átveszi a helyét a pánik. Szívem örülten kalapálni kezd, rendszertelenül és egyre gyorsabban kapkodom a levegõt.
Egyszer csak ismerõs illatot érzek, majd gyengéd karok ölelnek át. Arcomat a nyakába fúrom. Hogy magamba szívjam megnyugtató illatát, veszek egy nagy levegõt, majd még egyet és még egyet. Gondolataim lassan kitisztulnak, de hamarosan újabb rémület jön.
-Hol van David?- kapom fel a fejem és kétségbeesetten pillantok arra a helyre, ahova küldtem.
-Itt van mellettem.- húz vissza és újra megölel- Nyugodj meg- duruzsolja halkan a fülembe, miközben a hajamba csókol- Elmentek.
-De…- húzódok el ismét- A kezem…nagyon fáj.-emelem kétségbeesetten magam elé a remegõ végtagot.

*~*~

Egy óra múlva a kórház folyosóján ülve várjuk, hogy sorra kerüljek. Mielõtt idejöttünk, Davidet elvittük a nagyszüleihez. Késõ délután van, nincs nagy nyüzsgés, csak mi ülünk már itt. Fejem Leon vállán pihen, olyan közel vagyok hozzá, amennyire csak az egy ilyen helyen még megengedhetõ. Nem is igazán a széken ülök, inkább Leon és az én székem egymás melletti szélein. Valamikor a kórház felé vezetõ úton bújtam hozzá ilyen szorosan és azóta valahogy nem akaródzik eltávolodni tõle. Néha egy-egy ápoló elmasírozik elõttünk, de én olyankor sem húzódok el tõle. A tegnapi csók óta egyre kevésbé zavar, ha kéz a kézben látnak minket. A legrosszabb már úgy is megtörtént, innentõl már csak jobb lehet.
-Ma este nálam alszol.- jelenti ki egyszerûen, mintha már ezerszer történt volna ilyen
Na tessék, ezt megint jól megcsináltam. Pedig nem akartam, hogy úgy érezze, muszáj engem pátyolgatnia. Most biztos úgy gondolja, egy elkényeztetett nebántsvirág vagyok, aki egyedül semmit sem képes megoldani, de esküszöm, nem csinálnék ekkora felhajtást, ha nem a kezemrõl lenne szó.
Mindennél többet jelent, hogy itt van most velem, de akkor sem akaszkodhatok rá.
-Nem, inkább haza megyek.- felelem még mindig szorosan hozzábújva
-Nem kérdés volt. Nálam alszol.- jelenti ki megint
Nem tudom, hogy tényleg látja-e rajtam, hogy mennyire szükségem van rá, vagy csak a múltkorit akarja bepótolni, de mindegy is. Nem vagyok elég elszánt ahhoz, hogy tovább ellenkezzek, fõleg, hogy nem is akarok. Az emésztõ bizonytalanságban egy csepp megnyugvással tölt el a gondolat, hogy bármit mondd majd az orvos õ utána is velem lesz. Ezt nem fogom tudni neki meghálálni.
-Csak a baj van velem. Sajnálom.- mondom halkan, miközben közelebb mocorgok hozzá
-Sajnálhatod is. Csak úgy fogod magad és mindenki elõtt megcsókolsz, csak azért hogy megmutasd, nem szégyellsz. Aztán meg nekimész egy tõled kétszer akkora valakinek, hogy nekem segíts. Szörnyû alak vagy.- sóhajtja. Tudom, hogy most csak fel akar vidítani, de úgy érzem, ez most még neki is lehetetlen feladat. 
Nagy sóhaj szökik ki belõlem, nagyjából a századik. Az a hülye ajtó, ki fog még az idén nyílni?
- Nyugi, nem lesz semmi baj.- súgja a fülembe
-De, ha mégis?- emelem fel a válláról a fejem, hogy  a szemébe nézzek- Mi van, ha ripityára törtek az ujjamban a csontok? És akkor nem fogok tudni rendesen játszani. –hadarom egyre kétségbeesettebben- Én csak ehhez értek, csak erre vagyok jó. Nincsen B tervem. Hogyha nem…
- Ezt hagyd abba- szakít félbe, arcán megnyugtató mosollyal- Gyönyörûen zongorázol, de nem igaz, hogy csak arra vagy jó. Ezer másik jó tulajdonságod van még, hidd el.-lesütött szemekkel hallgatom, de  mielõtt bármit is mondhatnék nyílik az ajtó és a nevemet hallom
-Menjek be veled?- kérdezi, miközben felállok
-Nem kell, köszönöm- rázom meg a fejem egy halvány mosollyal. Az elõbbi mondandója eléggé felbátorított ahhoz, hogy befejezzem ezt a dedós mûsort.
A vizsgálat hosszú, kicsit fájdalmas, ráadásul még kínos is, mikor megkérdezik, mi történt. Nem hazudok, most nem érdekel, mit gondol rólam. Ráadásul úgy érzem, a doki direkt szórakozik velem. Egyik pillanatban csak mosolyog, mintha minden rendben lenne, a másik pillanatban pedig olyan arcot vág, mintha le kéne vágni a kezem. Végül elmagyarázza rendesen a dolgokat én pedig figyelmesen hallgatom végig
-A középsõ ujjam eltört- magyarázom felemelve a kezem, mikor kimegyek és Leon érdeklõdõ arccal áll fel
Aztán részletesen elmesélek mindent. Azt, hogy a dokinak már volt hozzám hasonló esete és azt mondta, hogy ez a dolog a jövõben nem fog akadályozni a zongorázásban. Igaz, hogy elõfordulhat, hogy nagyon kicsit ügyetlen lesz az ujjam,de semmi olyanról nincs szó, amit egy kicsit több gyakorlással ne lehetne helyre hozni.
-Akkor most már remélem, jobb kedved van.- mondja kedvesen
Bólintok. Nem merem elmondani, hogy még így is sok dolog bánt. Hogy annak ellenére, hogy tudtam, hogy ez lesz, nem tudom magamban feldolgozni, hogy így elvertek. Nekem soha nem volt konfliktusom senkivel, verekedni, meg fõleg nem szoktam. Arról pedig fõleg nem merek beszélni, hogy John viselkedése is nagyon bánt. Lehet, hogy neki csak egy bunkó alak, aki el akarta venni a szerelmét, de én még mindig nem tudok úgy gondolni rá, mint egy ellenségre. Persze szerelmes nem vagyok belé, de még ha tudnék is rá úgy gondolni, akkor sem tenném, mert nekem csak Leon kell. De akkor is, olyan jó lenne vele megbeszélni a dolgokat. Viszont Leon nem tudhatja meg, hogy így gondolom, nagyon mérges lenne rám.

*~*~

Leonéknál megvacsorázunk. Én pedig kezdem magam egyre szerencsétlenebbnek érezni. Eddig nem tudtam, hogy ha hétköznapi dolgokról van szó, ilyen rettenetesen ügyetlen vagyok bal kézzel. Suta mozdulatokkal esek neki a húsnak, de a felvágás helyett csak idétlen cincálás lesz a dologból.
-Segítsek?
Nagyon koncentrálok, ezért nem nézek fel és nem válaszolok, csak megrázom a fejem. Nem vagyok én óvodás, megy egyedül is, csak egy kicsit lassan.
Jó néhány bosszantó perccel késõbb a tányéromon alig történt érdemleges változás. Kivéve persze azt, hogy a kezdetben ígéretes látványt nyújtó étel kezd úgy kinézni, mintha nem felvágni, hanem táncolni akartam volna rajta.
-Add azokat ide!- emelkedik fel a székrõl, majd mellém téve huppan le megint rá
-Nem kell!- vágom rá sértõdötten, majd a kés élesen csikordul meg a tányéron, ahogy kezem megcsúszik
Nem hiszem el, hogy ilyen béna vagyok! Miért nem tudom csak egyszer Leonnak a jó oldalamat mutatni? Miért kell elõtte mindig ilyen szerencsétlennek lennem?
-Nem kell, de én szeretném.- mondja, majd megadóan pillantok rá, miközben leteszem az evõeszközt
Lágy mosoly kúszik az arcára, de ettõl nem nyugszom meg, sõt…mindig, amikor rám néz, eszembe jut, milyen megnyerõ lehet most az arcom. Félreértés ne essék, örülök, hogy itt vagyok, de nem tudom õ meddig fog örülni egy ilyen ügyetlen, lilaképû társaságának.
-Ááá- nyújta felém a villát, rajta pedig a szépen levágott falatot
Zavartan kapom ki a kezébõl és tömöm a számba. Ez már nevetséges.
Még meg sem rágtam teljesen, már szúrom a villára a következõt. Már nagyon éhes vagyok.
Leon felõl egy halk, elfojtott nevetés alig hallható foszlányára leszek figyelmes, majd állna fel, de jobb kezem szabadon lévõ ujjaival a ruhája ujjára markolok. Egyikünk sem szól semmit, de érti, mit szeretnék, ezért szó nélkül visszaül. Közelebb húzza a székét, és kezemet óvatosan fogva türelmesen megvárja, amíg kész vagyok.
-Maszatos lettél- mondja széles mosollyal és mielõtt bármit tehetnék, lecsókolja a számról
Néhány vágytól ködös perccel késõbb már az ágyán fekszem. Fölém hajolva néz a szemembe, íriszeiben mohó gyengédség kavarog én pedig kezdek elveszni tekintetének örvényében. Bõrömön dermesztõ forróság cikázik végig, ahogy ajka a nyakamhoz ér. Aztán bombázni kezd forró csókjaival, majd vetkõztetni kezd. Mozdulatai egyszerre tükröznek gyengédséget és mohóságot. Újabb és újabb csókokkal kényezteti az éppen szabaddá tett bõrfelületet, olyan megfékezhetetlen mohósággal, mintha az élete múlna rajta és kezdem úgy érezni, hogy az enyém tényleg csak ezen múlik. Testemen pedig egyre mélyebbre és mélyebbre hatoló borzongás fut végig ajkának minden érintésétõl, karjaim szorosan fonják körbe a nyakát. Kéjesen a fülembe suttog, talán a nevemet, nem tudom. Hangja még mélyebbre húz abba feneketlen verembe, amibe a legkisebb mozdulata is egyre mélyebbre és mélyebbre taszít.
Ez az a pont, ahol elveszek. Teljesen kiürülök, a félelem, az aggályok, hogy nem fogok megfelelni neki, minden nyom nélkül eltûnik. Nem érdekel sem John, sem azok az állatok, úgy érzem, az sem érdekelne, ha az ujjaimat levágták volna. Nathan teljesen eltûnik, testemben már csak a fullasztó vágy kavarog, semmi más. Mindennél jobban akarom õt.

*~*~

Másnap este John-nal már a bárban készülõdünk. Katasztrófát szimatolok…John olyan részeg, hogy egyetlen mondatot sem tud normálisan kinyögni. Egyfolytában Leonról kérdezget engem, meg minden féle ronda megjegyzést tesz rá. Úgy tûnik, neki sincs túl jó véleménye róla, ráadásul szerintem sejti, hogy együtt vagyunk. Mindegy, én nem mondok neki semmit, úgy akarom közölni vele, hogy Leon is hallja.
Percenként lesek ki, hogy megérkezett-e már. Sokkal jobb lett volna vele jönni, de nekem most egy idõre elegem van a jármûvekbõl. Viszont azt nem akarom, hogy miattam gyalogoljon, azért még nem gyógyult meg teljesen, így maradt a külön jövés.
Mikor ezredszerre kikukucskálva megpillantom, széles mosoly ül ki az arcomra, de sajnos már nincs idõm kimenni.

John elõadása alatt a szívverésem sokszorosa a normálisnak. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban nagyon izgulna, de én megteszem helyette. Mondjuk az meglep, hogy egész jól játszik még így is. Jó, nem tökéletes, de én ilyen részegen kiesnék a zongora mögül, játékot hiába várnának tõlem. Nem értem, miért itta le így magát, ez nem jellemzõ rá.
Mikor én következem, rá kell jönnöm, hogy eddig nem is izgultam. Na de most… Soha nem voltam ideges elõadások elõtt, de mikor Leon is hallja…annyira szeretném lenyûgözni, mintha az életem múlna rajta.
Bele is adok mindent, az elõadást követõ tapsa pedig többet ér nekem, mint a legrangosabb zenei díj. Apró mosollyal köszönöm meg, majd intek, hogy jöjjön hátra. Most vagy soha!

Hátul azonban John vár és úgy tûnik, az elõadásom alatt legurított még pár pohárral. Nem éppen így terveztem a nagy bemutatást, de most már mindegy. Egyszer csak mindkét karomat elkapja és a falhoz dönt. Meggyõzõdésem, hogy csak azért csinálja, mert már nem tud a saját lábán megállni, de mikor közelebb hajol hozzám, fejemben felcsendülnek Leon szavai és a közelsége hirtelen nagyon zavarni kezd.
-Mit csinálsz?-próbálok kiszabadulni, miközben kérdõn nézek alkoholtól ködös szemeibe
-Még semmit. Maj’ most!- azzal teljesen lecsökkentve a köztünk lévõ távolságot a számhoz hajol és megcsókol. Egy pillanatig nem tudom, hogy a döbbenet, vagy ez a mérhetetlenül tömény alkoholbûz fog végezni velem, de az biztos, hogy nem lesz jó vége. Teljesen ledermedve állok és tehetetlenül hagyom hogy nyelve egyre vadabb táncot járjon a számban. Mi történik? Fejre állt volna világ?
- Szóval ezért nem akartad, hogy megtudja, hogy együtt vagyunk és én lennék a pasid vagy mi a szösz. Meg tegnap este ezért terelted a témát.- Leon hangjára összerezzenek. Nem lehet! Ez biztos csak egy rossz álom. Ezt mégis hogy fogom megmagyarázni?
-Nem, ez…én nem…csak…-csak habogok fejemet rázva, miközben még mindig John karjai zárnak körbe.
Próbálok szabadulni, de nem megy. John erõsen tart a karjai között, közben gyõzedelmes arccal Leon felé néz. Istenem, tényleg igaza volt!
Mire sikerül kiszabadulnom, már csak Leon hátát látom. Otthagyva John-t rohanok utána és sikerül utolérnem, mielõtt kimenne az ajtón.
-Várj!-kapom el a csuklóját- Én nem akartam, hidd el! Õ csókolt, meg de én nem akartam!- torkomat a sírás fojtogatja, de nem hagyom neki, hogy elõtörjön. Ez most nem ennek az ideje. Helyre fogom ezt hozni, nem hagyom, hogy emiatt vége legyen!- Nézz rám!- kérem remegõ hangon, mert bár megállt, még mindig csak a hátát látom. Válla fölött rám pillant, de tekintete úgy mar a szívembe, mint valami vadállat.
-Engedj el!- parancsol rám hûvösen, de ettõl csak még jobban szorítani kezdem
-Nem!
-Engedj el Nathan!
-Nem!- nem tudom, meddig bírom még sírás nélkül- Hidd el, hogy nem akartam! Nekem nem kell más, csak te!
-Igen?-húzza fel hitetlenül a szemöldökét- De ugye, ez csak addig van így, amíg a kis barátaid nincsenek a közelben.- hogy mi?- Inkább olyat kéne keresned, akit nem szégyellsz ennyire.
-Nem, én nem szégyellek, ez nem igaz!-rázom kétségbeesetten a fejem, de mást már nem tudok mondani, mert John mellém lét, átkarol és magához ránt.
-Pedig megtehetnéd! Jobbat érdemelsz!- vigyorog Leonra, aki nem szól semmit, csak egy erõs rántással kiszabadítja  a kezét az enyéimbõl, és otthagy.

Megsemmisülten állok, majd miután kicsit magamhoz tértem lehámozom magamról John-t és néhány haragos szó után elviharzok. Odakint már sehol nem látom Leont, ezért a házuk felé kezdek rohanni.

Az út fele még hátra van, de én már most alig kapok levegõt. Egész testem verejtékben úszik, torkomat pedig kíméletlenül szaggatja a csípõs éjszakai levegõ. Egyre vadabbul zihálok, de nem állok meg. Lábaim lépésrõl-lépésre nehezednek, az izmaim lassan eltûnnek, helyüket súlyos ólomnehezékek veszik át. Nem állhatok meg, muszáj neki megmagyaráznom!

-Leon!- kezdek dörömbölni az ajtón, mikor odaérek. Fényt látok az egyik ablakon kiszûrõdni, így biztos itt van már- Mu…muszáj meg…hallgatnod!- a légszomjtól alig tudok beszélni, de mivel nem kapok választ, muszáj folytatnom- Kérlek szépen…hallgass…meg! Megmagyarázom!- lihegve döntöm a homlokom az ajtónak, de az nem nyílik ki és a halk lépések hangját leszámítva nem is hallok semmit, de tudom, hogy hallja. Egy perc eltelik, mire sikerül összeszednem magam és folytatni tudom, már valamivel nyugodtabban- Szeretlek! Tudom, hogy eddig még nem mondtam és sajnálom, hogy egy ajtónak kell elõször mondanom, de nagyon-nagyon szeretlek! Nem akartam õt megcsókolni, esküszöm! Az a másik dolog pedig…holnap bebizonyítom, hogy nincs igazad. Nagyon szépen kérlek, gyere el holnap délben az iskolához! Ha eljössz, megmutatom, hogy tévedsz.- egy pillanatra elhallgatok, de hiába, mert semmilyen választ nem kapok- Várni foglak.- mondom egészen halkan, majd elindulok haza.

*~*~

Másnap délelõtt szörnyen érzem magam. A gyomrom görcsben van, a mellkasomon pedig, mintha egy elefánt ülne. Folyton csak azon gondolkodom, mi lesz, ha Leon nem bocsájt meg. A suliban sem nagyon tudok odafigyelni és meg is kapom érte a fejmosást, de most nem igazán érdekel. Ha nem hiányoztam volna annyit, nem jöttem volna be, de mostanában elhanyagoltam a sulit, így muszáj volt. És még ha nem lenne elég bajom, a torkom, a fejem és az összes porcikám egyre jobban fáj, ráadásul eléggé fázom…azt hiszem, a tegnap esti futkározás nem tett túl jót. Nem számít, akár most rögtön lefutnám oda-vissza, ha így Leont visszakapnám.

Féltizenkettõkor már kint ácsorgok a suli elõtt. Kezemet babrálva próbálom lefoglalni magam és nem gondolni arra, mi lesz, ha nem jön el, vagy ha nem fogom tudni meggyõzni, hogy bocsásson meg. Le sem veszem a szemem az óráról, de akárhogy is próbálom, nem tudom a mutatót felgyorsítani.
Mikor meglátom õt közeledni, nagyon megörülök. Legszívesebben most rögtön a nyakába ugranék, de elõször meg kell gyõznöm, hogy igenis büszke vagyok rá, hogy õ a barátom.
Lelkesedésem azonban már abban a pillanatban sérül, mikor köszön. Olyan semlegesen teszi, hogy ettõl még az is jobb lenne, ha mérgesen rám ordítana.
-Mit szeretnél mondani?- kérdezi, de úgy, mintha gyorsan le akarná zavarni ezt, hogy aztán soha többé ne kelljen látnia. Nem tudom, hogy tényleg így gondolja, vagy csak azért ilyen, mert megbántottam, de azt úgysem hagyom!
-Itt nem jó. Gyere!- indulok el
-Túl sokan vannak mi?- ezt megérdemeltem. De majd mindjárt meglátja, hogy nincs igaza.

Kis séta és az épület melletti füves részhez érünk. Szép az idõ, ezért sokan pihennek itt most is.

-A csókot nem akartam, de ezt már elmondtam.- fordulok felé, miután megállok a henyélõ diáksereg közepén- Sajnos ezt nem tudom bebizonyítani. Viszont azt bebizonyítom, hogy nem szégyellek. Legszívesebben veled büszkélkednék már azóta, hogy elõször megcsókoltál. –nézek határozottan a szemébe- De féltem, mit fognak szólni, ha megtudják. Van a suliban néhány meleg srác, és sokan nem nézik õket jó szemmel, sõt…- egy pillanatra elgondolkodom, tekintetem a földre téved. Eszembe jut, mikor láttam, hogy vertek meg egy srácot, csak azért, mert meleg. Sokszor megfogadtam, hogy én ugyan soha nem mondom el senkinek…de ez most már nem érdekel. Ha akarnak, verjenek meg, minden nap. Ha cserébe megkapom Leont, akkor nem érdekel.- De…-nézek megint a szemébe- …ha a titkolózással elveszítelek téged, akkor tudja meg mindenki, nem érdekel.- teszek egy lépést elõre és hosszam megcsókolom, közben átkarolom a nyakánál, hogy ne tudjon elhúzódni. Hadd lássa csak mindenki, hogy nekem van a világon a legcsodálatosabb szerelmem!

*~*~

A következõ hétnél jobbat kívánni sem tudnék. Egy olyan idõszakot, amikor az ember minden nap a kórházban látogathatja csak meg a párját, nem sokan neveznének boldognak, de mi igenis azok vagyunk. Nem csak én, õ is. Minden egyes nap bemegyek hozzá, mégis minden alkalommal annyival jobban néz ki, mintha hetekig nem láttam volna. Örömteli mosollyal fogad, mikor megérkezem és lágy, hosszú csókkal búcsúzik tõlem minden nap. Ugyan van bennem egy kis félelem, engem itt ismernek, de azért ez most nem elég ahhoz, hogy akár egyetlen csókjáról hajlandó legyek lemondani. Egyszer azt hiszem le is buktunk, egy idõsebb nõvér nyitott ránk, mikor ajkaink épp elszakadtak egymástól. De elsápadt arcából és zavaros hebegésébõl arra következtettem, hogy õt még jobban zavarba hozta a dolog, mint engem. Mikor kiment, vagyis inkább kiszaladt a szobából, még jót is nevettünk rajta.

*~*~

Egy hét után hazaengedik Leont. Még nem tudtam eldönteni, ennek örüljek-e, vagy kezdjek el megint aggódni. Persze, örülök, hogy már olyan jól van, hogy az orvos hazaengedte, de félek, hogy megint minden kezdõdik elõröl, ha nem lesz rákényszerítve a pihenésre. Bár, ezúttal nem lesz olyan könnyû dolga, ha agyon akarja dolgozni magát. Elhatároztam, hogy türelmesebb leszek ugyan, de nem fogom engedni, hogy túlerõltesse magát. Hiszen, ha túllépek a sértõdöttségen, amit az okozott, hogy nem volt képes elfogadni a segítségemet, akkor be kell látnom, hogy érthetõ oka van annak, hogy így viselkedik és emiatt igazán nem szabad haragudnom rá.

Éppen hozzájuk tartunk. Egyik kezemben a táska, ami Leon holmijait rejti magában és amit természetesen csak kisebb szóbeli harcok árán tudtam megszerezni tõle. A másik kezem pedig az õ kezének ölelésében pihen. Nincsenek sokan az utcán, de kicsit azért zavarban vagyok. Õ fogta meg az én kezet és nem mertem ellenkezni. Nem akarom, hogy azt higgye, szégyellem õt, vagy ilyesmi. Nagyon irigylem, amiért õt nem zavarja ki lát meg minket és remélem, hogy ha csak lassan is, azért egyszer majd nekem is sikerül felül kerekednem ezeken a dolgokon.
- Remélem, ha haza mész ugyan úgy pihenni fogsz, mint bent a kórházba- mosolygok rá
- Ha ott leszel velem, akkor biztos, hogy pihenni fogok, de ha nem vagy ott, akkor unatkozni fogok és valamivel le kell kötnöm magam. – hát, ez nem nagyon hat meg. Egy kis unalomba senki sem halt még bele. Egyébként meg nem hallott még az olvasásról? Ilyen helyzetekben tökéletes program.
- Akkor az ágyhoz foglak kötözni, hogy ne tudj semmit sem csinálni.- jelentem ki komolyan, csakhogy tisztában legyen vele, az álláspontom nem változott attól, hogy hazaengedték. De úgy tûnik nekem sem sikerült meghatnom, mert csak kinevet. Szépen vagyunk…

- Szia Nat.- áll meg elõttünk egy ismerõs alak. Még fel sem fogom igazán, hogy kit nézek éppen, de amint az agyam összeköti az arcot az iskolával, kezem szinte megától fúj visszavonulót és villámgyorsan csusszan ki Leon kezébõl.
- Szia John. – köszönök, mikor gondolataim nagy nehezen utolérik a történéseket – Mi újság? Meg hogy kerülsz ide?- kezdek el zavaromban faggatózni, kezeimet keresztbe fonva.
- Nem láttalak mostanában az iskolába és gondoltam, hogy felkereslek, hogy meg tudjam, mi van veled. – igaz, kicsit hirtelen tûntem el és nem szóltam senkinek – Mit szólnál, ha elmennénk valamerre beszélgetni egy kicsit? – kérdezi, arcán a jól megszokott kissé rosszfiús, széles mosollyal
-Persze, miért ne!-válaszolom lelkesen, mivel rég találkoztunk és tényleg jó lenne beszégetni. John az egyik legjobb barátom, mivel már akkor is barátok voltunk, még az autóbalesetrõl is tud.- De nem most, mert dolgom van. Holnap bemegyek a suliba és ott majd beszélhetünk jó?- kérdezem még mindig mosolyogva
-Jut eszembe- emeli fel a mutató ujját – Megint mehetünk a bárba.
-Tényleg?- csillannak fel a szemeim
-Aha-bólint- Holnap kéne. Igazság szerint már a te nevedben is igen mondtam, ezért is akartalak mindenképpen megkeresni. Nem gond?
- Dehogy!-rázom meg a fejem- Köszi!- ez nagyon jó hír! Nem mintha szükségem lenne rá, de, ha a bári munkával keresek egy kis pénzt, akkor elmehetnénk Leonnal, meg Daviddel valami szuper helyre. Mind a hármunkra ráférne egy kis szórakozás.

Még beszélünk pár szót, közben Leon a háttérben álldogál és meg sem szólal. Elég hülyén érzem magam, itt lenne a tökéletes alkalom, hogy elkezdjem nyíltabban kezelni ezt a dolgot. Többször veszek is egy mély levegõt, hogy kerek perec közöljem, ki is áll mögöttem, de nem meglepõ módon az elsõ szóig sem jutok el. Nem akarom, hogy estig itt ácsorogjon, ezért végül csalódott sóhajjal köszönök el Johntól és Leonnal tovább sétálunk.
Pár perc múlva-mikor már kellõen messze vagyunk Johntól- ismét megfogja a kezemet én pedig bocsánat kérés gyanánt megszorítom.
-Szóval Nat…- szólal meg túlságosan is semleges hangon
-Ne hívj így, légyszives!- morgom morcosan
-Á, szóval csak neki szabad.- állapítja meg…te jó ég, remélem, ezen most nem fog megsértõdni!
-Tévedsz, neki sem szabad.- felelem hasonlóan semleges hangon- Százszor kértem már, hogy ne hívjon így, de egyik fülén be, a másikon ki.- ez tényleg így van. Nagyon nem szeretem, ha így hívnak és rajta kívül ezt mindenki tiszteletben is tartja. De szerintem õ élvezi, hogy kihozhat a sodromból, vagy nem tudom- Volt egy szomszédunk, õt becézték így.-kezdek bele a mesélésbe- Viszont õ lány volt. Én nem vagyok lány.- A vége azt hiszem túlságosan is durcásra sikerül, mert válasz helyett csak kinevet és közelebb húzva magához ad egy puszit a fejem búbjára. Még csak délelõtt van, de az a nap máris csodálatos!

Leonéknál nem épp egy tiszta ház fogad minket. Ez a nyavalyás por ilyen rövid idõ alatt is képes így átvenni az uralmat? Közösen takarítunk ki, de csak a könnyebb feladatokat engedem át neki. Még életemben nem szórakoztam ilyen jól takarítás közben. Jókat nevetünk és több csókot kapok, mint az elmúlt egy hét alatt összesen, pedig jó párat akkor is begyûjtöttem.

-Minen kész. Most már tessék lefeküdni!- mosolygok rá és megfogva a kezét elkezdem a szobája felé húzni
-Á, ezek szerint velem tartasz!- Állapítja meg sunyi mosollyal, mire én a fülem hegyéig vörösödöm és elengedve a kezét állok meg. Viszont most már nem engedet, most õ kapja el a kezemet és ellent mondást nem tûrve menetel velem egészen az ágyáig.- Gyere!- duruzsolja a fülembe, majd leül az ágyra és hívogató tekintettel néz rám.
Hatalmas gombóccal a torkomban ülök le mellé, szívem mindjárt lyukat üt a mellkasomon. Összerezzenek, mikor arcomra simít és megcsókol. De miért? Csináltunk már ilyet…de most itt vagyunk a szobájában, ketten, a légkör pedig olyan forró és fojtogató. Lassan ereszkedik a hátára, magával húzva engem is. Testem minden ellenállás nélkül engedelmeskedik neki, mintha nem is én uralmam saját magam, mintha már minden irányítás csak az övé lenne. Keze finoman siklik a derekamra, majd a pólóm alá. Érintésétõl furcsa, de észveszejtõ bizsergés szalad végig minden porcikámon. Fogalmam sem volt, hogy ilyen érzés létezik.
Akkor nyerem vissza az irányítást, mikor fájdalmasan felszisszen.
-Ne haragudj!- Kapom el a kezem a mellkasáról…a fenébe, túl erõsen támaszkodtam rá. –Sajnálom, nem figyeltem!- sütöm le bûnbánóan a szemem
-Semmi baj.- mondja halkan, mosolyogva, majd húzna megint magához, de nem hagyom magam.
-Figyelj!- hangomra megáll és érdeklõdve pillant rám- John és én holnap este egy bárban fogunk játszani. Ha már ilyen jól vagy, nincs kedved jönni?- mosolygok- Nem fog sokáig tartani. Meghallgathatnád, aztán meg mondjuk ihatnánk valamit.- Kérlelõ szemekkel nézek rá. Úgy szeretnék kimozdulni vele, ráadásul neki csak ülnie kell, szóval nem is megerõltetõ program.

Mikor beérek, elkapok egy ismerõs nõvért. Apán régen itt dolgozott, ezért sokan ismernek itt, így hamar kapok is segítséget és odavezetnek Leonhoz. Útközben kifaggatom a nõvért, mi is van vele pontosan, de hiába felel minden kérdésemre, a válaszok mégsem jutnak el az agyamig. Látni akarom õt. Hogy azután mi lesz? Fogalmam sincs. Nem mintha eddig nem lettem volna összezavarodva, de most már egyáltalán nem tudom, mit kéne tennem.
-Istenem.- tör ki belõlem, mikor meglátom.  A látvány teljesen mellbe vág.
Nagyon sápadt, bõre majdnem olyan színû, mint a fehér pizsama, amit ráadtak. A mellkasáig be van takarva, de még így is látszik, hogy le van fogyva. Tanácstalanul toporgok a szobában. Nem hagyhatom itt, de ha felébred és meglát, félre fogja érteni. Olyan átkozottul nehéz volt elválni tõle, erre tessék, megint vele vagyok. Mikor lettem én ennyire döntésképtelen?

Nem sokkal késõbb a munkatárs magunkra hagy minket és visszamegy dolgozni. Nekem adja Leon mobilját, amirõl felhívom a nagyszüleit. Próbálok nagyon finoman fogalmazni, de persze az elsõ nagy ijedség így is hatalmas. Végül sikerül õket megnyugtatnom, hogy nem olyan komoly a baj és, ha pihen nemsokára rendbe jön.  

A nagyanyja nem sokkal késõbb már bent is van a kórházban. Vagy fél órán keresztül simogatja Leont megállás nélkül, de olyan mélyen alszik, hogy nem ébred rá fel. Végül nagy nehezen sikerül meggyõznöm, hogy menjek csak haza, mivel már esteledik és semmi szükség, hogy itt éjszakázzon. Én amúgy is itt maradok, nem hagyom egyedül.  Megígérem neki, hogy felhívom, amint felébred, aztán ad Leonnak egy puszit a homlokára és elmegy.
Nagyon sóhajtva ülök le az ágy melletti székre. Tudhattam volna, hogy agyon fogja hajtani magát! Én tehetek errõl.
Szemem egyszer csak a teste mellett pihenõ kezére téved. Nem szabad, de olyan nagy a kísértés. De nem bírom megállni. Ujjainkat összekulcsolom és így figyelem õt hosszú ideig. A folyosón már minden csendes, egy-két villany ég csak. Fejemet az ágyra hajtom, de próbálok nem elaludni. Nem alhatok el, így, a kezét fogva. Mi lesz, ha felébred, és félre érti? Nem bírom ki még egyszer, ha olyan csalódottan néz rám.

*~*~

Homályos fehérség fogad, mikor kinyitom a szemem. Már reggel van? Nem, a fénybõl ítélve, ez már délután. Akkor Leon már több mint huszonnégy órája van itt. Vajon felébredt már? Mocorogni kezdek, hogy visszatérjen az élet elgémberedett testembe. Felülve egy ismerõs, gyönyörû szempárral találom szemben magam.
- Leon.- magamról teljesen megfeledkezve felállok, és odahajolva hozzá megölelem. Nagy levegõt veszek. Észre sem vettem, hogy ezalatt a kis idõ alatt mennyire hozzászoktam ehhez a jellegzetes kórházszaghoz, így újra érezni az õ finom illatát a legcsodálatosabb felüdülés, még ha csak egy pillanatra menekít is ki a gondok karmai közül. Kezdeti óvatosságomat egyre szorosabb ölelés váltja fel, érezni akarom õt, az illatát, minden porcikáját. Csak még utoljára.
- Nathan- nevem, vagyis inkább az abba bújt fájdalom figyelmeztet, hogy ideje lenne elengedni
- Ne haragudj, de úgy örülök, hogy felkeltél és nem esett más semmi bajod.- magyarázkodom
- Bocsánat, hogy aggódnod kellett miattam. –szól rekedtes hangon és megfogja a kezemet– Nathan. Tudom, hogy hülyeséget csináltam és meg is értem, hogy nem akarsz velem többet együtt lenni, de nekem szükségem van rád. Veled akarok lenni. Nélküled az életem semmit nem jelent. Te adsz jelentõséget az életemnek. Tudom, hogy mondtam neked dolgokat akkor és hogy hülye személyiségem van, amit nem lehet elviselni, de nekem akkor is szükségem van rád. Szeretlek.
Nem. Téved. Neki egyáltalán nincs rám szüksége. Nekem van rá. Épp ezért nem lehet. Hiszen már most úgy érzem magam, mint akinek éjjel-nappal veszett kutyák mardossák a mellkasát. Mi lesz, akkor, ha késõbb hagy el? Mert így lesz tudom. Talán nem önszántából. Talán egy hülye verseny, de ezer más dolog is szétválaszthat minket.
Semmi sem tart örökké. A sötét verem mélyén ezek a szavak erõt adnak, de mikor rátalálsz valami igazán fontosra, csontig hatoló rettegéssel töltenek el. Én soha többé nem fogok elveszteni semmit! Inkább dobogjon egy sivár szív a mellkasomban, mint egy olyan, amin hatalmas lyuk tátong és minden egyes dobbanása kínzó fájdalmat áraszt szét bennem. Bocsáss meg Leon, de én ezt nem merem vállalni!
-Leon, én…-ujjaim egymás után csusszannak ki gyenge szorításásból és a padlóra pillantok- aggódtam érted, de…én…attól még- nem tudom mit mondjak. Ha lenne rá mód, bármi, hogy úgy intézzem, hogy neki ne fájjon, kerülne bármibe, megtenném- Ne haragudj!- nagyot nyelek. Volt egyáltalán valami értelme annak, amit mondtam? Megérdemelné, hogy elmagyarázzam, hogy tudja, nem az õ hibája, de képtelen vagyok rá. –Szólok az orvosnak, hogy felébredtél.-nyögöm ki, fogalmam sincs mennyi idõ után, majd kiviharzok a szobából.
Teljesen összezuhanva lépkedek a folyosón. Fogalmam sincs hány orvos mellett mentem el, mire feltûnik, hogy az épület másik felén vagyok. Gyerünk, vegyél erõt magadon!
Miután sikerült szólnom az orvosnak, felhívom a nagyszüleit, ahogy ígértem, de aztán nem megyek vissza a szobájába. Az elõtérben még nagyjából két órát ülök. Csak nézek magam elé, szemembe lassan beleég az elsárgult padló kopott mintázata.
Mire hazakeveredek, már gondolkodni is képtelen vagyok. Akkor sem érezném vacakabbul magam, ha egy elefántcsorda szaladt volna keresztül rajtam.

*~*~

Két nap múlva az ágyban fekve bámulom a plafont. A szemeim égnek, egyetlen percet sem aludtam. Nem jó ez így. Fáj. Nekem is és neki is.
„Szeretlek”
Megállás nélkül játszom vissza magamban ezt az egy szót, de még a –ki tudja hányadik- alkalommal is kellemes melegség tölt el tõle. Csak ennek kéne számítani, nem? Azt mondta velem akar lenni. Nem állhat a gyávaságom a boldogsága útjába. Olyan rossz dolgok történtek már vele, és most itt a lehetõség, hogy végre boldog legyen. Miattam, ugyan nem fog lemaradni róla! Meg hát…én is vele akarok lenni. Oké, eldöntöttem. Nem érdekel, mi lesz a vége, vállalom! Ha csak még egy csókot kaphatok tõle, ha még egyszer csak egyetlen pillanatra körbezárnának a karjai, ha csak egyetlen boldog percet adhatok még neki, cserébe jöhet bármi! Hiszen egy emberélet veszett el miattam, így hát egyébként sem érdemlek túl sok boldogságot. De amíg eljön a büntetésem ideje, vele akarok lenni.

Sietõs és lassú léptek váltogatják egymást, miközben a kórházba megyek. El akarom neki mondani, hogy én is úgy érzek ahogy õ, de félek, hogy már késõ. Talán máris sikerült magam megutáltatni vele. Kitárta nekem a szívét, én pedig rendes válasz nélkül otthagytam. Ha kell, ezerszer fogok bocsánatot kérni, könyörgök, amíg van hangom.
Mikor a szobájához érek egy nõvér jön ki tõle, kezében egy nagy tálca, tele étellel, arcán pedig aggodalmas kifejezés, ami rögtön újra egy nagy adag aggodalmat zúdít rám.
-Nem nagyon eszik.- mondja, némi faggatás után
-Miért nem?- húzom fel csodálkozva a szemöldököm
-Azt mondja, nem éhes.- von vállat a nõvér- Nem sokat javult az állapota, mióta itt van. Olyan, mintha nem is akarna meggyógyulni.-magyarázza halkan, majd otthagy
Óvatosan nyitok be, nem tudom alszik-e. Benézve azonban látom, hogy nem hogy nem alszik, még csak nincs is az ágyban. Egyik kezével az infúziós állványba kapaszkodva vánszorog valahová. Háta görnyedt, szemei karikásak…tényleg nincs jobban.
-Hová készülsz?- annyira zavarban vagyok attól, amit mondani szeretnék, hogy a köszönés valahogy elmarad- Segíthetek?
Fásult, ijesztõen komor tekintettel pillant rám.
-Nem kell, egyedül is…- nem tudja befejezni, mert számomra is váratlan módon az eddigi feszültség egyetlen mozdulattal tör ki belõlem és egy hatalmas pofon csattan Leon arcán. Annyira tudtam csak kontrollálni magam, a kezdetben ökölben lévõ tenyeremet még idõben kinyitottam, így csak egy pofon lett belõle. Viszont az is akkorára sikerül, hogy kibillenti az –amúgy is bizonytalan- egyensúlyából, másik kezével is elkapva az infúziós állványt próbál talpon maradni. Nem szól semmit, de olyan tekintettel néz rám, hogy most legszívesebben leugranék egy jó magas ház tetejérõl. Esküszöm, én ezt nem akartam!
-Hogy lehetsz ekkora hülye? –kiabálok remegõ hangon- Miért nem tudsz kicsit jobban odafigyelni magadra? Szerinted mi lesz velem, ha még nagyobb bajod lesz?- halvány értetlenség költözik a szemébe az utolsó mondat hallatán és én úgy érzem, itt a megfelelõ alkalom, hogy belekezdjek- Én…azért jöttem mert- félrepillantva próbálom összeszedni a szavakat- azt mondtad, hogy sze…és, ha még mindig úgy gondolod…akkor…akkor- nem megy. Idejövök, hogy kibéküljünk, erre megütöm. Ezek után, mégis hogy valljam be neki, hogy mit érzek? Hogy lehetek ekkora hülye?
A szavak cserbenhagynak, elmenekülnek, mielõtt kimondhatnám õket. Szerencsétlenül toporogva állok elõtte. Nekem ez nem megy. Soha nem tudtam az érzelmeimrõl beszélni, de most ezek után még kevesebb esély van rá, hogy rendesen el tudjam mondani neki. Ráadásul, most már nem is számítok semmi jóra. Mégis hogy üthettem meg?
Ki akarok törni ebbõl a szörnyû helyzetbõl, de megszólalni nem tudok, a testem pedig mintha kõvé vált volna. Félve pillantok fel rá, ez a legtöbb, ami most tõlem telik, de amit látok, az felér a világ legnagyobb csodájával.
Lágy mosollyal néz engem és fáradt szemeiben látom, hogy nem haragszik. Soha nem érzett boldogság robban szét bennem hirtelen, elöntve testemet, lelkemet.
-Gyere ide!- mondja halkan, egyik kezét felém nyújtva
Mosolyától ólomnehéz testem súlytalanná válik, úgy érzem a Holdig tudnék szállni. Tudnék, de nem fogok. Nekem csak egyetlen métert kell tennem elõre, ott vár az én boldogságom.
Gyorsan, de mégis óvatosan ölelem át. Megkönnyebbült sóhajával, mintha ezer év fájdalma távozna egy pillanat alatt. Egyikünk sem szól semmit. Kezeim a hátán vannak, mindkettõ görcsösen markolja a pizsamáját.
-Bocsánat!-mondom halkan, elcsukló hangon