Kicsit megráztam az üvegcsét, mire meggyorsult benne a folyamat, mely során a tengercsászár emésztõnedve lép reakcióba a savval. A keverék habzani kezdett egy kicsit, majd színe sárgáról szürkésbarnára származott. Lejegyeztem a reakciót, majd összehasonlítottam a többi savas elegyhez, és azt is lejegyeztem.

Utáltam, mikor rám jön a „csak ezt még megvizsgálom, aztán lefekszem” mánia. Szívesen Szívesen ellenõriztem volna még a kénes elegy gömbhalméregre gyakorolt hatását, de mostmár tényleg ideje volt lefeküdnöm. Kipillantottam az ablakon, és meglepetten konstatáltam, hogy éppenséggel most a felkelésnek volt ideje. És ott megy egy újabb éjszakám.

Kissé ingerülten az asztalra dobtam a tollamat, és a szemeimet masszírozva felkeltem. Bedugóztam a kémcsöveket, és felvettem hosszú mellényemet. Kifelé menet egy durranás, majd üvegcsörömpölés csapta meg a fülem. Csak nehogy megint valami fejvadász érkezzen.

Félelmem alaptalannak bizonyult, csak Lucas rendezett egy kis célbalövõversenyt az új fiúval. A srácról eszembe jutott valami.

 Visszaléptem a kabinomba, és elõvettem a den den mushimat. Tárcsáztam, és röviden ki is csengett. Kattant egyet, majd álmos arcot vágva megszólalt:

- Mi van, ki az?

- Szervusz, Go-Jack. Én vagyok az, Hector.

- Hector, tudod, hány óra van? – Kérdezte bosszankodva Go-Jack a vonal másik végérõl.

- Aha, reggel fél tíz. Örülök, hogy van, akinek még nálam is rosszabb az idõérzéke.

- Tök mindegy. Mi kéne? – Kérdezte félig barátságosan, félig türelmetlenül.

- Áll még az ajánlat?

A den den mushi arca kicsit felélénkült.

- A csapatod csatlakozik hozzánk?

- Igen. És a Boarding Boar-t is hozzáveheted a flottádhoz.

- Király – vigyorgott Go-Jack. – Veled még keményebb lesz a csapatunk. Hol találkozzunk?

- Azt majd késõbb megbeszéljük. Most van jobb dolgom is. Ha már szóba került: még mindig jól jönne egy shichibukai a csapatodban?

- Persze – válaszolta várakozva.

- Azt hiszem, be fogom tudni tölteni a posztot. Megkeresett Kalifa a Cipher Pol 9-tõl… mielõtt még agyon vágták õket a szalmakalaposok, és ajánlatot tett.

- Jól indul a nap – vigyorgott Go-Jack. – Szóval tiéd a rang?

- Még nem. El kell kapnom egy nagy vérdíjú kalózt hozzá.

- Ki a szerencsétlen kiszemelt?

- Maga Szalmakalapos Luffy.

A den den mushi abbahagyta a vigyorgást, és komoran nézett rám. Egy darabig nem is szólalt meg.

- Magasra tetted a lécet. Kell valami vagy valaki?

- Információ. Hol vannak most a szalmakalaposok?

- Hát… körbenézhetek az informátoraim között. Biztos ne küldjek senkit?

- Most még ne. Megpróbálom egyedül megoldani. – Elvigyorodtam. – Ez lesz a vörösszakáll kalózok utolsó bevetése. Azt akarom, hogy grandiózus legyen.

- Akkor add meg a módját! – Nevetett Go-Jack, majd elkomorodott. – És vigyázz magadra. És a csapatodra. Mint jövõbeli kapitányod, megparancsolom.

- Na csá, kapitány! – Vigyorogtam.

- Szeva! – A den den mushi kattant egyet, és lehunyta szemeit.

Elgondolkodtam. Megvárhatom Go-Jack informátorait, de belegondolva van egy sokkal gyorsabb módja is annak, hogy megtaláljam Szalmakalaposékat.

Mikor újra kiértem, már Usopp visításától volt hangos a fedélzet.

- Bruno, Noburo ne ijesztgessétek már Usoppot! – Mordultam rájuk, majd ásítottam. – Jól jönne egy kávé. Lucas?

- Máris.

- Meg se szólaltunk – vetette ellen a sértett herceg szerepét vállaló Noburo.

- A jelenlétetek már elég. A gyávák már csak ilyenek.

- Hé, én csak egészségesen pánikolok mindentõl, ami él és mozog! – Fakadt ki.

- Tudod használni nem? – Bólint. - Akkor rajta hívd fel õket, mert valahol a közelben lehetnek.

Már nyúl is a csigáért, de a mozdulat közepén megáll a keze:

- Miért kéne felhívnom õket?

Nagyot sóhajtottam:

- Talán azért, mert keresed õket és vissza akarsz térni hozzájuk.

- Ha felveszik, megtudjuk a hajó tartózkodási helyét. És ez által célponttá válnak, mert nyílt vízen mi más lenne belõlük.

Hogy den den mushit be lehet-e mérni? Nem tudom. Õszintén szólva csak azt reméltem, hogy megbeszélnek egy találkozási pontot, amit én is megtalálok. Ez a terv füstbe ment, de talán még hasznát veszem a srácnak. Amit most tett, arra még a legjobb indulattal se mondhatnám, hogy számítottam volna.

- Én Usopp a mesterlövész bebizonyítom! – Kiáltotta, és elõkapott egy csúzlit.

Ez a fegyver vagy nagyon gyenge, vagy nagyon megtévesztõ, mindenesetre elég idõre meghökkentett ahhoz, hogy ne tudjak mozdulni, mikor kilövi a benne lévõ fekete golyót. De nem is kellett hozzá mozdulnom, hogy kivédjem. Egy pillanat alatt felvettem a medve-hibrid formámat, ami egy karcolás nélkül kiállta a robbanást. A füst lassan kiszivárgott az ablakon, én pedig felnéztem az egész testében remegni kezdõ srácra.

- Mi vagy te gladiátor?

- Ennyi volt? – Kérdeztem. – Értem. Van egy pont, mint például egy nálad erõsebb embert megtámadni, míg a saját hajóján van, ami után a merészséget inkább ostobaságnak lehet titulálni. Nem lenne érdemes megtámadni téged, de erre most feltétlenül szükség van. Több embernek, mint hinnéd.

Ökölbe szorítottam karmos mancsaimat, és nekirontottam. Mire végeztem vele, az orra eltört, több helyen is vérzett, és kissé összekócoltam a fogait. Egy fényképezõgépet vettem elõ, éskészítettem egy képet. Ekkor rontott be Bruno és Sickle. A kutyafejû két pisztolyt, a lány meg kaszát tartott. Bruno leeresztette fegyvereit.

- Látom, itt már nincs semmi baj.

- Tényleg nincs. De azért jó, hogy jöttetek. Ezt a fényképet hívd elõ, és küldd el a tengerészetnek. Írd meg nekik, hogy szerepeljen az újságokban, hogy a múltkori Enies Lobby-beli zavargások egyik okát, Sogekinget leszállítjuk nekik. Sickle, te vidd el Usoppot shionához, és mondd, hogy lássa el. Ha ez megtörtént, zárjátok be.

- Neki csak harmincmillió a vérdíja – világosított fel Bruno. – Ezzel még nem nyered el a Shichibukai rangot.

- Nem is ezzel akarom. Ezzel csak beetetek a nagy halnak.

- Mintha szoktál volna horgászni – horkantott Sickle, miközben kivonszolta Usoppot.

- Te meg ki vagy?- kérdezi az egyik üldözõm kissé bosszúsan.

- Miért mented meg?-

- Ehhez semmi közöd, õ a mi zsákmányunk! - szép sorjában jönnek a felbosszantott kalózok kérdései.

- Igen? – Kérdezi az elõttem szobrozó bölényemberem. – És hogy akartátok eldönteni, kié lesz? Aki elõször elkapja? Mert az én vagyok. Vagy a legerõsebb? Az is én vagyok. Bárhogy is gondoltátok, ez a srác mindenképpen az én zsákmányom. Aki be akarja bizonyítani, hogy tévedtem, azt örömmel várom.

Nem kellett kétszer kérnie az embereket. Többségüknek annyi esze se volt, mint Luffynak és egy majomnak együttvéve. Luffy is elõbb üt, aztán kérdez vagy méri fel a helyzetek súlyosságát. Ami annyit tesz, hogy mi hozzuk helyre a hibáit többnyire, de persze erõben is megtudja, oldani, de nem mindig. Bár most úgy érzem Luffy még nagyon alacsony szinten áll az elõttem lévõ férfihoz képest.

A harcuk nem volt hosszú kimenetelû mivel megvédõm haki használó volt. Ami önmagában is elég bármilyen harchoz hát akkor még az állati képességeirõl nem is beszéltem.  Miután végzet az összes selejt termékkel felém fordult, mint aki jól végezte a dolgát. Ami részben igaz is.

- Gyere, indulunk. - fordult oda hozzám miközben én már egy kuka mögé bújva vártam, hogy ennek az egésznek végre vége legyen.

- M-m-mi? Hova?- persze csak simán elfogok, vele sétálni miután megsértett és még halálra is rémisztett. Hát hülye ez?

- Ha tippelnem kellene, azt mondanám, nem direkt váltál el a csapatodtól. Visszaviszlek hozzájuk. – jól tippelsz, de nincs hozzá semmi közöd.

- Miért kéne megbíznom benned? Megtámadtalak és el is futottam utána. Plusz most már tudod, hogy melyik csapathoz tartozom, tehát felteszem, hátsó szándékod is van azzal, hogy megjátszod a segítõkész férfi szerepét. – õszintén most is elfutottam volna, de mivel még mindig fal volt mögöttem így az esélyem nem volt meg rá.

- Nincs semmilyen hátsó szándékom azzal, hogy felviszek még egy legényt a hajómra. Csupán csak segíteni akarok. – kezet nyújtott nekem, ami a kalózok világában a bizalom jelképe. Értetlenül álltam elõtte, akkor se akartam elhinni, hogy segíteni akar, de most nincs más választásom. Be kell érnem Luffy- kat és helyre kell hoznom mindent közöttünk, hogy ismét a szalmakalapos hajó legénységeként utazhassak.  Ezért kisebb habozás után elfogadtam az ajánlatott és kezet ráztam vele. Õ, rezzéstelen arccal fürkészte az én kételkedõ arcomat.

***

 Már két napja utaztam velük. Ez alatt a két nap alatt semmilyen említésre méltó dolog nem történt. Persze ismerkedtem a legényekkel kicsit a barátkoztunk is, de a kapitánnyal nem beszélgetem csak úgy kedvtelésbõl. Valamiért még mindig gyanús figurának tartottam így jobbnak láttam a 20 lépés távolságot betartani magunk között. Eleinte látszólag nem zavarta, de a harmadik nap csökkentette a távolságot közöttünk õ maga.

-          Szóval nem bízol meg bennem? – kérdezte miközben a hajóorrban a szépen lecsiszolt fakorlátnak hajoltam és úgy figyeltem a kavargó vizet. Megijesztet hisz teljesen el voltam feledkezve a gondolataimban. Fejben már többször is lejátszottam a Luffy – val való beszélgetésünket.  Hangjára megugrottam.

-          Te mindentõl ilyen látványosan pánikolsz vagy csak minket tisztelsz meg ezzel a mûsorral?- kérdezte nem túl barátságosan. Valószínûleg idegesítem, de hát ilyen a természetem nem tehetek róla.

-           Világéletemben mindenre így reagálok. – válaszoltam neki meglepõdve.

-          Nem, lehet könnyû veled. – sóhajt egy nagyot majd tekintetét õ is a tengere vezeti.

Percek óta csak csönd van közöttünk a mikor is õ megtörve felteszi a nagy kérdést, ami szerintem már a legelejétõl böki csõrét.

-          Szóval mi is történt, amiért ideiglenesen szétváltatok?

Haboztam a válaszadással hisz alig három napja ismerem, de aztán rájötte, hogy, ha ezt az infót elmondom, neki azzal semmilyen hátrány nem érhet.

-          Összetûzésbe kerültem Luffy- val. Az elõzõ hajónk volt a vita téma.

-          Egy hajó miatt léptél ki? – néz rám értetlenül és kissé megvetõen.

-          Õ, nem csak egy hajó volt, õ az egyik csapattársunk volt. – feleltem neki mérgesen.

-          Most komolyan egy hajó miatt. – rosszabb, mint luffy.

-          Going Merry egy csodálatos hajó volt. Te nem ismerted nem tudod milyen képességei volt. Nincs földön még egy hajó, amelyik felérne az õ erejével. És Luffy képes volt eldobni õt, mint egy darab csontot csak azért, mert sokan úgy vélték már javíthatatlan állapotban volt. –szavaimat mély csönd fogadta. Amit nem is nagyon bántam.  Idõközben a rum is elõkerült a fedélzeten és Lucas jött oda hozzánk egy –egy csészével a kezében.

-          Mi ez a mély depresszió? Tessék orvosság. Kapitány ön pedig a fáradság ellen kapja. 

-          Köszi. – vettem át tõle és egy szuszra lehúztam. Ne iszok alkoholt, de most kifejezetten jól esett.

Közben Lucas letelepedett hozzánk.

-          El se hiszem, hogy felégettél egy tengerészeti központ zászlóját.  Azért az, nem semmi. Nem sok kalóz vetemedik erre.

-          Tudom. - néztem rá könnyáztatta szemekkel. - Akkor megástam a saját síromat. 

-          Amúgy sose hallottam még rólatok. Mármint elég sok kalózbandával találkoztunk már, de rólatok soha senki sem mesélt. Esetleg újak vagytok a szakmában?

Talán ezt nem kellett volna, mert minden legény, aki a közelünkben tartózkodott mind nekem estek.  Kicsi a rakást, játékot játszottak velem akaratom ellenére és természetesen én voltam legalul. Miközben a szuszt több gorilla is ki akarta préselni belelõem. Persze Hector csak a fejét megrázta és egyáltalán nem szándékozott segíteni nekem.

***

-          Láttok egy üveget a vízen!- szól oda nekem Lucas önelégült vigyor kíséretében miközben pisztolyát elõvéve célra tart. A napokban kiderült, hogy õ az itteni csapat mesterlövészét testesíti meg.  Épp az árbockosárban dekkoltunk mindketten. Nem haboztam én is elõkaptam a csúzlimat és Sikcle visszaszámolására vártunk. Õt is sikerült nagyjából megismernem. Amilyen fiatal olyan nagy a szája is. Furcsa, hogy ilyen sok kiskorú van a fedélzeten sokszor megfordult a fejemben, hogy netalán Hector pedofil, amiért 3 –mat is tart belõlük, de ezt nyíltan sose merném megkérdezni tõle. Hisz az a halálommal járna. És ugyebár még célom van meg amúgy is félek a haláltól.

-          Tûz! – hallottuk meg Sickle hangját a fedélzetrõl. Egyszerre lõttünk. A nagy füst miatt eleinte semmit se láttunk az eredménybõl, de késõbb színtisztán látszódott, hogy ezt a kört is én nyertem.

-          Ne, már basszus. – hallottam meg Lucas nyavalygását mellõlem. Elégedetten néztem rá.

-          Nem baj kölyök még van idõd fejlõdni. – veregettem hátba biztatóan, aminek az lett a következménye, hogy végigkergetett mérgében a hajófedélzeten.

Nagy kergetõzés közepette viszont a világ két legmorcosabb emberébe is sikerült beleütköznöm.  Név szerint Noburo- ba és Bruno-ba. Akárhányszor meglátom, Bruno fejét sikítok.  Most s evolt ez másképp.

Az említettek viszont csendben méregettek, amitõl a hideg is kirázott. Mögöttem akét kölyök mér rég röhögött csak akkor nyugodtam meg teljesen mikor Hector megjelent és rendre intette õket.

-          Bruno, Noburo ne ijesztgessétek már Usoppot. – lép ki a kabinjából hozzánk. A szemei fáradságot tükröznek valószínûleg megint hajnalig dolgozott a kutatásain.

-          Meg se szólaltunk. – felei neki Noburo teljesen higgadtan és szinte már közömbösen.

-          A jelenlétetek már épp elég neki. A gyávák már csak mind ilyenek. – ásít egy nagyot majd Lucastól egy kávét rendel, aki el is tûnik a konyhába vezetõ falépcsõn.

-          Hé, csak egészségesen pánikolok mindentõl, ami él és mozog. - felelem neki sértõdötten.

Erre nem reagál, csak int, hogy kövessem.

A szobájába vezet be ahol egy Den den mushi elé vezet.   Értetlenül nézek rá majd a telefonra.

Tudod használni nem? – kérdezi - akkor rajta hívd fel õket, mert valahol a közelben lehetnek. – mondja miközben már megérkezett a kávéja és jó nagyot kortyol belõle.

Már nyúlnék a készülékért, amikor is a vészjelzõm sípolni kezd. Na, várjunk csak ez az egész túl gyanús nekem.

-          Miért kéne felhívnom õket? – kérdezem tõle gyanakodva.

-          Talán azért, mert keresed õket és vissza akarsz térni hozzájuk. – magyarázza, mintha hülye lennék pedig pont fordítva.

-          Ha felveszik, megtudjuk a hajó tartózkodási helyét. És ez által célponttá válnak, mert nyílt vízen mi más lenne belõlük.

Nem felel semmit, amit rögtön igaznak vélek. Ezért elõkapva a csúzlimat rá szegezem.

-          Gyerekjátékok nem használnak ellenem. – közli hidegen.

-          Én Usopp a mesterlövész bebizonyítom. – megfeszítve a csúzli húrját robbanó lövedéket lõttem ki felé. Ami el is találta. Ez az, gondoltam magamban és vártam, hogy a füst, amit okoztam elszálljon. Viszont ami utána jött arra nem számítottam. Bölény lakban állt elõttem sértetlenül csak kissé piszkosan.

-          Mi vagy te gladiátor? – néztem rá remegve. Most komolyan ez meg se kottyant neki? Pedig ez a legerõsebb lövedékem. Mégis mibõl van ez? Mert, hogy nem ember az tuti.

Akármi is lesz ezt a harcot meg kell nyernem hisz ez a fickó veszélyt jelent Luffyék-ra.

A kabinomban ültem, és dolgoztam. Éppen összevetettem a könyvtárból kivett könyv adatait a tengercsászárok fészkelésével a saját feljegyzéseimmel, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Ijedtemben letérdeltem az asztallapot, így a lapjaim szálltak mindenfelé. Már azt se tudom, melyiknél tartottam.

- Mi van? – Kérdeztem bosszúsan.

- Hector, valaki keres téged.

- Már megint egy nyamvadt fejvadász? Ma már leráztam egyet.

- Ez nem fejvadász. Egy idegen nõ. Amolyan titkárnõ-féle.

Felvontam szemöldököm, és fürkészve néztem az ajtóra, ahonnan az emberem hangja jött. Letettem a papírjaimat az asztalra, lekaptam fogasról térdig érõ szürkészöld mellényemet, és kiléptem a kabinból. A fedélzeten valóban egy nõ állt, kontyba kötött hajjal, fekete miniszoknyában, mustársárga kosztümben. Az embereim nyál csorgatva méregették, mint egy darab szaftos sült húst. Én is kíváncsian néztem rá.

- Hallom, találkozni akart velem – mondtam szenvtelenül. – Hát, itt vagyok.

- Maga Demon Hektor?

- Igen.

- Vörösszakáll?

- Én vagyok.

- Akinek 123 millió belis a fejpénze.

Mintha nem tudtam volna, hogy elõbb utóbb ide fogunk kilyukadni. Sosem akartam fejpénzt, csak úgy belesodródtam a kalózszakmába, foglalkozásomat tekintve zoológus lennék. De egy incidens óta kalóznak tituláltak, és a fejvadászok meg a tengerészek sosem hagynak nyugtot nekem. Felsóhajtottam, és fölkészültem a támadására, mikor így szólt:

- Van módja, hogy elveszítse a vérdíját.

- Mi? – Ez õszintén meglepett.

Tovább méregettem, de nem éreztem, hogy hazudna. Végül felegyenesedtem, és a kabin felé intettem.

- Fáradjon be!

Most rajta volt a néma habozás sora. Végül megigazította a szemüvegét, és annyit mondott:

- Ez szexuális zaklatás.

Elõször mindenkinek leesett az álla. Pár másodperc múlva azonban mind a harminc emberem dõlt a röhögéstõl.

- Egy kicsit keményen indítottál, kapitány!

- Talán jobb lenne elõbb vacsorára hívni!

- Ejnye kapitány, hogy maga mekkora egy perverz!

Nekem akkorra már az arcom is izzó vörösre színezõdött, és beengedtem magam elé a készségesen belépõ nõt. Én is bementem a szobámba, ahol állatokról készült rajzok, kézzel írt jegyzetek, és könyvek foglaltak el szinte minden vízszintes helyet. Csak egyetlen szék volt az íróasztal mellett, amirõl az elõbb felálltam.

- Foglaljon helyet! – Intettem.

- Ez is szexuális zaklatás – jelentette ki, miközben leült.

- Mirõl akart beszélni?

- A nevem Kalifa. Világkormány küldött. Hallott már a shichibukai-ról?

- Persze, hogy hallottam – ciccentettem. – Mindenki hallott róluk. A Világkormány által felbérelt kalózok. A nevük azt jelenti, hogy…

- A Tenger Hét Hadura – bólintott Kalifa. – Csakhogy most hatan vannak. Pár hónapja Sir Crocodile egy megbocsáthatatlan tettéért elvesztette a rangját. Most felkerestünk nyolc kalózkapitányt, akik érdekeltek lehetnek a Shichibukai rangban. Mint tudja, ezzel rengeteg kötelesség jár, ugyanakkor számtalan elõny is. Például, hogy tengerészeti rangnak számít, vagyis békén hagyják a tengerészek. Vagy, hogy nem jár pénz az elfogásáért, ergo békén hagyják a fejvadászok. Teljes nyugalommal ûzhetné a zoológusi szakmát, anélkül, hogy küzdenie vagy menekülnie kellene. Eltekintve persze az idõnkénti hivatalos küldetéseitõl.

Elgondolkodtam. Ez volt az utóbbi idõben vágyaim netovábbja. Még a Világkormány ugráltatása se tudott zavarni. Halvány mosollyal rábólintottam:

- Mit kell tennem?

- Pofonegyszerû: egyszerûen csak kerítsen kézre egy kalózt, akinek magasabb a vérdíja, mint százmillió beli, hozza el Enies Lobby-ba, és magáé a rang. Ezt a nyolcból elsõként kell megtennie. Javasolnám „Halál sebésze” Law-t, bár õ elég trükkös. Vagy Kapitány Kidd-et, nem bánnánk, ha tõle megszabadulnánk, esetleg Lángöklû Ace-t, akit nemrég láttak a közelben, sõt, állítólag a városban van Szalmakalapos Luffy.

Eltöprengtem. Nem kérnek egyszerû dolgot, de ez talán nem nagy ár. Viszont ha belegondolok, hogy áruló kutyaként föl kell adnom egy kalóztársam…

- Akárhogy is dönt, jobb, ha gyorsan teszi – mondta Kalifa, ahogy felállt a székbõl. – Ha az egyik riválisa elõbb végrehajtja a feladatot, az ajánlat semmis lesz. - Az ajtó felé indult, de még elõtte visszafordult. - Ha már itt járunk. Az ön vérdíja jelenleg százhuszonhárom millió beli. Vagyis kötelességem figyelmeztetni, hogy ha az egyik riválisa önt hozza el nekünk, azzal is teljesíti a feltételeket.

Némán fürkésztem, majd lekísértem a hajóról. Elgyalogolt Water 7 sötét utcáin. Nem sejtettem, hogy ezután pár nappal már nem lesz abban az állapotban, hogy bárkit szexuális zaklatással vádoljon.

~~~

- Mit keresel a hajómon?

A megszólított egy egész testében reszketõ srác volt, talán tizenhét éves. Göndör haja volt, kantáros nadrágot, zöldes barna pólót és fejkendõt viselt, orr tekintetében pedig egy szokásos méret háromszorosával dicsekedhetett. Mikor beszéltem hozzá, összerezzent, és még hevesebben remegett.

- Én… én csak… én…

A mondanivalója sok információval éppen nem szólgált.

- Mi van, beszédhibás vagy? – Kérdeztem higgadtan.

Ekkorra már az egész legénységem körém állt. Az árbockosárból az egyik újonc srác, Lucas is leereszkedett, és szórakozottan mesélni kezdte, mit látott madártávlatból:

- A fiút a fél város üldözi. Legalábbis a kalóznépesség.

Rá se néztem Lucas-ra, hanem tovább méregettem a jövevényt. Neki vagy nagyon nagy a vérdíja (amit kétlek, különben nem kellett volna menekülnie), vagy pedig olyat tett, amit nem kellett volna.

- Mit loptál, és kitõl?

- Semmit… én… csak fuvart keresek.

- Nem, valószínûleg a fejpénzem miatt, de ne aggódj, amint lecsitulnak a kedélyek, már itt sem vagyok.

Noburo, a csapat kardforgatója, egy langaléta, nálam is magasabb, izmos, szalmaszõke férfi körözési plakátokat tartotta a kezében. A legtöbb olyan friss volt, hogy talán még a festék is fogott rajtuk. Ekkor elõrántott egyet, amin egy maszkos ipse volt. A maszk alól jó hosszú orr lógott ki.

- Tényleg, te a szalmakalaposok mesterlövésze vagy – mondta higgadtan Noburo.

Én is megnéztem a plakátot. De a Szalmakalaposok már nincsenek itt. Állítólag nemrég megjelent Garp az „Ököl”, és elkergette õket Water 7-bõl. Vajon õ miért van még mindig itt.

- Jóbor kalóz lettél? – Kérdeztem tûnõdve. – Vagy a legrosszabb fajtát erõsíted, aki elhagyta a kapitányát?

Ezzel kivertem nála a biztosítékot. Fogait összeszorítva felpattant, elõrántott és az arcomba nyomott valamit. Amikor figyelmesebben szemügyre vettem, hogy az egy… csúzli… jó, hát mindenkinek el kell kezdenie valahol. Kilõtte azt, ami a másik kezében volt. Arra számítottam, hogy robbanni vagy legalább szúrni fog, de csalódnom kellett: egy undok zöld nyálka terült szét az arcomon, amihez képest a borzlé rózsavíznek felelt meg. Mire kiszedtem a cuccot a szemembõl, a fickó már, köd elõtte, köd utána, ott se volt.

Mindenki hasát fogta a röhögéstõl. Én leszedtem az arcomról a nyálkát, lehunytam a szemem, és hakimmal érzékeltem, merre ment, majd bagolyemberré váltam.

- Megvered? – kérdezte Lucas lecsendesedve.

- Jobb ötletem van annál – válaszoltam, ahogy felemelkedtem a fedélzetrõl.

Nem tellett sok idõbe, hogy megtaláljam. A város összes kalóza é fejvadásza már megint a nyomában volt. Zuhanó repüléssel megközelítettem a sarokba szorított hosszúorrút, és gyorsan lepottyantam mögötte. Szárnyamat megkeményítettem a hakimmal, és elé tartottam, így a legelsõ pénzhajhász kardja annak ütközött csilingelve. Minden üldözõ megtorpant, és kardokat meg puskákat szegeztek rám.

- Te meg ki vagy?

- Miért mented meg?

- Ehhez semmi közöd, õ a mi zsákmányunk!

- Igen? – Kérdeztem. – És hogy akartátok eldönteni, kié lesz? Aki elõször elkapja? Mert az én vagyok. Vagy a legerõsebb? Az is én vagyok. Bárhogy is gondoltátok, ez a srác mindenképpen az én zsákmányom. Aki be akarja bizonyítani, hogy tévedtem, azt örömmel várom.

A kalózok a fogukat vicsorítva néztek rám. Nem mondtam semmit, ami felhergelheti õket, de nem is volt rá szükség nekem rontottak azok anélkül is. Kardokkal nekem rontottak, puskákkal lõttek felém, mire én csak elvigyorodtam. Karmaim, szárnyaim és tollaim visszahúzódtak, helyette szarvak nõttek ki a fejemen, testembõl bunda nõtt, bicepszeim megnõttek, lábaim pedig vaskos patákká alakultak. Bölényemberré váltam.

Hátrahúztam a jobb öklömet, és egyetlen ütést mértem a levegõbe. Utána egy pillanatig csend lett. Még a fejvadászok ordítása sem hallatszott csak közelítettek felém a pengék meg a golyók.

Egy hangos dörrenéssel lökéshullám vonult végig az egész zsákutcán. Minden ellenségünk röpülni kezdett, egyik-másik vért köpött, de mindenkit sikerült kiütnöm. Nem volt ez olyan erõs, mint az amit Kuma vagy Jimbei csinált, de azért egy rakás fejvadászhoz nem is kellett ennél több. Megint emberré váltam, és fejemmel intettem a hosszúorrúnak:

- Gyere, indulunk.

- M-m-mi? Hova?

- Ha tippelnem kellene, azt mondanám, nem direkt váltál el a csapatodtól. Visszaviszlek hozzájuk. - Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy: - És közben elvezetsz a shichibukai rang kulcsához.

-          - Usopp, elég legyen! Merry képtelen velünk utazni tovább!

-          - Merry nem csak egy hajó! Õ, a mi társunk.  Képes lennél hátrahagyni õt? – kezdtem elveszíteni a fejem a dühtõl.

-         -  Igen. – ez az egy szó pont elég volt ahhoz, hogy ez olyan harcot vívjunk egymással szemben, amit talán egyikünk se fog elfelejteni élete során. Akár békét kötünk egymással akár nem.

De persze vesztettem. Hisz Luffy mégiscsak egy Ördöggyümölcs használó. Túl sok esélyem nem volt vele szemben, de vigasztal a tudat, hogy nem csak engem tört meg ez a szétválás. Luffy is ugyan úgy szenved akár csak én. Mert talán útjaink örökre szétváltak. Chopper még oda szaladt hozzám hiába próbálta lefogni Sanji. Kötszert és gyógyszert pakolt le mellém miközben hangosan szipogott. Majd visszarohant Sanji-hoz és Nami-hoz.  A távolodó léptek és szipogások közepette belõlem is elõtört a sírás, amit elõttük mélyen elfojtottam. Hisz a családomat jelentették.

Három napja nem beszéltem velük. Három napja nem kerestek meg, hogy mi van velem? Talán tényleg fölösleges tagja voltam eddig a Szalmakalapos csapatnak?

Gondolatomból Luffy régi mondatta hozott vissza:

„ Hisz már társak vagyunk!”  Könnybe lábadt szemekkel néztem fel Merry –re aki a part szélén ringatózott majd egy nagy hullám berántotta magával a nyílt víz felé.

-          - Merry!!!! – kiabálok utána, de akkor egy ismerõs hangot hozz magával a sós illatú szellõ.

-          - Menj utánuk! -  ez Merry hangja volt kétségtelen. Életem során harmadjára szólított meg. Most már tuti nem képzelem be. Merry hangja szólt hozzám és arra kér, hogy bocsássak meg Luffnak pedig neki kéne bocsánatot kérnie Merry-tõl.

***

- Luffy !!!!! – kiabáltam kétségbeesetten miközben torkom kiszáradt szemeim könnybe lábadtak, de hiába már túl messze jártak. A szívem majd megszakad, hoyg tábolodó alakjukat nézem.

Megsemmisülten csuklottak össze a térdeim miközben a távolban lassacskán elnyelte a horizont az új Szalmakalapos hajót. 

Elkéstem. Annyit gyakoroltam, hogy mit mondok nekik, hogy mivel érem el újra, hogy a csapat mesterlövésze lehessek újra, hogy majd mind megbocsátanak és sírva vissza várnak… és most mind semmivé lett. Béna voltam és hagytam, hogy Luffy-ék elússzanak az életembõl, hogy nélkülem fedezzék fel az Újvilágot.

Nagyokat szipogtam és közben csak tehetetlenül figyeltem miként tûnnek el a szemem elõl végleg.

-          - Luffy, én annyira sajnálom. – suttogtam magam elé szüntelenül meggyötörten.

Emlékek sokasága borította be az elmémet. Köztük fõleg az utóbbi pár nap, ami lefolyt köztem és Luffy között. A veszekedés, harc, fájdalom. Mind akár egy cunami úgy zúdult rám és én csak tehetetlenül újra és újra átéltem a három nap eseményeit.

 Talán egy órát roskadhattam így magamban mikor rájöttem, hogy örökké nem állhatok ezen a sziklán. Össze kell szednem magam és utol kell érnem õket, na de hogyan?

Néztem jobbra néztem balra illetve hátra is. Elõre minek hisz csak a nyílt víz van elõttem hajó egy sem. Illetve Luffy nagyapjának a hajója igen, de nem vagyok annyira hülye, hogy szívességet kérjek tõle. Így is már köröznek.

Jobb ötlet hiányában a város forgalmas központját vettem célba. Csak akad ott egy kocsma ahol jó megjelenésû kalózok elvisznek magukkal a hajójukon egy darabig. Gondoltam ezt, de a valóság mást takart.

Amint beléptem az elsõ ilyen reményt adó kocsma helyiségbe rosszabbnál rosszabb arcok köszöntöttek vissza. Egyik izmosabb volt, mint a másik, na meg koszosabb is.

És a többi kocsma se ígért jobb lehetõségeket, ha nem lennék ennyire gyáva már rég találtam volna valakit, aki megszánna. 

-          - Keresel valakit kölyök? – rekedtes hang szólt hozzám a bárpult mögül. A csapos vagy 2 fejjel magasabb volt nálam és vagy kétszer izmosabb is. A bal szeme jó kalóz módjára egy szemkötõvel volt letakarva.

-         -  Nem, már itt se vagyok. – vettem volna fel a nyúlcipõt mikor is testéhez képes aránytalanul gyorsan mellettem termett.

-          - Ne siess úgy. Beszélgessünk. – mosolyogott rám szelíden. Ami inkább egy pszichopata mosolynak felet meg.

Sejtettem, hogy szarban vagyok hisz a körözési plakátom a bejárati ajtónál ki volt ragasztva.

Bár igaz Sogeking névvel, álarccal a fejemen, de a fegyver, ami a plakáton is szerepelt tökéletesen megegyezett az enyémmel. Ezért is foghatott gyanút rám ez a két lábon járó gorilla.

-         -  Nem ismered azt a fazont a plakátról? –kérdezte miközben az ajtómögötti falra mutatott ahol a jól ismert kép nézett vissza rám.

Követem a kézmozdulatát illetve a tekintetét az adott irányba.

-         - Dehogy, nem ismerek én semmilyen Szalmakalapos tagot. - küldtem neki egy szelíd mosolyt majd a leggyorsabb futásomba kezdtem. Persze ahhoz túl okos volt, hogy egérutat hagyjon nekem.

-         -  Emberek, õ Szalmakalaposok mesterlövésze 30 millió Beli van a fején. Épp elég ahhoz, hogy bõvíteni tudjam a kocsmát. Elkapni! Amint elfogtátok egy ingyen pia kört én állok. – lelkes kiabálás fogadta az ajánlatot.

Ordítva futottam végig a fõutcán nyomomban vagy 30 kalóz.  Nincs se Zoro aki mögé elbújhatnék. Nincs Sanji akinek a lábai mögé bújhatnék. Nincs Luffy aki gondolkodás nélkül esne nekik.  Nincs senki, se aki megvédhetne?

Pánikolásom közepette a szemem sarkából megláttam egy nem rég kikötött kalózhajót.  Az alap koponya abban tért el a megszokott kalózhajóktól, hogy egy vörös szakáll volt rá festve. Egész szép munka lett tûnõdtem el rajta egy percig, de aztán észbe kaptam, hogy nekem erre most egyáltalán nincs idõm.  Irány a kalózhajó! Az egyik hordó mögé csak el tudok bújni.  Gondoltam.

És valóban. Direkt több utcába is beszaladtam, hogy megzavarjam üldözõimet így észrevétlenül tudtam feljutni az üresen várakozó hajóra. Legalább is a fedélzeten nem tartózkodott senki. Utam a vizes hordók felé vettem. Hisz a kalózok többsége vízpótlás helyett is rumot iszik, így ha nagy szerencsém van, a következõ kikötésig talán nem bukok le. Bár ennek láttam a legkevesebb esélyét, de jelenleg nincs más lehetõségem.

-         -  Mit keresel a hajómon? – percek óta gubbasztottam a hordók takarásában, amikor is fölém tornyosulva egy sötét alak nem túlbizakodóan feltette a számára teljesen jogos kérdést. Ennél a pontnál gondoltam, hogy nekem itt végem.

Elõször felsikoltottam és mivel ijedten felpattantam meg is botlódtam így 2 hordó vizet sikeresen ki is öntöttem.

-         -  Én… én csak… én…. - képtelen voltam értelmes mondatott kinyögni. Egyrészt a világ leggyávább kalóza vagyok és pont itt áll elõttem egy legalább 2 méter magas ember, aki bármelyik pillanatban átküldhet a túlvilágra. Másrészt a szénám se áll túl jól, mert egyedül maradtam ebben a kegyetlen világban. Luffy, Zoro vagy Sanji védelme nélkül. Most érzem csak, hogy milyen kicsi is vagyok.

-         -  Beszédhibás vagy? – tette fel újabb kérdését a sötét alak. Túl erõs volt a napfény õ pedig túlijesztõ ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyem. Luffy örülök, hogy megismerhettelek, ahogy a többieket is. A túloldalon még látjuk egymást. Közben már javában istenhez fohászkodtam.

-          - Kapitány, ezt a fiút vagy a fél város üldözi. Legalább is a város kalóz népessége. – váratlanul az árbockosárból ereszkedett le hozzánk egy újabb tag. Ki rummal a kezében jókedvûen osztotta meg kapitányával miként is menekültem és ráztam le az üldözõimet. Fiatal volt alig tûnt 16 évesnél idõsebb legénynek. Fekete bozontos haj és vidám hangulat. Egybõl Luffy-ra emlékeztetett a srác.

Pár percig néma csend fogadta a beszámolót. Õ, valószínûleg elgondolkodott mármint a kapitány én pedig a szívemet próbáltam helyes dobogásra bírni, ha õk nem ölnek meg akkor majd a szívroham.

-          - Mit loptál el és kitõl? – guggolt le elém a kapitány így végre tudomást is szerezhettem a kinézetérõl. Fekte haj, vörös szakáll vérbeli északinak gondolnám. Komoly tekintett.  Bárcsak inkább Garp-al futottam volna össze.

-          - Semmit… én … csak fuvart keresek. – remegtem akár a nyárfalevél.

-          - Ezért üldöznek? – kérdezte meg lepõdve.

-          - Nem, valószínûleg a fejpénzem miatt, de ne aggódj, amint lecsitulnak, a kedélyek már itt sem vagyok. – álltam fel.

-          - Tényleg te a Szalmakalaposok mesterlövésze vagy. – szólt közbe a fiatal srác és kezében már ott lobogtatta a körözési plakátomat.  Kapitánya rezéstelen arccal nézte meg jobban a plakátot majd tekintetét ismét rám emelte. Ami arra késztetett, hogy egy nagyot nyeljek.

-          -Kóbor kalóz lettél vagy a legrosszabb fajtát erõsíted, aki elhagyta a kapitányát?- szavaiban semmi bántó nem volt legalább is a hangsúlyozásában, de nekem mégis ökölbe szorult a kezem dühömben.

-          - Nem tudsz te arról semmit mennyi mindenen mentünk keresztül Luffy-val. – sziszegtem majd elõkapva a csúzlimat rászegeztem és pontosan a szeme közé lõttem bûzbombáim egyikébõl. Ami még ragad is és Chili szószba is beleforgatódtam csak, hogy minden ellenségem érezze a törõdést.  Majd ismét futásnak eredtem. Szuper most nem csak a kocsmai kalózok üldöznek, de még egy kapitány is, akinek több órás égetõ szemallergiát okoztam.  Luffyékat akarom!

Nem vártam meg, hogy az az egy legény, aki mellette áll felébredjen a röhögésébõl. Sprinteltem a kihalt utcák felé és csak reménykedtem, hogy nem köttök ki egy zsákutcában, mert akkor tényleg megáshatom a saját síromat.

Csak én lehetek ennyire peches. Persze, hogy megtaláltam Water 7 egyetlen Zsákutcáját. Mivel, hogy ez egy tengerre épített sziget.  Remegve fordultam minden irányba. Még senki se ért be, ha esetleg megmásznám a falat és a háztetõkön közlekednék? Tekintettemmel felnéztem az égig érõ falra. Nem, ez esélytelen. Megint kiújult a „nem mászhatok fel erre a bazi nagy falra, mert leesek és kitöröm a nyakam” betegségem.

-          - Megvagy Sogeking! – hallottam meg az egyik kocsmai kalóz hangját a hátam mögül. Már húzta is elõ a kardját és elégedet vigyorral nézet végig rajtam.

-          Elõkapva a csúzlimat készültem, hogy megvédjem magam, de itt tuti, hogy elbukok. Zsákutca és én mesterlövész vagyok. Tehát közelharcban semmi esélyem.

Összeszorított szemekkel vártam a kardcsapást mivel , hogy minden bûzbombámat sikeresen kikerült a galád, bár nem lehetett túl nehéz neki hisz túl közel van, és ilyenkor jobban feltud készülni ellenem, amikor is a várt csapás nem következet be. A kard, amelyet felém suhintottak hangos csattanással valami megállította. Ha tippelnem kéne, azt mondanám egy másik kard. Inkább csak félve kinyitottam a szemeimet, hogy felmérjem, hogy mi is a helyzet?

-           

Hiszem, hogy az All Blue létezik. Akárki akármit mond, én biztos vagyok benne, hogy létezik. Nami-santól nem volt szép dolog, hogy ezzel búcsúzott el. Mintha Luffy Kalózkirálysága annyival… nem. Az én álmom igenis elérhetõ! Ezért hagytam ott az öreget, ezért keltem útra. Luffy Kalózkirály lesz, a morimo a világ legjobb kardforgatója, én meg megtalálom All Blue-t.

Nami-san a legutóbbi csatában súlyosan megsérült. Ez nem lett volna újdonság, de mióta találkozott az elsõ szerelmével, azzal a szánalmas kis ficsúrral és eltûntek egy éjszakára azon a lakatlan szigeten, azóta mindig csak azt mondogatja, hogy vigyáznia kell magára. Eltartott pár hétbe, mire rájöttem, és sokat segített, hogy a vége felé Nami-san rengeteget jött hozzám plusz adagokért. Luffynak persze ekkor sem esett le, csak amikor Nami-san sírva könyörgött Choppernek, hogy a babát mentse meg.
Nem volt választás. Luffy késõbb mondta el nekem, hogy akkor is elküldte volna, ha Nami nem akar menni. Egy gyerek nem való egy kalózhajó fedélzetére.
- Megint Namin jár az eszed? - lép mellém valaki. Fel sem kell néznem, a hangjából tudom, hogy a morimo az.
- Ha mindenképp tudnod kell, nem - füllentem. Ha igazat adok neki még felbátorodik.
- Hát persze - sóhajt fel, és mintha kicsit sem érdekelném.
Ez bosszant.
Ne törõdjön velem így!
- Ennyi?! - fordulok felé teljes testtel, idegesen.
 - Miért, mire számítottál? - Rám sem néz, csak felbüffent, mintha valami… nem is tudom! Minek néz ez engem?!
Nem veszekszem vele, lepöckölöm a még égõ, de már nem használható cigivel, és ellépve mellette a konyhába megyek. Kintrõl hallom, hogy üvölteni kezd, gondolom, eltaláltam egy kisebb bõrfelületet.
Ez boldoggá tesz, szeretem, ha ideges, pláne ha nem komolyan és miattam. Egy ideje túl sokat jár a fejemben, bár nem volt nagy csalódás rájönni, hogy miért. A tengeren kevés a nõ, a Baratie-n is csak férfiak voltak, és eleinte egy pincérrel… csak ugye elmenekült az elsõ kalóztámadás után.

Ezek a népek – tanulva Amazon Lilly-n történtekbõl – tudnak magukra vigyázni, de még, hogy! Egyszerûen ördögien csábítók.
Így az õszintét megvallva nem tudok haragudni az embereimre, hogy inkább a bájakkal vannak elfoglalva, mint az igazi harccal.
Fene se tudta, hogy ezen a vidéken nyílzápor jár, ha az ember (nem túl kedvesen) de vizet szeretne. Védelmemre még az is kell, ha valóban csetepatézni akartam volna nem harmad magammal, jövök.
Bepo medve elsõ tisztem meg valami szent állat lehet itt, hogy az összes nõ vele akar harcolni. Vagy csak cuki?
Nocsak....
Ellenfele van. Egész tehetségesen tartja magát a csinos baba, bár kifejezetten csak közelharcra, maximum középtávra képezték és baloldalra nehezebben, reagál, mint jobbra.

De nem rossz. Minden értelembe nézve, fõleg azok a gyönyörû mellek, amik csak úgy ki-ki akarnak esni abból a falatnyi melltartóból. Na meg persze a körítés sem rossz, fahéj színû bõr, hosszú selymes fekete haj ajjj...és az a pofi! Õ kell.

Huh ez biztosan fájhatott abból seb lesz a hátán. 
Így bele gondolva nõ még nincs is fedélzetemen. Lássuk csak:
A szakács az pipa.... van medvém.... van volt kapitányom....és érdekes nevû társaim is vannak...na meg ugye orvos is... de nõ az nincs.
Intek Baponak õ meg fogva az adást nem játszik tovább elém, ráncigálja, mert hát ugye hülye lesz majd nem ellenkezni.

-         Szia Szépségem – vigyorgok rá – velem jössz és leszel a társam?

-         Soha – vágja a képembe. Nekem meg aztán teljesen mindegy, hogy magadtól jössz vagy sem.

Persze, kedvenc amazonjainknak nem tetszik, hogy társnõjüket felkapva neki állunk elmenni. De az Isten szerelmére, még csak meg se erõltettük magunkat! Most komolyan kell ez nekik? Úgy utálom mikor az emberek, nem tudják meddig is bírják!

Shachi emberem hamarabb unta meg egyszerûen leütötte. Már is egyszerûbb, ha nem ordítozik egy nõ a füledbe. Szerencsére még nem arról kiabált, hogy új cipõ kell neki.  Na meg könnyebben pucolhatunk el.

Visszaérve a hajóra, ahogy ez ilyenkor lenni szokott a kalózoknál gyõztes csata emlékére természetesen iszunk. Nincs is jobb annál, ha a haverjaiddal töltöd a napot, és csak vedelsz a rum, fogy, kifosztod a pénzükbõl õket, mert szar zsugások, idiótábbnál idiótább viccek, hangzanak el és nem utolsó sorban egy gyönyörû nagy mellû lány, toppan be az ajtón igazán szexisen felpörögve a méregtõl.
Õ az ajtót vágja ki a helyérõl én a neves Szív Kalózok kapitánya meg hátast dobok a széken, mert a frászt hozzá rám az Istenért! Az embereim meg hasukat fogják a röhögéstõl, na ennyit arról, hogy tekintélyem lenne.
Húh... bazd meg ... Lentrõl nézve még szebb. Cseszd! Pont nem látok a szoknya alá! Lassan ráemelem a tekintetem bele azokba a gyémánt szemekbe melyek, megrebbennek amint beléjük, nézek.

-         Felkeltél Csipkerózsika – kérdem, miközben feltápászkodok.

-         El sem aludtam volna, ha nem vágtok tarkón - kezdi fúriaként – és már régen a klánommal lehetnék nem, pedig ezen a bádog hajón – fintorog itt nekem, meg áll az ész.

-         Pedig jobb, ha hozzá szoksz szépségem, mert mostantól ez lesz az otthonod, mivel a társam vagy – tájékoztatom a fejleményekrõl azért ennyit még neki is szabad tudnia.

-         Egy nagy frászt leszek a társad. Én amazon vagyok – õ bizony amazon, de nem igazán érdekel – az amazonok meg gyûlölik az összes férfit – aha az tök jó.

-         Pedig engem szeretni fogsz – na most mutass mattot, mert ha nem én elõbb adok – arról nem is beszélve, hogy látom a szemedbe, hogy mennyire méregettél úgy, hogy tetszem neked - és kész. – Amúgy a nevem Trafalgar Law.

-         Kit érdekel – fordul meg keresztbe tett kézzel, mintha öt éves volna. Távozni próbál de, gyorsabb vagyok és elkapom a karját.

-         Téged, hogy hívnak – kérdem lágyan, ám õ még mindig azt a helyet nézi ahol összekapcsolódunk.

-         Henne.

-         Értem – mosolyodom el.  – nos Henne Ördög hozott a Szív Kalózok körében – majd színpadiasan leemelem kalapon és fejet hajtok, ahogy úri hölgyek elõtt szokás a többiek meg vihognak.

-         Mondtam már, hogy nem leszek a társad – ordítja.

-         Aha – hagyom teljesen érdektelenül okfejtését. – Penguin – szólok emberemben majd egy baseball sapkás kicsit pirospozsgás babaarcú srác, ugrik elém. – Kérlek, állítsd rá a Szépet új munkakörére.

-         Nem fogod neked dolgozni – kiabálja a pofámba. Ajaj így nagyon el fogod vetni a sulykot és én nagyon pipa, leszek, azt te meg nem akarod látni.  – Mocskos, részeg – csak folytatja – gyenge, könyörtelen kalózoknak én! Biztos, hogy nem!
Nem kellett megmozdulnom, hogy felesleges dolgot tegyek a saját kalózaim „kényeztetnek” el. Penguin elkapta a nála két fejjel nagyon lány karját majd egyet fordítva rajta hangos nõi sikoly kíséretében térde, kényszeríttette. Nagyon szép mozdulat volt nem hiába az én emberem, de még egy kevés és eltöri a Szép karját.

-         Meg kéne köszönnöd neki – sziszegi a lány fülébe tisztán és érthetõen számunkra is Penguin.  – Könyörtelen? Lemészárolhatta volna az egész tetves faludat, de még csak a kardját sem rántotta elõ – megjelent az elsõ könnycsepp, de édes.

-         Gyenge? Kétszázmillió belit ér a feje a Világkormánynak! Elhiheted, hogy a kis pórfészek huszad annyit sem ér!

-         Ne... – nyögi a lány – ne beszélj így róla! – míg én tompa léptekkel indultam meg feléjük.

-         Õ Trafalgar Law az egyik legjobb Újonc a legveszedelmesebb tengeren!  - megérkezve eléjük egyetlen mozdulattal szétválasztottam õket. Henne a földön landolt emberem meg vissza kézbõl kapott az arcára, míg a lendületet két lépéssel hátrébb is tolta.

-         Bocsásson meg Kapitány – hajtja le fejét, majd felemeli igézõ kékjeit kalózom.  – Csak...csak nem bírom, ha kritizálnak – talán még bele is vörösödött a kicsi.

-         Viszont szabály, hogy nem bántod társadat – cseng keményen hangom.

-         Igaz – újabb fej hajtás majd a lányt kezdte talpra állítgatni de, az nem hagyta magát. Nekem meg itt veszett el a türelmem. Nem túl kedvesen kaptam az álla alá és nem túl kedvesen, rángattam két lábra. Abban a szemekben csak a félelem csillogott szaporán pihegett, míg teste remegett. Na igen... ha akarok, tudok félelmetes lenni.

-         Elrontod a buli hangulatát, kiabálsz, és makacskodsz, majd megütöm miattad egy emberem – színpadiasan sóhajtok - Nem leszünk így jóba.  – Majd közelebb hajolok hozzá így csak pár centi választ el minket, de messze nem csacskaságok hagyják el ajkaim.

-         Ajánlatos, hogy fogd vissza magad, mert ahogy te is állítottad mi csak egy könyörtelen részeg kalóz bagázs vagyunk – a gyengét szándékosan hagytam el, az tényleg övön aluli volt.

-         Menj a francba – közli az õ álláspontját.

-         Ha tudod az utat akár ketten is, mehetünk oda nászútra – vigyorgom, majd elhajolok tõle és leülök helyemre. – Amúgy, ha szökni próbálnál – mondom neki háttal – jóval a tenger szint alatt vagyunk, és mire felmegyünk levegõért, már messze járunk. Egy olyan nõ, aki csak egy félre esõ szigeten élt ahová véletlenül kerültünk netalántán menni készülne vissza hát csak sok sikert, kívánunk neki.

-         Szemét – majd hallom, hogy valami loccsan a padlón. Tuti oda köpött.

-         Én is szeretlek – vigyorgom megint csak ránézve, majd végül távoznak mi meg csöndben, fülelünk. Öt perc se kellett, hogy Henne „MI” ordításába beleremegjen, a tengeralattjáró mi meg szakadjunk a röhögéstõl.

Másnap reggel legnagyobb holt nyugalommal zombiztam ki a konyhába. Ahol Shachi egy álmos „Jó reggelt Kapitány” kíséretében elém, rakta az életmentõ kávémat és reggelimet. Probléma annyi, hogy a legénység többi tagja már vagy négy órája fenn lehetett, de mivel éjszaka én õrködtem, így tovább durmolhattam.

-         Kedvenc társunk a helyén van – kérdem.

-         Természetesen.

-         Helyes – vigyorgom. Rekord sebességgel fejeztem be a maradékot majd röhögve a markomba indultam a Szépség felé.
Oltárian szexi látvány tárult elém a mosoda ajtajában. Ha egy másik férfi lenne, itt belenyög a látványba majd itt helyben, teszi magáévá. Míg én csak lezseren neki dõltem az ajtónak és onnan élveztem a helyzetet.
Ugyanis amazonunk kicsit kócosan kicsit gyûrötten próbálta leszenvedni a koszt a ruhánkról abban a lavórban ahol mellei meg-meglátszottak igen lenge felsõjében és terpeszben felejtett hosszú combjain csak úgy feszült az a szoknya.
Egyszerû mozdulatok és egyszerû a helyzet, de ha egy nõ már így is képes elvarázsolni egy férfit, akkor az csak egy fõnyeremény lehet a tombolán. A szerencsejáték meg a vesztesek sportja talán mégis most kéne elfordulnom és elmenni.

-         Te meg mit bámulsz – szól megvetõen majd gúnyosan hozzá tette – Kapitány.

-         A társamat – vigyorgom. Megforgatta a szemét majd inkább visszatért munkájához. – Gyere utánam - szólok lemondóan de, persze rám se hederít. Ez a legújabb stratégia úgy látszik. – Egy éjszakázás után tudok, ám nyûgös és kibírhatatlan lenni és én annyira nem akarok most szarakodni ilyesmikkel.
Végül csak utánam, fárad, és el tudom végre vinni az orvosi szobához. Kicsit értetlenkedve áll az ajtóban de én megunva a bámészkodását leültetem a beteg ágyra majd az ajtóhoz sétálva, becsapom jelezve, hogy igen csak fáradt, na meg türelmetlen vagyok.

-         Vetkõzz le – utasítom, míg felé sétálok lassan.

-         Mi – ugrik fel és indulna az ajtó felé, ám durván elkapom, és visszaültetem majd, hogy ne mehessen semerre majdnem meztelen combjait körül, fogom saját lábaimmal. Huh de feszes. Naná, hogy akkor meg tolna el, vagy éppen húzna be nekem ezt még hamarabb megunva, fogom feje fölé kezeit és átkarolva ölelni való derekát, megkeresem fölsõjén azt az egy szál anyagot mely, egyben tartja azt. Áh bazd meg ez szinte kínzás. 

-         Ne – kezdi halkan – Eressz – szól erõszakosabban. Eleget téve neki hátrébb állok, bár kezeit még mindig gúzsban tartom, így pont nem láthatom, hogy lehullik róla az a felsõ, hisz megakad benne.

-         Fordulj – majd õ végre talán elõször eleget tesz nekem és amint kényelmesebben elhelyezkedett az ágyon én, végre valahára ránézhetek arra, sebre. Nem lehet igaz, hogy ezek az amazonok ennyire makacsok.
Nem túl mély és nem is annyira vészes össze sem kell varrni, de azért igen nagy felületû. Megpróbálom szépen kezelni, mégse legyen nyoma, nem kéne ezt a fahéj színû bõrt így elcsúfítani. Lassan haladok fertõtlenítéssel, hisz fel-fel szisszen ugyanakkor meglepõen, jól bírja. Hisz bár régi módszer de nem a legkellemesebb végül bekötözöm és így egy hét múlva már semmi baja sem lesz.
Szinte lehetetlenül finoman hajoltam ahhoz a bekötözött részhez melyet nem is olyan rég kezeltem.  Éreztem, hogy megfeszül de, mielõtt bármi hirtelent is tehetett volna körbe fontam karjai majd hasát, ott kezdtem cirógatni.

-         Nem kell rohanni – suttogom hízelgõen bronz hátába majd orrommal végig simítottam a felületet egészen a nyaka hajlatáig. Érezem, hogy beleborzong, míg engem valósággal elcsábított a bõrébõl áradó szabadság és napfény illat. Ez helyén is való, hisz egész eddig ott élt a részévé vált.
Remeg.
Egész biztos, hogy el akarom én ezt venni? Ha bezárom, ide elveszíti, ennyire kegyetlen lennék?
Remeg és nem a félelemtõl.
Végig nyalintottam a nyaka hosszán majd apró csókokkal hintettem azt. Annyira tiszta... annyira nagyon szép... és õ is kegyetlen... kegyetlen mert ennyire valóságos. Míg én a megtestesült önzõség vagyok.  Érzékien beleharaptam a fülcimpába õ meg reflexbõl kapta el a fejét.
Tuti, hogy kevés hiányzik, hogy pofon vágjon.

-         Vedd úgy, hogy ez volt a kezelésed költsége – mondom majd tovább állok.
Óh, hogy nekem mennyi problémám lesz még ezzel a nõvel.
Tényleg kell ez nekem?