-          Vágyom rád Elena… - suttogja a fülembe valami furcsa hangon. Újra csókolni kezd és közben érzek valami keményet ami hozzá tartozik. De miért nyomja az ölembe? Aztán letávolodik és felhúzza a szoknyámat, õ is leveszi a nadrágját. Már látom mi volt a kemény amit éreztem, de mitõl ilyen? Aztán az én bugyimat húzza, olyan más ott lent mint én, mégis az enyémet nézi – Még szûz vagy igaz? – teszi fel a kérdést, mire bólintok.

Megint csókol és közben azt érzem hogy hozzám dörzsöli azt a… mit is mondott rá? a vágyát.  Egészen más érzés ez mint bármi amit eddig éreztem, nedvességet érzek, ott lent. Egyre erõsebben nyomja oda.
- Kureiji … Ne csináld… Nekem ez nem tetszik… - mondom neki, furcsán érzem magam ettõl és ezt nem ismerem, erre a ruhám alá nyúl és a melleimet fogja meg. Mocorogni kezdek amire hírtelen eleneged és egyedül hagy a konyhában. Néhány percig csak ülök úgy ahogy vagyok. Érzem hogy lassanként elmúlnak ezek az érzések. Felöltözöm és bemegyek hozzá a szobába. Vajon mit csinál?

Amikor belépek az ágyon fekve találom õt.

-          Kureiji… - szólítom meg.

-          Kérlek ne haragudj rám Elena. Gyönyörû nõ vagy és kívánlak…. De nem akartalak bántani. Majd ha te is akarod…  -  az ágyra ülök mellé. Nem értem amit most mondott hogy kíván. Mit kíván?

-          Kureiji… Milyen az amit te akarsz velem csinálni?

-          Hát mivel még nem csináltál ilyet elõször talán fájna. De aztán nagyon kellemes érzés lenne… - hozzá bújok. Szeretem hogy õ válaszol a kérdéseimre. Az intézetben a nõvérek sosem értek rá, és ha valaki elkezdett érdekes dolgokat mesélni a lakók közül akkor mindig elküldtek melõle.

-          Értem. – válaszolom. Jó érzés ahogy átölel.

-          Nem vagy éhes? Csinálok valamit ebédre.

Kíváncsiságom hamar a konyhába vonz, ahonnan mindenféle érdekes illatok és hangok jönnek.  Kureiji épp az asztalnál csinál valamit. Mellé lépek és érdeklõdve nézem mit készít. Egy tálba tesz különbözõ dolgokat.

-          Mit teszel bele? – kérdezem miközben érdeklõdve figyelem.

-          Most éppen fûszereket. Amúgy spagettit csinálok és már kész a paradicsomleves ott van a gázon. – elmosolyodom és odaugrándozom belenyúlok a fazékba, majd visszarántom a kezem.

-          Au. – Kureiji azonnal hozzám ugrik.

-          Megégetted?

-          Nem tudom.

-          Miért nyúltál bele? – kérdezi miközben hideg víz alá tartja az ujjamat.

-          Mert szép színe volt. – hüppögöm.

-          Nem tudtad hogy forró?

-          Honnan tudtam volna?

-          Oké. – sóhajt fel. – Látom ezek az edények a gázon vannak és mivel ég alattuk a tûz ezért felmelegednek. Tehát amikor ég a tûz vagy valószínûleg égett ezelõtt akkor ami rajta van az lehet hogy forró. – magyarázza el.

-          És… azokat a fûszereket miért tartják kis zacskóban?

-          Mert azoknak erõs ízük van ezért csak kevés kell belõlük. – az asztalhoz vezet vissza. – Dugd bele az ujjad és nyald meg. Érzed az ízét?

-          Igen.  Honnan lesznek ilyen porok?

-          Ezek növények, csak meg vannak szárítva és ledarálva, vagy összetörve.

-          Honnan tudsz ennyi mindent?

-          Ezek alapvetõ dolgok. Csak az intézetben gondolom nem foglalkoztak azzal hogy ezeket megtanuljátok.

-          Tényleg nem. Te megtanítod nekem ezeket? – a nyakába fonom a karjaimat és rácsimpaszkodom. Megcsókolja az ajkaimat. – Ugye nem fogod azt csinálni amit reggel? – nézek a szemeibe.

Reggel korán kelek és sietek el egy boltba. Azt mondta szereti a teát. És mivel a vörös színt is szereti nyílván örülni fog a vörös teának. Veszek otthonra pár dobozzal, majd cukrot is hátha tenne bele, meg egy kis citrom levet. Aztán haza sietek. Remélem még alszik majd mire haza érek. És igen!
A konyhában mindent elpakolok a helyére és csak egy doboz vörös teát hagyok az asztalon. Remélem örülni fog majd neki. Csak várom, hogy felkeljen. Úgy két óra múlva vörös ruhácskában jön ki a konyhába.
- Jó reggelt cicám. – köszönök neki. Remélem jól aludt nálam és reggelre se bánta meg, hogy eljött velem. Szeretném, ha nem bánná meg és jól érezné magát velem.
- Jó reggelt. – köszön õ is. – Mi az ott? – akad meg szeme rögtön a zacskón. Na ennek örülök.
- Ajándék neked, nézd csak meg.
- Miért kapom? – néz rám meglepõdve. Kell, hogy okom legyen rá?
- Csak úgy.
- Vörös tea. – kezd el ujjongani, mikor meglátja. Nyakamba ugrik, amibõl ölelkezés és heves csókcsata lesz. Teljesen beindít engem ez a lány. Ölembe húzom, érezheti vágyam keménységét. Szorosan ölelem, semmi pénzért el nem engedném. Õ is kapaszkodik belém.
Egyre vadabbul kapok ajka után, ahogy a vágy is fokozódik bennem. Akarom õt, kívánom õt … Mikor megbillen, megfogom, de összekoccanunk. Megigazgatom ölemben és ahogy rá nézek… Vér … vörös vér… Gyönyörû. Nézem az ajkán kiserkenõ vért, mely vágyam fokozza.
Látom õ is észre veszi mit figyelek, de letörölni sincs ideje, én máris leteperem. Az asztalon fekszik, én pedig felette vagyok és még vadabbul csókolom. Ízlelem vérét, egy cseppet sem hagyok veszni.
- Mit csinálsz? – hõköl hátrébb, de nem eresztem.
- Vágyom rád Elena… - suttogom kéjesen fülébe, majd vissza térek ajkaimhoz. Lent hozzá dörgölõzök. Felhúzom ruháját a hasáig, majd kioldom övemet és nadrágomat Lekerül rólam alsóval együtt, míg róla a bugyit szedem le. – Még szûz vagy igaz? – kérdezem enyhe mosollyal, mire bólint.
Nyakát kezdem csókolgatni, merev vágyammal ott ingerlem õt és érzem nedvesedik. Ez csak jobban beindít.
- Kureiji … Ne csináld… Nekem ez nem tetszik… - mondja, de most már nem érdekel. Nem hatolok még belé. Melleit masszírozom ruhája alá nyúlva. Akarom õt, de bántani sem akarom…
Hirtelen engedem el és vissza öltözve megyek át a hálóba. Le kell nyugodnom.

Hallom lépteit, ahogy bejön hozzám, de felé se fordulok. Csak hanyatt fekszek az ágyon és  plafont nézem. Nem tudok mit tenni, vágyok rá és meg akarom õt kapni. Viszont nem akarom õt megerõszakolni.
- Kureiji…
- Kérlek ne haragudj rám Elena. Gyönyörû nõ vagy és kívánlak…. De nem akartalak bántani. Majd ha te is akarod…  - mondom. Közelebb jön hozzám és leül az ágyra. Felé pillantok. Mintha valamin gondolkodna.
- Kureiji… Milyen az amit te akarsz velem csinálni? – teszi fel végre kérdését.
- Hát mivel még nem csináltál ilyet elõször talán fájna. De aztán nagyon kellemes érzés lenne… - mondom elgondolkodva. Õ mellém bújik.
- Értem. – motyogja. Csak magamhoz ölelem. Nem szólok semmit csak így pihenünk. Nem akarom õt bántani, majd ha készen lesz rá, akkor magamévá teszem, de addig igyekszek vissza fogni magamat.
- Nem vagy éhes? – kérdezem jóval késõbb. – Csinálok valamit ebédre. – ezzel ki is bújok mellé.
Vettem ételnek valót is. Csinálok ebédet. Remélem szereti a paradicsomos dolgokat, azok elég pirosak is. A levessel kezdem, majd a másodikkal folytatom. Addig hagyom kis cicuskámat bent pihenni.
A finom illatok majd úgyis elõcsalogatják.

Vetkõzni kezdek de mielõtt felvenném a pólót õ benyit. Egy ideig csak néz rám, majd hozzám lép. 

-          Christina ... – suttogja a nevemet, ajkát megnyalva. Igen csak meglepõdök amikor letérdel elém megérinti a cicimet.

-          Kureiji mit csinálsz?

-          Nem foglak bántani csak... – olyan furcsa, borzongató érzés ahogy simogatja a cicimet. - Olyan puha... és formás is.... – a hangja is más mint eddig.

-          Kureiji...

-          Finom vagy? - micsoda? Nem értem a kérdést. Mit jelent az hogy finom. A következõ amit észre veszek hogy az ágyon fekszem õ pedig rajta. A combomat nyalja meg.  Majd a bugyimra teszi a kezét. Ezt nem szabad… megfogom a kezét.

-           Csak látni szeretném... – csókot ad a számra amitõl megszédülök. - Te láttál már fiút meztelenül?

-          Nem láttam még senkit. Az intézetben nem engedték a fiúkat a közelünkbe. Nem is beszélgettünk velük. – magyarázom- Mi ez a hang amit kiadsz? Nem értem miért csinálod ezt...

-          Dorombolok cica. – a cicimet és a nyakamat csókolgatja. Olyan jó érzés, furcsa de jó.  - És mert... – megfogja a kezem és a nadrágjára teszi, ami kemény- Ezt váltod ki belõlem.

-          Mi ez?

-          Ez az én vágyam... Tudod nekünk fiúknak ez van ott... Megmutatom ha te is magadat. – egy percig mérlegelem a helyzetet. Az intézetben biztos nagyon megbüntetnének, de most már nem vagyok az intézetben.

-          Jó. – valami fény csillan meg a szemében a válaszomra.

Leveszem a bugyim, mire õ is az övét.

-          Milyen furcsa. – az a valami… nem is tudom milyen. Megérintem. Kemény. Ezt éreztem az elõbb. Sóhajt amikor hozzá érek.

Megint az ágyra dönt, apró sikítással huppanok az ágyra. Ez biztos valami furcsa szokása. Most viszont ahelyett hogy rám feküdne lehajol és nyalogatni kezd…ott lent. Bizsergetõ érzés…olyan…jó. Nedvességet érzek.

-          Kureiji mi ez? Mit... csinálsz? Miért ilyen érzés?

-           Jó érzés? Csak megkóstoltalak. Finom vagy. – dorombolja majd megérint azzal a… vágyával.

-          Jó. Mit jelent az hogy finom vagyok? Nekem van ízem?

-          Nem is akármilyen. – miután válaszolt azonnal folytatja az elõbbit. Ez nagyon… olyan… azt hiszem kicsit furcsán érzem magam.

-          Te akarsz játszani? – hírtelen hagyja abba és a csípõjére ültet. 

-          Mit játszani? – kérdezem kissé értetlenül.

-          Megérinteni.... Ízlelni ezt... – a vágyára mutat ami hozzáér a combomhoz.

-          Miért kéne megízlelnem?

-          Mert jó... Tudod az nekem jó dolog, mint mikor én téged ízleltelek. – megérintem ott. Egészen más mint bármi amit ismerek. Puha bõr van rajta de kemény és ha elhúzom a kezem akkor utána emelkedik…

-          A teteje miért más mint a többi része?

-          Ez arra szolgál jó legyen. – ezt nem értem. De tovább érintgetem és ahogy megsimogatom Kureiji dorombolni kezd.

-          Tetszik? – a hangja furcsán cseng.

-           Igen. Nem láttam még ilyet.

-          A szádba is veszed?

-          A számba? Nem túl nagy ahhoz? – rám mosolyog. Butaságot kérdeztem?

-          Nem... És nem kell teljesen...

-          Hát?

-          Csak eddig. És szopogatni kell, fel le a buksid…- fel és le húzogatja a kezét rajta. Kipróbálom. Furcsa az íze és nagy is. Nem tetszik. Abba hagyom.

-          Nem tetszik. Nem csinálom. A másik jobb. – közlöm vele és megint a kezemmel kezdek vele játszani.

-          Nekem így is jó... – õ megint a cicimet simogatja, majd a keze lesiklik… oda le.

-          Jó. – egyre jobb érzés ahogy csinálja. Majd egyszer csak a hátamra fordít és rám fekszik.

-          Akarsz valami nagyon klassz érzést? – megérint a vágyával.

-          Inkább éhes vagyok. És ettõl pisilnem kell.

-          Hát jó. Öltözz fel, a konyhában van kaja, egyél amit szeretnél.

Kimegyek és körülnézek. Mindig szeretek új helyeken körül nézni. Anyáék ezt nem nagyon engedik de akkor is jó új dolgokat találni. Találok mindenfélét. De én így az ételt sosem kaptam és nem is engedtek a konyhába. Összeszedem ami egy finom szendvicshez kell. Majd rájövök, hogy a kenyér egészben nem lesz jó. Visszamegyek a szobába.

-          Kureiji. – szólalok meg. Õ az ágyon fekszik, hanyatt. Valami csillog a takarón és egy illat keveredik a levegõben amit nem ismerek. Azt hiszem nagyon sok mindent nem ismerek még. Jó ötlet volt eljönni az intézetbõl, itt annyi érdekes dolog van.

-          Mondd cica. – emelkedik fel.

-          Te tudsz szeletet vágni a kenyérbõl? – erre csak elmosolyodik. Felkel. Leveszi a lepedõt az ágyról és megtörli magát. – Mi az ami rajtad van?

-          Olyan mint ami a te puncidban van. Ha odanyúlsz érzed, hogy nedves. – mondja el miközben kimegyünk a konyhába. Vág nekem két szeletet. – Te nem tudod, hogyan kell kenyeret vágni? – kérdezi közben.

-          Nem. – sütöm le a szemem. – Az intézetben mindig szeletben adták oda.

-          Megkenni meg tudod? – néz rám.

-          Igen. – mosolyodom el. Végre valami amit én is tudok. Megmutatom neki, milyen szépen megy. Csillogó szemmel nézek rá amikor végeztem.

-          Ügyes vagy. – neveti el magát és megcsókolja a homlokomat.   

-          Kérsz te is?

-          Miért ne?

Neki is megkenek egyet és együtt esszük meg. Evés után körülnézek valami innivaló után. Kureiji csak néz miközben én egyesével kiveszem, szemügyre veszem õket és néhányba beleszagolok. Nem tetszik egyik sem. Egyszerûen nem szimpatikusak, inkább iszok egy pohár vizet.

-          Ezért nézted meg mindet alaposan? – néz rám kérdõn.

-          Én teát szeretek inni. – nézek rá. – Vagy vizet. Ezek furák.

Csak nevet rajtam. Pedig igazam van. Azok nekem nem tetszenek, nem fogok belõlük inni. Fáradt vagyok. Ezt Kureiji is észre veszi rajtam. A szobában alszunk, ahol az elõbb játszottunk, csak Kureiji kicseréli a lepedõt. Puha, meleg ágy. Nagyon kényelmes. Kureiji összegömbölyödve alszik mellettem. Ahogy kifújja a levegõt az megmozgatja néhány tincsemet.  

Másnap egyedül ébredek. Egy ideig csak nézek körül az ágyon ülve. Itt vagy egy házban, egy ismeretlen házban. Minden olyan szokatlan. Mégis jobb itt. Azért néhány dolog hiányzik. Felöltözöm, amint piros ruháimban vagyok, már jobban is érzem magam.

A konyhában találom Kureijit. Az asztalnál ül.

-          Jó reggelt cicám.

-          Jó reggelt. Mi az ott? – nézem a zacskót ami az asztalon van.

-          Ajándék neked, nézd csak meg.

-          Miért kapom? – nézek rá meglepõdve.

-          Csak úgy.

-          Vöröstea. – ujjongva a nyakába ugrok. Egyszer csak azt veszem észre, hogy csókolózunk.  Az ölébe húz. Megint keménynek érzem ott. Két kezével szorosan ölel, én pedig kapaszkodom a nyakába. A csókja egyre hevesebb lesz, vadabbul kap az ajkam után. Egy ügyetlen mozdulatomra elvesztem az egyensúlyomat és hátra billenek. Kureiji elkap, fogaink összekoccannak. Fájdalmat érzek a számban. Közben Kureiji visszaültet az ölébe. Ahogy az arcomra néz megremeg és furcsa nézéssel bámulni kezdi a számat. Oda nyúlok. Véres. Egy pillanat sem telik el és az asztalon találom magam. Kureiji birtoklón fekszik rajtam és az ajkamból a vért szívja.

-          Mit csinálsz? – hõkölök hátra.

Ahogy kimegyek eszembe jut, hogy nem kérdeztem meg mit enne szívesem. Emiatt vissza megyek és mikor benyitok meglátom õt mér nem felöltözve bugyiban, de már melltartó nélkül. Szemem le se veszem róla.
Gyönyörû kerek mellei, puha bõre, lapos has... Ahogy elnézem a feneke is szép formás. Nem is szólok semmit csak hozzá lépek.
- Christina... - suttogom halkan és cicásan megnyalom az ajkam. Letérdelek vele szemben és szemébe nézve két kezem melleire simítom.
- Kureiji mit csinálsz? - teljesen el van pirulva.
- Nem foglak bántani csak... - simogatom melleit. - Olyan puha... és formás is.... - mondom és tekintetem melleire siklik. Érzem a változást lent, hogy nadrágom dudorodni kezd, ahogy testének érintése izgalomba hoz.
- Kureiji... - szól rám kissé zavartan, mire én csak derekára simítok.
- finom vagy? - kérdezem halkan és hasát simítom, majd finoman hanyatt döntöm az ágyon. Még soha se voltam lágy senkivel...
Megnyalom belsõ combját egészen fel, amíg a bugyija meg nem állít. Látni akarom õt ott is, hogy milyen. Kezem bugyijára vezetem, mire lefogja a kezemet.
- Csak látni szeretném... - suttogom neki halkan és felkúszok hozzá egy csókra. - Te láttál már fiút meztelenül? - érdeklõdök ártatlanul és szinte dorombolok a vágytól.
- Nem láttam még senkit. Az intézetben nem engedték a fiúkat a közelünkbe. Nem is beszélgettünk velük. Mi ez a hang amit kiadsz? Nem értem miért csinálod ezt...
- Dorombolok cica. - simogatom melleit és nyakát csókolgatom. Eddig tetszik. - És mert... - fogom meg kezét és merev vágyamra vezetem. Kicsit felsóhajtok a kezét érezve. - Ezt váltod ki belõlem.
- Mi ez? - kérdezi kíváncsian csengõ hanggal. Hát nem tudja? Ez kicsit meglep engem.
- Ez az én vágyam... Tudod nekünk fiúknak ez van ott... - mondom. - Megmutatom ha te is magadat. - célzok arra hogy a bugyi rajta felesleges.
- Jó. - mondja aminek én külön örülök, hogy ilyen könnyen megadja magát. Nem tudom mit tennék, ha nem engedné... Akkor talán nem is kérném...
Mikor lekerül a bugyi megsimogatom lába között. Nagyon szép és puha ott is. Hát levetkõzõk én is. Vágyam már keményen mered.
- Milyen furcsa. - jelenti ki és jobban szemügyre veszi. Nekem is furcsa a helyzet, mert ilyet még senkivel sem csináltam... Megérint, nyilván a kíváncsiság miatt. Annyira jól esik az érintése.
Kéjes sóhaj hagyja el ajkaimat. Cica csak csináld nyugodtan... Nekem jó... Nagyon jó....
finoman döntöm el az ágyon, mire halkan felsikkant és lekúszok lágyékához. Ismét megnyalom cicásan ajkaimat, majd õt kezdem el nyalogatni, lágyan mégis kissé vadabban.
- Kureiji mi ez? Mit... csinálsz? Miért ilyen érzés? - halmoz el kérdéseivel.
- Jó érzés? Csak megkóstoltalak. Finom vagy. - mondom és vágyam finoman hozzá dörgölöm. Azt hiszem minden kérdésére válaszoltam. Ah... Akarom õt...
- Jó. Mit jelent az hogy finom vagyok? Nekem van ízem?
- Nem is akármilyen. - simizem, kényeztetem és kéjnedvét lenyalom ujjaimról. Légvétele és nedvessége elárulja mennyire tetszik is neki ez.
- Te akarsz játszani? - kérdezem mellé dölve és úgy magamra ültetve, hogy vágyam elõtte legyen. Annyira kemény vagyok... Vágyom egy jó szexre.
- Mit játszani?
- Megérinteni.... Ízlelni ezt... - mutatok vágyamra.
-Miért kéne megízlelnem?
- Mert jó... - mondom. - Tudod az nekem jó dolog, mint mikor én téged ízleltelek. - õ játszadozni kezd velem, aminek nagyon örülök és szinte dorombolok.
-A teteje miért más mint a többi része? - kérdezi. Jólesõen felsóhajtok. Hogy is mondjam ezt el neki? Talán a legjobb lesz ha csak mondok neki valamit.
- Ez arra szolgál jó legyen. - mondom neki. Annyira jól esik hogy simogat ott. Dorombolni is kezdek.
- Tetszik? - kérdezem vágytól fojtott hangon. Ah... esküszöm leteperem a csajt...
- Igen. Nem láttam még ilyet. - vallja be õszintén. én sóhajtozok mosolyogva, olykor pedig kissé megremegve.
- A szádba is veszed? - kérdezek rá.
- A számba? Nem túl nagy ahhoz?
- Nem... És nem kell teljesen... - mondom.
- Hát?
- Csak eddig. - mutatom hogy a feléig. - És szopogatni kell, fel le a buksid..- mondom és kezemmel illusztrálom mit kell a szájával csinálnia. õ kicsit próbálgatja is, de nem igazán jön be neki, így be is fejezi. Pedig nekem kifejezetten tetszett... De nem fogok most ezen kiakadni.
 - Nem tetszik. Nem csinálom. A másik jobb. - és kezével folytatja. Ügyes ez a kiscsaj, jól döntöttem, hogy kihoztam...
- Nekem így is jó... - simogatom melleit, majd másik kezem lent kezdi el simogatni.
-Jó. - mosolyog rám. Késõbb elveszem kezét és fölé kerülök.
- Akarsz valami nagyon klassz érzést? - és vágyam ott érinti. Meg akarom dugni!
- Inkább éhes vagyok. - rázza meg a fejét. - És ettõl pisilnem kell.
- Hát jó. - adom meg magam. - Öltözz fel, a konyhában van kaja, egyél amit szeretnél.- mondom és ahogy kimegy magamnak folytatom míg el nem élvezek.

- Gyere utánnam, mindig pontosan kövess... – veszi fel újra kiscica alakját. Érdekes formában megy de nem szólok bele csak követem az udvaron át. Odaérünk a hatalmas kõfalhoz amihez mi sétakor oda sem mehettünk. Itt õ újra ember lesz és segít átmászni a falon.  Ügyesen vezet mindenféle utakon. Egyszer csak megáll egy félreesõ helyen, újra fiú lesz, a kezét nyújtja a táskámért. Jól esik átadni, elég nehéz.

- Nem vagy fáradt?

- Csak egy kicsit.

- Ne aggódj mindjárt ott vagyunk, te már szabad vagy...

Keskeny utcákon egy kicsi eldugott házhoz megyünk. A ház kívülrõl és belülrõl is egyforma, egészen egyszerû. A falakon nincs díszítés és bútor sem túl sok van.

- Érezd magad itthon, mától ez a te otthonod is szépségem. – mondja a fülembe suttogva és egy puszit ad a nyakamra. Igazán …forró érzés. Nem olyan mint amikor a bátyám ad puszit. Mire feleszmélek már öleli is át a derekamat.

- Több baj nem érhet, vigyázok rád... – megint ez a lágy búgó hang, olyan más itt minden. Talán csak azért mert már évek óta nem voltam máshol csak a kórházban és otthon. – Mi a baj? – a hangja olyan mintha dorombolna. Egészen lenyûgözõ.

- Semmi, csak furcsa új helyen lenni. – válaszolom halkan. – Elmondod a neved?

- Kureiji . Te pedig Elena vagy. – néz mélyen a szemembe.

- Igen. Bár a Christinát jobban szeretem.

- Rendben Chirstina. – ízlelgeti a nevemet. – Tetszik. –mosolyodik el és a fülem mögé tûr egy hajtincset.

Elfordítom a fejem és ásítok egyet. Nem tudom visszatartani. Azonnal elpirulok.

-          Sajnálom.

-          Nem, elfelejtettem hogy ilyenkor már aludni szoktál. Az ágy a másik szobában van. – kézen fog és átvezet egy másik helyiségbe.

-          Ez hatalmas. – nézek az ágyra. Ezen legalább 3 ember elférne ha nem több. Odaszaladok és ráugrom. Aztán megint elpirulok. Ezt nem szabad.

De amikor visszanézek rá mosolyogni látom és egy perc múlva õ is az ágyra ugrik, hihetetlen kecsességgel. Úgy tûnik egy percre mintha harapni akarna, de aztán mégsem.

-          Szeretnél még valamit?

-          Csak aludni egyet. Itt biztos nem találnak majd rám.

-          Nem és nem is hagynám.

-          Oké. – kutatni kezdek a táskámban. Majd bûnbánóan Kureijire nézek. – Ott hagytam a hálóingem.

-          Valóban. – nevet fel és közben méreget. Majd a szekrényhez lép és kivesz egy pólót. – Tessék.

-          Nincs vörös? – nézek rá ártatlanul és közben magamban imádkozom hogy legyen.

-          De. Csak kíváncsi voltam elfogadsz-e másikat. Mindig vöröset hordasz?

-          Igen.

-          És miért? – közben átadja pólót és várakozva néz.

-          Mert szép és mert a vér színe. – mondom õt figyelve.

-           Nem öltözöl át?

-          Elfordulnál… - mondom teljesen elpirulva.

Késõbb az ápoló vizet és ételt hoz. Egy satnya szendvics, evõeszköz nincs. A pohár és a tányér is vékony mûanyag. Fehér, mint a kis ablak nélküli szoba.

Órák következnek. Én ülök és várok. Mást nem tehetek.

Jön az ápoló és egy vizsgálószobába visz. Itt is minden fehér. Az orvosom ül az asztal másik oldalán. Az ápoló leültet egy székre majd megáll az ajtó elõtt. A doktornõ egy jó ideig csak néz. Aztán fényképeket mutat a mûveimrõl.

-          Mik ezek?- kérdezi.

-          Jelek.

-          Miért festetted fel a falra õket?

-          Kellett.

-          Miért kellett? A hangok mondták, vagy a szellemek?

-          Minek mondjam el, úgysem hiszi el. Csak felírja a könyvébe.

-          Mert itt mi segíteni szeretnénk neked.

-          Nincs semmi bajom. – ezután már nem válaszolok. Még egy óráig próbálkozik a doki, de mivel nem válaszolok és neki dolga van ezért visszaenged a szobámba. Õ tesz nekem szívességet hogy visszaenged. Vicces.

Miután visszavezetnek a szobámba megjelenik a kiscicám. Úgy örülök neki. Azonnal beengedem az ablakon.

- Jaj cica hát vissza jöttél? – hozzám dörgölõdik. - Örülök neki. – simogatni kezdem. Az ágyamra ugrik és hírtelen a cica helyén egy fiú jelenik meg az ágyamon. Szinte sokkot kapva nézek rá.

- Csak ne sikíts mert bajban leszel megint... Elena igaz? - bólintok.

- Te ... Ezt hogy? – megérintem az emberfejen lévõ cicafüleket.

- Hééj... Ne birizgáld a fülem, azt nem szeretem ... – húzza el a fejét és néz rám továbbra is édesen, mint a kiscica nemrég.

- Azt hiszem álmodom ... Igen, biztosan így van ...

- Nem, nem álmodod. Itt vagyok és ki foglak vinni. A kérdés már csak az, te mit akarsz. Szabad lenni? Vagy itt raboskodni örökre? Mert ha most azt mondod el akarsz tûnni innen, akkor én kijutatlak.

Egy percig csak bámulok rá. Holnap értem visszajönnek és ha akkor sem beszélek hosszabb idõt kell majd a fehér szobában töltenem. De ha elmegyek anyáék nem hoznak nekem többé ajándékot. Aztán eszembe jut anyáék arca, amikor mondtam nekik, hogy láttam a cicát.

-          Megyek veled. – mondom eltökélten. Anyáéknak nem kellek annyira és itt engem nem szeretnek. Majd meglátogatom anyáékat.

-          Ez a beszéd. Körül kell néznem egy kicsit és megvárni amíg az emberek nagy része elmegy. És azt is meg kell várnunk amíg sötét lesz. Addig szedd össze ami egy táskába elfér.

-          Egy táskába? – nézek rá szomorúan. A holmijaim nagy részét itt kell hagynom.

-          Majd szerzek neked másikakat, vagy eljövök ezekért. De most az a lényeg, hogy kint legyél. Várd meg amíg visszajövök és ne lássa meg senki, hogy pakolsz.

Azzal kiugrik az ablakon, ahogy kinézek utána már macska alakban ér földet és elszalad. Csendben szedem össze a holmimat egy vörös hátizsákba. Néhány ruha, piros ceruzák, a bõrkötésû naplót, a piros fogkefe, egy törölközõ, fésû, tû és vörös cérna, az új piros hajgumim, egy körömlakk, egy adag vér és a cicás rajzom a hûtõbõl. A zsákot az ágyam alá rejtem. Kiválasztom, hogy mit veszek magamra és elrejtem a takaróm alá. Majd más holmikat elõpakolok, hogy ne látszon sehol hiány majd bebújok az ágyamba mintha már lefeküdtem volna.

Lassan sötétedik, nagyon lassan. A barátnõm jön át a szomszéd szobából.

-          Hallottam, hogy megint voltál a fehér szobában. Sajnálom.

-          Nem baj. Többet nem megyek oda. Kriszti, én innen elmegyek örökre.

-          De hogyan? – néz rám kerekre nyílt szemekkel.

-          Megszököm, de neked ezt nem szabad tudni. Semmit nem szabad tudnom és elmondanod sem szabad semmit érted?

-          Igen.

-          Csak arra kérlek, ha szeretsz egy kicsit. Legalább néhány dolgot amim van kicsempészel innen. Azt akarom, hogy a lehetõ legkevesebb kerüljön hozzájuk.

-          Hát persze. De nem tudom mit tudok majd megmenteni. Mikor indulsz?

-          Még nem tudom. De akkor csináld amikor majd engem kórházban keresnek és nem figyelnek.

Kriszti tudomásul vette amit mondtam és el is ment. Elgondolkodott de nem mondott semmit. Csak kisétált az ajtón.

Megvolt a vacsora és a lámpaoltás. És én vártam. Még mindig a cicafiúra.

Majd éjjel, amikor már kezdtem elveszíteni a reményt a kis cicamancs megütögette az ablaküveget. Egy pillanat alatt fiúvá változott amint beengedtem.

-          A terep tiszta. –mondta elégedetten. – Vedd fel amiben jönni akarsz. Én cica alakban foglak vezetni de mindig pontosan utánam gyere. Az udvari kamerákat ki kell kerülnünk.

-          Rendben. – felkapom a takaró alól a ruháimat. Kimegyek a fürdõbe és felöltözöm. Fûzõt, blúzt, szoknyát, szandált veszek és rá az új szövetkabátomat. Azt nem akarom itt hagyni. Remélem nem lesz nagyon melegem. Visszamegyek, a fiú végignéz rajtam de nem szól semmit. Felveszem a táskámat és indulás.

Csak várom õt a szobájában, persze fiú alakban. Amíg nincs itt nem kell aggódnom. Hl az ágyon fekszek, hol az ablakon nézek ki. Majd ahogy neszt hallok vissza váltok kiscicára és visszabújok az ágy alá.
Majd nyílik az ajtó és Õ lép be rajta. Huh... Nincs gond. Már kezdtem azt hinni valaki más az. Lehet nem lett volna jó vége annak.
- Cica. Hol vagy cica? Gyere ide hozzám. - erre persze már bújok is elõ és hozzá dörgölõzõk. Õ persze simogat, aminek én külön örülök.
- Jaj cica. Õrültnek gondolnak. – erre persze nézek, ismerõs az érzés. – Pedig én nem vagyok õrült. Õk az õrültek. Miért baj az, hogy szeretem a vöröset? És miért nem rajzolhatok kiscicát? Akkor is rajzolhatnék ha nem lennél itt. Miért akarják ezt a rajzot is elvenni? A legtöbb rajzomat elkérték és nem adták vissza, vagy ha nem adtam akkor ellopták. Szabad nekik ellopni ami az enyém? És szabad elvinni ami Krisztié? De ne aggódj. A te képedet nem fogják elvenni. – figyelem minden egyes mozdulatát. Ahogy össze hajtogatja a rólam készült képet, hogy elteszi egy üres dobozba és a hûtõbe helyezi el. Majd visszasétál hozzám. – Ne aggódj, tudom hogy nem a hûtõbe való. De legalább ott nem keresik. A hûtõbe csak akkor néznek be ha valami büdös van. - majd megint ott hagy. Csak figyelem az ágyon ülve minden egyes mozdulatát. Viszont azt nehéz megállnom, hogy mikor egy vérrel teli tasakot fog a kezébe, én ne változzak vissza. Vonzz a színe, vonzz az illata, a látványa ... Egyszerûen megõrjít. Nem bírok nyugton maradni.
Lehuppan mellém és kinyitja. Nya... Én ezt nem bírom... Adj elõle vagy vidd innen! Az újáról kezdi nyalogatni. Kééreekk... El is indulok felé.
- Te is kérsz? – kérdésére válaszként nyávogásba kezdek. Véres ujját felém nyújtja. Rögtön elkezdem lenyalogatni nagy élvezettel. Kell kell kell... Még több kell! Rá harapok ujjára, mire õ elrántja a kezét. – Au. Nem szabad. – utána kapnék még talán, ha nem koppintana rám. De ez persze kissé észhez térít. Megint túlzásokba estem. – Nem találhatnak itt vért. Senkiét. – magyarázza, majd elteszi az édes nedûvel teli tasakot. Nya... Pedig jól esne még, de majd máskor.

Mellé kuporodva alszok el, azonban éjjel õ felkel, mire én is. Nem szokásom olyan mélyen aludni. Felemelem a fejemet és úgy figyelem mit fog csinálni. Rajzolni kezd a falra ... Vérrel. Csak nagy szemekkel nézem mit csinál. Nem igazán értem mit fest oda fel, de érdekesnek tûnik, tekintve, hogy mindezt vérrel teszi.
- Csak a szellemek kérdeztek. – mondja nekem. Szellemek? Miféle szellemek? Hirtelen felkel és elpakol. Kezeirõl eltünteti a vért. Még a takaró is olyan. Mi fog most történni?
- Cica ki kell menned. – erre én makacsan összehúzom magam. Dehogy megyek! Jó helyem van itt. – Itt mindent át fognak kutatni ha ezt észreveszik és lehet hogy engem a fehér szobába raknak. - dörgölõdzök hozzá, hátha nem tesz majd ki, de õ csak sír.
- Téged nem bánthatnak. - erre már fel is vesz és visz az ablak felé. Ellenkezek, ahogy csak tudok, de semmi hatása sincs. Kitesz és csukja is az ablakot. Csak annak koppantam volna neki, ha megpróbálok vissza jutni.  –Ugorj oda a fára. - sír, látom. De a fára ugrok és onnan figyelem tovább õt. A keze vérzik a karmolásom miatt... Bajba fog kerülni.
A fa lombja takar engem mások elõl, de nekem a legjobb kilátást adja. Nem mozdulok onnan sehova, idõm mint a tenger.
Aztán felkel a nap és jönnek is a lányért. A falon levõ ábrákat meglátva rögtön kutatni kezdenek a szobában, õt pedig kivezetik.

Nem tudom meddig várhattam. De ez idõ alatt ezek az emberek nagyon idegesítettek. Nem értem miért tették amit. Õ nem rossz!
Bár attól függ kinek mit jelent ez. Szerintem vérrel festeni nem nagy bûn. De õk most magukra haragítottak. Immáron fiú alakban nézek be ördögi vigyorral az arcomon. Nekik mind végül! Azt hiszem itt lesz az ideje megmutatkozni és magammal viszem talán a lányt.
Tovább figyelek és várok. Végre vissza kísérik a szobájába, mire én kiscica alakra  váltok. Mikor ismét egyedül van a szobában átugrok az ablakhoz és nyávogva kéredzkedek be. Mancsom olykor olykor az üvegre teszem.
Mintha azt mondanám: "Létszi engedj be..."
Felém néz és már nyitja is az ablakot, melyen én majdnem be is esek.
- Jaj cica hát vissza jöttél? - erre dorombolva dörgölõdzök hozzá. - Örülök neki. - simogat meg. Felugrok az ágyára és elnyújtózok, majd vissza változok.
- Csak ne sikíts mert bajban leszel megint... - kezdem el és édesen rá nézek. - Elena igaz? - erre bólint.
- Te ... Ezt hogy? - lép közelebb és megbirizgálja cica füleimet.
- Hééj... - rázom meg kicsit a fejemet. - Ne birizgáld a fülem, azt nem szeretem ... - nézek fel talán túlzottan is kisfiúsan.
- Azt hiszem álmodom ... Igen, biztosan így van ...
- Nem, nem álmodod. Itt vagyok és ki foglak vinni. A kérdés már csak az, te mit akarsz. Szabad lenni? Vagy itt raboskodni örökre? Mert ha most azt mondod el akarsz tûnni innen, akkor én kijutatlak.

Ahogy vártam, a kórházban volt balhé miután anyáék aggódva elmesélték mi történt otthon. 3-szor kellett elmesélnem az egész délutánt a szorgalmasan jegyzetelõ pszihológusnak. Nem mintha lenne ennek értelme, legalábbis szerintem nincs.  Aztán visszaküldtek a szobámba, õk konzultáltak aztán kaptam még egy gyógyszert. De nem vettem be. Kiköptem miután a nõvér kiment. Ha mindent bevennék, amit adnak, egész nap félkómás állapotban feküdnék az ágyon. Ezt hamar megtanultam itt.  

Másnap, persze a szerintem szükségtelen gyógyszerek eltûntetése után én is kimentem a többiekkel az udvarra.  A nap kellemesen süt. Egy fél órát ücsörögtem a fûben aztán amikor a többiek elmentek a hintától lehuppantam az egyikbe. Nem hintázok. Már sosem tudok hintázni. A gyógyszerek miatt. Szédülök tõlük, sõt néha hánynom is kell. Egy vajszínû cica ugrik a lábam elé. Meglep. Az itteni cicákat órákig kell hívogatni vagy kajával csalogatni. Õ pedig néz rám nagy szemekkel és nyávog. Aztán a lábamhoz dörgölõzik. Óvatosan hozzá hajolok, remélem nem karmol meg és simogatni kezdem. Úgy tûnik tetszik neki. Aztán nyávogni kezd. Éhes lehet a kis drága. Elég soványnak látszik. Felveszem és magamhoz ölelem. Mivel nem ellenkezik elindulok vele felfelé az épületbe, elkerülve minden ápolót és úgy fordulok, hogy a kamerákon sem látszon, hogy mit is fogok.

A szobámban leteszem az ágyra. Ugrál és fetreng az ágyon majd hozzám jön amikor leülök. 

- Hát te, hogy tévedtél ide kiscica? – nyávog. - Biztos éhes vagy.- mondom neki, erre hanyatt vágja magát. Felnevetek, nagyon édes a mancsai égnek állnak, a hasa aggasztóan lapos. A kishûtõhöz megyek kiveszem a tejet amit a szomszéd lánynak akartam odaadni és kiöntöm a kiscicának.  A szomszéd lány Kriszti szereti eltenni a dolgokat. És ezért tartják bent. Jó néha megromlik néhány holmi a hûtõben vagy kiborulnak a dolgok. Akkor az orvosok mindig kiakadnak és kipakolják a holmijait. Kidobnak mindent. Hát nem szörnyû. A legfontosabbakat ilyenkor mindig hozzám szokta áthozni. Bármit kapunk vagy találunk és neki adjuk annak õ mindig örül. És nagyon kedves.

A cica elégedetten issza meg az összes tejet majd az ágyamon összegömbölyödve elalszik. Olyan szép. Elõveszem a rajzkészletemet és elkezdem a vörös ceruzákkal lerajzolni a cicát. Már majdnem elkészül a rajz amikor a cica felugrik és bemenekül az ágyam alá.  Bejön az ápolónõ.

Mindenféle idegesítõ kérdést tesz fel a rajzról. Mérges leszek rá.

-          Hagyjon engem békén.

-          Elena, légy szíves nyugodj meg és gyere. Várnak a csoportfoglalkozáson. Megmutatjuk a doktor néninek a rajzodat jó? – mondja mézesmázos hangon. Mintha 5 éves lennék.

-          Nem. –kiáltok rá és elkapom a rajzot  mielõtt elvenné. – Még nem fejeztem be.

-          Rendben Elena, majd leadjuk amikor kész lesz, most pedig gyere.

-          Nem adjuk le. Ez az én rajzom. Nem adom neki, hogy egy mappába tegye. Van már épp elég dolog amit elvettek tõlem. – akadok ki.

-          Elena. Szeretnél megint a nyugalomszobába menni. – mondja szigorúan.

-          Nem.

-          Akkor gyere le a foglalkozásra és viselkedj jól.

Dacosan felállok és rá se nézve lemegyek a nagyterembe ahol egy csomóan  vannak. Az egész foglalkozás alatt nyugodt vagyok de nem vagyok hajlandó egy szót is szólni. Nem értem miért kell mások baját hallgatnom…

Aztán amint lehet visszajövök a szobámba.  Kriszti látja, hogy valami bajom van, de csak jelzek neki egy kézmozdulattal, hogy majd késõbb elmesélem. Õ visszamutogatja, hogy rendben és vigyázzak magamra. Rámosolygom. Szerencsére az ápolók nem értik a kézjeleket. Ezeket mi találtuk ki. Vagyis néhányat még az elõttünk érkezettek. Jobb ha nem tudnak mindenrõl az orvosok.

A szobában megbizonyosodom róla, hogy senki nem figyel és elkezdem megkeresni a cicát. Remélem még nem ment el.

-          Cica. Hol vagy cica? Gyere ide hozzám.

Nagy örömömre kibújik az ágyam alól és hozzám dörgölõzik. Simogatni kezdem.

-          Jaj cica. Õrültnek gondolnak. – megértõ szemekkel néz rám ezért folytatom. – Pedig én nem vagyok õrült. Õk az õrültek. Miért baj az, hogy szeretem a vöröset? És miért nem rajzolhatok kiscicát? Akkor is rajzolhatnék ha nem lennél itt. Miért akarják ezt a rajzot is elvenni? A legtöbb rajzomat elkérték és nem adták vissza, vagy ha nem adtam akkor ellopták. Szabad nekik ellopni ami az enyém? És szabad elvinni ami Krisztié? De ne aggódj. A te képedet nem fogják elvenni. –felkelek és keressek egy üres vajas dobozt. Összehajtogatom és beleteszem a rajzot, majd az egészet a hûtõbe teszem. Aztán visszaülök a cica mellé. – Ne aggódj, tudom hogy nem a hûtõbe való. De legalább ott nem keresik. A hûtõbe csak akkor néznek be ha valami büdös van.

Megint felkelek és kiveszek a hûtõbõl egy vérrel teli tasakot, ami szintén elrejtve volt. A cica furcsamód mocorogni kezd. Sóhajtva lehuppanok az ágyamra és kinyitom. Belenyúlok és az ujjamról lenyalom. A cica felém közelít.

-          Te is kérsz? – kérdezem. Nyávogni kezd. Beledugom az ujjam és felé nyújtom. Furcsa színûvé válik a szeme ahogy lenyalogatja a vért a kezemrõl. Beleharap az ujjamba. – Au.- rántom el. –Nem szabad. – ütõk a cicára és gyorsan a csap alá teszem a kezemet. –Nem találhatnak itt vért. Senkiét. – magyarázom. Majd elteszem a tasakot.

***

Éjjel megint a furcsa hangokra ébredek. A szellemek szólítanak. Azt mondják furcsát érzenek és megkérdezik mi történt. Nem hagynak békén amíg fel nem kelek. Az ágyamon békésen szundikáló cica is felemeli a fejét. A szellemek tovább szólongatnak és várják a válaszomat. Nem hagynak békén. Elõveszem a vértasakot, belenyúlok és elkezdem rajzolni a falra az alakzatokat. Kicsit megnyugodnak, amikor a falra felkerül az én jelem is. Majd újra a festékbe nyúlok és a tõlük tanult jelekkel elkezdem a falra írni a cicafülû fiút, akit láttam. A cicát, aki azóta nem ment ki a szobámból és hogy vért nyalogatott a kezemrõl és meg is harapott. Ahogy oldalra nézek a cica mellettem ül és döbbenten bámulja a falat és amit csinálok.

-          Csak a szellemek kérdeztek. – mondom a cicának.

Felkelek visszateszem a tasakot a helyére, lenyalogatom és lemosom a kezem. A takaróm is véres lett. Megfordítom. De úgyis észre fogják venni.

-          Cica ki kell menned. – döbbenek rá. – Itt mindent át fognak kutatni ha ezt észreveszik és lehet hogy engem a fehér szobába raknak.

A cica hozzám dörgölõzik, én sírok.

-          Téged nem bánthatnak. - suttogom sírva és kiteszem az ellenkezõ cicát az ablakon és becsukom az ablakot mielõtt visszajöhetne.  –Ugorj oda a fára. - suttogom neki. Sírok és nem tudom lemosni a kezemrõl a cica véres karomnyomait. Visszabújok az ágyba és a takaróhoz szorítom a kezem, hátha sikerül elállítani a vérzést.  

A napok unalmasak és nincs senki, aki illõ lenne játékomra. Bolyongok össze-vissza a helyemet keresve. Hol itt, hol pedig ott vagyok, de sehol se maradok sokáig. Egy gyönyörû ember kell, aki halála után is izgató. Hogy nekem mi az izgató? A vérvöröslõ színe.
Egy intézet közelében vagyok. Csak figyelem az embereket a fáról tisztes távolságból, macska formában.
Ilyenkor olyan szép vajszínem van. Emberek jönnek és mennek, majd tekintetem egy vörösbe burkolt lányon akad meg, akit néhányan körül fognak, de még így is jól látom. Csodás, akár a vér, olyan hajának és öltözetének színe is. Nem mozdulok csak figyelem. Ki lehet õ? Mindenképp követnem kell.
Figyelem, ahogy kocsiba ülnek és elhajtanak, én meg rögtön indulok is. Szorosan a nyomukban vagyok, lesem a lányt és igyekszek utána.
Hova mehetnek? Hova viszik az én kis szépségemet?
Hosszú az út és fel sem fogom, merre megyek, csak igyekszek nem lemaradni. Aztán talán már meg is érkeztek, nem tudom. Hatalmas dugó. A közeli sikátor sötétjében lelek most már nem kiscica alakban menedéket és úgy figyelem az araszoló autó tömeget. Ott van a szépségem.
Tekintetünk egy pillanatra találkozik, megrémül a szentem és a mellette levõhöz fordul. Esélye sincs megmutatni társának engem, hiszem, megbújok a sötétben. Ezt bebukta!
Halvány mosoly fut végig arcomon, azt hiszem van egy játékom. Õ a tökéletes és õ lesz a legszebb a halála után is.
A házukig tovább követem. Többet kell megtudnom a lányról. Mi a neve? Kik azok vele? Miért szereti ennyire ezt a színt?
Nem értem és tudni akarom. Felmegy az emeletre, tekintetemmel követem õt, míg a fáról meg nem látom az egyik szoba ablakában. Ez az övé lenne?
Közelebb merészkedek az ablakhoz és pont egymással nézünk szembe. Nem mozdulok, hagyom, hogy jól szemügyre vehessen.
Aztán nyílik az ajtó és eltûnök, de azt még hallom mit beszélnek bent.
- Anya egy cicafiú van itt. – biztos vagyok benne az ablak felé fordul, de már nem láthat engem.
- Ki kicsim? – az anyja totál ki lehet akadva. Nem nagyon hihet a lánynak. – Itt van még?
- Biztos csak megijedt amikor bejöttél és elbújt. - hallom az ablak nyitódását is. – Cica. Ne félj. Cica, hol vagy. - most komolyan azt hiszi elõ fogok neki jönni? Soha!
- Õ nem létezik kicsim.
- De létezik. Láttam. - látom ahogy lemennek az emeletrõl és ismét autóba ülnek. Követem megint õket és észre veszem az intézethez megyünk.

Másnap cica alakot felvéve szökök be az intézet területére. Csak az udvaron vagyok, reményeim szerint így nem fognak kitenni innen. A betegek közt szlalomozok, keresem a lányt az udvaron. De még nem lelem. Hol lehet? Egy leányzó majdnem elkap, de kikerülöm és ügyesen megbújok elõle. Újdonsült búvóhelyemrõl pedig továbbra is a lányt lesem.
Itt-ott ápolók, de nem is foglalkoznak a betegekkel. Aztán a hintánál megpillantom õt. Lassan mozog a hinta és õ csak néz elõre.
Rögtön indulok hozzá és szaladok lábának direkt. És mint egy cuki kis butus kiscica huppanok kissé hanyatt. Cuki szemekkel nézek rá és édesen nyávintok, majd dorombolásba kezdve simulok lábához. Mint aki simogatást remél.
Õ így is tesz kissé bizonytalanul.
Na most vegyél fel és bújtass a szobádban csajszi! Nyávogni kezdek mint aki éhes és tényleg az vagyok, de az már részlet kérdés. mosolyogva vesz fel és elbújtatva csempészik fel a szobájába.
Rögtön az ágyra ugrok és dorombolva fetrengek rajta, néha meg-megmosva magam. Mikor leül, akkor hozzá dorombolódok. Leülök vele szembe és okosan nézem õt.
- Hát te, hogy tévedtél ide kiscica? - kérdezi, mire nyávintok. - Biztos éhes vagy. - erre eldobom magam a szokásos kissé techalott állapotba. Mancsok cukin fel és behúzva mellkashoz, úgy fekszek hanyatt.
Erre elkuncogja magát. Ez már jobban tetszik. A falon minden vérvörössel van felfestve. De nem leplezem le magamat még. Had higgye csak kiscica vagyok. Kapok tejcit és erre hálásan dorombolok és megeszem mindet.
Miután jóllaktam hálásan elfekszek ágyikóján és összegömbölyödve elalszok halkan szuszogva.
Hamarosan majd eljön, az idõ leleplezzem magam neki, de ez még nem most lesz. Most csak jobban meg kell ismernem és megtudnom mi ez az imádata, ami összezavar, mégis rabul ejt. Tudni akarom ki õ!