Mr. Calaway zavartan felnevet és a hajába túr, én pedig igyekszem nem túl feltûnõen bámulva megállapítani, hogy az apró nevetõráncok csak még jóképûbbé varázsolják az arcát.

- Igaz ami igaz – feleli. – De ki tudna ellenállni egy ilyen édes mosolynak?

Az édes kis Elizabeth nevetve csimpaszkodik a derekába, aztán kiválasztja a legszínesebb süteményt, ami egyébként helyi specialitás. Mr. Calaway mindössze egy szelet tiramisut kér, és mikor kiszolgáltam õket, tányérjával a kezében rám pillant.

- Nem ülsz ki velünk a teraszra? – kérdezi kedves mosollyal. – Most úgysincs nagy forgalom.

Elõször meglepve nézek rá, de aztán mosolyogva bólintok. Valóban nincs senki, a jó társaság pedig mindig kifizetõdõ, így csatlakozok hozzájuk az asztalnál.

 A kislány már habzsolja is a sütit, Mr. Calaway pedig néhány falat után rágyújt egy mentolos illatú cigire.

- Régóta élsz itt? – pillant rám, miközben a füst kiáramlik a száján.

- Nem, bõ fél éve vagyok csak az Államokban – felelem kicsit még zavarban.

- És hogy érzed itt magad? – érdeklõdik tovább.

Jól esik a kíváncsisága, is mosolyogva mesélni kezdek. Beszélek a benyomásaimról, hogy milyen az USA „kívülálló szemmel”, a részidõs munkámról itt, és megemlítem a bébiszitterkedést is.

- Valóban? – csillan fel a szeme. – De hiszen ez nagyszerû! – vigyorodik el és közelebb is hajol, én pedig rögtön zavarba jövök. Közelebbrõl még jóképûbb. – Épp bébiszittert keresek.

Ahogy ez a mondat elhangzik, már ki is repülnek a fejembõl a zavarba ejtõ gondolatok, és én is elmosolyodom. Imádnék a kis Elizabethre vigyázni! Elégedett mosollyal dõl hátra a székében, és elnyomja a cigit a hamutartóban.

- Sajnos a munkahelyemen a nyakamba varrtak egy kis plusszt, emiatt jóval késõbb tudok csak elszabadulni – magyarázza. – Addig pedig Liz egyedül lenne otthon, amit semmiképp nem akarok. Délután kettõtõl ötig kellene vigyázni rá. Mit szólsz? Elvállalod? – kérdezi édesen csillogó szemekkel.

- Én... igen! – vágom rá. – Az nagyszerû lenne! Egy ilyen kis angyalkára öröm lehet vigyázni mosolygok rá a most is aranyosan vigyorgó kislányra.

- Tökéletes! Mennyit szoktál kérni óránként? – kérdezi.

Megilletõdve pillantok rá, de aztán gyors fejszámolás után mondok egy átlagösszeget.

- A másfélszeresét fogom fizetni – jelenti ki.

- De Mr. Calaway! – tiltakozom. – Azt igazán nem fogadhatom el.

- Nincs apelláta – rázza a fejét mosolyogva.

Ezután már csak megbeszéljük a részleteket, megadja a címet és elmondja, hogy nekem kéne mennem Elizabethért az iskolába. Mire mindent megbeszélünk, a kicsilány is befejezi a sütit, így hamarosan mosolyogva válunk el egymástól.

***

Másnap már kicsengetés elõtt néhány perccel ott állok az iskola elõtt. A csengõ hamarosan felhangzik, néhány perccel késõbb pedig kiözönlik a bejáraton a gyermeksereg. Azonnal kiszúrom a szõke hajú kisangyalt, és úgy tûnik, õ is engem, mert mosolyogva felém veszi az irányt. Mikor odaér elém, leguggolok vele szemben.

- Szia, Elizabeth – üdvözlöm mosolyogva.

- Szia – köszönt ennivaló mosollyal, és még egy cuppanós puszit is nyom az arcomra.

- Milyen volt az iskola? – kérdezem.

- Nagyon jó! Kaptam egy ötöst matekból – újságolja vidáman.

- Micsoda okos kislánnyal van nekem dolgom – borzolom meg a haját vigyorogva, mire édesen elneveti magát. – Mehetünk haza?

- Persze – bólogat.

Felém nyújtja a kis kacsóját, én pedig megfogom a kezét és elindulunk. Szerencsére ismerem a környéket, így nem lesz nehéz megtalálni a megadott címet.

Hazaérve – mármint Elizabethnek haza – a kis huncut majdnem eléri, hogy ebédre a saját készítésû spagettimmel lepjem meg – ami egyébként állítólag nagyon finom –, de aztán csak bevallja, hogy az apukája eltette a hûtõbe a tegnapi vacsora maradékát, és azt kell megennie. Némi ajakbiggyesztéssel jelzi a nemtetszését, de végül sikerül meggyõznöm, hogy azt kell csinálni, amit apu mond, így a hûtõben talált maradékot melegítem meg.

Ebéd után a kisasszony persze tévézni akar, de csak fél négyig engedélyezem neki, utána kötelezõ leckeírás következik. Elpanaszolja, hogy éppen valami nehezet vesznek matekból, és milyen kár, hogy az apukája most nem tud neki segíteni, én viszont egy hirtelen ötlettõl vezérelve felajánlom neki, hogy majd én segítek.

Végül egész jó korrepetitornak bizonyulok, és mire valamivel délután öt után Mr. Calaway hazaér, Elizabeth már nevetve pakolja be a táskáját holnapra.

- Megjöttem! – hangzik Mr. Calaway kiáltása, mire a kisangyal rögtön felpattan, és szinte leszáguld a lépcsõn.

Mire én is leérek, Elizabeth már az apukája karjaiban van, aki éppen csókot nyom az arcára. Mosolyogva figyelem a jelenetet, igazán édesek így együtt.

- Volt valami probléma?- pillant rám mosolyogva, a nyakába véve a kislányát.

- Minden a lehetõ legnagyobb rendben volt. Elizabeth egy igazi angyal – felelem széles mosollyal, és a kabátomért indulok.

- Máris menni készülsz? Nem maradsz vacsorára? – kérdezi hirtelen, mire meglepetten pillantok rá.

- Köszönöm, de én igazán nem szeretnék zavarni... – tiltakozok zavartan. – A felesége is nemsokára biztosan hazaér, nem akarok útban lenni...

- A feleségem? – vonja fel a szemöldökét. Válaszul az ujján díszelgõ gyûrûre pillantok, mire felnevet. – Ez... ez csak egy emlék – forgatja meg zavartan a karikát.

- Ezek szerint... Ön nem nõs, Mr. Calaway? – kérdezem meglepve, de közben igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy erre milyen abszolút oda nem illõ gondolatok tódulnak a fejembe.

Leteszi Elizabethet, aztán rágyújt egy mentolos cigire, mielõtt válaszolna.

- Nem, már rég elváltam – feleli. – De tudod... én már csalódtam egyszer, ez a gyûrû pedig megvéd attól, hogy csalódnom kelljen még egyszer.

Tekintete elréved és elsötétül kissé, azt hiszem, most a múltat idézheti fel. Az én agyamnak sem kell több, rögtön felrémlik elõttem Mariano arca.

- Értem – felelem halkan, pontosan értve, mire céloz, de aztán azt hiszem mindkettõnk gondolatai visszatérnek a mába.

- Szóval semmi akadálya, hogy maradj vacsorára – kacsint rám vigyorogva.

- Nos... Akkor azt hiszem, el kell fogadnom a meghívást – mosolyodom el. – Szívesen itt maradok vacsorára.

- Éljen! – kiált föl Elizabeth õszinte örömmel.

Boldogan elnevetem magam, melegséggel tölti el a mellkasom, hogy ez a kis angyalka ilyen hamar megkedvelt. Amikor pedig az apukájára pillantok, elkapom az õ boldog mosolyát is, amivel éppen rám nézett. Azt hiszem, õ is örülhet neki, hogy nem valami bibircsókos boszorkány vigyáz a kislányára.

Ennél többet semmiképpen nem képzelhetek bele abba a mosolyba, bármennyire is szeretném.

- Na és mit szeretnél vacsorára, hercegnõ? – borzol az arany tincsek közé Mr. Calaway.

- Diego-féle spagettit! – vágja rá Elizabeth széles vigyorral, mire felnevetek.

- Nocsak, lemaradtam valamirõl? – fordul felém Mr. Calaway mosolyogva.

- Ebédidõben eljárt a szám, és kikotyogtam, hogy állítólag remek spagettit tudok fõzni – kuncogom.

- Igazán? – vonja fel a szemöldökét felcsillanó szemekkel. – Nos, ez esetben azt hiszem nem hagyhatjuk ki a remek alkalmat – vigyorodik el.

- Szerintem sem! – helyesel szélesen vigyorogva Elizabeth.

- Azt mindjárt gondoltam – nevetem el magam, majd elé lépve hozzáhajolok. – Te kis áruló – húzom össze a szemeimet vigyorogva, majd a hajába puszilok.

Nem is felel semmit, csak csilingelõ kacagással karon ragad, és maga után húz a konyhába. Hátranézve látom, hogy Mr. Calaway gyengéd mosollyal figyelve követ minket, amit újabb jó jelnek könyvelek el. Ráadásul valami furcsa okból kifolyólag jó érzés mosolyogni látni.

És nagyon remélem, hogy ez a furcsa ok nem az, hogy istentelenül jóképû ez a férfi.

- Apu, amíg készül a vacsi, én tévézhetek? – mereszt nagy szemeket Elizabeth az apukájára, mikor már a konyhában állunk.

- Persze, kincsem, ha utána segítesz megteríteni – bólint Mr. Calaway mosolyogva.

- Segítek, segítek! – lelkendezik a kisangyal, aztán már száguld is a nappali felé.

- Én pedig szívesen segítek neked itt, már ha tudok – mosolyog rám Mr. Calaway.

- A segítség mindig jól jön – vigyorodom el.

Elõször összeszedjük a hozzávalókat, amiket elõzékenyen Mr. Calaway halász elõ a szekrényekbõl és a hûtõbõl, hiszen õ jártas ebben a konyhában. A régi családi receptünk alapján fog elkészülni a spagetti, ami annyit jelent, hogy több fûszert kell tenni a szószba, amitõl az sokkal ízletesebb lesz.

Mikor mindent összeszedtünk, felteszünk két lábasban vizet forrni, aztán minden hozzávalóból elõkészítjük a szükséges mennyiséget. Jó érzés vele együtt fõzni, ebben a házban megszabadulok attól a magányos érzettõl, ami a saját kis lakásomban körülvesz. Ráadásul cseppet sem vagyok zavarban, sõt, olyan, mintha már régrõl ismernénk egymást, szenvtelenül tudunk beszélgetni és nevetni.

Mikor a víz felforrt, õ ahhoz lép, amelyikben több van, és a tésztát kezdi el kifõzni, én pedig a kevesebb vizes elé állok, hogy a szószt csináljam. Ezzel a kettõs munkával még hamarabb is fogunk végezni, mint ha egyedül csináltam volna.

Majdnem kifelejtem a szószból az egyik legfontosabb fûszert, ami viszont Mr. Calaway másik oldalán van, így kénytelen vagyok átnyúlni elõtte, hogy megkaparintsam. Csak arra nem számítok, hogy elbambulok azon, hogy milyen szép keze és hosszú ujjai vannak, így az én kezem hozzáér a lábas felforrósodott oldalához. Felszisszenek, de nemcsak rögtön elkapom a kezem, Mr. Calaway is rögtön mozdul.

- Vigyázz! – figyelmeztet, és már nyúl is a kezemért, hogy aztán valami hihetetlenül finom érintéssel elhúzza onnan.

Aztán már vezet is a mosogatóhoz, ahol gyorsan megnyitja a hûvös vizet, és aládugja a kezem megégetett részét. Nagyon jó érzés a hûvös, de még így sem tudok eléggé koncentrálni vagy visszafogni magam, és ha nem is túl feltûnõen, de szinte megbabonázva bámulom markáns arcélét. Gesztenyebarna szemei figyelmesen csillognak, ahogy a kezemet hûti, ebbõl a közelségbõl feltûnik a kis borosta az állán, orromat pedig megtelíti a felõle érzõdõ kellemes, mentolos illat, ami gondolom a sok cigarettának köszönhetõ.

Észre sem veszem, mikor zárja el a vizet, csak arra eszmélek fel, mikor felém fordítja az arcát – arra viszont szerintem egyikünk sem számít, hogy olyan közel állunk egymáshoz, hogy az orrunk szinte összeér. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk és nem mozdulunk, de amikor az az egyértelmû gondolat szökik a fejembe, hogy szeretném megcsókolni, elpirulva, zavartan lépek egyet hátra, ugyanakkor, mikor õ is. Vajon õ is ugyanarra gondolt...? Nem, egészen biztosan nem. Hiszen nõs volt, kétlem, hogy a férfiak is érdekelnék. Sajnos...

Zavartan megköszörülöm a torkomat, és rápillantok.

- Köszönöm – szólalok meg, õ pedig biccent, mintha õ is zavarban lenne.

Visszatérünk a vacsoracsináláshoz, bár az elõzõ zavarba ejtõ pillanat továbbra is ott lebeg köztünk. Ez viszont szerencsére csak addig tart, míg a kis Elizabeth be nem robban a konyhába, mondván, hogy isteniek az illatok, úgyhogy õ megterít. Erre már mi is feloldódunk, mintha nem is történt volna semmi, és mosolyogva vesszük elõ a tányérokat, evõeszközöket és poharakat, hogy a kis angyalka az asztalra hordhassa õket.

A vacsora is legalább olyan jókedvûen telik, mint a tegnapi sütizés, és a mai délután a kislánnyal, ami örömmel tölt el. Tényleg jó érzés az õ társaságukat élvezni. Elizabeth mosolya és nevetése beragyogja az étkezõt, Mr. Calaway jóképû arca és kedvessége pedig egészen lenyûgöz. Remélem, ha már nem lesz szükség a bébiszitterkedésemre, akkor is találkozom majd velük néha.

Elizabeth elpletykálja az apukájának a korrepetálást is, amin Mr. Calaway meglepõdik, de õszinte érdeklõdéssel néz rám, de én csak vállat vonok, hogy a matekkal, meg úgy egyáltalán a reál tárgyakkal soha nem volt problémám. Úgy látom, hogy ez tetszik neki, de különösebb magyarázatot nem kapok, bár talán csak egyelõre.

Vacsora után segítek elpakolni a maradékot és kivinni a tányérokat, de a mosogatásból Mr. Calaway már nem enged, ahhoz maximum asszisztálhatok. A kis Elizabeth is ott lebzsel körülöttünk, az az állandó mosoly a kis arcocskáján engem is mosolygásra késztet. Szerencsés gyermek és szerencsés apuka, akik ráadásul nagyon hasonlítanak is egymásra.

Mikor Mr. Calaway a mosogatást is befejezi, már tényleg megérik az idõ a távozásomra, nem illene túl késõig maradnom.

- Nekem most már tényleg ideje lenne indulnom – mosolygok rájuk bocsánatkérõen, és a kabátom felé indulok. – Hívok egy taxit és...

- Hagyd csak, elviszlek – vág közbe Mr. Calaway.

- Nagyon kedves, de igazán nem szükséges – tiltakozom zavartan.

- Ragaszkodom hozzá – mosolyog rám. – Ez a minimum, fõleg a finom vacsoráért.

- Nos, ez esetben nagyon köszönöm – mosolyodom el én is.

Felveszem a kabátom, ahogy Mr. Calaway is, és míg õ elõveszi a kocsi kulcsot, én bezsebelek a kis angyalkától két cuppanós puszit. Én sem tagadom meg tõle, de aztán már tényleg elindulunk. A kocsiban elmondom Mr. Calawaynek a címet, õ pedig ismeri is az utcát, így könnyedén odajutunk.

Mikor lefékez a lakóház elõtt, kíváncsian pillant fel a már kissé viseltes ablakokra, és a nem túl tiszta fehér falra.

- Szóval itt laksz? – kérdezi.

- Igen, az egyik harmadik emeleti lakást bérlem. Nem valami fényûzõ, de nekem bõven megteszi – vonok vállat.

- Igazi felüdülés itt ilyet hallani – néz rám mosolyogva, mire elnevetem magam.

- A luxus nem nekem való, nem tudnék vele mit kezdeni.

- Ez dicséretes – bólint mosolyogva.

- Köszönöm – mosolygok rá. – Nos, nagyon köszönöm a fuvart, Mr. Calaway – kötöm ki a biztonsági övet.

- Randy.

- Tessék? – pislogok rá zavartan, hirtelen fogalmam sincs, mire gondol.

- Maradjunk a tegezõdésnél, szólíts nyugodtan Randynek – magyarázza mosolyogva.

- Ó! – Még szerencse, hogy már sötét van, mert azt hiszem, megint elpirultam. – Rendben van – bólintok aztán elmosolyodva. – Akkor jó éjt... Randy.

- Neked is, Diego – ajándékoz meg még egy kedves mosollyal, mielõtt kiszállnék.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kissé remegnek az ujjaim, miközben a lépcsõház ajtaját próbálom kinyitni a kulcsommal.

Éppen kilépek a lépcsõház ajtaján, mikor megszólal a mobilom. Oda sem nézek a kijelzõre, csak rutinos mozdulattal felveszem.

- Igen?

- Szia Diego, Amanda vagyok – szólal meg a cukrászda tulajdonosának hangja a vonal túlsó felén.

- Szia! – köszönök vissza vidáman.

- Figyelj, drága, be tudnál ugrani ma? Amber beteget jelentett, pedig ma õ lenne a délutános – sóhajt fel.

- Persze, semmi akadálya. Éppen boltba megyek, de maximum 20 perc alatt elintézem, és már ott is vagyok. Az úgy jó? – kérdezem, miközben átsétálok a közeli parkon.

- Tökéletes, életmentõ vagy – feleli megkönnyebbülten.

- Sietek – mosolyodom el. – Szia!

Még szerencse, hogy közel van a bolt és a cukrászda is. Mosolyogva figyelem út közben a parkban szaladgáló gyerekeket, az andalgó szerelmeseket... Bár utóbbiakat egy cseppnyi szomorúsággal is. Ilyenkor mindig eszembe jut Mariano, és fokozottan egyedül érzem magam. Jó lenne egy támasz magam mellé.

Megállok a zebránál, mivel pont sikerült kifognom a pirosat, de végül is mindegy, hamar elintézem a boltot. Oldalra pillantva elmosolyodom, látom, hogy egy édes, angyalarcú kislány szalad vidáman a járdán. Hátrafelé nevet, gondolom az anyukájával vagy az apukájával játszik. Már éppen fordulnék vissza, mikor kiszúrom, hogy a mellettem álló rosszarcú suhancok röhögcsélve néznek össze, és a kislányra mutogatnak maguk között. Összevont szemöldökkel figyelem õket, rossz elõérzetem van...

Ami be is igazolódik. Mikor a kislány odaér mellénk, az egyik fogja, és meglöki. Én viszont már ugrásra készen állok, és az utolsó pillanatban elkapom, mielõtt még hatalmasat esne, vagy ne adj’ isten kiesne az autók elé.

- Mégis mit képzeltek?! – szólok rájuk felemelt hangon, miközben a kislány ijedten kapaszkodik a trikóm fölé vett kockás ingem ujjába. – Az anyátok nem tanított meg a normális viselkedésre? – sziszegem, aztán nem is foglalkozok velük, leguggolok a kislánnyal szembe. – Nincs semmi baj – mosolygok rá. – Nem kell az ilyenekkel foglalkozni – simogatom meg hosszú, szõke tincseit.

Kék szemeit nagyokra meresztve néz rám, de aztán aprókat bólogat, és mintha kezdene is megnyugodni. A suhancok persze nem hagyhatják szó nélkül, õk nem olyanok...

- Nézzétek, itt van Teréz anya – röhög fel az egyik.

Én nem foglalkozom vele, de a kislány megbántva fordul feléjük. Mielõtt azonban bármit is mondhatnék, újabb hang szólal meg mögöttem, egy határozott, és határozottan dühös férfihang.

- Mi folyik itt?

Nem is kell gondolkoznom, ki lehet a jövevény, mert a kislány egy megkönnyebbült „Apa!” felkiáltással fordul felé. Felegyenesedem, a kislány pedig elengedi az ingujjamat, és odalép az apukája mellé. Az apukája... aki mellesleg egy lehengerlõen jóképû férfi. Kócos, szõke haj, egy kis férfias borosta az állán, élénk, gesztenyebarna szemek és lezser öltözék. Ráadásul majdnem 20 centivel fölém magasodik... nekem pedig a magasság az egyik gyengém.

Na de persze ott áll mellette a kislánya.

- A laza csávók – intek fejemmel a már menekülõre fogó banda felé – úgy gondolták, jó móka lenne ellökni szegény kislányt. Még szerencse, hogy kiszúrtam, az utolsó pillanatban kaptam el – ingatom a fejem.

- Jellemzõ... – morogja keserûen, de aztán a harag el is tûnik az arcáról, és olyan mosolyt villant rám, hogy egy pillanatra azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány. – Önnek viszont nagyon köszönöm, Mr...

- Ó, de udvariatlan vagyok – nevetek fel zavartan. – Diego García – nyújtom felé a kezem –, de szólítson csak Diegonak.

- Randell Calaway – rázza meg a kezem.

- Örvendek – mosolygok rá. – És téged hogy hívnak? – pillantok le a kislányra, aki már határozottan nyugodtnak tûnik, az apukája derekát ölelve.

- Elizabeth – feleli édesen szégyellõs kis mosollyal.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Elizabeth – simogatom meg a haját.

- Még egyszer köszönöm, Diego – villant meg egy újabb mosolyt a férfi.

Már majdnem elolvadok, mikor kiszúrom a lánya vállát ölelõ kézfején a karikagyûrût. Ha anyu is képben van, akkor az álmodozásnak semmi helye a fejemben... Sajnos.

- Igazán nincs mit, Mr. Calaway – mosolygok rá. – Nagyon örültem a találkozásnak, most viszont rohannom kell – kérek elnézést. Már rég a boltban kéne lennem. – Viszlát, és szia Elizabeth – köszönök el.

- Viszlát – köszönnek szinte teljesen egyszerre.

Milyen jól nevelt kislány, mindig öröm ilyen családokat látni.

***

Végül sikerült idejében beérnem a cukrászdába is, úgy, hogy a vásárlást is lerendeztem. Voltak is vendégek bõven a délután folyamán, szép, napos, tavaszi nap lévén. Bár tény, hogy a legforgalmasabb idõszak egy és három óra között van, nekem viszont ötkor kell zárnom. Néhány kósza vendég még ilyenkor is akad, de negyed öt után már jóformán senki nem szokott lenni, így ma sem számítok rá. Talán éppen ezért lepõdök meg, mikor nem sokkal utána mégis csilingelni kezd az ajtó elõtt lévõ dísz. Leteszem a könyvemet, és gyorsan a pult mögé lépek.

Aztán meg is lepõdök rendesen. Én hiszek a sorsban, na de ez azért tényleg túlzás...

- Úgy látom, újra találkozunk – mosolyog rám kislányával az oldalán Mr. Calaway.

Igen, pont õ, a lehengerlõ férfi a suhancos incidensbõl.

- Nagyon úgy fest – nevetem el magam. – Hogy vagy, Elizabeth? – mosolygok a kislányra.

- Jól, köszönöm – feleli zabálnivaló, széles mosollyal.

Istenem, de hiányzik már az én kis Maxitom!

- Ennek örülök – biccentek. – Mivel szolgálhatok? – mosolygok ezúttal az apukára.

- Az én kis haspókom megkívánta a süteményt – borzolja meg kislánya haját, én pedig elmosolyodom a szeretetteljes mozdulatra.

- Ez esetben a legjobb helyett választották, és nem elfogultságból – kacsintok Elizabethre. – Válogass csak kedvedre – mutatok a sütis pultra –, azt hiszem, apukád bármit kész megvenni neked – pillantok az említettre kuncogva.

A kislány csillogó szemekkel lép a sütikhez, szinte tátott szájjal nézi õket. Istenem, bár ilyen gyerekekre vigyázhatnék, és nem megtestesült ördögfiókákhoz hívnának állandóan... Egy ilyen jóképû apukának szívesen segítenék, bár gondolom az anyuka miatt nincs szüksége ilyesmire.

Érzem éledezõ férfiasságát, és õ sem kéreti magát sokáig. Egész estig kefél, majd kikeféli belõlem az életet is. De nagyon élvezem. Végre valaki, aki tudja, hogy kell bánni egy olyan kurvával, mint én. Bár tovább csinálná, de azt hiszem, õ is elfáradt, és már az én seggem is igencsak fáj. Persze ezt a kuncsaftnak nem kell tudnia. Szívesen lenyomnék még vele pár menetet, de õ nem akarja. Majd végül a dobozt odaadja nekem.

- Itt a fizetséged.

Elvonul, én pedig felnyitom a dobozt. Fertõtlenítõ is van benne, így elõbb lefertõtlenítem a karom egy részen, majd felszívom a cuccot a fecskendõbe, és magamba eresztem. Azonnal érezni kezdem a hatását. Minden gond eltûnik, semmi fájdalom, semmi rossz. Mintha részeg lennék. Közben Ozura is bejön, én pedig hozzá tántorgok, de õ nem akar engem. Nem tudom, mi baja van, nem vagyok részeg. Csak be vagyok drogozva. Tántorgok, meg pillangókat és lila elefántokat kergetek. Vigyorgok, aztán hirtelen elalszom.

~*~

A következõ hét ugyanúgy telik, mint szokott. Ozura nem keres, és szerintem nem is fog. Végülis, csak egy ribanc vagyok, nem? Miért kéne, hogy izgasson, hogy keres-e, vagy sem? De vele jó volt a baszás, majdnem olyan jó, mint Rennel, akihez péntek délután igyekszem. Ren az alkalmi partnerem, akinek nem kell fizetnie, hogy dughasson velem. Õ az egyik nagykutya fia, de ennek ellenére az apja egyik exkluzív bárjában dolgozik csaposként. Ma már megvolt pár numerám, és elég szép pénzt kaptam, amit el akarok inni. De Ren úgysem fogja engedni, õ mindig azt mondja, igyak, ha meghúzhat. És engedem neki. Ha valakihez kötõdöm, akkor az õ.

Belépek a bárba, és egybõl odamegyek hozzá. Átölelem, és megcsókolom, majd ágyékomat az övének nyomom. Tudja, mit akarok, és hátrahúzunk a hátsó helyiségbe, ahol ellátja a bajom. Nem, nem úgy, de istenesen megkefél, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Remekül csinálja, a farka úgy jár bennem ki-be, mintha arra teremtették volna. Sokáig vagyunk hátul, de senki sem mer minket zavarni. Hogy is mernének, hiszen a nagykutya fia van hátul a kurvájával. Mindenki tudja, hogy én és Ren milyen viszonyban vagyunk, és soha senki sem mer kikezdeni velem.

- És mondd csak, nem akarsz feljönni hozzám? - kérdem, mikor már kinn ülök a pultnál, és a harmadik adag töményet öntöm magamba. – Akarlak, Ren. Aludj nálam – hajolok a pultra, mint egy utolsó ribanc. De hát, végeredményben, az is vagyok.

- Csak nem vagy magányos mostanában? – vigyorog rám, majd megborzolja a hajam. – Egye kutya, drágám, neked nem tudok ellenállni.

Végül aztán megint seggrészegre iszom magam, így Rennek így is, úgy is haza kell vinnie. Kéjesen vigyorgok, miközben a lakásom ajtajában állva a kulcsokat keresem. Ren nyakába csókolok, aki nem ellenkezik, hanem csak tart, miközben kinyitom az ajtót. Kuncogok, mialatt Ren egyik keze a seggembe markol. Imádom, hogy már kezdek keményedni. Vele mindig isteni a szex. Aztán valaki megszólal a nappaliban.

- Üdv, kicsikém!

Odakapjuk a fejünket, és meglepetten állapítom meg, hogy a múlt heti kuncsaftom az. Hogy jutott be ide? De túl részeg vagyok ahhoz, hogy megijedjek, így csak újra belecsókolok Ren nyakába. Az azonban nem kerüli el a figyelmem, hogy Ren elenged, én meg leesek a földre. Kábán, vigyorogva ülök és nézek fel kettõjükre. Túl részeg vagyok, hogy felfogjam, mi van itt. De azt látom, hogy Ren elém lép, mintha védeni akarna. Négykézlábra kaparom magam, majd érzem, hogy Ren felhúz, én meg belekapaszkodom a vállába.

- Menj a mosdóba, és csinálj valamit magaddal! – mondja Ren, mire tántorogva elindulok.

Még hallom, hogy Ozura valamit mond nekem, de nem figyelek oda. Szar érzés részegnek lenni, de imádok inni. Nem tudom miért, ha tudom, hogy kiütöm magam, és holnap nem sok mindenre fogok emlékezni. Ráadásul rosszul leszek, és fájni fog a fejem.
Mire kiérek, már a hányinger kerülget, így belehányok a vécébe, aztán megmosom az arcom. Már jobb valamivel, de az arcom sápadt. Visszatántorgok a nappaliba, ahol Ozura és Ren úgy állnak egymással szemben, mintha fel akarnák nyársalni egymást. Leülök a fal tövébe, és várom a mûsor végét.

- Mégis, hogy jössz te ahhoz, hogy beronts a lakásába? – kérdi Ren. Igaza van, de túl részeg vagyok beszélni.

- A kölyök az enyém – mondja Ozura. – Mégis ki a fészkes fene vagy te?

- Hayashibara Ren – mutatkozik be Ren, mire Ozura szemei elkerekednek. – Gondolom a Hayashibara Kenzo név mond neked valamit.

- Szóval Kenzo fia vagy – bólint Ozura. – Azé a nagykutyáé, akié a fél város, mi?

- Pontosan – biccent Ren. – Szállj le Akumáról, neki már van gazdája. Én!

Ozura gúnyosan elvigyorodik. Azt hiszem, abban bízik, hogy Rennek nem lesz bátorsága kiállni ellene. Ebben téved, én ismerem Rent, de nem szeretném, ha szétvernék a lakásomat. Így akármennyire is részeg vagyok, odatámolygok Renhez, és megpróbálom leállítani. Õ azonban próbál lefejteni magáról, de nem engedem. Nem! Nem fogtok itt nekem egymásnak esni, azt nem hagyom.

- Mi van? – kérdi Ren.

- Haaaaaaagyjátok abbaaaaaaa… - mondom részegen. – Ne itt csináljátok, jó?

- Mi bajod van, kölyök? – kérdi Ozura is, mire felé fordulok.

- Az, hogy… hukk… én itt… hukk… lakom… - mutatok körbe. – Szóval, ne… hukk… verjétek szét a… hukk… lakásomat, oké?

Ránézek a két fiúra. Ren alig húsz, és Ozura sem lehet sokkal idõsebb. Remélem, nem akarják romba dönteni az otthonomat, mert akkor nagyon mérges leszek. Azt pedig Ren is tudja, mivel jár. Sírni fogok, nyüszíteni, követelni, kiabálni, ordítani, és verekedni. A tekintetem ide-oda jár Ren és Ozura között, és csak reménykedem benne, nem itt verik szét egymást. Végül Ozura gonosz vigyorra húzza a száját. Azt hiszem, ez nem sok jót jelent, és mikor megszólal, már tudom, hogy igazam van. Miért mindig én húzom a rövidebbet?