|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2012. 05. 04. 15:32:16 | #20801 |
 Karakter: George Norway
Okos srác vagyok, kiváló megfigyelőkészséggel, éppen ezért a következőt látom, amikor belépek a TO irodába. Everett az asztalra borulva, mögötte lévő asztalnál ülő kolléganője szomorúan nézi. Történt valami.
- Ih-igen? Oh, Geo… szia.
Gyűrött arcával, elferdült szemüvegével és kócos hajával kedves látvány, de a szemei szomorúak.
- Szia.
- Miben segíthetek?
- Nos… először is ezt el tudnád tenni az indexembe?
Eltűnik tekintetéből a szomorúság, így máris sokkal jobb.
- Oh, gratulálok a nyelvvizsgádhoz. Így már… három nyelven is tudsz ugye?
- Így van.
Elteszi a nyelvvizsgapapírt.
- Másodszor? – kérdezi.
- Jöttem bevarrni a meghívási ígéretedet – villantom rá pimasz kölyökvigyorom.
- Jó, benne vagyok.
Hoppá. Semmi kifogás, hárítás? Hűha!
- És hova szeretnél menni?
- Mindegy, csak lehessen inni. Na jó… nem mindegy. Nehogy discoba menjünk, mert… Menjünk egy kocsmába… azt hiszem. Ismersz egy jó helyet?
- Naná – villantok rá ezer wattot.
Egyik kedvenc helyemre viszem. Középkategóriás pub, kellemes félhomállyal és jazzel. A sarokba csapódunk egy asztalhoz, és csodálkozva figyelem, ahogy egymás után küldi be a vodkanarancsokat és boroskólákat felváltva. Édesszájú, a keserű tömények kimaradnak a listáról.
Sörömet kortyolgatva hallgatom őt. Néhol összefüggéstelen amit mesél, de annyit simán leveszek, hogy az exfeleség külföldre akarja vinni a gyereket.
- ...és akkor azt mondta, hogy őt ez nem érdekli… érted? Ja nem is azt mondta, hogy ez nem az Ő problémája – panaszkodik lassan forgó nyelvvel.
- Komolyan külföldre viszi?
- És még meg sem kérdezett!
Keresztbeállt szemekkel ránéz a poharára, és eltolja maga elől.
- Elég ribanc egy nő… már bocs.
- Áh, felőlem szidhatod – legyint, és ezzel a mozdulattal feldönti a poharát. Előkotrok egy pézsét a zsebemből, és a nagyját letörlöm. Kócos hajába túr, ami ettől mégjobban az égnek mered, arca vörös a sok italtól, álla remeg a visszatartott sírástól. Megsajnálom.
- Jól vagy? – kérdezem ellágyulva.
- Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek. – Hopp, feláll és ezzel a lendülettel el is vágódik, de elkapom időben. - Csak egy kicsit levegőzök, és jobb lesz. Azt hiszem... – nyöszörgi.
Visszaültetem a székére, és ő először a kezét fogó kezemre pislog. Eltart némi időbe, amíg rá tud fókuszálni, majd körbenéz.
- Ki akarok innen menni – motyogja.
- Máris kikísérlek.
Intek a pincérnőnek rendezem gyorsan a számlát.
- No azt már nem! Én fizetek! – hőbörög meglepő erélyességgel, pedig nem az a típus. Előveszi a tárcáját, és ki is ejti a kezéből. Gyorsan elköszönök a pincérnőtől, felkanalazom tárcástul, szemüvegestül Everett vékony kis testét, karját a vállamra dobom és derekánál fogva támogatom a bejárati ajtóig. Odakint a kocsihoz viszem, nekitámasztom és átkutatom a zsebeit. Ő eközben összefüggéstelenül szövegel valami pénzről, meg tartozásról, és arról hogy mennyire kell pisilnie.
- Hol van a slusszkulcsod?
Befejezi a dumálást, és rám kancsít.
- Minek az? Nem vezethetek így, és te csem... Ittál te is...
- Én csak egy sört ittam, Everett. Ettől még prímán vezethetek, és haza is viszlek.
Legyint, és dőlni kezd oldalra, de visszaegyenesítem.
- Néhány tömbny... tömbny... – próbálkozik a szó kiejtésével, végül csak sikerül – tömbnnnnyire lakom innen. Hazasssétálok, látod?
És elindul. Belegyalogol a karjaimba, majd behunyt szemekkel összerogy. Sóhajtva forgatom a szemeimet. Nehéz eset a fickó.
- És hol laksz?
- Hát itt – válaszolja a mellkasomba, szája csupasz bőrömhöz ér, lehelete csiklandoz. – Mm... finom illatod van...
Visszatámasztom a kocsihoz, kinyitom a tárcáját és az igazolvány kártyáját megtekintem. Ez tényleg nincs messze.
- Na jó, hazaviszlek.
Talán egy órányi vonszolással és nyüglődéssel éjszaka közepén sikerül végre eljutnunk hozzá, és némi keresgélés után megtalálom a kulcsait is, hogy bejuthassunk.
Ő betámolyog a fürdőszobába, én pedig megkeresem a konyhát. Apró kicsi főzőfülke az egész, és csak instant kávét találok nála. A hűtőben pedig csak pizza, meg üdítő van, a polcokon instant tészták és levesek. Jellegzetes agglegény lakás.
Mire elkészül a kávé és beviszem, a fürdőszoba ajtajában áll, támasztja az ajtófélfát.
- Főztem neked egy kis kávét, ettől jobban leszel. Gyere, ülj le ide. – Félresöpröm a kanapén lévő könyveket, és leültetem, kezébe nyomom a csészét.
- Köszönöm – mormolja, és ekkor meglátom. Letérdelek elé, leveszem a szemüvegét és a szemeibe nézek.
- Miért sírsz? - Alkarját szeme elé vonja, szipog néhányat, de nem válaszol. – Everett... hé...
Elhúzom szeme elől a karját, és kezeim közé veszem az arcát.
- Olyan magányos vagyok... – szipogja. – Csak a kislányom van nekem, és most őt is elvették tőlem...
Összefacsarodik a szívem. Elveszem tőle a bögrét és leteszem a földre, őt pedig magamhoz ölelem. Vállamra hajtja a fejét és kisírja magát. Teljesen eláztatja az ingemet, miközben türelmesen simogatom a hátát.
- Mihez kezdjek nélküle ezután?
- Semmi baj, majd megoldjuk, csak ne sírj, jó? – mormogom megnyugtatóan, miközben monotonom ismételgetem a vigasztaló szavakat. Amikor végre befejezi a sírást, elenged és kifújja az orrát.
- Bocsáss meg, hogy téged untatlak ezzel... – Olyan rekedtes, lemondó a hangja. – Biztos szívesebben lennél most máshol, menj csak nyugodtan...
A még meleg kávésbögrét a kezébe nyomom és rámosolygok.
- Idd ezt meg szépen, és ne foglalkozz velem. Jól vagyok itt ahol vagyok, és eszem ágában sincs egyedül hagyni téged.
Csendben szürcsölgeti a kávéját, én pedig leveszem a nedves ingemet, és melléülök a kanapéra. Végre körül tudok nézni alaposabban. Szinte semmi. Kanapé, egy fotel, egy asztal, és tévéállvány. A sarokban egy kis íróasztal számítógéppel, és kifújt. Nem láttam hálószobát.
- Helyes kis lakásod van.
- Köszönöm.
- Egyik haverom is hasonlóban lakik. A te kanapéd is szétnyitható?
- Igen, a fotel is. Abban alszik Nicole, amikor nálam tölti a hétvégét.
A tévé fölött a falon egy csomó fénykép van fellógatva, mindről egy aranyos kis foghíjas kislány mosolyog le ránk. Aha, ő apuci kis kincse. Megható.
- Ó milyen késő van – mondja rekedten a sok sírás után. – Hívjak neked taxit?
Megrázom a fejem.
- Itt alszom veled.
- Hogyan? – pislog rám aranyosan. Most nincs rajta a szemüvege, az előbb is az orra magasságáig emelte a csuklóját, hogy láthassa az órát. Közelebb hajolok hozzá, orrunk szinte összeér, és félrebiccentett fejjel, elbűvölően rámosolygok.
- Légyszi, Everett. Nem csinálok semmi rosszat, megígérem.
- Hát... jó... Nicole ágyán alhatsz... - Bólintok. – Akkor én meg is ágyazok, ha gondolod addig lezuhanyozhatsz.
- Látom kijózanodtál. Menni fog egyedül?
- Igen, persze.
Kapok egy tiszta türcsit, és elhussanok a zuhany alá. Elégedetten dúdolgatva sikálom magam illatosra, lemosom az izzadtságot, majd megtörülközöm és derekam köré tekerem és kisétálok. Ő ismét szemüveggel az orrán, épp a fotelágyon veregeti puhára a párnát, de amikor meglát engem félmeztelenül, megdermed. Hüvelykujjammal a vállam felett hátrabökök.
- Szabad a fürdő.
- Oh... oké...
Unottan kapcsolgatom a tévét, és amikor hosszú-hosszú idő után végre előkerül, felé fordítom a fejem. Kockás pizsamanadrág és hozzá pizsifelső, nyakig begombolva.
- Ö... ott szeretnél inkább aludni? - Mivel az ő ágyában fekszem, nyilvánvaló. – Rendben, akkor enyém a vendégágy.
Fellebbentem a takarót, ami alatt teljesen meztelen vagyok.
- Gyere ide, Everett.
Azonnal elkapja a tekintetét rólam, elfordítja az arcát, és a kislámpa fényében is látom, hogy kivörösödött.
- Ó de udvariatlan vagyok, várj máris keresek neked egy pizsamanadrágot.
Hagyom hogy kikotorjon egyet a szekrényből és idehozza, majd amikor felém nyújtja, megfogom a csuklóját és magam mellé rántom. Hangosan nyekken mellettem az ágyon. Mosolyogva hajolok fölé.
- Geo, mégis mit művelsz?
- Veled alszom, mi mást?
Lehajolok hozzá, hogy megcsókoljam, de elfordítja az arcát.
- Ne hülyéskedj, ez nem vicces! Engedj el!
- Nem viccelek, komolyan meg akarlak csókolni, végignyalni téged, és aztán... – megharapdálom a fülét - ...megbaszni.
Levegőért kapkodva, lángvörösre pirulva kezd el vadul mocorogni alattam, de semmi esélye. Felnevetek és elengedem, majd hátradőlök az ágyon, és fejem alá fűzöm a karjaimat. Ő bezzeg azonnal kimenekül mellőlem, zihálva néz le rám.
- Te megőrültél – suttogja remegve. – Mégis mi jutott eszedbe? Én nem vagyok – nagyot nyel – homokos!
- Ugyan Everett, senki sem úgy kezdi. Egyszerűen csak megkívánsz valakit, és lefekszel vele. – Kinyújtózkodom, a takaró lecsúszik rólam teljesen, így feltárul tökéletes testem minden porcikája, a keményen a hasamhoz simuló hímtagommal együtt. – Ennyi az egész. Ne játszd a jófiút, inkább gyere és élvezd amit nyújtani tudok.
Felülök, felé nyújtom a kezemet a legkedvesebb mosolyommal.
- Ígérem, nem teszek semmi rosszat vagy fájdalmasat, csupán kapsz tőlem egy kis törődést és kedvességet, amelyre annyira vágysz. Gyere szépen...
Lassan, nagyon lassan emeli fel a kezét, majd belecsúsztatja ujjai a tenyerembe.
- Ez az. Helyesen döntöttél, Everett – dorombolom lágyan, és lassan, óvatosan magam felé kezdem húzni.
|
| timcsiikee | 2012. 05. 03. 11:21:57 | #20783 |
 Karakter: Everett Hays
Megjegyzés: ~ L-samanak
Everett:
- Remekül, az is simán meglesz.
- Na és milyen nyelvből?
- Német. Az francia és az olasz már letudva. – ejha, ez igen. De azt hiszem kissé elkalandozott.
- Hűha. Nem lesz ez egy kicsit sok?
- Három nyelv bőven elég, szóval...
- Úgy értem a ketchup. – vágok a szavába, mielőtt a pizzását totyogósra nem áztatja. Felnevet mondatomon, először nem is értem, hogy miért majd leesik.
- Nem, sőt. Ha tehetném még egy üveggel megöntözném, Imádom – és hamm. És tényleg. Bár elég gyerekesnek tűnik így maszatos szájjal. Még Nicole is szebben eszik pizzát, igaz Ő lány. Mielőtt a belém rögzült kényszer felé mozdítana inkább csak nevetve nyújtok felé egy szalvétát. Kissé ciki lenne, ha én törölgetném le az arcát.
- Ez tetszik… - mondja halkan.
- Tessék? – azt hiszem elvesztettem a fonalat. Valaki visszaadná?
- Nevess megint – hihetetlen ez a srác.
- Ha újra megnevettetsz, akkor fogok. – ez után inkább az ételre koncentrálunk, ami nekem nem is olyan nagy baj. Nem csak azért mert eléggé éhes vagyok, hanem mert… egyszerűen nem jut eszembe más téma. Oké érdekelt a nyelvvizsgája, nem csak gesztusból kérdeztem meg. De ez után? Mit beszélhetnénk még? Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nincs közös témánk. Semmi. Ha véletlenül mégis lenne, akkor… akkor nem tudom mi lenne. Meglepődnék az biztos. De nem bízom ilyenekben. Ezért is vagyok képtelen elhinni, hogy egy ilyen fazon velem akar barátkozni. Élveznem kéne vagy gyanakodni? Inkább csak próbálok hozzászokni a gondolathoz.
Talán megunta a korosztályát? Sikeres srácnak tűnik, a jegyeit is megnéztem. Remekül végzett mindenhol. Talán érettebb a koránál és ennek megfelelő alakot keres társaságnak? Hát velem igazán melléfogott, mert biztos, hogy nem olyan vagyok amilyennek elképzelte.
- Nem látok rajtad gyűrűt. Ugye nem vagy nős? – kérdi hirtelen, kirángatva gondolataimból. Hát akkor beszélgessünk.
- Csak voltam. Elváltunk.
- Gyerek? – milyen közvetlen. De egye fene, elnézem neki. Rég nem beszélgettem senkivel.
- Van egy kislányom, az anyjával él. Nicole hét éves már.
- Vele töfföffef a héféfé? – vajon most milyen idegen nyelvi tudását fitogtatja felém?
- Tessék? – nem értek… izéül…
Lenyel egy jó nagy falatot amit épp az előbb burkolt be, majd ez után megismétli a mondatot.
- Vele töltötted a hétvégét, ezért nem értél rá?
- Igen.
- Aha, az baró. Biztos helyes kiscsaj.
- Igen az – büszke is vagyok a kis hercegnőre. Hirtelen villanás a szemem sarkából és amikor felnézek összevonom szemöldökömet - Mit csináltál?
- Megörökítettem ezt az arckifejezésed, mert tetszik.
Hát ez kész… komolyan. Nem értem ezt a srácot.
- Na és most egyedül élsz? – egyre gyanúsabb ahogy kérdezget. Miért kíváncsi ennyire? Kezdek gyanakodni. A bibi viszont az, ezt a választ nem tudom kikerülni. Hazudni nem hazudok neki, mert nincs értelme, viszont így az igazat kell mondanom. Kivel élnék ha elváltam? Végül csak egy bólintással válaszolok.
A pizza szépen el is fogy, ez után frissítőnek kérek egy kis kávét. George nem kertel, egy nagy szelet csoki tortát gyűr be a nagy pizzája után. Ez igen.
- Apám cégénél fogok lehelyezkedni, ezért kell ez a diploma. Külkereskedelmi részleghez kerülök, ezért a nyelvvizsgák. Már csak egy évem van hátra, és aztán huss... – türelmesen hallgatom. Az biztos, hogy nagyon szeret beszélni. Nem baj, legalább helyettem is kitölti a kínos csendet, így még mosolyt is csal arcomra. Elvégre végig komor és unott pofával hallgatni nem illik.
- És mivel foglalkozik apukád cége? – kérdezek most én is.
- Kereskedelem. Számítógép alkatrészek, műszerek, speciális járművek, alkatrészek, ilyesmi. – érdekes lehet… és bonyolult.
- Oh. Értem.
- Megkóstolod? Isteni íze van. – az orrom előtt kezd lengetni egy villára szúrt csoki darabot.
- Köszönöm nem kérek.
- Nem szereted a csokoládét? – úgy néz rám, mintha megsértettem volna, vagy mintha a világ legtermészetesebb dolgát vétóztam volna meg.
- De igen, csak... – figyelnek minket. Igaz szinte már azóta, hogy bejöttünk, de amint elkezdte felém lengetni a villáját, egyre többen. A szemüvegem szárával szerencsére eltakarom őket így kevésbé zavar.
- Csak mi? Csak egy kóstit. Na... – van egy olyan érzésem, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg nem egyezek bele. Így kénytelen vagyok engedni neki. - Na milyen? Ízlik?
- Igen, finom.
- Még egy harit? – felém tolná a következő adagot, de és visszaküldöm a feladónak.
- Köszönöm, inkább nem.
- Biztos? Szívesen megetetlek... – érzem ahogy forróság fut végig rajtam. Biztos vagyok benne, hogy a nyakam vörös.
- Néznek minket – motyogom felé. Talán annyira irritálta őt hogy olyan sokan megbámulják helyes arcát, hogy megtanulta teljesen ignorálni a közeget? Lehetséges.
- Mi van?! – fordul a „nézőközönség” felé aki így elbátortalanodva visszafordulnak saját dolgukhoz. Hah… ez már így is menthetetlen.
Fizet, pedig azt terveztem, hogy most állom a saját részemet, de nem hagyta. Újabb furcsállandó dolog. A parkolóban egészen az autómig jön.
- Tök jó volt, nem?
- Igen… - már ha a kajáról beszélünk, mindenképp. Nekem nagyon ízlett.
- Megismételjük majd valamikor? – újabb meghívás. Azt hiszem nagyon belekeveredtem a társaságába. Bár vicces tény, hogy míg mások az ő barátságáért képesek lennének kiskutyaként követni, addig ő egy olyan pasasnál próbálkozik, akit valójában… nem igazán érdekelt. Most már kezd kíváncsivá tenni, de… egyelőre csak ennyi.
- Nézd George...
- Geo.
- Geo. Szóval... – szavak nélkül vág szavamba egyetlen mozdulattal, amivel túlságosan is közel kerül hozzám. A homloka az enyémet éri és ez már annyira intimszféra, hogy hihetetlenül feszélyezettnek érzem magam. Vagy veszélyezettnek? Lehet mind a kettő.
- Ha jól sejtem, most jön a lerázó duma, igaz? – nem bírom még e mellé a tekintetét is így elfordítom a fejem. Nyelek egy nagyot. Szörnyű milyen hatással van az emberre. Még levegőt is nehezen kapok.
- Olyasmi…
- Igazságtalan vagy, Everett. Én itt keményen próbálkozom, de folyton beleütközöm a csigaházadba.
- Igazságtalan? De hát... Nem értem miért csinálod ezt, Geo. Mégis mit akarsz tőlem?
- Hát nem egyértelmű? Szeretnélek megismerni. Lehetnénk... barátok. – ez még az ő szájából is furcsán hangzik. ha én mondtam volna még ironikusan vicces is lenne.
- Mégis miért akarnál velem barátkozni? Semmi közös nincs bennünk. – hátrább lép tőle, így több szabadlevegőt kapok és a távolségtól megnyugszom. – Te egy gazdag, jóképű srác vagy, rengeteg barátod van, nem kell neked egy ilyen unalmas fickó, aki...
- Szeretném, ha nem te mondanád meg nekem, mit is akarok! Szóval azért nem akarsz találkozni velem, mert gazdag vagyok? Ennyire felszínesnek ismertél meg?
- Félreértesz, én... – már megint rosszat mondtam. Amikor a legngyobb szükségem van rá miért nem találom a szavakat? – Te nem vagy felszínes. Csak azt akartam mondani, hogy...
- Sss... – ujja a számon landol. Úgy ingadozik a srác az érzelmekben mint egy hullámvasút… komolyan. Nem tudom követni.
- Felejtsük el, okés? – az előző tüzes, dühös pillantást egy sármos mosoly váltja fel. Észbontó… színésznek kéne mennie – Jól éreztem magam veled, a vacsi finom volt, és jókat nevettünk, ezért szeretném ha jókedvűen válnánk el.
Mivel még mindig betapasztja a szám, így csak bólintok. Félelmetes a srác.
- Köszönöm a vacsorát – szólalok meg, mikor végre szabaddá válik a szám. – Legközelebb én fizetek, jó?
vigyora kiszélesedik és kreol bőrén a fehér gyöngyfogsor szinte rikít még így a sötétben is.
- Ez egy meghívás?
- Olyasmi... – remek… belesétáltam egy szépen felépített csapdába.
- Feltétlenül bevasalom – hátrálni kezd tőlem, de nem fordul el, csak lazán gesztikulál– Bevasalom ám, simán! Jó éjt, Everett! Majd hívlak! – megfordul és felül a mocijára.
- Jó éjt, Geo.
Megvárom amíg elhajt, egy utolsót intek neki, majd mintha hosszú ideje egy nagy levegőt tartottam volna a tüdőmben úgy fújom ki, a kocsimnak dőlve. Ez a srác komolyan zakkant. Nem csak azért mert velem próbál barátkozni, hanem… hanem… na jó talán csak ezért. Viszont ezek a hangulatingadozások veszélyesek.
Még szerencse, hogy volt feleségem, így valamennyire megtanultam ezt kezelni. Nem hittem volna, hogy valaha erre még szükségem lesz.
~*~
Próbálok halkan beszélni, de egyszerűen nem megy. Pedig nem szeretném, ha Megan meghallaná. Ez magánügy. Még szerencse hogy rég vége a vizsgaidőszaknak, így egy diák sincs egész nap, és laza a munka.
- Nathalie, ezt nem így kéne megbeszélni, de akkor sem egyezek bele.
- Senki nem kérte az engedélyed, Everett – ha dühös mindig végig kimondja a keresztnevem és erősen ejti. – Nem azért szóltam, hogy megbeszéljük, hanem hogy egyszerűen csak elmondjam.
- Ne tedd ezt velem. Hogy fogok így Nicole-al találkozni?
- Ez már nem az én problémám – és lecsapja. Rigolyás nőszemély. Kinyomom a telefont, hogy ne zúgjon a fülembe, majd kedvetlenül elteszem a zsebembe. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy az ember kedve a béka segge alatt van. Szerintem az enyém még ez alatt van jócskán. Úgy… egészen a föld középpontjáig mérném.
Halk kopogtatást hallok, ami Megan magas sarkúja. Megkapaszkodik a két irodát egybe nyitó ajtóban.
- Minden rendben?
Csak megrázom a fejem válaszként, leveszem a szemüvegemet és a orrnyergemet masszírozom.
- Semmi különös, csak… a szokásos. Néha még vitázunk az ex-feleségemmel.
- Oh értem. Azért remélem kiegyeztek majd – egy fáradt mosolyt látok arcán, majd el is tűnik, visszamegy a helyére.
Én nem hiszem hogy bármiben kiegyeztünk valaha is azóta, hogy Nicole megszületett. Persze nem őt hibáztatom, de… egyszerűen nem tudom máshoz kötni ezt az egészet. De ezt nem engedhetem.
Előre dőlök az asztalon, és karjaimra hajtom a fejem. Szunyókálok keveset, félig éber állapotban, majd kopogásra leszek figyelmes. Elsőre fel sem fogom csak mikor majd léptek is követik, majd hirtelen felkapom a fejem, majdnem horkantok is.
- Ih-igen? – felnézek és egy homályos pacát látok. jaj a szemüvegem… jaj a hajam… ú, biztos gyűrött az arcom. – Oh, Geo… szia.
- Szia – élvetegen mosolyog valamin. Biztos vagyok benne, hogy rajtam mert engem néz. Dörzsölgetni kezdem az arcom.
- Mibe segíthetek?
- Nos… először is ezt el tudnád tenni az indexembe? – lenget felém egy kettéhajtott papírt, amit kinyitok, és beleolvasok.
- Oh, gratulálok a nyelvvizsgádhoz. Így már… három nyelven is tudsz ugye?
- Így van – fel is állok a helyemről, eligazítom ingemet óvatosan, majd megkeresem a megfelelő betűt, végül az indexét. Meg is van. Beleteszem a lapot, visszateszem a helyére, és újra helyet foglalok.
- Másodszor? – figyelek ám.
- Jöttem bevarrni a meghívási ígéretedet – vajon honnan éreztem hogy ez lesz? De most szerencséje van. Nem fogom kéretni magam. A karórámra pillantok. Hihetetlen, hogy milyen pontosan tud érkezni, mintha tudná, hogy mikor hova kell érkeznie. Megérzés lenne? Kérnék a képességéből.
- Jó, benne vagyok. – látom arcán a meglepettséget. Túl könnyen adtam magam? Kezdek zavarba jönni és ettől olyan érzésem lesz, hogy valamit rosszul csináltam. pedig mégsem.
- És hova szeretnél menni?
- Mindegy, csak lehessen inni – felállok, elkezdem összepakolni a cuccomat, majd egy pillanatra ledermedek. – Na jó… nem mindegy. Nehogy discoba menjünk, mert… - inkább nyitva hagyom a mondatot. Legyen ennyi elég. – Menjünk egy kocsmába… azt hiszem. Ismersz egy jó helyet?
- Naná – vigyorodik el magabiztosan. Remek.
~*~
- És akkor azt mondta, hogy őt ez nem érdekli… érted? Ja nem is azt mondta, hogy ez nem az Ő problémája - talán kissé már lassan forog a nyelvem, így abba kéne hagynom az ivást. Én próbálkozom, de a pia azt mondja, ha nem iszom meg akkor öngyi lesz, és inkább szeretne a hasamba kerülni, mint a földre. Csak nem hagyhatom, hogy a hideg földre csurogjon nemde?
- Komolyan külföldre viszi?
- És még meg sem kérdezett – bólogatok hevesen. Jaj ennyire mégsem kéne. Na jó… nem érdekel az ital, azt csinál amit akar, és félre tolom a poharat. Ennyi elég volt mára. Még szerencse, hogy a lakásom a közelben van, így a kocsit itt hagyhatom, hazasétálhatok, és reggel majd eljövök érte. Ha rajta van a kormányzár csak nem lopják el… Azt hiszem.
- Elég ribanc egy nő… már bocs.
- Áh, felőlem szidhatod – legyintek túl erősen így kiborítom az előbb félretolt poharamat. Na… tényleg öngyi lett, nem hazudott. Már késő. Azt hiszem kérek másikat, viszont amint intenék, a kezem elcsuklik. Naaa… Naaa… na jól van… hallgatok a kezemre.
- Jól vagy? – érdeklődik kedvesen.
- Azt hiszem jobb lesz, ha hazamegyek – hirtelen állok fel így összerogy a lábam a sok ülés után, de Geo elkap ügyesen és elkap. Köszi haver.
- Óvatosan.
- Csak egy kicsit levegőzök, és jobb lesz – próbálok nagyon pontosa és értelmesen beszélni… nem megy. Visszaültet a helyemre. – Azt hiszem… - teszem még hozzá az elősző mondathoz, de elcsuklik a hangom. Vagy szimplán csak csuklottam? Tényleg lehet piától csuklani?
Pár pillanatig bambán ülök és próbálom kitisztítani a fejem ami azért is megy nehezen, mert idebent fülledt a levegő. Ezért akartam kimenni. Viszont ami… kissé… zavar és bizsergeti a kezem az… az.. hát az… az ő keze, ami még mindig a kezemet fogja. Ennyire ingadozok, hogy tartani kell? Ez nem jó jel. De attól még elengedhetné a kezemet. Vajon megint mindenki minket figyel?
|
| Levi-sama | 2012. 04. 30. 22:00:06 | #20745 |
Karakter: George Norway
- Szóval hová megyünk ma este?
- Este?
- Igen… mindjárt hat, és már késő délután után este jön… Szóval?
- Nem is tudom… azt hiszem éhes vagyok.
- Oké akkor étterem. Mit szeretsz? Olasz? Kínai? Görög? Pizza vagy valami gyorsbüfé?
- Nos… hétvégén voltam gyorsétteremben így… azt hiszem… legyen pizza.
Pompás.
- Jó, pont tudok is egy nagyon jót.
- Oké…
- Kint megvárlak.
Kisétálok, önelégült mosollyal ledobom magam az egyik bőrfotelbe, és egy ezeréves magazint kezdek lapozgatni, majd megunom és mobilomon keresztül megnézem az e-mailjeimet.
Amikor végre elérkezik az idő, kisétálok a motoromhoz, kiveszem a beépített csomagtartóból a pótsisakot, és a kisétáló Everett felé nyújtom. Kolléganőjén keresztülnézek, csak ő érdekel.
- Kocsival vagyok.
Hah, pedig szerettem volna én elvinni. Hát jó.
- Akkor majd kövess.
Alig tíz perc alatt érünk a pizzázóba, pedig direkt lassan mentem, hogy tudjon követni.
Besétálunk, minden arc felém fordul. Leülünk egy asztalhoz, a pincérnek leadjuk a rendelést. Egy lovat is meg tudnék enni, plusz Everett is lecsúszna utána desszertként.
Kihozzák végre a pizzákat.
- Hogy kivagy öltözve. Csak nem ma volt a nyelvvizsgád? És hogy sikerült?
Lenyelem a falatot, majd a ketchupos üveg fedelét felpattintom és alaposan megöntözöm.
- Remekül, az is simán meglesz.
- Na és milyen nyelvből?
- Német. Az francia és az olasz már letudva.
- Hűha. Nem lesz ez egy kicsit sok?
- Három nyelv bőven elég, szóval...
- Úgy értem a ketchup.
Felnevetek. Jó humora van!
- Nem, sőt. Ha tehetném még egy üveggel megöntözném, Imádom – vigyorgok rá, és farkasmód nagyot harapok a pizzámból, összemaszatolom persze az arcomat, az ujjaimat és talán a pólómra is jutott.
Felnevet ő is, és felém nyújt egy szalvétát.
- Ez tetszik...
- Tessék?
- Nevess megint – kérem tőle maszatos arcomat törölgetve, teli szájjal.
- Ha újra megnevettetsz, akkor fogok.
Eszegetni kezd ő is végre. Nem zavartatom magam, folytatom a társalgást.
- Nem látok rajtad gyűrűt. Ugye nem vagy nős?
- Csak voltam. Elváltunk.
Hm. Ez jó.
- Gyerek? – kérdem lazán, az ujjamra folyt szószt lenyalom.
- Van egy kislányom, az anyjával él. Nicole hét éves már.
- Vele töfföffef a héféfé?
- Tessék?
Lenyelem a falatot.
- Vele töltötted a hétvégét, ezért nem értél rá?
- Igen.
- Aha, az baró. Biztos helyes kiscsaj.
- Igen az – mosolyodik el kedvesen. Na ez az. Még rágni is elfelejtek, a telefonom maszatos kezemben landol, és már kattintok is. Zavartan pislogni kezd. – Mit csináltál?
- Megörökítettem ezt az arckifejezésed, mert tetszik.
Homlokát ráncolva iszik a kólájába, én pedig elmentem a fotót, majd letörölgetem a mobilról a ketchupot, és visszadugom a zsebembe.
- Na és most egyedül élsz?
Vonakodva hajlandó csak bólintani, de bólint és ez a lényeg. Zárkózott arckifejezéssel elmerül a pizza maradékában, így le kell tennem a további kérdezősködésről, de így is sok hasznos infóm van már. Ő persze semmit sem kérdez rólam. Miért is tenné? Nem érdeklem, csupán azért ül itt velem, mert annyira rámenős vagyok.
A desszert neki csak egy kávé, én egy nagy szelet csokitortát küldök be, miközben magamról szövegelek.
- Apám cégénél fogok lehelyezkedni, ezért kell ez a diploma. Külkereskedelmi részleghez kerülök, ezért a nyelvvizsgák. Már csak egy évem van hátra, és aztán huss... – a csokis villámmal húzok egy vonalat a levegőben. – Irány külföld egy időre. Aztán jövök vissza.
Mosolyogva hallgat, láthatóan ellazult a társaságomban. Ez jó.
- És mivel foglalkozik apukád cége?
- Kereskedelem. Számítógép alkatrészek, műszerek, speciális járművek, alkatrészek, ilyesmi.
- Oh. Értem.
Nem tudom mire gondolhat, de mintha megint visszahúzódna a csigaházába. Ne máár! Elfogy a kávéja, én pedig a sütimre bökök a villával.
- Megkóstolod? Isteni íze van.
- Köszönöm, nem kérek.
Megnyúlik az arcom.
- Nem szereted a csokoládét?
- De igen, csak...
- Csak mi? Csak egy kóstit. Na... – elbűvölő mosollyal nyújtom felé a villámat, és ő megadja magát. Naná. Ki tudna ellenállni nekem, amikor ilyen szépen kínálom? – Na milyen? Ízlik?
- Igen, finom – válaszolja.
- Még egy harit? – nyújtom felé, de kezével eltolja a kezemet.
- Köszönöm, inkább nem. – Megint kipirult az arca.
- Biztos? Szívesen megetetlek... – villantom rá rosszfiús vigyorom.
Lehajtja a fejét.
- Néznek minket – válaszolja halkan. Körbepillantok. Tényleg, még a pincér is minket figyel. Leteszem a villámat, széttárom kezeimet.
- Mi van?! – kérdezem fennhangon, cseppet sem kedvesen a nézőktől. Elfordulnak tőlünk az arcok végre. Bosszúsan fújok egyet és intek a pincérnek a számláért.
A parkolóban kikísérem a kocsihoz. Már lement a nap, égnek az utcai lámpák. Elbeszélgettük az időt, és remekül éreztem magam vele.
- Tök jó volt, nem? – kérdezem tőle jókedvűen, és zsebeimbe gyűrt kezekkel sétálok mellette.
- Igen...
- Megismételjük majd valamikor?
Megérkezünk a kocsijához, és felém fordul.
- Nézd George...
- Geo – mosolygok rá, és megtámaszkodom a válla mellett a kocsin. Meghökken a hirtelen közelségtől, az utcai világításnál alig látom az arcát, csak a szemüvege csillog.
- Geo. Szóval...
Szusszantok egyet, és lehajtom a fejem, homlokom az övéhez érintem.
- Ha jól sejtem, most jön a lerázó duma, igaz?
Megakad az előre megfogalmazott mondatban, és elfordítja a fejét, hogy ne érjek hozzá. Így oldalról láthatom az arcát, és pont odavilágít egy épp kikanyarodó autó lámpája. Vörös az arca, pont ahogy sejtettem. Beszívom finom illatát. Mmm... Old spice és enyhe izzadtság keveréke. Teljesen be tud indítani ezzel.
- Olyasmi – mormolja. Komolyan nézem őt, halk a hangom.
- Igazságtalan vagy, Everett. Én itt keményen próbálkozom, de folyton beleütközöm a csigaházadba.
- Igazságtalan? De hát... Nem értem miért csinálod ezt, Geo. Mégis mit akarsz tőlem?
- Hát nem egyértelmű? – kérdezem ellágyulva. – Szeretnélek megismerni. Lehetnénk... barátok.
- Mégis miért akarnál velem barátkozni? Semmi közös nincs bennünk. - Elengedem, mert egyre gyorsabban szedi a levegőt, nem akarom hogy fenyegetve érezze magát. – Te egy gazdag, jóképű srác vagy, rengeteg barátod van, nem kell neked egy ilyen unalmas fickó, aki...
- Szeretném, ha nem te mondanád meg nekem, mit is akarok! – mordulok fel, és ökleimet a zsebeimbe gyűröm. Felbosszantott, de inkább lenyelem. Apámmal ellentétben, én nem török és zúzok ha feldühítenek. Lassan kifújom a levegőt. – Szóval azért nem akarsz találkozni velem, mert gazdag vagyok? Ennyire felszínesnek ismertél meg?
- Félreértesz, én... – zavartan igazítja meg a szemüvegét. – Te nem vagy felszínes. Csak azt akartam mondani, hogy...
- Sss...
Szájára teszem a mutatóujjam. Érzem a finom borostát a bőrén, és még ez is felizgat.
- Felejtsük el, okés? – mosolygok rá kedvesen. – Jól éreztem magam veled, a vacsi finom volt, és jókat nevettünk, ezért szeretném ha jókedvűen válnánk el.
Apró biccentés, és elveszem szájáról az ujjam.
- Köszönöm a vacsorát – mosolyog szégyenlősen. – Legközelebb én fizetek, jó?
Körbeér a szám a fejemen, talán világítok is, mint egy villanykörte.
- Ez egy meghívás?
- Olyasmi...
- Feltétlenül bevasalom – hátrálok egy lépést, és rábökök a mutatóujjammal. – Bevasalom ám, simán! Jó éjt, Everett! Majd hívlak!
- Jó éjt, Geo.
Intek neki, és a motoromhoz sétálok.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 30. 17:32:37 | #20738 |
Karakter: Everett Hays
Everett:
Ezt szeretem… az ilyen nyugis hétköznapokat.
Csak ülök a székemben, lazsálok, néha fordulok egyet, a légkondi felé vagy éppen neki háttal, és amikor épp érkezik valami feladat azt megcsinálom.
Agyamban újra kiélvezem a hétvége szépségeit. Elvihettem Nicolet vidámparkba még szombaton, vasárnap meg elvittem a kedvenc gyorséttermébe, ahol játékot is adnak a gyerekmenü mellé. Kár, hogy vasárnap este máris vissza kellett vinnem, de talán egy újabb hónapot kibírok ezekkel a szép kis emlékekkel.
Csörög a benti telefon, amin azt kérdezi az egyik felső irodista, hogy megkaptam-e az e-mailt a listával. A fiókomon kellett volna hagyni a monitort. Így míg gyorsan begépelek minden, a vállam és fülem közé kell szorítanom a telefont. Vénülök… mindjárt görcsbe áll a nyakam.
- Igen, megvan, köszönöm szépen. – le is teszem a kagylót és gyorsan el is intézem amit kell. Szerencsére nincsenek sokan és elég hozzá egy sablon levelet összeállítani, csak egy részt kell majd átírni benne a nevet leszámítva.
Kész… nemsokára vége a munkaidőnek is és mehetek végre haza.
Imádom az egész hétvégémet Nicole-al tölteni, de eléggé kimerítő is tud lenni. Az ajtónak háttal a légkondi felé fordulok, de mivel vékonyabb inget vettem fel, így nem bírom sokáig ha szembe fúj, viszont ha alacsonyabb fokozatra veszem akkor meg oldalra fordulva nem ér eléggé a hűs. Micsoda eget rengető problémák nem? Bárcsak életemben ez lenne a legkisebb bajom.
Felpattannak szemeim, amikor megcsörren a mobilom.
Jé… ez csak nem? A szemüvegem rajtam van így biztosan jól látok George. Biztos csak azért hív hogy megtudja ki azaz Everett a telefonjában.
- Haló?
- Szia Everett. – válaszol mosolygós hanggal. Nem úgy tűnik mint aki bizonytalan és kíváncsiságból hívott fel. - Megígértem, hogy felhívlak, és te megígérted, hogy találkozol velem újra. Szóval ráérsz ma? – elakad a légzésem egy pillanatra. Úgy tűnik nem felejtette el ki vagyok… sőt… Viszont valamit nem jól mondott.
- Öh hát igen, de én nem ígértem semmit, csak...
- Remek. Mindjárt végzel, ugye?
- Hát igen, de...
- Akkor a részleteket megbeszéljük nálad. – ez után már csak a telefon szaggatott búgása következik. Neked is szia… És mi az hogy nálam? Miért nem hagy befejezni egy mondatot. A telefont mustrálom, majd megfordulok a székkel és észreveszem hogy ott áll az ajtóban.
Remek…
- Kopp-kopp. – vigyorodik el azzal a jól ismert mosolyával.
- Ó, szia. Régóta állsz itt? – ennél szerencsétlenebbül már aligha festhetek. Észre sem vettem, hogy itt van. Lehet hogy végig itt állt míg beszéltünk? Hirtelen megint melegem lett, de most nem fordíthatok neki hátat hogy a légkondi hűsét élvezzem.
Beljebb lép, márkás cipője halkan kopog a burkolaton, és parfümös illat kúszik orromba ahogy a pultra támaszkodik.
- Szóval hová megyünk ma este?
- Este? – kérdezek vissza hirtelen. Arról szó sem volt hogy ha rá is érek este menjek valahova. Igaz arról sem beszéltem hogy egyáltalán újra elmegyek e vele valahova.
- Igen… mindjárt hat, és már késő délután után este jön… Szóval?
- Nem is tudom… azt hiszem éhes vagyok – de ha nem kéne sehova mennem kibírtam volna hazáig ahol az előkészített kis porleveském vár.
- Oké akkor étterem. Mit szeretsz? Olasz? Kínai? Görög? Pizza vagy valami gyorsbüfé? – miért érdeklődik ennyire? Furcsa…
- Nos… - gondolkodom hangosan – hétvégén voltam gyorsétteremben így… azt hiszem… legyen pizza. – az olyan fiatalos ételnek tűnik. Igaz én is szeretem, és a fagyasztómban is van egy félretéve, de jó lesz az majd később is.
- Jó, pont tudok is egy nagyon jót.
- Oké… - mondom halkan és a karórámat kezdem vizslatni.
- Kint megvárlak – egy újabb mosoly én pedig szusszanok egy nagyot. Nem hiszem el. Pedig azt hittem hogy újra éli kis világát, hogy én is folytathassam úgy ahogyan eddig. Nem jött be. De kíváncsi lennék mit akarhat valójában. De hiába kérdeznék rá megint, valószínűleg a válasz ugyan az lenne. Amit nem tudok felfogni. Talán csak nem értem az egyetemisták szintjét. Ez is lehet.
Összerendezgetem a papírokat. Pontosan hat óra. A pult mögül kievickélve vonszolom magammal a kis táskát, elköszönök Megantól, és bezárok mindent, ahogyan ő is. Az épületből érek ki George megállít és Megan csak megy tovább.
Két bukósisakot látok a kezében.
- Kocsival vagyok – mondom gyorsan, mielőtt bárhogyan is invitálni próbálna csodajárgányára, és egy csalódott sóhajjal nyugtázza de pár pillanattal később megint csábos mosollyal próbál lenyűgözni.
- Akkor majd kövess. – bólintok, majd figyelem ahogy a mocijához megy, elteszi az egyik sisakot és felül. Ja igen nekem is be kéne szállni a kocsiba ugye?
Nem ártana.
Kinyitom, leveszem a zárat, a táskám az anyósülésen landol, még bekötöm magam és mire rá figyelek már be is indította a motort. Igyekeznem kéne ha nem akarom szem elöl téveszteni. Nem mintha olyan nagy baj lenne, de van egy olyan érzésem, hogy utána hívogatni kezdene, hogy merre vagyok.
Kitolatok, majd követem a sötét motort, rajta a sötét ruhás alakkal. Milyen filmbe illő pillanat.
~*~
Egy hangulatos kis étterem előtt áll meg. Nekem pár méterrel arrébb kell hajtani, hogy megfelelő parkolóhelyet találjak. Furcsa. Soha nem is láttam még ezt az éttermet, pedig nincs is messze a lakásomtól. Na meglátjuk milyen a kínálat és az árak, és ha megfelelő akkor legközelebb Nicole-t is elhozom ide.
Egy szalámis kispizzát kérek egy nagy kólával, majd helyet foglalunk egy szélre eső asztalnál. Már csak ezt a helyet láttam szabadnak, bár épp hogy leülünk a mellettünk lévő asztalnál vacsorázó család épp most áll fel és ki sem lépnek az egyik pincér eltakarít utánuk. Néha idepillant, de főleg George felé, majd eltűnik kis mosollyal. Nos igen. Szerintem simán át is látott rajtam, bár az meglep, hogy ez egy fiatal fiú volt. Na mindegy. Éhes vagyok.
Ahogy szembe fordulok vele megint, látom hogy igazán ki van öltözve. Nem hiszem hogy csak azért tette volna, mert el akart hívni. Sőt ez még egy randihoz is túlöltözött ruházat. Nem mintha randinak képzelném a dolgot, csak két pasas együtt eszik.
- Hogy kivagy öltözve. Csak nem ma volt a nyelvvizsgád? – bólint, és épp leharapja az egyik pizza sarkát. Én is jókor tudok kérdezni. Na mindegy – És hogy sikerült?
|
| Levi-sama | 2012. 04. 30. 12:04:02 | #20734 |
Karakter: George Norway
- Inkább az zavart, ahogy beszéltél velük. Pedig csak szerették volna, hogy észre vedd őket. Ez olyan nagy baj?
Hm. Milyen érzékeny. Megvonom a vállam.
- Egy idő után már zavar.
- Bocsánat, de nem tudom megérteni.
Felhajtja a sörének maradékát, miközben összeszorul a torkom. A fenébe, remélem most emiatt nem fog lelépni! Nem hagyom veszni az esélyemet.
- A hétvégén ráérsz valamikor?
Meglepődött már megint. Szerintem lila gőze sincs, mit akarok tőle.
- Sajnos nem érek rá. Azt hiszem ideje mennem.
Na nem. Már megint lepattint magáról, ezt komolyan nem hiszem el. Felállok, és az asztalon támaszkodó kezére teszem a tenyerem.
- Várj…! Én komolyan gondoltam azt, hogy jobban szeretnélek megismerni. A jövő héten ráérsz?
Sóhajt egyet, beletörődve biccent.
- Jövő héten még nem tudom hogy érek rá.
- Akkor elkérhetem a számodat? – mosolygok rá igézően. Gyerünk bébi, lökd a számot.
- El...
Elpirulva kezd kotorni a táskájában.
Előrántom érintőképernyős hightech telcsimet.
- Nekem az is jó ha csak elmondod. – Amikor azt hinném, hogy nem tud meglepni, előrukkol egy újabb ötlettel, és előveszi a pénztárcáját. - Ó nem, én fizetek.
Elsietek és rendezem a számlát, a pincérnő pedig egy cetlin odaadja nekem a mobilszámát, amit összegyűrve hajítok a szemetesbe, miközben Everett után sietek. Az utcán érem utol, de hiába próbál kijátszani, nem engedem neki.
- Szóval a számod… - emlékeztetem. Végre lediktálja nekem, és azonnal le is mentem. A parkolóban az autójáig kísérem, és memorizálom a rendszámát.
Megállunk egymással szemben, szemüvegén keresztül felnéz rám.
- Nos… jó hétvégét kívánok neked.
- Viszont.
Szétválnak útjaink, a motoromra ülök, és felhívom őt. Amikor megcsörren a mobilja, megnyugszom. Bíztam benne, hogy a valódi számát adja meg, és mivel ő nem kérte el az enyémet, hát... Így legalább tuti benne leszek a mobiljában. Értetlenül felnéz rám, én pedig integetek neki, felveszem a bukósisakot és elporzok a parkolóból.
*
Este van. Zuhany után meztelenül lépek ki a fürdőből, és az ágyamhoz sétálok, ledobom magam rá és hatalmasat sóhajtok. Jó ez a kis albérlet közel az egyetemhez, de nem használom gyakran. Szinte soha. De most nem volt kedvem hazamenni, majd holnap.
Lenémítom a falon villogó plazmatévét a távirányítóval, és előveszem a mobilomat. A nevét a híváslista elejére tettem. Everett. A családnevét sem tudom. Semmit sem tudok róla, csak azt, hogy a TO-n dolgozik régóta. Egy csomószor találkoztam vele az elmúlt években, de észre sem vettem őt, egészen addig a napig, amikor odajött hozzám, és kedves mosollyal nyújtotta felém a zsebkendőt.
Valami felébredt bennem akkor, és nem csak a testi gerjedelemről van szó, hiszen elég kanos vagyok ahhoz is, hogy egy krumpliszsáktól is felálljon. Nem, ennél sokkal több történt. Megrendült az egész belsőm, mert rájöttem hogy ez a férfi különleges.
Alkaromat a szemeimre fektetem, és halkan felnevetek.
- Mi a fene van velem?! Ennyire ki lennék éhezve a törődésre, hogy belezúgok valakibe, aki egy hangyányit foglalkozott velem? Nem vagyok normális... – sóhajtom.
Leteszem a telefont magam mellé az ágyra, és behunyom a szemeimet.
Nem tudok róla semmit, pedig ezer és ezer kérdésem lenne. Mindent tudni akarok róla, és legfőképpen látni akarom. Furcsa egy érzés. A mosolyát jó lenne újra látni. Vajon milyen érzés lenne ha megérint? Tudnom kell.
Ott a kávézóban teljesen igaza volt, amikor megkérdezte hogy mit akarok tőle, hisz nincs benne semmi különleges. Naná, évekig észre sem vettem, a létezéséről sem tudtam, csupán irodai bútor volt számomra, mint az összes többi egyetemi alkalmazott. De amikor levedlette az íróasztalt, és emberien tett felém egy nemes gesztust, megláttam benne valamit. Valamit, ami a zsigeremig hatolt, és heves vágyat éreztem. Most is előttem áll a kép, ahogy a kávézóasztalnál lefogom a kezét, és felnéz rám. Izgató illata orromba kúszik, és valami meghatározhatatlan érzés összerántja a gyomromat egészen kicsivé. Soha nem éreztem még ilyet. Nem akartam, hogy lelépjen. Valami kétségbeesés féleség vakargatta a tudatom felszínét, egyfajta késztetés, hogy ne hagyjam elmenni.
Furcsa.
A napok telnek, tanulok a német nyelvvizsgára, esténként piálok haverokkal levezetésképp. Eltelt néhány nap, és még nem hívtam fel. Vajon gondol rám? Várja a hívásomat? Biztos nem. Egy bosszantó kölyök vagyok számára, talán már el is feledkezett az ígéretéről.
Már szerda van. Holnap szóbeli nyelvvizsgázom. Nem izgulok, ez már a harmadik nyelv, amit tanulok, szóval rutinos vagyok ilyen szempontból.
Délután már becsukom a könyveket az íróasztalomon, és elhagyom a szobámat. A nappali üres, anyámat a konyhában találom. Fehér és aranyos kötényben sürgölődik a pultnál, a levegőt finom süteményillat fűszerezi.
- Mmm... – szagolok a levegőbe széles mosollyal. – Csak nem?
Átölelem hátulról, ahogy apa szokta, de én nem a nyakába csókolok, csak az arcára adok egy puszit.
- De igen – kuncog. – A kedvencünket sütöm, csokis-fahéjas csigát. Kell az energia a holnapi nyelvvizsgádra.
Elcsenek egy meleget, és ledobom magam az egyik konyhaszékre.
- A többiek?
- Apád még dolgozik, Tom edzésen, John pedig kint a medencénél. Sheep pedig valahol árkot ás a kertbe.
Sheep a kutyánk. Kotorékeb. De tényleg.
Csendben nassolom a süteményt, közben anyát figyelem, ahogy nyújtja a tésztát. Pont úgy néz ki mint én, csak kisebb és nőies. A haja sötét és göndör, a szemei aranysárgák, a bőre is hasonlóan barnás mint az enyém.
- Anya...
- Igen?
- Semmi.
Abbahagyja a tészta nyújtását, és rám néz.
- Mondjad nyugodtan, kicsim.
- Tegyük fel, hogy van valaki... – ezt hallva megtörli a kezét egy konyharuhában, hozzám lép és leül velem szemben.
- Folytasd.
- Szóval van valaki, aki nagyon tetszik, de tudomást sem akar venni rólam. Viszont én nem tudom kiverni őt a fejemből. Szerinted ha tovább nyomulok, annak van értelme?
- Ó. Hát ez komolyan hangzik. Na és miért gondolod azt, hogy nem érdekled? Valóban így van ez?
- Igen.
- Na és sokat jelent neked ez a személy?
Újabb süteményt veszek el a tálról, de csak piszkálom az ujjammal. Sokat jelentene? Nem. Egyszerűen magam sem tudom még, hogy mit is akarok tőle, de az biztos, hogy akarok valamit.
- Fiam, a hallgatásod többet jelent mint gondolnád. Emlékszel, hogyan ismerkedtem meg apáddal?
Felnézek mosolygó arcára. Ó hogyne emlékeznék. Nagyapa titkárnője volt, és amikor apám átvette a céget, akkor beleszeretett, de anya akkoriban házas volt egy másik férfival, és észre sem vette őt. Apám addig nyomult, addig udvarolt és addig harcolt, ármánykodott és buldogként üldözte őt, amíg anyám házassága tönkre ment, és összeomlott. Akkor apám lecsapott, és elérte hogy viszontszeresse őt a kiszemelt és imádott nő. Azóta is boldogok, apa bármit megtenne anyáért, óvja és félti a széltől is.
- Azt mondod, hogy ne adjam fel?
Átnyúl az asztalon, és megfogja a sütit szorongató kezem.
- Azt mondom, hogy küzdj meg azért, ami fontos neked.
Bólintok.
*
Nyelvvizsga után, kényelmes lazasággal, ismét nyakkendő-mentesítve sétálok végig az egyetem folyosóján. A TO ajtaja nyitva. A folyosó üres. Előrántom a mobilomat, és felhívom őt.
Hallom bentről, ahogy csörög a telefonja.
- Haló?
- Szia Everett. – Megkérdezném hogy nem zavarom-e, de tudom hogy nincs bent nála senki. És azt is, hogy mindjárt végez. – Megígértem, hogy felhívlak, és te megígérted, hogy találkozol velem újra. Szóval ráérsz ma?
- Öh hát igen, de én nem ígértem semmit, csak...
- Remek. Mindjárt végzel, ugye? – kérdem, és a nyitott ajtófélfához támaszkodva nézem őt. Háttal ül nekem a székében, és feszülten borzolja a haját.
- Hát igen, de...
- Akkor a részleteket megbeszéljük nálad.
Kinyomom a telefonom, ő pedig döbbenten nézi az elnémult készüléket. Megfordul a székében, és meglát engem, ahogy szívdöglesztő mosollyal támasztom az ajtófélfát.
- Kopp-kopp.
- Ó, szia. Régóta állsz itt?
Már megint elvörösödött. Nem válaszolok, csak közelebb sétálok hozzá, és az asztalára támaszkodom, huncut mosollyal rákacsintok.
- Szóvak hová megyünk ma este?
|
| timcsiikee | 2012. 04. 29. 23:24:54 | #20727 |
Karakter: Everett Hays
Everett:
- Indulhatunk? – dörmögi halkan. Ja igen… ma is megpróbált elhívni. Nem látni semmi gyanúsat.
- Öh, rendben, de ha lehet ne tartson sokáig. – még otthon meg kéne nézni az üzeneteimet na meg a játékot is meglesni mint mindig.
- Nem fog – megint az a csábos kacsintás - Mehetünk a motoromon is, vagy gyalog. Itt van egy utcányira a teraszos kávézó. Isteni a sörük.
- Felőlem sétálhatunk is, nagyon jó idő van. – meg ha nincs is messze akkor felesleges motorozni erre a kis távra.
Kicsit zavarban vagyok. Elég régóta dolgozom az egyetemen, de soha nem mentem még oda. Talán úgy gondoltam, hogy az a fiatalok övezete. Vagy inkább csak bejövök hazamegyek és ennyi. Különösebb magyarázat nem is kell.
Előveszek egy zsebkendőt és óvatosan letörlöm az izzadtságot ami nyakamon csorog és már zavar. Nem szól semmit, csak a cipők slattyogása hallatszik, na meg a néha elsurranó autók zaja. Nem beszélve a motorosokról.
- Szóval vége a félévének? – ennél csodásabbat nem kérdezhettem volna az indexleadás utolsó napja után. Komolyan… látatlanban megveregetem saját vállamat.
- Még nem egészen, egy nyelvvizsga vár rám. – oh, talán még sem volt annyira hülye a kérdés. Szóval a múltkor nyelvvizsgás papírt vett el. Vajon milyen nyelvet tanul? - Szóval mióta dolgozik itt?
- Hát... már régóta. – sokkal régebb óta minthogy idejött volna.
- Érdekes munkája lehet. Gondolom sok problémát kell megoldania, és segíteni a diákoknak. – kezdem úgy érezni magam mint egy vígjátékban sőt… inkább a kész átverés showra hajaz az egész. Mit keresek én a campus közepén az egyik legnépszerűbb sráccal a hallgatók között egy étterem felé haladva? Nem tudom. Csak nekem annyira abszurd az egész.
- Hát így is mondhatjuk... – valamit csak mondanom kell. Bár nem valami tartalmas de mégis válasz.
- Na és miért jöttél ide dolgozni? Ugye nem gond, ha tegeződünk? – ezt talán nekem kéne felajánlani… ha kb tíz évvel idősebb vagyok tőle… gondolom én. De hát ilyen a szürkeegerek sorsa… a fiatal kor legyőzi őket egy lehelettel is ha az ennyire lehengerlő.
- Hát azt hiszem… nem – végre elérünk a célunkig.
- Király! Na hova üljünk? Kint? Bent?
- Légkondi van?
- Van hát.
- Akkor bent.
- Jó.
Ajtót nyit, előre enged és én választhatom ki hova üljünk. Késztetést érzek arra, hogy a gatyámba nézzek, vagy hogy megtapogassam a mellkasom. Bár van egy olyan érzésem, hogy nőnek se lennék valami vonzó egyéniség.
Épp hogy letesszük a fenekünket felénk áll egy pincérlány. Elég csinoska.
- Egy jó hideg sört kérek. Te mit kérsz?
- Egy alkoholmentes sört. – tuti hogy ha sima sört innék, most állítana meg a rendőr. Murphy. Inkább megelőzöm.
Egyik fülemen be másikon pedig ki a mai kínálatról. Csak egy sör és mehetek haza. Talán csak kíváncsiságból hívott el, majd úgyis mindjárt meglátja milyen uncsi alak vagyok, és rögtön megun Ő is. Sima ügy. Aztán máris visszatérhetek a beskatulyázott kis mindennapjaimhoz.
Hamarosan meg is érkezik a sör. Ez aztán a gyors kiszolgálás. Ha egyedül jöttem volna szerintem hatszor ennyit várnék és langyosan kapnám meg a sört, ami perpillanat hihetetlenül hideg és szörnyen jól esik. Szeretem a hideget ilyen melegben.
- Hah... ebben a melegben nincs jobb egy jó hideg sörnél, nem igaz? – a számból vette ki a szót.
- De igen, valóban. – ezzel csak egyetérteni tudok.
Hátradőlve elkényelmesedik addig letörlöm ismét magam és a szemüvegemet is. A csend egyre kínosabbá válik és ezen nem javít a többi itt lévő ember duruzsolása… Sem az, hogy oldalra sandítva két lány túlságosan is feltűnően bámulja. Vagyis nem csak ők de ők ülnek a legközelebb akiket látok. Amikor megint magam elé nézek csak azt látom, hogy Ő bámul engem meredten.
- George… - szólalok meg halkan.
- Igen?
- Megkérdezhetem, hogy mit nézel ennyire rajtam? Talán maszatos az arcom? – megdörzsölöm a szám felett hátha habos, de nem. De ragacsfoltot sem érzek az arcomon. Vagy tintás lenne?
- Nem, csak szeretlek nézni. – ismét egy vicces mondat. Kis híján felnevetek, de megállom. A tekintete túl őszinte. Valaki rúgjon meg.
- De miért, hiszen nincs rajtam semmi különleges. – visszaveszem szemüvegemet.
- De igen. Szerintem van. Miért jöttél oda hozzám vigasztalni akkor? – ez szerintem egyértelmű. Szemei helyett azt nézem, ahogy a pohár oldalát kenegeti.
- Ez természetes, nem? Te sem mennél el egy síró ember mellett csak úgy.
- Talán.
- Azért hívtál ide, hogy ezt megkérdezd?
- Nem. Azért tettem, mert szeretnélek jobban megismerni. – kezd kicsit bosszantani. Ez annyira abszurd, hogy még mesébe sem illik. Pláne nem most józanul. Tuti, hogy ez alkohol mentes sör?
- Ez valami vicc? Mégis miért akarnál te engem megismerni? Egy tanulmányis ügyintézőt? Fogadtál valakivel, vagy... – hirtelen felemelkedik én meg elhallgatok ahogy fölém magasodik.
- Csak ismerkedni. Nyugalom. Ártatlan és jószándékú vagyok, mint a ma született bárány. Lazíts, okés? Csak beszélgetünk, nincs ebben semmi rossz. – túl izgatott lennék? Nem tehetek róla, szokatlan számomra ez a… környezet.
- Hát jó...
Visszadől így fellélegezhetek, majd látom, hogy oldalra fordul. Remélem a két lány most elégedett, hogy végre feléjük néz. Megértem…
- Megtennétek, hogy nem moziztok? Utálok úgy piálni, hogy kinézik a számból a sört, ráadásul nem kéne annyi fagylaltot zabálnotok, így is nagy már a seggetek. – csak kidüllednek szemeim, beszólásán.
- Bocs, néha előfordul hogy rám tapadnak ilyen kis picsák. Nagyon zavartak?
- Inkább az zavart, ahogy beszéltél velük. Pedig csak szerették volna, hogy észrevedd őket. Ez olyan nagy baj? – a rám fordított figyelmét akár rájuk is fordíthatná és mindenki boldog lenne… vagy nem?
- Egy idő után már zavar – persze hogy nem érthetem meg milyen menő csávónak lenni. Nem is próbálkozom vele. Pedig mennyire örülnék ha csak egy nap úgy telne el, hogy rám mosolyognak a hasonló lányok vagy nők akkor is ha semmit sem szeretnének végül. Ezért szeretem a kis közértben a pénztáros lányt.
Ledöntöm a söröm maradékát ami ennyi idő alatt lassan kezdett langyossá válni. Így már nem olyan finom. Finoman teszem vissza az asztalra a korsót, majd az asztal alá rejtem kezeimet.
- Bocsánat, de nem tudom megérteni. – persze nem is próbáltam. Lesütött szemekkel ülök vele szemben. Legalább azt megvárom míg Ő is befejezi a sörét aztán megyek is haza. Nincs értelme tovább itt ülnöm vele, biztos unja már a fejem és épp azon agyal, hogyan koptasson le finomabban mint azokat a csajokat.
- A hétvégén ráérsz valamikor? – kérdi megszakítva a csendet és ismét meglepetten nézek rá. Ez a nap kész vicc… komolyan. De még ha tényleg érdekelném is és szeretném… akkor sem lehet. Végre jön hozzám Nicole hosszú idő után, semmi pénzért nem hagynám ki.
- Sajnos nem érek rá. – amikor kiürül teljesen a korsója, az asztalra támaszkodom és lassan felállok. – Azt hiszem ideje mennem.
Felpattan ezzel azonnal felém magasodik és tenyere az enyémen fekszik, meggátolva szabadulásomat.
- Várj… komolyan gondoltam. Azt hogy jobban szeretnélek megismerni. A jövő héten ráérsz? – kelletlenül sóhajtok egyet. Kiöregedtem én már ebből. Nem is értem miért próbálkozik ennyire. De valahol… mégis jólesik akkor is ha hamis érdeklődés. És ha már így majdnem kioktattam a lányok miatt pont nekem nem kéne lekoptatnom ugye? Akkor álszent lennék.
- Jövő héten még nem tudom hogy érek rá.
- Akkor elkérhetem a számodat? – ez a hihetetlenül csábos mosoly mindig elgondolkodtat egy pillanatra. Be kéne tiltani a hipnotizáló mosolyt. Vagy olyan fogkrémet adni az ilyeneknek, amitől veszít erejéből ez a gesztus.
- El… - kihúzom tenyere alól a kezemet, majd a táskámba túrok könyékig egy névjegykártyáért.
- Nekem az is jó ha csak elmondod – előkapja a telefont. Mai fiatalok… Még szerencse hogy én is rendelkezem ezzel a csodás találmánnyal. De ha mér a kezemben van a táska, előhalászom a pénztárcámat. Meg is van. – Ó nem, én fizetek. – válaszolni sincs időm már a pultnál van így szó nélkül teszem vissza a tárcám és elindulok a kijárat felé.
Követ persze, és együtt sétálunk visszafelé a parkolóba.
- Szóval a számod… - ismét a kezében van a telefon, így nem menekülve fejből elmondom neki lassan a számot. Mire sikerül névvel, mindennel elmennie, szerencsére el is telik az idő, így visszaértünk a parkolóba.
- Nos… jó hétvégét kívánok neked – igaz még csak csütörtök van, de holnap én már nem jövök és nyilván Ő sem.
- Viszont – mosolyog vissza, én intek mire ő is, és a kocsimhoz megyek. Épp hogy kioldom a zárat, megcsörren a telefonom, de amin a kezembe kerül leteszik. Fene… pedig csak hármat csörgött. Ismeretlen szám.
Körbenézek, és meglátom ahogy George épp egy motoron ül, felém int két ujjal, majd zsebébe csúsztatja a telefont, fejébe nyomja a sisakot, és elzúg a menő mocijával.
Fura egy nap… de tényleg. Bárcsak tudnám mi a fenét akar tőlem.
Beülök a kocsimba, leoldom a kormányzárat, majd a telefonban elmentem a számát. Nyilván Ő csörgetett meg, hogy valós-e a szám. Miért adnék meg hamis számot? Más már megtette? Na mindegy… inkább sietek haza mert fel kell készítenem a lakást a hercegnőnek. És persze a szokásos tespedés sem maradhat el.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 29. 21:02:31 | #20721 |
Karakter: George Norway
Dübörög a zene. A többszintes családi ház tele diákokkal, még az udvaron és a medence körül is óriási a tömeg.
Megállítom a ház előtt a motort, és leszáll a mögöttem ülő lány, a sisakot visszaadja.
- Kösz a fuvart, Geo.
- Nincs mit.
Falatnyi szoknyájában belibeg, én pedig bosszúsan követem, majd szétválnak útjaink. Széles vigyorral fogadom az engem üdvözlő félrészeg táraság ovációját. Valaki egy üveg sört nyom a kezembe, ledobom magam a medencében fürdőket bámulók táborába, és kinyújtom végtelenhosszú lábaimat.
Bosszús vagyok, amiért pofára ejtett a TO-s csávó, de nem hagyom hogy elrontsa a jókedvem. Az a kis szőke srác ott a medence szélén majd megvigasztal. Igazam van? Rámosolygok és ő elpirul. Naná hogy igazam van.
*
Hajnal kettőkor elsöprök haza, a kis szőke kellemesen ellazított a mesteri szájtechnikájával. Magam lepődtem meg a legjobban, amikor a medence mögötti fészerbe behúzott magával, letérdelt elém és leszopott. Csak úgy. Nem volt semmi.
Ma pedig, amint túl vagyok a szóbelin, nyakkendőmet a zsebembe gyűröm, ingemet kigombolom mellkasomig és besétálok a TO-ra. Odabent ül Evy, és el van mint hal a vízben.
- Miben segíthetek?
- Tegnap nem jött el – nyitom köszönésképpen ezzel a társalgást. Csodálkozva néz rám, zavartan dörgöli meg a tarkóját, arca már megint piros.
- Sajnálom, tegnap rosszul voltam.
Valóban? Minden meg van bocsátva, erről tényleg nem tehetett, és értesíteni sem tudott, hiszen számot nem cseréltünk.
- Akkor ma? Kettőkor?
Újabb döbbenet, zavartan érinti meg a számítógép egerét.
- Nem tudom…
Ejnye, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. Előkapom a százkarátos mosolyomat, és a pultra támaszkodva hajolok közelebb hozzá, barna szemeit rabul ejtem, mintha ő lenne az őzike, és én az aranyszemű oroszlán. Így is van.
- Csak egy sör… vagy felőlem narancslé is lehet.
- Köszönöm a meghívást, de… semmi komolyat nem tettem ami miatt megérdemelném.
Hárít. Folyamatosan hárít. Kezd idegesíteni.
- Akkor is ragaszkodom hozzá.
- Jó… legyen.
Nah ez a beszéd. Így minden sokkal rózsaszínűbb. Legszívesebben megcirógatnám piros arcát, letörölném az izzadtságot a homlokáról és művelnék én vele még sok egyebet is, de nem most. Majd.
- Akkor kettőkor… de ne hagyjon itt.
Hátrálok, megvárom amíg bólint és kisétálok.
*
A bejáratnál várom. Kisétál az ajtón, elgondolkodva nézi a karóráját, kezében aktatáskát cipel. Annyira elmélázik a kocsija felé menet, hogy engem észre sem vesz, csak amikor eléállok és mellkasomnak csapódik.
Meglepetten pislog fel rám, megdörgöli fájó orrát és megigazítja szemüvegét. Zavartan pislog. Elfelejtette a meghívásomat?! Leharapom a fejét. Eskü.
Mosolyom mögé rejtem dühömet.
- Indulhatunk?
Leesik neki végre, és hátralép.
- Öh, rendben, de ha lehet ne tartson sokáig.
- Nem fog – kacsintok rá. – Mehetünk a motoromon is, vagy gyalog. Itt van egy utcányira a teraszos kávézó. Isteni a sörük.
- Felőlem sétálhatunk is, nagyon jó idő van.
Egy zsebkendőt húz elő a zsebéből, és miközben mellettem sétálva próbálja tartani a tempót a nagy lépteimmel, a nyakába csurgó izzadtságot törölgeti magáról. Naná, vastag ingben és nyakkendőben nyomorog, én bezzeg hasamig kigomboltam az ingemet, a táskám pedig lezserül a vállamon lóg. A meleget amúgyis nagyon jól bírom.
- Szóval vége a félévének? – próbál beszélgetni, és értékelem hogy megteszi, mert épp azon törtem a fejem, mit is mondhatnék. Valamiért izgulok.
- Még nem egészen, egy nyelvvizsga vár rám. Szóval mióta dolgozik itt?
- Hát... mér régóta.
- Érdekes munkája lehet. Gondolom sok problémát kell megoldania, és segíteni a diákoknak.
- Hát így is mondhatjuk...
- Na és miért jöttél ide dolgozni? Ugye nem gond, ha tegeződünk? – teszem hozzá udvariasan, és mellette sétálva kissé előre hajolok, hogy rám nézzen, ugyanis folyamatosan a járdát bámulja maga előtt.
- Hát azt hiszem... nem.
- Király! Na hova üljünk? – biccentek a kávézó felé. – Kint? Bent?
- Légkondi van?
- Van hát.
- Akkor bent.
- Jó.
Kinyitom az ajtót és előre engedem. Odabent egy üres boxot kiválaszt, én pedig követem. Odabent minden arc felém fordul, de nem viszonzom senkinek a pillantását. Nem csajozni jöttem. Leülünk, a pincérlány máris mellettünk terem és készségesen nyújtja az étlapot.
- Egy jó hideg sört kérek. Te mit kérsz? – fordulok Everett felé.
- Egy alkoholmentes sört.
A pincérlány még felsorolja nekem a mai ajánlatot, majd kacsintva elmegy. A szokásos. Mindig ezt csinálják, már észre sem veszem. Everett velem szemben csendben üldögél, kezeit az ölében pihenteti, mint aki nincs is itt. Körbehordozza tekintetét az embereken, majd amikor pár pillanat múlva megérkezik a sör, maga elé húzza a korsót. Jól meghúzom az enyémet.
- Hah... ebben a melegben nincs jobb egy jó hideg sörnél, nem igaz? – mosolygok rá, és lenyalom a fehér sörhab bajszomat.
- De igen, valóban.
Hátradőlök, mondhatni kényelmesen szétfolyok a puha műbőrülésen. Tetszik hogy itt nem székek, hanem tágas boxok vannak. Intimebb a légkör. Őt nézem. Haja kissé nedvesen tapad homlokába, leveszi szemüvegét és megtörölgeti, majd arcát is. Izzadni kezd a sörtől, ahogy én is. Nem zavarnak a mellkasomon csurgó cseppek, de az már igen, hogy legszívesebben elnyalnám őt, mint egy finom gyümölcsös fagylaltot. Kioldja a nyakkendőjét, kigombolja az ingének felsőrészét. Nem tudom eltépni a szemeimet róla. Idáig érzem a finom izzadtsággal keveredett Old spice illatát, és már áll is a cerkám tőle. Iszom egy sört, és legyűröm a késztetést, hogy mellé üljek és megkóstoljam a bőrét.
- George...
- Igen?
- Megkérdezhetem, hogy mit nézel ennyire rajtam? Talán maszatos az arcom? – megint törölgetni kezd, arca kipirul. Felnőtt férfi létére milyen pirulós. Ez tetszik.
- Nem, csak szeretlek nézni.
Vakon pislog rám a szemüveg nélkül. Egész csinos így, legalábbis nekem tetszik így is.
- De miért, hiszen nincs rajtam semmi különleges.
- De igen. Szerintem van. Miért jöttél oda hozzám vigasztalni akkor? – Ujjaim a pohár hűvös felszínén játszanak, a hideg vízcseppeket kenem szét rajta.
- Ez természetes, nem? Te sem mennél el egy síró ember mellett csak úgy.
Belekortyol a sörébe.
- Talán.
- Azért hívtál ide, hogy ezt megkérdezd?
- Nem. Azért tettem, mert szeretnélek jobban megismerni.
Döbbenten teszi le a poharát, homlokát ráncolva néz rám.
- Ez valami vicc? Mégis miért akarnál te engem megismerni? Egy tanulmányis ügyintézőt? Fogadtál valakivel, vagy...
Nem értem. Felülök, és az asztal fölött közelebb hajolok hozzá, ő pedig hátrahőkölve elhallgat.
- Csak ismerkedni. Nyugalom – mosolygok rá elbűvölően. – Ártatlan és jószándékú vagyok, mint a ma született bárány. Lazíts, okés? Csak beszélgetünk, nincs ebben semmi rossz.
- Hát jó...
Hátradőlök ismét, és láthatóan megkönnyebbül. Valaki lyukat bámul az oldalamba. Oldalra nézek, és két fiatal csajt látok a velünk párhuzamos boxban. Kacsintgatnak meg csücsörítenek, a fagyijukat erotikusan nyaldossák. Mióta fixírozhatnak minket? Talán ezért is van zavarban Everett.
- Megtennétek, hogy nem moziztok? Utálok úgy piálni, hogy kinézik a számból a sört, ráadásul nem kéne annyi fagylaltot zabálnotok, így is nagy már a seggetek.
Felháborodva mennek el. Visszafordulok Everett felé, kedvesen rámosolygok.
- Bocs, néha előfordul hogy rám tapadnak ilyen kis picsák. Nagyon zavartak?
|
| timcsiikee | 2012. 04. 29. 18:24:08 | #20718 |
Karakter: Everett Hays
Megjegyzés: ~ dögömnek
Everett:
Kényelmesen hajtok az úton. Még bőven van időm beérni. Hát… ez van, ha valakinek nem csak viszonylag laza a munkaideje, és túl sok a szabadideje. Ha a felettesek engednék én szívesen maradnék benn néha tovább, de hát van egy megszabott idő, és ezt be kell tartani. Leparkolok az épület közelében, felteszek egy kormányzárat és bezárom az autót. Habár nem egy csodajárgány sose lehet tudni… Inkább odafigyelek.
Karórámra pillantva látom, hogy egy kávéra még bőven van időm, sőt akár egy nagy szendvicsre is a büfében.
Ahogy a bejárat felé sétálok, egy ismerős arcú srác szemét dörzsölgetve zuttyan padra.
- Francba… - morogja halkan és összeszorított szemeit dörzsölgeti. Oh… Ez George, azonnal felismerem. Eléggé könnyen megjegyezhető jelenség, de nem hittem volna hogy képes sírni valamin. Biztos vizsgáról jött vagy egy tanártól.
- Tessék – nyújtok felé egy zsepit amit a zsebemből kotortam elő. Mindig van egy tízes csomag a zsebemben.
- Köszönöm – hunyorog rám, majd kiveszi ujjaim közül és lassan rendbe szedi magát.
- Ne keseredjen el, egy rossz jegy vagy valamelyik professzor bántó szavai nem jelentik a világvégét – próbálom megnyugtatni. Még itt az egész vizsgahónap, így biztos lesz esélye újrajelentkezni rá, nem kéne egy ilyen miatt elkeseredni.
- Maga kicsoda? – mér végig furcsállva. Hát persze… hogy is gondolhattam, hogy Ő ismer? Igazából nem is gondoltam ilyenre, csak mikor megláttam a padon, nem akartam kikerülni és itt hagyni minden nélkül. Bársonyos hangon kuncog fel ami csak fokozza zavarom. Milyen mélyreható szemei vannak… még sosem néztem ilyen sokáig a szemébe.
- Hát én.. öh... itt dolgozom.
- Tanársegéd vagy ilyesmi? – meg kéne tanulnom konkrétabban beszélni, bár oly mindegy… sosem szoktak érdeklődni, hogy mi a munlám. Akik meg ismernek azokkal együtt dolgozom így ők minek kérdeznék meg? Ugyan azt csinálják ők is.
- Jobban van? – térek ki a kérdés elől.
- Köszönöm, hogy idejött megvigasztalni, de csupán csak belenyúltam a szemembe a chilis szendvics után. – meg is mutatja a bizonyítékot, hogy megerősítse szavát.
- Ó… Értem… - ciki… talán legközelebb nem kéne csak úgy „ismeretlenül” letámadnom és vigasztalnom bárkit akit szemet dörzsölni látok – Akkor viszlát.
Megindulnék de megállít és feláll a padról. Uh… amíg ültem addig nem tűnt fel milyen magas, de most hogy mellette állok kissé… más a helyzet.
- A nevem George, de mindenki csak Geo-nak vagy Go-nak hív. – miért mutatkozik be?
- Tudom hogy hívják, már sokszor találkoztunk. Én... Everett vagyok. – ha már ilyen kedves volt viszonzom… vagy csak hirtelen nem tudom mit mondhatnék még.
- Valóban? – milyen forró a keze, és magabiztos a kézfogása… az én kis nyeszlett kezeimhez képest jó erős ujjai vannak. Hirtelen el is kapom kezem tőle, majd zsebeimbe rejtem.
- Akkor viszlát. – úgyis fogunk még találkozni, bár addigra tuti megint elfelejti, hogy ki vagyok.
~*~
Megan és én is pörgünk. Mindig ez van az utolsó egy-két napon a vizsgaidőszak végén. Nagyon kevés az a diák aki akár csak egy héttel előbb le tudja adni az indexét, de a legtöbben az utolsó napon vannak. Nem lep meg, minden félévben ez van. Készültem is rá, és jó nagy, erős, dupla adag kávét is ledobtam már a nap során. Fel is pörgette a szívemet, de legalább nem lankad a figyelmem amikor iktatni kell.
- Beírtátok az átlagot? – kérdezem az épp besurranó diákot aki vagy hat indexszel a kezében áll elém. Fejére csap és adok neki mosolyogva egy ceruzát, hogy menjen ki és írják be, mert a nélkül nem tehetem el. – Majd ha kész nyugodtan kopogj be soron kívül.
- Oké, köszönöm – és már kint is van, de jön az újabb diák.
- Elviszel? – hallok egy női hangot.
- Rendben. Hányra menjek érted? – felnézek és meglátom a sármos arcot. Oh, tehát Ő is végzett végre.
- Kilenc körül – ha valami randi megbeszélést folytatnak… jó lenne inkább kint mert hatalmas a sor. Legalábbis az volt amikor jöttem.
- Miben segíthetek? – pofátlankodok közbe, hogy haladjunk.
- Hello Everett – hű… most komolyan emlékezett rám? Vagy gyorsan az ajtóról leleste a nevemet hogy gyorsabban intézzük el akármit is kell neki intézni? - Nahát, tehát innen ismerjük egymást. Milyen kellemes meglepetés. – furcsa… nagyon is úgy tűnik, hogy nem épp most kereste meg a nevemet.
- Ő ki? – vág közbe a maca. Jó kis társaság.
- Megvárnál odakint? Köszi. – nem is értem miért jött be ha nem is ide tartozik. - Köszönöm a múltkorit. Nagyon jólesett. – tényleg emlékszik… Álmodom? Nem, mert akkor tuti nem émelyegnék. Tuti a kávé túladagolás teszi.
- Hát öh... igazán nagyon szívesen, de sokan várnak a sorukra, kérem mondja mit szeretne. – szívdöglesztő mosoly. Azt hittem az ilyet a csajoknak szokás tartogatni. Tudtommal még férfi vagyok.
- Hánykor végez? Mi lenne ha hálám jeléül meghívnám munka után egy sörre? – most már melegem is van. Ez csak rátesz az émelygésre.
- Hogy... hogyan? – kérdezek vissza. Na jó kezdem úgy érezni, hogy szórakozik velem.
- Csak egy sör. Lehet alkoholmentes is. – miért mosolyog rám úgy mint aki fel akar szedni? Nem vagyok vevő az ilyen poénokra.
Elveszem tőle az indexet, majd látom hogy egy nyomtatványt tölt ki. Remek akkor nyilván e-miatt ilyen nyájas, csak el kell intézni valamit.
Mikor nem válaszolok lehajol amitől kis híján szívinfarktust kapok.
- Csak igent fogadok el – duruzsolja halkan, így kissé elhúzódom hogy ne érezzem nyakamon a leheletét.
- Jó… - vágom rá. Nincs idő magyarázkodni, vagy leállni mentséget keresni. Csak haladjunk. Úgyis csak szórakozik, hagy éle ki. Megszoktam már.
- Hatkor várom az előtérben. – felegyenesedik és kimegy. Huh…
Amint kilép be is jön az a srác, akit az előbb kiküldtem. Visszaadja a ceruzát, elveszem tőle az indexeket, és megy is tovább. Na… így kéne haladnia a sornak.
~*~
Ötkor már szinte egy lélek sincs, így elnyúlva a forgósszékemben sóhajtozok nagyokat. Megan átjön a szomszédos irodából, amit csak egy ajtó választ el, hogy a polcra pakolja a neki leadott indexeket.
- Jól vagy Ev? Kissé sápadtnak tűnsz… de az arcod kissé piros - kérdi aggódva, és homlokomra teszi a kezét. Mikor kiegyenesedek a székben el is veszi.
- Azt hiszem nem volt jó ötlet reggel a dupla kávé. Hehe… de az energiaitalhoz már öreg vagyok – csak szélesen elmosolyodik.
- Ugyan… még a nagymamám is szokott inni, szóval ne hülyülj. De ha nem vagy jól menj nyugodtan, már nem fognak jönni csak holnap.
- Biztos? Tudsz majd egyedül zárni?
- Persze, menj csak.
- Akkor most az egyszer kihasználom, köszönöm – felállok és szedem is össze a cuccaimat. Nem mintha olyan sok holmim lenne. Elfér a zsebemben. Mobil, zsepi, kulcsok, tárca és kész.
- Jó pihenést. Kell az erő még holnapra.
- Köszönöm – fújtatok egy nagyot – hát igen, de utána itt lesz a nyár – mosolyogva elköszönök tőle, bezárom az én főajtómat és kiragasztom hogy menjenek a másik irodába.
Végig lehúzott ablakkal hajtok haza a kocsival, ami kissé kiszellőzteti a fejem. A város tele van a fiatalokkal akik épp unják magukat vagy hazafelé sietnek hogy este szórakozni menjenek. Jó pár utcávan arrébb vannak az egyetemi kollégiumok így gyakran hallom ahogy éjszaka hazafelé tartanak. Jó lakás nem?
~*~
Másnap ugyan az a hajtás, de most készültem és kávé helyett a gép mellett tartok egy felbontott energiaitalt és néha belekortyolok. Sokkal jobb és még frissít is a melegben. Pláne jó lesz, hogy egykor végzek és a legnagyobb melegben hajthatok majd haza. Remélem az a jó kis árnyék ahova parkoltam nem tűnik el mire végzek, mert nélküle szauna válik a kocsimból. Így jár akinek nem telik cabriora.
Ma még több hallgató van mint tegnap. Biztos tegnap is volt még vizsga. Jó sokan lehettek rajta, mert szinte a hozzám tartozók fele csak most jön indexet leadni. Vagy csak sokan lusták és az utolsó napra hagyják? Pedig így nekik is rosszabb, hogy ilyenkor sorba kell állni, máskor meg egy lélek sincs.
Dél körül már kevesebben vannak, így nem folyamatosan cserélődnek az emberek, csak ilyen tíz perces közökkel jönnek be. Amíg várok, addig rendszerbe iktatom a leadott indexeket és a helyükre pakolom őket.
Hallom hogy kattan a kilincs így igyekszem gyorsabban felpakolni az indexeket, de mivel kapkodok így kapásból leejtek ötöt így hajolhatok le érte. Na mindegy. Lepakolom a billentyűzet elé, hogy ne felejtsem el, hogy ezeket már beírtam, leülök a székemre és a jövevény felé fordulok mosolyogva, de amint meglátom ki az, elhűl az arcom.
olyan érzésem van mintha elfelejtettem volna valamit.
- Miben segíthetek? – jön a szokásos szöveg ajkaimból. más nem is jut eszembe.
- Tegnap nem jött el – meglepetten kerekednek el szemeim és izgatottan igazítom meg szemüvegem. Tényleg… mondott valami olyasmit, hogy hatkor… előcsarnok. De azt hittem csak szórakozik. Tényleg ott volt?
- Sajnálom, tegnap rosszul voltam – tarkómat dörzsölöm meg. Kicsit izzad a nyakam. Naná hogy azért mert meleg van. Ki kéne nyitni az ablakot.
- Akkor ma? Kettőkor? – most komolyan gondolja? Úgy néz ki, túlságosan is hihetőnek. Miért akar mindenáron meghívni valamire? És minek? Nem értem a mai fiatalokat. Semmi előnyt nem is tudok neki kovácsolni mert én csak egy egyszerű TO-s vagyok.
Most mit mondjak erre?
- Nem tudom… - remek válasz. Felkönyököl a pultra és ismét azt a csábos mosolyát elővarázsolva hajol lejjebb.
- Csak egy sör… vagy felőlem narancslé is lehet. – ennyire antialkoholista fejem van? Pedig nem vagyok az. Bár mivel kocsival vagyok így csak otthon iszom.
- Köszönöm a meghívást, de… semmi komolyat nem tettem ami miatt megérdemelném. – Nem ismerem a mai fiatalok poénkodásait, de ha egy ilyen népszerű és túl helyes fiú egy hozzám hasonló fazont hív el valahova az számomra kicsit sem ésszerű. Az már sokkal inkább, ha a tegnapi lányt hívná el. De ebben nem látok semmi értelmet.
- Akkor is ragaszkodom hozzá. – menthetetlen a helyzet. Nem tudom sehogy elküldeni. Pedig én igazán kedvesen próbálkoztam. Kár hogy nem tudok határozottabb lenni, vagy magabiztosabb. Hahh…
- Jó… legyen – felragyog arca. Komolyan nem értem. Lehet kezdek szenilis is lenni? Már csak az hiányozna.
- Akkor kettőkor… de ne hagyjon itt – pár lépést hátrálva tesz meg, majd végre megfordul és úgy megy ki.
Megragadom mellkasomon az inget és így kezdem legyezni magam. Már megint fullasztó melegem van… pedig most nem is kávét ittam. Ja igen… nem megy a légkondi…
~*~
Negyed háromkor sikerült végeznek mindennel. Még egy csomó levelet is meg kellett írnom azoknak, akik inaktív félévet kértek, vagy azoknak akik nem adták le az indexeiket. Hihetetlen milyen sokan vannak ilyenek.
A karórámat vizslatom kifelé haladva az épületből, amikor hirtelen egy mellkasba csapódom. Áú… acél? Az előbb még nem állt itt senki, akkor meg…
Lassan felnézek az alakra és, azokkal a veséig látó szemekkel találkozik tekintetem. Megint elfelejtettem volna valamit? Ó igen… Nagyon is úgy érzem.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 29. 17:00:19 | #20717 |
Karakter: George Norway
Megjegyzés: ~téósnak
A szél besimogat bőrdzsekim alá. Finoman megdöntöm a motort oldalra, kikerülöm a fehér kamiont, majd bevágok elé. Rám dudál. Naná. Bőrkesztyűs kezeim egyikét felemelem, és megmutatom neki hová tegye a sebességváltóját, amit nem használ semmi másra, csak az úton szöszölésre.
Kikerülök még egy Porschét is. A Honda édesen mormol alattam, a szabadság és a sebesség részegítő. Szeretem a kicsikét. Gyönyörű fekete színű, pont passzol hozzá a sisakom, és a bőrdzsekim. A fekete farmer már csak részletkérdés.
Visszaveszem a sebességet, és rákanyarodok az egyetemhez vezető főútra, majd halkan doromboló motorral beparkolok két szolgálati fehér Opel jármű közé. Leveszem a sisakom, és megrázom a fejemet, hogy göndör hajam ne cuppanjon a fejemre. Lezserül megtámasztom lábaimat a betonon, a kesztyűket beledobom a sisakba.
Mellettem álló kocsiból épp kiszáll valaki az autó másik oldalán. Vetek rá egy pillantást. Egy fiatal szemüveges fickó, nyilván ő is itt melózik. Kiveszem a motor testébe beépített csomagtartóból a táskámat, a vállamra dobom és besétálok az egyetemre.
*
A francba. Ezt nem hiszem el!
Könnyeimet a kezemmel törlöm le, mér az orrom is folyni kezd. Lerogyok az udvarban egy padra, vadul pislogok.
- Francba...
- Tessék – hallom magam előtt. Felnézek, de csak homályosan látom az előttem állót a könnyeken keresztül, de azt látom, hogy egy zsebkendőt nyújt felém.
- Köszönöm.
Elveszem tőle, és megtörlöm a szemeimet, kifújom az orrom.
- Ne keseredjen el, egy rossz jegy vagy valamelyik professzor bántó szavai nem jelentik a világvégét – mondja kedvesen. Felnevetek, és alaposan megnézem magamnak az illetőt, még mindig könnyező szemem megtörölném a műsorossal, de felém nyújt egy másik tisztát. Egy jelentéktelen férfi áll előttem, valami titkár-féle. Ódivatú vacak szemüvege mögül megértően, kedvesen mosolyogva néz rám. Borzasztó világoskék ingben és több számmal nagyobb fekete szövetnadrágban van, amelyet csak az öv tart keskeny derekán. Barna haja egyen-oldalfrizurába fésülve.
- Maga kicsoda?
Meghökkenve pislog egy párat, nem tudja hova tenni a kérdést és a halk kuncogásom.
- Hát én.. öh... itt dolgozom.
- Tanársegéd vagy ilyesmi? – nem rémlik hogy valaha is láttam. Zavartan elfordítja az arcát.
- Jobban van? – kérdezi a kerítést fixírozva. Bólintok.
- Köszönöm, hogy idejött megvigasztalni, de csupán csak belenyúltam a szemembe a chilis szendvics után. – Felemelem hogy megmutassam neki a kezemben lévő szendvicses zacskót.
- Ó... – tágra nyílnak a szemei. – Értem. Akkor viszlát...
Elfordul hogy elinduljon, de kinyújtom hosszú lábaimat és felállok. Jócskán fölé tornyosulok, meg is szeppen tőlem. Felé nyújtom a kezem.
- A nevem George, de mindenki csak Geo-nak vagy Go-nak hív.
- Tudom hogy hívják, már sokszor találkoztunk. Én... Everett vagyok.
Tétován belecsúsztatja kezét a tenyerembe. Felhúzom egyik szemöldököm, és kutatok az emlékeimben. Abszolút nem rémlik ki ez.
- Valóban?
Elrántja a kezét tőlem, és mélyre süllyeszti a nadrágzsebeiben. Nem néz már rám, látom hogy szabadulni akar tőlem.
- Akkor viszlát!
Huss.
Kidobom a zsepiket és a szendvicses zacskót a szemetesbe, és elgondolkodva nézek utána, ahogy eltűnik a suli ajtóban. Tetszett a mosolya. Olyan kedves volt, és ráadásul azonnal vigasztalni akart engem.
***
Ideje leadnom a TO-n az indexemet, és kérnem egy formanyomtatványt a nyelvvizsgához.
- Hé Geo! Hová mész? – kiált utánam Sue, az egyik csoporttársam.
- A TO-ra. Jössz?
- Naná!
Mellém libben, hosszú szőke haját válla felett hátradobja és elbűvölően rám mosolyog. Régen nagyon nyomult rám, de már inkább barátok vagyunk, miután rájött hogy semmi esélye.
Végigsétálunk a folyosón, be a TO irodába.
- Jössz ma este a buliba Johnsonékhoz?
- Naná.
Kivárjuk a sort, majd az ügyintéző pultjához lépünk.
- Elviszel? – kérdi Sue.
- Rendben. Hányra menjek érted?
- Kilenc körül...
- Miben segíthetek? – kérdezi egy kellemes férfihang. Az ügyintéző felé fordulok, és amikor felismerem azt a férfit, aki talán egy hónappal ezelőtt vigasztalni próbált az udvaron, elmosolyodom.
- Hello Everett. - Megtámaszkodom mindkét kezemmel az asztalán, és meglepett arcába hajolok. – Nahát, tehát innen ismerjük egymást. Milyen kellemes meglepetés.
- Ő ki? – kíváncsiskodik Sue mögöttem. Vállam felett hátrapillantok rá.
- Megvárnál odakint? Köszi. – Visszafordulok a TO-shoz. – Köszönöm a múltkorit. Nagyon jólesett.
Hazugság. Valójában kifejezetten boldoggá tett, és azóta sem tudom kiverni a fejemből a mosolyát és kedves szavait.
- Hát öh... igazán nagyon szívesen, de sokan várnak a sorukra, kérem mondja mit szeretne.
Elengedem a fülem mellett a szavakat.
- Hánykor végez? Mi lenne ha hálám jeléül meghívnám munka után egy sörre?
Az ingje gallérjáig elvörösödik. Leteszem elé az indexem, és elveszek oldalról egy nyelvvizsgára jelentkezéshez szükséges formanyomtatványt.
- Hogy... hogyan?
Csak félrehajtom a fejem, és szívdöglesztően rámosolygok.
- Csak egy sör. Lehet alkoholmentes is.
Elveszi az indexet, még a kezei is kipirultak. Aranyos ez a zavart arckifejezés, nem mer rámnézni, de amikor előre hajolok annyira, hogy arcunk egy vonalban legyen, kénytelen viszonozni tekintetem.
- Csak igent fogadok el – súgom. Izgatottan dobog mellkasomban a szívem, legszívesebben gallérjánál fogva kiemelném a nyunyó irodai székéből, és ledugnám a nyelvem a torkán. Teljesen beindultam rá, ráadásul a halántékáról egy izzadtságcsepp végigfolyik az arca oldalán, majd eltűnik a nyakán. Hrr.
- Jó...
Zseniális memóriámból előásom az információkat, mely szerint ma szerda van, és ilyenkor a TO este hatig van nyitva. Bólintok.
- Hatkor várom az előtérben.
Bólint, és ahogy felegyenesedem, megkönnyebbülten törli le az izzadtságot arcáról. Rákacsintok és kisétálok, a mögöttem álló sort figyelmen kívül hagyom.
|
| makeme_real | 2012. 02. 21. 17:07:29 | #19348 |
Karakter: Nobuyoshi Kimura
Megjegyzés: (Anyucnak)
- Még él – feleli tömören.
- Még? Miért mi lesz vele? – pillantok rá meglepve.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? – kuncog halkan. – Majdnem megölt téged.
- De az igazságszolgáltatás...
- Én sosem így intézem, Nobu. Majdnem megölt téged, többször veszélybe sodorta az életedet, legutóbb már súlyosan. Nem engedem neki, hogy pár év múlva megint utcára kerüljön és felkeressen minket.
- Ahogy gondolod – hajtom le egy kicsit a fejem. Tudom, hogy ő így jár el mindig, de azért... – De nekem ugye nem kell néznem?
- Nem kincsem, dehogy.
- És... Haru-chan miért jön ilyen keveset? – biggyesztem az ajkaimat.
- Mert másmilyen munkakörben alkalmazom, mint eddig – mondja, majd mesélni kezd, hogy Haru milyen sokat, és milyen ügyesen segített a megtalálásomban.
- Nem gondoltam, hogy Haru-chan ennyire okos – mondom csillogó szemekkel.
- Én sejtettem. Azért is kérettem magamhoz akkor. De Victorral kapcsolatban meg fogsz lepődni – komorodik el.
- Tényleg. Ő nem is kíváncsi rám? – kérdezem szomorúan. – Mindenki volt már bent, csak ő nem.
- Neki tilos – feleli egyszerűen, színtelen hangon.
Kíváncsian pillantok rá, mert ezt most tényleg nem értem, de... látom rajta, hogy most nem válaszolna. Így hát csak közelebb fészkelem magam hozzá, és sóhajtok egy aprót. Előbb-utóbb úgyis meg fogom tudni.
***
A következő napokban nem sok minden történik. Haru-chan sokszor jár bent, általában Chennel váltják egymást, de mivel Chen az esetek 90%-ában mellettem van, előfordul, hogy egyszerre vannak nálam. Ez nem is zavar, hiszen szeretem őket. A férjem és a legjobb barátom... nekik mindig van hely. Victornak is lenne... Victornak, aki hiányzik a kis csoportból, de még mindig nem tudok róla semmit.
***
Három nappal később kapjuk meg az engedélyt, hogy hazamehetek. Persze fogadnunk kell mellém egy ápolót is, de szerencsére nem lesz mellettem a nap 24 órájában, mint valami testőr, csak elszállásoljuk, amíg szükséges, és jön, ha szükség van rá. A doki a lelkünkre köti, hogy egyelőre semmi megerőltetőt nem csinálhatok, pláne nem szeretkezhetünk, mert túl nagy károkat okozhatna. Ez szomorú... de muszáj kibírnunk.
Alig várom már, hogy Victorral is találkozzak, de ez csak azután jön el, hogy elmentek a mentősök. De mikor már az ágyban fekszem, és nyílik az ajtó, már tudom, hogy ő az.
- Victor... de jó látni... uramisten – kapom a szám elé a kezem. Victor arcán egy nagyon nagyon csúnya seb éktelenkedik, ami egykor egy mély vágás lehetett. – Mi történt veled? – kérdezem, és valami megérzés hatására Chen felé fordulok. – Te voltál?! – kiáltom.
- Te is megtetted azt, amit ő – von vállat Chen. – Elfelejtetted, hogy elsősorban az alkalmazottam, és csak másodsorban a legjobb barátom. És amikor téged hagyott elraboltatni, alkalmazottként olyan hibát követett el, amit, ha nem ő lenne, halállal toroltam volna meg – feleli felháborítóan nyugodtan.
- De nem az ő hibája volt!
- Kinek adtam parancsba, hogy adjon neked és Haru-channak megduplázott őrséget, akik nem vehetik le rólatok a szemüket? – fordul meg.
- De ez akkor is túlzás volt! – kiabálok rá újra.
Sóhajtva lép mellém, és a homlokomra csókol, mire összerezzenek. Vajon én is az alkalmazottjának számítok...?
- Úgy csinálsz, mintha téged valaha is bántottalak volna – egyenesedik fel szomorkásan. – Nem adtam rá okot, hogy rettegj. De ha te így, akkor én is tudok így hozzáállni mindenhez – indul el kifelé.
- Mire készülsz? – kérdezem azonnal ijedten.
- Semmi közöd hozzá – fordul hátra a válla felett.
Ez szíven üt, de hirtelen meg sem tudok szólalni, csak némán bámulom, ahogy kisétál a szobából.
- Nobu... – sóhajt fel Victor gondterhelten.
Még mindig bűntudattal telve, szomorúan bámulom az ajtót, amin Chen kilépett.
- Ezt most rettenetesen elrontottam, igaz? – kérdezem halkan.
Victor mellém lép, óvatosan leül az ágy szélére, és megfogja a kezem.
- Próbáld meg megérteni, Nobu – néz rám. – A történtek után... – Komoran megrázza a fejét. – Amikor eltűntél, abba egy pillanat alatt beleőrült. Rögtön a legrosszabbal is számolnia kellett, hiszen Anról volt szó. És ez... kifordította önmagából, teljesen érthető módon. Te vagy az a személy az életében, akinek az elvesztése végérvényesen összetörné őt. Te vagy Chen életének csodája... elérted a lehetetlen, aztán az abszolút lehetetlent is. Ha valaki azt mondja nekem pár éve, hogy Chen szerelmes lesz, pláne, hogy meg is házasodik, a képébe röhögök. És mi van most? Pontosan az történt, amire soha senki nem számított. Ezt értsd meg, Nobu... Hogy mennyit jelentesz neki. És akkor máris nem lesz annyira túlzás.
- De olyan szörnyű belegondolni, hogy miattam...
- Nem – vág közbe határozottan. – Nem miattad. Itt semmi nem a te hibád volt. Csak képzeld magad Chen helyébe, vagy egy fordított helyzetbe... Te mit tettél volna?
Nagyot nyelek, és még a gondolatba is beleremegek. Hogy én... Hogy elveszítsem Chent? Nem. Soha. Én azt nem éltem volna túl.
- Belehaltam volna.
- Tudom – mosolyodik el halványan. – Emiatt pedig – mutat az arcára – ne aggódj. Szörnyen érzem magam, hibás vagyok, tudom. Chennek igaza van. Ne! – emeli föl a kezét, mikor meg akarok szólalni. – Ez hadd maradjon az én dolgom. Te csak Chennel foglalkozz, és azzal, hogy minél hamarabb meggyógyulj, rendben?
Könnyes szemekkel, hevesen bólogatni kezdek.
- Szólnál neki, kérlek? Hogy... Hogy jöjjön vissza? És hogy ne haragudjon rám.
- Persze – mosolyodik el Victor gyengéden.
Feláll, de még lehajol, hogy nyomjon egy puszit a fejem búbjára, aztán kisétál a szobából. Engem pedig újra elfog a mélységes bűntudat. Nem szabadott volna ennyire kiakadnom... Hiba volt így nekiesni Chennek, nem hibáztathatom.
Amikor nyílik az ajtó, reménykedve kapom fel a fejem, de „csak” Haru-chan az. Bár most nem rá számítottam, boldogan elmosolyodom.
- Bejöhetek? – kérdezi viszonozva a mosolyt.
- Persze, gyere csak – paskolom meg az ágyat magam mellett.
Haru belép, becsukja az ajtót, aztán az ágyhoz sétál, és törökülésben letelepszik a másik felére.
- Hogy érzed magad? – kérdezi mosolyogva.
- Hát... testileg már jobban – sóhajtok fel, ahogy újra eszembe jut Chen tekintete.
- Ezt hogy érted? – vonja fel a szemöldökét meglepve.
- Chennel egy kicsit... összevesztünk? Nem is tudom. Megbántottam, ez biztos – felelem elszomorodva.
- Mi történt? – fogja meg a kezem együtt érzőn.
- Én csak... Victor bejött, és...
- Az arca – fejezi be Haru-chan halkan. – Engem is megijesztett, főleg mikor újra... – Megborzong, és megrázza a fejét. – De ezt meg kell értened, Nobu-chan – mosolyog rám halványan, és megsimogatja a kezem. – Ru-sama ilyen, így joggal tette,és egyébként is... Victor legalább annyira hibásnak érzi magát, mint amennyire Ru-sama annak tartja.
- Tudom, de... annyira rossz – sóhajtok. – Nem szeretném, hogy bárki is hibásnak érezze magát.
- Tudom, Nobu-chan – mosolyog rám.
Egy kicsit még beszélgetünk, de aztán Harunak mennie kell. Viszont... Chen még mindig nem jött. Ennyire haragudna rám? Vagy... elment valahova? De én nem tudok nyugodt maradni, amíg így vagyunk...
Kitakarom magam, és minden erőmet összeszedve lassan feltornázom magam ülésbe. Leteszem a lábamat, és újabb erőgyűjtést követően óvatosan talpra állok. Itt-ott még eléggé fájnak a sérüléseim maradványai, de már nem olyan vészes, és amúgy is, párszor már gyakoroltatták velem az ápolók a járkálást. Bár tény, az alá- és kitámasztás jelentős előny volt, mert így minden mozdulat elég kellemetlen.
A falat használom támasztéknak, de mire az ajtóhoz érek, és kinyitom, egészen kifulladok. Mintha maratont futottam volna... pedig csak átsétáltam a szobán. Basszus. Kilépek a folyosóra, de alig pár lépésnyit haladok, mikor a folyosó végén felbukkan Chen. Meglepve torpan meg, de csak egy pillanatra, aztán már siet is felém.
- Mit csinálsz? – kér számon azonnal. – Még nem szabadna felkelned!
- Téged akartalak megkeresni – felelem halkan.
Nem is felel, csak sóhajtva mellém lép, és óvatosan a karjaiba emel. Én sem szólok többet, csak átölelem a nyakát, és odarejtem az arcomat is, hogy mélyen magamba szippanthassam az illatát. Annyira szeretem...
- És most már jó lenne, ha nyugton maradnál, rendben? – szólal meg, mikor visszafektetett az ágyba.
- Csak ha itt maradsz – nézek a szemébe.
- Nobu...
- Kérlek, Chen – simítok végig az arcán, miközben könyörögve nézek rá. – Ne haragudj rám, nem akartam... – Szomorúan megrázom a fejem. – Nem szabadott volna úgy neked esnem. Sajnálom...
A válasza egy finom, gyengéd csók a homlokomra, olyan, hogy még a lelkem is beleremeg.
- Semmi baj, kincsem – simít végig a hajamon.
- De igenis van – ellenkezek. – Én... Én csak... Egyszerűen sokkolt Victor arca. De nem szabadott volna úgy hozzád vágnom, sajnálom... Most már értem, Chen. Én... Én biztosan beleőrültem volna fordított helyzetben.
- Kicsim – mosolyodik el. – Mondom, hogy nincs semmi baj.
- Jóóó – kapom el a tekintetemet zavartan, de mikor arcon csókol, mosolyogva nézek vissza rá. De a mosoly hamar lehervad az arcomról, amikor jobban szemügyre veszem. Az arcára simítok a tenyerem, és komoran húzom végig hüvelykujjamat a szeme alatti sötét karikákon. – Rettenetesen fáradtnak tűnsz.
- Nem sokat aludtam – sóhajt fel.
- Akkor éppen itt az ideje – jelentem ki.
- Nobu...
- Nem, nincs Nobu, Gyerünk, ide mellém, és addig ki sem jöhetsz, míg legalább 12 órát nem aludtál – makacsolom meg magam.
Szerelmes mosollyal nézi az arcomat, ami megdobogtatja a szívemet, de végül hallgat is rám. Átsétál az ágy másik oldalára, és bebújik a takaró alá a saját helyén. Ahogy látja, hogy közelebb akarok mászni hozzá, megelőz, és szorosan mellém fekszik. Mosolyogva fordítom felé a fejem, aztán egészen hozzáfordulok. Ez már megy, a kórházban is a karjaiban éreztem magam a legjobban. Nem is szól semmit, automatikusan magához ölel, ahogy hozzábújok.
- Tényleg aludj egy kicsit, jó? – pislogok fel rá.
- Rendben – adja meg magát.
- Szeretlek, Chen – mondom mosolyogva, és feltornázom magam még egy csókra is.
Igen... nagyon szeretem.
|
|
