 Karakter: Mizuno Yoru
A fémkorlátnak támaszkodva élvezem, ahogy a hűs szellő végig cirógatja arcom, és játékosan beleborzol hajamba. A nap vöröslő korongja már lemenőben van a horizont szélén, sugarai narancs színűre festik a hullámok taraját, és lassan életre kelnek az árnyak, előfutáraiként a közelgő sötétségnek. A csendet csak a hajó oldalának csapódó víz csobogása töri meg, és a nyugalom ami körülvesz, puhán fészkeli el magát lelkemben. Már el is felejtettem, mennyire imádok hajózni. Az érzés, hogy egy kis időre elvonulhatok a világ szeme elől, felemelő, nem kell foglalkoznom az üzlettel, az alvilág mocskos dolgaival, és félretehetem a gondjaim, minden bűntudat nélkül. Ilyenkor csak én vagyok, és a tenger, a maga végtelen szépségével és titokzatosságával. Illetve, most mégsem…
Tűnődve fordítom oldalra fejem, és szám elhúzva figyelem a padlón ücsörgő, hátát a korlátnak támasztó fiút, aki egy hatalmas plüss nyulat simogat. Ajándékba kaptam, milyen röhejes. Embereket tárgyiasítani, lehet még ennél mélyebbre süllyedni? Soha nem értettem a petek lényegét, és soha nem is vágytam sajátra. Nem mintha én szent lennék, sőt. Yakuzaként rengeteg dolgot tettem már, amire nem vagyok büszke, de szükséges lépésként könyveltem el, és ennek hála lehetek az, aki.
Mégis, elnézve ezt a törékeny fiút, aki szinte még gyerek, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hihetik némelyek azt magukról, hogy különbek, és joguk van állatként bánni másokkal. Mr. Woodról sem hittem volna, hogy efféle hóbortot űz, s lám, mik ki nem derülnek egy szimpla megbeszélésen. Az üzlet sikerét megünnepelendő, és barátsága bizonyítékaként ajánlotta fel számomra Jamest, de valahogy, nem győzött meg. Csak megakart szabadulni tőle, ez már elsőre leesett, mert ha az ember ragaszkodik valamihez, vagy valakihez, azt nem veszi ennyire félvállról. Kihasználta, megunta és tovább adta, szerencsétlenségemre, pont nekem. Visszakozni azonban nem tudtam, mert bárhogy is néztem, ajándék, és ezt nem utasíthatom vissza. Amilyen mámoros hangulatban volt Harold, hála a pezsgőnek, vérig sértettem volna az ellenkezésemmel, így jobb ötlet híján, belementem a játékba. Arra viszont, hogy mihez fogok kezdeni vele, még nem jöttem rá. Eladhatnám hostnak, vagy egy lebujnak akár, az ilyen csinos fiúcskákra mindig van kereslet, de akkor mennyivel lennék különb azoktól, akiket megvetek?
Észreveszi, hogy figyelem, mert felém fordítja arcát, és morcosan állja pillantásaim. Dühös, és valahogy meg is értem, egy idegennek adták, egy idegen országba száműzték, aminek még a nyelvét sem beszéli rendesen.
- Miért bámulsz? – morran felém, egy az egyben letegezve. Ceh, a kis taknyos, nem szívbajos.
- Mert ahhoz van kedvem – felelem foghegyről, és közelebb lépve, leguggolok elé. A mélybarna szemekben egy pillanatra felcsillan a félelem szikrája, de mégsem menekül. Csak ül, és egyre szorosabban markolja a játékát, ajkai keskeny vonallá szűkülnek a haragtól, és mikor beletúrok a sűrű, selymes tincsekbe, megremegve hátrálna, ha volna még hova. Szinte felmászik a korlátra előlem, és vicsorogva kezdi rendezgetni haját, mint valami kényes kis cica. Nagyot sóhajtva adom fel a próbálkozást, és egyenesedem fel, ez a kölyök sok fejfájást fog még okozni nekem, már előre érzem. Ha nem is szerette, de nagyon is ragaszkodott Haroldhoz, nehéz lesz elfogadtatnom magam vele, csak tudnám, miért teperek? Csinos, törékeny és finom falat, már-már lányos pofija és fantáziát beindító teste engem sem hagy hidegen, de nem szoktam hozzá hasonlókkal kezdeni. Túl sok figyelmet igényelnek, túlságosan sebezhetőek és nagyobb nyuszik, mint az a plüss, amit kitartóan szorongat.
- Ha befejezted a prüszkölést, az étkezőben várlak – szólalok meg halkan, és nem, nem pofozom fel, amiért rám ölti nyelvecskéjét, mert esetleg bele fejelne a tengerbe, de minden hidegvéremre szükségem van, hogy lenyeljem ezt a szemtelenséget.
Ökölbe szorított kezekkel masírozom le a fedélzetről, mit sem törődve az előttem földig hajoló személyzettel, és szobám ajtaját feltépve, szerencsétlen kilincs a kezemben is marad. Na, tessék, és ez kinek a hibája?
***
Egy kellemes zuhany némileg helyre tett, de korántsem tudta elűzni belőlem a sértettséget. Átöltözve és felsietve az étkezőbe, csak az üres asztal fogad, és egyik biztonsági emberem halkan közli, James még mindig a fedélzeten gubbaszt. Remek, nem csak pimasz, de engedetlen is…
- Hozd ide! – utasítom a fickót, aki azonnal köddé is válik, de valószínűleg meggyűlik a baja parancsommal, mert már a főételt kóstolgatom, mire vissza kullog, nem is akárhogy. Vállán hanyagul átdobva kalimpál a srác, de hiába dobolnak a kis öklök rendületlenül, Jin meg sem érzi az ütéseit. Hangja azonban fülsértő, dobhártyáim élénken tiltakoznak a kiáltozásai ellen, és bele se merek gondolni, honnan szedett össze olyan káromkodási szókincset, amit épp lesorol.
- Tedd le! – legyintek végre, és megcsóválom fejem. – Jobban járnál, ha szót fogadnál – jegyzem meg mellékesen, és figyelmem ismét az ételekre terelődik.
Nem szól semmit, csak sértetten hümmög, karjait mellkasa elé fonva ül le, és úgy méreget, mint aki legalább is ki akar nyírni. Na, hiszen, nem ő lenne az első próbálkozó, de valószínűleg az utolsó merénylő, akinek sikerülne is.
- Én ezt nem eszem meg! – int fejével a tányér felé, és grimaszol egyet.
Tágra nyílt szemekkel, és torkomon akadt falattal nézek rá, és most már tényleg kedvem lenne móresre tanítani.
- Mi bajod a levessel? – kérdezem végül, de ő csak a vállait vonogatja. – El vagy te kényeztetve, cicus – könyökölök az asztalra, és gúnyosan méregetem, várva, vajon erre mit lép.
- Kapd be! – közli tömören, és úgy mered képembe, mintha legalább is egy csótányt nézne.
Na, nem kis szívem, az én pályámon nem így játszunk. Nem tudom, mit engedett meg neki Harold, vagy mit nem, de láthatóan elfelejtette jó modorra okítani, aminek én iszom meg a levét.
- James, most felkelsz szépen, és eltakarodsz a szemem elől, különben olyan pofont kapsz, hogy még évek múlva is emlegetni fogod – szólalok meg halkan. Hangom jegesség meglepi és eltátja száját, de már nem szól vissza. – Na, mi lesz? Hívjam Jint, hogy vigyen? – érdeklődöm flegmán, mikor látom, hogy nem megy neki az indulás.
Lehajtja fejét, és nemet int, úgy indul ki, és nem vagyok benne biztos, de mintha könnyes lett volna a szeme. Egyem a mimóza lelkét, emiatt sírva fakadni? Nem értem én a kölyköket, őt pedig különösen nem. Minden esetre, a kellemes vacsora gondolata dugába dőlt, és már semmi kedvem falatozni. Alaposan felbosszantott, még, ha nem is mutattam ki.
Intek a felszolgálónak, de nem várom meg az asztalbontást, zsebre dugott kezekkel hagyom magam mögött a helységet és elvánszorgok a szobámba. A félkör alakban elnyúló pult mögé lépve, leveszek egy whiskys üveget a polcról, és félig töltöm a nehéz kristály poharat. Az aranybarna italba ejtek egy jégkockát, és szórakozottan lötyögtetni kezdem, míg az általam gerjesztett hullámok ki nem kezdik a mini jéghegy széleit. Nem vagyok nagy ivó, de most szükségem van egy kis nyugtatóra, és nagyot kortyolok a tömény alkoholból, ami végig marja torkom, kellemes forróságot hagyva maga után, hogy szétolvadva testemben, lecsillapítsa borzolt idegeim.
Ez is a kölyök hibája. Hm, kezdetnek nem is rossz, a számláján van egy kilincs, és, ha nem változik, vagy tényleg elverem, vagy, az alkoholizmusban keresem az új életcélom. Pazar kilátások, nem mondom. Bosszúsan végzem ki az ital maradékát, és már épp töltenék újra, mikor ajtómon vad dörömbölés veszi kezdetét.
A kurva élet, már lerészegedni sem lehet nyugodtan? Dühösen lépek ki a pult mögül, és nyitok ajtót, hogy elküldjem a francba azt, aki megzavarja magányom, de meglátva a másod tiszt falfehér arcát, elfog egy rossz érzés.
- Uram, baj van! – nyögi akadozva, és nem kell többet mondania, hogy tudjam, a bizonyos baj, James körül lesz keresendő.
Fogcsikorgatva lépek ki, hogy a szélsebesen tova trappoló férfi után siessek, aki egyenesen a hajótat felé vezet, és meglátva a csoportosulást, idegesen túrok hajamba.
- Elkötötte a mentőcsónakot, és felborult – magyarázza egyik emberem, de nem figyelek rá. Tekintetem képtelen vagyok elszakítani a csuromvizes, padlón krákogó fiúról, aki csak a szerencsének köszönhette, hogy nem fulladt meg, na, meg persze a testőreimnek.
- James! – térdelek mellé, és tarkója alá nyúlva, óvatosan felültetem. – Jól vagy?
- Hagyj békén! – suttogja, és rám emeli könnyektől szikrázó tekintetét. – Hagyj békén! – ismétli, de ezúttal már ordít, és csapkod is, alig tudom lefogni.
- Fejezd be! – dörrenek rá, de itt már nem hat a fenyegető hangsúly, teljesen kiborult.
Felnyalábolom és nem foglalkozva ellenkezésével, kabinjába cipelem. Az ágyra fektetve kezdem leszedni róla a vizes göncöket, de mint aki megvadult, karmol, harap és sír, de olyan intenzíven, hogy már alig kap levegőt. A világ nem látott még ilyen hisztit, amit épp lebasz, és fogalmam sincs, hogy kéne megnyugtatnom. Csuklóit összefogva hajolok fölé, mielőtt még kárt tehetne bennem, vagy akár magában, és szabad tenyerem háta alá csúsztatva ültetem fel, és szorítom magamhoz.
- Nyugodj meg! – súgom fülébe, újra és újra, hol fejét, hol jéghideg hátát simogatva, de beletelik pár percbe, mire képes kontrolálni viselkedését.
- Engedj el! – követeli sírástól fuldokolva, de már nem kapálózik, ami jó jel. – Engedj vissza hozzá, megígérte… nekem ő kell, hogy segítsen megtalálni… és a nyuszi is... – kiabálja, és egyáltalán nem értem, miről beszél. Harold. Valószínűleg hozzá akar visszamenni, de kit kell megkeresni? És mit ígért? Na, és, hogy jön ide a nyúl? Teljes homály…
- Miről beszélsz? – próbálkozom lassan, noha magam sem értem, honnan ez a fene nagy türelem, ami rám tört.
Egy pillanatra elhallgat, és résnyire szűkült szemekkel néz fel rám, de még most sem tűnik úgy, hogy teljesen képben lenne. Végül megadja magát, megfeszült izmai elernyednek, csak a könnyek csordogálnak továbbra is ráérősen megviselt arcán. Hangja halk és reszketeg amikor megszólal végre, és nagyon kell fülelnem, hogy megértsem, mit motyog két szipogás között. Mikor azonban agyam felfogja a kis történet lényegét, már értem, mi hajtja vissza régi gazdájához.
Ennyire naiv, ennyire kis buta, hogy elhitte, majd pont az a valaki fogja megkeresni a családja gyilkosát, aki játékszernek vásárolta, és az első adódó alkalommal tovább is adta? Sajnálom, és azt hiszem, kezdem érteni, miért lett ennyire ingatag lelkű, Haroldot viszont egyre inkább unszimpatikusabbnak találom. Nálam az adott szó szent, felér egy írásos szerződéssel, és tudom, hogy nem szép dolog általánosítani, de azt hiszem, ez a különbség egy Japán, és egy nyugati ember között.
- Én is segíthetek – bököm ki egy az egyben, ami elsőre eszembe jut, és átkozom is a hülye fejem.
A könnyfátyolos szemek akkorára kerekednek mint egy-egy kistányér, és James, pólóm nyakába markolva húzódik közelebb.
- Hogyan? – néz rám várakozóan, és tudom, már hiába minden, segíteni fogok neki.
- Yakuza vagyok, az Ojabun első embere. Sok kapcsolatom van, talán elő tudom varázsolni akit keresel – hümmögök bizonytalanul, szándékosan feltételes módban beszélve. Neki azonban vagy nem akar feltűnni ez, vagy csak ennyire megszállott, mert lelkesen bólogatni kezd, én meg egyre szarabbul érzem magam. Nem akarom áltatni, lehet, hogy én sem leszek elég ahhoz, hogy kiderítsem az igazságot.
- Yoru! – nyüsszögi nevem, és nyakamhoz bújik. – Nem csapsz be?
- Mondtam, hogy talán. Ígérni nem ígérek, megteszem amit tudok, cserébe viselkedj rendesen, és mellőzd a szökési tervek kovácsolását, kérlek – sóhajtok fel beletörődve sorsomba, és abba a ténybe, hogy lám, újfent magamat ásom.
- Megígérem! – bólogat komolyan, és olyan elszánt arcot vág, hogy kedvem lenne mosolyogni. Na, várjunk csak, lesz nekem elég bajom, nincs minek örülnöm…
Fáradtan vakarom meg tarkóm, jó húzós nap áll mögöttem, és még nincs vége. James úgy reszket, mint a karácsonyi zselé, ruhái nedvesen tapadnak testére, és a padlótól kezdve az ágyneműig, minden egy adta lucsok. Itt nem aludhat, és mielőbb át kéne öltöznie, ha nem akar megfázni, és én nem akarom ápolgatni.
Eltolom magamtól, és a hosszú combok alá nyúlva emelem fel, hogy átsétáljak vele saját rezidenciámba, és csak most érzem, mennyire könnyű. Mintha egy tollpihét egyensúlyoznék a karjaim között, vagy inkább egy ázott macsekot, aki szaporán pislog rám gyönyörű szemeivel, de kivételesen nem szájal.
Nem, meg sem nyikkan, még akkor sem, mikor a hatalmas, fehér törölközővel végig dörzsölöm testét, csak mosolyogva tapogatja a puha anyagot, nem is törődve azzal az aprócska ténnyel, hogy teljesen meztelen. Nem szégyellős, meg kell hagyni, de már ez sem lep meg, és így legalább van alkalmam jobban szemügyre venni.
Gyönyörű, karcsú testén akaratlanul is elidőznek pillantásaim, nem túl izmos, sőt, ha őszinte akarok lenni, keskeny vállai és csípője egész lányossá teszik alakját, mégis, pont így szép. Nap csókolta bőre hibátlan, gömbölyű fenekének látványa még engem sem hagy hidegen, és ahogy lejjebb csúsztatom az anyagot a formás combokon, elmosolyodva simítok végig ágyékán is. A hibátlan bőrrel azonban baj van, és elhúzom szám, amikor megpillantom a bokáján sötétlő tetoválást. H.W?
Tűnődve rajzolom körbe a cikornyás betűket, majd morcosan egyenesedem fel, hagyva, hogy hosszú ujjai kiragadják kezemből a törölközőt. Minek kellett rávésetni a monogramot?
- Veled alszom? – kérdezi mosolyogva, maga köré tekerve az anyagot. Szinte elveszik benne, csak az arca látszik ki már, és pont úgy fest, mint egy nagy hab-pamacs.
- Velem – válaszolom kedvetlenül, és magam sem értem, mire fel ez a reakció. Haroldé volt, csak természetes, hogy megjelöli a tulajdonát, mégis…
Gépiesen vetkőzöm le én is, sunyi pillantásaitól kísérve, és a házam árát adnám, ha tudnám, mire gondolhat most. Mire lekattintom az éjjeli lámpa kapcsolóját, ő már az ágy közepén terpeszkedik, és bemászva mellé a takaró alá, azonnal fészkelődni kezd. Meleg tenyere hasfalamra simul, és olyan hévvel bújik hozzám, hogy belesajdulnak bordáim. Szerencsétlen plüss nyúl a hullám sírba veszett, és a jelek szerint velem kívánja pótolni kedvencét. Arcát mellkasomhoz simítva szuszog, légvételei lassan egyenletessé válva perzselik bőröm, és orrom minden apró mozdulatra megcsiklandozzák puha tincsei. Egyik karom tarkóm alá fúrva meredek a plafon felé, míg másik kezemmel őt ölelem, és egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta. Különleges és van valami varázsa, különben nem tartanék itt, de egyelőre nem tudom, hogy ennek a felfedezésnek örülnöm kéne-e, avagy sem.
Szerkesztve Akira_chan által @ 2012. 10. 06. 17:57:32
|
