|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Akira_chan | 2013. 06. 17. 19:39:38 | #26188 |
 Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: (Cicának)
Az alkonyat sejtelmes árnyai belopóznak a nehéz sötétítő függönyök rései között, és nagyot ásítva kémlelek az ablak felé. Jól bealudtam, mit ne mondjak. Mellettem James szuszog édesen, álmában ide-oda forgolódik, majd’ legurul már a matracról nagy igyekezetében. Óvatosan nyúlok utána, kell a francnak, hogy tényleg lezuhanjon, az lenne csak a hisztis ébredés…
Hátához simulva karolom át forró kis testét, és meglepetten konstatálom, a cicus bizony ébren van. Mormogva és laposakat pislogva fordul felém, átölel és látom rajta, borzasztóan igyekszik észhez térni. Szorosan magamhoz húzom, lábát egy fájdalmas fintor kíséretében átveti az enyémen, és elhúzom a szám. Kicsit bűntudatom van, azt hiszem… nem kellett volna bedurvulnom vele…
- Kérek egy csókot! – szólal meg álmos hangon, és puha ajkaival felém csücsörít. Ezen már nem lehet nem nevetni! Olyan kis édes, szemeiben nyoma sincs haragnak a történtek miatt, illetve, mégis… felfújja arcát, sértetten, mint egy durcás kölyök, és feddőn méregetve állja jókedvem. Meg kell zabálni! És, ha nem vigyáz, tényleg neki esek a végén… újra.
- Korog a gyomrom pocok, szóval ne húzd az időt – figyelmeztetem mosolyogva.
- Nem vagyok pocok, és nem én húzom az időt – csattan fel sértetten. Nocsak! Hát hol marad az engedelmes, gazdi kis kedvence szereped cica? Ej, kineveltem belőled, de a szemtelenkedésért csak azért is pocok leszel ma!
- Dehogynem – mormogom gonoszul, és combjába markolva, szinte magamra rántom. Édes kis csókjaitól felpezsdül vérem, és majdnem megfeledkezem a vacsoráról is. De csak majdnem…
Sietősen lököm fel magunk, nem kihívás Jamest is magammal emelnem, és míg ő elvackol karjaim között, én eligazgatom rajta a köntösöm. Kész kis hercegnő a lelkem ebben a földig érő selyemben, már csak egy korona kéne arra az okos buksijára.
Le lavírozom a földszintre, és mire helyet foglalok az ebédlőben, természetesen Jamesszel a combjaimon, vacsorám már előttem is gőzölög. Kedvenc cicusom azonnal buzgó etetésbe kezd, és vigyorogva tolja számba az apróra vágott falatokat. Na, most legalább nem akar megfojtani kedvességből.
- Cica, ne csak engem etess, kapj be te is valamit – unszolom, hiszen még egy falatot sem evett. Huncut vigyort villant arcomba, és megrebbenek hosszú pillái, ahogy csábosan állja tekintetem. Mi van? Ja, a kapd be? Hát igen… akár azt is szabadna.
Mosolyogva dőlök hátra székemen, a kis perverz bezzeg mindjárt másra gondolna, mint amire kéne. Nem, mintha ez baj lenne, sőt! Végül mégis csak rászánja magát az evésre, de csak ímmel-ámmal falatozik, pedig tényleg mennyei a kaja. Elhappolom az utolsó mézes sütit a tányérról, mire olyan riadt képet vág, mint akinek épp az imént volt szívrohama. Na, mi van? Vigyorogva, és már csak azért is, betömöm a sütit, élvezettel figyelve szenvedő kis pofiját. Szegény, alig eszik meg valamit, én meg attól a kevéstől is megfosztom? Mekkora szemét vagyok! Békítően magamhoz húzom, és bocsánatkérő csókom, úgy hiszem célt ért, mert máris vigyorog a kis pimasz.
A meghitt étkezés minden szépsége, amit lassan magunk köré építettünk, fél pillanat alatt zuhan szilánkokra, ahogy Komaru beviharzik az ajtón.
- Yoru! Nézd miket vettem! – sipítozik éles hangján. – Hát nem áll jól? Pont rám szabták ezt a farmert, nem? – pislant rám bájosan, és fenekét kitolva, illegni-billegni kezd előttem. Kezdődik… mennyire unom én ezt már. James is hasonló állásponton lehet, mert megemeli lábacskáját, és kedvesen fenéken rúgja a visongó srácot. Agyam eldobom! Miért nem lehet egy nyugodt estém? Figyelmeztetően nézek le rá, mire felemeli kezeit, jelezve ártatlan, és a számba töm valami iszonyat édes fánkdarabot.
Komaru persze azonnal magára talál, és elkezdődik a szópárbaj, mint minden alkalommal, ha ezek ketten véletlenül egy helyiségben tartózkodnak. Már Jean is közbelép, de sikertelenül, és a ki mit kezdett mondatnál bennem is elszakad a cérna.
- Tényleg te kezdted! – morgom Jamesnek feddőn.
- Csak azért, mert úgy illegett előtted, mint egy olcsó szajha – motyogja halkan.
- Imádom, ha féltékeny vagy – vigyorodom el, és csókot nyomok remegő ajkaira. Lehet, ezek a villongások tényleg fárasztóak, de egy részem igen is élvezi, hogy James féltékeny, és megpróbál csak magának megtartani.
- Nem vagyok! – jelenti ki, sajnos nem elég határozottan.
- De, az vagy cica!
- Nem! – morogja, és ismét felfújja pofiját. Tényleg pocok, kis harci pocok!
- Pocok! – vihogok gyerekesen. Ez lesz az új beceneve, ha hisztizik.
- Nem vagyok pocok! – lázong kitartóan.
- Féltékeny pocok – szítom tovább hangulatát, és orrommal megbökdösöm pisze nóziját.
- Utállak!
- Én is téged, pocok – vihogok, és velem együtt Jean is kuncog már. Azt hiszem, most először láthatja ezt az arcom, köszönje Jamesnek.
- Szeretsz hülyét csinálni belőlem, mi? – vágja be a durcit, és tüntetőleg elfordítja fejét. Na, jó, kezdem túlfeszíteni a húrt…
- Inkább csak provokálni – vonok vállat, ideje elásni a csatabárdot. Egyesek azonban nem így gondolják, és Komaru szokás szerint brillírozik. Lerántja lábaimról a cicust, aki nagyot nyekkenve ér földet, és azonnal fájdalmas hüppögésbe kezd. Szép szemei könnyektől csillognak, ahogy összehúzva magát, kuporog a padlón, kínja és fájdalmai jól láthatóan kiülnek arcára. Ebből elég! Most untam meg!
- Elég lesz! – mordulok fel erélyesen, mire Komaru megrezzen, de nem, még mindig nem tudja, hol a határ.
- Megérdemelte!
- Menj a szobádba! Holnap jön haza a bátyád, reggelig ne is lássalak – intek az ajtó felé, és esküszöm, ha nem megy, addig ütöm, míg darált hús nem lesz a csini pofijából.
- Te nekem nem parancsolsz! – vág vissza azonnal. Nem-e? Ez még mindig az én házam!
- Mész magadtól, vagy hívjak őrt, aki visz? – sziszegem indulatosan, és teszek felé egy lépést. Dünnyögve hátrál, majd kislisszol az ajtón, mögötte feszült némaság marad, amiben James szipogása mellbevágóan fájó. Letérdelek mellé, és magamhoz ölelve simogatom hátát, hogy megnyugodjon. Karjaim közé bújva, arcát mellkasomnak simítva hüppög, de már megnyugodott valamelyest, érzem.
- Fejezd be a hisztit – sóhajtok fáradtan, és csókot nyomok homlokára.
- Nem hisztizek! – nyüsszög azonnal.
- James!
- Jó, na – húzza el száját, és segítségemmel felevickél a padlóról. Ennyit a nyugodt estémről, és annak minden szép reményéről. Az étvágyam is oda, pedig ettem volna még… Fejem csóválva emelem fel a cicust, és viszem át a szalonba, hogy egy kis tévézéssel próbáljam meg elfelejtetni vele a történteket, de az emeleten dúló privát háború hangjaitól nem hallom a bemondónő hangját.
Ingerülten pattanok fel, és robogok fel az emeletre, ebből most és véglegesen elegem van! Az én házam, az én szabályaim!
Belököm az ajtót, de azonnal vissza is rántom, a felém repülő váza cserepei éles csilingeléssel hullnak szét a szoba padlóján. Megölöm! Kivágom a falapot, és két lépéssel termek a hisztérika mellett, még időben kicsavarva kezéből a következő dísztárgyat, amit nekem szánt.
- Komaru! – mordulok fel, és jobb kezem már lendül is. A pofon ereje, amit kap, földre viszi, és hirtelen szó nélkül marad. Pár másodpercig csak ül a földön, hitetlenkedve tapogatja szépen pirosló képét, és nem kívánom kivárni, hogy észhez térjen a meglepetéséből. Megragadom ingének nyakát, és durván felrántom magamhoz, ujjaim torkára fonódnak, és tényleg képes lennék megfojtani jelen állapotomban.
- Nem mondom el többször, Komaru! – sziszegem fagyosan. – Ez az én kibaszott házam, és itt én diktálom a szabályokat. Ha még egy nyekkenést hallok, esküszöm, kikötlek a tornác oszlopaihoz éjszakára, és úgy meg veretlek az őrökkel, hogy egy életre elmegy a kedved attól, hogy velem szarakodj, és kezet emelj Jamesre! Világos voltam? – kérdezem ingerülten, és szavaim nyomatékosítva, megszorongatom nyakát. Krákogva bólogat, előbuggyanó könnyei végig maszatolják csuklóm, és dühösen lököm el magamtól.
Szánalmas… hogy lett ilyen? A bátyja bezzeg teljesen az ellentéte, megbízható, higgadt és korrekt ember, taníthatna némi illemet az öccsének is. Lesajnálón még utoljára végig mérem, és kiviharzom a szobából. Ezt a kis fegyelmezést előbb is megejthettem volna…
A szalon kanapéján összegömbölyödve, James már javában horpaszt, nem is értem, hogy képes ennyit aludni minden nap. Ráterítek egy könnyű takarót, és a bárpulthoz sétálva, töltök magamnak egy pohár jó erős whisky-t. Bezuhanva a fotelba, szopogatom italom, és közben tekintetem a tv képernyője és James között ingázik. Holnap, ha minden igaz, többet fogok tudni róla, mint amit eddig elmondott vagy megmutatott magából… a kérdés az, hogy felkészültem-e? És, ha megtalálom a családja gyilkosát, bosszút áll értük, mi lesz… velünk? Van egyáltalán bármi is velünk? Teljesen összezavar...
*
A hangulatos étterem sarokasztalánál ülve mustrálom az étlapot, mellettem James lóbálja lábait idegesen. Szemben Komaru, tüntetőleg másfelé bambulva, mellette a bátyja Hisao, értetlen pillantásai elárulják, nem tudja hová sorolni a kis hiszti gép viselkedését. A mellénk lebegő pincér felveszi rendeléseink, és udvariasan felszolgálja az aperitifeket, majd eltűnik a hallótávolságból. Sóhajtva igazítom meg nyakkendőm, az arany mandzsetta gombok egy pillanatra megvillannak mozdulatomra, majd hátradőlve székemen, komolyan nézek Hisaóra.
- Nos, azt hiszem, van mesélni valónk egymásnak – sóhajtok fel. – Mielőtt a kedves kisöcséd egy elmebeteg pszichopatának állít be, szeretném közölni, tegnap kapott tőlem egy kis nevelést.
- Gondolom, okod volt rá, hogy így tegyél – bólint közömbösen, de barna szemeiben harag villan, ahogy lopva öccsére néz. – Mi történt? – érdeklődik, én pedig néhány mondatban összefoglalom neki az elmúlt napok eseményeit. Rezzenéstelen arccal hallgatja végig szavaim, majd Jamesre néz, és felsóhajt.
- Én is hibás vagyok, tudom – makog közbe a cicus, és bűnbánó pofival néz fel ránk. – De, ha Komaru nem heccelt, én sem piszkáltam őt! Sajnálom, hogy gondot okoztam, én csak Yorut akartam megvédeni! – hüppögi könnybe lábadt szemekkel. Tényleg a szívére vette az egészet. Hisao egy pillanatig elkerekedett szemekkel bámul rá, majd szemöldökét felvonva felém villan tekintete, és arcára csúszik egy bárgyú vigyor. Klassz, már te is a vérem szívod?
- Semmi baj, James! – szólal meg végül, komolyságot erőltetve magára. – Azt hiszem, nem csak te tartozol bocsánatkéréssel! Tudom, hogy az öcsém nem egy könnyen kezelhető ember, ezért hadd kérjek bocsánatot tőletek. Sőt, ő is ezt fogja tenni! – jelenti ki határozottan, és könyökével oldalba böki a grimaszoló kölyköt.
- Bocsánat! – hümmögi Komaru gyászos hangon, és durcásan dobolni kezd az asztalon.
- Fátylat rá – sóhajtok megkönnyebbülten. Ennek az ügynek is pont került a végére, most pedig lépjünk tovább. – És milyen volt Amerikában? – érdeklődöm barátságosabb hangnemben. Hisao nagyvonalakban beszámol az útjáról, gondosan kerülve az üzleti témát, arról már amúgy is mindent tudok, a kölyköket meg nem kell beavatni. A sztorizgatás közben befut az étel is, és csakhamar kellemes csevej bontakozik ki hármunk között. James boldogan karattyol angolul, gondolom, hiányzik neki az anyanyelve, még, ha a japánba belerázódott is.
A vicces kis anekdotákkal kerítve, az ebéd kellemesen eltelik, és nem is bánom, hogy Komaru dacosan hallgatási fogadalmat tett. Nem kell több balhé.
Végezve, és már búcsúzás közben, Hisao diszkréten átnyújt egy sárga mappát, amit azonnal táskámba süllyesztek, majd kézfogással és hajlongással megspékelve, végül elválnak útjaink. Komarutól kapunk még egy gyilkos pillantást emlékbe, gondolom szereztem neki pár kellemetlen percet a bátyjával, de teszek rá.
A limuzinba ülve, James azonnal a mappa iránt kezd érdeklődni, de lepisszentem. Előbb én nézem át, és eldöntöm, érdemes-e felzaklatni vele amúgy is instabil lelkivilágát.
*
Dolgozószobám magányában iszogatva, századszorra olvasom át a részletes jelentéseket, amit Hisao szedett össze.
Bár csak a gyilkos nevét kértem, nem hazudtolta meg magát, és alaposan utána nézett a cicusnak.
Az előttem fehérlő lapokon ott virít James egész eddigi élete, egészen gyerekkorától kezdve. A kórházi leletei, milyen vakcinákat kapott, hogy óvodásként eltörte a bal karját a játszótéren… az iskolai eredményei, családi háttere, és a rendőrségi jelentések pontos másolatai arról a szörnyű napról, mikor lemészárolták a családját. Jamest ezek után eltűntnek nyilvánították, a mostani útlevelében is hamis adatok szerepelnek, erre már magam is rájöttem az elején.
Néhány jegyzetben, tényleg csak érintőlegesen, megjelenik Mr. Wood neve is, aki előző tulajaként van számon tartva. Tényleg olyan érzés ezt olvasni, mintha egy kutya törzskönyvét elemezném… és hihetetlenül felhúzza az agyam, hogy egyszerű árunak degradálták le Jamest! Mi több, kísérleti alanynak is használták!
Ennyi… valaki ezért csúnya és nagyon lassú halállal fog lakolni!
Fogcsikorgatva forgatom a lapokat, és minden átolvasáskor megakad a szemem egy néven…
A férfi, aki eladta Woodnak, nem sokkal a gyilkosság után…
Nem ismerem, nem lehet túl nagy hal az amerikai alvilágban… és ami a legbosszantóbb, alig van róla adat. Persze, Hisao sem képes csodákra, már az is lenyűgöző, hogy néhány nap alatt ennyi információt össze tudott gyűjteni számomra. Gondolom, nem volt olcsó, és meg kellett mozgatni a kapcsolatait is. Minden esetre, végre van valami, amin elindulhatok, és azt hiszem, ezt Jamesnek is tudnia kell.
Behívatom Jint, és utasítom, kerítse elő nekem a cicust, aki kivételesen jól viselkedik, és nem zaklat, hanem az udvaron játszik. Ilyenkor bezzeg nem tud itt sündörögni…
Néhány perc csupán, és kopogtatnak az ajtón, majd James vigyorgó pofija bukkan fel az ajtórésben.
- Kerestél? – dorombolja, és besurran a szobába.
- Igen! Ülj le, kérlek – intek a fotel felé. Megtorpan félúton, és gyanakodva méregeti komor ábrázatom. – Fotel! Most nem mászol rám, cicus! – jelentem ki határozottan, mire még inkább megszeppenni látszik.
- Yoru, baj van? Nem csináltam rosszat! – dadogja idegesen, és bekucorodik az öblös fotelbe.
- Nem, nem csináltál! – nyugtatom meg, és felé lököm a mappát. Kérdőn néz rám, majd a papírokra, és remegő kézzel közelebb húzza őket magához. – Egyelőre ennyit tudtam meg. Hisao segítségével kicsit utána jártam az elrablóidnak, de sajnos, még mindig nem tudom, hol keressem őket. Viszont a név megvan, el tudunk indulni, és hidd el, meg is fogom találni őket – sorolom egy szuszra, és sajnálkozva figyelem, ahogy könnyes szemekkel lapoz bele múltjának, vázlatokká alacsonyított történetébe.
Vajon, mi járhat most a fejedben, cicus?
|
| darkrukia | 2013. 04. 10. 20:05:50 | #25556 |
 Karakter: James Kresley
Megjegyzés: (mágusomnak)
- Még egy “gazda”, és kidoblak az ágyból – dünnyögi bosszúsan. Válaszolnék valami frappánsat rá, de már hortyog is. Belefelejtkezve alvó arcába, engem is elnyom az álom.
***
Mikor felébredek, csak a párnát szorítom magamhoz, mert a finom illat gazdája már nincs mellettem. Később indulok is keresésére, de nem kell sokat kutakodnom, míg megtalálom – a dolgozószobájában.
- Jó reggelt! – lépek be kopogás nélkül, s megkerülöm az asztalt.
- Cica, egy csöpp tiszteletet tanulhatnál már – mormog, mint a veszett mókus, de hagyja, hogy combjaira üljek.
- Hoztam neked enni – búgom édesen, s addig fészkelődöm, míg szembe nem fordulok vele. Rápislogok, ahogy sikerül lovagló ülésbe tornáznom magam. – Jean mondta, hogy nem is ettél még ma!
- Nem, nem volt időm – hagyja rám egy nagy sóhajjal. – Te viszont menj és... – nem engedem, hogy végigmondja, egy szelet fincsi édességgel tömöm be száját. Meglepődve harap bele.
- Waffle – mosolyodom el huncutkodva, s etetni kezem - szerintem túl gyors tempóban, mert könnybe lábadnak szemei.
- James, efég fesz... – nyögi, eltolva a kezem. Kuncogva cirógatom végig arcát, lesöpörve a morzsákat róla, s a maradék waffle-n már én nyammogok. – Köszönöm! – sóhajt fel, amint képes újra lélegezni és beszélni.
Nagy, csillogó szemeim rászegezem, s nyaka köré fonom karjaim, és hozzádörgölőzöm. Kapok egy puszit szájacskámra, majd Yoru megemelve feláll, hogy az íróasztalra ültessen. Érdeklődve, kíváncsian figyelem, majd felvonom szemöldököm, s kissé elkomorulok, ahogy arcát figyelem meg jobban.
- Mi a baj, Yoru? – kérdem határozottan, mégis aggódva.
- Semmi, cica – sóhajt fel.
Aggódva figyelem.
- Komaru vásárolni megy Seikóval, ha akarsz...
- Nem megyek! – vágok szavába, s lecsúszom az asztalról. Pipiskedve kapaszkodom nyakába. – Ne legyél szomorú, mert akkor én is az leszek!
- Rendben, majd igyekszem – mondja, s mosolyog. Milyen hamis mosoly már ez?! Ch... ennél még én is jobbat tudok, blee... – De most dolgom van, menj és keress magadnak elfoglaltságot, ha végeztem, majd szólok.
Hát jó, ha derogál neki, hogy itt lopom a napot....
Állának dörgölöm orrom, s búcsút intve megyek ki. Hajajj, megint unatkozhatom! Jiiin! Melyik égtályon vagy, szólj legalább! Ha nem megy, kapj be egy Negro cukorkát. Az a faja, láttam a reklámban, mikor a Micimackót néztem.
***
A torkomban dobog a szívem, s már annyira remegek, hogy a pocim is megfájdul. Túl sötét van, még így is, hogy az éjjelilámpa fel van kapcsolva. Annyira félek... nem szabadott volna ott lennem, most biztos kapok a fejemre. Még sosem büntetett meg, de ezek után simán kinézem belőle. Jin az ajtó előtt magyaráz valamit, de nem érnek el hozzám szavai. A szívbaj jön rám, ahogy kinyílik az ajtó. Yoru sétál be lassan.
- James, gyere ide! – morran, s meglazítja nyakkendőjét. Hüppögve folytom vissza a sírást. Nem, nem megyek, biztos megver! – James, azt mondtam, gyere ide! – emeli fel hangját, s kihúzza a kardjait övéből.
- Most... engem is... – motyogom szinte magamnak, de ő felém pillant. Könnyes szemeimmel a kardokat figyelem. – Ne bánts! – lehelem, s lassan elindulok felé mászva, majd belekapaszkodom nadrágja szárába.
- Állj fel! – sóhajt, s ledobja kardjait az ágyra. – Gyere már! – mordul fel ismét. Karomat megragadva felránt a padlóról. Sírni kezdek, s reszketve tartom magam, nehogy összeroggyak.
- Félsz tőlem? – corógatja végig arcom, elmaszatolva könnyeim. Milyen meleg a keze.
- Igen – fordítom el fejem, s ajkaim harapdálva a padlót bámulom.
- Tudod, cica, butább vagy, mint hittem – ingatja fejét. – Mindig olyanba ütöd az orrod, amibe nem kéne. Mit gondolsz, hosszú életű az ilyen kíváncsi ember, mint te? Ha nem én lennék most itt, már halott lennél, cicus . susogja lágyan, s apró csókokar lehel meztelen vállaimra.
- Yoru, én nem mondom el senkinek! Nem tudom... én csak téged kerestelek, mert szomorú voltál és... – dadogom reszketve. Ujjaim görcsösen markolják ingét. – Ne bánts, kérlek!
- Mintha tudnálak – nevet fel. Olyan rideg a hangja, a hideg futkároz tőle a hátamon. – James, nincs több esélyed, ezt jól jegyezd meg! Utoljára mentem meg a segged a törvényeinktől, mert őszintén szólva, kár lenne érte – kuncog fel. Hátra tól, hogy az ágyra döntsön.
Meglepődve pislogok rá. A szám is eltátom, s csókját is elfelejtem viszonozni.
- Yoru – nyögöm nevét, s nyakába csimpaszkodom. – Nem haragszol?
- De, haragszom, kicsim. Iszonyatosan, és ezért meg is büntetlek – búgja édesen, ahogy megfeszült nyakam harapdálja végig. Fáj kicsit, holnapra tuti hupikék lesz a pőröm, ha így folytatja. Akkor aztán az sem érdekel, ha ő az Atyúristen, állok be a törpék közé!
A ruhák úgy eltűnnek, mintha nem is lennének, hála az ő mesteri kacsóinak. Nyüszögve mocorgok alatta, és szemeim is összeszorítom „kényeztetése” alatt, de nem merek tiltakozni. Harap, símogat, el sem tudom dönteni, most bántani, vagy szeretni akarja testem. A fiúk felé nyúl. Megremegnek az ajkaim, de ő betapassza szám a sajátjával. Feltérdel az ágyban, kezében a fiókból kihalászott kis fiola.
- Hasra! – utasít, s én nehézkesen átfordulok.
Felé tolom fenekem, s széttárom kissé lábaim. A lepedőt markolászom, ahogz ő két ujját löki belém egyből. Sikóltva jelezném, hogy nem bánnám, ha nedvesebbek lennének ujjai, de nem hatja meg, mert folytatja. Hátamra nehezedve csókolja vállaim, majd maga felé fordítja fejem, s nyelvét számba löki. Mormogva marcangolja szám, mint valami ragadozó, amint épp kedvenc kajáját rágcsálja.
Kihúzza belőlem ujjaim, merevedését fenekemhez dörgöli, s meg sem várja, hogy kifújjam magam, máris tövig nyomja magát belém. Feljajjdulok. Testem megfeszül, fájdalmasan sziszegek. Csípőmre szorítja tenyerét, kemény lökésekkel mozog, s magamban minden szenthez imátkozom, hogy hamar legyen ennek vége.
- Yoru – nyögöm szaggatottan, s hátranézek vállam felett. – Ne haragudj!
- Te sem! – nyögi, s rámnehezedve présel a matracba.
Ujjainkat összefűzi, s őrült iramban épít bele az ágyba. Felhördülve szorítja meg kezem, s végre elélvez.
***
- Vedd fel a köntöst! – mormogja, ahogy kilép a zuhany alá, törölköző után nyúlva.
- Igen! – motyogom, s azonnal belebújok a kék selyembe. Kibicegek a fürdőből, s ő követ. Leül az ágy szélére, s combjaira ültet. Felszisszenve mocorgok. Átkarolom a nyakát, arcomot az övéhez simítom.
- Nem kell hízelegned – rázza meg fejét. – Tudom, hogy egy állat vagyok, de fogalmad sincs, milyen bajba kerültél volna, ha nem csak én vagyok ott, a teaházban az embereimmel.
- Sajnálom! – hajtom le fejem búnbánóan, a kedvem a béka segge alatt van, s nem akar előmászni. – Nem tudtam, hogy veszélyes. Csak fel akartalak vidítani, és készítettem neked valamit.
- Nekem? Mit? – tátja el száját, s végig figyel, ahogy felpattanok, majd fájdalmasan elfintorodom. Nem kéne ugrándozni...
Az asztalhoz sietek, ahonnan kis kotorászás után előszedek egy lapot, s visszabotladozom hozzá. Lassan lecsücsülök az ágyra.
- Tessék – mosolygok rá, s ő elveszi a papírt, azt fixírozza. – Na, tetszik? Yoru-cica – kuncogom hozzásimulva.
- James, ez... – hümmögi, majd később normális választ is ad. – Nagyon szép, köszönöm! Majd, majd kiteszem az irodába, jó?
- Jó, akkor mindenki tudja, hogy az enyém vagy – vigyorgom, s hanyatt lököm az ágyon, majd elterülök mellette én is. – Nem haragszom, és már te sem, ez hó dolog. És többet nem leszek rossz, ígérem – motyogom. Szégyellős puszit nyomok elnyílt ajkaira.
Oldalához simulok, s ringatás se kell, máris alszom.
***
Reggel... Nem, este... Nem, délbe... Agh, innen nézve mindegy! A lényeg, hogy felébredek és megint nincs mellettem. Durcázom egy sort álmosan. A párnába fúrom az arcom, s nyöszögve konstatálom, hogy fel kell kellnem, ha magam mellett akarom tudni. Azonban nem kell messzire mennem, mert valami a hátamhoz simul, s finom csókokat hint nyakamra, vállamra. Hmm... akkor mégsem durcázom most.
Megpördülve ölelem át a nyakát. Aprót szisszenve karolom át lábaimmal derekát is. Kismajomként csüngök rajta.
- Kérek egy csókot – nyöszörgöm neki, s a legszebb tekintetemmel nézek rá. Csücsörítve húzom nyakát lejebb.
Felkacag. Essen beléd a vak ló, s a szekér, amit húz! Morcosan fújom fel arcom.
- Korog a gyomrom, pocok, szóval ne húzd az időt – vigyorogja.
- Nem vagyok pocok, és nem én húzom az időt.
- Dehogynem – kuncog fel, s végre teljesíti kérésem. Mmm... finom reggeli/déli/esti csók.
Sok időt nem áldoz rám, felkap, s levisz. Odabújok hozzá. Nem zavarna amúgy sem meztelenségem, de örülök neki, hogy a köntösében aludtam el, kicsit hűvös van.
Mivel az ebédlőben látja, hogyan is fixírozom a széket, inkább a saját ölébe ültet. Elfészkelődöm, s vigyorogva kezdem őt etetni, amit ő is jobban élvez. Kezeit derekamra kulcsolja lazán.
- Cica, ne csak engem etess, kapj be te is valamit – mondja, mire huncut mosollyal nézek rá. Leesik neki, hogy milyen kétértelműen mondta ezt, s felnevet.
Jól van, na, szót fogadok. Én is harapok valamit. Aztán már csak azt veszem észre, hogy a süti, ami számban végezné, szépen másfelé veszi az irányt – egyenesen az ő ajkai közé. Ajkaimba harapva nézem, kicsit megszeppenek. Az volt az utolsó mézessüti...
Látja kínomat, s lesmárol. Hmm... ez fincsi... mézes, hehe...
Berobban az ebédlő ajtaja, én meg majd’ a földön kötök ki, ahogy megugrom. Ez a fiú a szívbajt hozza rám egyszer!
- Yoru! Nézd miket vettem – ugrándozik gyerekesen. – Hát, nem áll jól? Pont rám szabták ezt a farmert, nem? – illegeti előtte hátsóját, mire én lábbal megbillentem. Megtántorodik, én meg felnevetnék, ha nem kapnék egy szúrós pillantást Yorutól. Feltartom kezeim, hogy én aztán ártatlan vagyok, s a bal kezemben lévő fánkot a szájába nyomom.
- Te aljas, rühes, tetves, idióta! Mi van, ha pofára esem?! Elcsúfítom az arcomat, s akkor aztán fel is út, le is út! – ugat a kis vakarcs.
- Még én vagyok gyerekes. Ch... – fonom össze karjaim mellkasom előtt.
- Igenis az vagy! Nemhogy a széken ülnél, szegény Yorut se hagyod enni! – Megrándul az arcom.
- Elég, kölyök! – áll közénk Jean.
- Ő kezdte – mutat rám Komaru. Megszeppenten bújok Yoruhoz, aki felvonja szemöldökét.
- Tényleg te kezdted.
- Csak azért, mert úgy illegett előtted, mint egy olcsó szajha – motyogom halkan.
- Imádom, ha féltékeny vagy – nyom csókot számra. Pirulva nézek rá.
- Nem vagyok – szögezem le.
- De az vagy, cica.
- Nem – fújom fel arcom.
- Pocok – kuncog fel.
- Nem vagyok pocok – csattanok fel.
- Féltékeny pocok – piszézi meg orrom sajájával.
- Utállak!
- Én is téged, pocok – nevet fel, s vele együtt a szakácsnő is.
- Szeretsz hülyét csinálni belőlem, mi?
- Inkább csak provokálni – von vállat.
- Hé! Én is itt vagyok! – töri meg az idillt egy mancs, ami nem az enyém, se nem Yorué. Elkap, s leránt a földre.
- Áú, áú, áú – nyöszörgöm könnybe lábadt szemekkel.
- Na, mi van? Ennyitől sírni kezdesz, kis pisis – ereszti el vállam Komaru.
Szólnék, de inkább hallgatok. Fáj mindenem. Eddig sikeresen elfelejtkeztem róla, de most egybe rámtőr minden nyavaja. Főleg, mikor közelebb hajol hozzám, s lehelletén érzem a tej jellegzetes aromáját, amit eddig messziről kerűltem. Úgy érzem megfulladok. Kapkodni kezdem a levegőt, s hüppögve húzom össze magam.
- Elég lesz! – dörren Yoru hangja is.
- Megérdemelte – pimaszkodik Komaru.
- Menj a szobádba! Holnap jön haza a bátyád, reggelig ne is lássalak – inti el a fiút.
- Te nekem nem parancsolsz!
- Mész magadtól, vagy hívjak őrt, aki visz?
- Jól van már!
Érzem, hogy hátamat simogatja, s én azonnal felé fordulva karolom át nyakát. Elbújok mellkasában. Illata megnyugtat.
Pár percig még babusgat, aztán eltol, s kezeibe veszi arcom.
- Fejezd be a hisztit – nyom csókot homlokomra.
- Nem hiszizek – nyikorgom neki.
- James!
- Jó, na – szipogom neki.
***
Mint kiderült, este van, vagyis mászhatunk vissza a puha ágyikóba. Már nagyon akarok aludni, de az egész házban ordítozás és csapkodás hallatszik, hupsz, valami el is tört. Ekkor pattan fel Yoru a kanapéól, s megy fel az üvöltözőhöz. Addigis elnyúlok a kanapén, s tovább nézem a híreket Yoru helyett. De nem bírom sokáig nyitva tartani a szemem, s bealszom.
Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 04. 10. 20:07:32
|
| Akira_chan | 2013. 01. 13. 16:42:48 | #24813 |
Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: ( Cicának )
Szétesik a fejem… hiába az ezüst tálcán behozott gyógyszer, a két pohár whisky és a relaxációs zene, ami a hangfalakból árad, az agyam továbbra is úgy lüktet, mintha fel akarna robbanni. Ehhez mérten nem is csoda, ha a hangulatom az asztal alatt leledzik pillanatnyilag, és nem, a beviharzó, hisztiző szőkeség nem segít az állapotomon. Jin bocsánatkérően hajlong be utána, de nem neheztelek rá, ez a kis bestia mindenki idegeit felőrli.
- Komaru, a kurva életbe, fogd már be! – rivallok rá a szöszire, és rácsapok az asztalra. Most legkevésbé egy hisztis gyerekhez van idegem.
- De nézd meg, mit tett velem! – nyüszít sértetten, de már lényegesen halkabban. Unottan veszem szemügyre a karján pirosló csíkot, és nem értem, hova ez a hisztéria. Egy karcolás az egész, de ha nem fejezi be, sokkal nagyobb sebet fog kapni, méghozzá tőlem. Most nem talált jó kedvemben.
- Tűnj a szemem elől – intek fáradtan, de ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és bebotorkál James. Kótyagosan kerüli meg a jelenlévőket, és azonnal ölembe mászik, hogy mit sem törődve a helyzettel, kényelmesen tovább szunyáljon. Megbolondulok!
- Cica, nem tudok tőled dolgozni – morgom, és próbálok nem ordítani, pedig az agyamra megy most mindenki. Mormog valamit, és tovább durmol. – Kérdezni akarok valamit! – lökdösöm meg, mire halkan és kérdőn hümmög egyet. - Igaz, hogy te karmoltad meg Komaru karját? Nézd csak, még a vér is folyik belőle –húzom közelebb a sértődött „áldozatot”.
- Ez nem igaz! – pattannak fel álmos szemei azonnal.
- De igen! Valld csak be, hogy te karmoltál le – visítja Komaru.
- Nem csináltam semmit! Yoru, én nem csináltam semmit – suttogja rémülten, és úgy néz rám, mintha legalább is megvertem volna.
- Szóval, Komaru lekarmolta saját magát? – vonom fel szemöldököm. – Ez hülyén hangz...
- Már hogy karmoltam volna le magam! Ráadásul még vérzik is – vág szavamba a szőkeség, és neki áll sírni. Meglehetősen mű a hiszti, amit véghezvisz, de már tényleg kezd az agyamra menni az összeverbuválódott kis társaság körülöttem.
- De én nem is... – nyüsszög James, de elegem van. Leszállítom magamról, és nem hagyom, hogy visszamásszon rám, inkább félre lököm a széket, és felállok.
- Ez a dög veszélyes! – mutogat Komaru veszettül.
- Nem is, én végig Jinnel voltam, aztán elaludtam és a szobámban ébredtem – magyarázkodik a cicus, és valamiért tényleg elhiszem, igazat mond. Jinre nézek, aki azonnal bólint, megerősítve, James semmiképp nem karmolászhatott, hacsak nem alvajáró. A szöszi azonban nem tágít a meséje mellől, és elkapva a kis kezet, elém tartja.
- Látod, milyen sas körmei vannak?
- Nem azért, de nem nekem vannak lilára festve a körmeim, kis csillagocskákkal a végén – kontrázik James, és tudom, ha most hagyom, hogy kedvükre anyázzanak, reggelig sem szabadulok tőlük.
- James, menj a szobádba! Jin, te kísérd el! Komaru, te... – adom ki az utasításokat, ehhez most semmi erőm.
- Maradhatok? – törleszkedik hozzám a cica. Hát nem ért a szóból?
- Nem! – dörrenek rá, hangosabban, mint akartam. Meglepődik, de látom, bevágta a durcit, mert morcosan kisiet a szobából, Jinnel a nyomában. Jó, a fele baj elhárítva…
- Te meg – fordulok Komaru felé, és megragadom karját. – Még egy ilyen húzás, és nem érdekel, ki vagy, úgy megverlek, hogy egy életre elfelejtesz hisztizni!
- De én…
- Kuss, és takarodj a szemem elől! – lököm el, és visszaülök az asztalhoz.
Néz még rám pár pillanatig, de végül morogva kibaktat, bevágva az ajtót maga után. Áh, végre egy kis csend és nyugalom! Bár csak a fejfájást is ilyen egyszerűen ki lehetne tenni az ajtón, mint ezeket…
*
A második fájdalomcsillapító már valamelyest hatásosabbnak bizonyult, így végre elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy kimerészkedjek a váramból, ahol egész délutánom töltöttem. A ház csendes, szokatlanul néma, és most ez zavar. Az utóbbi időben annyira hozzászoktam, hogy James folyton körülöttem sertepertél, zajong és nyávog, hogy most szinte fáj a csend. Talán kicsit túl kemény voltam vele az imént… Felkapaszkodok az emeletre, és benyitok szobájába. Halkan dorombolva alszik, összegömbölyödve a párnákból rakott torony közepén, akár egy macska. Elmosolyodva lépek közelebb, és óvatosan felnyalábolom, hogy levigyem a konyhába. Ahogy ismerem, nélkülem nem ment el enni, pedig így is elég vékonyka, nem kéne még fogynia is.
- Yoru? – nyöszörgi álmosan.
- Azt hittem alszol. Letegyelek?
- Miért kérdezel hülyeségeket? – motyogja, és felpattannak szemei. – Mármint izé... bocsánat... nem úgy értettem... – hebegi riadtan, bocsánatkérően pislogva rám.
- Nyugi. Épp csak le akartak vinni vacsizni, de ha nem, hát nem – vonom meg vállam, és talpra állítom, de alig szabadulok meg tőle, már ismét nyakamban csüng. Levakarhatatlan, de nem bánom, már ezt is megszoktam.
- Éhes vagyok – jelenti ki korgó hasikóval. Sejtettem, hogy nem evett… mintha számára az étkezés valami felesleges művelet lenne, ami csak elrabolja az idejét. Mikor leérünk az étkezőbe, lehuppan rólam, és szabályosan letépi magáról a pólót, amit eddig láthatóan nem vett észre. Rosszallóan csóválom meg fejem, de szó nélkül hagyom a dolgot, pillanatnyilag nem érdekelnek a szeszélyei, kurvára kimerültem mára… Csendesen eszeget mellettem, látszólag belemerül a tejmentes kaja kiélvezésébe, de egyszer csak felemeli buksiját, és gyanakodva körbe kémlel.
- A szöszi? – kérdi morcosan, és felkapva a komplett étkészletet kajástól, átcuccol az ölembe.
- Fenn van. Duzzog – legyintek, és elnyomok egy ásítást. Elhelyezkedik rajtam, hagyva elég helyet számomra is az evéshez, úgy folytatja:
- Duzzogjon csak – mormolja sértetten, mire felmordulok. Azonnal elhallgat, és nem hozza szóba többet a kis incidenst, amiért hálás vagyok. Semmi energiám egy újabb balhéhoz.
Végezve a vacsorával, felkaptatok az emeletre újfent, és mivel semmi kedvem egyedül aludni, James szobájába megyek én is. Vigyorogva dobja le magáról a farmert, és nyakamba kapaszkodva csókol meg, gondolom, folytatást remél. Viszonzom a csókot, és felkapom karjaimba, majd az ágyra dobom magunkat. Fölém mászna, és kis keze már nadrágomon matat, de elkapom csuklóját.
- Most csak aludjunk, jó? – susogom álmosan, és értetlen pislogása megmosolyogtat.
- Fiatal még az este, gazdám – kuncog fel sunyin, és mellém bújik.
- Még egy „gazda”, és kidoblak az ágyból – dünnyögöm bosszúsan. Hát soha nem fogja megtanulni, hogy engem nem kell így hívnia? Válasza azonban nem ér már el tudatomig, és az sem zavar különösebben, hogy ruhástól-mindenestől alszom be, a cica doromboló hangjaitól.
***
A hajnal derengő fényei már irodámban találnak, és kipihenten rendezgetem dolgaim, már Hisao is bejelentkezett a korai óra ellenére. Vagyis, Amerikában már régen elmúlt a reggel… Talált néhány érdekes dolgot Jamesről és a családjáról, de telefonban nem volt hajlandó sok mindent közölni. Mindig is óvatos ember volt, ahogy jó magam is, így megegyeztünk, ha hazaér, részletesen beszámol majd mindenről. Ó, és elviszi végre Komarut is innen. Az lesz csak a szép nap! A délelőtt telik, és még csak észre sem veszem. Rengeteg papírral sikerül végeznem, és ugyan néha megzavarnak a telefonok, mégis úgy érzem, remekül haladok. Keigo hívása azonban aggodalommal tölt el, és amint leteszem a kagylót, berendelem magamhoz Lient.
A legrégibb és legmegbízhatóbb embereim egyike, aki már szavak nélkül is képes megérteni, remélem, most sem fogok csalódni benne.
- Keigo-dono hívott, most azonnal hozd elém Wakabayát! Ne mondj neki semmit, csak találd meg és hozd ide, ha kell, erőszakkal, de mindenképp élve! – taglalom kérésem. Bólint és minden kérdés nélkül, már ki is sétál a szobából.
Homlokom ráncolva nézem az ajtót, és bár nem reméltem sok jót a mai naptól, ez azért nem hiányzott bele. Semmit sem utálok jobban, mintha a saját házam kell bemocskolnom, még, ha az ojabun parancsára is. De, aki áruló, az áruló, és mégsem lövethetem le fényes délben az utcán, és az igazat megvallva, Wakabaya megérdemel egy rendes kihallgatást, és lehetőséget a tisztes halálra. Mégis csak ő volt, aki anno kiemelt a mocsokból. Hm, milyen kegyetlen a sors, hogy azt kell megölnöm, aki az életem adta…
A folyosóról dallikázás hallatszik, és csakhamar nyílik is az ajtó.
- Jó reggelt! – esik be James, kopogás nélkül, és sietősen kerüli meg asztalom.
- Cica, egy csöpp tiszteletet tanulhatnál már – morgom kedvetlenül, de hagyom, hogy combjaimra üljön.
- Hoztam neked enni – búgja édesen, és addig fészkelődik, míg szembe nem fordul velem végre. Lábait szétcsúsztatva nehezedik rám, és lovagló ülésben pislog arcomba. – Jean mondta, hogy nem is ettél még ma!
- Nem, nem volt időm – hagyom rá, és nagyot sóhajtok. – Te viszont menj és… - nem tudom befejezni a mondandóm, mert ajkaim közé tol egy szelet valamit, és meglepődve harapok bele az édes tésztába.
- Waffle – somolyog huncutul, és etetni kezd, de olyan buzgón, hogy könnybe lábad a szemem. Na, nem a meghatottságtól, sokkal inkább a levegőhiánytól, és a fuldoklási kényszertől, mert alig győzöm nyelni a falatokat.
- James, efég fesz… - nyögöm, és eltolom kezét. Kuncogva cirógatja végig arcom, lesöpörve a morzsákat róla, és a maradék waffle-t saját szájába tömi.
- Köszönöm! – sóhajtok fel, mikor képes vagyok újra beszélni. Csillogó szemekkel pislog rám, és nyakam köré fonja karjait, úgy dörgölőzik hozzám. Puszit nyomok ajkaira, és megemelem, hogy felállva, az íróasztalra ültessem. Érdeklődve pislog rám, csillogó szemeiben ott tükröződik a kíváncsiság, és még valami… Felvonja szemöldökét, és mosolygó pofija elkomorul, ahogy figyeli arcom.
- Mi a baj, Yoru? – kérdezi, de olyan határozott hangon, mintha legalább is meg akarna védeni.
- Semmi, cica – sóhajtok fel. Meghat, hogy ilyen ragaszkodó, és bár nem tudja, mi bajom, de érzi valami nem stimmel, és aggódó pillantásai lelkemig hatolnak. Még soha, senki nem nézett rám így, ilyen féltőn és ez zavar. Mert, az életem bizonytalan, ma én leszek a hóhér, de holnap már lehet, az áldozatot játszom el, és akkor… mi lesz vele? – Komaru vásárolni megy Seikóval, ha akarsz…
- Nem megyek! – vág szavamba, és lecsúszik az asztalról. Lábujj-hegyre állva kapaszkodik nyakamba, és komoly a hangja, amikor újra megszólal. – Ne legyél szomorú, mert akkor én is az leszek!
- Rendben, majd igyekszem – mondom, egy erőltetett mosoly kíséretében. – De most dolgom van, menj és keress magadnak elfoglaltságot, ha végeztem, majd szólok.
Meglepő mód, nem áll neki nyafogni, csak államnak dörgöli orrocskáját, és búcsút intve távozik is. Hm, a végén még egész megnevelem… Most azonban nincs időm rajta gondolkozni, épp elég bajom van így is.
***
A birtok nyugati részén, kellő messzeségben a villától, a zöldellő lombok sátra alatt magasodó teaház büszkén és kihívóan magasodik fölém. Ez a hely konkrét céllal épült így, ide, és ez a cél nem a teázgatás kiélvezése. Sietős lépteim neszét elnyeli a puha pázsit, és sóhajtok még egyet az alkonyat balzsamos levegőjébe, mielőtt félrehúznám a papír ajtót. Odabenn félhomály fogad, csak néhány régimódi mécses lángja biztosítja a kellő fényt, és az árnyalakok jöttömre azonnal földig hajolnak. Kivéve egyet… egy, a tatamin kuporgó alakot, kinek fején fekete vászonzsák sötétlik. Wakabaya…
- Mizuno-san, elhoztam, ahogy kívánta – lép közelebb Lien, és intésemre lerángatja az arcot takaró leplet. Wakabaya, mint riadt kisegér, sápadtan pislog fel rám, szemeinek tükrén a rettegés hullámai fodrozódnak, és pontosan tudja, hogy miért van itt.
- Wakabaya-san! – biccentek hűvösen, és helyet foglalok vele szemben. Mozdulataimra megpendül az oldalamhoz erősített katanák fényes, fekete hüvelye, és a halotti némaságban, szinte szentségtörésnek hat hangjuk. – Gondolom, tisztában van vele, miért került ide.
- Yoru, édes fiam – hebegi, és közelebb csúszna, de embereim visszatartják. – Ez az egész egy félre értés csupán, beszéljük meg, ugyan… hiszen ismersz! Sosem árulnálak el, sem téged, sem Keigo-donót – magyarázza sietősen. Hangjában ott bujkál a gyűlölet, ő már rég nem az az ember, aki volt. Eladta magát, az ellenséges klánhoz pártolt, és információkat szivárogtatott ki tőlünk. Ennek fényében, nem is csoda, ha annyi üzletünk bukott el újabban, és a rendőrség is szaglászni kezdett körülöttünk. Áruló… tudom jól, és nem hat meg a behízelgő szöveggel.
- Ne nevezz a fiadnak! – szorítom meg a kard markolatát. – Különben is, melyik apa árulja el a fiát, és hazudik a szemébe? Milyen ember fordít hátat a vezérének, és a szervezetnek, aminek az életét és a jólétét köszönheti? Válaszolj, Wakabaya, volt valami más indítékod is, a pénzen kívül.
- Nem! – suttogja, és lehajtja fejét. Már nem próbál hazudni, sejtheti, hiábavaló lenne. – Csak a pénz hajtott, elvette az eszem és a vesztembe űzött. Igazad van, méltatlan vagyok a szolgálataitokra, bocsáss meg! – mormolja, és felnéz rám. A zöld íriszek barátságtalanul villannak rám, még nem készült fel arra, ami rá vár, de megtörten és a halál küszöbén állva is, úgy beszél, akár egy harcos. Hibázott, de megadhatom neki a szégyen nélküli elmúlást.
- A sorsod eldőlt! Keigo-dono nem tűri az árulókat. De választhatsz, lemosod magadról a szégyent, önön kezeid által, vagy hagyod, hogy én végezzek veled, mint egy gazdátlan kutyával?
- Ha már ilyen kegyes vagy, akkor arra kérlek, add kölcsön a kardod. Hadd oltsa ki életem az, és hadd vezekeljek a te pengéd által azért, mert becsaptalak!
Intek Liennek, és az eddig csuklókon feszülő kötelek halk surrogással a padlóra hullnak. Wakabaya feltérdel, kigombolja ingét, és kezeit maga elé emelve, átveszi tőlem a wakizashim. Halk hangon imát mormol és lehunyja szemeit, felkészül mindarra, amit meg kell tennie. Aztán felemelkedik a penge, élén hidegen csillan a gyertyák lángja, és lesújt. Lien felordít, és elterül, Wakabaya viszont egy pillanat alatt áll talpra, és vetődik a kijárat felé. Mégis csak a nehezebb utat választotta.
Zakóm alól előkerül a pisztoly, és eldördül egy lövés, hangja millió darabra töri a pillanatnyi riadalom fullasztó érzését, és befejezi mindazt, amiért ide jöttem. A hófehér papírajtón vörös mintákat fest a szétspriccelő vér, és Wakabaya hörögve térdel le előtte, egyetlen lépés a szabadsága felé, és már sosem teheti meg.
- Mégis csak kóbor kutyaként fogsz meghalni, sensei – morgom dühtől remegve. Aljas játék az élet, és most nekem kell igazságot szolgáltatnom benne. Újabb lövés, ezúttal pont a tarkóra, és megszűnik a hörgés, tompa puffanással eldől a meggyötört test, és skarláttal festi meg a tatamik halvány színét.
Az ablak felől azonban ijedt nyikkanás töri meg a beálló csendet, majd léptek távolodó dobogása hallatszódik a kert füvén.
- Jin, menj! – kiáltok a szobrozó férfira, és ahogy kisiet végre, letérdelek Lien mellé.
- Bocsásson meg, Mizuno-san – lihegi, arcát fájdalom torzítja, de él, és élni is fog. Szerencsére nem olyan súlyos a vágás, mint amilyennek kinéz.
- Nincs mit megbocsájtanom! – paskolom meg kezét, és felállok. Utasításaimra azonnal kiviszik szerencsétlent az épületből, és magamra maradok a hullával. Szánalmas véget ért egy valaha nagyszerű ember, valaki, akinek oly sokkal tartoztam. Lelkemben kongó ürességgel várom, hogy a házban dolgozó testőrség befusson végre, és miután parancsba adom, hogy mindent takarítsanak el, visszateszem övembe a kardot. Hm, nekem van még egy kis dolgom…
***
A szobából semmi zaj nem szűrődik ki, előtte Jin ácsorog, és halkan magyaráz, majd meghajol és elsiet társai segítségére. Lenyomom a fém kilincset, és lassan besétálok a hálóba. Az éjjeli lámpa derengő fénye épp csak elég, hogy lássak, de még így sem esik nehezemre kiszúrni a sarokban kucorgó alakot.
- James, gyere ide! – dörgöm, és meglazítom nyakkendőm. Halk hüppögés a válasz, de nem moccan, felém sem néz. – James, azt mondtam, gyere ide! – emelem fel hangom, és kihúzom a kardokat övemből.
- Most… engem is… - hallom meg motyogását, és felé pillantva látom, könnyes szemekkel mustrálja kezemben tartott kardjaim. – Ne bánts! – leheli, de elindul felém, szinte kúszva-mászva és belekapaszkodik nadrágom szárába.
- Állj fel! – sóhajtok, és ledobom az ágyra a fegyvereket. – Gyere már! – mordulok fel, és megragadva karját, felrántom a földről. Újabb könnyek gördülnek végig megszeppent arcán, és érzem, ahogy reszketve próbál nem összecsuklani.
- Félsz tőlem? – cirógatom meg arcát, elmaszatolva a szikrázó cseppeket.
- Igen – fordítja el fejét, és ajkát harapdálva, megrögzött padlóbámulásba kezd.
- Tudod cica, butább vagy, mint hittem – ingatom fejem. – Mindig olyanba ütöd az orrod, amibe nem kéne. Mit gondolsz, hosszú életű az ilyen kíváncsi ember, mint te? Ha nem én lennék most itt, már halott lennél, cicus – susogom lágyan, és apró csókokat lehelek meztelen vállaira.
- Yoru, én nem mondom el senkinek! Nem tudtam… én csak téged kerestelek, mert szomorú voltál és… - dadogja reszkető hangon, és ujjai görcsösen szorítják ingem. – Ne bánts, kérlek!
- Mintha tudnálak – nevetek fel, de most valahogy más a hangom, még én is érzem. Keserű és csalódott, mint én magam, és igen, bosszús is. Bosszant, hogy képtelen vagyok normálisan gondolkodni James mellett, noha a szabály azt diktálná, likvidáljam, mert még bajom származhat a kis leskelődéséből. – James, nincs több esélyed, ezt jól jegyezd meg! Utoljára mentem meg a segged a törvényeinktől, mert őszintén szólva, kár lenne érted – kuncogok fel, és hátra tolom, hogy azonnal az ágyra döntsem. Meglepődve pislog rám, és eltátja száját, annyira ledöbbent, hogy csókjaim sem képes viszonozni. Mindegy is, most nem nyálas légyottra van szükségem, hanem falat rengető dugásra, hogy lecsillapítsam a bennem tomboló végtelen haragot és csalódottságot a történtek miatt.
- Yoru – nyökögi, és nyakamba csimpaszkodik. – Nem haragszol?
- De, haragszom kicsim. Iszonyatosan, és ezért meg is büntetlek – búgom, és végig harapdálom megfeszült nyakát. Fogaim nyomán kivörösödik bőre, és mint valami őrült, söpröm le magunkról a ruhákat. Most először örülök, hogy James ilyen alulöltözötten járkál, és fél perc alatt kerül le minden anyag, immár a padlót gazdagítva. Nyöszörögve mocorog alattam, és összeszorítja szemhéjait, de nem mer tiltakozni. Megvadulva falom selymes bőrét, simogató tenyereim alatt érzem megfeszült izmait, illata elkábít, megnyugtat, és mégis egyre jobban megőrjít. A fiók felé nyúlva, fullasztó csókkal zárom le remegő ajkait, és megszerezve a kis fiolát, feltérdelek az ágyon.
- Hasra! – utasítom, és míg gélt nyomok ujjaimra, ő nehézkesen megfordul. Gömbölyű fenekét felém tolva csúsztatja szét lábait, és belemar a lepedőbe, ahogy két ujjam lököm a szűk kis nyílásába. Sikolya hidegen visszhangzik körülöttünk, de nem tudok megállni, muszáj valahogy kiengednem a gőzt, és pechjére, pont ő került az utamba. Míg ujjaim a szorosan zárt izomgyűrűket tágítják, hátára nehezedve csókolom vállait, és felém fordítva fejét, nyelvem szájába lököm. Morogva tépem ajkait, és lassan agyamra hull a homály. Kicuppanok belőle, és lüktető farkam a feszes fenékhez dörgölöm, majd egyetlen lökéssel tövig nyomulok előre. Feljajdul, és megfeszül teste, fájdalmas sziszegése sérti fülem, de képtelen vagyok megállni. Csípőjére szorítom tenyereim és kemény lökésekkel merülök el benne újra és újra, miközben érzem, a feszültség szép lassan átformálódik bennem valami egészen mássá.
- Yoru – nyögi szaggatottan, és hátra pislant válla felett. – Ne haragudj!
- Te sem! – nyögöm, és rá nehezedve préselem a matracba. Ujjaim összefűzve az övéivel, őrült iramban kefélem, és felhördülve szorítom meg kezét, ahogy szétrobban bennem minden feszültéség a fojtogató haraggal együtt.
***
- Vedd fel a köntöst – morgom, kilépve a zuhany alól, és törölköző után nyúlok.
- Igen! – motyogja, és azonnal belebújik a kék selyembe, történetesen az enyémbe, majd kibiceg a fürdőből. Nagy adag lelkiismeret furdalással szívemben, követem én is, és leülve az ágy szélére, combomra ültetem. Felszisszen, és helyezkedik kicsit, de átkarolja nyakam, és arcát az enyémhez simítja.
- Nem kell hízelegned – rázom meg fejem. – Tudom, hogy egy állat vagyok, de fogalmad sincs, milyen bajba kerültél volna, ha nem csak én vagyok ott, a teaházban az embereimmel.
- Sajnálom! – hajtja le fejét bűnbánóan. – Nem tudtam, hogy veszélyes. Csak fel akartalak vidítani, és készítettem neked valamit.
- Nekem? Mit? – tátom el szám, és figyelem, ahogy felpattan, majd fájdalmas fintorral arcán, a pipere asztalhoz siet. Kotorászása nyomán előhúz egy lapot, és visszabotladozik hozzám, majd nagyon óvatosan, helyet foglal az ágyon.
- Tessék – mosolyog édesen, és nem tudom elhinni, hogy nem játssza meg magát. Elveszem a papírt, és elkerekedett szemekkel mustrálom a műalkotást, amit készített. Egy fekete cica, aranyszín szemekkel, összebújva egy csokoládé színű cicával, aminek nagy, barna szemei vannak. Mellettük egy üveg, rajta felirat: TEJ. Ez pirossal át ikszelve, és a két cica felett piros szívecskék, egyikben az ő neve, másikban a sajátom. – Na, tetszik? Yoru-cica – kuncog, és hozzám simul.
- James, ez… - hümmögöm, és hirtelen nem tudok szóhoz jutni. Komolyan ennyire megkedvelt, és ennyire szívén viseli a hangulatingadozásaim? – Nagyon szép, köszönöm! Majd, majd kiteszem az irodába, jó?
- Jó, akkor mindenki tudja majd, hogy az enyém vagy – vigyorog, és hanyatt lök, majd elterül mellettem ő is. – Nem haragszom, és már te sem, ez jó dolog. És többet nem leszek rossz, ígérem – motyogja, és szégyenlős puszit nyom csodálkozástól elnyílt ajkaimra.
Én vagyok az övé? Egészen idáig azt hittem, ez fordítva van, és lám, mik ki nem derülnek egy aprócska rajzból. Végül is, igaza van, már régen behódoltam a naivitása előtt, de nem fogom hangoztatni is! Itt egyelőre én vagyok az úr még, de az igazat megvallva, egyre álmosabb az úr… Mellém pislantva látom, James már alszik is, oldalamhoz simulva, kezét-lábát birtoklón átvetve rajtam. Aj, cica, teljesen hülyét csinálsz belőlem, és nem is tudsz róla…
|
| darkrukia | 2013. 01. 04. 22:30:12 | #24751 |
Karakter: James Kresley
Megjegyzés: (Yorumnak)
Ajkai nyakamra hintenek lágy csókokat, mire egész testembe nvégigborzongva felkuncogok. Ujjaim hajába bújtatom, s hagyom, hogy övemmel kezdjen harcot. Előre tolom csípőm, s ő felmorran, ahogy végigsimulok merevedésén. Ah... ez annyira jó érzés...
- Csatlakozhatok? – tör bele az idillbe egy gúnyos kacaj. Ijedten ugrok húzomm össze magam Yoru ölében.
- Komaru! – sziszegi fel pasikám, levegő után kapkodva, úgy odabújtam nyakához, hogy még a legzés is majnem lehetetlen neki.
- Nem kellesz ide! – morogom a srác felé, s inkább Yoru ajkaira vetem magam.
Nagy szemeket meresztve tol el magától, hogy zihálva pumpáljon levegőt tüdőjébe.
Ellenben a szöszi elszántan állja dühös pillantásaim. Mosolyra húzza ajkait, majd végighasal az asztalon, fenekét Yorunak kínálva. Na neee... Eltol magától. Ajajj, ugye nem kell neked ő? Ugye, ugye? Én kellek neked... nem ő...
- Öltözz fel!- morodom, s a szöszi meztelen hátsójára csapok, mire az felnyikkanva pördül meg.
- Csak, ha te is – nyújtja ki a nyelvét, majd fenekemhez ér, de úgy, hogy ujjlenyomatai ott maradnak.
- Neki így tetszem – fújtatok, majd Yoru nyakára csimpázkodom. – Te meg nem kellesz, menj haza!
- Nem dobhatom ki – sóhajt Yoru, majd hátamon futnak végig ujjai, ami enyhén megbizserget. – Nem szokásom megszegni a szavam.
- Ugyan már, nem csak emiatt nem dobsz ki – nyávog a fiú, majd gazdám combjához dögölözik. Milyen idegesítő hangja van! Én is ezt csinálnám? Nem... kétlem.
Két tenyerem közé fogom Yoru arcát, szemeiben látom a vágyat. Kell neked az a fiú? Ne...
- Vigyél a szobába! – tépek bele hajába, hogy tekintete csak engem lásson. – Te nem jössz! – nyújtok nyelvet a szöszire.
Pasikám még áll, mint a fakereszt, nem mozdul, úgyhogy lemászok róla mormogva és megragadom a kezét. Félre lököm a szöszit. Nem kell!
Morogok, sziszegek, s azon gondolkozom, hogy ne-e forduljak meg és intézzem el a fiút. Azért nem teszem, mert félek, hogy Yoru megbüntet... Még jön utánuk., grrr...
Felérve a szobába, Yorut az ágyra lököm.
- Hajrá, cicus! Én innen el nem mozdulok! – Megölöm.
- Akkor csak nézd és tanulj! – vigyorodom el végül. Eltűntetem Yoruról a gatyát. Az sem kell ide.
- James, nem gondolod, hogy ki hagyhatnál ebből a mizériából? – sóhajt fel, majd felkel. – Viselkedjetek felnőttként – morog Komaru felé. Hát, nemm nagyon ér el vele semmit, legfennebb annyit, hogy méginkább rivalizálunk egymással.
- Yoru – nyávogom nevét, majd visszalököm, s fölé mászom. Ajkaimmal nyakát barangolom be, mire ő felmorranva ragadja meg derekam, ahogy fogaim bőrébe mélyesztem.
Kiéhezetten csókolom, harapom és ujjaim szinte mindenhol ott vannak. Finoman pattintom ki ingjén a gombokat, s az előbukkanó bőrfelületet puhán ízlelgetem.
- Mennyi még az előjáték? – vihog fel a szöszi, s csak nem akarodzik neki elhúzni a csíkot.
Becsukja az ajtót, és ráérősen az ágy mellé sétál, minden szégyenkezés nélkül simogatva magát, és szemeivel engem és Yorut vizslatja.
- Tűnj innen! – sziszegek rá, közben sietve gombolom ki paikám gatyáját.
- Elég legyen, kölykök! – mordul fel az alattam lévő, mire kicsit megijedek, de nem mutatom. Combom alá nyúl és leemel magáról. – Mi ütött belétek, he? – ingatja meg a fejét.
- Én csak néző vagyok – von vállat a szöszi és letelepszik mellém.
- Engem meg nem zavarsz, baka – mutatok be neki, mire Yoru felnevet. Rosszul esne, ha most elhúzódna. – Yoru, szabad? – simítom oda az arcomot az övéhez, mire megadóan sóhajt fel.
Rátapadok ajkaira, majd, ahogy látom, sikerült elterelni gondolatait, számba veszem. Hajamba markol, s ahogy felpillantok látom, ahogy fogát összeszorítva élvezi kényeztetésem. Saját kezem meg akaratlanul is előkészíti testem neki. Lerángatom róla a nadrágot, mert valamiélyen úton-módon még rajta van és átvetem csípőjén lábam. Hozáásimulok. Ha tudnék dorombolnék. Ajkaira marok egy csókkal, míg a fiúkból kihalászom a szükséges kellékeket. Győzedelmes vigyorral hajolok el tőle, hogy feltépve a gumi tasakját, a merevedésére görgessem. Utánam kap, majd nyakam, vállam harapva markolja csípőmet, ami lágy ringatózásba kezd. Nyöszörögve hajolok felé, tenyeremmel feje mellett támaszkodva vezetem magamba férfiasságát, ahogy húsomba mar, tudom, hogy így tarja vissza magát, de fölösleges.
Nyögdécselve kezdek mozogni tagján, de ő megelégelve tempómat, felhördülve nyomja tövig magát bennem. Felsikkantok, de muszály elmosolyodom, szeretem, amikor ennyire heves. Hasizmára simítom kezem, jó érezni, ahogy tenyerem alatt feszülnek az izmok. Megtámaszkodva rajtuk, vonaglok rajta kéjesen. Kéjesen elvigyorodom, ahogy hallom morgását és érzem tekintetét magamon.
A szőke dög mellénk mászik, szétterpeszti lábát, s csípőm mozgása szerint mozgatja ujjait saját férfiasságán. Elégedetten pillant Yoru meglepett arcára, aki rajta legelteti a szemét. Morcosan állok le és fölé hajolva, szigorúan nézek rá.
- Engem nézz! – mormogom és ajkaiba harapok.
Felszisszen, résnyire szűkűlt szemeivel figyeli arcom. Csípőm megragadva durván gyűr maga alá, felsikoltok, ahogy mozogni is kezd. Dereka köré kulcsolom lábaim, s minden mozdolatára megvonaglok a gyönyörtől. Tempója vad és még az ágy is megérzi, de nem baj az a jó szexet a bűtorok is kell élvezzék. Azon nyomban élvezek el, ahogy Yoru ujjai rákulcsolódnak farkincámra. Sikoltva adom tudtára, hogy én már elértem a gyönyör kapuit. Beleharap a vállamba, bár alig érzek fájdalmat, sokkal inkább élvezem ezt is; majd ő is átadja magát a gyönyőrnek.
Mikor sikerül úgyahogy visszatalálnom a valóságba, finoman simítom végig gazdám arcát, s ő engedékenyen hajol le egy édescsókért. Mmm...
- Szeretem, mikor ilyen vagy! – dorombolom neki, s végigcirogatom izzadságtól gyönyöző mellkasát. Arrg... Ilyen testtel szabadlábon? Büntetni kéne! Orrvérzést, esetleg olvadást okoz. Nagyokat pislogva hagyja, had szórakozzak még.
- Elkényeztetlek, cicus – ingatja a fejét. Kell az, szeretem, ha elkényeztet.
- Egész ügyes – heveredik mellénk a szőke, s saját ujjairól nyalogatja élvezetét, mire Yoru csak a szemeit forgatja.
Óvatosan kihúzódik testemből, s közben kettőnket figyel. Hiába néz így, akkor sem fogom hagyni, hogy veszítsek egy ilyen nemistudommilyen agyilag/hajilag szőkén.
- Elfáradtam – dönnyögöm, s gazdám mellé bújok. De jó illata van.
- Akkor pihenj – kapok egy puszit homlokomra. – Viszont, én betöltöttem a bosszúd szerepét, szóval... – hümmög és mászik kifelé az ágyból.
- Nem matadsz? – hízeleg neki a szöszifiú. – Szívesen fantáziálnék még veled, rajtad... – csücsörít felé.
Mit képzel ez a csirke?
Egy párna landol a képébe, mire kapálózni kezd, csapdossa a nemlétező legyeket a szobába. Yoru felvihog. Azért kikuncsorgok tőle még egy csókocskát.
Bamm...
Nyugi, csak az ajtó volt. Pasikám szereti bevágni maga után, hogy ne legyen huzat a szobába.
Szemezek még pár percig a szöszivel, aki egyre közelebb hajol hozzám. Hajolok hátrább, de mivel térden álltam az ágyon, hamar hátraesek. Két kézzel sepri el fejem mellől és alól a párnákat. Nagyokat pislogok. Most meghalok?
Végszóra nyílik az ajtó.
- Jiiiin! – repülök a nyakába. Szegény néz, mint a béka a nádasba, még nemigen szokta meg az ilyen szívéjes megnyilvánulásaimat, ahogy látszik.
***
Este van, este van, ki-ki nyugalomban! Kivéve ez a ház. Mi a fészkes frászkarikás istenyila folyik levfele itt?
Álmos szemeimet dörzsölgetve megyek Yoru dolgozószobája felé, ahonann a falat regetető zajokat hallom. Benyitok. Egy Yoru. Egy Komaru. Egy Jin. Egy kétajtósszekrény. Egy íróasztal. Egy láb. Két láb. Szundi. Mmm.. meleg.
Értsd.: Benyitok, pislogok, aztán kényelmesen helyet foglalok Yoru combjain, s hozzábújok mellkasához, s alszom tovább.
- Cica, nem tudok tőled dolgozni – duruzsol valami a fülembe. Lassan kezdek ébredezni, s csak nyöszörögve tudatom a külvilággal, hogy már az éberség határán vagyok, de még nem akarodzik szemet nyitni a világra. – Kérdezni akarok valamit.
Nem adja fel. Ajj!
- Hmm? – ennyire futja, ez is sok.
- Igaz, hogy te karmoltad meg Komaru karját? Nézzd csak, még a vér is folyik belőle – tol elém valami pirosat, amit csak úgy futtába látok. Felpattant szemeimet az övébe mélyesztem.
- Ez nem igaz! – nyávogom neki.
- De igen! Valld csak be, hogy te karmoltál le – visitsa, nyivogja, sziszegi Komaru.
- Nem csináltam semmit – suttogom döbbenten. – Yoru, én nem csináltam semmit – pislogok fel rá ijedten.
- Szóval, Komaru lekarmolta saját magát? – húzza fel a szemöldökét. – Ez hülyén hangz...
- Már hogy karmolta volna le magam! Ráadásul még vérzik is – szipogja. Brühühü... Két centi sebért felordít legszebb álmaimból.
- De én nem is... – menteném a menthetőt, de Yoru lepakol a székre, míg ő feláll és szigorúan néz ránk. Már csak a fehérparóka, meg a talár hiányzik róla.
- Ez a dög veszélyes! – mutat rám az „áldozat”, mivel én lettem a gyanusított.
- Nem is, én végig Jinnel voltam, aztán elaludtam és a szobámban ébredtem – húzom be fülem-farkam. Jin, mint jó szemtanú azonnal kihúzza magát és bólint.
A szöszi megfogja a kezem, s Yoru szemei elé emeli, hogy majd kiüti vele a szemét.
- Látod, milyen saskörmei vannak? – Saskörmei?? Na azt azért...
- Nem azért, de nem nekem vannak lilára festve a körmeim, kis csillagocskákkal a végén – pislogok ujjaira, amik engem tartanak bilincsben.
- James, menj a szobádba! Jin, te kísérd el! Komaru, te...
- Maradhatok? – nézek rá bájosan dorombolva bújva mellkasához.
- Nem – üvöltik le a fejem egyszerre a szöszivel.
Pff... felfújom arcom és csücsörítve hagyom el a dolgozószobát.
Méghogy én karmolom meg! Én? Hogy utána büntessenek meg, mi? Nem szeretek magamnak szorgalmibüntetést csinálni. Ki is ráz a hideg.
***
Mozog az ágy. Illata is van. Levegőt is vesz.
- Yoru – nyögöm félálomba.
- Azt hittem alszol – somolyog. Max vicsorog. Túl homályos a kép. Megdörzsölöm szemem. Csillagok! – Letegyelek?
- Miért kérdezel hülyeségeket? – motyogom, s felpattannak szemeim. – Mármin izé... bocsánat... nem úgy értettem... – nézek ijedten szemébe. Ugye nem büntet meg, mert visszaszóltam....
- Nyugi. Éppcsak le akartak vinni vacsizni, de ha nem, hát nem – teszen le, de visszamászom rá, mint valami kismajom.
- Éhes vagyok – jelentem ki és hasam is megkordul.
Lassan leérünk az ebédlőbe, s felfedezem magamon, hogy valaki rámadott egy felsőt. Körbekémlelek, hogy ezt mégis ki merészelte, de végül gy döntök, hogy nem rendezek Komáruéhoz hasonló jelenetet, csak lenyúzom... khm... levetem magamról a sötétkék pólót és a szék karfájára teszem. Látom, ahogy Yoru megingatja a fejét. Vállat vonok. Nem testzik, nem szeretem.
Eszegetem a saját kajámot, amit a szakács csinált nekem. Hálás mosollyal köszönöm meg, hogy nem tett bele semmi tejterméket, mikor feltűnik a csend.
- A szöszi? – kérdem és tányérral, pohárral, villával, kiskanállal átkölzöm Yoru ölébe, de úgy, hogy tudon enni is, meg én is tudjak enni.
- Fenn van. Duzzog.
- Duzzogjon csak – mormogom magamnak, mire kapok egy csúnya pillantást. Fülem, farkam visszahúzva eszegetek inkább tovább.
Miután kivégeztük a vacsorát, s felfele megyünk a lépcsőn. Nekem kedvem lenne némi aktív estiprogramhoz is, ahogy látom, hogy jön velem a szobámba. El is hagyom az ajtó előtt a farmert, ami rajtam volt, s mellkasáról simogatom le az inget huncut mosollyal. Fellábujhegyeskedek hozzá egy csókocskára, amit vadul viszonoz. Belenyikkanok ajkaiba, ahogy felkap, de átkarolom nyakát, s lábaimmal derekát. Ledönt az ágyra és fölém mászik. Elvigyorodva karok nadrágja után, hogy azt gomoljam ki, de elkapja a kezem.
- Most csak aludjunk, jó? – kérdezi, mire én értetlenül pislogok.
- Fiatal még az este, gazdám – vigyorgok rá.
|
| Akira_chan | 2012. 11. 26. 21:02:16 | #24339 |
Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: ( Cicának )
Nagy szemeiből tömör félelem sugárzik felém, és ahogy felé lépek, hangos sikkantással hátrál a falnak. Arcát a plüssbe fúrva hüppög, az egész helyzet kezd végtelenül megalázó és dühítő lenni számomra. Takemori-san nagy szemeket meresztve vigyorog, és lerí róla, élvezi a kis közjátékot. James felé nyújtom dühtől remegő kezem, de szipogva megrázza fejét.
- Ne! Ne üss meg… kérlek – motyogja, alig hallom a hangját attól az átkozott nyúltól. Remek, még a végén beállít egy pszichopata gyerek-bántalmazónak is a tárgyaló partner előtt…
- Takemori-san, megbocsájt egy percre? – fordulok a férfi felé, aki vigyorogva int egyet, és a további műsort már székébe huppanva figyeli. - James... nem ütlek meg, nyugi! Bár, amilyen dühös vagyok rád, könnyen megtehetném. Mégis mi a fenéért követtél? – morgom indulatosan, de semmi. – James, nézz rám! – utasítom.
Könnyfátyolos szemei végre rám fókuszálnak, és remegő ajkakkal állja szikrázó tekintetem. Fél tőlem, és nagyon is okkal. Tényleg kedvem lenne móresre tanítani, de nem itt, és nem úgy, ahogy azt ő hiszi… A francba, ne most kalandozzak el. Kiveszem kezéből a nyulat és mellé ültetem.
- Hogy sikerült követned? – kérdezem, és próbálom csillapítani haragom, ami nehezen megy. Csak úgy besétál ide, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kevés veszélyesebb helyet tudok elképzelni számára, és őt, na ná, hogy pont oda eszi a fene, ahova nem kéne.
- Ott voltam, én… én is… a kocsiban – motyogja riadtan. A kocsiban? Ezért, ezért volt a sofőr ideges… Lesz néhány keresetlen szavam ahhoz a balfaszhoz!
Nagyot sóhajtva ragadom meg vállát, hogy kituszkoljam, de prüszkölve elhúzódik, és hiába adom neki a nyulat, nem tudom rávenni a távozásra. Eloldalazik a sarokba, és hátat fordítva nekem, nekünk, maga elé emeli a játékát, úgy kezd halk motyogásba. Hajamba borzolva hagyom rá, végül is, itt van a legnagyobb biztonságban, és kinek mondhatná el, miről megy az üzleti vita? Felsóhajtva ülök vissza, és vágok egy gúnyos grimaszt a nevetését visszafojtó Takemori felé. Ilyen produkciót is ritkán láthatott a lebujában, sőt, tőlem talán most először tapasztalt érzelmi kitörést, és ennek nem örülök. Az üzlet világában nincs helye érzéseknek, és igyekszem is magamra erőltetni jégpáncélom, de már hiába. Amilyen gyorsan csak tudom, pontot teszek a tárgyalás végére, és újfent elnézést kérve a dráma jelenetért, lépek Jameshez.
- Állj fel, megyünk! – dörren hangom, most nincs idegem az érzékeny lelkivilágát pátyolgatni. Szó nélkül botladozik ki velem, és mászik be az autóba, én pedig fenyegető pillantásokat küldök a halálsápadt sofőr felé. Ezért még számolunk…
James a bőrülés, tőlem legtávolabb eső sarkába kuporodik, és gyanakodva vizsgálgat a bárgyú pofájú nyúl mögül, de nem szól, és most jobban is teszi. Robbanni tudnék, és ehhez csak hozzásegít megcsörrenő mobilom. A néhány szavas kérés után úgy érzem, valamit le kell lőnöm, szét kell tépnem, agyon kell vernem… de nem tehetem. Valamit, valamiért…
- A picsába! Tegyél ki a Blue Light előtt – parancsolom a sofőrnek, és ahogy a kocsi fékez a klub előtt, azonnal kipattanok az ülésről. – James, maradj itt, kérlek – szólok még a kölyöknek, aki buzgón bólogat.
Remélem, most ért a szóból, semmi kedvem „Itt a cica, hol a cica” – játékhoz már ma. Öles léptekkel és testőröm segítségével csakhamar átverekszem magam a tomboló tömegen, és a pultnál azonnal ki is szúrom a rikító szőke üstököt.
- Komaru! – ragadom meg a srác karját. – Emelkedj, megyünk – ordítom fülébe, mert a zenétől a saját gondolataim sem hallom.
Vonakodni látszik, de nem érdekel. Hisao a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, és nem áll módomban garantálni az épségét ebben az őrültekházában, szóval csak intek Liennek, aki már tolja is az ajtó felé a kapálózó szépséget. A kocsi ajtó nyitódásával egy időben, az úrfi már nyekken is az ülésen, egyenesen a durmoló cicus mellett, és halántékom masszírozva, már-már könyörögve kérem, hogy tűnjünk végre haza. A jóból is megárt a sokk…
***
James úgy aludta végig az éjszakát, hogy még arra sem ébredt fel, hogy a karjaimban cipeltem a szobába, és le is vetkőztettem. Jobb is volt így, egy hisztérikával kevesebb, mert Komaru rendesen kiverte a balhét, amiért elrontottam az első, nagytesó nélküli buliját. Bele telt némi időbe, mire rájött, nálam nem megy sokra a sírással, és duzzogva birtokba vette a vendégszobák egyikét, de hajnalban már ott téblábolt mellettem az ebédlőben. Ha nem Hisao öccse lenne, ráborogatnám az asztalt, de így… főleg, hogy szívességért cserébe kell vigyáznom rá, is… Hisao Amerikába utazott, és előtte megkértem, nézzen kicsit utána James múltjának, hátha talál valamit a szülei gyilkosáról. Megbízható ismerős, aki természetesen nekem dolgozik, és azonnal igent mondott, de Komarut nem merte magára hagyni.
- Ahelyett, hogy itt eszed az idegeim, menj és öltözz fel, utána ébreszd fel Jamest! – vetem oda a srácnak, aki egy szál semmiben korzózik a konyha és étkező között, valami péksüteményt majszolva. James- szel egy idős lehet, talán idősebb egy-két évvel, hatalmas azúr szemei huncutul méregetnek, és néha szándékosan illeg előttem, megborzolva aranyszín, kócos haját, de ez rám már rég nincs hatással. Épp elég egy nyafka uke a házamban, semmi kedvem ilyen fiatalon kimúlni…
Vállait vonogatva viharzik el mellettem, és van egy olyan sejtésem, nem öltözni indult ilyen buzgón. Megérzésem nem csal, mert csakhamar meghallom az emeleten dobogó lépteinek zaját, és sóhajtva vánszorgom fel én is a szobámba. Mire kilököm a háló ajtaját, a szöszi már cicusom tépi, aki halálra vált arccal mered látogatójára, majd rám, és sietősen evickél ki ágyából, hogy nyakamba csimpaszkodjon végül.
- Azt mondtam, ébreszd fel, nem azt, hogy ijeszd halálra – morgom fejcsóválva, és tenyereim automatikusan csúsznak le a feszes kis fenékre.
- Yoru, ő ki? – tudakolja James, és zavartan bámulja az ágyon terpeszkedő fiút.
- Most mit vagy úgy oda, felébredt nem? – szájal Komaru, és elhever, mintha csak otthon lenne.
- De! – hagyom rá, és Jamest megemelve, az ágyhoz lépdelek. – Cicám, ő itt Itsuki Komaru, aki… akit még mindig nem értek, mit keres itt – morgom ingerülten, miközben James is az ágy ölelésébe vándorol.
A két kölyök egymás mellett elnyúlva néz fel rám, és bassza meg, a régi Yoru már előre a tenyerét dörzsölné két ilyen dögös uke látványától, de most… Komaru különben sem az esetem, a nagy szája sokat ront a külsőn is, és ráadásul Hisao sem díjazná, ha megfektetném.
- Ugyan már, megígérted a bátyámnak, hogy vigyázol rám, nem? Akkor meg minek csinálsz ekkora parádét?! Egyébként is, csak játszottam vele – vigyorog Komaru, és beletúr James hajába, aki erre fújni kezd, mint a macska.
- Ő nem így látja – intem le bosszúsan.
James megunja az értelmetlen csevejt, és négykézláb kezd mászni felém, gyönyörű szemeiben huncut fénnyel dörgölőzik hozzám, és alig hogy felhúzom magamhoz, már éhesen vetődik ajkaim után. Nah, csak nem féltékeny, hogy villogni akar a pozíciójával? Mosolyogva simogatom bársonyos bőrét, és komolyan hallgatom panaszát.
- Éhes vagyok!
- Érthető, hiszen tegnap óta nem ettél – bólintok, és felnyalábolva, átszállítom szobájába, de csak egy nadrágot hajlandó magára venni. Mindegy, ez is haladás. Leimbolygom vele a konyhába, és leteszem a székre, közvetlen a nyula mellé, akit azonnal és örömködve üdvözöl is. Jean szó nélkül tálal, amolyan reggebéd félét, hiszen már tizenegy is elmúlt. James eszik, szótlanul, és ahogy kivégzi azt a kevés ételt, ami nekem bemelegítésnek lenne csak elég, átmászik ölembe.
- Mit keres itt az a fiú? – kérdezi lábait lógatva, és elgondolkodva forgatja kezei között a teás bögrét.
- A bátyja sózta rám, hogy vigyázzak rá – mormogom, és próbálok úgy ételhez jutni, hogy a cicát kerülgetem. Szerencsére, hamar átlát a helyzeten, és kivéve kezemből a kanalat, vigyorogva etetni kezd. Nem bánom, rég volt hozzám ilyen kedves valaki, és mosolyogva tátom a szám, és nyelem a levest, miközben oldalát cirógatom.
- Jó, de miért volt meztelen? – böki ki végül, ami a szívét nyomja, és elmosolyodom. Tényleg nem tetszik neki a srác.
- Ő is olyan, mint te. Irtózik a ruháktól – szurkálódom, de végeredményben, igaz is. Komaru nem egyszer lejtett elém teljesen meztelenül, amikor a bátyjához mentem, és egy idő után már fel sem tűnt. Úgy tűnik, a mai fiatalok már mind ilyen nudista típusok…
- Ceh, akkor sem veszek pólót – háborog a kicsike, és leteszi a kanalat. Na, jöhet a… he?
Átveti rajtam lábát, és elfészkelődik ölemben, hogy végig cirógatva ajkaim, kapjak egy észvesztően forró csókot. Őszintén szólva, repetázni akartam, de egye fene, ez is megteszi… Nyöszörögve dörgölőzik hozzám, ujjaim fenekébe markolnak, és hirtelen bánom, hogy hagytam, nadrágot húzzon. Elhúzódva tőle, végig csókolom karcsú nyakát, és megborzongva kuncog fel. Hosszú ujjait hajamba bújtatva hagyja, hogy elbíbelődjek övének csatjával, és csípőjét előre tolva felmorranok, ahogy az anyag végig súrolja éledező farkam.
- Csatlakozhatok? – töri meg a hangulatot egy gúnyos kacaj, és James ijedten húzza össze magát ölemben.
- Komaru! – sziszegem morcosan, és levegő után kapkodva, mert James úgy bújik a nyakamhoz, hogy majd’ megfulladok.
- Nem kellesz ide! – morogja a cicus, és tüntetőleg lesmárol, elvéve tőlem a maradék oxigént is.
Nagy szemeket meresztve tolom el magamtól, hogy zihálva kapkodjak levegő után, és kezdem magam nagyon, szemétnek érezni. Tetszik ez a macska harc, a fene egye meg, és kíváncsi vagyok, vajon James mennyire képes kiállni magáért, ha szükséges. Komaru elszántan állja a cica felháborodott pillantásait, majd mosolyra húzza telt ajkait, és végig hasal az asztalon, elhalászva egy falat húst, és szinte felkínálja felém gömbölyű hátsóját. Nagyot nyelve tuszkolom le magamról Jamest, ami sok, az sok, és ha ez így megy tovább, a két kölyök hülyét csinál belőlem a saját házamban.
- Öltözz fel! – morogja James, és kis tenyere a pucér hátsón csattan, mire a szöszi felnyikkanva megfordul.
- Csak, ha te is – ölti ki cicámra a nyelvét, és megtapogatja hátsóját, amin öt vöröslő ujjlenyomat jelzi, a háború elkezdődött.
- Neki így tetszem – pattog James, és nyakamba penderül. – Te meg nem kellesz, menj haza!
- Nem dobhatom ki – sóhajtok, és megcirógatom meztelen hátát. – Nem szokásom megszegni a szavam.
- Ugyan már, nem csak emiatt nem dobsz ki – nyávog Komaru, és belém karolva, combomnak dörgölőzik. A nadrág könnyű anyagán át érzem, ahogy merevedése forró bőrömnek nyomódik, és nagyot nyelek, de James tenyerei közé fogja arcom, és komoran mered zavart tekintetembe.
- Vigyél a szobába! – utasít, és erőszakosan megrángatja hajam. – Te nem jössz! – ölti ki nyelvét a szöszire, és észlelve, hogy nem mozdulok, morogva lecsúszik rólam.
Csuklóm megragadva kezd vonszolni, félre lökve utunkból a riválist, és az emeletig szakadatlanul morog és sziszeg, mint valami rossz rádió. Komaru némi hatásszünettel, de jön utánunk, és míg én az elúszott ebédem siratom, és úgy általában véve az egész életem, ami fenekestül felfordult az utóbbi időben, nem kerüli el figyelmem a személyzet reakciója. A cselédlányok nem győznek pirulni, ennyi meztelenséget is ritkán látni nálam, főleg, mert a privát igényeim sosem a saját hálómban rendeztem eddig. Erre, most egyszerre két nudista szájkaratéssal kell megosztanom a házat, és nem is botránkozom meg a rajtam diszkréten mosolygó testőrségen. Ha nem én lennék a főszereplője ennek az elcseszett komédiának, én is röhögnék, de így… Fejem csóválva hagyom, hogy James a szobába rángasson, és meglepően agresszív mód, az ágyra lökjön.
- Hajrá, cicus! – hallom az ajtóból Komaru hangját. – Én innen el nem mozdulok!
- Akkor csak nézd és tanulj! – vigyorodik el James gonoszul, és mire kettőt pislantok, már el is tűnik róla a nadrág.
- James, nem gondolod, hogy ki hagyhatnál ebből a mizériából? – sóhajtok fel, és felállok. – Viselkedjetek felnőttként – morgom Komaru felé, de mintha itt sem lennék. A két kölyök között szinte látom a pattogó szikrákat, és a rivalizálásuk hullámai felborítják a feng shuit körülöttem… Azta, mi lesz még itt?
- Yoru – nyervákol James, és vissza lök, hogy azonnal fölém másszon. Puha ajkai nyakam becézik, és felmordulva ragadom meg derekát, ahogy apró gyöngyfogai bőrömbe marnak. Mint valami kiéhezett vadmacska, csókol és harap, fürge ujjai alatt egymás után pattannak szét ingem gombjai, és rózsaszín nyelvecskéjét kidugva aprólékosan végig nyalogatja mellkasom és hasfalam.
- Mennyi még az előjáték? – vihog Komaru, és oldalra nézve látom, tényleg nem akaródzik neki az eltűnés. Helyette becsukja az ajtót, és ráérősen az ágy mellé sétál, minden szégyenkezés nélkül simogatva magát, és szikrázó kék szemei hol engem, hol Jamest figyelik.
- Tűnj innen! – sziszeg a cicám, és sietve gombolja ki nadrágom.
- Elég legyen, kölykök! – mordulok fel, és a karcsú combok alá nyúlva, leemelem magamról Jamest. – Mi ütött belétek, he? – ingatom fejem, de bassza meg, ettől az egésztől olyan merevedésem lett, hogy az már botrány.
- Én csak néző vagyok – von vállat a szöszi, és letelepszik James mellé.
- Engem meg nem zavarsz, baka – mutat be neki James, és kínomban felnevetek.
Ilyet nem baszott még a világ, annyi szent, és nem is tudom, mit kéne tennem. A helyzet nincs ellenemre, főleg, hogy James ilyen kezdeményező kedvében van, és őszintén szólva, a másik kölyök sem zavar, ha valami, hát prűd nem vagyok.
- Yoru, szabad? – hízeleg James, arcát az enyémnek simítva, és megadóan felsóhajtok. Ha neki ez kell, hogy bizonyítsa, ki az úr a házban, ám legyen.
Vagyis, Én vagyok az úr! Hééé!!!
Visszakozni azonban nincs időm, fullasztó csókja eltereli figyelmem minden lényegtelen dologról, és ahogy pulzáló farkam szájába csusszan, még a nézőközönségről is elfeledkezem. Hajába marva tartom fejét, és fogcsikorgatva élvezem a forró, nedves érzést, ami körbe ölel, és ami kéjes cuppogással párosul. Tudtam, hogy egy kis kéjenc, na de ennyire? Vigyorogva figyelem munkálkodását, ahogy combjaim között kuporogva nyalogatja farkam, valami észvesztő látvány, és kis tenyere ütemesen jár le s fel, míg a másik… nos, az nyílván öncélra lett hasznosítva.
Vállát megragadva tolom el végül, és hagyom, hogy lerángassa rólam a nadrágot, majd hosszú lábát átvetve csípőmön, hozzám simul. Édes csókjai perzselik ajkaim, és hallom a fiók surrogását, majd a matatást, mire győztes vigyorral szakad el tőlem, és a kivadászott óvszer tasakját feltépve, merevedésemre görgeti a hűs gumit. Borzongva kapok utána, nyakát, vállait harapva, és szorosan markolva keskeny csípőjét, ami lágy ringatózásba kezd. Nyöszörögve hajol fölém, tenyereit fejem mellett támasztva vezeti hosszom a szűk forróságba, és ujjaim húsába marnak, csak így vagyok képes tartani hidegvérem, már amennyire.
Vékony hangján nyögdécselve kezd mozogni rajtam, és felhördülve nyomom magamra, tövig elmerülve csodás testében. Felsikkant, de mosolyog, és tenyerei átvándorolnak hasizmaimra, hogy megtámaszkodva rajtuk, kéjes vonaglásba kezdjen. Morogva figyelem gyönyörű arcát, félig lehunyt szemeit és a kéjes kis vigyort, ami szinte a védjegyévé vált, és képtelen vagyok betelni vele. Mellettünk besüpped a matrac, és az elfojtott zihálást hallva, oldalra kapom fejem. Komaru terpeszbe csúsztatott lábakkal térdel James mellett, és ahogy a cica lovagol rajtam, ő is olyan ütemben kényezteti magát. Meg kell veszni… Azúr szemei elégedetten figyelik elképedésem, de nincs időm bámészkodni, James morcosan hagyja abba az ütemet, és fölém hajolva, szigorúan mered rám.
- Engem nézz! – morogja, és nyomatékosítva dühét, ajkamba harap.
Felszisszenek, és résnyire szűkült szemekkel nézek sértett pofijába, majd megragadom csípőjét, és anélkül, hogy kihúzódnék belőle, durván magam alá gyűröm. Sikolya végig vibrál gerincemen, és agyamra hull a vörös köd leple, ahogy mozogni kezdek. Lábait derekam köré fonva vonaglik, minden mozdulattal közelebb taszítva a vég felé, és kemény lökésekkel merülök el benne újra és újra, olyan iramot diktálva, hogy bele remeg az ágy is.
Már nem látom Komarut, nem is érdekel, Jamesnél jobb szeretőt úgysem találnék, és rámarkolok pulzáló farkacskájára, mire felsikkantva rándul össze. Élvezete végig csorog ujjaimon, és vállába harapva adom meg magam én is, a testemen végig zsizsegő gyönyörnek. Kész vagyok…
Zihálva veszem a levegőt, mindenem izzik és forr, és szívem a torkomban dobol, mintha legalább is, ki akarna esni belőlem. A forró kis tenyerek arcomra simulnak, és engedékenyen hajolok le a puha csókokért, mint egy levezetésként a kemény menetnek.
- Szeretem, mikor ilyen vagy! – duruzsol James, és nagyokat pislogva hagyom, hogy végig cirógassa izzadt testem.
- Elkényeztetlek, cicus – ingatom fejem, de bosszankodásom koránt sem őszinte, inkább csak az egóm mondatja velem.
- Egész ügyes – heveredik mellénk Komaru, és szemeim forgatva figyelem, ahogy hosszú ujjairól lenyalogatja saját élvezetét.
Óvatosan kihúzódom Jamesből, és megszabadulok a gumitól, egy pillanatra sem véve le szemem a két srácról. Lesz nekem ebből még bajom, a cica nem hagyja magát, ez már biztos, de miért érzem azt, hogy állati jól fogok szórakozni ezen a kis adok-kapokon?
- Elfáradtam – dünnyög James, és mellém furakodva, fülembe szuszog.
- Akkor pihenj – nyomok puszit homlokára. – Viszont, én betöltöttem a bosszúd szerepét, szóval… - hümmögöm, és kimászok az ágyból.
- Nem maradsz? – hízeleg Komaru. – Szívesen fantáziálnék még veled, rajtad… - csücsörít, de James megelőz a válasszal.
A fehér párna egyenesen a szöszi képében landol, aki erre kapálózni kezd, mint egy hátára esett bogár. Vihogva vakargatom fejem, és a feltérdelő cicának még oda nyalok egy búcsúcsókot, de aztán bevágom magam után az ajtót, a többit intézzék négyszemközt.
Én ugyan nem leszek tanú egy párna-fojtogatós tárgyaláson, és különben is, vár a munka, ami így, rommá fáradva már kora délben, valóságos Isten csapásának ígérkezik…
Szerkesztve Akira_chan által @ 2012. 11. 26. 21:35:31
|
| darkrukia | 2012. 11. 23. 07:52:33 | #24308 |
Karakter: James Kresley
Megjegyzés: (kandúromnak)
Yoru bezzeg ezen is vigyorog. Bemutat engem a szakácsnak, Jeannek, aki azonnal gyömöszölni kezd, én meg fújtatok rá, aztán kapkodva bújok ki karjaiból, hogy levegőhöz is jussak. Aztán csípőre vágom kezeim, s sorolnoűi kezdem neki a dolgokat. Jaen komolyan bólogat, míg Yoru helyet foglal az asztalnál.
- Tíz perc és palacsintát kapok – csiripelem vidáman paikámnak, ahogy leülök mellé.
- Remek – bólint, de nem figyel, az újságot lapozza.
- Yoru – mormogom sértetten. Le is csapom előtte a lapokat. – Itt vagyok!
- Látom, cica, hallom is, szóval viselkedj – néz rám fegyekmezve. – Ma sok dolgom lesz, szóval találd fel magad, hétfőtől pedig kapsz egy magántanárt, hátha ragad rád majd egy kis jó modor – mondja.
- Nem akarom – nyavajogva húzom közelebb hozzá székem. – Ne menj el! – nyávogok neki, közben karjaiba kapaszkodok.
-Sajnálom, de muszáj – cirogatja meg arcom. – Na, edd a reggelid – bök oldalra, ahol a Jaen nevűegyén hozza a palacsintát. Durcásan fordulok el tőle, nem is szólok hozzá, inkább tüntetek. A kávéja után már megy is, de nem búcsúzok tőle, most morcos vagyok rá.
~*~*~*~*~*~*~
Ahogy egyedül maradok a szobába, érzem a magány karmait, ahogy egyre jobban karcolnak belülröl. Még Nyuszi úr sincs itt, hogy hozzábújjak. Yoru nyugtató illata is eltűnt az ágyból, ahogy az egyik szobalány kicserélte a lepedőt.
Hisztizni és sírni kezdek, a szolgák nem tudnak mit kezdeni velem.
Órákba telik, míg meghallom az ajtó kicsattan és Yoru berohan rajta. Dühösen nézek rá sírástól kipirult arccal.
- James, mi bajod van? – dörmögi. Hallom, hogy dühös. Remek, még büntetést is kapok, nem elég, hogy egyedül hagy!
- Visszajöttél? Ugyan minek? – mutatom meg neki nyelvem, aztán hátat fordítok, durcásan nézem a szoba sarkát, ahol vagyok.
- Ugye tudod, milyen kibaszott nagy előjogokat élvezel a házamban? – mormogja, miközben mellém térdel. Láttatlanul rezzenek össze. Most fog megbüntetni. – Cserébe annyit kértem, viselkedj, mi ebben a nehéz? – kérdi fogait csikorgatva, s maga felé fordítja sértett tekintetem.
- Te is csak itt hagysz – csapkodok felé, s ismét sírásba kezdek. – Nem akarok egyedül lenni, olyankor félek – szipogom aztán és odabújok inkább nyakához. Igen, ez az illat kell nekem.
- James, dolgozom – ingatja fejét. – Nem kell egyedül lenned, itt hagytam Jint, játssz a cselédekkel, senki nem mondta, hogy a szobába kell várnod, amíg visszaérek.
- Nem kell? – pislogok rá értetkenül.
- Nem, cica, mehetsz, játszhatsz, csinálsz, amit akarsz, a villa falain belül – simogatja buksimat. Nagy szemekkel nézem őt, hogy vajon most viccel, vagy csak ámít...
Szemébe nézve azonban semmi ilyesmit nem látok. Rámosolygok és dorombolva bújok hozzá. – Hoztam neked valamit – tol el magától, majd kezem megragadva, talpra ránt.
Kíváncsian követem, majd gyanakodva veszem kezembe a felém nyújtott hatalmas dobozt. Nem tudom mi lehet benne, Haroldtól még sose kaptam ajándékot, ha igen, akkor az is az ő javára volt, azok csak szexuális játékok voltak.
Ahogy kibontom, s megtudom mi van benne, azonnal elönt a boldogság.
- Yoruuu - sikkantok fel, s már a nyakába is ugrottam ajándékommal együtt. – Nyuszi úr! – tolom elé a játékot, hogy lássa. Csak megforgatja a szemeit.
- Na, most, hogy pajtásra leltél, én megyek – feszeget le magáról. – Későn jövök, nem kell megvárnod, de cserébe holnap elviszlek valahova.
- Nem mehetnék inkább veled? – biggyesztem le ajkaim.
- Nem, cicus, most nem – borzol bele hajamba, majd ellépdel mellettem.
Nem fogom hagyni, hogy megint egyedül hagyj! Viszonylag elég egyszerűen bevágódtam a söfőrnél, szóval nem volt gond azzal, hogyan fogom őt követni. Pár szép pislogás, már a kocsiban is vagyok. Az anyósülésbe épülve majdnem elnevetem magam, hogy Yoru szemei előtt vagyok, mégsem vesz észre. Pedig nyuszim is ölemben csücsül. Olyan finom illata van, mint Yorunak, meg puha is, olyan éde a lekonyuló fülecskéje, meg a nagy, kék szemei.
Amikor leáll a motor, gazdám kiszáll belőle és kicsivel később én is. Azonban ismét hatalmas emberekbe ütközöm. Anyám, ezek mit esznek? Grr...
Pár pillanat múlva már egy ajtó előtt állunk, ami, mikor kinyílik csak lesek.
- Kérem, bocsássanak meg a zavaráslrt – hajol meg a szekrény-ember és maga elé tol. – Mizuno-sant keresi!
Ajajajajj, mérgesnek látszik. Csak pislogok. Ahm, jobb lenne megtérni, a végén tényleg büntit kapok... Elbújok nyuszim mögé jobban, viszont Yoru megindul felém. A falig hátrálok. Remegve, görcsösen szorítom a plüsst. Mérgesen int a testőrnek, aki meghajolva kimegy, majd felém nyújtja kezét. Sikoltva vetődök a falnak háttal, s arcom a plüssbe temetem.
- Ne... ne üss meg... – kérlem félve, motyogva.
- Takemori-san, megbocsájt egy pillanatra? – dörmögi a másik ember felé, akivel valószínűleg tárgyalt. Az fújtat egyet és még én is hallom, ahogy levágódik a székére.
- James... nem ütlek meg, nyugi! Bár, amilyen dühös vagyok rád, könnyen megtehetném. Mégis mi a fenéért követtél? – dorgálsz meg, de én egyre jobban remegek, érzem, hogy el fog tőrni a mécses. Ne gyere közelebb! – James, nézz rám! – Úgy szeretem hallani tőled a nevem, de most tudom, hogy dühös vagy rám...
Könnyektől csillogó, kissé ködös tekintetem szegezem rád. Mindent megteszek, csak ne bánts!
Kiszedi a kezeim közt, görcsösen szorongatott nyuszim, s leteszi mellém a földre. Félve nézek rá.
- Hogy sikerült követned? – kérdez. Kihallom a dühét. Nagy szemekkel pislogok fel rá.
- O-ott voltam én… én is a… a kocsiban – motyogom, mire ő értetlenül pislog. Gondolom, azon tanakodik, hogy úgy látszik vénül, mivel nem látott sem engem, sem a játékom.
Végül felsóhajt és ismét felém nyúl. Fújtatok rá és ijedten húzódok el, de csak vállamhoz ér, hogy az ajtó felé fordítsa testem. Kezembe nyomja plüssöm, s az egyik testőrnek szól, hogy vigyázzon rám. Azonban nem vagyok hajlandó kimenni, inkább a sarokba kuporodtam le és ott tanácskozom nyuszimmal. Nem nagyon érdekel a beszélgetésük, nem is figyelek rájuk. Érzem mindkettőjük pillantását magamon néha, mitől kiráz a hideg, főleg, ha az ismeretlen fickó néz rám. Bár maradtam volna Jinnel…
- Ájj fel! Megyünk – lép elém Yoru, aztán megragadja kezem, s a kocsi felé húz. Nagy szemekkel pislogok rá. Ezek szerint otthon kapok majd… Félek tőle, a kocsiban is a legtávolabb ülök le tőle, s plüssöm hátába temetem arcom. – A picsába! – szitkozódik, mire összerezzenek. – Tegyél ki a Blue Light előtt, el kell intéznem valamit – szól elé a sorfőrnek. Amint leparkol, máris eltűnik mellőlem. – James, maradj itt, kérlek – fordul még felém. Bólogatok, hogy értettem. Amíg ő visszaér én el is fekszem a hátsó ölésen, s nyuszim magamhoz ölvelve, kissé remegve, elalszom.
~*~*~*~*~*~*~
Arra ébredek, hogy valaki hajam húzógatja. De olyan erővel, hogy a szállak majd a kezébe maradnak. Nyüszögve nyitom a szemem, s tekintetem találkozik egy mélykék szempárral. Ijedten tudatosul bennem, hogy ez viszont nem Yoru, s a hajamban lévő kéz még mindig hajszállaim tépkedi. Aztán hátravágódik az ajtó és az ágyon fekvő, meztelen szőke fiú mögött, megjelenik Yoru. Azonnal odafutok hozzá, egyenesen karjaiba vetődöm.
- Azt mondtam, ébreszd fel, nem azt, hogy ijeszd halálra – dörmög a másik felé, akit látszólag nem zavar meztelensége… mondjuk, engem sem az enyém.
- Yoru… ő ki? – nyávogom és belefúrom arcom nyakába. Felsóhajtok, ahogy tenyere fenekemre siklik, úgy húz magához fennebb, hogy ne essek el.
- Most mit vagy úgy oda, felébredt, nem? – jön a gúnyos kérdés az ágy felől. Pár lépéssel Yoru is ott lesz, s ledob a szőke mellé.
- De – bólint. – Cicám, ő itt Itsuki Komaru, aki… akit még mindig nem értek, mit keres itt – csattan fel végül.
- Ugyan már, megigérted a bátyámnak, hogy vigyázol rám, nem? Akkor meg minek csinálsz ekkora parádét?! Egyébként is, csak játszottam vele – túr bele tincseimbe, de most nem tépked, ahogy az előbb. Viszont és ráfújtatok.
- Ő nem így látja – int felém Yoru. Akkor már inkább saját haditervet eszelek ki, hogy levegye szemét a szösziről, aki előtte kelletti magát.
Négykézláb odamászom hozzá, s felédesgetem magam ajkaihoz, hogy kapjak egy fincsi csókocskát, aztán meg egy ölelést. Mmm… ezt szeretem.
- Éhes vagyok – panaszolom el neki végül.
- Érthető, hiszen tegnap óta nem ettél. – Bólogatok neki, s átkarolom nyakát vigyorogva. Felsóhajt, s végül ölbe vesz. Úgy megyünk a szobába, ahol a ruháim vannak, majd az étkezőbe, ahol az egyik széken, magányosan csücsül az én nyuszim is.
Jól telik az evés, főleg, hogy szólás nélkül kaptam olyan kaját, ami az ínyemre is van. Majd, a vége fele járva, kicsit közelebb húzódom Yoruhoz, s végül az ölébe telepszem egy bögre teával.
- Mit keres itt az a fiú? – motyogom végül lábaimat lógatva. Ha így, oldalt ülök ölébe, akkor nem ér le a földre.
- A bátyja rám sózta, hogy vigyázzak rá – mormog, ahogy nem tud rendesen enni tőlem. Hát jó, akkor majd én etetem. Kiszedem a kanalat a kezéből és lassan adogatom szájába az ételt. Látszólag nagyon kényelmesen érzi magát, mivel jobban hátradől a székben és átöleli derekam, hüvelykujjával cirogatva bőröm.
- Jó… de… miért volt meztelen? – pislogok végül rá.
- Ő is olyan, mint te, irtózik a ruháktól – céloz meztelen felsőtestemre.
- Ch… akkor sem veszek pólót – jelentem ki, mire sóhajtva ingatja a fejét. Elfogyott a leves. Akkor kap tőlem desszertet. Mosolyogva lendítem át egyik lábam a másik oldalára, s átkarolva nyakát, ajkaira tapadok. Finoman nyöszörgök bele a csókba, ahogy megérzem kezét hátsómnál. Igen, neki is, nekem is, kiválló desszert lesz.
|
| Akira_chan | 2012. 11. 14. 16:50:00 | #24219 |
Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: (Cicusnak)
Ujjai végig cirógatják a hátamon húzód karmolások hosszát, mire felmorranok és megjutalmazom egy ráérős csókkal. A használt gumit lehajítom valahova, majd felszedik, azért fizetem a cselédeket, hogy takarítsanak.
- Yoru – nyüsszög a cicus, és hozzám törleszkedik.
- Igen, tudom, fürödni kéne – megint, teszem hozzá gondolatban, és óvatosan letuszkolom magamról, hogy talpra állva, nagyot nyújtózzam.
Csillogó szemekkel mér végig, majd feltérdel és tenyereit mellkasomra feszítve rám vigyorog. Na, ebből mi lesz? A rózsaszín nyelvecske incselkedve nyalint körbe mellbimbóimon, majd lejjebb vándorolva, vékony nyálcsíkot húz maga után. Szemöldököm felvonva figyelem szórakozását, és morogva túrok a sűrű tincsekbe, mikor éledező farkam a puha ajkak közé csusszan. Fenekembe markolva kezd buzgó szopogatásba, és elvigyorodom.
- Ah, milyen kéjenc vagy… hát nem elég neked egy menet, cica? – vigyorgom, mire elpirul.
Na, cseppet sem bánom az ilyesfajta kedveskedést, elégedetten figyelem munkálkodását, fél kézzel heréim, másikkal saját magát masszírozza, és fölé magasodva simítom végig hátát, majd fenekét, hogy két ujjam azonnal be is csúsztassam a szűk résbe. Felsikkant, és olyan buzgó szopásba kezd, hogy velem megpördül a szoba, és tempóját felvéve ujjazom, míg szinte egyszerre, mindkettőnket utol nem ér a gyönyör. Farkam lüktetve ontja szájába élvezetem, és ő köhögve nyeli az adagot, majd kitátja száját, jelezve, megint jó fiú volt.
- Megmondtam, én nem vagyok, Harold. Lenyelted, akkor egészségedre, de én nem fogom ezt ellenőrizni – morgom és álla alá nyúlva, becsukom száját.
Pirulva bólogat, és látom rajta, kezd kidőlni. Mondjuk, én is eléggé le vagyok amortizálva már, így csak felkapom, és átsétálok vele a fürdőbe. A kádban alaposan lemosom izzadt kis testét, de szinte már alszik, nem is nagyon érzékeli a körülötte történő dolgokat. Végezve, betuszkolom az ágyba, mire morcosan nyüsszögni kezd. Ne félj kicsi, már eléggé leszívtad az erőm. Magunkra rántom a takarót, ő pedig elfészkelődik mellettem, fejét mellkasomra ejtve.
- Nyuszim – motyogja félálomban, és elhúzom a szám. A fene azt a dögöt, majd szerzek neki másikat.
- Aludj! – intem le, és nem is szól többet. Egyenletes szuszogásának hangjai lassan engem is álomba ringatnak, és elnehezedő szemhéjakkal hagyom, hogy magával ragadjon az álom.
*
A reggel pofátlanul korán érkezik, és kedvetlenül öltözöm, hogy a legnagyobb csendben hagyjam magára a kis álomszuszékot. Ledobogok a földszintre, előkerítettem a ruháit, és végig hallgatom titkárom telefonos beszámolóját, ami egyáltalán nem villanyoz fel. Elég húzós nap elé nézek. Gondolataimba mélyedve nyitok be szobámba, ahol meglepő kép fogad. Jin a padlón, rajta James egy szál semmiben, illetve de, a takaró a lábára tekeredve árválkodik, míg másik gorillám, Lien tanácstalanul méregeti a földön kapálózókat.
- Mit szerencsétlenkedtek már? – morgom, és megcsóválom fejem, amikor James, elém mászva lábamhoz dörgöli pofiját. Embereim haptákba vágva maguk, köszöntenek, de nem érdekel. Felkapom a cicust, kiszabadítva a kéretlen ágynemű fogságából, mire arcomhoz simítja a sajátját.
- Jó reggelt! – hízeleg édesen, és nem úgy tűnik, hogy zavarja a meztelensége.
- Neked is – morgom. – Mit ugrálsz Jinen már kora reggel? – érdeklődöm, és cipelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A franc, a végén még elkényeztetem…
Míg leérünk a másik szobához, ahova már előkészítették cuccait, be nem áll a szája. Úgy csacsog, mint egy kis gyerek, előadva a reggel minden mozzanatát, és kivételesen nem zavar a szócséplés. A szobába érve elmondom neki, hogy ez mind az övé, és tessék szépen felöltözni, mert pucéran nem fog az étkezőben illegni.
- Nem akarom! – vágja rá azonnal, dacosan.
- Mit nem akarsz? Reggelit, vagy felöltözni? – sóhajtok bosszúsan.
- Nem vagyok éhes – motyogja. - Áruló! – néz le hasára, ami eget verő korgásba kezd.
- Öltözz és menjünk enni – kuncogok fel, és leteszem.
- Mit eszünk? – érdeklődik egy ruhakupac alól. Látom, szörnyen élvezi ezt a fajta játékot. Levadászom buksijáról a zoknit, és felé dobok néhány ruhát. Vonakodva bár, de feltornázza magára a farmert, és szándékosan hergel, látom a vigyori pofiján, amikor elkezd benne billegni előttem. Feszes kis fenekére tökéletesen tapad a sötétkék anyag, és magamhoz rántva mélyedek csillogó szemeibe.
- Tejet kér a cica? – duruzsolom lágyan, de szavaimra elfintorodik.
- Nem szeretem a tejet – nyavalyog.
- Nocsak. Akkor mit kérsz reggelire? – ingatom fejem, de kezdek beletörődni a furcsaságaiba.
Ráerőszakolom a pólót, nincs ínyére a ruhaviselés, látom rajta, de nem hagyom, hogy meztelen rohangáljon, elég, ha én csorgatom a nyálam miatta.
- Palacsintát! – vidul fel arca.
- Tej nélkül?
- Igen. Vízzel. Ajj, ne mondd, hogy nincs normális reggeli ebben a házban, amiben nincs tej – dobbant morcosan.
Elvigyorodva kapom fel, és indulok vele a konyha irányába, ő meg elégedetten csimpaszkodik rajtam. A fene egyen meg cicus, nem vagyok én ilyen kedves ember, mit művelsz velem?
- Jó, majd egyeztetsz a szakáccsal, hogy mit csináljon neked – hagyom rá végül, és alig érünk be a helységbe, már ugrik is le rólam, hogy nagy lendülettel neki rohanjon Jean-nak, a szakácsnak.
Fenekére huppanva csodálkozik fel a nagydarab tagra, és elmosolyodva ejtem meg a bemutatkozást. Jean azonnal körbe dögönyözi a kis drágámat, nem bánom, hetero, és régóta dolgozik nekem, hogy tudjam, tőle ugyan nem kell féltenem a srácot. James fúj, mint egy macska, és levegő után kapkodva bújik ki a szorításból, hogy azonnal és csípőre tett kezekkel elkezdje sorolni különc igényeit a kaját illetően. Jean komolyan bólogat, és kettejük diskurzusát hallgatva telepszem az asztalhoz, amin már ott gőzölög a kávém.
- Tíz perc és palacsintát kapok – dallikázza James, helyet foglalva mellettem.
- Remek – bólintok, és bele lapozok az újságba.
- Yoru – morog sértetten, és kis kezével lecsapja a lapokat. – Itt vagyok!
- Látom cica, hallom is, szóval viselkedj – nézek rá figyelmeztetően. – Ma sok dolgom lesz, szóval találd fel magad, hétfőtől pedig kapsz egy magántanárt, hátha ragad rád majd egy kis jó modor – ecsetelem a terveim.
- Nem akarom – nyávogja, és közelebb húzza székét. – Ne menj el! – nyüstöl karomba kapaszkodva.
- Sajnálom, de muszáj – simogatom meg szomorú pofiját. – Na, edd a reggelid – bökök oldalra, mert a szakács épp szervírozza a palacsinta tornyot. Durcásan fordul el tőlem, és tüntetőleg olyan disznóólat csinál az asztalon, hogy kitör a frász. Nem szól többet, de látom, sértett, és még csak el sem búcsúzik tőlem, mikor kávém kivégzése után, felcihelődöm végül.
*
A limuzin sötétített ablakin kibámulva elemzem eddigi eredményeim, és fáradtan felsóhajtok. Keigo és Ichikawa-san kis diskurzusa nem hagy nyugodni, pláne, hogy Kobayashi körül megy a vita megint. Bár, a főnök kis megjegyzésébe belegondolva, tényleg el tudom képzelni, végül az önkéntes szamuráj fogja hidegre tenni azt a disznót. Nem, nem kedvelem Ichikawát sem, de ha tényleg lerendezi Kobayashit, esküszöm, küldök neki egy csokor virágot üdvözlő kártyával, hehe… a piros lámpánál dekkolva, tekintetem megakad az utca túloldalán csillogó kirakaton, és azonnal előre kopogok a sofőrnek, hogy oda vegye az irányt. Ha ezzel nem engesztelem ki Jamest, akkor semmivel…
Késő délutánra jár már, mire hazakeveredek, de tudom, csak pár percre élvezhetem otthonom nyugalmát. Vár még rám egy kényes tárgyalás este, amit nem bénázhatok el. Érkezésemre az egyik cselédlány fut elém, halálra vált arccal sorolja, hogy James már órák óta hisztizik és sír, nem tudnak mit kezdeni vele.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, és úgy vágódom be a szobájába, mint valami őrült. Szigorú tekintettel veszem szemügyre sírástól maszatos és kipirult arcát, és dühösen csillogó szemeitől valami lelkiismeret-furdalás szerű dolog telepszik mellkasomra.
- James, mi bajod van? – dörgöm, és tényleg dühös vagyok.
- Visszajöttél? Ugyan minek? – ölti ki rám nyelvét, és hátat fordítva, bekucorodik a sarokba.
- Ugye tudod, milyen kibaszott nagy előjogokat élvezel a házamban? – morgom, miközben mellé térdelek. – Cserébe annyit kértem, viselkedj, mi ebben a nehéz? – kérdezem fogcsikorgatva, és magam felé fordítom sértett pofiját.
- Te is csak itt hagysz – csapkod felém, és újra sírni kezd. – Nem akarok egyedül lenni, olyankor félek – szipogja nyakamhoz bújva.
- James, dolgozom – ingatom fejem. – Nem kell egyedül lenned, itt hagytam Jint, játssz a cselédekkel, senki nem mondta, hogy a szobádban kell várnod, amíg visszaérek.
- Nem kell? – pislog rám értetlenül.
- Nem cica, mehetsz, játszhatsz, csinálsz, amit akarsz, a villa falain belül – simogatom meg buksiját. Nagy szemeket mereszt, de végre elmosolyodik, és dorombolva törleszkedik hozzám. – Hoztam neked valamit – tolom el magamtól, és kezét megragadva, talpra rántom.
Kíváncsian battyog le velem a hallba, gyanakodva veszi kézbe a felé nyújtott hatalmas dísz dobozt, és mosolyogva figyelem, ahogy elővarázsolódik belőle egy túlméretezett plüss nyúl. Nem pont olyan, mint ami elúszott, de Istenem, érje be ezzel.
- Yoruuu – sikkant fel, és olyan lendülettel ugrik nyakamba, nyulastól mindenestől, hogy hátra tántorodom. – Nyuszi úr! – lengeti pofámba a játékot, és megforgatom szemeim. Valahogy sejtettem, hogy ezzel bevágódok nála.
- Na, most, hogy pajtásra leltél, én megyek – feszegetem le magamról. – Későn jövök, nem kell megvárnod, de cserébe holnap elviszlek valahova.
- Nem mehetnék inkább veled? – biggyednek le ajkai.
- Nem cicus, most nem – borzolok hajába, és ellépdelek mellette. A dolgozó szobámban magamhoz veszem a szükséges papírokat, és mire ismét a bejárathoz érek, James már el is tűnt. Remek, akkor annyira mégsem törtem meg a jeget… mindegy, majd holnap beszélek a kis herceggel, most nem érek rá erre. Lesietek a lépcsőkön és bevágódom a limóba, majd azonnal kiadom az utasításokat sofőrömnek.
A pasas nagy szemeket mereszt rám, és eléggé zavartnak tűnik, nem szokott így viselkedni… Kérdésemre, hogy baj van-e, csak felnyikkan, mint akit bokán rúgtak és nemet intve már indítja is a motort.
Mire megállunk a szórakozó negyed neonfényektől vibráló sikátorainak egyikében, már szokásos győztes-fagyos hangulatomban szállok ki. A lebuj előtt szobrozó őrök azonnal közrefognak, és átkísérnek a hangos tömegen, hogy a hátsó szobák egyikébe tessékelve, farkasszemet nézhessek tárgyaló partneremmel.
- Mizuno-san! – lelkendezik azonnal, és hellyel kínál.
- Takemori-san – biccentek jegesen, és leülve, azonnal a tárgyra térek.
Nem szeretek felesleges köröket futni, ahogy ő sem, és csakhamar bele melegszünk az adok-kapokba. Nagyszerű tárgyaló fél, és ahogy én, úgy ő is igyekszik a lehető legtöbbet kihozni az üzlet kínálta lehetőségekből. Évek óta ő az egyik legmegbízhatóbb kábítószer terjesztőnk, az egész klubja erre a bizniszre épül, és Keigo maradéktalanul bízik benne, én már kevésbé. Na, mondjuk, én aztán tényleg kevés embert tüntetek ki a bizalmammal, ezen már nem is akadok fenn. Zakóm zsebében berezeg a mobil, és elnézést kérve vadászom elő a kis átkot, hogy agyvérzés közeli állapotban hallgassam végig Jin beszámolóját, miszerint James eltűnt.
- Hogy a picsába történhetett? – üvöltök, elfelejtkezve magamról, és csak fél szemmel figyelem a csikorogva kinyíló ajtót.
- Kérem, bocsássanak meg a zavarásért – hajlong be rajta egy biztonsági, és maga elé tuszkol egy hatalmas nyulat. – Mizuno-sant keresi!
Szó nélkül nyomom ki a hívást és szikrázó szemekkel méregetem a plüsst, na meg, a mögötte pislogó Jamest. A fenébe jött utánam?
Szerkesztve Akira_chan által @ 2012. 11. 14. 16:51:05
|
| darkrukia | 2012. 11. 07. 12:34:24 | #24090 |
Karakter: James Kresley
Megjegyzés: (Yorumnak)
Szemforgatva lép elém, s óvatosan feszegeti le ujjaim az anyagról, hogy visszahúzza vállamra az inget, s még be is gombolja azt.
- Ne hasonlíts össze Harolddal, mert sértő rám nézve! - közli morcosan. Értetlenül nézek rá, de ő csak megingatja a fejét.
Csodálkozva nézek rá. Ez azt jelenti, hogy nem kell mindent úgy csinálnom, ahogy régi gazdám kérte? Dehát van pár mozdulat, ami már szinte automatikus lett nálam...
Yoru mosolyát látva kis melegség tölti el belsőm. Karjaim a nyaka köré fonva, túrok bele hajába, lábaimmal is átkarolom derekát. Körülöttünk az emberek kuncognak, de Yoru egyetlen gyilkos pillantásától kuss lesz. Jajj, de buta vagyok, meg is feledkeztem arról, hogy nem ketten vagyunk.
- James, ezt mégis, hogy képzeled? – kérdez unottan, de csak vigyorogva vonok vállat, mire lemondó sóhajjal nyúl combom alá, hogy megtartson. Jó érzés itt a karjaiban lenni, le sem mászom, így megyünk le a yachtról is.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
Egész végig pörögtem és lelkes voltam, míg megérkeztünk egy óriási házba. Yoru azonnal egy cselédre bízott, aki körbevezetve megismertette velem a házat. Elmondta azt is, hogy ne próbálkozzak meneküléssel, mert az itteni őrök előbb lőnek, és csak utána kérdeznek. Komolyan bólogatok. Igen, megértettem, jó fiú leszek.
Végül egy szobába vezet, azt mondja, itt pihenhetek kicsit még evés előtt. Bólogatva sétálok be. Mikor kimegy egy kövérebb ember jön be. Nem zavar, biztos, valami őr, vagy komornyik; egészen addi, míg közelebb jön. Nagyon közel...
Felnézek rá, egy fejjel ha magasabb nálam, ő csak elvigyorodik. Leteper, vastag ujjai pólóm alá nyúlnak. Nem hagyom magam, sikoltok, karmolok.
- Vedd le róla a kezed! – hallom meg Yoru mennydörgő hangját.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodsz az új háziállatodhoz – röhög fel ez a disznó cinikusan.
Átvágok a szobán, s pasikám karjaiba vetődöm. Könnyes arcom nyakába fúrom. Ő nyugtatólag simogatja hátam, s ledob valamit a földre. Aztán lihegést és fújtatást hallok. Bitos annak a malacnak kellett felvennie, amit Yoru eldobott.
- Ő nem egy háziállat, és, ha még egyszer, csak egy ujjal is hozzáérsz, golyót eresztek a szemeid közé – fenyegetőzik. Nemsokára csattan a szoba ajtaja.
Aztán már nem figyelek a hangokra, csak rá.
- Bántott is? – sziszegi dühösen, s ujjai hajamba bújnak.
- Nem, csak... fogdosott... – motyogom megremegve.
Meleg keze az enyémet búrkolja be, s húz maga után, ki a szobából, az Üveghegyen túl, a Koboldok Barlangján át, a lépcsőn fell és belök egy szobaajtót. Biztos az övé... Sok időm nem marad a nézelődésre, máris a fürdőbe találom magam az ő navigálásával. Szinte letépem magamról a ruhát, aztán grimaszolva, sértetten az ő nyakkendőjét is meglazítom gyorsan, mire ő elmosolyodik.
Amint alaposan lemossa rólam annak az állatnak az ujjlenyomatait, egyre finomabb érzés lesz, ahogy simogat. Hátam mellkasának döntöm, s hagyom, hogy széthinteűse testemen a habot. Aztán leöblíti rólam. Komoly arccal fordulok felé.
- Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? – kérdem halkan. Tenyerem izmos mellkasára simítom. Szeretem érezni, ahogy kezem alá idomulnak.
- Igen – bólint.
Méregetem arcát, hogy tényleg igazat mondd-e, de amikor erre az apró szóra melegség tölti el mellkasom, elmosolyodom.
A törölköző után nyúlva, felitatom róla a vízcseppeket, amik huncut táncot járnak testén, de én féltékeny vagyok, így inkább megsemmisítm őket. Ujjaim a sárkány tetoválást követik testén. Ez a hatalmas lény, mintha csak aludna vállán és azt várná, hogy tombolhasson. Vállat vonva kapok észbe, s megtörölközöm magam is.Leemelem a köntösét a fogaseól és magamra kanyarintom. Nem épp jó a méret, de legalább portörlőnek jó vagyok benne. Yoru vigyorogva ingatja meg a fejét, nizonyára azon gondolkozva, hogy hová pakolták a nekem vásárolt cuccokat.
- Ebben ketten is elférnek - jegyzem meg hümmögve.
Nem kell kétszer mondanom, elkapja a köntös övét és magához ránt. Ahogy feltárja testem körbe ölelő anyagot, szorosan elém áll. Elvigyorodom és a nyakába kapaszkodom, lábaim is dereka köré kulcsolom. Ajkaimmal végigcirogatom száját, ő pedig felmorranval markol popsimba.
- Ha ezt így folytatod… - fenyegetőzik, de elintem. Minek ide több szó?
Kisétál velem az ölében a fürdőből, s a hálóban lévő ágyra dob, majd vigyorogva mászik fölém. Mint egy nagymacska, melyik elejteni készül prédáját. Kipirultan nézek rá. Ajkaim megnyalva ragadom meg karját. Elvigyorodik, ahogy ujjait kezdem nyalogatni és szopogatni. Yoru ajkaival nyakamnak esik, éhesen kóstolgat, míg keze combomon siklik végig, rámarkolva hímvesszőmre. Kéjes nyögéssel adom tudtára, hogy ez igenis tetszik. Ahogy ujjait kihúzza számból, cuppanű hang hallszik. Megemelem a csípőm, szélesre tart lábakkal várok rá. Ahogy ujjai bejáratomnál köröz, majd benyomul, halkan nyikkanok fel. Levadássza ajkaim, s én kiéhezetten csókolom, incselkedve vele. Elvállik tőlem, s a fiókban kotorászik, majd egy tasak óvszer előkapva, húz fel magára egyet, aztán visszaidomul hozzám.
- Yoru, akarom! – nyávogom türelmetlenül, s csípőmet előrelökve furakszok hozzá közelebb.
- Ezen ne múljon, cicus – sutugja farokállító hangon, s merev tagjával hatol belém.
Ah… nhg… ez… annyira jóh… és nagy… fáhj…
Nyöszörögve marok vállába, szorosra zárt szemeimből egy apró könnycsepp buggyan ki. Megáll bennem, nem mozog, pihegve vár, hogy szokjam méretét. Feszít és annyira forró, hogy menten szétszakadok.
Ajaki lecsókolják arcomról a könnyeket, míg a takarót markolva hagyja, hogy mocorogva, lassú mozdulatokkal fogadjam magamba tövig. Tudom, hogy így kellemetlen neki, ha másból nem is, a fogcsikorgatásból leszűröm. Kissé furcsa, hogy nem kezdett egyből mozgásba, Harold sosem várta meg, míg levegőt is kapok, csak automatikusan megdugott, mint valami gép.
Türelmetlenül nyöszörögve kezdem ringatni csípőm, mikor már a kéj teljesen elhomályosítsa gondolataim. Annyira jó érzés, ahogy bennem van. Teljesen kitölt. Combjaimra marva löki magát előre. Belekapaszkodom, kezeim vállát és hátát simogatják, testem vonaglik, minden egyes mozdulatától. Csípőmre szorítja ujjait, míg csókjaim pihegve fogadja. Gátlástalanul nyögök, sikongatok alatta, néha karmolom testét. Farkincám minden lökésnél alhasának dörgölőzök, s nem sok idő mulva már élvezetem csillog felsőtestén. Hátába mélyednek körmeim, és felsikoltok, ahogy testem megfeszül, s eddig sosem átélt gyönyört élek át. Kábán érzékelem, hogy forró magja belém, vagyis az óvszerbe lövell. Ujjai tincseim közt vesztek el.
Egy félmosolyt küldök felé még az orgazmustól szédülve, amit fáradtan viszonoz. Basszus nem látok semmit. Vagyis de… csillagokat… meg angyalkákat… Ilyet még soha nem éreztem…
Pirulva nézek rá, ahogy végre kitisztul látásom. Még mindig szorosan kapaszkodok belé, kezeim végigsimitanak hátán lévő karmolásokon, amit egy morranással konstatál, s ernyedten hullnak a fejem mellé. Fészkelődök kicsit alatta. Birtokba veszi ajkaim, lusta, komótos csókot váltunk, ahogy kihúzódik testemből, s az óvszert a szoba másik térfelére repíti. Belenyögök szájába, amin elvigyorodik. Ugyan nem maradt csepp erőm sem, de azért kisgyereket megszégyenítő módon, nyüszögve karolom át nyakát.
- Yoru… - nyávogom neki. Ha tudnék dorombolnék, de csak odabújok mellkasához.
- Igen, tudom, fürdeni kéne – ráz le magáról, s az ágy mellé állva nyújtózik egyet. Azok az izmok… mrrr…
Puhán támaszkodok meg mellkasán, s mellbimbóitól, apró nyelvcsapásokkal jutok el félmerev tagjához. Grr… ez tetszik… Az ágyon térdelve markolok bele fenekébe, s pirultan cuppanok rá farkára, amire felmorranva túr bele hajamba. Egyik kezem a lába közt lévő labdacskáit markolássza. El sem fér tenyeremben, ahogy cirogatom. Míg másik kezemmel saját farkincámat simogatom.
- Ahm… milyen kéjenc vagy… hát nem elég neked egy menet, cica? – vigyorog, ahogy feltekintek szemébe. Pirultan térek vissza inkább dolgomhoz, ám aprót sikkantok, mikor elényúlva belémtolja két ujját.
Farkát harapdálom, szopom és nyalogatom nyögdécselve, míg ő bennem mozgatja ujjait. Élvezetem kezemre lövell, míg az ő magja számban végzi. Készségesen lenyelve, kicsit köfécselve, de kitátom szám, hogy lássa, tényleg lenyeltem. Keze állam alá simul, s becsukja szám.
- Megmondtam, én nem vagyok, Harold. Lenyelted, akkor egészségedre, de én nem fogom ezt ellenőrizni – dörren hangja, mire megszeppenten, kipirultan bólogatok.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
Végül csak eljutunk a fürdőig, igaz a kádban szinte alig érzékelem, hogy testem mossa. Laposakat pislogok rá, ahogy ölében visz vissza az ágyhoz. Felnyüsszenek, hogy jelezzem, nekem mára elég volt a bujaságból. Ő csak felkuncog és bebújik velem együtt a takaró alá. Mmm... ez jó... Dorombolást színlelve mászom mellkasára, hogy ott hajtsam fejem álomra.
- Nyuszim.... – nyöszörgöm még félálomba, s felsóhajtok, ahogy érzem ujjait hajammal játszani.
- Aludj! – szól, de már nem is hallom.
Reggel arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj a hátsóm. Ugh… Bújok a párnához, azt ölelgetem, mivel nincs mellettem senki. Csak a meleg takaró és a párna. Húzom a takarót felfele, hogy jusson derekamnak és felsőtestemnek is, de az belecsavarodott a lábamba. Kisebb csatát vívva a lepedővel, a földre pottyanok. Fenekemre érkezek, s aprót sikkantok. Belerúgok az ágyba. Ő a hibás! Ő kezdte!
- Ne sikoltozz már korán reggel – kap fel valaki, s visszahajít az ágyra. Pislogok. Úúú… egy kétajtós szekrény, napszemüveggel. Télen? Hmm… akkor ez holdszemüveg… argh… mindegy!
- ‘ó regelt! – dörzsölöm ki szemeimből az álmot. Zavaró ez a fekete szekrény itt mellettem. Megrugdosom kicsit lábammal, de nem megy arrébb. Négykézláb állok az ágyon, s farkasszemet nézek a napszemüveggel. Akkor tűnik fel, hogy ezt az alakot már láttam korábban.
- Hagyd őt, inkább nekem segíts – jön be egy dobozzal valaki. Jiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin! Ugrok is a nyakába, mire mindketten felborulunk. Dobozostól, mindenestől. Hoppá!
- Mit szerencsétlenkedtek már? – morogva lép ki a barlangjából Yoru is. Odamászom hozzá, fejem nadrágjához dörgölöm. Felkap az ölébe, s a lábámra csavarodott lepedőt az ágyra dobja. Hát az is jött velem?
- Uram! – pattannak mindketten és meghajolnak.
Arcomat Yoruéhoz édesgetem.
- Jó reggelt! – mosolygok rá.
- Neked is! Mit ugrálsz Jinen már kora reggel? – visz valamerre. Nem nézem az utat, inkább odabújok nyakához. Nem zavar, hogy látnak meztelenül, már megszoktam ezt a fajta közlekedést. Kicsit pirul csak ki arcom.
- Csak megörültem, hogy valaki ismerős arcot is látok – mondom, majd hosszú mesébe kezdek. Elmondom neki, hogy harcot vívtam az ággyal, ami kidobott, majd megláttam azt a napszemüvegest, aki kicsit rámhozta a frászt, s hogy jön a képbe Jin. Ő bólogat, közben néz a lába elé, nehogy fejrebugdácsoljunk a lépcsőn lefelé. Aztán, ahogy belejövök a mesélésbe eszembe jut, hogy a szoba, ahová hozott, itt voltam legelőre.
Magyarázza, hogy ide hozták a ruháim, amit sikeresen előkerítettek és vegyek fel valami normálisat, hogy tudjunk lemenni reggelizni. Első válaszom rá: - Nem akarok!
- Mit nem akarsz? – ráncolja össze homlokát. – Reggelit, vagy felöltözni?
- Nem vagyok éhes – motyogom, ellenben gyomrom megkordul. – Áruló! – nézek le pocimra. Felkuncog.
- Öltözz és menjünk enni – tesz le a szekrény előtt.
- Mit eszünk? – pislogok ki pár perc múlva egy kisebb ruhakupac alól. Ő csak leszedi a fejemről a félpár zoknit és leültetve az ágyra, dobál nekem egy farmert, pólót és alsót.
Előtte illegek a szűk farmerban, kuncogva nézem, ahogy fenekemre tapadnak szemei. Felmorranva húz magához, mire odasimulok karjaiba.
- Tejet kér a cica? – vigyorodik el, engem meg kitör a frász. Elfintorodom.
- Nem szeretem a tejet – nyavajgom, mire felhúzza a szemöldökét.
- Nocsak. Akkor mit kérsz reggelire? – adrja rám a pólót is. Csúnyán nézek rá. Nem szeretem a felsőket.
- Palacsintát! – vágom rá.
- Tej nélkül?
- Igen. Vízzel. Ajj, ne mondd, hogy nincs normális reggeli ebben a házban, amiben nincs tej – dobbantok lábammal, mire felkuncogok és felkap. Nyáá… ez tetszik. Szeretek így közlekedni. Minek is nekem láb?
- Jó, majd egyeztetsz a szakáccsal, hogy mit csináljon neked.
Amint leérünk az ebédlőbe, ugrok is ki karjaiból és futok a konyhába. Futnék én csak nekiütközök valamkinek. Fenékre pottyanok.
- Ááúcs! – nyüsszenek fel.
Felnézek. Húúú, mekkora ember! Anyukád büszke lehet rád. De, hogy férsz te el otthon?
Jéé, de hisz ez a szakács!
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 11. 07. 22:17:15
|
| Akira_chan | 2012. 11. 01. 14:55:54 | #23985 |
Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: (Cicusomnak)
A forróság kellemes érzése vibrál végig testemben, és mocorogva fordulok oldalamra, hogy közelebb érezhessem magamhoz a puha tenyeret ami… na, álljunk csak meg! Értetlenül nyitogatom szemeim, de egy pillanat alatt áll helyre agyamban minden, amikor meglátom James ijedt kis arcát. Reggeli merevedésem lüktetve feszül ujjai között, a jelek szerint elszórakoztatta magát, amíg én álomföldön kóvályogtam.
- Mit csinálsz? – ragadom meg törékeny csuklóját, de a válasz elég nyilvánvaló.
- Én csak.. én csak – dadogja pirulva, és összekucorodik mellettem, mint egy riadt kis állat.
Sóhajtva pislantok ki az ablakokon, a napsugarak élesen törnek meg az üvegen, jól kidőltem, meg kell hagyni. Vissza hanyatlok a párnáimra, és tűnődve szemrevételezem a kis srácot, majd elengedem kezét.
- Ha már elkezdtet, folytasd – vetem felé, és várok.
- A kezemmel? – kérdi nagyokat pislogva.
- Nem, a száddal – vonok vállat, és nekidöntöm fejem a támlának. Na, lássuk, akkor is ilyen bátor vagy-e, amikor nem alszom.
Legnagyobb meglepetésemre, azonnal bebújik a takaró alá, és mire kettőt pislantok, puha nyelve már végig is cikázik farkamon. Nagyot nyelve hagyom, hogy szájának forrósága körbe ölelje merevedésem, és a karcsú ujjak rámarkoljanak tövére, hogy olyan kényeztetésben részesítsenek, amilyet nem mindennap élvezhetek. Ügyesen munkálkodik, nem most csinál ilyet először, érzem, és sűrű tincseibe túrom ujjaim, ahogy nagyokat cuppogva megszívogatja makkom. Ilyen nincs! Felmorranva adom ki magamból élvezetem, és szaporán emelkedő mellkassal próbálom elhinni, mindezt egy kölyök művelte velem. James feje előbukkan a takaró alól, mint egy cicus, ujjaival és kézfejével maszatolja le magáról nedveim, és a rózsaszín nyelvecske szaporán lenyalogatja róluk az összest.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, feltérdel elém, és kitátja száját, büszkén csillogó szemekkel meredve meglepett arcomba. Lenyelte, oké, de… most akkor dicsérjem meg? Szólásra nyílnak ajkaim, de nem jutok el a kérdezésig, mert a kabin ajtaja kivágódik, és Kirin úgy esik be rajta, mint egy őrült.
- Omonaru, nemsokára megérkezünk! Hozhatok fel reggelit? – kérdezi, majd észlelve a helyzetet, elkerekednek szemei, és zavart pislogásba kezd, csak úgy, mint James.
Se kopogás, se elnézést, csak így beront? Viselkedése roppant bosszantó, és nem menti fel a tény, hogy csak nemrég került a szolgálatomba. Minden emberemtől elvárom a tiszteletet és a diszkréciót, és kedvem lenne megbüntetni kicsit, hogy eszébe véssem végre, kinek is dolgozik, de lusta vagyok. Hála a kölyök magán műsorának, a fafejű pasas most megúszta, és csak morcosan legyintek egyet felé.
- Igen! Ruhát is hozz neki – bökök a fiúra, akinek arca halvány vörös árnyalatban pompázik. Ahogy az ajtó becsukódik, megborzolom a puha tincseket, és James úgy bújik mellém, mint egy engedelmes cica.
- Zavar, hogy látott meztelenül? – kérdezem szemöldököm vonogatva, de ő csak nemet int, és pirosló pofiját tenyerembe simítja.
Komolyan mondom, ez a kölyök egy hatalmas talány, és azt hiszem, lesz is emiatt még fejfájásom, de kezd érdekelni a helyzet, amibe bele kényszerítettek. Kievickélve az ágyból, öltözni kezdek, és mikor Kirin vissza tér, - immár kopogva és egyebek - James is belebújhat a ruháiba. Pontosabban, az én(!) ruháimba. Csak most jut el agyamig, hogy ezt a szerencsétlent, poggyász és mindenféle felszerelés nélkül indították útnak, és az egyetlen ruhája, ami rajta volt, elázott az éjszaka. Pompás, szóval még vásárolnom is kell neki, ha nem akarom, hogy pucéran rohangáljon… mi vagyok én, a szeretet szolgálat?
Egy gyors reggeli után, már a kapitánnyal beszélgetve figyelem, ahogy a hajó befut a kikötő ismerős környezetébe, és felsóhajtok. Ilyenkor nagyon tudom sajnálni, hogy a munkám miatt nem engedhetek meg magamnak több szabadidőt, pedig szívesen ringatóztam volna még a nyílt vízen, mentesítve minden problémától, amik most ismét nyakamba szakadtak. Lesietve a hídról, embereim már indulásra készen sorakoznak előttem, csomagjaim kis tornya a londiner kocsin árválkodik, és ahogy a yacht kiköt végre, már engedik is le a pallót előttünk.
- James, gyere! Indulunk! – intem magamhoz a fiút, aki eddig a korlátnak dőlve nézelődött.
Szavaimra azonnal elém bukdácsol, és nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Röhejesen fest, nadrágom és ingem túl bő a vékonyka alakjára, úgy fest, mint egy karikatúra, és morcos kis arca elárulja, nagyon nincs ínyére az új divat, amit rákényszerítettek. Fejem ingatva igyekszem nem kinevetni, semmi kedvem még jobban kedvét szegni, inkább intek a jelenlévőknek, és kimért léptekkel megindulnék a pallón lefelé, de James ismét remekel. Az ing lecsúszik vállára, úgy kínálja felém nyakának nap csókolta bőrét, és ragyogó szemei várakozóan pislognak rám a hosszú pillák árnyéka alól.
- Ez most mi? – érdeklődöm, és szemem sarkából látom, mindenki minket figyel a nagy jövés-menés közepette.
- Izé, nem… nem jelölsz meg? –motyogja kipirult arccal, és látom rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, akár csak én.
Na, jó, nálamnál biztos nem jobban, de kezdem megsajnálni szegényt. Miféle szabályok szerint élt eddig, és milyen hülyeséggel tömték még tele a naiv kis buksiját, ahelyett, hogy némi jó modorra okították volna? Szem forgatva lépek elé, és óvatosan lefeszegetem ujjait az anyagról, hogy vissza húzva az inget, még gombjait is a lyukakba bújtassam.
- Ne hasonlíts össze Harolddal, mert sértő rám nézve! – közlöm morcosan, és megingatom fejem, ahogy értetlen arcába nézek.
Az olvadt csokoládészínű íriszek csodálkozva mélyednek szemeimbe, és muszáj mosolyognom, nem is értem miért. Vékony karjai előre lendülnek, hogy nyakam köré fonódva beletúrjanak hajamba, és mire észbe kapok, már elrugaszkodva a padlótól, lábait derekam köré fonva csimpaszkodik rajtam, mint egy lajhár kölyök. Körülöttünk felhangzik a vissza fojtott kuncogás, de elég egy szemvillanás a szórakozó közönség felé, hogy elcsituljon a jókedv.
- James, ezt mégis hogy képzeled? – érdeklődöm unottan, már meg sem lepődök bohó viselkedésén.
Vigyorogva vonja meg vállait, én meg sóhajtva nyúlok combjai alá, hogy megtartsam súlyát, nem mintha nehezemre esne cipelni, de így kényelmesebb. Hatalmas szemeket meresztő embereim között levonulva végre, eltámolygom a ránk várakozó autóig, de James még itt sem óhajt lemászni rólam, szabályosan le kell feszegetnem magamról, mint egy makacs kis bogáncsot. Hihetetlen kölyök.
*
Túl esve a haza úton, immár dolgozó szobám kényelmében olvasgatom e-mailjeimet, mentesítve minden zavaró tényezőtől. James úgy pörgött egész úton, mint egy elszabadult búgócsiga, és nem is értem, honnan van benne ekkora lelkesedés. Minden esetre, megérkezve azonnal az egyik cselédre bíztam, hogy körbevezetve megismertesse vele a házat, de nem felejtettem el közölni a kis drágával, hogy, ha menekülni óhajtana, az itteni őrök előbb lőnek, és csak utána kérdeznek. Komolyan bólogatott, remélem tényleg megértette, nem viccelek ilyesmiben.
Megcsörrenő mobilom után kapva rendezgetem irataim, amik beterítik az asztalt, vállam és fülem közé szorítom a készüléket, és meghallva Keigó hangját, azonnal sorolni kezdem utazásom eredményességét. Hiába vagyok jó viszonyban vele, ő mégis csak a Yakuza vezér, nem nyegléskedhetek, még telefonban sem. Csevejünk kopogás szakítja meg, és türelmetlenül hallgatom, ahogy komornyikom suttogva előadja, Kobayashi-san megérkezett.
- Vezesd a nappaliba, pár perc és megyek! – dünnyögöm, és hallom, ahogy a főnök felsóhajt, és elköszön.
Nem is értem. Én sem bírom, ő sem bírja, egyszerűbb lenne tarkón lőni és elásni valahol. Vagy, ez már túl embertelen? Hm, érdekes gondolatok… Felkapom a mappát, amit már előre összeállítottam, és megveszem az irányt a földszint felé. A nappaliból kiszűrődő veszekedés és pityergés hangjai gyorsabb tempóra ösztönöznek, és benyitva a szobába, elkap a gyilkolási vágy.
Kobayashi tömzsi ujjai sietősen bújnak ki cicusom pólója alól, aki sikít és karmol, nem hagyná magát, de a tag nagyobb mint én, esélye nem lenne.
- Vedd le róla a kezed! – mennydörgöm, és esküszöm szétverem a sunyin vigyorgó pofáját.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodsz az új háziállatodhoz – röhög fel cinikusan, kivillantva bagótól sárga fogsorát, de hangja megremeg, és látom a fekete gombszemekben kavargó rettegést. Jobban is teszed, ha félsz tőlem…
James átbukdácsol a szobán, egyenesen karjaim közé, és könnyektől csillogó arcocskáját nyakamhoz fúrja. Nyugtatóan simogatom hátát, és a földre hajítom a mappát. Nesze kutya, dolgozz meg érte! Kobayashi nagyokat szuszogva letérdel, virsliszerű ujjai ráfonódnak a papírra, majd fújtatva, mint egy mozdony, felkapaszkodik. Na, mi van, betett a jó koszt mi? Zsírpaca… és ez, hozzá mert érni Jameshez???
- Ő nem egy háziállat, és, ha még egyszer, csak egy ujjal is hozzá érsz, golyót eresztek a szemeid közé – fenyegetőzöm, és megrezzen hangomtól. Nem viccelek, képes lennék rá, és ezt ő is tudja.
Buzgón bólogatva lép el mellettünk, és viharos távozását már csak az ajtó csapódása festi alá.
- Bántott is? – sziszegem, még mindig dühösen, és megsimogatom a puha tincseket.
- Nem, csak… fogdosott – motyogja, és megrázkódik. Nem hibáztatom, én is rosszul lennék ezek után.
Megfogom a kezét, tenyere szinte elveszik az enyémben, és magam után húzva, megmásszuk az emeletre vezető lépcsőket, majd belököm a lakosztályom ajtaját, és azonnal a fürdő felé navigálom. Nem is kell segítség, szinte letépi magáról a ruháit, még mindig grimaszolva és sértett pofival, de fürge ujjai már nyakkendőm csomóját lazítják, és elmosolyodom végre. Egye fene, kettesben úgyis izgalmasabb a fürdő, de előbb…
Beállítom a vízhőmérsékletet, és nagy adag gélt nyomok a szivacsra, hogy a felpezsgő habbal alaposan körbe csutakoljam a meztelen testet, lemosva róla a kéretlen ujjlenyomatokat, amiket Kobayashi hagyott hátra. Hátát mellkasomnak döntve hagyja, hogy mosogassam, és körénk telepszik valami meghitt hangulat. Leöblítem róla a habot, és megfordul, arca komoly, még nem láttam ilyennek.
- Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? – kérdezi csendesen, és tenyerei felsiklanak mellkasomra.
- Igen – bólintok, és meglep, újra.
Most sokkal inkább tűnik felnőttnek, mint gyereknek, szemei komolyan méregetik arcom, de végül elmosolyodik, és a törölköző után nyúl. Eltátott szájjal hagyom, hogy felitassa rólam a vízcseppeket, pontosabban a sárkányról. Ujjai végig cikáznak a tetoválás körvonalain, és szörnyen komoly képpel méregeti a bestiát, de végül vállat von, és felitatja a vizet magáról is. Befejezve, leemeli köntösöm a fogasról, és magára kanyarintja, úgy fest benne, mint egy manó, az anyag alja a csempéket söpri, és vigyorogva ingatom meg fejem. Vásároltattam neki ruhákat, de a fene sem tudja, hova pakolták el őket.
- Ebben ketten is elférnénk – jegyzi meg hümmögve.
Ám legyen, próbáljuk ki. Elkapva az övet, rántom magamhoz, és feltárva a testét körbe ölelő anyagot, szorosan elé állok. Vigyorogva kapaszkodik nyakamba, és lábai máris derekam köré kulcsolódnak, ez valami mánia lehet nála, de nem bánom. Puha ajkai végig cirógatják az enyémet, és felmordulva markolok bele fenekébe.
- Ha ezt így folytatod… - fenyegetőzöm, de csak egy elegáns legyintést kapok válaszul. Szóval így… nekem jó… Öles léptekkel támolygom át a hálóba, és a hatalmas ágyra dobva magunk, vigyorogva mászom fölé. Kipirult arccal néz fel rám, és megnyalintja száját, majd megragadja karom. Kíváncsian várom mi lesz még ebből, és elvigyorodom, ahogy ujjaim kezdi szopogatni. Hm, ügyes fiú… Nyakára vetődve, éhesen kóstolgatom végig bőrét, szabad kezem combjain siklik feljebb, és rámarkolva éledező merevedésére, kéjesen felnyög. Hm, farok állító hangod van cica, lássuk, tudom-e még fokozni. Kicuppantom ujjaim szájának forróságából, és már emeli is csípőjét alattam, szélesre tárt lábakkal. Mutató ujjam bejáratán köröz, majd benyomul a szűk résbe, és kapok egy halk nyikkanást válaszul, de nem ellenkezik.
Ajkaira borulva csókolom, nyelvecskéje ficánkolva siklik számba, incselkedőn körözve az enyém körül, és komolyan, azt hiszem, itt pattant el bennem valami. Remegő kézzel rántom ki a szekrényke fiókját, és fogaimmal tépem fel az előhalászott óvszer tasakját, hogy tisztelgő testrészemre igazítva, vissza simuljak a forró bőrhöz.
- Yoru, akarom! – nyávogja, és csípőjét előre mozdítva furakszik hozzám még közelebb.
- Ezen ne múljon, cicus – susogom negédesen, és megpróbálom a lehető legkisebb fájdalmat okozni neki, ahogy farkam átfurakszik végre az izomgyűrűk szorításán.
Nyöszörögve mar vállaimba, és szorosra zárt szemhéjai alól kigördül egy aprócska könnycsepp. Pihegve állok meg, alkarjaimra támaszkodva várom, hogy szokja a helyzetét, és ez felemészti minden önuralmam. Túl sok vagyok neki, tudom, érzem… Lecsókolom arcáról a sós cseppeket, és a takarót szorongatva hagyom, hogy mocorogni kezdjen, és lassú mozdulatokkal fogadjon egyre mélyebben magába. Mikor is lettem ennyire figyelmes? Normális esetben kurvára nem érdekelne, mit akar a partner, csak megdugnám és kész… Őt mégsem akarom bántani, azt akarom, hogy élvezze…
Fogcsikorgatva tűröm „kínzásom”, és egyre nehezebb visszafognom magam, de szerencsére, James hamar a helyzet magaslatán áll ismét, és nyöszörögve kezdi ringatni csípőjét alattam.
Kéjes hangja zenei füleimnek, és combjaiba marva lököm magam előre a forróságban, ami satuként fogja körbe lüktető farkam. Azt a kurva… Nyöszörögve kapaszkodik belém, tenyerei vállaim, hátam simogatják, és lökéseim alatt meg-megvonaglik csodás teste, ahogy egyre keményebben mozgom benne. Csípőjére szorítom ujjaim, és lihegve fogadom csókjait, nyög, sikongat és már karmol is, a legprofibb kurva sem ér fel hozzá, és az érzéshez, amit nekem nyújt. Szédülve nehezedem rá, érzem, ahogy kettőnk közé szorul farkacskája, minden mozdulatra végig dörzsöli hasfalam, és nem kell sok, hogy megérezzem a bőrömre spriccelő melegséget. Körmei hátamba mélyednek, és sikolya fülembe vibrál, ahogy megfeszült testtel kapaszkodik belém. Gyönyörű arca, és a szemeiben csillogó kábultság engem is magával ragad, mintha csak egy örvény szippantana be, és hörögve élvezek el végre, beletúrva a párnán sötétlő tincsekbe.
Szívem vadul lüktet mellkasomban, és szinte harapom a levegőt, miközben viszonozom a felém küldött fáradt mosolyt. Hihetetlen, és mindezt egy kölyök műveli velem… Botrány!
Szerkesztve Akira_chan által @ 2012. 11. 01. 15:14:28
|
| darkrukia | 2012. 10. 25. 10:26:25 | #23872 |
Karakter: James Kresley
Megjegyzés: (Yorumnak)
Szemeim égnek a visszafolytott könnyektől, testemen a hideg cikázik végig minden percben. Csak nyuszimat simogatva tudom anyira nyugton tartani magam, hogy ne zokogjak. A hátam ennek az istenverte szerkezetnek a korlátjának vetem, a padlón ücsörgök.
Hogy tehette ezt? Megígérte, hogy segíteni fog, erre eldobott... mint egy tárgyat. Úgy is használt. Mintha nekem nem lettek volna érzéseim, nem lett volna bennem élet. Ki tudja, miért pont ennek a Yorunak adott kedve szerint... Ha hozzámér egy újjal kikapaom a szemét!
Egyébként elég jól néz ki, magas és izmos testtalkatú, a haja befonva pihen egyik vállán, ébenfekete fényén visszatükröződik a nap. A ruhája nem holmi egyszerű öltözék, lerí róla, hogy egy gazdag úrficska. Ami a legjobban meglepett az a szemei, aranybarnák, olyanok, mint a kedvenc csokim. De amikor belenézek nem tudom, hogy a félelemtől-e, vagy magától a kisugárásától, de beleborzong a testem. Nem úgy fest, mint aki túlzottan örül az új ajándékának... vagyis nekem.
Érzem, hogy valaki figyel, fel is kapom a fejem, s azokkal a csokibarna tekintettel nézek farkasszemet. Morcos és dühös vagyok.
- Miért bámulsz? – morranok fel. Letegezem, elvégre Haroldot is mindig letegeztem, csak a végére biggyesztettem oda a „gazdám” szócskát, de már bánom...
- Mert ahhoz van kedvem – feleli fellengzősen, s közelebb lépve leguggol elém. Félelem csillan szememben, s húzódnék is hátrább, de a korláttól nincs ahova. Inkább szorosan megmarkolom nyuszimot. Összeszorítom ajkaim, mikor ujjai hajamba bújnak, érzem, hogy megremeg testem. Hátrálni próbálok, de nincs esély rá, maximum az, ha felmászok a korlátra. Rendezgetni kezdem tincseimet, közben vicsorgok rá.
Yoru egy nagy sóhajjal áll fel mellőlem, feladva ezzel a próbálkozást. Csak nyugodtan. Engem nem fog senki úgy kezelni, mint Harold, nem dőlök be többet senkinek. Az ígéret...
- Ha befejezted a prüszkölést, az étkezőben várlak – szólal meg halkan. Megmutatom neki a nyelvem, ő pedig lemegy a fedélzetről.
Kicsi nyuszikám, te ugye nme hagysz magamra? Mert most ő az egyetlen, akibe kapaszkodni tudok.
***
Valaki ki akar ráncigálni vackomból, de nem hagyom magam. Nem megyek enni, ki tudja mit tettek ezek a szemetek a kajába! A fickót láthatóan nem hatja meg ragaszkodásom, a vállára dob és úgy cipel, mint egy zsákot. Szókincsem minden kárinkodását elmondom neki, közben hátát ütögetem, de meg se rezzen. Miből van ez? Betonból?
- Tedd le! – hallom meg Yoru hangját. Felé pillantok, csóválja a fejét. – Jobban járnál, ha szót fogadnál – jegyzi meg, majd ismét az ételre koncentrál.
Hümmögve teszem karba a kezem, ahogy leülök a székre. Csúnyán nézek. Ijedj meg!
- Én ezt nem eszem meg! – intek fejemmel a tányérral, s elfintorodom.
Úgy néz rám, mint aki menten belefullad a kajába.
- Mi bajod a levessel? – kérdi, mire csak a vállamat vonogatom. – El vagy te kényeztetve, cicus – könyököl az asztalra. Grr...
Gúnyosan nézek rá.
- Kapd be! – jelentem ki. Szinte látom, ahogy felmegy az adrenalin szintje.
- James, most felkelsz szépen, és eltakarodsz a szemem elől, különben olyan pofot kapsz, hogy még évek múlva is emlegetni fogod – szól fagyosan halkan. Meglepettségemben nyitva marad a szám. – Na, mi lesz? Hívjam Jint, hogy vigyen? – érdeklődik.
Lehajtom a fejem, s nemet intek. Gyorsan kifordulok, s indulok a fedélzetre, míg meglátná könnyfátyolos tekintetem.
Itt is csak teher vagyok! Itt is csak tárgyként kezelnek! Harold... vissza kell mennem hozzá! Be kell tartsa ígéretét!
***
Menekülési tervem ott dugába dőlt, hol felborultam az elkötött mentőcsónakkal. Úgy érzem magam, mint egy ázott macska. A padlón vagyok, s a feljövő vizet próbálom egyensúlyozni testemben.
- James! – jelenik meg Yoru is. Mellém térdelve tarkóm alá nyúl, hogy óvatosan felültessen. – Jól vagy?
- Hagyj békén! – suttogom. Könnytől csillogó tekintetem rá emelem. – Hagyj békén! – ismétlem órdítva, csapkodva, hogy alig bír lefogni.
- Fejezd be! – morran rám, de nem hat meg fenyegetése, kiborultam.
Ellenkezésemmel nem is foglalkozba, felkap és a kabinba cipel.Az ágyra fektete kezdi leszedni rólam a vizes holmit, közben én karmolok, harapok, sírok, s már alig kapok levegőt. Összefogja csuklóm és fölém hajol. Másik keze hátamra simul, úgy ültet fel, szorír magához.
Milyen jó illata van. Meleg és biztonságos az ölelése, teljesen más, mint Haroldé, ő mindig mereven ölelt át, mintha kényszerből tenné.
- Nyugodj meg! – suttog a fülembe, buksimat, hátamat simogatva. Pár perc múlva kissé lenyugszom.
- Engedj el! – ismétlem még mindig sírva. – Engedj vissza hozzá, megígérte... nekem ő kell, hogy segítsen megtalálni... és a nyuszi is... – kiabálom neki.
- Miről beszélsz? – néz értetlenül.
Egy darabig még gyanúsan vizslatom, bár alig látom könnyfátyolos szemeimmel, majd megfeszült testem enged, s halkan, remegve motyogom el neki a dolgokat.
- Én is segíthetek – vágja rá, mire kistányérméretűre nőt szemecskéimmel ránézek. Belemarkolok pólója nyakába, úgy húzódom közelebb.
- Hogyan? – ragadom meg egyből a lehetőséget.
- Yakuza vagyok, az Ojabun első embere. Sok kapcsolatom van, talán elő tudom varázsolni akit keresel – hümmögi el. Lelkesen bólogatok.
- Yoru! – nyüszögöm nevét, odabújok nyakához. Itt is jó meleg van. – Nem csapsz be?
- Mondtam, hogy talán. Ígérni nem ígérek, megteszem amit tudok, cserébe viselkedj rendesen, és mellőzd a szökési tervek kovácsolását, kérlek – sóhajt fel.
- Megígérem! – bólintok elszántan.
Elég hideg van még itt is, reszketésem nem akar alább hagyni. Eltol magától, a meleg testétől, ami eddig biztonságot nyújtott. Csak pislogni tudok, ahogy ő az ölébe emel, s visz valahová. Némán nézegetem arcát. Milyen jóképű férfi, talán nem is találkoztam hasonlóval. Sugárzik belőle valami, valami különleges. Szemében visszatükröződő fény, természetfeletti jelenlétet tükröz neki. Hatalmas, fehér törölközővel dörzsöli végig testem, amit mosolyogva tűrök, s tapogatom a puha anyagot. Nem zavar, hogy lennebb is megtöről, sok időm volt hozzászokni ahhoz, hogy bárhol hozzámérjenek. Meg olyan jó érzés, hogy babusgatnak, inkább nem szólok, csak élvezem.
Az egész testemen bizsergés fut végig, ahogy bokámon lévő “billogot” rajzolja körbe ujjaival. Aztán mindent abbahagy, s felegyenesedik. Naa…
Kiveszem kezei közül a puha törölközőt.
- Veled alszom? – kérdem mosolyogva, ahogy magam köré bugyolálom az anyagot.
- Velem – válaszol kedvetlenül. Naaa, most mi lelte?
Óvatosan figyelem, ahogy lehámozza magárol ő is a ruháit, s ahogy lekapcsolja a lámpát, mászom is az ágyba. Ahogy mellém fekszik, addig kukacolok, míg egy jó helyet nem kapok. Tenyeremet hasfalára simitom, s szorosan bújok oda hozzá. Hasizmai a tenyeremnek simulnak… mrr… Dorombolnék, ha macska lehetnék, az tuti. Szegény Nyuszim odalett… Ez a te hibád! Te… te… Ajj, nem is tudom mi!
Odabújok mellkasához, szívverését hallgatva alszom el. Olyan kellemes így, ahogy egyik karját körém fonja. Azonnal el is alszom.
***
Korán ébredek, a fejecském zúg, de azért kipislogom és kidörzsölgetem az álmot a szememből. Milyen fura, azt álmondtam, hogy egy medvével táncolok, a nyuszikák meg tapsolnak. Wáá… ilyen hülyeségeket is csak én tudok álmodni.
Yoru még alszik, ch… lusta. Na lássuk csak, Harold gazdám szerette, hogyha simogatva ébresztem.
Ujjaim arcára teszem, finoman cirogatom, de azt érem el, hogy szembefordul velem, csak mocorog. Nyúúú… most látom mennyire férfias arca van. Ahogy fekete tincsei csukott szemére hullnak, ajkai elnyílnak, ahogy egyenletesen szuszog. Szép, barack színüek. Nem hiszem, hogy láttam volna hozzá hasonló férfit.
Őt figyelem, ahogy kezem lesiklik testén, s a takaró alá nyúlva kezem finoman rásimitom reggeli merevedésére. Szép álmod lehet, nem akarom elontani. De… anyám… Hát mekkora van neked? Ah… forró és nagy. A kezemben keményedik, ahogy nyakamba sóhajt, meg… egyszerűen az egész testemen végigfut a borzongás, kis szikrák szaladgálnak gerincemen. Ahogy egyre többet sóhajt és morran kezem tevékenységére, az ütemet gyorsítom.
- Mit csinálsz? – markol rá csuklómra, ahogy szemei kipattannak. Ijedten nézek rá, összerezzenve húzódom hátrébb, összébb.
- Én csak… én csak… - motyogom esetlenül. Nem értem, mi baja, gazdámnak mindig tetszett, ha így ébresztem.
Felsóhajt. Felemeli a fejét, hogy a kabinablakon kinézve, betájolja az időt, aztán visszapuffan a párnára, kicsit felül.
- Ha már elkezdted, folytasd – engedi el kezem, s hátradönti fejét is.
- A kezemmel? – pislogok rá ártatlanul.
- Nem. A száddal – mondja cinkesen, mintha nem is gondolná komolyan. Hát jó, ha azt akarja.
A takaró alá mászva cuppanok rá farkára. Nem fér be a számba, így kezemel is játszom rajta. Nyalogatom, harapdálom, szopom, makkján kergetőzik nyelvem, míg meg nem érzem számban nedvét, s kezét hajamba markolni. Lenyelem és ami arcomra került, azt a kezemmel letisztítom és lenyalogatom. Felbukkva a takaró alól, kitátom neki a szám, hogy lássan jó fiú vagyok. Furcsán néz. Most mi van?
- Omonaru! – trappol be valaki a kabinba. – Nemsokára megérkezünk. Hozhatok fel reggelit? – hajol meg zavartan. Ne pirulj, mert akkor én is fogok…
- Igen. Ruhát is hozz neki – bök fejével rám. Nekinek van neve is!
A férfi meghajol és távozik. Yorut figyelem kicsit pirultan.
- Zavar, hogy látott meztelenül? – vonja fel szemöldökét és tincseimbe simulnak ujjai. Odabújok tenyetéhez. Megrázom a fejem, jelezve, hogy nem.
***
A korláton nézem a tengert. Nyuszim…
- James, gyere, indulunk! – szól Yoru, mire odabakktatok mellé. Komolyan, mint egy pingvin. Nagy rám ez az ing… Ne vigyorogj! Majd, ha az én ruháimban fogsz járkálni, akkor vigyorogj!
Ahogy lépnénk le a hajóról, vagy nem is tudom, miről, odaállok elé és lecsúsztatom vállamról az inget, szabaddá téve nyakam. Félrehajtom fejem és várok. Várok... Naa?
- Ez most mi? – néz rám összeráncolt homlokkal. Belepirulok, hogy mindenki minket figyel.
- Izé… - kapok észbe. – Nem… nem jelölsz meg…? – motyogom és gondolatban próbálok olyan kicsivé vállni, hogy ne is lehessen látni, még mikroszkóp alatt sem.
Harold mindig rajtam hagyta a jelét, hogyha mentünk valahová, nem értem, hogy ezzel mi a gondja…
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 10. 25. 14:58:27
|
|
