|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Cross | 2016. 01. 28. 18:48:43 | #33933 |
Karakter: Charles Xavier
Megjegyzés: Erick részére
A borítékon feltűntetett név gazdája, ahogy említettem már, jómagam voltam. Szerény személyem pedig az otthonával szemközt lévő lakásban élt, melynek ajtaján kissé elgörbült már a harmincnégyes szám.
Ezen felül maga a bejárati ajtó sem volt makulátlan. Szerte a sötét tölgyfán sérüléseket fedezhetett fel, akárcsak az aranyozott kilincsen. Viszont ezzel egészen addig nem kívántam foglalkozni, amíg a főbérlő nem tette szóvá.
Márpedig ő aligha törődött avval, hogy mit csinálok, amíg a szomszédoknak nem volt rám panasza. A maga részéről jól fizető, csendes lakónak könyvelt el. Így ő úgy hitte remek ember lehetek, ám ez igen távol állt az igazságtól.
Ugyanis annak ellenére, hogy betartottam a szerződésben lefektetett szabályokat még korántsem voltam jó vagy kedves. Persze ezt nem tudta kitapasztalni, mivel én nem adtam meg neki erre a lehetőséget.
|
| Nudlinszki | 2016. 01. 28. 16:18:07 | #33931 |
Karakter: Erick Hohmann
Megjegyzés: Charley babának
Az ajtó zárjába illesztettem a kulcsomat, majd elfordítottam azt. Hamarosan kattant a zár s én a kopottas réz kilincs lenyomásával új életembe léphettem. Odabent szellőztettek, mielőtt én megérkeztem volna, a padló fel volt seperve, de semmi több. Mindez csupán illendő semmiség volt. Léptem volna beljebb is, azonban a sötét fájú padlón kupacban állt egy halom levél. Csupa csekk és egyéb számlák.
- Nocsak - a postás ezek szerint cudar mód elnézte a címet s helytelen címre dobálta be a borítékokat. Kezeimbe gyűjtöttem, majd összerendeztem őket, hogy ne nézzenek ki olyan pacuha módon, mint, ahogy nekem volt szerencsém rájuk találni. Hamarosan elolvastam a címzettet s immár tudatomba véstem egy bizonyos Charles Xavier nevét és címét, ahova az érkezett leveleket eljuttatnom volna ildomos. Beljebb húztam a bőröndöket.
|
| Cross | 2016. 01. 27. 17:39:47 | #33930 |
Karakter: Charles Xavier
Megjegyzés: Erick részére
Minden környéknek megvannak a maga jellegzetességei, s ez alól ez a csendes kis bérház és miliője sem volt kivétel.
Így aztán újdonsült lakása erős tölgyfaajtaja benső oldalán már beköltözésének napján borítékokat fedezhetett fel, melyet a postás dobott be a kora délelőtti órákban. Eredetileg nekem szánta a leveleket, de végső soron nem tartotta fontosnak számon tartani, hogy ténylegesen hozzám jutatja-e el őket.
Persze ezt nem csak velem játszotta meg, hanem mindenkivel, aki a hatáskörébe tartozott. Éppen ezért sem én, sem a ház többi lakója nem lepődött meg, amikor valaki ilyen ügyben kopogtatott nála. Ez volt az egyik különlegessége otthonom környezetének a sok közül.
Ami még igen szembe kirívott, az a lakóközösség. Ugyanis rendkívül összetartó volt, majdnem minden ember, aki beletartozott támogatta a többit. S, ha nem önmagam kivonása lett volna a célom, talán értékeltem is volna ezt.
|
| Nudlinszki | 2016. 01. 27. 17:22:18 | #33929 |
Karakter: Erick Hohmann
Megjegyzés: Charley babának
A negyedik emeltre lifttel cipekedtem fel. Odabent egészen fülledt meleg uralkodott, némely tükör karcos volt, azok közül, melyek körbe vettek. Eltűnődtem a lift falára szerelt egyik tükörbe bámulva. Acélos tekintetem hidegen csillant meg a neonfényben, arcom hamvas, sápatag. Elszoktam a napfénytől egészen, nem éltem különösebb társasági életet. Olyat, hogy Facebook és hasonló alkalmatosságok, pedig messziről elkerültem. A munkámnak éltem s a magánnyal töltött pillanatoknak, amikben elpihenhettem. Egy pohár vörösbor esténként, egy jó könyv vagy egyoldalú sakkjátszma társaságában éppen kielégítő volt a számomra. Nem tudtam, milyen a jó társaság, bár mélyen belül vágytam rá. Talán egyszer.
Nyílt a liftajtó én pedig erősen rámarkoltam a bőröndökre. Kiléptem a linóleummal lefedett folyosóra s a fehérre meszelt falak közt indultam el a zsebemben csörgő kulcsokkal. Marhabőr cipőim talpa halkan nyikordult, amint elkanyarodtam s elértem a folyosó végére. A bőröndök puhán érték a padlóhoz az ajtó előtt.
Szerkesztve Nudlinszki által @ 2016. 01. 27. 17:30:06
|
| Cross | 2016. 01. 26. 17:51:16 | #33920 |
Karakter: Charles Xavier
Megjegyzés: Erick részére
Öt hosszú éve éltem már Boston belvárosának mocska közepén, egy, a szürkeségbe olvadó bérház negyedik emeletén. S napjaim a városképhez hasonló egyhangúságban teltek beköltözésem óta.
A körülöttem élők vélhettek volna múlandó szellemképnek is, hisz aligha mozdultam ki kicsiny otthonomból. S, ha mégis, akkor sem vett rólam tudomást a világ. Én voltam az, akit nem láttak, nem hallottak és nem érintettek. Ez voltam én, ha voltam egyáltalán bármi is az emberek szemében.
Igaz ők sem bírtak túl sok jelentőséggel számomra. Egyikük sem hagyott bennem elég mély nyomot ahhoz, hogy bizalmamba fogadjam. Így létezésük nem foglalkoztatott különösebben. Sőt, szinte egyáltalán.
Jól megéltem egymagam aprócska lakásom megkopott falai között, melyek magukba itták az állott levegő illatát az évek során. Ám nem csupán ez tette jellegzetessé csöpp otthonom.
A napsugarak, melyek a részlegesen lehúzott redőnyök résein minduntalan beszöktek, kellemes félhomályt képeztek a szobákban, melyek levegőjében ott úsztak a fény által megvilágított porszemek. S a fakó ragyogás bejárta a szoba többi szegletét is, megcsillogtatva a földön felejtett üres sörösüvegeket.
Ebből könnyen kikövetkeztethető volt, hogy az alkohol illata is megszokottá vált. Így folyton ott terjengett a keserédes illat mindenütt.
Már majdnem november közepét írtunk, s ez alkalommal az ősz kiváltképp mord hangulatban kívánt távozni, invitálva ezzel egy igen hideg telet.
S én rendkívül örültem, hogy hamarosan beköszönt ez a fagyos évszak, mi kivétel nélkül mindig gyönyörű jégvirágokat festett párás ablakaimra. Szemet gyönyörködtető látvány nyújtott ez a kegyetlen idő által felaggatott függöny, mi elfedte előlem a sötét, urbánus masszát, mely kivétel nélkül hideg önmagamra emlékeztetett.
Ma sem volt ez másképp, mikor megfakult kanapémon ülve pillantottam ki az üvegen túli nyüzsgő világra, mely még ebben a metsző időben is forrongott.
|
| Nudlinszki | 2016. 01. 26. 17:47:18 | #33919 |
Karakter: Erick Hohmann
Megjegyzés: Charley babának
November hónap kezdetével nem csupán a hideg kopogtatott az ajtómon, de egy új munkalehetőség is kecsegtetett. Eddig jól megszokott környezetemet elhagyva, most Bostonba vettem az irányt, hogy az egyik ottani kórházban léphessek praxisba. Nagyobb fizetés fejében vállaltam el, egyébként sem eresztettem gyökeret sehol, így a puszta szentimentalizmus kedvéért sem gondoltam arra, hogy talán még is csak maradnom kéne eddigi környezetemben. Semmi sem bírt akkora prioritással az életemben, mely maradásra bírhatott volna.
Tehát hátam mögött hagytam New Yorkot s a régi lakásomat eladva, egy újat szerezve szakadtam el a nagy alma utcáitól.
Repülőre ültem a csomagjaim egy részével, majd kényelembe helyeztem magam az első osztályon. Csendes út volt. Szótlan tekintettem az odakint úszó felhőkre. Idefent a semmibe veszett a tekintet.
Pontosan nem tudom mennyi volt az út, úgy elmerültem a gondolataimban, melyek egyre koponyámat feszítették. Ideje volt már egy kicsit elmerülnöm önmagamban s belső tükröm elé állnom újra.
A bostoni repülőtéren néhány óra rostokolás után vehettem át a csomagjaimat s egy pofás taxit fogva tartottam leendő otthonom irányába. Otthon… Furcsa íze volt ennek a szónak, az én számban kesernyés utóízt hagyott.
Hamarosan elém tárult a város sziluettje majd a sárgálló járműben ülve belevesztünk a városi forgatagba, mely mohó masszaként olvasztotta magába az embertömeget. Utcái ezerirányúak, koszosak még is fénylettek a neontól, mely minden sarkon és épületen ott villódzott kiolthatatlanul. Mintha az ember iriggyé akarta volna tenni csillanó égboltot. Istent játszva, porba hullva fuldokolnak.
Hamarosan a megfelelő utcába kanyarodtunk s a taxi lehúzódott a járdaszegélyhez. Fizettem, majd kiszálltam s a taxis kisegítette a csomagjaimat a csomagtartóból. Kézügybe vettem azokat, majd beindultam a hosszú árnyékot vető, tört fehér falú bérházba.
|
| Akira_chan | 2014. 04. 06. 17:38:47 | #29677 |
 Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: (Cicának)
Valaki a nevemen szólít… valaki a nevem mantrázza…
Kábán pislogok párat a félhomályba, majd lepislogok magam mellé, és a látványtól azonnal fel is ébredek. James, összegömbölyödve, könnyes szemekkel szólongat, miközben ide-oda ringatja remegő kis testét.
- Cica? – dörmögöm, elnyomva egy ásítást, mire mellkasomra borul, és eget rázó zokogásba kezd. – Hé, nyugi! Mi történt? – csitítom, és teljesen értetlenül állok viselkedése felett. Hozzám bújik szorosan, érzem, ahogy mindene reszket, és könnyei lassan csorognak végig meztelen bőrömön.
- Ugye te nem fogsz visszaadni neki, ugye, nem? – motyogja mellkasom ütögetve, hisztije kezd elfajulni, ami cseppet sincs ínyemre.
- Kiről beszélsz kicsim? Senkinek nem adnálak oda! Hogy jut ilyen butaság az eszedbe? – Próbálom nyugtatni, ami elég nehezen megy, fogalmam sincs, miket álmodott össze, hogy így kiborult. Óvatosan cirógatom a hátát, míg nagy levegőt véve, seppegni kezd újra.
- Eljött ide, és te azt mondtad, hogy már nem kellek neked – zokog fel újra, és homlokom ráncolva próbálok értelmet találni szavaiban. Azt hiszi, visszaadnám Woods-nak?
- James, csak álmodtál, ez soha nem történhet meg! Hallod, csak egy rossz álom volt – csitítom kitartóan, de percekbe telik, mire képes összeszedni magát végre.
- Sajnálom! – szólal meg végül rekedten, és elnézően törlöm le könnyeit.
- Nincs semmi baj, de előbb is felébreszthettél volna – jegyzem meg álmosan. – De, tudod mit? Legközelebb nem engedem, hogy rémálmod legyen! Azt akarom, hogy csak szép dolgokról álmodj – nézek komolyan rá, majd csókot nyomok eltátott szájára.
- Köszönöm! – nyüsszögi elégedetten, de látom rajta, valamit még szeretne. – Yoru… - Tudtam én.
- Mi a baj? Mit szeretnél?
- Ide hoznád Nyuszi urat? Biztos nagyon szomorú, mert ma nem is foglalkoztam vele – suttogja szégyenlősen, és felsóhajtok. Ha ez az ára, hogy az éjszaka további részében nyugodtan tudjunk pihenni, ám legyen. Kibújok a kényelmes melegségből, és átcaplatva a szobán megragadom a hatalmas plüss dögöt. Ha anno gondolkodtam volna, talán egy kisebb méretűt vettem volna, mert ez elfoglalja a fél ágyat James mellett. Mégsem tudok igazán bosszankodni, mosolyogva figyelem, ahogy magához húzza a bamba állatot és beszélni kezd hozzá.
- Látod, hogy mosolyog? Tudtam én, hogy hiányoztam neki! Szomorú voltál, igaz? – gügyögi gyerekesen, majd betakargatja a nyuszit, még puszit is ad a fejére, és végül felém fordul. Szorosan hozzám bújva, még kinyöszörög egy csókot, majd arcát nyakamhoz fúrva ismét álomba merül.
***
Mosolyogva bújtatom ujjaim a kócos, mégis selymesen puha tincsek közé, míg várom, hogy James felébredjen végre. Az éjjeli produkció után meglepően korán ébredtem, de nem is baj, úgy is dolgom lesz. Grimaszolva kezd mocorogni, az ébredés művészete nem a kedvence, azt már tudom, de ahogy tekintetünk találkozik, máris halvány mosoly csúszik gyűrött pofijára. Reggeli puszim csókká mélyül, és nyakába suttogva köszöntöm, mikor elengedi ajkaim.
- Jó reggelt!
- Neked is – nyom puszit arcomra.
- Ma mennem kell dolgozni – kezdek bele, tudom, nem lesz elragadtatva a közlendőmtől. – Szólok Jinnek, hogy ma vigyen el téged a farmra! – Hátha ezzel le tudom kenyerezni…
- Farm? MI? – pislog rám értetlenül, és feljebb tornássza magát az ágyon.
- Nyugi, remekül fogtok szórakozni ott is – veszem elejét a vitának, de ennyivel nem lehet lerázni. Teljesen rám mászva néz le szemeimbe, és előveszi mézes-mázos hízelgését, miközben kis kezei végig vándorolnak testemen.
- Miért kell ma dolgoznod? Olyan jól szórakoztunk tegnap, nem lehetne ma is? – dorombolja, ujjait éledező farkam köré fonva. Felnyögve ingatom fejem, elszemtelenedett a kicsike…
- Sajnos nem lehet – sóhajtom, és végig simítok feszes combjain. Vérszemet kapva mászik fölém, egy pillanatra sem hagyva abba ingerlésem, míg egyik keze fürgén jár le s fel merevedésemen, másikkal finoman masszírozza feszülő heréim. Meg kell bolondulni…
- Nem maradsz velem? –nyávogja szempilláit rebegtetve, és nagyot nyelek. Nem lesz ennek jó vége.
- Cica, állj le! – utasítom, de magam sem gondolom komolyan. Egy kis szopás még talán belefér a reggelembe, pláne, ha ilyen lelkesen ajánlkozik rá.
- Ez a testrészed nem szeretné, ha abba hagynám – dünnyögi huncutul, és rászorít péniszemre. Csillagok sziporkáznak fel előttem, és összeszorítom fogaim, imádom, mikor ilyen aljas kis dög. – De igazad van, sokkal jobb lenne, ha az ajkaimmal tudnálak kényeztetni. Ugye te is szeretnéd Yoru? Mélyen a számban lenni… - pislog rám ártatlanul, és végig nyalja ajkait. Meg kell veszni, tudja a dolgát…
- Mióta lettél ilyen aljas? – teszem fel a költői kérdést, de tenyerem már tarkójára csúszva húzza lejjebb fejét lüktető ágyékomhoz.
- Nem vagyok aljas, inkább kéjenc. Szeretnélek érezni – motyogja, forró lehelete perzseli bőröm, ahogy közelebb hajolva végre szájába csúsztatja farkam. Mámorító érzés!
- Szopj már le! – vágom el a bájcsevejt, és elégedetlenül felmorranok, mikor abbahagyja.
- Ez már jobban hangzik – kuncog gonoszul, és végre „munkához” lát. A fene, akkor is az övé az utolsó szó! De nem bánom, csak kezdődjön így minden reggelem…
***
Húzós napom végén igazán jól esik a kikapcsolódás. Míg a farm felé kocsikázom, újra és újra eszembe ötlik a délután történtek minden mozzanata. Bámulatos, hogy Kobayashi mekkora egy elvetemült barom, volt. Végre az Ojabun-sama is belátta, felesleges teher a szervezetünknek, és természetesen az sem mellékes, hogy jó barátja, Ichikawa-san tett pontot végül az ügy végére. Nem is értem… mégis mit hihetett Kobayashi? Hogy az a forrófejű, újabban hős szerelmes őrült csak úgy szó nélkül hagyja, hogy elraboltatta tőle a szeretőjét? Végül is, azt hiszem, Musashi helyében én is így reagáltam volna, és ebbe belegondolva, kicsit megrettenek. James már annyira a részem, hogy félő, egy szép nap a vesztem okozza… óvatosan kell bánnom vele, és az érzéseimmel is.
Merengésem végére érkezünk a farmhoz, és elhessegetem magamtól a gondokat. Szeretek itt lenni, békés, tiszta… a nagyváros nyüzsgése után valóságos felüdülés. Mélyeket lélegzem a késő délutáni párás levegőből, majd elindulok megkeresni a cicusomat. Nem kell sokáig bóklásznom, a karámoknál már meg is látom kócos üstökét, és mosolyogva lépdelek oda hozzá.
- Na, hol tartatok? Oh, szeretnél lovagolni, cica? – vetem fel ötletem, de azonnal buzgó fejrázásba kezd. Hát, jó, ha nem, hát nem. – Oké, akkor csak innen nézzük őket – legyintek egykedvűen, és a karám érdes peremének támaszkodva szemlélem a csodás állatokat. Pedig megülni őket is igazán pezsdítő érzés, na, sebaj, talán majd máskor sikerül meggyőznöm Jamest, és akkor megtanítom lovagolni.
- Yoru… - hallom hangját, és érdeklődve pislogok le rá.
- Hm? – meglepett ábrázata kíváncsivá tesz, és mikor az egyik csődör felé int kezével, elvigyorodom.
- Annak a lónak öt lába van – jelenti ki csodálkozva. Megvakarom a fejem, nincs szívem kinevetni, pedig nagyon nehéz komoly képet vágnom ehhez a bejelentéshez.
- Biztos beleszámoltad a farkát is – bólintok fapofával. Bólint, de látom, nagyon koncentrál, vékony szemöldökei le-fel járnak, és idegesen mozgatja közben orrocskáját. Nem tart sokáig az újraszámolás, és már meg is szólal.
- Ha a farkát is beleszámolom, akkor hat van – hümmögi, majd, mintha megvilágosulna, fülig pirulva kapj el tekintetét az állatról, belőlem pedig kitör az eddig visszatartott röhögés. – Jó, nem szóltam - Kész, ez a kölyök mindig meg tud lepni… bár így elgondolva, lehet, hogy még élő lovat sem látott, nem még kanos csődört… Morcosan felfújja arcocskáját, és sértetten elfordul tőlem. – Jól van na, nem kell kiröhögni – durcizik édesen, és erre már magamhoz szorítva ölelem át.
- Én mondtam, hogy beleszámoltad a farkát – kuncogok jókedvűen, és megpuszilom.
- Végül is, igazad van – hagyja annyiban a dolgot, és megbocsájtóan törleszkedik hozzám, mikor elindulok a fő ház irányába. Úgy terveztem a napot, hogy itt tudjunk vacsorázni. A házi kosztnak nincs párja, és bár az otthoni szakácsom is zseni, mégis másképp esik egy tanyasi vacsora az ember számára. Jamesnek természetesen tejmentesítettek mindent, és ő ezt roppant elégedettséggel nyugtázza is. Míg eszünk, egyfolytában csacsog, szinte be nem áll a szája, hol engem, hol az asztalunkhoz hívott Jint tartva fel az evésben. Utóbbi kivételes megtiszteltetésben részesülve ülhet mellettünk, itt a farmon nem tartok attól, hogy bárki is az életemre törne. James egyszer csak elhallgat, és gyanakvóan körbenéz. Jin már hajol is hozzám, és csendesen közli, a nyúl otthon felejtődött. Pazar, ha most emiatt kiveri a balhét, ugrott az idilli vacsora. Márpedig egy ilyen véres és idegtépő nap után legalább ennyi jót megérdemelnék…
- Kicsim, otthon biztos vigyáznak rá, ne aggódj – nyugtatom azonnal, és közelebb húzva magamhoz, átölelem.
- Biztos? – néz rám komolyan, mire bólintok.
- Biztos!
- Akkor jó! – mosolyodik el, és mintha meg sem történt volna a beszélgetés pillanatnyi lefagyása, tovább magyarázza a már elkezdett történetét. Megkönnyebbülten felsóhajtok, Jin elnézően megrázza fejét, majd figyelme a hidegtál tartalma felé irányul. Furcsa egy férfi, igazából nem is ismerem, noha a legmegbízhatóbb emberem. Vajon mit gondolhat rólam? Annyi mindenen mentünk már át ketten, védett meg és védtem meg az időnként fellobbanó harcokban, mint két bajtárs… ő is így vélekedik erről, vagy pusztán a pénz motiválja, hogy mellettem maradjon?
Elbambulhattam, mert James nyafogva vágja a fejemhez, hogy nem is figyelek, és sóhajtva törődök bele, a cica mellett rengeteg jó dolgot lehet csinálni, de komoly gondolatokat megfogalmazni… nos, azt nem igen.
***
A fürdőszoba felől véget nem érő motoszkálás és dünnyögés hallatszódik, és fejem ingatva nyugtázom, cica megint hozza a formáját. Míg hagyományos öltözetem igazgatva gyönyörködöm önnön tükörképembe, bekopogtat az inas is, karján egy frissen vasalt, fehér inggel. A szekrényen lógó akasztóra bökök, és míg a jeles ruhadarab a vállfára kerül, megpróbálom kiédesgetni a kis drágámat.
- Cicc, itt az inged, vedd fel! – kiáltom, hogy biztos meghallja, és hangomra azonnal fel is bukkan feje az ajtórésben.
- Nem! – ölti rám nyelvét dacosan, és mint egy tüntetőleg, pucéran parádézik végig a szobán, meztelen talpacskái csak úgy csattognak a padlón, majd ráugrik a bevetett ágyra, és elnyúlik, mint a gyalogbéka.
- Rendben, két választásod van – dünnyögöm egykedvűen, elsimítva a selyem kimonó ujjain fodrozódó ráncokat, és az ágy felé fordulok. – Vagy felöltözöl, és eljössz velem a party-ra, vagy meztelenkedhetsz tovább, de nélkülem – vonom meg vállaim, és várom a hatást. James szemei elkerekednek, látom arcán, hogy mérlegel, majd elhúzza száját, és lemászik az ágyról. Győzelem!
- Utálom… már előre, és örökké! – dünnyögi, miközben lekapkodja a ruháit a vállfáról. Az ing, amibe épp belebújik, már a második, az elsőt „véletlenül” leitta narancslével… persze, véletlen… Csak nem tudom, mit hitt? Nincs több ruha a házban, amit felvetethetek vele? Kis naiv cica… kedvtelve figyelem, ahogy öltözik, morcos hozzáállása a mai estéhez igazán szórakoztat, bár részben egyet kell, értsek vele. Az ilyen nyüzsgő, fellengzős fogadások nekem se a kedvenceim, de első a kötelesség, hát menni kell. Viszont most annyira nem frusztrál ez sem, hiszen ott lesz velem James is, unatkozni biztos nem fogok.
- Megfelel? – toppan elém hirtelen, széttárt karokkal, majd körbeforogva tart egy bemutatót is a rajta feszülő ruhákról. Nem kerüli el figyelmem, hogy milyen furcsán méregeti tradicionális viseletem, és a derekamon lógó katanát, de ő nem kérdez, én meg nem magyarázok. Majd meglátja, hogy az effajta eseményekre így illik megjelennie a magamfajtának. Szóval ő még örülhet, hogy egy öltönnyel megúszta a dolgot.
- Tökéletesen – mosolyodom el, és magamhoz húzva, belemarkolok feszes hátsójába. Szempilláit rebegtetve néz fel rám, és már is ágyékomra siklik keze, de még időben leállítom. Örülök, hogy nagy nehezen felöltöztünk végre, ha most hagyom, hogy rám másszon, abból nem lesz estély, és holnap kap a pofám a főnöktől. – Most nincs időnk erre, cica! Viszont, ha jó fiú leszel, és végig csinálod ezt az estét nyafogás nélkül, teszek róla, hogy megkapd a méltó jutalmad – súgom fülébe, majd nyelvem kidugva, végig cirógatom nyakát. Megremegve feszíti nekem testét, és hajamba túrva nyüsszög egy Oké-t, én pedig vigyorogva engedem el végül. Kis kezét tenyerembe fogva, húzom ki a szobából, hogy leérve a bejárathoz, azonnal be is tessékeljem a limuzinba.
- Yoru! – nyávog unott hangon, és úgy fészkelődik az ülésen, mint aki nem találja helyét.
- Mi baj? – hümmögöm szemöldököm vonogatva, mert kedvenc kis cicám máris kényelmesen lábaimra telepedve ücsörög, és szórakozottan cirógatni kezdi arcom. Ej, de el lettél kapatva, te…
- Nem szeretem az ilyet – mormogja szokatlanul ellenséges hangon. – Mr. Woods sokszor vitt ilyen partikra, mindig kínos kérdéseket tettek fel, és megbámultak, mint egy állatot a piacon – susogja idegesen, és valamiért úgy érzem, nem csak ennyi, ami bántja.
- Bántottak ott? – kérdezem szelíden, és átölelem karcsú derekát, hogy érezze, mellettem biztonságban van. Rám sandít, szemeiben valami furcsa fény villan, mintha dühös lenne… aztán elfordul tőlem, és kibámul az ablakon.
- Nem. Sosem bántottak, fizikailag – szólal meg pár másodpercnyi csend után. – De voltak, aki kinevettek, mások egy állatként tekintettek rám. Sokszor molesztáltak, fogdostak, és nem szólhattam érte… bár ez volt a jobbik eset. Mr. Woods nem hagyta, hogy velem is olyasmiket műveljenek, de láttam, hogy mire kényszerítették mások a petjeiket. Így hívják az olyat, mint én… - néz rám szomorúan, mintha csak most esett volna le neki, hogy tulajdonképp még mindig csak egy ajándék, akit úgy adtak-vettek évekig, mint egy tárgyat.
- Sajnálom, James! – rázom meg a fejem szomorúan. És tényleg sajnálom, hogy nem ismertem meg előbb, mert így végig kellett szenvednie mindazt az aljas és önkényes viselkedést, amit előző gazdái mellett tapasztalt. Pontosan tudom, mennyi elborult alak él a világon, tehetős emberek, akik nem tudnak mit kezdeni már a pénzükkel, és magukkal sem. Hallottam, miket művelnek az államokban a Jameshez hasonlókkal, és az már az én gyomromnak is sok. Vagy csak James miatt érzek ekkora felháborodást? Előtte nem is igazán érdekelt ez az egész dolog, de mióta velem van, egyre inkább úgy érzem, hogy ez az „iparág” gyomorforgatóan ocsmány. – Tudod, ez nem olyan estély lesz, mint amikre eddig vittek. Itt igazi ünneplés lesz, senki nem fog bántani, se kényszeríteni olyasmire, amit nem akarsz. Persze, ide is elhozhatja bárki a kis kedvencét, de én inkább a szeretőmmel megyek, a petek nem nekem valóak, nem gondolod? – hunyorgom rá mosolyogva.
- A szeretőd is ott lesz? – pislog nagyokat, és lemászna rólam, de egy rántással húzom vissza ölembe.
- Igen, ott – csípem ujjaim közé állát, és finoman kényszerítem, hogy szemembe nézzen. – Roppant csinos kölyök, isteni az ágyban, és úgy szop, mint a kisangyal. Óh, és bár egy igazi kényes kis cica, a tejet mégsem szereti – kacsintok rá nevetve.
- Ez én vagyok! – kiált fel döbbenten, majd nyakamba borulva megcsócsálja fülcimpám. – Yoru szeretője vagyok! – gügyögi gyerekesen, mintha maga sem hinné el, vége a pet státuszának immáron örökre.
- Az vagy! – csókolom meg elnézően. – De most már szedd össze magad, és mássz le rólam, mert még pár perc, és megérkezünk, én meg a nadrágomba élvezek, ha még sokáig dörgölőzöl rajtam – figyelmeztetem rosszallóan. Élveteg vigyorral simít végig merevedésemen, és szándékosan úgy csúszik le rólam, hogy csillagokat lássak.
- Ha jó fiú leszel, én is adok neked jutalmat később – csettint nyelvével, miközben elhelyezkedik a szemközti ülésen.
- Nagyon elszemtelenedtél, kicsim! – vonom fel szemöldököm, de igazából nem zavar a viselkedése. Sőt, felcsigáz… minden nap, újra és újra… és nem tudom megunni!
***
A hatalmas terem zsúfolásig telve emberekkel, az alvilág krémje is felvonult ezen a mesés party-n, és ahogy az lenni szokott, természetesen vannak olyanok is, akikért nem repes a sötét kis szívem. James oldalamhoz simulva nézelődik, ha az elején volt is bármiféle fenntartása az estéllyel kapcsolatban, nos, az valószínűleg végleg elszállt. Egy ilyen eseményen teljesen természetes, hogy akinek van, magával hozza a szeretőjét, pártfogoltját… ez utóbbi inkább a Japán pet kategória képviselője, ami klasszisokkal különbözik az amerikai modelltől. Itt szexuális zaklatás helyett csak diszkrét versengés folyik, mindenki szeretne felvágni a kísérőjével, vagy a segítségével új ismeretségeket, üzleteket kötni.
- Na, ugye, hogy nem vészes? – paskolom meg finoman James vállát, aki épp a svédasztal kínálatával szemez nyálcsorgatva.
- Nem, ez klassz hely! – jelenti ki boldogan, és futólag puszit nyom arcomra, majd elviharzik az édességek irányába. Elnézően megrázom fejem, látom, hogy a körülöttünk állók is hasonlóan tesznek, egyik-másik régebbi ismerős tapintatosan rá is kérdez a kis vadóc kilétére, és nem rejtem véka alá, ki is ő.
Az este pazar, meglepően jól érzem magam, még akkor is, ha James miatt most több figyelmet kapok, mint általában. Hallom természetesen, ahogy a hátam mögött elindul a pletyka áradat kettőnkről, de nem érdekel. Minden csoda három napig tart. James, miután alaposan szemrevételezte a hatalmas bálterem minden zegét-zugát, újra visszasorol mellém, kezében egy porcelán tányérral, ami néhány csokis süti terpeszkedik csábítóan. Ígéretéhez híven, elővette a jobbik modorát, és illedelmesen válaszolgat a körénk gyűlt társaság tagjainak, néha édesen hebegve, vagy épp elpirulva, mikor egy-egy japán kifejezést a sajátos akcentusával fűszerez meg, és még számomra is érthetetlen hablaty lesz belőle. Büszkén konstatálom, sikerült megnyernie magának szinte mindenkit a jelenlévők közül, ami nem kis teljesítmény. Persze ehhez némileg hozzásegít a külseje is, természetes szőkesége, porcelán bőre és nagy, csokoládé színű szemeivel igazi egzotikumnak számít itt. Jó kedvűen hagyom, hogy kiélje magát, néhány különleges, külföldi vendéggel angolul kezd társalogni, és látom kipirult arcán, milyen jól esik neki az anyanyelvén szólnia ismét. Én magam viszont már kezdem unni ezt a túlzott figyelmet, és inkább hátrálok pár lépést, hogy körbenézve a termen, tekintetem megakadjon egy ismerős alakon.
Hasegawa Isao… a srác, akit Musashi kiváltott tőlem anno, és aki azóta láthatóan bebetonozta pozícióját a forrófejű gazdája mellett. Hatalmas szemeket meresztve méreget pár pillanatig, látom arcán, kellemetlenül érinti jelenlétem, és ez már elég ok ahhoz, hogy odaköszönjek. Különben is… virágot ígértem Musashinak, ha elintézi Kobayashit…
Finoman megpöckölöm James vállát, aki elnézést kérve beszélgető partnereitől, azonnal mellém penderül, és érdeklődve követ a feszélyezetten ácsorgó párosig. Isaoról lerí, mennyire fél tőlem még mindig, és bár nem érzek megbánást azért, amit vele tettem… mégis…
- Musashi! – biccentek kimérten, mikor eléjük érünk. Az Ojabun barátjával még nekem sem szabad tiszteletlennek lennem. Fogadja köszöntésem, majd a félszegen pislogó cicusra siklik tekintete. – Ő James Kresley, üzleti ügy. Látom, ön is jó üzletet csinált– legyintek unottan, és gúnyos vigyorral intek Isao felé.. Nem adhatom meg nekik azt az örömet, hogy lássák, én is elpuhultam egy szerető miatt.
- A helyzet az, hogy ő a szeretőm, nem üzleti ügy – válaszolja higgadtan. – És önnek? Valóban csak üzlet? – pislant Jamesre, aki értetlenül kapkodja fejecskéjét ide-oda. Nem, nem üzlet, de ezt nem kötöm az orrára egy ilyen unszimpatikus alaknak. És nem, több időt sem vagyok hajlandó rájuk áldozni, inkább csak gőgösen ellépdelek mellettük, és az italpultnál megragadom az első pezsgős poharat. Pofátlan alakok…
- Most akkor… mi vagyok? – néz fel rám James zavartan, és idegesen tépkedi zakója szélét.
- A szeretőm, még mindig – borzolok hajába óvatosan. – Musashi, Isao és én azonban nem vagyunk felhőtlen viszonyban, ezért hazudtam rólad. Sajnálom, ha megbántottalak, cicc.
- Miért nem kedveled őket? – tátja el száját, és lopva a páros után néz. Azok ketten láthatóan túltették már magukat a kis párbeszéden, mert Isao lelkesen kapkodja az osztrigákat Ichikawa kezéből. Cukormázas idill… - A szőke fiú kedvesnek tűnik… - hümmögi még csendesen.
- Hagyjuk, cica! – legyintek, és kiiszom a maradék pezsgőm. – Nem érdekes, és nem szeretném, hogy emiatt elromoljon az este.
***
Három pezsgő és egy ujjnyi szaké kellett hozzá, hogy James használhatatlanná igya magát…
Csak pár percre hagytam magára, míg telefonon beszámoltam a főnöknek, mi hír a partyn, és mire visszaértem, a cica karaoke bárban érezve magát, kis híján leénekelte a zenekart és az énekesnőt a színpadról. Persze gondolhattam volna, hogy a legutóbbi botrány után nem kéne Komaru közelében hagyni, még akkor sem, ha Hisao csak egy asztallal odébb beszélgetett.
Pechemre a két a vadmacska azonnal hajba kapott, majd ivós verseny keretén belül óhajtották eldönteni épp aktuális vitájuk. Mondani sem kell, mennyire kényelmetlen helyzetbe hozott ezzel a malőrrel a kis drága, de szerencsére a vendégek nagy része már alaposan el volt ázva, így nem lettem közröhej tárgya. Mondjuk Jamest lecipelni a limuzinig, felért egy kemény edzéssel, és most, hogy elnézem, amint elnyúlva az ülésen, édesen horpaszt, már sejtem, itt semmilyen jutalom nem kerül kiosztásra az éjjel. Félő még reggel sem… és félő, olyan másnapos lesz, hogy csak nyugtatóval fogom tudni elviselni a hisztijét…
|
| darkrukia | 2013. 10. 29. 19:52:12 | #27971 |
 Karakter: James Kresley
Megjegyzés: *kandúromnak*
 - Jó, akkor beszélgetünk tovább, vagy megcsókolsz végre? - nézek rá szépen, mire felnevet, s megkapom a csókom is. Lesimítom róla az ingjét. Minek azt ide? Csak útban van. Vágytól remegő testem becézi gyengéd csókokkal, miközben megszabadít a feleslegessé vált ruháimtól.
Ahogy egyre érzékenyebb területeket érintnek ujjai és ajkai, gátlástalanul hallatom hangom. Orrával finoman simít végig nyakam ívén, míg testünk eggyéolvadva tácol valami ősi ritmusra, ami minkettőnket az élvezetek gyönyörű kapujához sodor közelebb. A bőröm alatt apró szikrákban feszül a vágy, megbizsergetve, megremegtetve alatta vonagló testem. Nyakához simítom karjaim, hogy úgy tudjam átölelni, ahogy még soha. Közelebb érzem őt magamhoz mindenkinel, és én imádom ezt az érzést. A szívem majd kiszakad mellkasomból, annyira dobog, mégis az, hogy hozzám simuló mellkasának hála, ugyanezt érzem felőle, a legboldogabb emberré tesz a földön.
***
Semminek sem örültem jobban, mint mikor Yoru azt mondta, hogy ma nem fog dolgozni. Mindennap meg tudnám szokni azt, hogy későn ébredünk egymás karjaiban. Az ágyban elfogyasztott reggeliről pedig ne is meséljek… mmm… pedig tudnék egyet, s mást is. Szinte lajhárt megszégyenítő mozdulatokkal kelünk ki a jó meleg ágyikóból, hogy felöltözzünk. Heh, persze én nem vagyok hajlandó erre a műveletre. Miért ne lehetne egész nap meztelenül járkálni. Én nem bánnám, ha ruha nélkül mászkálna körülöttem. Kiszárad a szám, ha ilyesmire gondolok.
Nyuszi úr is kezdi már megunni a folytonos kérlelgését, miszerint öltözzek fel.
- James, ha nem öltözöl fel, nem megyünk sehova! - jelenti ki komolyan. Ott áll a fürdőben, egy laza farmerben és atlétában. Büntetni kéne azért, mert ilyen testtel mászkál a földön. Hogy lehet valaki ennyire szexi? Ne, ne felelj, költöi kérdés volt. De akkor is, wáááá…
- Nem baj! Maradhatunk az ágyban is egész nap - mosolygom orrom alatt, amint hozzáfurakodok egyre közelebb. - Furcsán nézel ki így - hümmögöm, inkább csak magamnak, s újra végigmérem őt. A látvány magáért beszél.
- Nem tetszem? - pillant rám végre, mire vigyorogva rázom a fejem, s lábujjhegyre állva, apró puszit nyomok ajkai sarkába. - Öltözz már, cica! Van egy meglepetésem, de ahová megyünk, oda kötelező a ruha.
Épp ezért szoktam én mondani, hogy az öltözékeket be kéne tiltani. Esetleg, aki átlépte a 30 éves korhatárt, annyak szabadna magáravennie valamit, de az olyan férfiak, mint Yoru… bűnösök előttem, mert el merik takarni testükt. Bár enegm rajta kívül nemnagyon izgat más teste.
Hmm… vajon hová akar vinni? Cukrászdába! A a legelfogadottabb hely a számomra ebben a városban.
Kelletlenül nyitom ki a szekrényajtót, majd minden egyes magamravett ruha után vágok egy grimaszt. Na, csak sikerült felöltözni!
Yoru manccsa értem nyúl, s én azonnal elfogadom kezét. Hagyom, hogy levezessen a lépcsőn, egész a kijáratig, ami előtt ott áll egy fehér autó. Kicsit megdöbbenek. Farmer, atléta, kocsi söfőr nélkül?
Mikor beülök és becsukja rám az ajtót, kissé elgondolkozom. Ahogy beszáll ő is, azonnal megkérdem, hogy mi történt. Talán kissé rémültnek is hangzok. Gázt nyom, majd elindul a kocsi is.
- Semmi, cica - legyint, s mosolyogva biggyeszti orrára a napszemüvegét. - Szabadnapom van, és ki szeretném élvezni. Ne aggódj, nem vagyok bajban, és az eszem sem ment el…
- Ha te mondod… - dünnyögöm bizonytalanul, majd inkább fecsegni kezdek neki. Elkezdem a japán konyhával és befejezem a jéghokival.
- Cica, tartalékold magad kicsit - int le, én meg őt nézem. Le sem bírom venni a szemem, csoda, hogy még nem csuktak le illegális bámulásért. - Ha túlpörögsz, ki fog szórakozni később?
- Ezt hogy érted? - kérdem, de azonnal megpillantom a belvárosi mozi rikító feliratát, majd a parkolót. Kissé elkerekedett szemekkel nézek egy darabig, aztán tudatosul bennem… - Moziba megyünk? - sikkantom boldogan, s nevetve mászom nyakába, nem is zavar, hogy a biztonsági öv majd kiszorítja a belsőm.
- Kicsit még nyughass - nyom vissza helyemre, majd profin leparkolja az autüt, míg én az ablakra tapadok. A kocsi motorja leáll, én pedig szinte letépem a kényelmetlen övet.
- Mit nézünk meg? - kérdem lelkesen, majd kiszállva hagyom, hogy mellém lépjen, megfogja a kezem.
- Meglepetés - kacsint rám. Én meg… oh, adjatok egy legyezőt, mindjárt elájulok!
Beállunk egy kisebb sorba, majd Yoru megveszi a jegyeket, majd még veszünk egy nagy adag csokis drazsét, s benyomulunk a moziba. Megtaláljuk a székeket, ahová szól a jegy, majd helyet foglalunk és nemsokára kezdődik is a vetítés. Nagyon tetszik az animációs film, külön az, hogy angol szinkronnal van, így mégjobban nevetek a vicces jeleneteken.
- Nézd, hogy pörög - súgom oda Yorunak, ahogy egy nyuszit mutatnak.
- Pont, mint te - böki meg az orromat, mire kinyújtom rá a nyelvem, majd visszafordulok a vászon felé.
Hamar vége lesz a filmnek, legalábbis, szerintem gyorsan eltelt. Yoru mellettem nagyot nyújtózik, laposakat pislog. Megbökdösöm a vállát, ahogy látom, mindenki vonul kifelé, s mi is ezt kéne tegyük.
Beülünk a kocsiba.
- Most merre? - kérdem, s egy cuppanós puszit nyomok arcára.
- Majd meglátod - int ismét le. Ahj, neki még ez is jól áll. Khm… márint nem úgy áll, hanem… mindegy.
Figyelem az utat, tapadok az ablakra, s minden szórakozóhelynél kérdőn pislogok felé, de nem állunk meg. Ayztán egyszercsak meglátom a vidámpark fénylően villogó feliratát. Ajkaimba harapva nézem, hogy tényleg, tényleg arra megyünk. Yoru kicsit nehezen talál parkolóhelyet, de végülis, amint kiszállunk, azonnal a nyakába vetem magam, elfelejtetve vele ezt. Boldogan fúrom arcom nyakához.
- Gyakrabban is lehetne szabadnapod - dorombolom fülébe, amit megharapdálok.
- Hidd el, annak én is örülnék - sóhajt fel. - De most ezt kell előbb kihasználni - csókol meg, miközben kissé eltol magától. Kelletlenül engedem el a nyakát. Ő átöleli a vállam, hogy elandalogjunk a jegyárusig. Yoru megveszi a jegyeket, majd elenged, hogy kedvemre fussam körbe vagy kétszer is, rekord idő alatt az egész teret. Aztán visszérek mellé.
- Yoru, nézd!- sikkantok egy kissé távolabb tőle, mikor észreveszem a hullámvasútat, ami elsuhan elöttünk. Én már benne is ülök, ahogy megáll.
- Nem igazán kedvelem ezt, James - ingatja a fejét, de nem hagyom, hogy ellenkező vén nénikét játszon, behúzom magam mellé az ülésre.
Kattan a fémrács. Start. Húúúú… ez nagyon cooooooooooool!
Kár, hogy Yoru azt mondja, kicsit rosszul érezi magát, ezért nem megyünk még egy kört.
Amint minden mást nagyjából kipróbálunk, s nekem még így is lenne erőm mégegyszer végigmenni minden - letelepszünk egy padra. Kajálunk valamit, de közben mesélem, hogy mennyire jól érzem magam és hogy mit milyennek találtam. Yoru mosolyogva hallgatja felettébb érdekes beszámolóm.
- Mi a baj? - csúszok mellé, ahogy látom, nem figyel és meglengetem előtte a rózsaszín plüsst, amit valamelyik játéknál nyertünk, már nem emlékszem, túl sok izgalomban volt részem.
- Semmi, kezdek fáradni - mosolyog, majd ujjait tincseim közé bújtatja. - Megeszed, és megyünk, jó?
- De még annyi mindent nem próbáltam… - nyafogom azonnal, hisz már el is terveztem, hogy hová ülünk fel legközelebb.
Egy apró csókot nyom ajkaimra.
- Tudom, de van más tervem is mára, esetleg érdekel? - gyorsan bólogatni kezdek. Már, miért ne érdekelne??
- Hová megyünk még? - kérdem azonnal, s az utolsó falat vattacukrot is eltüntetem számban. Ayztán felpattantva az ivókúthoz mentem, hogy megmossam a kezem. Mikor végre Yoru is feltápászkodott, megfogta a kezem, s visszabaktattunk az autóhoz. Beültem, s ismét erőt vett rajtam az izgatottság, és a kíváncsiság, hogy most hová visz.
***
- Ez mi? - kérdem, ahogy belöki az ajtót és előreenged.
- Cukrászda - magyarázza. - Ne ítélj a külsejéről, az egész városban itt készítik a legfinomabb süteményeket - kacsint rám, majd tolni kezd beljebb.
Az egyik kisebb sarokasztalhoz ülünk le. Régies hely, barátságos.
- Itt latózérzékenyek számára is készítenek sütiket, ergo tejmentesek a csodák - mosolyog rám. Na, ezzel most tényleg lenyűgözött és elnyerte a tetszésem.
- Mit hozhatok? - lép hozzák egy kedves mosolyú, középkorú nő.
- Mit is… mit is… - hümmögöm, ahogy a sütiket nézem, de innen nehéz a választás.
- Talán közelebbről könnyebb lesz a választás - szól, s kedvesen odavezet a űz üvegpulthoz, amik mögött ott vannak a finomabbnál finomabb sütik. Azonnal ki is kérek párat belőlük, nem biztos, hogy meg is fogom enni, de majd úgy csinálom, hogy férjen belém mind, de mind.
Yoru is eszik belőlük, ahogy terülj-terülj asztalkámmá válik a kopottas falap, kockás terítővel.
Végül a hasamat símopgatva feladom az édességfalást. Sajnálattal nézem a maradékot. Ezek már nem férnek belém, sehogysem. Yoru hívja a pincérnőt, aki kedvesen mondja, hogy megkaphatjuk a maradék sütit, s papírdobozba csomagolva.
Kiegyensúlyozom a dobozt, miközben hangosan elköszönök, míg Yoru segít azzal, hogy ajtót nyit.
A kocsiban elfészkelődöm a hátsó ülésen, magam mellett tartva a sütiket, hogy ne essenek véletlenül se le, vagy ilyesmi. Yoru hátrapislog kicsit, én pedig rámosolygok és megsimogatom az arcát. Látom, hogy ő is kábé ugyanannyira fáradt, mint én. Csodás volt ez a nap, egy percét sem bántam meg. Azt hiszem, ha továbbra is így ringatózik a kocsi, akkor én elalszom. Így is lett.
***
Arra riadok, hogy a párnám fel-le mozog, és fázok. Az egész testem remeg, s verejtékezik. Yoru mellettem békésen szuszog, s beharapom alsóajkam, hogy véletlenül se költsem fel szipogásommal.
Olyan rosszat álmodtam. A régi gazdám értem jött és Yoru visszaadott neki. Hallottam anya hangját is, ahogy felsikolt, láttam kihunyni az élet apró szikráját a szemében.
Egész testem remeg. Felülök lassan, szememmel Nyuszi úrat keresem, aki ott kuksol a sarokban. Szerintem szomorú, hogy ma nem aludtam vele, és nem is vettem figyelembe. Érte mennék, de nem merem letenni a lábam a földre. Összekucorodom, s átkarolom lábaim, majd arra hajtom fejem. Nyugi, James, semmi baj, ez csak egy rossz álom volt. Egy nagyon rossz álom. Az nem lehet, hogy Yoru visszaadjon neki… Fáj a mellkasom, rászorítom a kezem.
- Yoru, Yoru, Yoru… - mantrázom nevét, s rázogatom közben hevesen. Könnyes szemeimmel találkozik alvástól még kissé kába tekintete.
- Cica? - nyögi nehézkesen, aztán ahogy mellkasára borulva kezdek sírni, azonnal átkarol. - Hééé, nyugi! Mi történt? - kérdi aggódva, míg én egyre közelebb fészkelődöm testéhez, hogy érezzem a jelenlétét.
- Ugye te nem fogsz visszaadni neki, ugye nem? - sírom, ütögetni kezdem mellkasát.
- Kiről beszélsz, kicsim? Senkinek nem adnálak oda. Hogy jut ilyen butaság az eszedbe? - szorítja magához remegő testem.
- Eljött ide, és te azt mondtad, hogy már nem kellek neked - zokogom kiborulva.
- James, csak álmodtál, ez soha nem történhet meg! Hallod, csak egy rossz álom volt - veszi tenyere közé könnytől nedves arcom, s próbálja elérni, hogy rá figyeljek, de egyszerűen nem tudok koncentrálni. - Nyugodj meg, semmi baj. - Símogatni kezdi a hátam, míg én visszabújok nyakához. Érezhetően csitul bőgésem, s csak agyokat szippantva, kicsit még könnyezve bújok hozzá szorosan.
- Sajnálom - motyogom, mikor rájövök, hogy milyen bután viselkedtem. Még párat szipogok. Érzem, ahogy letörli az arcom.
- Nincs semmi baj, előbb is felébreszthettél volna. De, tudod mit? - kérdi, s ezzel felkelti a kíváncsiságom. Felnézek rá. - Legközelebb nem engedem, hogy rémálmod legyen. Azt akarom, hogy csak szép dolgokról álmodj - csókol meg, én nagyot szusszanok.
- Köszönöm - motyogom szájába. - Yoru - nyögöm nevét, s kissé félve nézek rá.
- Mi a baj? Mit szeretnél? - kérdi azonnal.
- Idehoznád Nyuszi úrat? Biztos nagyon szomorú, mert ma nem is foglalkoztam vele - motyogom pirultan, s ő sóhajtva tesz eleget kérésemnek. Visszamászik mellém, s másik oldalamra teszi a plüsst, akinek megpillantom arcát az ablakon beszűrődő holdfényben. - Látod, hogy mosolyog? Tudtam én, hogy hiányoztam neki. Szomorú voltál, igaz? - intézem szavaimat hozzá, s egy puszit nyomok a fejére, betakargatom őt gondosan.
Visszafordulok Yoruhoz, aki nagy mosollyal az arcán figyel. Átkarolom a nyakát és kikövetelek egy csókot. Milyen jó is így álombamerülni.
***
Fintorogva ébredek arra, hogy valaki birizgálja a hajam, meg a karom is elzsibbadt. Nyöszörögve nyitom a szemem, miután kidörzsöltem belőle az álmosságot és szembetalálkozok Yoru moslyával. Azonnal visszamosolygok én is. Apró puszi nyomok ajkaira, mire ő elmélyíti egy finom csókká.
- Jó reggelt! - súgja nyakamba.
- Neked is - puszilom meg arcát.
- Ma mennem kell dolgozni. Szólok Jinnek, hogy ma vigyen el téged a farmra.
- Farm? Mi? - nézek rá értetlenül.
- Nyugi, remekül fogtok szórakozni ott is.
- Miért kell ma dolgoznod? Olyan jól szórakoztunk tegnap, nem lehetne ma is...? - kérdem teljesen ráakaszkodva.
- Sajnos nem lehet - nyögi, mert időközben rátaláltam merevedésére. Ááááá, bingó!
- Nem maradsz velem? - sóhajtom, ahogy végigsimít combomon. Fölé mászom, s kezemmel továbbra is kényeztetem. - Pedig, remekül el tudnánk szórakozni - suttogom nyakára, s apró pillangócsókokkal simitok végig ajkaimmal mellkasán.
- Cica, állj le! - morran fel, ahogy heréit másik kezembe véve kezdek játszani.
- Ez a testrészed nem szeretné, ha abbahagynám. De igazad van, sokkal jobb lenne, ha az ajkaimmal tudnálak kényeztetni. Ugye te is szeretnéd, Yoru? Mélyen a számban lenni… hmm? - nézek rá, s végignyalom ajkaim.
- Mióta lettél ilyen aljas? - nyomja lejebb fejem, mire felkuncogok.
- Nem vagyok aljas, inkább kéjenc. Szeretnélek érezni.
Az utolsó mondatom már ágyékára suttogom.
- Szopj már le - morran fel.
- Ez már jobban hangzik - nevetek aprót, s mélyen a számba veszem.
***
- És ez itt az istáló. Itt vannak a lovak és a szarvasmarhák, de jeleg csak két kanca és egy szamár van benn.
Figyelek Jin magyarázatára.
- Szeretem a lovakat. De magasak - motyogom, amin elneveti magát.
- Mindjárt gondoltam - enged előre és megmutatja a pacikat. - Kinn is vannak, jobb szeretnéd őket megnézni?
- Aham - bólogatok, aztán meg repülök. Hogy hova? Hát Yoru karjaiba. - Sziasziaszia! - csókolom meg azonnal, míg ő felnevet.
- Na? Hol tartotok? - néz Jinre, aki a kifutóban ügető lovakra mutat.
- Oh. Szeretnél lovagolni, cica? - néz rám, mire elkerekedett szemmel megrázom a fejem. Hogy én felüljek arra? Na, ne! - Oké, akkor csak innen nézzük őket - támaszkodik a karámnak. Azt hiszem, csorog a nyálam. Hogy lehet valaki ilyen szexi még egy rakás ló között is?
- Yoru - nyögöm kissé bátortalanul, ahogy már negyek órája nézzük a futkározó állatokat.
- Hmm?
- Annak a lónak öt lába van - mondom határozottan, kicsit félve. Döbbenten néz rám, majd megvakarja a tarkóját.
- Biztos beleszámoltad a farkát is.
- Jó - maradok csendben egy darabig. - Ha a farkát is beleszámolom, akkor hat van - nézek rá furcsán. Ayztán valami megfogalmazódik a fejemben. Érzem, hogy a lábujjam hegyéig elpirulok. - Oh… nem szóltam… - motyogom, mire Yoru szinte fulldokolni kezd a nevetéstől. Felfújom az arcom morcosan. - Jól vann na, nem kell kiröhögni - mondom sértetten, aztán pirultan bújok az oldalához nevetve.
- Én mondtam, hogy beleszámoltad a farkát - kuncog fel.
- Végül is, igazad van - pillantok oldalra, mire ismét felnevet és kapok egy puszit az arcomra.
***
A farmon maradva vacsorázunk meg. Jin is velünk eszik, így jókedvűen mesélek nekik, míg egyszercsak olyan hiányérzet lesz úrrá rajtam. Körülnézek, s látom Yoru arcát, hogy ő ezt nem érti. A közvetlen könyezetemben nézek körül, tehát a saját székem körül, aztán Yoru szék körül.
- Nem hoztuk a nyulat - hallom meg Jin suttogását. Yoru szemében értelem csillan, s bólint.
- Kicsim, otthon biztos vigyáznak rá, ne aggódj - húz magához a derekamnál fogva.
- Biztos? - nézek rá komolyan.
- Biztos - bólint, s én mosolyogva nyomok egy csókot ajkaira, hogy tovább folytassam jókedvűen az evést és a fecsegést.
|
| Akira_chan | 2013. 09. 19. 17:33:10 | #27394 |
Karakter: Mizuno Yoru
Megjegyzés: Cicának
Könnyek gyűlnek szemébe, miközben belelapoz az iratokba, és összeszorul a szívem a látványtól. Talán mégsem volt jó ötlet csak így, feltépni a múlt sebeit...
- Már... már kezdtem elfelejteni, hogy is nézett ki anya – suttogja akadozva, és könnyei szikrázva gördülnek végig szomorú arcán. Tekintete elréved, valószínűleg újra éli a múlt szép és borzalmas emlékeit, és én nem tudok mást tenni, csak nézni, ahogy szenved... a mappa suhogva csúszik ki kezei közül, belőle riadtan szóródnak szanaszét a lapok, és James füleire szorított kezekkel, görcsös zokogásba kezd. Fogcsikorgatva húzom magamhoz, próbálom nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de csak lassan csillapszik heves érzelmi kitörése.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen hatással lesz rád, inkább eltitkolom – morgom dühösen, szorosan tartva karjaim között reszkető testét. Tudtam, hogy nem lesz egy sétagalopp, de nem hittem, hogy ennyire rossz lesz látnom szenvedését.
- Nem – rázza meg fejét, és látom, próbál erőt venni magán. Felnéz rám, szép szemei könnyektől fátyolosak, de már nyugodtabbnak tűnik, ami jó jel. Tenyerei közé fogja arcom, és puszit lehel orromra, majd rekedt hangon újra megszólal. – Köszönöm... köszönöm, hogy segítesz nekem!
- James... – kezdeném, de közbevág, és könyörgése szíven üt.
- Csak... csak ne hagyj egyedül... jó? – pislog rám reménykedve, és tudom, számára nem kis előrelépés, hogy ekkora bizalmat szavazott nekem.
- Jó! – bólintok komolyan. – Ki fogom deríteni, ki ölte meg a szüleidet James, megígértem! – mondom el neki újra, és tényleg komolyan is gondolom. És, ha meglesz az a mocsok, a saját két kezemmel fogom kicsinálni, ezért garantálok!
- Köszönöm! – szipogja hozzám bújva, és nagyot sóhajtva szorítom magamhoz. Annyira törékeny, annyira gyerek még, és már elvettek tőle mindent, ami csak egy embernek kedves lehet, nem fogom tétlenül tűrni, hogy ezt megússza bárki is. James egyszerűen nem ezt érdemelné, és tudom, mellettem sincs épp a legnagyobb biztonságban, de vigyázni fogok rá!
***
Egész nap unalmasnál unalmasabb alakokkal vagyok kénytelen múlatni az időt, a munkám nem hanyagolhatom el, de gondolataim újra és újra James köré kanyarodnak. Mire leszáll az este, úgy érzem, szétzuhan az agyam a sok információtól és számtól, amikkel foglalkoznom kellett, és nem vágyom másra, csak otthonom kényelmére. Már a hallban leadom a táskám és kabátom Jinnek, aki közli, James a könyvtárban húzza a lóbőrt már egy ideje. Hihetetlen, mennyit tud aludni ez a srác, tényleg, mint egy macska...
Halkan nyitok be a helyiségbe, a kandallóban vöröslő parázs megvilágítja alakját, mellette szétterült fülekkel Nyuszi úr fetreng. Megforgatom szemeim, de ajkaimon mosoly vibrál, és óvatosan közelítem meg, hogy fölé hajolva, apró csókokkal ébresszem. Motyorászva puszil meg, majd álmosan pislogva felnéz rám, és örömében körém fonja kezeit-lábait.
- Yoru – sóhajtja nevem kábán, még nem ébredt fel teljesen.
- Szia, cica! Hogy telt a napod? – bökdösöm meg orrocskáját a sajátommal, mire felkuncog.
- Ez csikiz – somolyog édesen. – Unalmasan, társasoztunk Jinnel, aztán jöttünk ide, de meleg volt, és elaludtam – sorolja. – És a tiéd? Fáradt vagy? – rángatja meg hajam gyerekesen.
- Nem, viszont nekem nem volt időm unatkozni – sóhajtom, és elnézően hagyom, hogy apró kezei lesimogassa rólam az inget.
- Jó, akkor beszélgetünk tovább, vagy megcsókolsz végre? – kérdi, és nevetve teszek eleget óhajának. Napok óta nem lehettem vele annyit, amennyit szerettem volna, de most itt a remek alkalom. Gyengéden szabadítom meg ruháitól, miközben csókokkal becézem végig vágytól remegő testét, és most semmit nem akarok elkapkodni.
Kiélvezem minden érintését, csókját... hangját, azt az édesen nyafogós, mégis borzongatóan erotikus hangját, amit szex közben sem szégyell hallatni. Egyszerűen elbűvölt, a rabszolgája lettem, még, ha erről ő maga nem is tud. De nem bánom, az enyém, akarom és meg is tartom, mert soha ennyire nem ragaszkodtam még senkihez, mint hozzá. Orrommal végig cirógatom nyakát, alattam ringatózó teste forrón idomul az enyémhez, és egyre mélyebben és mélyebben fogad magába. Mint egy lassú tánc, tüzes, érzéki és többet rejt magában, mint a puszta testiség, ebben már érzelem munkál, és remélem, ő is érzi ezt. Hogy mennyire vágyom rá, hogy mennyire fontossá vált számomra... belenézek kábán csillogó szemeibe, vörösre csókolt ajkain bágyadt mosoly vibrál, és úgy szorít magához, mintha nem lenne holnap.
Azt hiszem, ilyen a szerelem érzése... ijesztő....
***
Hetek óta az első, igazi szabadnapom, amikor tényleg semmivel nem kell foglalkoznom, csak a semmittevéssel… mondani sem kell, ennek James örül a legjobban. A kései ébredés, és ágyban elfogyasztott reggeli után – amit félig meddig róla fogyasztottam el végül, és amit egyikünk sem bánt igazán – nehézkesen szedem össze magam, cicusról nem is beszélve. Szokás szerint pucéran ténfereg körülöttem, maga után húzgálva a hatalmas plüsst, és tízedik felszólításomra sem hajlandó felöltözni.
- James, ha nem öltözöl fel, nem megyünk sehova! – jelentem ki komolyan, és mosolyogva figyelem a tükörből, ahogy leesett állal mustrálja szerelésem. Hiába, na, engem is ritkán lehet farmerben és atlétában látni… de ma nincs semmi kötelezettségem, és különben is, ahová vinni akarom, oda nem mehetnék öltönybe. Alig lennék feltűnő jelenség…
- Nem baj! Maradhatunk az ágyban is egész nap – somolyog édesen, és hozzám törleszkedik. – Furcsán nézel így ki – hümmögi, mikor ismételten végigmér.
- Nem tetszem? – pillantok le rá, mire vigyorogva megrázza fejét, és lábujjhegyre állva puszit nyom szám szegletébe. Na, azért! – Öltözz már, cica! Van egy meglepetésem, de ahová megyünk, oda kötelező a ruha.
Lebiggyeszti ajkait, de látom szemeinek villanásán, kíváncsisága éledezőben van. Kelletlenül tárja sarkig szekrénye ajtaját, és minden egyes magára ráncigált ruhadarab után grimaszol egy sort. Végül nagy nehezen mégis csak sikerül szalonképes állapotba hoznia magát, és felé nyújtott kezembe csúsztatja tenyerét, hagyva, hogy levezessem az emeletről. A ház előtt kedvenc, mégis alig használt BMW-m fehérlik, amit szinte soha nincs alkalmam igazán próbára tenni, hiszen a tárgyalások és üzletfelek miatt általában a limuzinokat vagyok kénytelen igénybe venni. A mai nap azonban más, ma a magam ura lehetek végre, és nem foglalkozva James egyre döbbentebb arckifejezésével, becsukom rá az anyósülés felőli ajtót.
- Yoru, mi történt? – kérdezi rémülten, mikor beszállok én is, és kövér gázt nyomva, gumi csikorgatva kilövök a járgánnyal.
- Semmi, cica – legyintek, és mosolyogva biggyesztem orromra a napszemüvegem. – Szabadnapom van, és ki szeretném élvezni. Ne aggódj, nem vagyok bajban, és az eszem sem ment el…
- Ha te mondod… - dünnyögi bizonytalanul, és az út további részében össze-vissza csacsog mindenféléről, kezdve a japán konyha bizarrságától egészen a jéghokiig, ami nem is értem, hogy függ össze az evéssel, de talán jobb is…
- Cica, takarékold magad kicsit – intem le lazán, mikor felsejlik előttünk a vidámpark hatalmas főkapuja. – Ha már most túlpörögsz, ki fog szórakozni később?
- Ezt hogy érted? - kérdezi, de meglátva a belvárosi mozi rikító feliratát, ami mellett leparkolok, elkerekedett szemekkel reked belé a szó. Ritka pillanat… - Moziba megyünk? – sikít fel boldogan, és biztonsági öv ide vagy oda, ő bizony velőtrázó nevetéssel mászik nyakamba, mit sem törődve azzal, hogy eme tette különösen balesetveszélyes is lehetne, ha még az úton lennénk…
- Kicsit még nyughass – próbálom visszatuszkolni helyére, és fél kézzel szorongatom a kormányt, a lehető legprecízebben beállva a keskeny parkoló sávba. Bólogatva tapad az ablaküvegre, majd, amint megáll a jármű, már tépi is le magáról az övet.
- Mit nézünk meg? – lelkendezik, ahogy mellé sorolva megfogom kis kezét.
- Meglepetés – kacsintok rá, és elvegyülünk a mozi előtt sorakozók között. Kivételesen nem törtetek, kivárom a sort, megveszem a jegyeket, és odabenn az előtérben még egy nagy adag csokis drazsét is a cicusnak.
Néha jó egyszerű emberként élni, és most különösen örülök, hogy James-szel együtt csinálhattam programot. Bár nem a megszokott szabadnap, de kinek kell a golf és a póker parti, ha egy ilyen tüneménnyel vonulgathat a szájtáti nézősereg előtt a moziban? Megkeresve a székeinket, még épp időben foglalunk helyet, mert a vetítés máris kezdetét veszi. Valami vicces animációs film, angol szinkronnal – csak, hogy James élvezze. És élvezi is, nagyokat kuncog a bárgyú állatszereplők bénázásain, és még az sem igazán zavarja, hogy a teremben szinte csak tőle fiatalabbak vannak jelen. A maga módján ő is egy nagy gyerek, és azt szeretném, ha kiélné ezt…
- Nézd, hogy pörög – súgja oda nekem vigyorogva, és a hatalmas vásznon bukdácsoló nyuszi felé int.
- Pont, mint te – pöckölöm meg orrocskáját, mire kiölti nyelvét, és visszafordul a vászon felé. Elnézően megcsóválom fejem, és mivel nem tud lekötni a film, hát van időm elemezni az elmúlt hetek és hónapok hozta változásokat. Egek… hónapok? Észre sem vettem, milyen rég volt a nap, amikor magamhoz vettem… mennyi fejfájást okozott és eleinte semmit nem akartam kezdeni vele. Aztán szép lassan minden megváltozott, és tagadhatnám, de önmagamnak nem hazudhatok, szeretem, hogy körülöttem sündörög.
Mire a filmnek vége, már laposakat pislogva nyújtózom, nem sokon múlt, hogy elaludjak. James boldogan bökdös vállon, jelezve, menni kéne, mert a nézők lassan kiszállingóztak a teremből.
Újra a kocsihoz vesszük az irányt, és remélhetőleg számomra is értelmesebb program után nézünk.
- Most merre? – érdeklődik a cica, és puszit cuppant arcomra.
- Majd meglátod – intem le nemtörődömül, és szemem sarkából látom, oda meg vissza van már a kis édes. Kíváncsian pislog ki az ablakon, és minden valamire való szórakozóhelynél, ami mellett elhaladunk, kérdőn pislog rám. De nem adom ki a tervem, annál nagyobb lesz az öröm, és ebben sem tévedtem… a vidámpark messziről is jól kivehető felirata színes fényekkel vibrál, és a cica ajkába harapva mereszti szemeit, ahogy egyre közelebb és közelebb érünk a főbejárathoz. Nagyon nehezen találok csak parkolót, messzebb is van, mint szerettem volna, de James-t ez látszólag nem kedvetleníti el. Kiszállva az autóból, azonmód rám ugrik, és boldogan fúrja arcocskáját nyakamhoz.
- Gyakrabban is lehetne szabadnapod – dorombolja édesen, és megharapdálja fülcimpám.
- Hidd el, annak én is örülnék – sóhajtom őszintén. – De most ezt kell előbb kihasználni – csókolom meg, és óvatosan lefeszegetem magamról. Kelletlenül engedi el nyakam, de cserébe azonnal átölelem vállát, és elandalgunk a jegyárusig. A bejáratnál megveszem a jegyeket, és szabadjára engedem a kis búgócsigát, menjen csak és szórakozzon kedvére. Ez az egész tulajdonképp érte van, jó magam nem rajongok az efféle helyekért…
- Yoru, nézd! – sikkant valahonnan a tömegből, és szemeim forgatva próbálok nyomára bukkanni. A hullámvasút zakatolva suhan el előttünk, a rajta sikongató emberek látványa nem tölt el túl sok bizalommal, és amint megállnak a kis kocsik, James már ugrik is az egyikbe. Ettől féltem…
- Nem igazán kedvelem ezt, James – ingatom meg fejem, de nem érdekli ellenkezésem, mert utánam nyúlva, becibál a kényelmetlen ülésre. Mire észbe kapok, kattan a fém rács előttünk, és a szerelvény nehézkes startot vesz. Mély levegőt veszek, majd hosszasan kifújom, és félve nézek a mellettem szorongó fiúra, akin nyoma sincs pániknak. Fülig érő vigyorral és édesen nevetgélve élvezi, ahogy egyre nő a sebesség, és felérve a hullám tetejére, sikongatva kapaszkodik a karomba. Arcán eddig nem látott boldogság, mintha kicserélték volna, még egyszer sem láttam ennyire felszabadultnak. Jó, ha ez kell neki, hogy kiélje magát, én is megerőltethetem magam. Megszorítom kezét, és bár tényleg nem szívügyem ilyen magasságokból hirtelen talaj-közeli állapotba kerülni, most az egyszer megpróbálom élvezni én is. Arra persze nem gondoltam, hogy James majd vérszemet kap emiatt… alig támolygom le a hullámvasútról, és győzöm le rosszullétem, már rángat is tovább. Lelkesen ordibál, mert ebben a hangzavarban csak így lehet kommunikálni, és minden szembejövő játékra felmászik.
Túlélve az iszonyatosan pörgő teáscsészéket, egy megalázó menetet a körhinta csillámpóniján, és a céllövöldében zsákmányolva egy alaktalan, leginkább vakondra emlékeztető plüsst, már a halálom kívánom. James persze tovább pörög, de ideiglenesen le tudom nyugtatni egy hatalmas, rózsaszín vattacukor felhővel, amit azonnal majszolni kezd. Letelepszünk az egyik szabad padra, és míg ő falatozik és szokás szerint hadarva tartja kiselőadásait mindenről, ami épp eszébe jut, elégedetten elmosolyodok. Mellette valahogy elviselem a tömeget is, hogy az emberek megbámulják furcsa párosunk, vele valahogy egyszerűbb...
- Mi a baj? – csúszik mellém, és meglengeti előttem a rózsaszín förmedvényt.
- Semmi, kezdek fáradni – mosolygom rá, és beletúrok kócos hajába. – Megeszed, és megyünk, jó?
- De még annyi mindent nem próbáltam... – nyafogja azonnal, de apró csókot nyomok ajkaira. Édes... túl édes... utálom a vattacukrot.
- Tudom, de van más tervem is mára, esetleg érdekel? – csigázom kíváncsiságát, mire szapora bólogatásba kezd.
- Hova megyünk még? – kérdi mohón, és a maradék ragacsot két falatban tünteti el a pálcáról. Aztán felpattan, és az ivókúthoz szalad, hogy megmossa kezeit. Nehézkesen feltápászkodom, nekem már ennyi is sokk volt a mókából, csendesebb helyre vágyom. Kézen fogom Jamest, és a késődélutáni napsütésben visszabaktatunk az autóhoz. Szó nélkül kászálódik be az ülésre, és izgatottan forgatja fejét, várva, hogy én is beszálljak.
*
- Ez mi? – kérdezi csendesen, ahogy belököm magunk előtt az ajtót.
- Cukrászda – magyarázom türelmesen. – Ne ítélj a külsejéről, az egész városban itt készítik a legfinomabb süteményeket – kacsintok rá, és magam előtt tolva, bevesszük magunk az egyik kopott sarokasztalhoz. A cukrászda valaha igencsak jól menő és felkapott hely volt, de ahogy változott a környék, és sajnos megnőtt a bűnözés, sokat veszített eredeti fényéből. Még emlékszem, amikor kölyökként a kirakata előtt csorgattam a nyálam, és az egyik itt dolgozó néni egyszer megsajnált, és titokban adott néhány habkarikát. A néni azóta meghalt, de én előszeretettel járok ide még mindig, mert lehet, hogy a berendezés idejét múlt, a légkör mégis mindig barátságos és számomra nosztalgikus, és ami a lényeg... – Itt laktózérzékenyek számára is készítenek sütiket, ergo tejmentesek a csodák – mosolygom Jamesre, akinek egyből felderül az arca.
- Mit hozhatok? – lép hozzánk egy kedves mosolyú, középkorú nő.
- Mit is... mit is... – hümmögi James, és a sarokban csillogó üvegpult kínálatával szemez.
- Talán közelebbről könnyebb lesz a választás – bíztatja a pincérnő, és kedvesen elkalauzolja lelkesen ugrabugráló cicusom a sütemény csodákhoz. Mosolyogva figyelem, ahogy halomra rendeli a habos és krémes finomságokat, és csak bólintok egyet beleegyezően a tétovázni látszó nőnek. Tudom, hogy úgysem eszi meg mindet, de legfeljebb hazavisszük.
Az egész asztalt beterítik a szebbnél szebb sütemények, és magam is elmajszolok párat, míg James szabályosan betegre eszi magát belőlük. Végül hasát simogatva feladja a küzdelmet, és bánatosan méregeti a maradék nasit, de enni már nem tud. Nem is csoda, szerintem ennyit nem evett az elmúlt két hétben összesen, mint ma. Igaz, csak édesség, de ez is valami... intek a pincérnőnek és kicsengetem az összeget, cserébe pedig megkapjuk a maradék szeleteket ízléses papírdobozba csomagolva.
James boldogan egyensúlyozik ki a dobozzal, miközben hangosan elköszön a hölgytől, én pedig kinyitom neki az ajtót. A kocsiban elfészkelődik a hátsó ülésen, maga mellé vonva a sütiket is, mintha bárki is el akarná venni tőle. Bágyadt mosolyt küld felém, ahogy hátrapislogok rá, és megsimogatja arcom. Fáradt, látom rajta, kimerítette a mai nap, ahogy engem is... de nem bánom, végre volt egy kis időm csak rá koncentrálni, és azt hiszem, ő is élvezte.
Mire begördülünk a villa lépcsői elő, James már alszik, és az elő siető Jin tanácstalanul forgatja a kezébe nyomott sütis-dobozt. Jó magam kiemelem a durmoló cicust az ülésről, és elégedett vigyorral indulok neki a lépcsőknek, mit sem törődve alkalmazottaim meglehetősen érdekes pillantásaival.
|
| darkrukia | 2013. 08. 12. 14:17:51 | #26835 |
Karakter: James Kresley
Megjegyzés: (kandúromnak)
Egy hangulatos étterem sarokasztalánál lógatom a lábaim idegesen. Yoru mellettem az étlappal szemezget, míg szemben Komaru, aki tüntetőleg másfele bambul, s mellette azt hiszem a bátyja, bár őt még most látom először. Látszik rajta, hogy totál nem érti, miért is vagyunk ennyire hisztisek Komaruval. Addig jó neki. A pincér felveszi a rendelést, udvariasan felszólgálja a nyúlkaját, majd eltűnik. Yoru sóhajtva igazítgatja magán nyakkendőjét, majd hátradől a székben és komolyan néz a számomra még ismeretlen férfira.
- Nos, azt hiszem, van mesélni valónk egymásnak – sóhajt ismét. – Mielőtt a kedves kisöcséd egy elmebeteg pszichopatának állít be, szeretném közölni, tegnap kapott tőlem egy kis nevelést.
- Gondolom, okod volt rá, hogy így tegyél – bólint, mintha ez semmiség lenne. Hmm... neki az is. Haraggal néz egy pillanatra a szöszi felé. – Mi történt? – kérdi, Yoru pedig összefoglalja az eseményeket röviden. A végén csak rám nézve sóhajt fel.
- Én is hibás vagyok, tudom – motyogom közbe, bűnbánóan nézek rájuk. – De, ha Komaru nem heccelt, én sem piszkáltam őt! Sajnálom, hogy gondot okoztam, én csak Yorut akartam megvédeni! – mondom szinte sírva, érzem, ahogy összegyűlnek a könnyek szemecskéimben.
- Semmi baj, James! – mondja komolyan. – Azt hiszem, nem csak te tartozol bocsánatkéréssel! Tudom, hogy az öcsém nem egy könnyen kezelhető ember, ezért hadd kérjek bocsánatot tőletek. Sőt, ő is ezt fogja tenni! – jelenti ki határozottan, s könyökével oldalba böki a grimaszoló szöszkét.
- Bocsánat! – hümmögi Komaru gyászos hangon, és durcásan dobolni kezd az asztalon.
- Fátylat rá – sóhajt fel Yoru megkönnyebbülten. – És milyen volt Amerikában? – tereli más fele a szót, mire a férfi elkezd beszálmolni neki az útjáról. Elképesztő, hogy végre beszélhetek az anyanyelvemen is, boldogan beszélek angolul, miközben a kaja is megérkezik.
Kellemesen telik el az ebéd. Sőt, nagyon kellemesen, mert a szöszi egy szót sem szólt. A búcsúzkodás hevében még kapunk egy gyilkos pillantást Komarutól, amitől őszintén megijednék, de most nem vagyok olyan kedvemben, hihi...
Láttam, hogy Hisao-san átadott valamilyen sárga borítékot a gazdámnak, amiről meg is kérdezem, hogy micsoda, de Yoru csak lepisszeg. Pfff...
***
Az udvaron futkározok és kergetőzök néhány szöcskével, aztán a madarakat is megfigyelem, ahogy egy-egy ág megrezzen és hangos csiripelésbe kezdnek. Szeretem a nemrég lenyírt fű és a szél illatát.
Jin zavar meg játékomban, s meglepetten pislogok rá. Yoru hivat, s én máris futok a dolgozószobája felé.
Először csak mosolyogva bekukkantok.
- Kerestél? – kérdem, s besurranok a szobába.
- Igen! Ülj le, kérlek – int a fotel felé. Megtorpanok. Álljunk csak meg! Fotel? – Fotel! Most nem mászol rám cicus! – válaszol gyanakvó tekintetemre. Nem értem, talán valami rosszat tettem? Meg akar szabaduéni tőlem?
Megszeppenten figyelem.
- Yoru, baj van? Nem csináltam rosszat! – dadogom idegesen, s már teljesen bekucorodok itt a fotelben.
- Nem, nem csináltál! – nyugtat meg, majd felém löki azt a sárga mappár, amit láttam. Kérdőn nézek rá, majd a papírokra, majd kissé idegesen remegő kézzel nyúlok utána. – Egyenlőre ennyit tudtam meg. Hisao segítségével kicsit utána jártam az elrablóidnak, de sajnos, még mindig nem tudom, hol keressem őket. Viszont, a név megvan, el tudunk indulni, és hidd el, meg is fogom találni őket – magyarázza, én meg könnyes szemekkel lapozok bele a lapok közé.
Nem látom az írást a szememben összegyűlt könnyektől, de egy oldalon meglátok egy képet. Édesanyám mosolygós arcát már majdnem elfeledtem, apám erős szorítását és tesóm kedves szemeit.
- Már... már kezdtem elfelejteni, hogyan is nézett ki anya – suttogom, szinte csak magamnak.
Eszembejut minden. Azok a férfiak, és édesanyám élettelen acára fagyott sikolyok, a húgom csípőjén lefolyó vér, az apám felismerhetetlen borostás arca.
Tompa puffanással ér földet a mappa, ahogy a kezeim fülemre teszem, csakhogy ne halljam ismét anyám fájdalmas sikolyát. Érzem, hogy remegek, hogy az egész testemben zuzmoraként terjed szét a rémület.
Sikolyra nyílnak ajkaim, de nem jön ki egy hang sem a torkomon, s meleg ölel körül. Kis időbe telik, míg remegésem alábbhagy, miközben tudatosul benne, hogy Yoru tart épp a karjaiban.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen hatással lesz rád, inkább eltitkolom – mormog, mint a veszett kutya, de elhúzódom tőle, s komolyan nézek a szemeibe. Még kicsit könnyezem és szipogok.
- Nem – suttogom, aztán nyelek egy nagyot, hogy a hangom valamennyire kitisztuljon. – Köszönöm... Köszönöm, hogy segítesz nekem... – fogom két tenyerembe arcát, s egy puszit hintek orrára.
Meglepetten pislog rám.
- James...
- Csak... csak ne hagyj egyedül, jó? – nézek fel rá szépen, még egy-egyet szipogva. Bólint.
- Jó. Ki fogom deríteni ki ölte meg a szüleid, James, megígértem – mondja komolyan, én pedig biztonságot nyújtó karjaiba bújok.
- Köszönöm...
***
A szobámban vagyok, de valahogy most nem köt le Jin, akivel társasozom épp. Uncsiiii...
- Dobj – löki felém a kockát, de hozzá se nyulok.
- Nincs kedvem folytatni – csücsörítek neki édesen.
- Nekem sem. Akkor mit szeretnél csinálni?
- Átmenni Yoruhoz – mondom, de annyit érek el vele, hogy lecicceg.
- Tudod, hogy nem zavarhatod tárgyaláson.
- Jól van. Akkor megjünk a könyvtárba – állok fel, s vonom magamhoz Nyuszi úrat is.
Végül ott, a könyvtárban lévő kandalló előtt alszom el a szőnyegen. Jó meleg van, s már nagyon hiányzik Yoru is. Egész nap tárgyalásokon vett részt, még itthon is. Odabújok nyuszimhoz, ő legalább nem hagy itt, holmi tárgyalások miatt.
***
Azt álmodom, hogy Yoru mászik fölém, s gyengéd csókkal ébreszt. Nyöszörgök párat ajkaiba, s rájövök, hogy ez nem is álom.
- Yoru – sóhajtom, s átkarolom gyorsan a nyakát karjaimmal, derekát pedig lábaimmal. Innen nem szabadulsz egykönnyen.
- Szia, cica! Hogy telt a napod? – piszézi meg orromat, mire kicsit félretolom, hogy megrázzam a fejem.
- Ez csikiz – kuncogok fel. – Unalmasan, társasoztunk Jinnel, aztán jöttünk ide, de meleg volt, és elaludtam – mesélem nagy vonalakban. – És a tied? Fáradt vagy? – húzogatom meg haját, mire felmorran kicsit.
- Nem, viszont nekem nem volt időm unatkozni.
- Jó, akkor beszélgetünk tovább, vagy megcsókolsz végre? – nézek rá szépen, mire felnevet, s megkapom a csókom is. Lesimítom róla az ingjét. Minek azt ide? Csak útban van.
|
|
