Lesütöm a szemem, és igyekszem ez alatt a rövid szusszanásnyi idő alatt, összeszedni magam annyira, hogy rendesen rá tudjak nézni.
Olyan gyengéden fogja meg a kezem, hogy először észre sem veszem, csak röviddel azelőtt, hogy megszólalna.
- Miu-chan. Bocsánatot szeretnék kérni – mondja szomorú tekintettel, amitől nem tudok elfordulni, pedig egyre jobban zavarban jövök. – Nem hittem, hogy ilyen sokan jönnek el, ha a host klub is eljön, és miattam sebesíted meg magad. Sajnálom. – Még mindig csak meglepve nézek rá, pár percig attól elbódulva, hogy miattam aggódott, és a sebeimet bánja.
- Oh, ez… semmiség – kapom el a kezem az övétől. Végig simítok a kézfejemen, hogy még utoljára az ő nyomának puhaságát érezhessem.
- Cserébe haza kísérhetlek? – ajánlja fel, amit örömmel el is fogadnék, ha nem kavarognának a gondolataim. Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, annak ellenére, hogy szeretném.
- Én… nem is tudom… - habogom a földet nézve, és a szemem cikázik a cipőink között, miközben gondolatban nem nagyon vagyok jelen, mint inkább a röplabdapályán.
- Rendben, akkor… csak félúton, ha így megfelel – ajánlja, ami sokkal jobban hangzik, és amire már nem is tudok ellent mondani.
- Um… - egyezek bele, és ő örül is neki. Vajon mért fontos ez neki? Mért teszi?
- Vezess, kérlek. – Enged előre indulni, én pedig továbbra is zavarban vagyok, de irányba fordulok, és lassú léptekkel haladok, amíg mellém nem ér.
- Remélem, nem fáj semmid. – Kedves gesztus, hogy aggódik értem, értékelem is, csak éppen nem igazán tudom mit reagáljak rá.
- Áh, dehogy… már hozzászoktam. – Tulajdonképpen tényleg így van, már nem is érzem az ütéseket, csak néha csíp.
Aztán erőt gyűjtök magamban, hogy végre rákérdezzek, mert szeretném az ő szájából is hallani.
- Raion-kun…
- Hm?
- Kérdezhetek valamit?
- Persze kedvesem. – Zavarba hoz a megszólítás és kissé kellemetlenül is érzem magam miatt, mivel tudom, hogy mit fogok kérdezni.
- Elárulod nekem, hogy ... mi a host klub lényege? – Most, hogy kimondtam, most érzem csak igazán kellemetlennek, igaz rosszat nem mondtam, de a döbbenetet látva, ami egy pillanatra kiült az arcára, kicsit elbizonytalanodom, abban, hogy jól teszem-e.
- Szívesen. Régebben, egy mangában olvastam ilyen klubról. Persze abban elit, gazdag emberek jártak akadémiára. Páran alapítottak egy ilyen host klubot, és megtetszett ez az ötlet. Gondoltam… miért is ne csinálhatnánk mi is ilyet? Nem olyan fényűző, de mégis. Mi is a lényege? Nos… Sokan szeretnek társalogni, vagy szeretnének főleg azzal, aki tetszik nekik. Először azt hittem, ehhez én is elég lennék… – oh, azért az egoizmus Raion-kunnál is létezik néha. Halványan elmosolyodom rajta, de később már nem tudom, hogy ez szimpatikus-e. -, de hiú voltam. Rájöttem, hogy mindenkinek más az ízlése, így ha egy rendes klubot szeretnék, több stílusú host kell, hogy mindenki megtalálja az igényének megfelelőt. – Mintha nem is emberekről beszélne.
- De… ez nem olyan, mintha ámítás lenne?
- Ebbe még nem igazán gondoltam bele – Elgondolkozva félre néz, azt hiszem tényleg nem jellemző, hogy ilyesmit kérdezzenek tőle. Érdeklődve tekintek rá, kíváncsi vagyok milyen következtetésre jut. – Azt gondolom, hogy… szerintem ez jó dolog. Hisz mi csak segítünk gyakorolni, vagy bátorságot adni ahhoz, hogy később könnyebben tudjon párt találni… nemde? – De, igaza van. Én pedig talán túlságosan hagytam magam befolyásolni. – Egyikünk sem akar szédíteni senkit. Mi csak beszélgetünk, általában akkor, ha unatkozunk, a lányok akkor, ha magányosak. A lányok szeretik, ha villogtatunk valamit a sármunkból, de csak ennyi az egész. Szeretem, ha egy hölgy jól érzi magát, és mosolyog. Talán annál nincs is szebb. – Szerintem viszont csak az őszinte mosoly lehet az igazi, és leggyönyörűbb, sóhajtom magamban halkan, egy kicsit lemondóan, és ebben a pillanatban már annyira nem is szeretném, ha tovább sétálnánk. Nekem még ezt át kell gondolnom.
- Valami baj van Miu-chan?
- Félúton vagyunk – mondom röstellve, mert most, hogy egyedül kéne tovább mennem, már annyira nem jó. Ha számítana neki, hogy beszélünk, és mondjuk nem tart a kuncsaftjának, akkor talán most még nem akarna elmenni.
- Értem – egyezik bele, hogy rájöjjek, én valójában nem vagyok több egy a klubba járó vendégek közül. Elnyúl mellettem, és közvetlen elém áll. – Akkor búcsúzom szépséges hölgy. – szép bókot mond, és egy letépett virágot nyújt felém, hogy elvegyem tőle. Hosszan nézem a virágot, és a tartalmára gondolok, amit jelenthet, miközben érzem nem bízom eléggé, de mégis szeretnék. Lassan fogom meg a vékony törékeny szárat, és jó egy percig még a kezét is megérintem. Talán Miu, csak egyszerűen túlkomplikálod. Meghajolva bólintok, és halványan rámosolygok, mielőtt elfordul. Nézem, ahogy távolodik, a virágot magam előtt tartva, és már nem is szeretném, ha elmenne.
- Raion-kun – kiáltok utána, és ő megfordul, rám néz még most is mosolyogva. – Holnap… Holnap is találkozunk? – kérdezem félve lassan rátekintve újra, mert amíg beszéltem inkább félre az egyik fa szélben lebegő leveleire néztem.
- Természetesen, szép hölgy – int búcsút meghajolva, mintha csak készen állna minden kérésemre.
Hazáig ezen gondolkozom.
Vajon ezt is, meg minden mást is csak a „munkája” miatt tesz? De hát most nincs is „szolgálatban” – hessegetem el magam a kételyeimet, amik bármennyiszer próbálom, újra előjönnek. Talán én más lehetek, képzelem, de ezt is csak egy kis ideig, mert ennyire naivnak és tapasztaltatlannak azért nem mondanám magam, mégis… mégis olyan jó eljátszani a gondolattal.
Ez egy munka neki, akárhogy nézzük, és azt hiszem, ő úgyis tekint rá. Ha szórakozásnak tartja még rosszabb. Ez olyan, mintha kötelességből lenne velem, még akkor is, ha én nem tartozom a klub tagjai közé. Mégis… nem tudok elfordulni a gondolattól, hogy talán nem csak szórakozásnak tekint.
Akartam Reilával beszélni, de mintha a szokásosnál is szétszórtabb lenne, annyira nem figyel magára, és gond nélkül neki megy kétszer is az asztalnak. Felnevet, de aztán csak visszaül és netezik tovább. Megcsóválom a fejem, és a kanapéra pakolom a holmimat, hogy akkor figyelem elterelésnek használom a munkafüzetet, és a gyakorlást, de bármennyire is igyekszem összpontosítani, pont az ellenkezőjét érem el.
És mi lenne, ha szemtől szemben rákérdeznék nála? Hát nem merném, de szépen megkerülve és megfogalmazva, talán nem lenne se félreérthető, se érthetetlen.
Ebben a pillanatban pontosan így gondolom, hogy így kéne tennem, rábólintok és mosolyogva nyugtázom, hogy igenis képes leszek rá. Aztán ez mindössze az alatt egy szempillantás alatt el is tűnik, amint felmerül bennem a kérdés, hogy mégis mire is akarok én pontosan rákérdezni. Rá lehet egyáltalán erre.
- Nah jó, Miu… - szól rám Reila csípőre tett kezekkel mindjárt a kanapé előtt. – Te is csak bambulod a betűket, úgyhogy javaslom, nézzünk meg egy filmet, pattogatott kukoricával és fagyival! – Mirkóban készíthető zacskós popcornt lóbál az egyik kezében, míg a másikban evőkanalat. Szó nélkül csapom össze a könyvemet, fölösleges lenne a nyilvánvalóval szemben ellen érvelnem. Vigyorogva indul ki a konyhába, ahol pont akkor hallom meg a mikrohullámsütő jellegzetes morgását, amikor két vígjátékkal a kezemben a földre csüccsenek.
- Te mit akarsz nézni? Beteg vígjátékot, kisállatokkal, gyerekekkel, és sok fantáziával, de persze A szexy pasi főszereplésével, vagy nyugis szerelemi romantikus happyendet, két pont összepasszoló főhőssel? – Megforgatom a dobozt a kezemben, elolvasom a hátoldalon található rövid leírást, és közben néha felpillantok a polcon hagyott filmekre, mert lehet nem is vígjáték a legjobb megoldás.
- A szirupban csöppögőset, viszek konyharuhát is, ha úgy érzem, hogy meg kell dobnom a nagy csókjelenetet – röhög, és újabb adag kukoricát készít elő. Mindig megnézi velem ezeket a nyálas storykat, de a szerelmes csóknál már nem bírja tovább, és általában végig beszéli, ruhával dobálja a tévét, miközben látványosan grimaszol és hőbörög. Tudom, hogy csak blöfföl, arra a csókra ő is ugyan annyira vágyik, mint Jennifer Lopez, vagy mint én, csak nem ismeri be. Raion-kun vajon melyiket választotta volna? Szereti az ilyen filmeket? Vajon megnézünk majd egyet?
Reila félidőig bírja, amikor egyszer csak kibukik belőle a medencés jelenetnél, hogy nekik is úszkálniuk kellett volna, ahelyett, hogy a szélénél ülnek végig.
Innentől kezdve nincs megállás, a film pedig elveszik. Ő mesél az ismeretlen hódítóról, aki amilyen nagymenő, annyira legalább vonzó is, és lassan de biztosan hódítja meg Reilát is, pedig az egész csak játék, szórakozás, nem szabad komolyan vennie. Elgondolkozva nézem az arcát, azt hiszem még ezt el is hiszi.
Kiöntöm én is a szívem, az aggályaim és félelmeim egészen megmosolyogtatják. Szerinte nem kéne ilyen komolyan vennem, és felfoghatnám úgyis, hogy csak jól érezzük magunkat. Szerintem viszont nem lehet semmit fél vállról venni, mert nem szeretném, ha aztán mégis én csalódnék a végén. Ha Reila is olyan szórakozásnak venné, akkor most nem gondolkodna azon, hogy felhívhatja-e.
Beszélünk, amíg elfogy a popconr és a fagyi is, holnap majd a suli után kell vennünk írom fel a hűtő ajtajára miután a mosogatóba tettem a sós és olajos edényt.
Végül mi sem beszélünk meg igazán semmit, mert kettőnk esete teljesen eltér egymástól, és nem is feltétlen értünk egyet a másik gondolkodásával.
Azt viszont eldöntöm, hogy tenni és kérdezni még nem fogok. Nem is tudnék mit, és most hogy hangosan is kimondtam, az értelmét sem látom, mert kínos szituációt egyikünknek sem akarok okozni.
Bebugyolálom magam a takaróm legközepébe, és azzal a gondolattal alszom el, hogy nem megyek be a klubba, hanem inkább előtte keresem meg Raion-kunt.
Reggel úgy érzem a világot is megtudnám váltani, csupán Raion-kunnal kapcsolatban érzek némi bizonytalanságot, de azt tudom, hogy találkozni szeretnék vele.
Enyhe sminket teszek fel, ahogy mindig is, de most látom ma valahogy jobban sikerül.
Mosolyogva sétálok végig az iskola főépületéig. Reila nem jön velem, mert nincs első órája, ő legalább még aludhat.
Gyorsan eltelnek az órák is, erre akkor jövök rá igazán, amikor már felfelé tartok a lépcsőn, a felsősök szintjére. Nem akarok sietni, mégis gyorsabban veszem a fokokat, és azon kezdek el gondolkodni, hogy mit csináljak, ha mégsem fogom a folyóson találni őt. De a következő percben már nem is kell ezen merengnem, mert szemben tart velem lefelé.
- Miu-chan, pont hozzád tartottam – áll meg előttem. Olyan szép a mosolya. – Előbb lett vége az órádnak?
- Nem, én csak… - Elharapom a mondatot, mielőtt kimondanám, hogy csak hozzá siettem. – Ige, hamar végeztünk – felelem végül. Állunk egymással szemben, miután ő kezet csókolva üdvözölt, és most valahogy más, mint tegnap volt. Ez az apró érintés is sokkal erősebb melegséggel és izgalommal tölt el, akár csak a jelenléte. – Nagyon szép vagy. – Elpirulok, és zavaromban kibököm az első gondolatot, ami az eszembe jut.
- A parkba indulok…
- Csatlakozhatnék esetleg?
- Örülnék neki. – Nem tudom, hogy megfordult-e a fejében, hogy akkor mért felfelé haladok az emeleten, de nem is számít már, mert immár ketten sétálunk lefelé.
Kellemes társaság állapítom meg, amivel kapcsolatban később rá is jövök, hogy ez várható is, hiszen ő egy host, az a dolga, hogy udvarias legyen. Elkomorodom éppen csak egy kicsit, és ez azonnal szemet szúr neki.
- Valami baj van, Miu-chan?
- Nem, nem… igazán semmi – tördelem a kezem zavartan, mert igenis van, csak nem tudom tényleg az-e, és ha igen, akkor hogy mondjam el.
Szerencsére mindenkinek tetszik az ötlet, mosolyogva fogadom a kedves ovációt. Sóhajtva leülök, kis vendégeim oldalaimat elfoglalva kényelmesednek el, kíváncsian felpillogva.
- Ugye mi is mehetünk… Annyira jó lehet – rebegik halkan. Érdekes, az előbb még azt hittem, hogy nem igazán van oda a sportokért. Felszínes hölgyike. De persze, mindenkinek megadom azt, amit szeretne. Magamat.
Mielőtt válaszolhatnék, Miu-chant hallom meg, és meglepetten kapom felé tekintetem.
- Ne haragudjatok! Én azt hiszem… Én most megyek – felpattanok ülőhelyemről, a két vendég mellől, kezem már automatikusan nyúl utána, de csak meghajolva szabadkozik, és kisiet a teremből. Csalódottan eresztem le karomat. Megijesztettem volna? Nem volt szándékomban, csak szerettem volna, ha valamivel beilleszkedik. Azt hittem jó ötlet lesz, ha egy olyan témát hozok fel, amit szeret. Talán túlzásba estem. De az is feltűnő lett volna, ha nem szólok senkinek, csak én megyek el.
- Raion-kun… - sóhajtja a kishölgy, és mellé ülve, visszaöltve idol mosolyomat, ragyogó kisugárzással hallgatom. – Miért pazarolsz ennyi időt azzal a lánnyal? Látszik, hogy nem ide való. – csak sajnálkozón szélesedik ki mosolyom.
- Drága hime. – lassan álla alá nyúlok, közelebb vonom magamhoz. – Minden gyönyörű hölgy megérdemli a törődést. Amióta belépett az ajtón, Ő is a host klub vendége.
- Raion-kun – sóhajt vissza megkönnyebbülve, így elengedem, hogy ússzon a rózsaszín mámorban.
- Persze mindenki jöhet, aki szeretne – válaszolok kérdésükre, majd felemelem mutatóujjam, és kacsintva nézek körbe. – Persze csak akkor, hogy ha az edzés érdekel titeket.
Hallom a sugdolózást, halk rebegésüket, meséiket az általános iskolából, ahol még ők is sportoltak. Nos igen, én is emlékszem, amikor lurkó koromban a zöld füvön rúgtam a bőrt az utcabéli gyerkekkel. Szép emlékek.
- Egy pillanatot kérek – szabadkozom előre biccenve, majd felállok, és kimegyek a folyosóra, az ablakhoz állva merengek el kicsit. Miu-chan. Remélem nem bántottalak meg semmivel.
~*~
A lelátó nyüzsög, talán még sosem láttam ilyennek, kíváncsi lennék, hogy milyen lehet ezt a pályáról látni. A lányok körülöttem pusmognak, a fiúk érdeklődve dőlnek a korlátra. Már mindenkit látok lent, csak Miu-chan nem. Remélem nincs semmi baj, és eljön.
Végül felbukkan, apró mosollyal figyelem, ahogy a kötéseket kecsesen csavarja fel lábaira, karjára. Összefogott tincseinek egy része előre hullik, vállán folyik keresztül, megbűvölve figyelem. Olya, mintha teljesen különbözne a csapattársaitól.
Az edzés érdektelenebb része a bemelegítés, számomra mégis olyan, akár egy látványtár. Miu-chan mozgó alakja, Miu-chan hajló izmai. Csak fél füllel hallom, amit a mellettem álló hölgyek mondanak, de nem fogom fel a szavakat. Csak érdeklődve figyelek előre.
A játék már sokkal izgalmasabb, a fiúk is hangosabban kezdenek szurkolni annak, akire szemet vetettek.
Ahogy a játék során, többször csúszik el a földön, bennem aggódás feszül egyre jobban, erősen markolom a korlátot. Mindig így szoktak edzeni? De akkor a többiek miért nem? És ha így lenne, már észrevettem volna rajta a foltokat. Itt valami nem stimmel. Vajon mit beszélhetett az előbb a csapattársaival?
Vége az edzésnek, mindenki távozik, de én még elülök kicsit a lelátón, keresztbe téve lábaimat. Bocsánatot kell kérnem, Miu-chantól. Biztos vagyok benne, hogy a stressz miatt nem játszott olyan jól, mint szokott. Hisz a társai is aggódva figyelték. Túl sok volt ez egyszerre. Nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz.
Felállok a padról, besétálok a folyosóra, és az öltöző előtt várom meg. Páran, amikor elhaladnak mellettem, rosszalló tekintettel mérnek végig. Nem értem, hisz ők sosem voltak a vendégeim sem, nem ismerjük egymást, csak az évfolyamokról. Különös.
MIu-chan még sehol, pedig már teljesen néptelen minden, néma csendbe borul a folyosó és az iskola. Nem sokkal ez után lép ki, és azonnal észrevesz.
Kis kezeit mellkasához kapja.
- Oh Raion-kun, megijesztettél – sóhajtja ijedten, kissé zihál, mikor észrevesz.
Közelebb lépek hozzá, kezeim közé fogom törékeny kis kezeit, amik forrók a megsínylő edzés után.
- Miu-chan. Bocsánatot szeretnék kérni – meglepetten pislog rám, lassan feljebb emelem kezeit, és ujjaira láthatatlan kis puszit hintek, arca rózsásan kivörösödik, csodaszép látvány a lenyugvó napsütésben, ami az ablakokon keresztül szivárog be. – Nem hittem, hogy ilyen sokan jönnek el, ha a host klub is eljön, és miattam sebesítetted meg magad. Sajnálom.
Pár pillanatnyi néma csend, édes idill, majd vékony, finom hangja töri ezt meg.
- Oh, ez… semmiség – ujjai kicsúsznak markomból, de nem kapok utána, nem akarom megrémíteni. Semmit.
Halvány mosollyal nézek le rá. Édes és bájos, főleg hogy erősebbnek mutatja magát. Édes semmiség, mégis többet jelenthet ezer szónál.
- Cserébe hazakísérhetlek? – kérdem biccentve. Megint mellkasához szorítja kis kezeit, lesütve tekintetét.
- Én… nem is tudom… - furcsa kisugárzás, ismeretlen, ami lehűti az idill langymelegét. Aggódás? Nem tudom biztosan.
- Rendben, akkor… csak félúton, ha így megfelel. – újabb mosolyt öltök magamra, megvárom, míg felnéz rám. A lehető leg megbízhatóbb képemet igyekszem mutatni.
- Um… - bólint rá végül tétován, arcom felragyog. Egy kis idő kettesben, ami ritkán adatik meg számomra egy hölggyel. Csak egy kis séta, ahol kiélvezhetem törékeny báját.
- Vezess, kérlek – előre indul, de mellette haladva követem, tisztes távolságban haladva kecses alakja mellett.
- Remélem, nem fáj semmid – kezdeményezem az újabb beszélgetést, de olybá tűnik, kevés sikerrel.
- Áh, dehogy… már hozzászoktam. – zavart mosoly, kecses hajtúrás, rózsaszín arc. Szívemet dobogtató jelenség, angyali külsővel megáldva. Talán még egy sem fordult meg ilyen a klubban.
- Raion-kun – töri meg az újabb csendet, áhítattal fordulok felé.
- Hm? – bíztatom tovább.
- Kérdezhetek valamit? – először meglep, de végül ismét mosolyra fakadok.
- Persze kedvesem. – összerezzen, de alig láthatóan, táskájának pántját szorongatja.
- Elárulod nekem, hogy… mi a host klub lényege? – édes hangja kíváncsian remeg, ismét meglepődést ér el nálam. Furcsa, még sosem kérdeztek tőlem ilyet.
- Szívesen – válaszolok egyből. – Régebben, egy mangában olvastam ilyen klubról. Persze abban elit, gazdag emberek jártak akadémiára. Páran alapítottak egy ilyen host klubot, és megtetszett ez az ötlet. Gondoltam… miért is ne csinálhatnánk mi is ilyet? Nem olyan fényűző, de mégis. – fellelkesülve mesélek, hisz még sosem volt alkalmam ezt kifejteni, végül válaszolok kérdésére is. – Mi is a lényege? Nos… Sokan szeretnek társalogni, vagy szeretnének, főleg azzal, aki tetszik nekik. Először azt hittem, ehhez én is elég lennék, de hiú voltam. Rájöttem, hogy mindenkinek más az ízlése, így ha egy rendes klubot szeretnék, több stílusú host kell, hogy mindenki megtalálja az igényének megfelelőt.
- De… ez nem olyan, mintha ámítás lenne? – kérdez újra.
- Ebbe még nem igazán gondoltam bele – sóhajtom, majd merengőn tekintek az ég felé, mellette haladva. – Azt gondolom, hogy… szerintem ez jó dolog. Hisz mi csak segítünk gyakorolni, vagy bátorságot adni ahhoz, hogy később könnyebben tudjon párt találni… nemde? – mosolyogva nézek rá, de csak lesütött tekintettel figyel előre. – Egyikünk sem akar szédíteni senkit. Mi csak beszélgetünk, általában akkor, ha unatkozunk, vagy a lányok akkor, ha magányosak. A lányok szeretik, ha villogtatunk valamit a sármunkból, de csak ennyi az egész. Szeretem, ha egy hölgy jól érzi magát, és mosolyog. Talán annál nincs is szebb.
Hirtelen megáll, én utána egy fél lépéssel, és kíváncsian fordulok vissza.
- Valami baj van Miu-chan? – oldalra néz, ujjacskái még mindig a táska pántján feszülnek.
- Félúton vagyunk – válaszol halkan. Fájdalmasan dobban szívem, de mégis mosolyt erőltetek arcomra. Megígértem, pedig szívesen beszélgetnék még vele.
- Értem – megpillantok magunk mellett egy bokrot, amin szép virágok sokasága díszeleg, óvatosan letépek egyet, szembe fordulok fele, és előre hajolok, felnézve arcára – Akkor búcsúzom szépséges hölgy – óvatosan nyújtom keze felé a virágot.
-Izgalmas napod volt Miu-chan? – érdeklődik kedvesen, megnyugtat és bizalmat sugárzik, jól eső figyelmessége szépen kihat rám, kezdek lassan, de fokozatosan a vonzása alá kerülni. Egy gyönyörű szép rózsát nyújt felém, ujjai lehelet finoman tartják a törékenynek tűnő virágot, azt képzelem engem is ilyen finoman érintenének.
Óvatosan veszem el, félek, az én kezemben elveszne a fénye.
- Hát… nem igazán – válaszolok kurtán a kérdésre. És ezzel zavarom még nagyobbra nő, hisz milyen kellemetlen már így most ez a helyzet.
- Jaj, én nem szeretem a testi, olyan izzasztó. Fúj – szól közbe az egyik időközben asztalunkhoz somfordált utálatos. Tudom, hogy ismerem, láttam már nem egyszer ellejteni az elegáns és nagyon elit barátnőivel. Árad belőle a sznobizmus, nem csak ránézésre, de így, hogy már hallottam is, látom egész lényét átfertőzte.
- Én szeretem – szállok szembe, lesütött szemekkel. Eleinte zavarom miatt, később már annyira megbabonáznak a tökéletes szirmok, hogy észre sem veszem, hogy hangosan is kimondtam a gondolataimat. – Szerintem jó dolog, és egészséges. – Felkapom a tekintetem, meghallva a teljes csöndben a szívverésemet, egyenesen Raion-kun kék szemeibe nézve.
- Talán űzöl is valami sportot Miu-chan? – Hangja már-már bársonyos, elnyomja a szívem hangját, elnyom mindent mi körülöttünk van.
-Röplabdázom – gondolok az edzésekre, és arra, hogy mennyire szeretem ezt a játékot. Elmosolyodva idézem fel az örömeit.
-Igazán jól hangzik.
-Pedig nem látszik rajtad... – szúrja közbe barátságosnak egyáltalán nem nevezhető stílusban a sportokat nem kedvelő lány, és én megszeppenve visszavonulót fújok is gyorsan, mert úgy érzem az ő területére tévedtem.
-Renge-chan, kérlek. Ezt már megbeszéltük. – csitítja a dühöst, hatásosan. A közvetlen megszólítás feltételez valami bizalmi kapcsolatot, amibe azt hiszem nekem nem szabad belefolynom.
-Tudom, de nekem nem ez számít. – Inkább magamnak mondom, mint a társaságnak, igazán már kedvem sincs velük beszélgetni.
-Igazán kedves gondolat.
-Te szeretsz valamit sportolni, Raion-kun? – Az eddig csak halkan üldögélő harmadik lány, most kifejezetten izgatottá válva szegezi tekintetét a kérdezett felé, ahogy mindenki más is a környezetében, persze én is figyelek. De lehet nem kellett volna.
-Nos… a foci jó dolog, meg a kosár, vagy akár a röplabda is. De én jobb szeretem a tévében – flörtöl a lányokkal, most már még kínosabban érzem magam. – Bár a mozgás jó dolog. Miu-chan, mikor lesz legközelebb edzésed?
-Ho-holnap. – dadogom zavarban, minek érdekli ez?
-Figyelem fiúk! Holnap klub időben meglátogatjuk a röplabdaedzést! - rikkantja felvillanyozva, úgy hogy a terembe tisztán hallja mindenki. A fiúk pedig feléljeneznek, és a pusmogás meg is indul azonnal arról, hogy milyen jó lesz.
Teljesem lesokkolva ülök tovább, azt hiszem csak szórakoznak, de amikor Raion-kun visszaül a mellé huppanó két lány egyből letámadja, és vállára borulva pislog rá.
-Ugye mi is mehetünk… Annyira jó lehet – nyafog, szinte érzem a hangjából áradó gúnyt, ami persze rejtve, most negédes és annyira mézesmázos, hogy belefulladok.
-Ne haragudjatok! Én azt hiszem… Én most megyek – állok fel hirtelen és hebegek szertelenül, kipirultan. Raion-kun már emelkedne ültéből, végül meg is teszi, és szólna is, ha hagynám, de nem teszem. Meghajolok, bocsánatot kérek még egyszer és szabályosan kiszaladok a teremből inkább félve, mint dühösen.
Nem értem mért mondta mindenkinek, hogy jöjjenek, az sem világos, mért is jön ő, hisz úgy tűnik, pont, hogy hozzá szoktak járni. Nem érzem úgy, hogy nekem helyem lenne ott, vagy legalábbis most még nem illek bele a társaságba.
Láttam Raion-kun arcát, amikor elviharzottam és nem tűnt boldognak, sőt mintha rémült lett volna főképp.
Lerohanok a lépcsőn, és csak akkor fújom ki a levegőt, amikor már az aljára értem.
Tényleg komolyan gondolja és eljön holnap? De hát gondolom igen, mivel bejelentette mindenkinek.
Fú, ez olyan… Csak értem vagy hát inkább miattam… Holnap nagyon jól kell szerepelnem. Csak ne rontsak.
Igen, jó leszek. Ma korán fekszem, és kipihentem a legjobb formám hozom.
Reggel szinte kipattannak a szemeim, mindig korán kelek, de ahogy látom a nap is csak most bukkanhatott fel nem rég.
Próbálom húzni az időt, visszaaludni még, de egyszerűen nem megy, csak forgolódom az ágyban. Néha a plafont bámulom, vagy a konyha felé az ajtót, ahova a kávéfőzőt képzelem. Főzni kéne egyet.
Sok percembe telik mire felülök az ágyban, még többe, hogy kimásszak belőle.
A kávé illata betölti a kollégiumi szobát mikor lefő. Bekopogok Reila szobájának ajtaján, majd be is nyitok, mikor nem érkezik válasz. Az ágya bevetetlen, még tegnapról maradt így, sóhajtva lépek vissza a nappaliba.
Ideges vagyok, ez már szorongás is, nem? Vagy hát inkább csak úgy beképzelem magamnak. Beképzelem magamnak, hogy görcsbe a gyomrom, és morzsolom a kezem… persze. Valahogy máshogy kéne lenyugtatnom magam.
A suliban most olyan nehéz. Izgulok az edzés miatt, ezért nehezen is figyellek az órákon, a szerencsém az, hogy sokat kell jegyzetelni. Így legalább nem kalandozom olyan nagyon el, Csak egy kicsit. Raion-kun kék és meleg pillantása, ahogy az érdeklődése is elgondolkodtat néha. Zavarba hoz, még így is.
Aztán eljön a délután fél három, és nekem véget ér az utolsó órám is. Reilának futtában mesélem a tegnapot, és hogy mi vár ma rám, ő pedig öröm ujjongva még nagyobb izgalmat ültet belém. Teljesen bezsongat, annyira, hogy már kapkodva öltözöm át. A térdvédőimet el is felejtem felvenni, úgyhogy rohanhatok vissza az öltözőbe értük. Öt perc késéssel esem be a tornaterembe, ami már inkább egy csarnok, akár csak a suli méretei, ez is hatalmas. A pálya szélén teszem fel a lábamra puha kötéseket. Amint felállok rögtön a lelátó felé nézek, csak úgy ellenőrzésképpen. Egyből észreveszem őt. Őt és a lányokat, akik most is körülveszik. Arcomat elönti a pír, izzadni kezd a tenyerem, és habogva kérek bocsánatot az edzőtől. Azonnal szétcsúszom.
A csapattársaim furcsán néznek rám, mert nem jellemző, hogy kések, mire én csak bosszúsan fújtatok egyet. Egyszer nekem is belefér, nem?
Futás közben mindig mikor elé érek, lesütöm a szemem. Biztos nem fogok rá nézni, mert azon nyomban lemerevednék.
Ehhez tartom magam végig, még játék közben is, ami egy kis csúszással kezdődik el. Mivel én fejben nem vagyok a pályán egészen, a csapatok felosztását nehezen oldják meg a többiek. A gyakorlatok is lassabban érnek véget.
A tíz perces megbeszélés alatt csípem el a többiek beszélgetését arról, hogy vajon a host klubos fiúk mit keresnek itt. Melléjük somfordálok és rákérdezek, hogy mért baj ha itt vannak.
- Mert csak szédítik a lányokat. Ez a dolguk, de nem szoktak a klubbon kívülre menni, legalábbis nem olyankor, amikor nem a saját rendezvényük van.
- Úgy értitek, hogy ők… - tekintetemet a lelátó felé kapom és a három idegesítő kolonc már nem is tűnik régi barátnak. Hogy lehettem ennyire naiv?
- A hivatalos megnevezés, hogy szórakoztatnak, de valójában végig csak csajoznak. – Végig pörgetem a fejemben az eddig látottakat, és ez mind nekem annyira nem rémlik. Figyelmetlen voltam.
- De hát szerintem csak teáznak – ágálok ellen a fene se tudja miért.
- Heh. Nehogy azt hidd.
- Te is?
- De én időben felnyitottam a szemem.
Nem tudom őket tovább hallgatni, ezért félre állok, a labdát magamhoz veszem, pattogtatom egy kicsit. Nem is tetszik, gondolkodnom is kell.
Teljesen elvesztem a figyelmem a játékról legszívesebben Raion-kunhoz szaladnék megkérdezni igaz-e.
Az edzés folytatódik, és én elesek nem egyszer, nem mozdulok időben a labdára, kék-zöld foltokat szerzek perceken belül.
Egy óra múlva már nem tudok Raion-kunon gondolkodni. Össze kell szednem magam, meccset játszunk a bemelegítés után, és én, mint csapatkapitány köteles vagyok a többiekre figyelni, magam ellenében.
Kicsit aggódó tekintettel kérdezgetnek az öltözőben, hogy mi történt, van-e valami baj, de csak hárítok, és fáradtan mosolygok vissza rájuk.
Leizzadtam és a tisztító zuhany most mindennél jobban esik. Sokáig áztatóm is alatta magam, míg az ujjaim már összeaszalódnak.
Hat óra is elmúlhatott már, mikor kilépek a közös fürdő ajtaján. Az öltözőben senki nincs, nem vártak meg, gondolom mind hazasiettek tanulni. A sport nem vonhatja el a figyelmet a tanulmányokról, sőt, csak még jobbnak kell lennie egy játékosnak.
Szerencsére nem sötétedik még olyan korán, ezért nem is idegeskedek, nyugodtan készülők el.
Raion-kunról és a klubjáról meg is feledkezem, eszembe csak akkor jut, mikor az öltözőből kilépve szembe nem találom magam vele.
- Oh Raion-kun, megijesztettél – teszem hevesen lüktető mellkasomra a kezem, míg ő ellöki magát a faltól és elém lép.
Újabb kellemes délután. Annyira szeretem ezt a klubot, és ha süt a nap, csak még magasabb emeli az egész hangulatát. Ahogy a napfény világít be az ablakokon, és nem pedig a termek lámpáját kell használni. Hahh…
Emi-chan igazán vevő az egyszerű viccekre és férfias pletykákra, amik persze egytől-egyig hazugságok, csak egymás bosszantására találjuk ki. Például hogy Morinak izzad a lába a tornacipőben. Ezzel máris több vendéget csalok magamhoz.
- Gondoljatok bele, milyen érzés testnevelés óra után az öltözőben – mondatom közben felemelem poharam, hogy leöblítsem kiszáradt torkom, ekkor pont észreveszem, hogy megérkezett Miu-chan. Bizony megjegyeztem a nevét, hisz egy ilyen kis ritka tünemény ritkán jár erre, ahol a maga fajta sem.
Biccentek felé, és ő félénken int egyet. Hahh… olyan kis szerény. Leteszem poharam és felé megyek, hogy magamhoz hívjam újra.
- Üdvözöllek ismét Miu-chan! Örülök, hogy eljöttél. – Köszöntöm előre hajolva.
- Ra-Raion-kun…! Kö-köszönöm a … meghívást. – Édes hangok csúsznak ki rózsás ajkain, felegyenesedem, hogy lássam a hozzá illő pozsgás arcot. Még mindig szép.
- Gyere Miu-chan foglalj helyet, kérlek. – Felkínálom karomat, és lassan de biztosan elfogadja, ekkor az asztalomhoz vezetem. Édes kis törékeny madárka, finoman kell bánni az ilyen hölggyel.
Kihúzom neki a széket, majd vele szemben foglalok helyet, szép arcocskáját figyelve. Lesüti szemeit, és oldalra figyel, látom rajta, hogy feszült. Megmosolygom.
- Izgalmas napod volt Miu-chan? – kérdezem lágyan, majd a váza felé nyúlok. Bizony végre sikerült pár élő virágot cserkészni a teremben, és már teljesen elárasztották a termet. Tökéletes hangulat. Kiveszek egy szép apró fehér szálat a hatalmas csokorból, és felé nyújtom.
Megvárom, míg elveszi, végig bíztatóan mosolygok.
- Hát… nem igazán – pillant le a virágra. Olyan óvatosan fogja, mintha csak üvegből lenne.
- Jaj, én nem szeretem a tesit, olyan izzasztó. Fuj – szólal fel Renge-chan hirtelen. Hopp… megint elfelejtettem, hogy több vendégem is van, köztük a folyamatos törzsvendégem is.
- Én szeretem – szólal meg hirtelen kis virágszálam, és mind felé figyelünk – Szerintem jó dolog, és egészséges – lesütött szemekkel forgatja a virágot, majd a végén felnéz rám édes szemeivel.
- Talán űzöl is valami Sportot Miu-chan? – érdeklődöm kedvesen, és megint magamhoz veszem poharam. Valamiért… egész hamar kiszárad a torkom. Talán azért, mert jön a jó idő.
- Röplabdázom – apró mosoly jelenik meg szája sarkában, és megint lesüti szemeit. Igazán imádnivaló megjelenés. Ha lányoknál is lenne ilyen klub, ő lenne a legártatlanabb stílus, az már biztos.
- Igazán jól hangzik – jegyzem meg halkan.
- Pedig egyáltalán nem látszik rajtad – szúrja rá azonnal Renge-chan. Igen… a legrosszabb helyzet. Megint riválist lát.
- Renge-chan, kérlek. Ezt mér megbeszéltük – fordulok felé, és lenyugszik fújtatva. Helyes. Nem szeretem, ha kisajátít, mivel nem vagyok csak az övé. Igazán egy fejre nőtt rajongó. Hahh…
- Tudom, de nekem nem ez számít.
- Igazán kedves gondolat – leteszem a poharat, de ott hagyom mellette a kezemet az asztalon.
- Te szeretsz valamit sportolni, Raion-kun? – kérdi Emi-chan kedvesen.
- Nos… a foci jó dolog, meg a kosár, vagy akár a röplabda is. De én jobb szeretem a tévében – kacsintok Emi-chanra, aki elkuncogja magát Renge-channal együtt. Miura sanídtok, aki még mindig magába húzódva figyel, de legalább már megtette az első lépést, és ennek nagyon örülök. Olyan szép hangja van.
- Bár a mozgás jó dolog – jegyzem meg újra, és pörögnek a fejemben a gondolatok. Szeretnék ebből valami jót kihozni. – Miu-chan. Mikor lesz legközelebb edzésed?
- Ho-holnap – hmm… remek.
Felpattanok helyemről, tenyeremet összecsapom párszor, hogy mindenki felfigyeljen rám.
- Figyelem fiúk! Holnap klub időben meglátogatjuk a röplabda edzést!
Van egy szabad órám, aminek örülök is meg nem is. Jó, mert van időm átnézni az eddig tanultakat és készülhetek az elővizsgákra. És rossz, mert elvesztegetett időnek tartom.
Ahh, csak találjak gyorsan egy szabad termet.
Magamhoz szorítva a jegyzeteimet megyek fel egy emelettel az iskola folyosóján. Talán egyszer voltam erre felé, és akkor is szerencsém volt. Egy jobb oldali fehér ajtót találok szimpatikusnak, és mivel teljesen kihaltnak tűnik az emelet, kopogás nélkül engedem be magam. Ajj Miu, kopognod kellett volna.
Már az ajtóban megtorpanok és még csak be sem csukom rendesen. Egyáltalán nem üres visszhangzik a fejemben. Többen beszélgetnek egymással, meg hit közelségben a szépen berendezett szobában.
Rossz helyre jöttem, és mikor már ennek tudatában indulnék is kifelé, egy barna hajú fiú köszönt.
-Egy új vendég, üdvözöllek. – elpirulok udvariasságán. Biztos, hogy felsőbb éves, még soha nem láttam. És most le se tudom venni róla a szemem. Ellenben a lányok, akiktől ellépett lyukat égetnek a bőrömbe.
-Én… - kezdeném, de amikor hozzám ér és az ajkaihoz emeli kezemet, hirtelen bennem reked a levegő.
-Mondd, hogy hívnak kedvesem? – teljesen le vagyok döbbenve ettől a nagymértékű kedvességtől. Megszólalni is nehéz.
-Nakagawa… Miu... – dadogom felé, csodálom, hogy egyáltalán eszembe jutott.
-Az én nevem, Tsuyagoto Raion, szép hölgy. Kérlek, fáradj beljebb. – kettőt lépek előre, majd megállok, míg ő becsukja az általam nyitva felejtett ajtót.
Valaki másnak a hangját is meghallom, de azok a szúrós tekintetek, melyek egyenesen nekem szegeződnek és az a meleg tenyér, mely a kezemet fogja, harcot vív bennem, így nem tudok megfelelő döntést hozni.
Aztán megszűnik a kellemes érintés azonban, a szemek támadása nem szűnik és továbbra is felém irányul.
-Hova szeretnél ülni Miu-chan? – Raion-kun arcán csibészes mosollyal néz rám. Kacsintania se kellett volna, ahhoz, hogy tudjam mi a válaszom.
-Hozzád. – remélem elég halk voltam ahhoz, hogy csak ő hallja.
-Mondd csak, mi szél hozott szerény klubomba?
-Én csak… csendes termet kerestem - válaszolom, miközben zavaromat leplezve inkább rá se nézek.
Mi féle klub lehet ez? Ránézésre is több lány van, és úgy látom, mind csak arra a fiúra figyel, akinek az asztalánál ül. Mint egy teadélután.
Talán rá is jönnék, hogy mihez hasonlít ez a hely leginkább, de Raion-kun finom ujjai maga felé fordítanak és én elveszek a tekintetében. Romantikus énem egyből átveszi felettem az uralmat és én átadom magam az érzésnek.
-Ne félj, kisbarackom, beszélgess bátran – lehelete súrolja ajkam, mikor elhagyja az övéit.
-Khm, Raion-kun – oh
-Igen, Renge-chan?
-Én megyek. – élesen csattan hangja. Rémisztő villámokat szór a szeme, és most örülök, hogy nem ismerem jobban.
-Nekem is… mennem kéne… - dadogom, miközben igyekszem minél határozottabbnak tűnni, amikor elrendezem magamon a ruhám és felveszem a füzetem. Ugye nem remeg a kezem?
-Nagyon örülök, hogy idetévedtél, Miu-chan – mondja és elkísér az ajtóig.
Sebesen szedem a lábam lefelé a lépcsőn. Mire leérek, meg is nyugszom teljesen. Szerencsére megpillantom Reilát. Pont ő kell nekem. A barátnőm, és ő az ilyen pasis dolgokhoz sokkal jobban ért.
-Reila-san! Mesélnem kell valamit! – kiáltom felé, mire ő kikapja a fejét a táskájából.
-Szia Miu-chan! Képzeld, nem találom a telefonomat. – megtorpanok előtte, ő pedig kétségbeesetten néz fel rám. – Nem tudom hol lehet. – mondja, és ezzel el is tűnik újra.
-Felhívjuk az enyémről. Remélem felveszik. – mondom, miközben előhalászom zsebemből a mobilom.
-Közben meséld el, mi történt. Nagyon kipirult arccal jöttél. – szinte egyből visszapirulok, mikor eszembe jut Raion-kun meleg kezének érintése.
Minden részletet elmondok, egy pillanatot sem hagyok ki, remélem. Jókat kacag rajtam, de figyel, és néha kérdez. Úgy gondolja, hogy semmit nem rontottam el, és félelmem alaptalan azzal kapcsolatban, hogy nem keltettem fel a másik érdeklődését.
Körülbelül tíz percenkét hívjuk Reila mobilját, amit bár nem vesznek fel, de legalább nincs kikapcsolva. Bizakodóak vagyunk mind ketten.
Hívjuk a szobában is, de még mindig nem veszik fel. Gyanítom Reila kalandja is benne lehet a dologban. Talán nála felejtette. Jaj, ez a lány, hisz még a nevét sem tudja.
Nem igazán tudok figyelni a tanulásra. Raion-kun el-elvonja a figyelmemet. Nagyon jó képű az a fiú. De ahogy láttam sok más vele egykorú lány is így gondolja. Vajon mit csinálhattak ott abban a teremben. Tényleg egy teadélutánnak tűnt, de nem tudtam, hogy ilyet az iskolában is szoktak tartani. Holnap is ott lesz? Meg szeretném látogatni. Remélem, tényleg nem lenne gond. Úgy döntök, egy próbát megér, és ezzel a gondolattal mosolyogva alszom el.
Izgatott vagyok. Egésznap ilyen voltam. Már egyszer sikeresen találtam egy ürügyet arra, mért nem mehetek ahhoz a teremhez, de most úgy állok itt a lépcső aljában, hogy már semmi nem tarthatna vissza és kíváncsiságom is erősödik bennem, mégis valamiért olyan kelletlenül érzem magam. Óvatosan fogom csak meg az ajtó kilincsét, mintha legalább aranyból lenne. Lassan nyitok be, mégis pillanatok alatt már be is csukom magam mögött.
Amint felemelem a fejem szemben velem meglátom Őt, amint éppen egy lánnyal beszélget, míg egy másik kedvesen kacarászik valamin. Raion-kun egyik kezét elegánsan zsebébe rejtve, másikkal egy poharat fog és egyenesen rám néz. Bármit is csináltam eddig, azonnal megdermedek. Felém bólint, amire csak setén integetek neki vissza. Szánalmasan gyenge próbálkozás ez, amit teszek, nem is értem magamat egyáltalán.
Szó nélkül lép el attól a két lánytól, akik eddig a társaságát élvezhették. Felém indul egy csábító mosollyal, én pedig bátrabbnak akarom mutatni magam, annál, ami vagyok, tehát lépek felé.
-Üdvözöllek ismét Miu-chan! Örülök, hogy eljöttél. – köszönt egy udvarias meghajlással. Arcomba pír szökik, szám kiszárad, érzem, hogy alig vagyok képes megszólalni, de még a levegő vétel is bizony nehéznek bizonyul.
-Ra-Raion-kun…! Kö-köszönöm a … meghívást. – habogom teljes zavarban. Egyáltalán nem könnyebbültem meg most hogy szóltam pár szót, sőt talán még a szívem is gyorsabban kezdet el verni.Jézusom, remélem nem hallja.
-Gyere Miu-chan foglalj helyet, kérlek. – mondja, mélyen a szemembe nézve.
Egy pillanatra sem veszem le a szemem róla, nem is tudnám, mert tekintete fogva tart. Egy apró bólintás, amire képes vagyok, és hogy remegő kezekkel elfogadjam az elegánsan felkínált karját kapaszkodónak. Messziről egy párnak tűnhetünk, ahogy beljebb vezet az asztalok felé. A szúrós tekintetek most is végig kísérnek, védekezésképpen közelebb húzódom kísérőmhöz és inkább erősen a lábam elé nézek, hogy teljesen kizárjam a roppant kínos helyzeteket esélyét.
Kihúzza nekem a széket és én csak pislogni tudok, hogy mások mért nem képesek erre. Ez a férfi tökéletes. Úgyhogy nem ártana, ha kicsit összeszedném magam, hogy legalább pár szót meg tudjak szólalni.
Helyet foglal ő is velem szemben, én pedig kíváncsian szegezem rá tekintetemet.
Kellemes klubdélután, kellemes hölgyek társaságában, nem is lehetne jobb. Most csak két hölgyvendéggel kell foglalkoznom, úgy veszem észre, hogy a közelgő dolgozatok mindenkit megviselnek, pedig év elején, mindig csak a szintfelmérőket írjuk, nem tudom mit vannak oda.
- Úgy örülök, Raion-kun, hogy most te is itt vagy – csicsereg mellettem egyik kis csibém, s légy tekintetemet levezetem rá, megfogom kezecskéit, és úgy hajolok közelebb.
- Én is, kedvesem. Nem is tudja, hogy mennyire – duruzsolom halvány mosollyal, mire teljesen kipirul arca.
- R-raion-kun, te-tegezz kérlek – fordítja oldalra pofiját, de állánál fogva visszafordítom magamhoz, viszont csókot nem kap, azt nem érdemli meg.
- Nem lehet, kedvesem, az nem illene hozzád – halk sóhajt kapok válaszként, és csillogó szemeket, majd lassan elengedem, és a szemben ülő hölgy felé figyelek. Igazán csinos, hisz karcsú, szép idomú, de túl műnek tartom a megjelenését. A külseje magabiztosságról árulkodik, de számomra felég csak egy mosoly, és máris piroslik a pofija. Hát nem édes?
Nyikordul az ajtó, és azonnal oda vetem tekintetem, amint belép a hölgyemény, kicsit meglepődöm.
- Ni csak… – állok fel a kanapéról, és kényelmesen lépkedve közelítem meg – Egy új vendég, üdvözöllek – hajolok meg előtte, majd felé nyújtom kezem.
Annyira meglepettnek látszik, mintha azt sem tudná hol van, de nem baj, majd én segítek neki. Igazán szép teremtés, természetes, nem kirívó, mégis nőies, és finom.
- Én… - motyogja halkan, egyik kezében egy füzetet látok. Talán tényleg csak idetévedt volna? Nem baj.
Megfogom lógó kezecskéjét, puha ujjai kényelmesen elférnek kezemben, s ahogy ráhajolok, hogy puszit adjak finom illatát is megérzem.
- Mondd, hogy hívnak kedvesem? – egyenesedem fel, de kis kezét továbbra sem engedem el, olyan jó érzés fogni.
- Nakagawa… Miu… - szólal meg édes hangján, és elmosolyodom. Nagyon szép lány, valahonnan ismerős is, persze nem csoda, hisz biztosan ő is ebbe az iskolába jár, de biztosan nem az én évfolyamomra.
- Az én nevem, Tsuyagoto Raion, szép hölgy. Kérlek, fáradj beljebb – kezecskéjénél fogva húzom beljebb óvatosan, majd bezárom az ajtót.
- Raion, te mohó, megint elhappoltál egy vendéget? – kérdezi Hayate, de csak egy diadalittas mosollyal pillantok felé.
- Ej, ne légy ilyen illetlen. Kérdezzük meg a hölgyet, hogy hova szeretne menni – visszafordulok felé, kezét elengedem, és kedvesen nézek rá – Hova szeretnél ülni, Miu-chan? – kacsintok rá mosolyogva, jelezve ezzel, hogy szeretném, ha nálam maradna. Kezében tartott füzetkéjét magához szorítja, még szájacskáját is eltakarja vele.
- Hozzád – suttogja halkan, mint egy kis titkot, és elégedett mosoly terül arcomra.
- Hallottad, Hayate? Hozzám jön!
- Hazug! – de már nem figyelek rá, inkább vállánál átkarolva ültetem a másik oldalamra a lánykát.
- Mondd csak, mi szél hozott szerény kis klubomba? – kicsenem ujjacskái közül a füzetet, és az asztalra teszem szem elé, nehogy elveszítse.
- Én csak… egy csendes termet kerestem – vallja be szemlesütve, és maga elé figyel, úgy látszik nem mer rám nézni. Milyen édes, mindjárt felzabálom.
Egyik ujjammal megcirógatom arcát, majd álla alá simulva fordítom magam felé tekintetét. Közelebb hajolok, és megérzem finom barackra emlékeztető illatát. Szemei gyönyörűen csillognak a délutáni fényben, késztetést érzek, hogy még közelebb hajoljak.
- Ne félj, kis barackom, beszélgess bátran – suttogom már majdnem ajkaira, tulipiros arcocskával mered rám.
- Khm, Raion-kun – köhécsel egy másik kis ügyfelem, és tökéletesen belerondít így az idillbe, de meg is értem, talán hirtelen túl sokat foglalkoztam az újoncommal.
- Igen, Renge-chan? – egyenesedem vissza, és teljesen nyugodtan figyelek rá.
- Én megyek – jelenti ki kissé féltékenyen, de már hozzászoktam, nem igazán hat meg. Ilyen hatást váltok ki általában azokból, akik akaratosabban szeretnének kötődni hozzám, és nem hiszik el, hogy mindez csak színjáték, semmi több. Pedig csak azért teszem, hogy néhanap jobban érezzék magukat, igazán értékelhetnék… hahh… Végigfigyelem, amíg elhagyja a tesmet.
- Nekem is… mennem kéne… - áll fel mellőlem a lányka, szoknyáját megigazítva, majd magához veszi füzetét, és keresztbe fonva karjait szorítja mellkasához. Mivel már senki sem maradt az én asztalomnál, így vele együtt állok fel, és egészen az ajtóig elkísérem.
- Nagyon örülök, hogy idetévedtél, Miu-chan – mosolygom rá, majd magamhoz lopom puhán egyik kis kezét, és meghajolva hintek rá búcsú puszit. Nagyon finom, és kellemes az illata, nagy szívfájdalommal engedem el – Kérlek, gyere el máskor is, nagyon örülnék neki – mondom halkan, és most először érzem azt, hogy őszintén csúszott ki a számon. Kinyitom neki az ajtót, és ahogy egy utolsó mosolyt kapok, megdobban szívem, majd kilép.
Felsóhajtok, és még egy hosszú pillanatig csak nézem a bezárt ajtót.
- Na… ennyi volt mára, hölgyeim és uraim! – fordulok a nép felé, tapsolva egyet – ideje összepakolni, ma még tanulnom is kell!
