Hosszú ideig csak néz rám, csodaszép kék szemei bebarangolják az arcom, szabályosan látni vélem, hogy a gondolataiba merül. Az arca még mindig nagyon sápadt, sõt, mintha rosszabbodott volna az alatt a rövid idõ alatt, amit a szobában töltöttünk, és ez nagyon aggaszt. Nagyon sejtelmesen válaszolt azzal kapcsolatban, hogy mit tettek vele, csak annyit látok, hogy kimerült és sápadt, a ruhái pedig véresek – ki tudja, kinek a vére.

Már éppen megkérdezném tõle, hogy biztosan minden rendben van-e, amikor mély levegõt vesz és felemeli a kezét, hogy gyengéden az arcomra simíthasson vele. Az érintése meglepõen hûvös, még a szokottnál is hidegebbnek érzõdik a bõre, de rögtön megfeledkezem az aggodalmaimról, amikor ujjai lentebb vándorolnak a nyakamra. A szívverésem felgyorsul, érzem, hogy ujjaival kitapintja a bõröm alatt lüktetõ eret, aztán még lejjebb vezeti a kezét, egészen a kulcscsontomig.

- Nem lehetne ezt is elhalasztani késõbbre? – szólal meg végül halkan.

- De... – Felnézek rá, de ahogy belenézek a gyönyörû kék íriszekbe, minden ellenvetésem a torkomon akad. Nemcsak végtelen kimerültség, féltés is csillog a szemeiben, és ebbõl biztosan tudom, hogy csak azért nem mondja el most, mert engem akar védeni vele. – De. Ha ezt szeretnéd...

- Megígérem, hogy el fogom mondani – hajol közelebb, egyenesen oda, ahol nemrég még a keze volt.

Ujjai simogatását a nyelve veszi át néhány pillanatra, megborzongok, és halk nyögés csúszik ki az ajkaim körül, ahogy végignyal a kulcscsontomon. A hajára simítom a kezem, õ pedig visszahúzza a fejét, majd szorosan magához ölelve velem együtt dõl végig az ágyon. Szinte azon nyomban behunyja a szemeit, és még az én valamikori, megkopott képességeim is érzékelik a hullámokban áradó kimerültséget, ami belõle sugárzik.

- Nheal...? – szólítom meg aggódva.

- Tessék – kérdezi rekedten.

Szinte vakon húzza fel ránk a takarót, és von még közelebb magához, megijeszt, rettenetesen aggódom érte.

- Jól vagy?

- Csak kimerültem – feleli, de a szemeit továbbra sem nyitja ki. – Az alvás majd segít.

- Biztos ne most... – ajánlanám fel gondolkodás nélkül, de nem hagyja.

- Evan – szól rám.

Hangjába vegyül némi feddõ él, de nem veszem magamra, õ csak fáradt én pedig aggódom érte. Nem szajkózom tovább a dolgot, talán tényleg csak alvásra van szüksége, legalábbis nagyon remélem. Ajkaimat homloka hûvös bõrére szorítom míg a kezem az arcára simít, ha a véremet nem is fogadja el most, legalább azt érezze, hogy itt vagyok mellette.

- Mindenképpen szólj, ha fázol – suttogja már szinte félálomban.

Közelebb húzódok hozzá és szorosabban ölelem magamhoz, aggaszt ez az egész helyzet, és még mindig annyira hideg... Fél kézzel simogatni kezdem a fejét, a nyakát és a hátát, éppen ahol érem, miközben továbbra is szorosan magamhoz ölelve tartom, próbálván átadni neki a saját testem melegét, hátha attól jobb lesz. Halkan felszusszan, aztán szinte már alszik is. Kitartóan folytatom a simogatását, egészen addig, míg a saját szemeimen is megérzem a fáradtság ólmos súlyát, de elengedni még akkor sem engedem el.

***

Furcsa érzésre riadok fel. Álmomban valami szeles, jeges helyen voltam és vacogtam... És most ébren is. Egykettõre felpattannak a szemeim, de még mindig ugyanott vagyok, ahol elaludtam – Nheal karjaiban. A jeges hely pedig nem más, mint maga Nheal.

- Nheal... – szólítom meg aggódva, olyan mozdulatlanul fekszik, mintha... Megérintem az arcát, de majdnem fel is szisszenek, a bõre olyan hideg, mintha jégtömböt érintenék. – Nheal?! – szólítom újra ijedten.

Nem reagál.

A kétségbeesés pillanatok alatt maga alá gyûr, rémülten pattanok ki az ágyból és gyûrök köré minden takarót, amit csak hirtelen fellelek a szobában, de percek múlva sem melegszik fel a teste, egy egészen kicsit sem, ráadásul hiába szólongatom, nem reagál. Végsõ kétségbeesésemben Oliverért kiáltok, õ biztosan tudja, mit kell csinálni, tudnia kell...

Kétségbeesett kiáltásomra Oliver szinte berobban a szobába, a takarókupacra néz, ami alatt ott van valahol Nheal, aztán rám.

- É-én nem tudom, mi történt – magyarázom remegõ hangon, könnyes szemekkel. – Annyira fáradt volt, éreztem, hogy szokatlanul hûvös a bõre, de azt mondta csak kimerült... De most... most jéghideg a bõre és hiába szólongattam, nem ébredt fel... – sírom el magam.

Látom, hogy Oliver is elsápad egy pillanatra, de rögtön mozdul.

- Nincs semmi baj, Evan – hadarja, miközben ledobálja a takarókat, de a hangja egyáltalán nem megnyugtató. – Mindjárt rendbe hozzuk, ne aggódj.

Kikiált valamit, nem is nagyon értem, mit, aztán berohan a fürdõszobába, és rövidesen már hallom is a víz zúgását. Tanácstalanul, még mindig remegve lépek be utána, szinte arcul csap a forró gõz, ami csak úgy árad a kádba ömlõ víz felszínérõl.

- Oliver? – szólítom meg halkan. – Tudok segíteni valamit? Kérlek, hadd...

- Csak ne legyél láb alatt, rendben? – Nagyot nyelek, valószínûleg érzékeli is a zaklatottságom, mert kifelé menet megáll elõttem, gyorsan magához ölel és még egy mosollyal is megpróbálkozik. – Minden rendben lesz, csak maradj itt, és ne legyél útban.

Szipogva bólintok, és ahogy kíváncsian kinézek utána, látom, hogy két jókora termetû, egyenruhába öltözött férfi lép az ágyhoz, biztosan Nheal emberei. Oliver elõre siet és elzárja a forró vizet, ami idõközben megtöltötte a kádat, a két katona pedig közrefogja Nhealt, és egyenesen a kádhoz viszik, ahol aztán nyakig a vízbe süllyesztik. Még több gõz csap fel, a víz szinte sistereg, ahol Nheal jéghideg bõrével érintkezik, én pedig összerezzenve figyelem, mi történik.

A katonák váltanak néhány szót Oliverrel, aztán kifelé indulnak, út közben egy-egy kíváncsi pillantást vetve rám. Ösztönösen hátrébb húzódok, fel vagyok készülve a rosszalló vagy támadó tekintetekre, de õk szinte kedves érdeklõdéssel figyelnek... az egyikük még halványan rám is mosolyog! Tágra nyílt szemekkel nézek utánuk. Nheal tényleg mindenkire ilyen hatással van.

Mikor visszanézek a kádra, éppen kiszúrom, ahogy Nheal megmozdítja a kezét. A mozdulat koordinálatlan, megcsúszik a keze a kád szélén és a kád mellett lóg tovább, a bõrébõl is gõz árad. Aztán felsóhajt, és bár a szemei nem nyílnak ki, már ez is hatalmas megkönnyebbülés számomra, rögtön oda is szaladok hozzá.

- Nheal! – szólítom meg, mire összeráncolja a homlokát. – Nheal!

- Engedj oda, Evan! – tol kicsit odább Oliver. – Uram? Uram, hall engem?

- Hol vagyok? – szólal meg végre.

A hangja nagyon furcsa és a szemei még mindig csukva vannak, de legalább megszólalt!

- A fürdõszobában uram, a kádban. Le kellett forráznunk a testét, mert teljesen kihûlt – válaszolja Oliver.

- Nheal? Hogy érzed magad? – húzódok közelebb újra, megragadom a kádból kilógó kezét és az ujjaim közé szorítom.

- Kábán – felel még mindig furcsa hangon.

- Uram, vérre van szüksége, méghozzá haladéktalanul – szól közbe Oliver.

Zavartan figyelem, ahogy leveszi magáról a felsõjét, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés söpör végig rajtam, ami összepréseli a mellkasom, de most nem érek rá ezzel foglalkozni. Mindenrõl én tehetek, az én feladatom, hogy adjak neki a vérembõl, ez a minimum, amit megtehetek érte...

- Engedd meg, hogy én adjak! Ez az egész az én hibám, hadd törlesszek! – Érzem, hogy a könnyeim újra utat nyernek maguknak. – Kérlek, Nheal...

- Megégetne a víz, kedvesem – feleli halk suttogással, a szája sarka halvány mosolyra húzódik, ujjai pedig egy erõtlen próbálkozással igyekeznek megszorítani az enyémeket.

- De már nem olyan forró – ellenkezek, a szabad kezemet felemelem és a vízbe nyújtom, hogy bizonyítsam.

Tényleg meleg a víz, de Nheal jéghideg teste már annyira áthûtötte, hogy véletlenül sem túl forró, bár az sem érdekelne, ha megégetné a bõrömet. Meg sem várom a további ellenvetéseit, úgy ahogy vagyok, ruhástól mászok be a kádba, amilyen gyorsan csak tudok, elhelyezkedek a teste mellett a vízben, jóformán az ölében ülve hajolok fölé, és a kezeim közé fogom az arcát.

- Akármit mondok, nem érdekel, ugye? – sóhajt fel.

- Most nem – felelem hezitálás nélkül.

Az sem érdekelne, ha megölne, ha kell, az utolsó csepp véremet is boldogan nekiadom, csak jöjjön rendbe... Feljebb emelem a fejét, egyenesen a nyakamhoz, érzem a bõrömön a lélegzetét. Lassan felemeli a vízbõl a jobb kezét, ujjai reszketnek, ahogy a hajamba túr velük, aztán elnyílnak az ajkai, és belém harap. Elfojtok egy szisszenést, ezúttal fáj a harapás és a folyamat is, de nem számít, tudom, hogy szándékosan nem okozna fájdalmat. Ez most vészhelyzet.

A fájdalom fokozatosan tompulni kezd, aztán teljesen megfeledkezem róla, ahogy csak arra koncentrálok, hogyan szorít magához és milyen mohón iszik. Egyik kezével továbbra is a hajamba túrva tartja a fejem, a másikat viszont lesimítja a testemen, hogy a fenekembe markolva feljebb húzzon magához. Hamarosan végleg semmivé lesz a leghalványabb fájdalomérzet is, ahogy szabad kezével végigsimít a hátamon, aztán szinte az egész testemet bebarangolja vele. Nem tudok visszafojtani néhány halk nyögést, amikor érzékenyebb területre téved a tenyere, kezd túl sok lenni az inger, az ajkai a nyakamon, az érzés, ahogyan iszik belõlem, a kezei a hajamban és a testemen... Szabad kezét ismét a fenekemre simítja, birtoklón markol bele és el sem ereszti, nyögéseim felerõsödnek a mozdulatokra, egyre nehezebben találok rajta kapaszkodót, ahogy szuszogása egyre forróbbnak érzõdik a nyakamon.

Mikor végül elengedi a nyakam, forró nyelvével még sokáig csak nyalogatja a sebeket, hogy egyetlen csepp se maradhasson ki. A nyelvcsapások megõrjítik a már amúgy is felkavart érzékeimet, de akkor veszek el végleg, amikor mindkét kezével a fenekembe markolva lenyom az ölére. Érzem a férfiassága keménységét, a fülemben és a fülledt helyiségben visszhangzik rekedt nyögése.

- Oliver... – szólal meg rekedt hangon. – Segítsd ki Evant a kádból.

- Ne! – fonom mindkét kezét a nyaka köré kétségbeesve. Nem akarok elválni tõle, még nem... Szükségem van rá, és neki is rám, tudom. Mikor megint szóra nyitná az ajkat, inkább rászorítom az enyémeket, hogy ne ellenkezzen tovább. – Kérlek... – suttogom, kezeimmel szétsimítom mellkasán az inget, élvezem a most már szinte forró bõr és az izmok érintését az ujjbegyeim alatt.

Végigvezeti a tekintetét rajtam, aztán hirtelen minden ellenkezés megszûnik, olyan hevesen csókol meg, hogy alig gyõzöm követni, de azért megpróbálom viszonozni a szenvedélyes támadást, amivel halk morgást csalok elõ a torkából. Kezeit hamarosan már a combomon érzem, felsimítja rajta az átnedvesedett fekete ruhát, ami még mindig rajtam van, aztán még feljebb gyûri, és át is húzza az anyagot a fejemen. Csak addig válunk el egymástól, míg eltûnik a ruha, utána máris újra az ajkaimon érzem az övéit. A vizes ruhától a hajam is átnedvesedett, így most összevissza tapad hol rám, hol rá, de egyikünk sem törõdik vele, kezével felsimít a gerincem mentén, és a tarkómra fogva tart szorosan magához húzva. Az utolsó józan gondolatom is szertefoszlik, amikor magáról is eltávolítja a ruháját, türelmetlenül tépve, szaggatva, majd kidobálva a vízbõl az anyagot.

Próbálok megfelelõ kapaszkodóra lelni nedves bõrén, de nem könnyû feladat, az ujjaim csúsznak, ráadásul levegõt is alig kapok a melegtõl, és attól az érzéki ostromtól, amit a kezeivel és az ajkaival visz véghez a testemen. Zihálva csókoljuk egymást, csak akkor szakadok el az ajkaitól, amikor kezével lesimít a hátamon a fenekemig, ujjaival megtalálja a bejáratomat, én pedig nem bírom ki, hogy ne nyögjek fel, amikor megérzem magamban az ujjait. Lehunyom a szemeimet és remegve, nyögdécselve mozgok ösztönösen ellen, ahogy masszírozni kezd. Mélyen felmordul, de csak nagyon nehezen vagyok képes résnyire nyitni a szemhéjaimat, hogy ránézhessek, hogy láthassam az arcát és a vágytól vadul csillogó szemeit.

Valamit zihál, de nem is értem, szuszogva temeti az arcát a nyakamba, én pedig a hátán próbálok megkapaszkodni, de túlságosan csúszik mindkettõnk bõre, így a körmeim is a hátába mélyednek. Szorosabban ölel magához, én pedig a selymes, aranyszõke tincseire szorítom az ajkaimat, magamba szívva az illatát, aztán öntudatlanul felnyögve, amikor kihúzza belõlem az ujjait.

- Nheal…! – kiáltok fel kínlódva, úgy érzem, elemészt a vágyódás és a forróság, ha nem tesz valamit sürgõsen.

Pillantását az enyémbe fúrja, még ebben a ködös, mámoros érzésben is rabul ejtenek a szemei, így is képes vagyok még mélyebbre veszni bennük, Nhealben, az érzéseimben... Aztán hirtelen minden levegõ a tüdõmben reked, ahogy egy mozdulattal magára húz, férfiassága mélyen a testembe hatol, õ pedig olyan szorosan tart, hogy ha tudnék lélegezni, akkor sem jutnék levegõhöz. Neki is a torkán akad a lélegzete, érzem, hallom, de aztán mindkettõnk tüdejébe visszatér az élet, eggyé válva zihálunk hangosan, szaggatottan.

A vállaiba kapaszkodok, körmeim a bõrébe mélyednek, úgy érzem megfojt a minket körül ölelõ forróság és a bennem tomboló vágyódás Nheal után, ha nem mozdulok meg... Halkan felnyögve mozdítom meg a csípõm, mire ujjai szorítása erõsödik a fenekemen.

- Evan! – hördül fel, ahogy összeszorítja a szemeit, elnyílt ajkai közül kivillannak még mindig megnyúlt szemfogai, beleremegek a hangba és a látványba.

Tovább ringatom magam rajta, ösztönösen mozgok, hajszol a saját ösztönöm és Nheal reakciói is. Nem bírja sokáig mozdulatlanul, hangosan felmordulva csúszik lejjebb a kádban, elõször nem is értem, de aztán hirtelen kijjebb húzódik belõlem, hogy aztán erõteljesen visszalökhesse magát, én pedig ívbe feszült háttal kiáltok fel az érzésre. Egy kicsit magasabbra emel a vízben, egyik kezével stabilan tartja ott a csípõmet, de tovább ösztönöz a ringatózó mozgásra, miközben õ is megállás nélkül mozog bennem.

A másik keze a hátamra siklik, ujjait végighúzza a gerincem feszült ívén, valami mintha meg is karcolná a bõrömet, de nem érdekel... Félig sikerül kinyitnom a szemeimet, a szempilláim alól pillantok az arcára, összekapcsolódik a tekintetünk. Szemei vörös ködben úsznak, de a látvány nem rémiszt meg, csak fokozza a folyamatos bizsergést a testemben.

Tenyerét a hátam közepén tartva maga felé húz, forró lehelete a mellkasomra csapódik, a levegõ a tüdõmben reked, ahogy nyelve végigível a mellbimbómon. Ajkaival egy kicsit meg is szívja, aztán már csak a fogai finom karcolását érzem, mielõtt újra belém harap. Tompa kiáltással karmolok a karjára, hátravetett fejjel hagyom, hogy kedvére tegyen velem bármit. A másik oldalon is megkóstol, aztán a sebeket lezárva a vállamhoz hajol. Lélegzete finoman csiklandozza a nyakam, a fogai végigkarcolják a vállamat is, talán ott is megkóstol, összefolynak az ingerek...

Újra érzem a tompa karcolást ahogy felsimítja a tenyerét a tarkómra, hogy aztán a hajamba túrva vonjon közelebb magához. Egészen más szögben érzem most magamban, ami nyögésre késztet, de ahogy ajkai közelebb kerülnek az enyémekhez, automatikusan szorítom a számat az övére. Felmordulva csókol vissza, zihálva próbálok megkapaszkodni a vállaiban, az egyik szemfoga hegyes vége felsérti a nyelvem, de még csak fel sem szisszenek, csak egy elhaló nyögés tör fel a torkomból, ahogy morogva megszívja a kis karcolást. Elengedi az ajkaimat, de még mindig szilárdan tart a tarkómnál. Oldalra és egy kicsit hátrafelé billenti a fejem, ajkai végigsimítanak az arcomon, az államon, aztán a nyakamon is.

- Nheal... – nyögök fel. Megszívja a nyakam, éppen azon ponton, ahol a korábbi ivás helye látszik, mély nyögésébe beleremegek, de aztán gyorsít a mozgásán, amivel érzem, hogy egyre közelebb taszít a csillagokhoz. – Nheal!

- Evan... – nyögi a fülembe rekedt hangon, újabb remegés fut végig a testemen.

Egyik kezemmel a nyakára simítok, nedves hajába fúrom az ujjaimat a tarkójánál, és hagyom, hogy ezúttal a másik oldalra billentse a fejem. Magamon kívül nyögök fel, ahogy fogait ismét a bõrömbe mélyeszti, ezúttal a másik oldalon jelölve meg. Ahogy magához szorít, ahogy egyre keményebben löki belém magát, ahogy iszik belõlem...

Túl sok az inger, és nem is bírom tovább, a testem ki tudja még hány mozdulat és korty után, de átadja magát gyönyörnek. Hangos morgás tör fel a torkából, mintha a véremmel együtt az érzést is átadhatnám neki, még érzek pár kemény lökést, amik a testem végsõ tartalékait is remegésre késztetik, aztán felnyögve szorít le magára teljesen. Halk nyögés szökik ki az ajkaim közül, ahogy megérzem magamban a forróságát, ó pedig egy utolsó korty után elengedi a nyakam, gondosan letisztogatva a sebet.

Erõtlenül hanyatlok a testére ahogy õ is a kádnak veti a hátát, mindketten hevesen zihálunk. Szorosan ölel magához, de én annyi erõt sem érzek magamban, hogy egyáltalán a karjára tegyem a saját kezem, a szemhéjaimat mintha ólomnehéz súlyok húznák lefelé...

- Evan? – Mh... Aludni akarok... – Evan!

Tiltakozóan nyöszörgök a hirtelen rázogatásra és egyáltalán a megmozdulásra, kábán nyitom ki a szemeimet. Lassú pislogással tisztul csak ki elõttem a kép, és Nheal aggodalmat sugárzó arcával találom szemben magam. Összeráncolom a szemöldököm, nem szeretem, ha aggódik.

- Jól vagy? – kérdezi még mindig ugyanolyan feszülten.

Elmosolyodva emelem fel a kezem, ami szokatlanul nehéz mûvelet, de szeretném lesimogatni az aggodalom ráncait az arcáról.

- Csak fáradt vagyok – felelem furcsán tompa hangon. Hogy bizonyítsam az igazamat, visszafekszem rá, a felsõtestéhez simulok és a vállára hajtom a fejem. – Látod? – kérdezem álmatagon.

Körém fonja mindkét karját és szorosan magához ölel, én pedig boldog mosollyal simulok még közelebb hozzá. Minden gond nélkül áll fel velem a karjaiban, csak most veszem észre, hogy még mindig a kádban ültünk. Visszavisz a szobájába, ami most üresen áll, bár az ágynemû mintha új és tiszta lenne, a díványra készítve pedig friss, tiszta ruhák várnak ránk, de Nheal nem arra indul, aminek én felettébb örülök. Lefektet az ágyra és szorosan bebugyolál valamibe, aztán eltûnik.

Egy kicsit megint elalhatok, mert arra ébredek, hogy valami pizsamafélét ad rám, de még valamit morogva az orra alatt gyengéden megcsókol néhány pontot a hátamon, mielõtt a felsõ részét is rám adná. Gyengéden betuszkol a takaró alá, én pedig felsóhajtok az ágy és a párnák puhaságától. Érzem, hogy mintha el akarna menni, ezért gyorsan a keze után kapok. Visszanéz rám, a tekintetében valami furcsa csillogás ül.

- Nheal – suttogom. – Maradj itt! Kérlek...

Elmosolyodik, halványan ugyan, de mosolyog. Nem is ellenkezik, felhajtja a takarót, és mellém fekszik, azon nyomban magához húzva, ahogy én felé mozdulok az ágyon. A mellkasára hajtom a fejem, õ pedig szorosan átölel és a hajamba csókol.

- Sajnálom – dörmögi halkan.

Homlokráncolva húzódom közelebb a nyakához, mélyen magamba szívom az illatát, és finoman meg is csókolom a ruha nyaka alól kilógó részt, mert nincs elég energiám feljebb emelni a fejem. Nem tudom, mit sajnál, de biztos vagyok benne, hogy nem tett semmi olyat, ami sajnálnia kellene.

- Ugyan már. – Kezemet a mellkasára simítom, hogy még többet érezhessek belõle.

- De ez...

- Bármit megtennék érted, Nheal – suttogom. Nagyot szusszan, egyik kezével finoman a hajamba túr, ujjai megnyugtatóan kezdik simogatni a tarkómat, amitõl még inkább elálmosodok, már tényleg csak másodpercek választanak el attól, hogy mély álomba merüljek, de valamit még mondani akartam. – Szeretlek...

***

Mikor felébredek, már egyedül vagyok az ágyban és a szobában is. Abból ítélve, hogy sokkal jobban vagyok és sokkal kipihentebbnek érzem magam, valószínûleg rengeteget alhattam, Nhealnek viszont biztosan sok dolga van. Azért remélem, õ is aludt valamennyit... és azt is, hogy õ is jobban van. Ha elegendõ mennyiségû vért nem is adhattam neki, valamennyire biztosan sikerült megerõsödnie, hiszen az én vérem legalább kétszer annyira erõs, mint a halandóké.

Kimászok a takaró alól és megigazítom az ágyat, aztán a fürdõszobába megyek, hogy egy kicsit megmosakodhassak. A kád már üresen áll odabent, minden száraz és tiszta, szóval tényleg nagyon sokat aludhattam. Mosakodás után felveszem a még mindig a díványon várakozó ruháimat, aztán az ajtóhoz lépek. A gyomrom szégyenszemre hangosan korog, azt hiszem, legalább annyit kell majd ennem, mint amennyit aludtam.

Nem jutok viszont messzire, mert ahogy kilépek az ajtón, majdhogynem beleütközök egy méretes hátba. Zavartan torpanok meg, az egyenruhás illetõ pedig megfordul, mire ösztönösen az ajtóhoz simulok, de újabb pozitív meglepetésben van részem, mert a férfi nemhogy nem támad rám, de még rám is mosolyog.

- Ne félj tõlem – szólal meg kedvesen. – A nevem Kralos, a te biztonságod megõrzése a feladatom.

- Nheal...? – kérdezném, de be sem kell fejeznem a mondatot, bólint.

- Igen, az õ parancsára. Gyere velem! – int a fejével a folyosó felé. – A szolgálók rengeteg étellel várnak odalent.

Az étel gondolatára szinte összefut a nyál a számban, így bólintok egy aprót, és engedelmesen követem, ahogy elindul a folyosón. Illetve csak szeretném követni, mert nem hagyja, hogy lemaradjak, szigorúan mellettem lépdel. Nem tudom, miért kell rám ennyire vigyázni, de ha Nheal így döntött, akkor biztosan így kell lennie. A konyhába megyünk, ahol most éppen csak Oliver sündörög, de ahogy megpillant, megkönnyebbülten elmosolyodik és rögtön felém indul.

- Evan, végre! – ölel magához egy pillanatra, de utána sem enged el, a vállamat átkarolva az asztalhoz irányít, miközben az õrzõm elfoglalja a helyét az ajtóban. – Csak ülj le ide, és máris hozok neked enni! Mit kérsz? – nyom le az egyik székre határozottan, aztán belekezd a lehetõségek felsorolásába.

A lista olyan hosszúra nyúlik, hogy csak bárgyú pislogásra futja tõlem, és végül találomra rábólintok arra a néhány dologra, amiket elsõként elismétel. Hamarosan már jóformán egy egész halom étel van elõttem, amit õszintén szólva nem is nagyon bánok, mert úgy érzem magam, mint aki elõzõ életében evett utoljára.

- Meddig aludtam? – kérdezem evés közben Olivert.

- Hát... – Egy pillanatra elgondolkozik. – Ha jól számolom, legalább egy teljes napot átaludtál, de lehet, hogy volt az másfél is.

Félrenyelem a falatot, és köhögve bámulok rá a tányér fölül.

- Másfél napot?! – kérdezek vissza hitetlenkedve.

- Sok vért vesztettél – rázza meg a fejét sóhajtva.

- Sok vért... – Elgondolkozva ráncolom össze a szemöldököm, de nem kell sokáig erõltetnem az agyamat, hogy összeálljon a kép. Eszembe jut Nheal bocsánatkérése és hogy miért voltam annyira kótyagos... – Hol van Nheal? – kérdezem hirtelen.

- Ne aggódj, csak az embereivel beszél – mosolyog rám Oliver megnyugtatóan.

Felsóhajtok, nem nyugtat meg teljesen, de jobb annál, mint ami elõször beugrott.

Mire befejezem az evést, már meg is bánom, hogy ennyit ettem. Úgy érzem, menten kidurranok, de Oliver még így is próbál rám tukmálni néhány plusz adagot. Szerencsére hamar meggyõzöm, hogy már így is túl sok volt, úgyhogy marad a lelkes elpakolásnál. Épp csak hátradõlök a széken, azon tûnõdve, hogy vajon mit csinálhat Nheal, amikor kinyílik az ajtó és megjelenik Õ.

- Nheal! – kiáltok fel boldogan.

Gondolkodás nélkül felpattanok a székrõl, és kilövök felé, egyenesen a kitárt karjaiba rohanva. Szorosan magához ölel, én pedig a nyakába csimpaszkodok, ahogy egy kicsit fel is emel a földrõl. A hajamba temeti az arcát, és érzem, hogy nagy levegõt vesz.

- Evan... – Hosszan a homlokomra szorítja az ajkait, mielõtt rám nézne. – Hogy érzed magad?

Égkék szemeiben színtiszta aggodalom ül, amit a lehetõ legboldogabb mosollyal igyekszek kitörölni onnan.

- Remekül – felelem õszintén. – Rengeteget ettem és még annál is többet aludtam, de remekül.

Erre már végre õ is elmosolyodik, én pedig alaposan szemügyre veszem az arcát. Már közel sem olyan sápadt és a tekintete sem tompa, a szemei nem csillognak feltûnõen, ráadásul a bõre sem jéghideg már. Sokkal jobban fest, már egyáltalán nem tûnik betegnek vagy kimerültnek. Nem tudom, hogy ez csak nekem köszönhetõ-e, vagy ha nem, akkor mennyiben múlt máson, esetleg másokon, de... nem is akarom tudni. Az a lényeg, hogy jól van, engem semmi más nem érdekel.

Lassan visszatesz a földre, de elengedni nem enged el.

- Hamarosan visszajövök, még ellenõriznem kell néhány dolgot – simítja hátra a hajam a homlokomból. – Csak éreztem, hogy itt vagy, és muszáj volt látnom, hogy jól vagy-e.

- Jól vagyok – mosolygok rá újra, egyik kezem ujjai közé fogva az övéit.

Ismét elmosolyodik õ is, amitõl a szívem hevesebben kezd verni, hát még akkor, amikor másik keze ujjait a hajamba mártva magához húz, hogy megcsókolhasson. A csókban most nincs semmi vadság vagy vágytól fûtött szenvedély, sokkal inkább gyengéd és finom, de én így is elakadó lélegzettel vagyok csak képes viszonozni, és legalább olyan hatással van rám, mint egy éhes csók. Rendkívül hálás vagyok, hogy a csók végeztével sem ereszt el rögtön, mert nem vagyok benne biztos, hogy megtartanának a lábaim. Ahogy rám néz, kék szemei mosolyognak és csillognak, én pedig elveszek a csodaszép íriszekben.

- Sietek vissza – simít végig az arcomon. – Addig maradj Oliver mellett, rendben?

- Rendben – bólogatok.

- Kralos – fordul a még mindig az ajtóban szobrozó férfi felé –, továbbra is te vigyázol rájuk.

- Igenis, uram! – húzza ki magát Kralos.

Nheal még visszafordul, hogy egy csókot nyomjon a fejem búbjára, aztán kimegy a konyhából, és a léptekbõl, valamint a férfihangokból ítélve megannyi embere gyûrûjében indul el. Remélem nincs semmi baj, és nem azért kellett elmenniük, mert esetleg történt valami...

- Gyere, Evan! – ragad ki a gondolataimból Oliver hangja. Mellém lép és karon fogva kivezet a konyhából. – Át kell húznom az ágynemût néhány szobában, ha gondolod, segíthetsz is.

- Persze! – vágom rá boldogan.

Mindig segíteni akarok neki, de eddig soha nem engedte, úgyhogy most kapva kapok az alkalmon, hátha.

Persze végül most sem segíthettem semmiben. Oliver egyedül annyit engedett meg, hogy a friss ágynemût segíthettem odavinni neki, amíg õ lehúzta a régit, de ennél többet nem csinálhattam sehol. Kralos végig árnyékként lépdelt mögöttünk, csak akkor nem volt a nyomunkban, amikor éppen bementünk egy-egy szobába, olyankor mindig az ajtó elõtt várakozott. Utoljára a Nheallel közös szobánk maradt, de ott igazából nincs is semmi tennivaló, szóval hamarosan már csak az ágyon ülünk és beszélgetünk.

Oliver éppen arról faggat kíváncsian, hogy milyen is volt odafent az élet, amikor beszélgetés zaja üti meg a fülünket az ajtó elõl. Biztos vagyok benne, hogy Nheal jött vissza, azért boldogan leugrok az ágyról, de éppen amikor Oliver is mellém lép, a beszédfoszlányok furcsa, tompa zajokba fordulnak. Zavartan nézünk össze Oliverrel, és õ már lépne is az ajtó felé, amikor az feltárul, és Kralos szó szerint bezuhan. Ijedten ugrok hátrébb, és ahogy jobban megnézem, még rémültebben a szám elé kapom a kezem. A feje és a nyaka pont úgy áll, mint mikor Nheal... Ó, istenem...

- Evan... – hallom Oliver halk, ijedt hangját, mire felnézek, és egy újabb, számomra ismeretlen férfit pillantok meg.

Egyáltalán nem ismerõs az arca, de nincs is sok idõm igazán felmérni, mert ahogy beljebb lép, szinte arcul csap a sötét szemeibõl áradó gonoszság és rosszindulat, ami mind-mind felém irányul. Megdöbbent a dolog, mert amióta itt vagyok, csak kedvességet kaptam az itt lévõktõl, senki felõl nem éreztem semmiféle negatív érzelmet és most... Nem értem. Ki ez, miért bántotta Kralost, és miért néz rám így?

- Rewall Eleazar hálás lenne, ha megkönnyítenéd a dolgát – szólal meg ugyanolyan érzelmeket sugárzó hangon, mint amik a tekintetébõl is villámlanak.

- Tessék? – rebegem értetlenül, miközben ösztönösen hátrébb lépek egyet, Oliverrel együtt.

Nheallel azóta sem volt alkalmunk beszélni a fivérérõl, így még mindig nem tudom biztosan, mi folyik itt.

- Nem szeretne feleslegesen a saját testvérére támadni, ha nem muszáj – lép még közelebb.

Folyamatosan hátrálunk, de hiába, kitartóan jön felém, le sem véve rólam a szemeit.

- Kérem, ne bántsa! – lép elém Oliver, mire a férfi felé nyúl, és egy egyszerû mozdulattal a szoba másik felébe penderíti.

- Oliver! – kiáltok fel ijedten.

Aggódva pillantok felé, de a következõ hátráló lépésemmel nekiütközök a szoba hátsó falának. A férfi ajkai sötét mosolyra húzódnak, fekete szemei megvillannak.

- Ha most gyorsan lerendezzük a dolgot, mindenkinek könnyebb lesz...

A légi kikötõbõl gond nélkül jutunk ki, lehetséges, hogy Boreas látványa riasztotta el az utánunk rohanókat attól, hogy megtámadjanak minket. A java még hátra van, nem szabad hátradõlnöm, óvintézkedéseket kell tennem most is, és abban a minutumban, ahogyan a kastélyomba megérkezünk. Addig viszont nem akarom itt hagyni a kabinban, ameddig fel nem kel, így zakatoló gondolataimmal karöltve ölelem magamhoz ájult testét. Ledõlök a díványra, a testemben egyszerre kong az üresség, fáradtság, kimerültség és a mindent kitöltõ boldogság, nyugalom érzése. Közelebb húzom magamhoz, hogy az utóbbi felülkerekedjen a rossz érzéseimen, holott nem lenne szabad ámítanom és ködösítenem direkt a saját elmémet.

Ez színtiszta õrület.

Fáradtság telepszik rám, ólmos, hihetetlenül súlyos, ami gyermekkoromban kapott el számtalanszor, születésem utáni pár évben. Éhes vagyok és gyenge, de valahogy ez most apró kis „problémának” tûnik, a többi mellett.

Megérzem ébredésének közeledtét, szorosabban fonom karjaimat teste köré.

- Nheal… - hangja halk, ami szinte mellkason vág. Csodaszép arcát felemeli, hogy láthassa az enyémet, tekintete kábából csillogó, majdhogynem nedvesen szikrázóvá válik. Mosolygásra késztet, hogy ilyen hatással vagyok rá, egyben bizonyossá is teszi minden másodpercben, hogy velem van, csak az enyém. Belehalnék, ha itt hagyna. Ezekkel a gondolatokkal simítok végig dús haján, egy pillanatra megtorpanva, hiszen ezek a kezek nemrég életeket oltottak ki.

- Itt vagyok.

- Jól vagy? – kérdezi szinte rögvest, ujjaival kutatón söpör végig arcomon és nyakamon, hogy sebesüléseket keressen. Szerencsére sokáig aludt, így Olivertõl vettem egy kis vért, ezután valamennyire helyrerázódott minden külsõ sérülés. De csak nyaktól felfelé, sajnos több teljes ember vére lenne csak elég arra, hogy engem teljesen rendbe hozzon. Nem akartam, hogy megrémissze az arcom kinézete. – Nincs semmi bajod?

- Minden rendben – nyugtatom, aggodalmas hangja helyett valami más tónust szeretnék hallani. Ellágyult tekintettel figyelem szép arcát, amint hosszan rajtam felejti tekintetét.

- Azt hittem, már soha többé nem láthatlak – elhaló hangjával feleleveníti az elmúlt pár óra eseményeit, egy pillanatra megkeményedik a mellkasomban valami, szúróssá válik az egyre jobban terjedõ érzés.

- Nem hagyhattam – rázom meg a fejem.

- Most már együtt lehetünk? – kérdezi angyali hangján, tenyerébe fogja arcom, melyre felsiklatom ujjaimat, s így tartva csókolok a homlokára, óvatosan, finoman. A röpke pillanatra le is hunyom a szemem, hogy jobban magamévá tehessem ezt a pillanatot.

- Ameddig csak szeretnéd.

- Örökre szeretném – borzongás fut végig rajtam ígéretének hallatán. – Nheal…

- Igen? – kérdezem lágyan, végigsimítok hamvas bõrén, mire elpirul és alsó ajkába harap.

- Megcsókolhatlak? – rebbenti meg a pilláit.

Duplán tarol el a meglepettség és a sóvárgás. Annyira megdöbbentõ hallani ezt tõle, hogy ilyesmit kérdez. A fehér bõrén még mindig ez a fekete, lenge ruha rikít, kiemeli az ezüstös haját, egyszerre tûnik esendõnek, áldozatnak – és ezzel egy idõben csábítónak. Nem bírok ellenállni az ajánlatnak, így megbillentem a fejem felé. Szinte nyomban idehajol az arcomhoz és a számra szorítja az övéit. Ilyen közelrõl a puha hús érintése és illata jobban elkábít, mint kellene, a hamvas bõr érintése megrészegít.

Nagyot kortyolok belõle, szinte szívom magamba a meleg, puha testet, a szája forróságát, amire most mindennél jobban szükségem van. Érzem, hogy elönt a vágy, de mellette felhorgad bennem a vadászösztönöm is. Tudom, az ujjaim belebizseregnek abba, hogy védtelen, szabad préda, bõrének pórusaiból árad a vadító illata. Ráadásul készséges, Õ kínálta fel saját magát. Nagy nehezen elválok tõle, nem akarom bántani. Hamar kerítenem kell magamnak táplálékot, különben nem lesz jó vége. Erõs az ösztön, hogy elvegyem az életét, hogy szárazra szipolyozzam a testét, az agyamban tombol az emlék, ami a vérének ízét adja újra és újra a nyelvemre, mintegy késztetésként, hogy csapjak le rá. A nyelvével az enyémre simít, majdnem morogva húzom közelebb magamhoz, szorosabban átfonom a karjaimmal, magamhoz láncolva. Nem szabad ilyenekre gondolnom, még akkor sem, ha a helyzetem siralmas…

Elválok tõle, látom az arcán, hogy számára túl hamar ért véget a pillanat, letörölhetetlen vigyor kúszik az arcomra. A szemei ködösen csillognak, legszívesebben rásimítanék az ujjaimmal és odébb söprögetném a kába, csillámos port.

- Az én önuralmam is véges, Evan – mondom halkan, válaszul elmosolyodik. – És ez most nem a legjobb pillanat.

Tudom milyen, ha elkap a vérszomj, véletlenül sem akarom, hogy egy ilyen gyengéd ölelkezés közepette üssön be. Feleszmél, felemeli a fejét és kék szemeivel körülnéz, hogy hol van. Az elsõ dolog, amit keresett, én voltam, meg sem nézte, hogy hol van éppen.

- Úton a kastélyom felé.

- A kastélyod? – pillant vissza rám, eltûröm a haját a füle mögé, hogy láthassam érdeklõdõ arcát.

- Ahol eddig voltunk, az a Fõkastély, de van egy saját kastélyom északon. Oda megyünk most – magyarázom türelmesen, majd nem bírva a késztetéssel, magamhoz ölelem. Nem tudok betelni az illatával, egyszerre megnyugtató, meleg és vágykeltõ, tüzes. – Ott biztonságban leszel…

- Akkor most menekülünk? – pislog rám, de nemlegesen megrázom a fejem. Nem kifejezetten menekülünk. Inkább visszavonulunk, hogy biztosabb és ismertebb környezetben építhessem fel a védelmünket. – Nem értem… Nem volt nekik elég, amit tettél? Hogy… Hogy te… helyettem…

- A népnek elég… Az Eleazar-klánnak aligha – törõdõn és óvón simogatom a haját, nem akarom, hogy felizgassa magát a történteken. Ezzel már kár, és felesleges foglalkozni. A következmények pedig csak engem érintenek. A közvetettséget pedig megoldom.

- Ilyen súlyos következményekkel jár ez számodra? Akkor miért csináltad? – szánakozó arckifejezést vesz fel, de nem akarom, hogy a saját hibájának tudja be. Miért lenne az Õ hibája, hogy létezik? Az egész annak a dögszívónak a hibája.

- Ez volt az egyetlen lehetõségünk – söprök végig ujjaimmal az arcán. – Érted megtennék bármit, Evan.

- Olyan buta vagy – motyogja, szemébe könnyek gyûlnek, ami miatt átszalad rajtam némi düh és csalódottság. – Nem érek én feleannyit sem, hogy ennyi mindent feláldozz értem.

- Te vagy a buta, ha ilyeneket mondasz – próbálom elvonni a figyelmét azzal, hogy a mellkasomra vonom a fejét, de nem hagyja annyiban.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire…

- Evan – állítom meg a szóáradatban. – Neked ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznod.

- De én nem akarom, hogy miattam folt essen a becsületeden – néz fel rám. Akkor esett folt a becsületemen, mikor észre sem vettem, hogy egy ilyen égi lényt sanyargatnak a közvetlen közelemben. És nem cselekedtem azonnal, hogy kimentsem. Felsimít az arcomon, a tenyere nyirkos, finoman párolog. Észrevétlenül szippantok belõle. – Én azt akarom, hogy boldog legyél, és ha ehhez az kell, hogy sétáljak vissza a kötél alá, én esküszöm, megteszem…

- Héé, css! – hallgattatom el egy óvatos mozdulattal. Meghat, hogy képes lenne rá értem, halandó emberfia soha nem tette volna meg ezt egy vérszívóért, egy élõsködõért. – Ez még csak eszedbe se jusson. Ha azt akarod, hogy boldog legyen, akkor engedd, hogy megvédjelek.

- Túl jó vagy hozzám… - buggyannak elõ az elsõ könnycseppek, amiket gyorsan söprök félre az útból. Eleget sírt már, nem akarom, hogy továbbra is könnyek áztassák az arcát. – Soha többé nem akarok távol lenni tõled – ölel át hirtelen, nagy intenzitással, amennyire a saját kis erejébõl kitelik.

- Nem is kell – vonom magamhoz teljesen, érzem a szívdobogását a mellkasomon dörömbölni. Lehunyom a szemeimet, hogy még jobban érezhessem a ritmust, amit bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között felismerek. Az érzékeim már csak erre az egy szívdobogásra vannak kiélezõdve. – Ígérem.

***

Megérkezünk a kastélyhoz, Olivert elõreszalasztom, hogy minden álljon készen. Nagyon rég nem voltam itthon, a szobámat lehet, hogy már régen belepte a por, hiába a szolgálók szorgos kezének munkája minden héten. Kikötünk a kikötõben, hamar beérünk a kastély elõkertjébe. Megcsap a hegyekrõl leáramló hûvös szél, a friss, oxigénnel tömött levegõ. Jót fog tenni neki, erõre kap majd tõle. Gyorsan végigfuttatom a szemeimet, de minden ép és szigorúan õrzött, úgy, hogy hagytam. Semmi sem változott kárára, ezt örömmel látom. Legalább nem kell újraépítéssel foglalkoznom, hanem rögtön felállíthatok egy többkörös védelmi hálót. Lüktetnek a végtagjaim, a sebek zsizsegnek. Fáradt vagyok, de még nem pihenhetek, addig nem, míg meg nem teszem a legfontosabb intézkedéseket. Semmi sem várhat.

- Minden olyan gyönyörû… - engedi át magát a hely varázsának. Nem is kételkedtem abban, hogy tetszeni fog neki. Õ is annyira légies, angyali, ez a hely minden egyes részében neki való. A lényéhez idomul minden.

- Örülök, hogy tetszik – karolom át a vállait, mire hozzámbújik. A hideg jobban beissza magát a sérült csontjaimba, meglehet, hogy Õ is fázik, szóval gyorsabbra veszem egy kicsit a léptéket. Rajta van még ez a förtelmes szörnyûség, ami nagyon lenge és vékony.

- És itt már egyedül leszünk?

- Nem egészen. Én vagyok az északi csapatok vezére, sok hû katonám vár már ránk a kastélyban – válaszolom, mire csak bólint, tovább ragyog az arcán a mosoly. Annyira elnézném, így, a zsenge pázsiton, a kék éggel és az aranyló nappal, de nehezebben tûröm a napsugarakat. Hallottam már olyan arisztokrata vámpírokról, akik varázslásra vetemedtek, majd emiatt elveszítették a nemesi kiváltságot, hogy napon járhassanak. Majd valahogy ki kell vizsgáltatnom magam, vagy utána kell olvasnom, még nem tudom. Nem szabad most meggyengülnöm, mikor Rewall karmait hallom az õsi köveken karistolódni.

Evant Oliver gondjaira bízom, az elõtérben rengeteg katonám vár. Intek, hogy minden vezetõ beosztású azonnal lépjen a tárgyalóterembe. Nyilván már értesültek az eseményekrõl, engem pedig nem érdekel, hogy kisebb lettem-e a szemükben ezáltal, vagy nem. Leülök a hideg márványra, ami most fájón égeti hidegével a bõrömet. Kimerülten támaszkodom meg egy pillanatra az asztalon, majd nagy levegõt véve kezdek bele:

- Nyilván mindannyian hallották, mi történt a Fõkastélyban – összenéznek páran, gyengén érzem csak a gondolataikat, az érzelmeiket pláne nehezebben olvasom, ami zavar. Minél hamarabb fel kell épülnöm, amihez azonban emberekre van szükségem. Nem is kevésre. De nem akarok senkit sem szétszaggatni, emiatt dupla annyi torokra van igény. Idefent, a hegyek oltalmában nehéz felkutatni azokat, akik önként oltják a szomjam. Lehet nem is fogom kivételesen megkérdezni. Viszont ha Evan rájön…

- Hûségünk töretlen hozzád, uram – hajt fejet Eruos, aki a kastély épülése óta jelen van a hegyen. Korban hozzám hasonló, mentalitásban is, sosem kételkedtem egyetlen javaslatában sem, mindig az itt élõk érdekeit nézte. Kíváncsi vagyok, képes-e ezt esetlegesen elfelejteni, ha arra kerül a sor. Soha nem gondoltam arra, hogy valaha kockáztatnám mások életét azért, hogy egyetlen egyet mentsek. Ahhoz túl kegyetlen húzás, nyugtalan gondolatoktól forogtam, ha ez egyszer is megfogant az elmémben.

- Aki most el akarna menni, még megteheti – ajánlom fel a távozás lehetõségét, az ajtóra mutatva. Senki sem áll fel, ami meglepõdésre késztet. Képesek a saját vérem kiontani, a fivérembe mártani a vasat, belegázolni a klánba, aminek védelmére esküdtek fel?

- Uram, rád esküdtünk fel – emelkedik fel ültébõl Maos, tekintetében elszántságot vélek felfedezni. Mindig kimutatta minden érzelmét, nyitott könyvként mozgott az emberei között, ellenfeleinek mégis szilaj támadója maradt, akit nem lehet meglepni. - Amennyiben ez egy másik személyre is átszáll, legyen akárki, követünk téged akkor is.

- Abban az esetben is, ha a családom az ellenség? – teszem fel a kényes kérdést, szintén felegyenesedve a jeges székbõl, hogy mindenkin végignézhessek.

- Esküszünk – csattan megannyi határozott férfihang, ami végigvág az érzékeimen. Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el hálásan. Két kézzel megtámaszkodom az asztalban, félrebillentem egy kicsit a fejem, majd elõrébb tolom a kastély térképét.

- Javaslatokat várok.

***

Miután mindenki elindult a parancsok kiosztása után, teszek egy kisebb látogatást a cselédszárnyban. Kisebb felvilágosítást tartok arról, mi az, ami várható. Nincs sok alkalmazott, összesen öt ember, hiszen ha nem vagyok itt és nem vendégelek meg senkit, felesleges, hogy itt legyenek annyian. Régebben szerettem összegyûjtögetni az olyan elesetteket, mint Oliver. Apropó, Oliver… most, hogy halandó szolgám lett, erõsebben érzékelem a jelenlétét, ráadásul igen széles határokon belül. Kimerült vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy a kastélyban ne találnám meg. A konyhában van, akkor Evan is biztos vele van.

Elindulok az említett helyiség felé, a lépcsõn lehaladva látom, ahogy egy széken üldögél és ananászt eszik, Oliver pedig a tûzhelyeknél sertepertél nagy lendülettel. Megcsap az édes, gyümölcsös illat és Evan félreismerhetetlen aromája, ettõl a kettõsségtõl epekedve lépek hozzá közelebb és simítom a tenyereimet a derekára. Összerándul a váratlan érintéstõl, utána viszont egybõl ellazulva simul a markomba.

- Ez gonosz volt – igyekszik sértett arckifejezést felvenni, de kudarcba fullad a próbálkozása és helyette rám mosolyog. – Na és… minden rendben?

- Minden a legnagyobb rendben – hagyom meg.

Éhesen figyelem, ahogy elvesz egy ananászdarabot, látom, ahogy megnedvesíti az ujjbegyeit a gyümölcs, majd ahogy a szájába tolja, kibuggyan a finom hajlatból a lé. Megcsillan a konyha fényében a felszíne, ahogy csíkot húz a bõrén, csak azt tudom figyelni, mint egy kiéhezett ragadozó, mikor meglátja az elsõ csepp vérét áldozatának. Matat a pulton, de nem hagyom, hogy akár egy papírfecnibe törölje. Megfogom az állát, óvatosan magam felé fordítom, majd a nyelvemmel itatom fel az ananász levét. Már a bõre íze is elég élmény, hát még rajta a trópusi gyümölcs leve…

- Nheal… - szökik fel az összes vér az arcába.

- Mondtam már, hogy imádom az ananászt? – dörmögöm rekedten. – Fõleg veled együtt.

Habozás nélkül tapasztom a számat az övére, szabályosan beszippantom a gyümölcsös zamatot, ami keveredik Evan forró és jóízû nyálával. Nyelvemmel mélyebbre hatolok a szájában, felkortyolom Õt. Érzem, ahogy kezével az arcomra fog, szédülten csókolom, mígnem a lábasok összezörrenése kizökkent, mielõtt még jobban kiélvezhetném. Megtámaszkodom mellette a konyhapulton, megvárom, míg befejezi az evést. Csak azt tudom bámulni, ahogy fürge és sápadt ujjaival elemeli a gyümölcsdarabokat a tálról, a szájába teszi, majd összeroppantja a dús gyümölcshúst. Legszívesebben reszketegen felsóhajtanék, arra gondolok, hogy vajon mi mást tehetne még a nedvesen csillogó szájába. Megõrülök, túlságosan kiütköznek rajtam a vadállatias jegyek, most, hogy majdnem teljesen üres a testem.

Ellépek a pulttól, az ajtóban várom meg, míg Oliverrel egy néma harcot vívnak le a mosogatás jogáért, majd miután Evan alulmarad a viadalban, nyomban hozzám siet. Minden levegõvételénél érzem, ahogy az ananász íze és illata szétrobban elõttem. Kezét az én markomba helyezi, finoman ráfogok és elindulunk felfelé a hálóba. A folyosón érzõdik, hogy a naplemente hamarosan véget ér, a kastély falaiból áradó évszázados hûvös kegyetlenül párolog. Nem akarom, hogy megfázzon.

Megkönnyebbülök, ahogy a szobába érünk.

- Mi az? – nézek rá gyanakodva, ahogy összevonja a szemöldökeit.

- Sápadt vagy – válaszolja, mire kirohan belõlem a nevetés. Sápadt? Egy vámpír?

- Ezt magam is észrevettem már egy ideje – simítok bele a hajába, összekócolva a tincseit.

- Nem úgy – nevet fel Õ is, mikor rájön, hogy a kijelentése más értelmezést kapott. – Sápadtabb, mint máskor.

Vagy úgy.

- Valamivel le kellett gyengíteniük.

- Legyengíteni? – néz rám riadtan csillogó szemekkel. Halkan felsóhajtok, odalépve hozzá simítom tenyeremet az arcához. Annyira szükségem van most a teste melegére, szabályosan odaránt magához vele. Nem bírok nem hozzáérni.

- Ha nem veszik véremet, nem tudtak volna visszatartani – magyarázom el.

- Így sem tudtak – mosolyodik el, érzem, hogy büszke rám.

- Még szép – vonom közelebb magamhoz. Visszaölel, megpuszilom a homlokát. A haja illata minden érzékemet kitölti, akárcsak a szám alatt feszülõ finom bõr érintése. Nem tudtak, de ennek a lehetséges következményeinek még utána kell járnom. Nagy érvágás lenne, ha a küszöbön álló viadalomkor kiderülne, hogy nem érinthet napfény.

- Én azért szeretném, ha innál – vájnak belém a kék szemek. Én is szeretném. Ha tudnád mennyire.

- Ezt még meg kell oldani, kell hozzá egy kis idõ.

- Belõlem – újbóli felajánlkozása és kijelentése meglep.

- Evan… - kezdem, hogy lebeszéljem róla. Nem lenne tanácsos most egyetlen egy torokra bíznom magam, nem tudom, hogy lenne-e önuralmam vagy elsöpör a vadászösztön és tragédiába torkollna az egész.

- Csak egy kicsit… Hogy legalább egy kis erõt gyûjthess. Lelkiismeret furdalásom van, hogy miattam… Kérlek!

Megõrülök.

- Fogalmad sincs, milyen hatással bír a véred, ugye? – kerül lusta mosoly a számra. Fõleg rám milyen õrjítõ. Nem csak az, hogy több erõt ad, hanem szexuálisan is maximálisan feltüzel és magával sodor. Most képtelen lennék leállni, a kettõség megrészegítene.

- Valóban nincs… De azt tudom, hogy más, mint a halandóké. Sokkal több erõt ad – simulnak ujjai a mellkasomra a ruhán keresztül. Minden porcikám megfeszül. Máskor kitörõ örömmel fogadnám az ajánlatot, de így… Elfogadhatnám, de ahhoz elõtte már táplálkoznom kellene. Úgy kérlel a szemeivel, hogy szinte megsajnálom, hogy megtagadom tõle. Hogy tud így nézni?

- Neked próbáljon meg a vámpír nemet mondani – sóhajtok fel, feladva a szempárbajt. Azonnal fellelkesül, látom, hogy örömet lel abban, hogy segíthet. – Jól van, rendben. Legyen. De csak késõbb – kötöm ki.

- Köszönöm! – fogja szorosabbra az ölelést. Megáll az ész.

- És még te köszönöd meg… - tör ki belõlem a nevetés mindezek láttán. Mások kelletlenül, sõt, riadtan nyújtják a nyakukat. Még Oliverbõl is tisztán éreztem a tartózkodást.

Felkapom Õt a hideg márványról, az ölembe kucorodik, amint letelepszem az ágy szélére. Amint megérzem magam alatt a puha felületet, az alvás lehetõségét, lehunyom a szemem egy pillanatra és veszek egy mély levegõt. Evan minden illata kapásból az agyamig szúródik, mint valami éles penge.

- Nheal… - szólal meg, kizökkentve az illatáradatból azzal, hogy a ruhámat nyaggatja ujjaival. Kaparni kezd a torkom a látványra. – Kérdezhetek valamit?

- Bármit.

- A fivéred… Rewalll… - tudtam. Tudtam, hogy ez a kérdés napirendre fog még kerülni, hiszen nem ostoba, tudja, hogy miatta kellett eljönnünk a Fõkastélyból. A fáradt tagjaim egy csapásra összehúzódnak nevének említésére. – Miért gyûlöl engem ennyire?

Sokáig csak a szemébe tudok nézni, a selymes hajára, a fehér, hamvas bõrére, a zafírként csillogó íriszeket keretezõ pillákra. Ez a lenge fekete ruha még mindig rajta van, a saját vérem szagát is érzem, ahogy rámeredt a szövetre. Mit válaszolhatnék? Hogy elõre ultimátumot adott, és az események úgy alakultak, hogy most beváltani kényszerül a fenyegetést? Csak magát hibáztatná, viszont ha nem kap megfelelõ választ, mást hall vissza, akkor pedig saját magát fogja okolni. Mindenképp választ érdemel.

A testem lángol az éhségtõl, az agyam fáradtan lüktet, talán ez az egyetlen gát, ami visszatartott eddig. Veszek egy mély levegõt, az arcára simítom a kezem, majd onnan le a nyakára, ujjaim megtalálják a lüktetõ eret, érzem, ahogy felzubog az érintésemre. Lentebb haladok, körülrajzolom a kulcscsontját, a kemény vonulatot, amit puha bõr fed.

- Nem lehetne ezt is elhalasztani késõbbre? – kérdezem halkan.

- De… - néz fel rám, a tekintete csupa kérdés. Ha valamit megtagadok tõle, azt okkal teszem. - De. Ha ezt szeretnéd…

- Megígérem, hogy el fogom mondani – hajolok közelebb hozzá, nem bírom ki, hogy ne nyaljak végig a kívánatos csonton. Annyira… Halkan felnyög, kezét a hajamra teszi, bizsergés árad a bõrébõl. Elvonom a fejem tõle, szorosan magamhoz ölelem és eldõlök vele az ágyon. Majd a szolgálók kitakarítják az ágynemût, most a legkevésbé sem érdekel, hogy összekenem.

- Nheal…?

- Tessék – kérdezem rekedten, mikor felhúzkodom magunkra a takarót, ami alatt közelebb vonom magamhoz törékeny alakját.

- Jól vagy?

- Csak kimerültem. Az alvás majd segít – válaszolok lehunyt szemmel.

- Biztos ne most…

- Evan – szólok rá egy kicsit feddõn, a mosoly a szám sarkában lassan feloszlik, mire elhallgat. Meglepõ módon megérzem az ajkait a homlokomon, kezével végigsimít az arcom bal oldalán.

- Mindenképpen szólj, ha fázol – suttogom, mire szorosabban átölel és kucorodik közelebb, kezével óvatosan simogatni kezdi a hajam, a nyakam, a hátam. Olyan megnyugtató, halkan szusszanva élvezem a törõdõ mozdulatokat.

***

Hihetetlen forróság ölel körül. Mintha nyaktól lefelé leöntöttek volna benzinnel és valaki áldásosan egy gyufát dobott volna az üzemanyagtól lucskos ruhámra. Élvezem az égõ, csípõ érzést, ahogy a bõröm alá marva felmelegíti a belsõ szerveimet, a húsom, a lelkem. Mintha láva venne körül és marcangolna, mégis meghökkentõ módon jól esik. Megpróbálom mozgatni a kezem, forró peremet érnek az ujjaim, majd kibillen a melegségbõl, érzem, hogy lóg. Felsóhajtok, ahogy hideg csapja meg a karom, arra viszont nincs erõm, hogy visszahúzzam a forró melegbe.

- Nheal! – süvít át a hang a fejemen, amitõl összehúzom a szemöldökeimet. – Nheal!

- Engedj oda, Evan! Uram? Uram, hall engem?

- Hol vagyok? – a szemeim nem nyílnak, akármit is csinálok. A hangomra rá sem ismerek, földöntúli, torz.

- A fürdõszobában uram, a kádban. Le kellett forráznunk a testét, mert teljesen kihûlt – érkezik a magyarázat. Nem ficergek a kádban. Egy kép úszik elém, ahogy Evan vacog a karjaim között, de nem szól semmit sem. Mindenre ami szent, hát miért nem szólt? Nem lett volna szabad halogatnom a vérivást, de annyira körülményes megszervezni…

- Nheal? Hogy érzed magad? – nyomakodik a közelbe Evan hangja, Oliveré pedig teljesen értelmetlennek tûnik. A kilógó kezem ujjak ragadják meg, úgy szorongatják, reszketve.

- Kábán – válaszolom.

- Uram, vérre van szüksége, méghozzá haladéktalanul – ruha súrlódása, ahogy Oliver minden bizonnyal levette a felsõruházatát. Mély levegõt veszek, ahogy megérzem a szabadon szuszogó, lélegzõ bõrét.

- Engedd meg, hogy én adjak! Ez az egész az én hibám, hadd törlesszek! Kérlek, Nheal – sós könnyek illatát dobja fel a forró levegõ.

- Megégetne a víz, kedvesem – suttogom halkan, halvány mosollyal. Az ujjaim megrebbennek, ahogy próbálom visszaszorítani a kezét, amivel az enyémet tartja.

- De már nem olyan forró – érzem meg, ahogy a kezével belekavar, majd kisvártatva az elsõ láb furakszik az enyémek közé. Locsogó hang, ahogy igyekszik elhelyezkedni, a lábszárait behajtogatja a testem mellett és óvatosan fölém hajol, két kezébe fogja az arcom. Meg is ölhetem… bánthatom is… mégis felajánlja magát, újra. Úgysem hagyná, hogy Olivertõl vegyek. Nem is szeretném, ha valaha látná, hogy Oliver nyakából szívok vért. Tudom, hogy rosszul esne neki…

- Akármit mondok, nem érdekel, ugye? – sóhajtom.

- Most nem – vágja rá nyomban, a haja súrolja az orrom, ahogy a nyakát pontosan a számhoz emeli. Megremeg a jobb karom a vízben, ahogy reszketve a hajába süllyesztem az ujjaimat. Automatikusan harapok, mindenféle hezitálás nélkül. A forró energia a számba robban, lecsorog a torkomon, mint valamiféle tüzes bor. A mellkasomhoz szorítom a testét, kezemmel a fejét tartom, a szemeim fokozatosan nyílnak ki. Látom a fürdõszoba hátterét, az ezüstös tincseket, majd nyomban le is hunyom õket, hogy kiélvezhessem minden részecskéjében az ízt, a forró vért. Tudom, hogy fáj neki, de nem bírtam most kényelmesebbé, fájdalommentessé tenni.

Mohón szívom, kortyolom, a vizes fenekébe markolok a bal kezemmel, hogy fentebb húzzam magamhoz. Végigsimítok a hátán, a teste mindenegyes apró porcikáján, jobb kezemmel a hajába túrva tartom stabilan, megfelelõ szögben a fejét. Érzem, ahogy a szívverésem meglendül, ahogy a forró vér végigzubog az ereimben. Birtoklón marok megint a fenekébe, dagasztom és gyûrkélem, mint egy macska. Nyögdécsel, a kezeivel próbál biztonságos kapaszkodót találni, a hangját visszaverik a csempék, megremegek a hangzásba. A levegõ fülledtté válik, mindenhonnan forróságot érzek, az orromból is tikkasztó hõ csapódik a bõrére. Még a szédülés is elfog.

Nagyon nehezen válok el a nyakától és az édes két lyuktól, bõszen nyalogatom és nyomkodom a nyelvemmel a friss sebeket, hogy a lecsordult cseppeket is mind letisztogassam. Mindkét kezem a fenekére siklatom és annál fogva nyomom le az ölemre. Rekedten felnyögök, ahogy a gömbölyû farpofák a félkemény hímtagomat fogják közre.

- Oliver… - krákogom nagy nehezen. – Segítsd ki Evant a kádból.

- Ne! – kapaszkodik meg két kezével a nyakamban, nehogy elválasszák tõlem. Nem érkezik az utasításomra válasz, lihegve pillantok oldalra és látom, hogy Oliver nincs a fürdõben. Nyitnám megint a szám, hogy szólítsam, de meglepetésemre Evan rászorítja az ajkait. – Kérlek… - szétsimítja rajtam a szakadt felsõt, megérzem az ujjait a mellkasom izmain, mindegyik kivétel nélkül megugrik az érintésére. A fekete ruha nedvesen tapad a testére, érzem, ahogy mindenem dagad a látványától.

Megszállott szenvedéllyel csókolok vissza, kis nyelvével viszonozni próbálja az ostromot, amitõl legszívesebben konfettivé szaggatnám a rajtalevõ pongyolát. Hamar felsimítok a combján, felgyûrve a nehézzé vált, vizes anyagot, majd lehúzom róla, csak annyi pillanatra válik el tõlem, hamar kapok újra az ajkai után. Gerince finom ívén szalad végig a tenyerem, fel a tarkójáig, amit fogva szorosabban húzom magamhoz. Az én ruháimmal már több gondunk van, de magamról már egy-kettõre letépem és kilökdösöm a vízbõl. Zihálva a melegtõl és attól, hogy pár mozdulatnyira vagyunk attól, hogy egyéváljunk, úgy érzem elveszítem a józan eszem. Simogatom, markolom, csókolom ahol érem, a víztõl sikamlós bõrén megtalálom az utat egyenesen le a fenekéig, a bejáratához.

Összerándul és felnyög, ahogy elkezdem dörzsölni és körkörösen masszírozni beléhatolva az ujjaimmal. Mi több, ringatja is a csípõjét! Felmordulok, ahogy a mellkasomba nyomja az ujjbegyeit, lehunyt szempillái remegnek, de ahogy egy pillantást vet alóluk rám, minden eddigi nyugvó érzékemet felkorbácsolja.

- Nem… szabadna – fújtatom, elõredõlve az arcom a nyakába temetem, mire csúszós ujjaival próbál a hátamon kapaszkodót keresni, a végén már karmol is. Merevedése a hasamnak préselõdik, ezt érezve szorosabban fonom köré a szabad kezem. A hajamba csókol, majd mikor kivezetem belõle az ujjaimat, egyenesen a fülembe nyög.

- Nheal…! – kiáltja a nevem olyan hangon, amitõl nyomban fentebb emelem a fenekénél fogva és a bejáratához illesztem magam. A szemeit kutatom, de csak a kába és elsötétült égbolt pillog vissza rám.

A víz nagyot loccsan, ahogy teljesen magamra húzom. Én pedig fájón szorítom magamhoz, mint valamiféle gyilkos pók, benne reked a levegõ, ahogy az én felpezsdült tüdõmben is, ráadásul olyan hangosan szuszogok most, hogy benne vagyok, ahogy arra szavak nincsenek. Próbálok megnyugodni, kicsit lehiggadni, de nem megy.

Alig egy pillanat telik el, és már újra a közelemben van, visszatér hozzám... Fölém magasodva dönt vissza az ágyra, újra a nyakamra hajol, de ezúttal nem szemfogai, de még csak nem is az ajkai érintik meg a bõrömet, nyelve ível végig a nyakamon. A gerincem mentén furcsa bizsergés fut végig, egészen beleborzongok az érzésbe, ahogy nyelve végigsimítva a nyakam, a kulcscsontom, miközben morgásszerû hangok törnek föl a torkából, ami engem csak még inkább remegésre késztet... Megérzem ujjait finoman végigsimítani az oldalamon, de nem ruhán keresztül, a bõrömön érzem a gyengéd mozdulatot, mert a ruhámat is felgyûri közben. A légzésem fokozatosan gyorsul fel, remegõ ujjakkal simítom kezem a hátára, miközben csókokkal borítja be a testem. Aztán csak egy hangos reccsenés, és már csak azt veszem észre, hogy a ruhám teljes egészében eltûnt rólam, Nheal pedig mindenhol szabadon érheti meztelen bõröm.

Nyakamról áttér a mellkasomra, hangos nyögés csúszik ki ajkaim közül, ahogy szájába veszi a mellbimbómat. Ujjaimat újra selymes tincsei közé futtatom, egész testemben remegve élvezem a kényeztetést, amiben részesít, miközben szinte lángra lobbanok, úgy érzem, elégek belülrõl... Az a furcsa, ismeretlen érzés, ami a hatalmába kerített, egyre jobban eluralkodik rajtam, egyre intenzívebb, szinte elemészt...

Amikor szemfogai belemélyednek az érzékeny területen a bõrömre, valóban felrobbanok. A testem megfeszül, öntudatlanul kiáltok fel, ujjaim belemarkolnak a hajába, mintha kapaszkodót keresnék... Megremegek, azt sem tudom, mi történik, elveszek a csillagok között... Aztán már csak azt fogom fel, hogy ujjai gyengéden, nyugtatóan simogatják az oldalam, miközben újra az arcomhoz hajol.

Ajkait az enyémekre tapasztja, beleremegek az érzésbe, életem elsõ csókja elemi erõvel csap le rám. Ösztönösen viszonzom a szenvedélyes, mégis finom mozdulatokat, nyelve birtoklón tör be a számba, én pedig gondolkodás nélkül megadom magam neki...

- Evan... – hörgi a nevem elmélyült hangon.

Mástól biztosan ijesztõ is lehetne ez a hang, de tõle nem, Õ más, annyira más... Tekintete szinte lángol, ahogy rám néz, de bennem ugyanez az érzés tombol, eszemben sincs megijedni tõle. Görcsösen kapaszkodok felsõjébe, de egyik kezem feljebb vezetem, újra beletúrok dús hajába, így húzom magamhoz ismét...

- Nheal.. ahh... Nheal... – sóhajtom nevét újra és újra.

Mintha megremegne egy kicsit, egyik kezét lassan lesimítja a testemet, aztán... meg... megérint ott, ujjai közé vesz és lágyan masszírozni kezd... A bizsergés végigfut az egész testemen, ahogy nyelve a hasamon simít lefelé, forróság árad szét bennem. Aztán elenged, újra fölém magasodik, ujjai finoman, mégis határozottan fogják meg a combjaimat, hogy széttárja a lábaim, én pedig hagyom, mi mást tennék... Még mindig úgy érzem, hogy elégek belülrõl, és tudom, hogy erre csak Õ lehet az ellenszer. Hátravetett fejjel nyögök fel, testem ívbe feszül, ahogy ágyékát az enyémhez dörzsöli, még a ruháján keresztül is érzem kemény, lüktetõ vágyát... Akar engem, és ettõl a tudattól a lángolás csak tovább fokozódik bennem.

Kezei a fenekemet markolják, megremegek mély, karcos mordulására, a gyomrom is bizseregni kezd hangjára, olyan csodálatos... Újra elenged, szinte fáj érintésének hiánya a testemen, de aztán megfordít, én pedig újra vakon bízva benne hagyom magam. Megremegek, ahogy megérzem forró csókjait a fenekemen, légzésem újra felgyorsul, a bizsergés pedig erõsödik... Aztán már csak azt érzem, hogy szemfogai is belém mélyednek, megvonaglok, felnyögve vetem hátra a fejem. Nem bírom... Nem... Nem bírom tovább... Elég egyetlen érintés, és újra megsemmisülök, a csillagok újra körbevesznek... Csak egy valami hiányzik. Õ. Ez az érzés csodálatos, de õt is magam mellett szeretném tudni, azt akarom, hogy velem legyen...

Az térít magamhoz, hogy ajkai újra az enyémet simogatják, nyugtatóan, mégis forrón csókol meg. Átölelem a nyakát, minden gondolatomat Õ tölti ki, rajta kívül számomra nem létezik senki és semmi más...

- Sajnálom... – szólal meg rekedten, de én arcára simítom a tenyerem, és meg sem hallom, amit mond... most csak mi ketten vagyunk, semmi más nem számít.

- Nehm... – sóhajtom.

Egyik kezét újra felfedezõútra indítja, a hátam alá csúsztatja és végigsimít rajta, le egészen a fenekemig, aztán megemel egy kicsit... Amikor megérzem ujját a bejáratomnál, bennem reked a levegõ, de felocsúdni sincs idõm, máris magamban érzem...

- Nhealllhh! – nyögök fel hangosan. – Mmmh!

Felsõjébe markolok, ami egyébként nem is értem, miért van még rajta. Szeretném levenni róla, érezni akarom bõrét az enyémen, de egyszerûen nem megy... Õ viszont pontosan tudja, mit akarok, és segít, egy pillanat alatt megszabadul minden ruhadarabjától. Remegnek az ujjaim, ahogy bõrére tapasztom õket, vágyakozva simítom végig a selymes felületet, miközben egyszerre élvezem bõre érintését az enyémen, és azt, ahogy ujjaival felkészít... Öntudatlanul nyögdécselek alatta, bele-belekarmolok a hátába, pedig nem akarom bántani, de egyszerûen...

Mikor érzem, hogy megremeg, és mintha halkan morogna is, kábán nyitom ki a szemeimet. Valami feldühítette...? A haragja egyértelmûen nem rám irányul, és aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is tûnik. Ahogy tekintete újra rám fókuszál, ismét olyan lesz, mint eddig, nekem pedig hevesebben kezd dobogni a szívem ezt látva. Hogy ilyen hatással lehetek rá...

Egy kicsit megemel, a lábaim közé férkõzik, miközben orrával az enyémet simogatja... A szívverésem és a légzésem is felgyorsul, izgatott vagyok, vágyom rá, és... és...

Minden épkézláb gondolat kiszalad a fejembõl, ahogy mélyen a szemembe néz. Csodálatosan kék szemei gyönyörûen csillognak, gyengédséget sugallnak felém, mégis vágy lángol bennük... Elveszek a gyönyörû íriszekben, de aztán kizökkenek, amikor belém hatol... Halk sikolyom az õ morgásával keveredik, testem ívbe feszül, körmeimet öntudatlanul is a hátába mélyesztem. Feszít, de nem is érzem a fájdalmat, túl csodálatos ahhoz, hogy a negatív ingerekkel törõdjek.

Bennem van, az övé vagyok... Mintha a kirakós utolsó darabja került volna helyére bennem, úgy érzem, ennek így kellett lennie...

Lassú mozgásba kezd, szinte csak ringatózunk, de én így is elvesztem a fejem. Hangom felett elvesztem az irányítást, de nem is érdekel igazán, nekem most csak Nheal számít... A hajába túrok, néha bele is markolok, nyakát ölelem, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz. Arcát a nyakamba temeti, ajkai néha végigsimítanak rajta, vagy meg is szívja, de nem harap meg újra. Mozgása gyorsul, rajtam pedig egyre eluralkodik a forróság...

- Evan, Evan, Evan... – hörgi nevemet a nyakamba.

Megborzongok, gerincem mentén végigfut a bizsergés, olyan csodálatos hallani, ahogy a nevemet ismételgeti... Tovább gyorsít a mozgásán, abbamarad a ringatózás, egyre mélyebben érzem magamban, amitõl végleg elvesztem a fejem. Megemel egy kissé, így következõ mozdulatával teljesen elmerül bennem... A sikoly a torkomon akad, izgató morgása távoli hangnak tûnik egy pillanatra...

- Evan...

Ismét megremegek hangjára, tudom, hogy õ is ugyanazt érzi, mint én, ezt a féktelen szenvedélyt. Mozgása egy pillanatra sem áll meg, nem is lassul, mélyre hatoló lökései egyre közelebb taszigálnak a semmi széléhez, ahova ezúttal õ is velem fog jönni... Képtelen vagyok visszafogni magam, nevét sikoltozom, szorosan ölelem, soha nem akarom elengedni...

Forrón, hosszan csókol meg, ujjaim újra beletúrnak a selymes aranyszõke tincsekbe, érzem, hogy közel a csodás vég... Elengedi ajkaimat, majd a nyakamhoz borítja arcát, a következõ pillanatban pedig belém harap...

Szemeim felpattannak, testem ívbe feszül, ugyanabban a pillanatban sikoltom a nevét, mikor õ az enyémet hörgi, a gyönyör magával ragad, és én átadom magam neki... Érzem, hogy izmaim szorosan összezárulnak férfiassága körül, bõre az enyémhez simul, mintha apró szikrák pattannának ki belõlem ott... Megsemmisülök, de érzem magamban forróságát, és érzem õt is, hogy itt van, velem...

Érzem, hogy ujjai gyengéden a hajamba túrnak, lehunyt szemekkel heverek alatta, megmozdulni sincs erõm. Csak itt akarok feküdni, a karjaiban, vele lenni örökké...

- Evan... Evan... – hallom a fülemnél rekedt hangját.

Felemelem a kezem, haját kezdem finoman, törõdõn simogatni, de pillanatokon belül magával ragad a fáradtság, és én megadóan merülök mély álomba.

***

muzsika
Remegve ölelem át térdeimet a cella egyik sarkába kucorodva. Sötét és hûvös van idelent, és a lenge, fekete ruha, amit rám adtak, nem véd meg a körülöttem lévõ kövek hidegétõl sem. Nem úgy, mint... mint Nheal karjai. Szemeimbe rögtön könnyek gyûlnek, elég csak rágondolnom. Tudtam, hogy ez el fog jönni, mert el kell jönnie... Valakit meg kell büntetniük, és én tökéletes vagyok bûnbaknak. Miért ítélt volna el a vámpírtársadalom egy vámpírt, ha van egy feláldozható bukott angyal is? De így legalább Nhealnek nem eshet baja, õ boldogan élhet tovább, és ez nekem tökéletesen elég.

Igen, tudtam, hogy el fog jönni a kivégzésem ideje. De azt nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz...

Eddig azt hittem, nincs is semmi értelme a földi életemnek. A fogságban töltött hosszú évek alatt hányszor vágytam a halált...! Mégis, most... Ha választhatnék, nem szeretnék meghalni. Szeretnék visszamenni Nhealhez, vissza a karjaiba, szeretném, ha újra magához ölelne, ha újra megcsókolna... Nélküle elveszett vagyok és védtelen.

Istenem, remélem nem okoznak fájdalmat neki, míg távol tartják! Nem... Nem szeretném, hogy miattam fájdalom érje, nem...

Lehunyom a szemeimet, és gondolatban újra átélem mindazt, ami köztünk történt. Újra érzem bõrömön finom simogatását, az ujjbegyeimen bõre és izmai tapintását, gyengéd csókjait a testemen, az ajkaimon... Szörnyû volt, amikor elszakítottak tõle. Úgy tûnt, mintha egy egész hadsereg jött volna értem, és míg engem egyikük is könnyedén meg tudott fogni, Nheal lefogására mindenki másra szükség volt. Sírtam, mert a csoda után, ami kettõnk között történt, túl hirtelen ért a búcsúzás. Búcsúzás... El sem tudtam tõle búcsúzni. De a tekintetét soha nem fogom elfelejteni... Vérben izzó szemei ezúttal valóban félelmetesek voltak, de engem nem ijesztettek meg, mert értem szóltak. Azt ígérte nekem a pillantása, hogy ezen is túljutunk, hogy nem hagyja ennyiben, hogy együtt leszünk...

De ezt még õ sem tudja megakadályozni.

Annyira szeretném neki megköszönni...! Mindent, mindent neki köszönhetek. Megmentett, aztán gondoskodott rólam, türelmes és gyengéd volt velem, védelmezett, és kész volt megadni nekem mindent, amit csak szeretnék... Megmutatta nekem, hogy nem csak az a fajta durvaság és fájdalom létezik, amit Gazdámtól kaptam mindig, hanem ott a szenvedély és a törõdés, a gyengédség... Megtanított... szeretni.

Azt hittem, a világ legszebb helye odafönt volt, de tévedtem... A világ legszebb helye Nheal karjaiban van.

- Itt az idõ.

A cella zörögve nyílik ki, nagytermetû egyenruhás lép be rajta. Mintha szükség lenne rá... Mintha lenne esélyem ellenük. Elõrelátóan felállok a földrõl, az õr pedig elõrehúzza a kezeimet. Erõs láncot köt a csuklóm köré, olyan nehezet, hogy szinte lehúzza a kezem. Azt hiszik, varázserõm van...? Hosszú véget hagy a láncnak, aminél fogva vezethet majd, aztán kiindul a cellából, én pedig szótlanul, beletörõdve követem.

Úgy vezetnek elõ, mint valami cirkuszi mutatványt. Még dobpergés is van... Mindenki engem néz, vegyül közéjük különösen gyûlölködõ, de legnagyobb meglepetésemre együtt érzõ is. Bár... végül is, miért ne lehetne? Ha létezhet olyasvalaki, mint Nheal, miért õ lenne egyedül kedves?

Nheal...

Gondolatára leszegem a fejem, könnyeim újult erõvel törnek föl és folynak végig arcomon. Ha legalább láthatnám... Ha csak egy pillanatra is láthatnám! Ha belenézhetnék abba a gyönyörû kék szempárba, legalább elhinném, hogy minden rendben lesz...

Nheal... ha tudnád... ha csak sejtenéd, mennyire szeretnék veled lenni...

 Elbambulhattam, mert az engem vezetõ õr megrántja a láncot, hogy igyekezzek már. Kis híján el is esek, ijedtemben felsikkantok, de az utolsó pillanatban sikerül megtartanom magam. Néhányan még nevetnek is... Teljes a megalázottság.

Felkapom a fejem, mintha a nevemet hallanám, mintha valaki üvöltene... Nheal? Vajon Õ az?

Meglátom a ráncos, öreg vámpírt a kihallgatásomról, akinek elégedettsége mellé mintha némi idegesség is társulna, int az õrnek elõttem, hogy igyekezzen. A hátunk mögött mintha újabb üvöltésfoszlányokat hallanék, de nem mernék rá megesküdni.

Kapkodva vezetnek fel a lépcsõkön, és kettõt sem pislogok, már az õr nyúl értem, és felhelyez egy kisebb emelvényre a kötél alatt. Nagyot nyelek, tekintetem riadtam követi a hóhér kezét, ahogy felemeli a kötelet, és átbújtatja a fejem a hurkon. Összeszorítom a szemeimet, Nhealre koncentrálok, a csodaszép emlékekre, jóképû arcára, aranyszõke hajára és csillogó, kék szemeire... Felidézem hangját, minden közös pillanatot...

Az õ emlékével a szívemben akarok meghalni.

Mikor meghallom az öreg vámpír ismerõs hangját átordítani a dobokét, hogy igyekezzünk már, értetlenül, kíváncsian nyitom ki a szemeimet. Mi ilyen sürgõs? Kiélvezhetné, hogy összejött... Kivégezhetnek.

A következõ pillanatban azonban a fejemre húznak egy zsákot, és már semmit nem látok. Érzem az indulatokat a levegõben, hallom a hangokat, és mintha lánc csörögne valahol... Mi történik? Mi folyik itt?

- Élek a csere jogával!

A mennydörgõ hang egy pillanat alatt szakít félbe mindent, még a pergõ dobokat is. Az én szívverésem viszont felgyorsul. Ez a hang... Millió közül is felismerném... Nheal...

De milyen csere?

- Nem! NEM! – ordítja a vén vámpír. – Ezt nem teheti! Ilyenre nincs szabály!

Mély csend lesz úrrá a tömegen, lábaim remegni kezdenek. Nem látok semmit, fogalmam sincs, mi történik... De Nheal itt van, tudom, érzem.

- Tisztában vagy azzal, mi a következménye mindennek? – zendül egy varázslatszerû hang végül.

- Igen – hallom a világ legszebb hangját újra, már ennyitõl melegség költözik a mellkasomba.

- Legyen hát – feleli a másik hang.

A következõ pillanatban pedig... leveszik a nyakamról a kötelet? Mi folyik itt? Miért? Ugye... Ugye nem? Ugye Nheal nem...?

Összerezzenek, ahogy a hóhér leemel a sámliról, de rögtön terelgetni is kezd valamerre, én viszont nem látok semmit... Immáron szabad kezeimet a zsákhoz irányítom, lehúzom a fejemrõl, félve nézek körül.

Aztán meglátom Õt.

- Nheal... – suttogom, könnyeim újult erõvel indulnak meg, ahogy szorosan magamhoz ölelem. – Ne csináld… Ezt nem kell… miattam… Miattam történt ez az egész…

- Semmi baj – simít végig az arcomon fájó gyengédséggel. Megfogja a derekam és leemel egy alacsonyabb lépcsõfokra, az õ érintését már nagyon is elfogadom, de a kétségbeesésemen mit sem változtat ez a törõdõ gyengédség. Ha õ most... Ha õ... Államnál fogva felemeli a fejem, csodás kék szemei mélyen az enyémbe néznek. – Nem lesz semmi baj.

Amikor Nheal a kötél alá lép, halálra rémülök, ugrásra készen indulnék meg felé, de valaki elkapja a derekam... Oliver az, bár az õ arca is sápadt, erõsen tart, és lehúz magával a lépcsõrõl. Kapálózok, könnyeim patakokban folynak az arcomon, de mit sem ér... Nheal nem teheti ezt, nem áldozhatja fel magát értem, én nem érek ennyit...

Sírva sikoltok fel, ahogy meghallom a roppanást, és látom Õt... Ott, ahol nekem kéne lennem... Nem... Nem! Nem halhat meg, nem hagyhat itt, mihez kezdenék én nélküle?! Nélküle nincs is értelme itt maradnom...

Mikor Oliver végre elenged, már rohanok is oda hozzá, a hóhér levágta a kötelet, õ meg mozdulatlanul fekszik a földön... Térdre esek mellette, zokogva kezdem püfölni a mellkasát.

- Nheal! Nheal! Ne halj meg… Nheal! – rimánkodok, de semmi...

Mögöttem ciccegés, majd taps.

- Ugyan kölyök, azt hiszed, Nheal ennyitõl kipurcan? – lép mellénk egy vámpír, akit emlékeim szerint még sosem láttam, de hasonlít Nhealre, és a fivérére is... De ettõl én még nem lehetek biztos semmiben, vigyora ráadásul nem sok jót ígér, így védelmezõen helyezkedem Nheal elé... Ha van esélyem, ha nincs. - Vámpír, mindenek szerelmére… Majd ha kitörik a nyaka, meghal?

- M-m-miért… m-m-iért nem beszél? – zokogom Nheal arcát, nyakát simogatva.

- Mindjárt visszaroppantom a nyakát, ha odaengedsz, angyalom.

Ahogy megfogja Nheal fejét, és egy mozdulattal...

Nekem ezzel el is vágják a valóságot.

***

Mikor magamhoz térek, melegséget érzek, egy test melegét, ölelõ karokat magam körül... És egy illatot, amit lehetetlen lenne összetéveszteni bárkiével is.

- Nheal... – suttogom.

Felemelem a fejem, pillantásom találkozik az övével. Kék szemei szebben csillognak, mint maga az égbolt, én pedig csak a tekintetétõl úgy érzem, lassan cseppfolyóssá válok a karjaiban. Lassan elmosolyodik, nekem pedig hatalmasat dobban a szívem a látványra.

- Itt vagyok – simít végig a hajamon gyengéden.

- Jól vagy? – simogatom meg az arcát, a nyakát, ami nem is olyan régen még természetellenesen... Bele sem merek gondolni. – Nincs semmi bajod?

- Minden rendben – feleli gyengéd mosollyal, én pedig csak nézem, szinte bámulom, iszom magamba a látványát...

- Azt hittem, már soha többé nem láthatlak – suttogom.

Egy kicsit mélyebbre fúrja ujjait a hajamba.

- Nem hagyhattam – rázza meg a fejét.

- Most már együtt leszünk? – simítom tenyerem az arcára.

- Ameddig csak szeretnéd – hajol közelebb, majd homlokon csókol.

Szívem újra hevesebben kezd dobogni, csillogó szemeit figyelve a boldogságom csak egyre fokozódik.

- Örökre szeretném – mosolyodom el lassan. Az Õ ajkai is újra örömteli mosolyra húzódnak, boldoggá teszi a válaszom... – Nheal...

- Igen? – kérdezi kedvesen, végigsimítva az arcomon.

Érzem, hogy elönti a pír az arcom, de az ajkamba harapva erõt veszek magamon.

- Megcsókolhatlak? – pislogok fel rá.

Látom, hogy elsötétül a tekintete, de a legkevésbé sem negatív értelemben... Ennyire vágyna rám? Lehetséges lenne, hogy õ is ugyanannyira kötõdik hozzám, mint én hozzá? Hülyeségeket beszélek... Hát persze, hogy fontos vagyok neki. Hiszen képes lett volna feláldozni magát értem...

Mikor bólint, gondolkodás nélkül hajolok oda hozzá. A gyomrom remeg, mint az ujjaim is, ahogy a mellkasára simítom õket. Szájához hajolok és nem is várok tovább, ajkaimat kissé bátortalanul, de határozottan az övéire tapasztom. Fogalmam sincs, hogy is kéne ezt csinálni, de ösztönbõl cselekszem, ahogy legutóbb is, és Nheal is segít... A derekamat átkarolva ölel magához, szabad kezét az arcomra simítja, és elmélyíti az én tapasztalatlan kis csókomat. Nyelve birtoklón tör be a számba, én pedig halk nyögéssel engedek neki. Bátortalanul simítom végig nyelvemmel az övét, mire felmordul, és még szorosabban ölel magához. Remegõ ujjakkal túrok a hajába, de mielõtt még elragadtathatnám magam, lassan elhúzódik tõlem. Kábán, de kissé csalódottan pislogok rá, mire elvigyorodik.

- Az én önuralmam is véges, Evan – súgja édesen, mire apró mosoly szökik az arcomra. – És ez most nem a legjobb pillanat.

Csak ezután a mondat után jut eszembe, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hol is vagyunk... Valami szobaszerûség. Vagy kabin.

- Hol vagyunk? – kérdezem.

- Úton a kastélyom felé.

- A kastélyod? – fordulok felé kíváncsian.

A fülem mögé simítja a hajam, én pedig elmosolyodom a gyengéd mozdulatra, de továbbra is kíváncsian várom a válaszát.

- Ahol eddig voltunk, az a Fõkastély – feleli –, de van egy saját kastélyom északon. Oda megyünk most. – Magához ölel, arcát a hajamba temeti, én pedig mellkasára dõlve érzem, hogy mély levegõt vesz. Szereti az illatomat? – Ott biztonságban leszel... – teszi hozzá halkabban, szinte a hajamba suttogva.

- Akkor most menekülünk? – nézek fel rá, mire halvány mosollyal megrázza a fejét. – Nem értem... Nem volt nekik elég, amit tettél? Hogy... Hogy te... helyettem... – Ajkam megremeg az emléktõl, de Nheal gyengéd simogatása a hajamon rögtön megnyugtat.

- A népnek elég... Az Eleazar-klánnak aligha.

- Ilyen súlyos következményekkel jár ez számodra? – kérdezem szomorúan. – Akkor miért csináltad?

- Ez volt az egyetlen lehetõségünk – simít végig az arcomon. – Érted megtennék bármit, Evan...

- Olyan buta vagy – motyogom könnybe lábadt szemekkel. – Nem érek én feleannyit sem, hogy ennyi mindent feláldozz értem.

- Te vagy a buta, ha ilyeneket mondasz – húz magához újra.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire...

- Evan – vág közbe gyengéd hangon. – Neked ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznod.

- De én nem akarom, hogy miattam folt essen a becsületeden – nézek fel rá, majd jobb kezemet felemelve végigsimítok az arcán. – Én azt akarom, hogy boldog legyél, és ha ehhez az kell, hogy sétáljak vissza a kötél alá, én esküszöm, megteszem...

- Héé, css! – nyomja mutatóujját az ajkaimra. – Ez még csak eszedbe se jusson. Ha azt akarod, hogy boldog legyek, akkor engedd, hogy megvédjelek – simít végig a kezemen, amit még mindig az õ arcán nyugtatok.

- Túl jó vagy hozzám... – suttogom, de nem hagyja lecsordulni a könnyeimet, már a szemem sarkából letörli õket hüvelykujjával. – Soha többé nem akarok távol lenni tõled – ölelem át hirtelen, arcomat a nyakába bújtatva.

- Nem is kell – szorít magához. – Ígérem.

Még szorosabban ölelem magamhoz, mintha el akarna hagyni. Õ biztosan Isten ajándéka nekem... A sorsomat nem tudja visszájára változtatni, de kárpótolhat. És ha ez tényleg így van... akkor én kaptam a legszebb ajándékot, ami csak létezhet.

***

Végig Nheal kezét szorongatom, miközben a gyönyörû, zöld gyepre épített kõösvényen sétálunk a kastély felé. Nheal nem is volt hajlandó elengedni maga mellõl, egy percre sem... Amit én nem is bánok.

Szinte tátott szájjal figyelem a környezetet, minden olyan csodaszép... A Fõkastély is gyönyörû helyen állt, de ott egyszer sem volt alkalmam megcsodálni a kinti levegõt, a kinti életet. Csak az elõzõ éjjel alkalmával, de akkor nem volt idõm a környéket csodálni... Ezúttal viszont nagyon is van. Végre teljesen szabadnak érzem magam, mosolyogva engedem át ujjaim között a friss levegõt, élvezem a talpam alatt a kövek érintését, csodálom a zöld füvet, a fákat, a környezõ hegyeket... A kastély kisebb, mint a Fõkastély, de nekem ettõl csak hívogatóbb lesz, a környezetre pedig nem találok szavakat.

- Minden olyan gyönyörû... – suttogom ámuldozva.

Nheal lenéz rám, mosolyog, a szívem pedig hevesebben kezd dobogni a látványra... Lassan hozzászokok ezekhez a furcsa reakcióimhoz.

- Örülök, hogy tetszik – karol át, én pedig az oldalához simulva ölelem át inkább, így megyünk tovább.

- És itt már egyedül leszünk? – kérdezem kíváncsian.

- Nem egészen. Én vagyok az északi csapatok vezére, sok hû katonám vár már ránk a kastélyban.

Bólintok, és a mosolyom sem tûnik el. Ha a katonák hûek Nhealhez, akkor nincs mitõl tartanom.

Nagyjából egy órával késõbb már a kastély hatalmas fõhálószobájában ücsörgök egy gyönyörû, antik fotelben. Nheal odalent van, a katonákkal tart valami megbeszélésféleséget – mikor beléptünk a kastélyba, tényleg jó sok õr volt már bent... Annyira nem értek hozzá, hogy az valami borzasztó. Amíg õ elfoglalt, Oliver gondjaira bízott, aki úgy sündörög, hogy alig bírom követni a mozdulatait, izgatott és boldog, hogy Nheal és én is jól vagyunk, és hogy õ is velünk jöhetett. Én is nagyon örülök, hogy itt lehet, Nheal mellett õ volt a támaszom eddig is, nem lett volna jó, ha õt ott kell hagynunk. Talán rajta álltak volna bosszút... Megremegek, bele sem merek gondolni.

- Evan? – lengeti meg elõttem a kezét.

- Ne haragudj, elbambultam – mosolyodom el zavartan.

- Azt láttam – kuncogja. – Min gondolkoztál el ennyire? – kérdezi, miközben az újonnan felhúzott takarót igazgatja, a párnákat rendezgeti.

- Csak hogy mi lehet most ott... – sóhajtok fel.

- Ezen jobb, ha nem is töröd a fejed – rázza meg a fejét hevesen.

- Nheal nagy bajban van? – kérdezem aggódva. – Ugye nem eshet semmi baja?

Oliver elém húz egy széket, leül rá, úgy néz rám.

- Õ sokkal inkább miattad aggódik, és jogosan – feleli, az õ hangjában is aggodalom bujkál.

- De miért kell miattam aggódnia? – kérdezem értetlenül. – Mi történhetne velem?

- Azt hiszem, már te is találkoztál azzal, akitõl komolyan óv téged – feleli komoran.

- A fivérére gondolsz? – lepõdök meg. Hogy is hívták... Ó, igen. – Rewallra?

- Pontosan – sóhajt fel.

Inkább nem feszegetem tovább a témát, bár továbbra sem értem, hogy Nheal fivére miért gyûlöl ennyire. Hiszen... Hiszen én soha nem ártottam neki... Vagy mégis? Nem... Nem, akarattal biztosan nem. Én igazán nem akarok senkinek ártani, Nheal fivéreinek fõleg nem.

Oliver közben újra felpörög, de most a konyhában akar tüsténkedni egy kicsit, hogy mire Nheal végez a megbeszéléssel, már leshesse minden kívánságát. Lelkiismeretesen követem mindenhova, nem szeretném magamra haragítani Nhealt azzal, hogy nem teszem meg, amit kér. Egyébként sincs semmi dolgom, és legalább segíthetek is Olivernek, ha kell. Sündörögni kezd a konyhában, de engem leparancsol a pulthoz, és miután ment néhány kört, hirtelen megáll és rám néz.

- Te mióta nem ettél, Evan? – ráncolja a homlokát.

Zavartan pislogok rá, és a hasamra teszem a kezem, ami abban a pillanatban nagyot kordul. Én erre nem is gondoltam...

- Hát már egy ideje – felem, bár a hasam is megválaszolta a kérdést.

Oliver rögtön gondolkodóba esik, csípõre tett kézzel méri fel a konyhát.

- Kész kaja még nincs, de... – Összehúzott szemekkel néz körül, aztán felderül az arca. – Áhá! – Kilõ az egyik sarokban álló tál felé, és kikap belõle egy jókora ananászt. – Tökéletes.

Pillanatok alatt elõvarázsol egy tányért és a kés, és gyorsan hámozni kezdi.

- Hagyd csak, majd én meg... – Elég egy szigorú pillantás, és megszeppenten hallgatok el.

Most még jobban megkedveltem. Örülök, hogy ilyen felszabadult mellettem.

Alig tíz perc telik el, és már elém is varázsolja a tányért, tele friss, illatozó ananászdarabokkal. A gyomrom újra kordul egyet, de erõt veszek magamon, és nem kezdek falni, csak szépen komótosan falatozok. Oliver közben már tüsténkedik tovább, én meg elgondolkozva eszek tovább.

Talán épp ezért rezzenek össze és nyikkanok fel, mikor két kezet érzek meg a derekamon. Viszont nem ijedek meg komolyabban, mert már az érintésérõl felismerem Õt, csak nem számítottam rá. Oliver kuncog a konyha másik végében, én pedig hátrapillantok a mosolygó Nhealre.

- Ez gonosz volt – próbálok durcás arcot vágni, de, nem tudom visszafojtani a mosolyomat. – Na és... minden rendben?

- Minden a legnagyobb rendben – feleli, mire újra elmosolyodom.

Beleharapok egy újabb darab ananászba, de óvatlan vagyok, és a leve kicsordul a szám sarkán, le az állam felé. Zavartan keresek valamit, amivel letörölhetem, de Oliver éppen háttal van, így õt nem is tudom megkérni... Még ki sem szúrom a szalvétákat, mikor újra érzem Nheal érintését, ezúttal az államnál. Maga felé húz, és kicsit arra is fordít, aztán egy érzéki mozdulattal lenyalja az államról.

- Nheal... – rebegem fülig vörösödve.

- Mondtam már, hogy imádom az ananászt? – súgja kissé elmélyült hangon. – Fõleg veled együtt.

Esélyt sem ad a válaszra, a következõ pillanatban már csókol is. Ujjaim megremegnek, ahogy arcára simítok velük, bár igazából az egész testem remeg... Felháborító, hogy miket hoz ki belõlem egy puszta érintés vagy csók Tõle... De persze nem húzzuk sokáig, hiszen itt van Oliver, és gondolom Nheal sem szeretne illetlenül viselkedni. Végig mellettem marad, míg befejezem az evést, bár bevallom, zavarba hoz az a pillantás, ahogy engem néz. Mintha egy csoda lennék...

Úgy néz rám, ahogy én tekintek Õrá.

Pedig én igazán nem érdemeltem ki...

Oliver persze nem hagyja, hogy legalább a tányért elmosogassam magam után, csak kuncogva elhesseget, hogy menjek nyugodtan Nheallel. Így hát ráhagyom ezt is, aztán Nhealhez lépek, aki már az ajtóban vár rám. Mosolyogva csúsztatom ujjaimat a tenyerébe, és hagyom, hogy felvezessen a szobájába... Szobánkba. Mert hogy vele fogok aludni is... Elég belegondolnom, és máris mintha pillangók repkednének a gyomromban. Bár pusztán a neve is elég ehhez a reakcióhoz.

Mikor belépünk a szobába, és ránézek, rögtön összeráncolom a szemöldököm.

- Mi az? – vonja fel a szemöldökét.

- Sápadt vagy – felelem, mire felnevet.

- Ezt magam is észrevettem már egy ideje – borzolja meg a hajam édes mosollyal.

- Nem úgy – nevetem el magam én is egy kicsit. – Sápadtabb, mint máskor.

- Valamivel le kellett gyengíteniük – von vállat.

- Legyengíteni? – kérdezek vissza kissé félve.

Elém lép és gyengéden végigsimít az arcomon.

- Ha nem veszik véremet, nem tudtak volna visszatartani.

- Így sem tudtak – mosolyodom el lassan.

- Még szép – húz magához.

Szorosan ölelem át, míg õ homlokon csókol, el sem hiszem, hogy ez most a valóság... Olyan hihetetlen, hogy vele lehetek. De akkor is aggaszt, hogy legyengítették... miattam.

- Én azért szeretném, ha innál – nézek fel rá.

- Ezt még meg kell oldani, kell hozzá egy kis idõ – mosolyog rám.

- Belõlem.

- Evan... – simít végig az arcomon.

- Csak egy kicsit... Hogy legalább egy kis erõt gyûjthess – nézek rá kérlelõn. – Lelkiismeret furdalásom van, hogy miattam... Kérlek!

- Fogalmad sincs, milyen hatással bír a véred, ugye? – mosolyodik el halványan.

- Valóban nincs... De azt tudom, hogy más, mint a haladóké. Sokkal több erõt ad – simítom kezem a mellkasára.

Könyörögve nézek rá, mire felsóhajt, és halkan felnevet.

- Neked próbáljon meg az ember nemet mondani – ingatja a fejét, mire rögtön felderül az arcom. – Jól van, rendben. Legyen. De csak késõbb.

- Köszönöm! – ölelem át boldogan.

- És még te köszönöd meg... – neveti el magát újra.

Szívem minduntalan hevesebb dobog nevetését hallva, de már fel sem figyelek rá. Általános reakció... Mindenre, ami Nheal. Hagyom, hogy a karjaiba vegyen, és így lépjen az ágyhoz, és mikor leül a végébe, az ölébe helyezkedek.

- Nheal... – kezdek babrálni a ruhájával. – Kérdezhetek valamit?

- Bármit – bólint mosolyogva.

- A fivéred... Rewall... – Érzem, hogy kissé megfeszül, amit rossz jelnek könyvelek el, de most nem ez a fontos. – Miért gyûlöl engem ennyire?

Szabad kezem ökölbeszorul, fújtatva próbálok meg saját magamnak észérveket felhozni, miért ne maradjak itt vele, de úgy tûnik, hogy ma minden kudarcba fullad…

- Kérlek… Nheal… Ne hagyj itt… - hangja elesett, félénk, reszketõ és ijedt. Ha tudná, hogy jelen helyzetben pont ettõl tud még jobban megõrjíteni…

- Engedj… - nem kell erõltetnem a hangomat, hogy karmoljon, de ettõl sem riad vissza, pedig már azon gondolkoztam, hogy megrémítem és akkor nem fog ragaszkodni..

- Nem! – erõsebben fûzi körém apró karjait, erõsebben fonja össze õket a hasamon, amennyire erejébõl kitelik. Képes lenne csimpaszkodni rajtam, hogy ne menjek el… Rámordulok, de nem tudok felé fordulni, tudnám, hogy akkor vége lenne ennek az egésznek. Az ügynek és neki is.

A saját magamban dúló küzdelem egyre elviselhetetlenebbé válik, karmaim kirántom az ajtófélfából, a szilánkok leperegnek a bõrömrõl, az elmém kínzón ég, hasogat és lüktet. Mintha valaki egy buzogányt húzna végig rajtam lassan, irtózatosan lassan… Ez elviselhetetlen!

- Oliver… hagyj minket magunkra – utasítom végül a szolgát, megcsap félelmének szaga, de ezzel csak táplálja a bennem lakozó undorító szörnyeteget. Úgy érzem magam, mint fiatalkoromban, mikor még a nagyok tanították meg, hogyan viselkedjek kulturáltan, vámpírhoz illõn…

- De… De uram…

- Menj ki! – oda se kell néznem ahhoz, hogy még jobban felfokozzam félelmét, riadtan teljesíti parancsomat. Az aggódás szinte fröcsög belõle Evan felé, teljesen beterítve a szintén reszketõ fiút, aki pedig értem görcsöl.

- I-igen, uram… - somfordál ki zaklatottan, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, érzem, hogy a szoba Evan illatával telik meg. Villámgyorsan fordulok meg és ragadom meg, ívesen az ágyra hajítom, majd fölémagasodva kortyolom élvezettel félelmének nyers, kesernyés ízét.

Követelõzõen feszül nekem a bennem lakozó mohó, édes szörnyeteg, mindent újra egy sötét, vértõl csöpögõ függönyön keresztül látok, az elõadás drámai lesz és… finom. Éhezem, ég a testem, lángol az ürességtõl, Õ pedig meg tudná tölteni, tudna csillapítani, megnyugvást adhatna…

A nevemet sóhajtja, de ezzel nem tud hatást gyakorolni rám, elmarom a kezeit és a feje fölött rögzítem õket könnyedén az ágyhoz, hogy ne kapálózzon feleslegesen. Felsejlik elõttem vérkeringése, szinte lüktetnek azok a pontok, ahol bele tudnám vágni fogaimat puha húsába… Valamit szól, elgyengült hangon, de olyan, mintha a víz alól bugyogna fel, semmit nem értek belõle. Puha húsába… igen… Erre a gondolatra nõni kezdenek a fogaim, kitörve a felsõajkam mögül, vicsorítva hajolok közelebb hozzá. Félelme megcsap, izgatottan szippantok belõle jó mélyet.

Felsikolt, vergõdni kezd, ahogy rángatózik alattam olyan, mint a ficánkoló hal, amit kifog az éhes halász… Hrrr… Most kitépem a gégéjét és felfalom…

Újabb sikoly, sós szagot érzek meg a kábulat felhõjében, tisztulni kezd a látásom, s ahogy a józanész egy pillanatra felülkerekedik ösztöneimen, testem azonnal mozdul, letépem magam róla, fújtatva száguldok végig a folyosón, nekitaszítva Olivert a falnak. Mint akit puskából lõttek ki, robogok hihetetlen sebességgel a pincébe, ahol a vigyorgó Boreas rögzíti utánam az acéllal ötvözött vas ajtót, és eldobja a kezében levõ körömreszelõt.

- Micsoda lélekjelenlét! – tapsol, de a következõ pillanatban már karmaim belemélyednek a nyakába, de a családi vér nem húzza felé az orromat. Nem ízlik, nem szeretem, undorodunk tõle… Átfut az arcán egy pillanatra egy árny, egy riadt felleg, de utána vigyorog tovább.

- Adj… valamit… - krákogom kifejezéstelen hangon, mire biccent és elém penderít egy remegõ testet, akinek a szeme be van kötve.

Nem tudok magamnak parancsolni, kezeimet mélyen a derekába mélyesztem, csuklóig, hátrabicsakló feje felkínálja nyakát, amire éhezõn vetõdök rá, mint egy állat. Harapom, tépem és karmolom, ahogy csak tudom, szomjamat oltva szívom szárazra, sikoltani sem volt ideje, már csak egy idegek által rángatott, ernyedt húscsomót tartok a karmaim között, aminek egyedül a feje ép…

***

Kábán ébredek fel a koporsóban másnap, megérzem a föld vizes, édes illatát, ami körülveszi testem a faládában. Boreas szótlanul nézte végig dühöngésem, nem mert és nem is akart elém állni, hogy türtõztessem magam. Mozdulatlanul állt mindvégig a sarokban, az ilyesfajta barbár táplálkozás közben még a légy sem pisszenhet. Bárkit ellenségnek találhattam volna, még Õt is.

Megkapaszkodok az oldalában, hogy felkeljek és kiemeljem magam a koporsóból, mikor egy könnyed test mászik fel a lépcsõkön, zihálva dõlök vissza a földes párnák közé, mikor meglátom, hogy neki is be van kötve a szeme…

- Uram… - végigsimít az arcomon, azok közül való, akik önként ajánlják fel magukat táplálékként, mert meg akarnak halni. Reszketegen veszek egy levegõt, kezében egy kés van, amivel megmetszi nyakát. Kezeim felsiklanak forró karjain, egészen hevesen lüktetõ nyakszirtjéig és lehúzom magamhoz.

Mikor végeztem, a magam helyére fektetem és kibotorkálnék, de a vasajtó még mindig zárva van. Nem rég ettem, simán kiszakíthatnám tokostól, de jól tudom, hogy pihenésre vagyok bezárva. Mire visszapillantok a koporsóra, már nem lóg ki belõle a sápatag kéz. Kábán, fejemet markolászva fekszem vissza, mint akit negyvenszer agyonütöttek, de utána is felkelt…

Egy fehér levelet látok csak a párnán, utolsó józan gondolatommal olvasom végig, majd zuhanok mély álomba.

***

- Húha, levél a Királytól! – jegyzi meg élesen Boreas, tegnap itthagyott körömreszelõjét veszi újra magához és karmait igyekszik emberi méretûekre lefûrészelni. Felesleges, minduntalan visszanõ, de kell valamiféle hobbi, amitõl nem csavarodik be. Márpedig Õ hajlamos rá. – Téged is felkötnek?

- Nem – válaszolok mogorván, a széken ülve gondolkoztam órákon át, hogy miféle passzus van a törvények között, amellyel mindezt megakadályozhatnám. De az utóbbi napok stresszes élményei nem engedik a józan gondolkodást, a memóriám telve van az órákkal ezelõtt elfogyasztott halandók emlékeivel…

- Kihalt belõled az irodista?

- Kotródj el innen – markolászom a fejem, húzom a hajam, de nem tudom az elmém gondolkodásra sarkallni, de csak emlékek rohamoznak meg a közelmúltból, s egyik sem az enyém… Ebbe õrülnek bele a mohók, a kéjvágyók és a falánkok…

- Hmmm… - duruzsolva fordul a vasajtó felé, mintha érdekeset látna. Lehunyja a szemeit és fentebb emeli a fejét, hogy beleszagolhasson a dohos, áporodott levegõbe. – Pelyhes kis tollast érzek…

Megállok a hajtépésben, még itt, ülve is tisztán érzem az illatát.

Boreas már csak annyit lát, hogy feltépem az ajtót és felfelé csörtetek a lépcsõn.

- Vigyázz Rewallra! A szívem mélyén mindig is szerettem! – kiabál utánam, sötéten felkacagva lépked utánam lassan, a maga kimért tempójában. Szinte kirepülök a pincehelyiségbõl, a folyosón pedig már futva, sietve rohanok, hogy megtaláljam õket.

„Megittuk volna, és nem lett volna baj.”

„Ne feledd. Én szemrebbenés nélkül kicsinálom, okozzon akár kárt a felsõbb vezetésben, akár bennünk, akár a becsületeden.”

Mellkasomból fenyegetõ morgás tör fel, ahogy látom, hogy a falnak szorítva fojtogatni kezdi Evant, már csak ettõl képes lennék újra eldobni a méltóságom és nekiugrani a tulajdon testvéremnek.

- Engedd el Rewall. Most! – elereszti, nem kell jobban kieresztenem a hangomat, Evan nyögve csúszik le a földre, dühösen meredek fivéremre, aki nyitja a száját:

- Nheal…

- Tûnj el innen, mielõtt még olyat teszek, amit késõbb megbánok.

- Te teljesen megõrültél! – földöntúli hangján felhorkant, ami megfelel egy több száz fõs csorda fújtatásával, de sarkon fordul és elkotródik. Odasietek Evanhoz, hogy megnézzem, minden rendben van e, felsértette e a nyakát… Ha egy valaki, hát Rewall kibírná, hogy ne vegye a vérét. Ahhoz már túlságosan is gyûlöli…

- Jól vagy, Evan? – simítom kezem bársonyosan puha arcára, hogy végre rám nézzen azokkal a gyönyörû szemeivel. Bólogat, aprókat és kedveseket, akárcsak egész lénye. Szemeibe könnyek gyûlnek, aggódva futtatom át rajta a tekintetem, hogy biztos nincs e semmiféle baja…

- Gyûlölsz engem? Haragszol rám, ugye? – kérdezi reszketõ hangon, felemeli szép fejét, legördülnek az elsõ könnycseppek puha arcán. Elsõ döbbenetemben nem tudok mit hozzászólni. Soha nem tudnám… soha… Magához láncolt, rabláncra vert, mint egy állatot… Ha akarná, karóba dõlnék és lefejezném saját magam, ha ettõl boldog lenne…

- Honnan veszed? Mibõl gondolod ezt? – kérdezem értetlenül, de lágyan, nehogy megrémítsem. Mint két nappal ezelõtt… - Inkább… neked kellene gyûlölnöd… engem.

- Én idéztem elõ. Te nem tehetsz semmirõl, Nheal – hangja elcsuklik, vigasztalón húzom magamhoz. Élvezem puha bõrének érintését, a selymes siklást az enyémen, a melegséget, a forróságot, az illatát… mindenét.

- Ne beszélj butaságokat. Gyere, menjünk vissza. Nem szabadna itt kint kószálnod – könnyedén a karjaimba veszem, óvatosan emelkedek fel vele, nehogy felkavarodjon a gyomra, vagy megrémüljön. Úgy tartom, mint egy apró madarat, mely minden kisebb zörejre itthagy, örökre…

- Bajba sodortalak?

- Mire gondolsz? – nézek elõre a folyosón.

- Bajba kerültél amiatt, ami a kihallgatásomon történt, ugye?

- Evan…

- És az én ügyem is újra lesz tárgyalva, igaz?

- Evan…

- Halálra fognak ítélni – mondja végül, mire sípolni kezd a fülem.

- Nem. Nem fogom engedni – bármit megteszek, hogy ez ne következzen be. Csak még tervem sincs, ami egyelõre komoly hiba és probléma a védekezésünkön. Mert már ketten, együtt védekezünk a törvények ellen, amiknek nem ránk kellene lesújtaniuk…

- Nem fognak megkérdezni – mondja õszintén, szinte a lelkembe mar ezzel a kijelentéssel.

- Evan, kérlek… - próbálnám meg csitítani, elhallgattatni, hogy ne gondoljon most erre. Neki semmi más dolga nincs, mint végre boldognak lenni, én pedig azért vagyok, hogy mindent megadjak neki.

- Nheal. Szeretném, ha… ha megtennél nekem valamit.

- Mit? – felemelem a szemöldököm, eszembe jutnak azok, akikkel az elmúlt két napban táplálkoztam… Önként felajánlották magukat, hogy segítsenek rajtam, csak úgy levadászni senkit nem szoktam és ölni sem… Elképzeltem, ahogy Õ is ilyen Sorsra jut… Felszólítják egy ilyenre… Megremegek a dühtõl.

Forróságot érzek meg tõle, látom, hogy teljesen elvörösödött, ez már túlmutat a pirulás határán. Ezt a gyönyörû arcot lennének képesek feláldozni?

- Szeretném, ha… ha te… ha innál belõlem…

- Hogy… - megyek tovább, de mikor eljut kavargó agyamig kérésének értelme, megállok. Hitetlenkedve bámulok vissza rá, mint aki életében elõször lát újszülöttet. – Tessék?

- Kérlek, Nheal! Ha meghalok… akkor úgy szeretnék meghalni, hogy ne… ne Gazdám éljen az emlékeimben. Kérlek! – fel sem tûnik, hogy nem veszek egy ideje levegõt. Micsoda?

- Evan, én… Ezt nem… - igyekszem megértetni vele az én álláspontomat, de igazából semmi sem szól ellene… Én görcsölök azon, hogy megkíméljem Õt magamtól, hogy ne lásson olyannak, mint amilyennek Aylwardot látta számtalanszor…

- Könyörgöm, Nheal! – szaporán remegõ kezét rákulcsolja az enyémre, a kezében lüktetõ vér felmelegíti az én bõröm felszínét is. - Nagyon szépen kérlek, tedd meg… értem, a kedvemért!

Egyszerûen, erre nem tudok mit mondani… Nem kell arra gondolnom, hogy tisztában van e a dolog esetleges következményeivel… Háromféle véglet van, nem szeretném azt a másik kettõt, hogy elõforduljon. Abba belepusztulnék.

- Tényleg… Komolyan ezt szeretnéd?

- Igen – vágja rá gondolkodás nélkül, én pedig kifújom az összes bennem rekedt levegõt.

- Akkor legyen.

- Köszönöm! – ölel át boldogan, õszintén és lágyan, én pedig egy kicsit gyorsabban és könnyedebben viszem Õt a lakosztályomba.

Az ágyon remegve úgy fest, mintha félelem rázná minden porcikáját, de érzem a belõle áradó izgatottságot, ami táncoltatja szépséges bõrét és alatta húsát. A látványtól szinte minden józan és ép gondolat kirebben a fejembõl, szemei csillognak és engem figyelnek. Hívnak. Fölé magasodom az ágyon, lenézek az alattam elterülõ csodálatosan szép testre, az ezüstként folyó hajra, a csodálatosan csillogó szemekre. Közelebb hajolok hozzá, illata végigvág elmémen, mint valami egyedi aromába mártott, éles penge.

- Biztos vagy benne? – nem tudnám elviselni, ha most azt mondaná, hogy nem. Nem bírnám megállni, egyszer már felajánlotta magát, képtelen lennék lemászni róla és itthagyni.

- Teljesen biztos – bólint szinte nyomban, bennem pedig szinte minden gát kitárul, nincs már, ami visszafogjon attól, amire éppen készülök. Hajába mártom ujjaim, arrább söpörve õket, illata teljes erõbõl megcsap, látom az izgatottságtól kidudorodó eret, ami szinte felkínálja magát. Felhördülve görbítem be szabad kezem ujjait, nehogy odavágjak velük, de végül végigsimítok lágy bõrrel fedett nyakán. A nyakon, amelyet felajánlott nekem… Lassan ráhajolok, érzem a forróságot a bõrön keresztül párologni, számat végigfuttatom a felületen, aprón benyálazom, Õ pedig felsóhajt… Ennek hallatán a hátamon végig hullámzik a forróság, szétterjed egész testemben, szemfogaimat pedig erre válaszul belemártom finom nyakába.

Nyögés érkezik tõle, kéjesebb, mint amit valaha el tudtam volna apró szájából képzelni. Összerándulok, rekedten hörgök fel, ahogy a forró vér a szájpadlásomnak ütközik, az édes nedû eddig még soha nem ízlelt finomsággal ajándékoz meg, lángolni kezd az egész testem, mágiát érzek meg áramolni a két apró lyukból, mohón szívok rajta erõsebben, kis kezei a ruhámba kapaszkodnak, fejét oldalra billenti.

Kezem a kemény matracba fúródik, hosszúra megnyúlt karmaim alatt tépõdik a toll, a rugók és az alatta levõ faanyag. Finoman érintem, megpróbálom nem széttépni, imádattal szívom testének aranyát, miközben megérzem egyre jobban felerõsödõ vágyát, ami illatával keveredve valóságos kábítószer. Közelebb férkõzöm hozzá, lentebb engedem testem, érezni akarom bõrét az enyémen, finom érintését. Merevedése lesz, az enyém felett már régen elveszítettem a kontrollt, de mikor a hajamba túr ujjaival, s apró nyögés hagyja el a száját újra és újra…

- Nheal… - hangján érzõdik a kábaság, az elvarázsoltság, de teste megemelkedik, csípõjét és vágyát az enyémnek préseli, amitõl úgy ugrok el tõle, mint aki tüzes vasba nyúlt. Vérvörös függöny lebeg szemeim elõtt, nem érzem félelmét csak vágyát, mely olyan édes, akárcsak a pézsma.

- Nheal? Nheal, mi a baj? – zihálva beszél hozzám, kezeit megemeli és hívón tartja õket a levegõben. Teste úgy hullámzik, mintha drótokon rángatnák, akárcsak egy gyönyörû, porcelán marionett bábú. Megremegek, ágyékom úgy lángol, hogy le kellene hunynom a szemeimet egy pillanatra, megnyugodni és elállítani a vérzést, hiszen nyakából még mindig csöndesen csorog az élet…

Képtelen vagyok nem a testét figyelni.

Nem tudok másra koncentrálni.

Apró kis pénisze felemelte alsótestén a ruhát, mellkasa hullámzik, pillantásában vágy örvénylik.

Ujjaim alatt hatalmasat reccsen a matrac, de csak távolinak hangom a zajokat… tompa minden más, ami nem a testén súrlódó ruha hangja, ami nem forró szuszogása...

- Én… - hangom olyan, mintha eddig fojtogattak volna, torkomban szétrobban a maradék pár csepp vér, amit a szám szélérõl nyaltam le. Vérének édes párolgása szinte ködöt von körénk, látom vérkeringésének minden apró részletét.

- Nheal? – bársonyos ujjbegyei arcomon szaladnak végig. Ha tudná, hogy…

- Benned akarok lenni – hörgöm szinte artikulálatlanul, orrlyukaim kitágulnak, mint egy sárkánynak. Várom reakcióit, elképesztõen vágyom rá, de ha félelmet érzek felõle, mint választ kénytelen leszek lefordulni az ágyról… de nem menne. Nem tudnám. Nem lennék rá képes. Aprón eltátja a száját, de elgyengülve nyög fel, izgalma pedig olyan erõvel csap fel, hogy elveszítem az utolsó józan gondolatom is.

Rávetem magam.

Hosszan és kéjesen nyalok végig a nyakán, begyógyul az apró seb, végigtisztogatom az egész nyakát, véres kulcscsontját, hörögve simítom nyelvem a csont alá, hogy a bõr finomabbik, érintetlen részét kóstolhassam… Markom végigível oldalán, feltûrve ruháját, érzem, hogy libabõrössé válik s reszket minden izma, úgy hullámzik alattam teste, mint a háborgó tenger. Fuldokolva csókolom minden porcikáját, ruhája egy reccsenéssel tûnik el, mellkasát kényeztetem, apró mellbimbóját a számba veszem és nyalogatni, szívni, harapni kezdem, mire hangos, érzéki nyögés szakad fel belõle… Fogaim belemélyednek az érzékeny bõrfelületbe, erõset szívok a forró vérbõl, mire felkiált és hajamba tép, megérzem forró vágyát folyni hasán, nyugtatólag simogatom oldalát, bezárom a harapást, s felemelve fejem szájához hajolok.

Hosszú, mély csókot váltok vele, ajkai fájdalmasan duzzadnak meg, nyelvem bebarangolja édes száját, szívom vérét s nyálát, ennél finomabb nedût életemben nem ízleltem még… Kis kezei a felsõmre simulnak, remegnek ujjai az imént átéltektõl, de nem ájult el… ha elveszítette volna eszméletét, képes lettem volna öntudatlan állapotában is meghágni…

- Evan… - hörgöm érthetetlenül, jobb kezem széttépi a párnát, de nem veszi észre, görcsösen kapaszkodik belém, ujjai hajamba fúródnak, magára húz, erõsen megszívom a száját, s hagyom levegõhöz jutni. Zihálva, csapzott hajjal pillant fel rám, pillái árnyékokat festenek gyönyörû, selymes arcára, de nem rémült meg tõlem… kába pillantása az élvezet utáni pillanatokat tükrözi, de vágya még mindig úgy lángol, hogy szinte elemészt…

- Nheal.. ahh… Nheal…

Nevemet hallva, megrázkódom, jobb kezem kirántom az ágykeretbõl, s lentebb futtatom testén, éledezõ hímtagjára fogok vele, s lágyan masszírozni kezdem, nyelvemmel lentebb haladok hasán, az elsõ ezüst pihéknél fújtatva állok meg. Elengedem Õt, lábai közé fészkelek, széttárom lábait, amit erõtlenül hagy is, annyira kívánom Õt, hogy már fáj… Merev és kemény farkam az övéhez dörgölöm, hátraveti gyönyörû fejét, teste ívbe feszül, ahogy karmos kezeim két kézre fogják feszes és kemény fenekét, öntudatlanul mordulok fel hosszan.

Micsoda falat, nem fogom kibírni… Ahhrr… hrrr… Amennyire tõlem telik, szelíden megfordítom, nem tudom megállni, hogy ne csókoljam végig a két kerek félholdat, s bele ne mélyesszem fogaimat, hogy megízleljem… Szemfogaim belefúródnak a húsba, Evan megvonaglik, édes illata száll a levegõben, fejét hátraveti, haja úgy úszik, mint a folyékony ezüst… Nagy nehezen elszakítom magam tõle, kis merevedésére markolok, de már késõ, puszta érintésemtõl újra elélvez, forrón teríti be a lepedõt, kezei megremegnek, s gyengén elõrehullik az ágyra.

Sziszegés tör fel belõlem, hátára fordítom, remegõ pillás arcához mászom fel, lustán megcsókolom, hogy magához térítsem. Karjai a nyakam köré fonódnak, a nevem ismételgeti forrón és kéjesen, fejemben visszhangzik minden, ami belõle árad…

- Sajnálom… - krákogom, de kezét arcomra simítja, s hangosan, hosszan sóhajt:

- Nehm…

Bal kezem befúrom a matrac és közé, így simítva végig a hátán, megemelve Õt, hogy elérjem fenekét… bejárata nedves és forrón lüktet, egy ujjamat belévezetem, amit készségesen be is fogad.

- Nhealllhh! Mmmh! – szinte tépi rajtam a ruhát, de az elõbb akkorát élvezett, hogy képtelen levenni rólam a felsõt, így megszabadulok minden ruhadarabomtól, hogy szabadon végigsimíthasson rajtam. Remegõ ujjai masszázsként tapadnak bõrömre, körmeivel körülrajzolja az izmaimat, én pedig tágítani kezdem, hogy beleférhessek… Nyögései megtöltik a szobát, lüktet, a falakból is az Õ hangját hallom, illata tölti ki minden érzékem…

Remegni kezdek, nem tudom visszafogni magam, de nem bánthatom… nem okozhatok fájdalmat neki… Aylward semmi mást nem csinált, csak bántotta… Düh és méreg fut végig rajtam, szinte lepattog a bõröm a forró gyûlölettõl.

Nem!

Megemelem fenekét, hogy kényelmesen beférkõzhessek, közben orrommal az övét cirógatom, nyugtatólag próbálok rá hatni, de ez az egyetlen dolog, ami egyikünknek sem fog menni…

Késztetem arra, hogy a szemeimbe nézzen, mélyen elmerülök a gyönyörû íriszekben, s mikor érzem, hogy minden figyelmét a szemeimnek szenteli, beléhatolok. Teste ívben megfeszül, ahogy az enyém is, ujjaim karmokká változnak, amelyeket vállai felett a matracba mélyesztek, hogy ne lássak õket.

Milyen szûk és forró! Mindenre, ami szent… ahh… hhrrr…

Lassan kezdek el mozogni benne, hogy megszokja, ringatózunk, Õ csak nyög, sikolt és kiált, hajamba tép, karjait a nyakam köré fonja, én pedig nyakába temetem az arcomat. Gyorsítani kezdek, nem bírom tovább, gyorsan, szenvedélyesen szeretkezünk, kapkodón szívom nyakát, de nem harapom meg újra…

- Evan, Evan, Evan… - hörgöm nyakába, tarkóján feláll az összes szõr hangomra.

Gyorsítok a tempón, nem bírom tovább a ringatózást, fokozatosan mélyülök el benne egyre jobban, megemelem, hogy teljesen elmerülhessek… Karcos hangomon felmordulok, az Õ szemei fennakadnak, szája szélén nyála vegyül izzadtságával…

- Evan… - nem tudom fékezni magam, de már Õ sem olyan szûk, kéjesen sikoltozva kapaszkodik belém és ösztönös csípõmozdulatokkal lendül ellent… nevemet kiáltozza, kezeivel erõsen markol és kapaszkodik, forrón csókolom meg, fuldokolva nyelem ízét, egész lényét, majd fejem a nyakába borítom…

Egyetlen harapás, s egyszerre élvezünk el hosszan, én nevét hörögve, Evan szemei kipattannak, ívbe feszül és teljesen nekem simul, fújtatva zárom be az apró nyílást, s két keményet lökve ráborulok testére… A gyönyör úgy vág végig rajtam, mint valami ostor, szétárad a testemben forró vére, hímtagom körül összezáródó rózsája pedig mindent kipréselve belõlem fáraszt ki véglegesen. Csillagokat látva fúrom kezem hajába, zsibbadtság rohan végig rajtam, de illatát érezve újra neki tudnék esni…

Sajnálom, annyira sajnálom…

- Evan… Evan… - hangom karcos, puha kezei a fejemet simogatják, de hamarosan mély álomba ájul, én pedig leszállva róla szorosan magamhoz préselem, s követem õt a sötét, fekete masszába…

***

„A Tanács úgy rendelkezett, hogy Nheal Eleazar, az Eleazarok klánjából vetessék börtönbe. Elméjét a vádlott megfertõzte, nem képes tisztán gondolkozni, így elzárva tartjuk, míg a kivégzés megtörténik. Vérét vesszük, hogy erejét ne tudja használni béklyói ellen. Fivéreit megfigyelés alá vesszük, nehogy segítsenek neki kiszabadulni. A tárgyalást berekesztem, a kivégzés még a mai nap folyamán, éjfélkor megtörténik.”

A láncok halkan csörrennek meg a félhomályban, ahogy mozdítom karjaimat. Nem érem el az arcom, a cella sötét sarkában látom, ahogy felpiroslik egy apró hordó, s vérszagot áraszt. Megismerem benne Evanét, a sajátommal körülvéve. Számtalanszor megpróbáltam kiszabadítani magam a láncok közül, minduntalan sikertelenül. A Tanács a vallató bilincseket tette fel rám, azokat, melyek ellen nem olyan régen még én küzdöttem, hogy szüntessék meg használatát. Intelligens fémdarabok, melyek megérzik, hogyha feszegetem õket, így a csuklóba mélyednek.

Rángatom és szaggatom, nem érek el semmit sem, csupán annyit, hogy a jobb csuklómban ripityára törnek a csontok, melyek eddig akkor sem görbültek el, hogyha beleütöttem valami elképzelhetetlenül keménybe.

Kezd elfogni a kétségbeesés, érzem, ahogy az idõ telik, és én semmit sem jutottam elõrébb. Hamarosan éjfél lesz, és nem fogom megvárni, míg Evant felakasztják. Újabb erõsebb rántás, megreccsen az ezeréves fal, de sehol egy repedés, semmi… Üvöltve tépem a láncokat, de ezzel csak annyit érek el, hogy a bal csuklóm is eltörik.

Fellendítem lábaimat a plafonra, ahol sikeresen megtapadok, majd a jobb lábam sarkával megpróbálom széttörni a láncokat tartó vaspeckeket, legnagyobb meglepetésemre hangosan roppan, és eltörik. Leugrom a falról, bal karom fájdalmával mit sem törõdve kapaszkodom két kézzel az utolsó láncba, s megpróbálom törmelékké morzsolni.

Mindenki a kivégzésen van, engem nem õriz õr, amit nagyon furcsának találok, de csöppet sem érdekel. Csak Evanra tudok gondolni… selymes puhaságára, édes illatára, gyönyörû arcára, kedves mosolyára, testének melegére és puha húsára… Bevillan elõttem egy kép, ahogy a bitófa alá vezetik, ezüst haja meglebben a szélben, a hóhér pedig egy sámlira parancsolja, hiszen olyan apró, hogy nem ér fel a kötélig sem…

Sír…

Istenem, hogy sír!

Hatalmas robaj, és két lüktetõ markom a vasra kulcsolódik. Nem törõdve a maró érzéssel, széthajlítom õket, szívem a maradék véremet olyan elementáris erõvel pumpálja testemben, hogy rögvest erõre kapok. A folyosókon képtelen vagyok suhanni, sietõs léptekkel haladok végig a fáklyákkal teletûzdelt, szûk falak között, hallom, ahogy a dobokat pergetik kint, a fõtéren.

Szikrázik körülöttem a levegõ, érzem, ahogyan az eddig gondosan, évszázadokra lezárt mágiám perzseli a bõröm. Soha nem akartam mágiát használni. Sem bûvölésre, se semmire… Egyedül a klánvezérek használhatják, s mint gyermekek, nem vagyunk elég érettek kordában tartásához.

Váratlanul õrség kanyarodik be az egyik sarkon, úgy csörtetek át közöttük, hogy feleszmélni sincs idejük, ahogy a nagykapu felé veszem az irányt, felfelé a keskeny, sötét lépcsõfordulóban.

- Állj! A Tanács nevében! – láncok tekerednek a felkaromra, s felcsúszva vállamra tökéletesen rögzülnek. Fel sem veszem a húzó érzést, s Hrowl lefizetett kutyáit úgy húzom magam után, mint valamiféle palástot, erõm pattog és sugárzik, érzem, ahogy körülvesz a régrõl ismert forróság. Egyre jobban erõsödik a dobverõk szólója, rohanni kezdek, már amennyire engedik sérüléseim és a magammal vontatott testek.

Ahogy felérek az egyik titkos falikárpitot feltépve a nagykapu elõtti széles csarnokban, meglepve konstatálom, hogy majdnem három tucat õr áll úgy, mintha sakktáblára állították volna õket. Türelmetlenül mordulok fel, ahogy „túszaim” segítségül hívják társaikat. Az összes fej felém fordul, és kimért lassúsággal, menetelve indulnak felém.

Soha nem hittem volna, hogy az általam megtervezett palotaõrséggel fogok majd szembenézni.

Karok, lábak akadályoznak meg a tovább haladásban, a vállamra szorult láncokra többen is ráakaszkodnak, térdre kényszerítve. Hörögve kapom el az egyik torkát, és ívesen, amennyire erõmbõl telik, meglódítom a többi felé, hogy elengedjék a láncot, de sziklaszilárdan kitart mindegyik.

- Uram, adja fel – hallom meg mély, karcos hangjukat egyszerre. Megemelkednék, de erõsen tartanak, kihasználják gyengeségem, és azt, hogy több sebbõl vérzek, így folyamatosan lankad a figyelmem és ernyednek el a legváratlanabb pillanatban tagjaim.

Több oldalról dõlnek nekem, testükkel keményen a földön tartva, görnyedten, térdelve érzem meg a kövezet hûvösét, szinte érzem, ahogy húz magához, hogy pihenjek meg… De ekkor éles kiáltás, sikoly mar a légbe, melyben eddig megzabolázva pattogott mágiám.

Evan… Evan…

- Evan! – ordítok fel, érzem, ahogy átjár a varázslat, és egy szempillantás alatt taszítom szét az õröket a szélrózsa minden irányába. Kezem a kövezetbe mélyed, körben megrepedezik, majd kráterré mélyül, érzem, ahogy gyógyulnak sebeim. Felkapom magam a földrõl, és a nagykapu hatalmas, nehéz szárnyaihoz lépek, s kivágom õket.

Odakint minden teljesen csöndes, csupán a dobok dübörögnek olyan sebességgel, mintha egy üzenetet akarnának elhadarni. A magam után húzott két õr üvölt, hogy valaki állítson meg, látom, hogy Hrowl felemelkedve utasítja -túlordítva a dobosokat- a hóhért, hogy haladjon.

Evan fejére húzzák a zsákot, biztos vagyok abban, hogy Hrowl megfosztotta attól, hogy lásson. Fivéreim felemelkednek oldalt, az egyik sáfrány takarásából, figyelmeztetõen indulnának meg felém, hogy ne merjem kimondani azt, amire gondolnak. Evan rettegõ és remegõ testét látva végigszánt rajtam a mágia, jobb kezem az égbe lendítve mennydörgöm egy egyetlen menedékünk:

- Élek a csere jogával!

Mélységes csend, a dobosok elhallgatnak, elképedve merednek rám, fivéreim Rewall felbõszülten csörtetne oda hozzám, de Boreas útját állja azzal, hogy elkapja a felkarját, és az inak közé markol sápadt ujjaival. Kegyesen biccent, látom hamiskás pillantásán, hogy tett azért, hogy én idáig eljuthassak.

- Nem! NEM! – Hrowl olyan hangon bömböl, mint egy oroszlán, akinek torkán béka akadt. A Király felé fordul, aki színtelen arccal vizslat engem a bitófa mögül, ahol Evan aprócska lábai remegnek a sámlin. – Ezt nem teheti! Ilyenre nincs szabály!

Mélységes csend, az õrök elengedik láncaimat, és lihegve támaszkodnak meg hátul. Érzem a király perzselõ tekintetét, õszes haja és vérvörös szemei mutatják, elmereng azon, amit hallott.  Összekapcsolódik tekintetünk, tudom, hogy most a lelkembe néz, és mérlegeli, mennyire érdemes még jobban bonyolítani az ügyet.

Evan…

Eddig is kiálltam érte, most is kifogok, mégha nyilvános megaláztatással is jár. Még ha ezt azt jelentené, hogy a klánom örökre kitagad. Az sem érdekelne! Ha Evannal lehetek… ha kettesben lehetünk, elmehetnénk messzire, északra, ahol a kastélyom hûségesen vár.

- Tisztában vagy azzal, mi a következménye mindennek? – csendül fel évezredes hangja a sötétségben, és úgy folyik szét mindannyiunk lelkében, mint valami hullámzó energia. Gyermekeihez szól, hozzánk, hozzám.

- Igen – felelem határozottan, bal kezem ökölbe szorul, ahogy megpróbálom megfékezni eleresztett mágiámat, érdeklõdve pillant kezemre, ahogy küszködök önmagammal. Evanért mindent megtennék… Mindent…

Ezüst tincsei kilógnak a fekete zsák alól, melyet fejére húznak, s az esti szellõ végigszalad lenge, fekete ruhájában, amit mint bûnösre, adtak rá. Én felelek mindenért, én öltem meg Alywardot, én okoztam a napokkal ezelõtti hatalmas káoszt a tanácsteremben. Mindenért én vagyok a felelõs, a Király is nagyon jól tudja, de hogy népét vasmarokkal tartsa, a saját szabályait is be kell tartania. Érzem, ahogy sugallja felém gondolatait, de kavargó elmémmel nem fogom fel, mit akar mondani.

- Legyen hát – int a bitó felé, a hóhér nagyot sóhajtva szedi le Evan nyakáról a kötelet, és ragadja meg derekát, s emeli le a padlóra. Ijedten rezzen meg az ismeretlen kezek érintésétõl, bizonyára nem érti mi történik, vagy ha érti is… A hóhér lefelé terelgeti a lépcsõn, a hófehér kezek a zsákhoz nyúlnak, és félve húzza le fejérõl, hogy körülnézhessen, hol van.

Lassacskán rajtam állapodik meg a pillantása, ahogy felfelé haladok a lépcsõn.

- Nheal… - suttogja reszketve, és nekem csapódik könnyektõl nedves arca. Megérzem édes, andalító illatát, érzem számban ízét, bõrének forróságát. – Ne csináld… Ezt nem kell… miattam… Miattam történt ez az egész…

- Semmi baj – simogatom meg arcát gyengéden, és megfogva derekát megfordulok vele, így leteszem a lentebbi lépcsõfokok egyikére. Állánál fogva felemelem fejét, hogy a szemembe nézhessen. Legszívesebben elbûvölném, hogy ne emlékezzen erre, de képtelen vagyok az elméjében vájkálni, és tudom, hogy valaki más gonoszságból úgyis feloldaná. – Nem lesz semmi baj.

Fellépek a kötél alá, végignézek a tömegen, ahonnan vegyes pillantásokat kapok. Mikor a zsákot a fejemre húznák, eltolom a hóhér kezét, aki válaszul vállon lök. Rewall odasziszeg, de nem értem mit mond. Evant Oliver fogja le, aki sápadt bár az Õt ért megpróbáltatásoktól, de erõsen tartja a kapálózó fiút.

Kötél a nyakamon, nem sokáig teketóriáznak, kiugrik a lábam alól a föld.

A nyakam hangos roppanással törik el, gerincemen végighullámzik a fájdalom, de szám bénán nyílik néma üvöltésre. Boreas vigyorogva támasztja a bitó legnagyobb gerendáját, feje egy magasságban van a mellkasommal, ahogy lógok. Evan sikolya végigszeli a levegõt, a vámpírok szépen lassan elszállingóznak, a hóhér pedig elvágja a kötelet. Elterülök a földön, mint egy darab fa, végigrohan rajtam az egyik szellõ, Evan jelenik meg elõttem, apró ökleivel püfölni kezdi a mellkasomat, mintha az segítene.

- Nheal! Nheal! Ne halj meg… Nheal! – könnyei záporoznak, mint az esõ, melynek gyeplõjét istensége elengedte, hadd szaladjon. Boreas lenézõen ciccent, majd tapsolni kezd.

- Ugyan kölyök, azt hiszed, Nheal ennyitõl kipurcan? – lép közelebb, ajkaim közül néma morgás tör ki, de mozdulni nem bírok. Élvetegen vigyorog, Evan elém telepszik, mintha védeni akarna. - Vámpír, mindenek szerelmére… Majd ha kitörik a nyaka, meghal?

- M-m-miért… m-m-iért nem beszél? – zokogja könnyein keresztül és az arcom simogatja, a nyakam, hogy megszólítsam.

- Mindjárt visszaroppantom a nyakát, ha odaengedsz, angyalom.

Hangos roppanás, Evan a látottaktól úgy dõl rám, mint akit leütöttek. Felkelve nyalábolom fel, szorítom erõsen magamhoz, ölemben dédelgetve indulok el vele a kerten át az egyik légi kikötõ felé.

- Ha jól sejtem, elmész – sóhajt fel drámaian Boreas, utánam kullogva. Fel sem veszem, mit mond, a kisírt szemeket figyelem, a nedves arcot, a felõle párolgó illatokat… - Rewall ki fogja nyírni. Az Eleazar családot nem érheti ekkora megaláztatás. Még a király engedélyével sem.

Leszarom mit mond, meglátom Olivert az egyik hajónál tüsténkedni. Megragadom a vállát, s mielõtt még Boreas elmarhatná elõlem, feldobom a hajóra.

- Na!

- Oliver az én halandó szolgám. Meg ne próbáld – szólok rá türelmesen, fellépdelve a padlón Evannal. Hamarosan a kastélyomban leszünk… Drágám…

Én szerelmem…

Fáradtan veszek egy fürdõt, ami azonban csak még jobban elálmosít, holott nem szabadna pihenõt engedélyeznem magamnak, amíg ez az ügy teljesen le nem záródik. Igaz, hogy a Király úgy döntött, hogy nekem ad igazat, de az a vén szemétláda bármikor ránk szabadíthat egy kisebb vámpír assassin csoportot. Átöltözöm egy kényelmesebb ruhába, a hatalmas gõzfelhõben egyenruhám az egyik közeli székre dobom. Cammogó léptekkel teszem ki a lábam csendesen a szobába, ahol Evan már az ágyamon fekszik, és csak a takaró egyenletes hullámzása jelzi, hogy alszik.

Leteszem magam a kanapéra, és onnan bámulom. Annyira gyönyörû és földöntúli szépséggel bír, hogy teste valósággal dereng a sötét ágynemûk között. Oldalra billentem fejem, és kezemmel támasztom meg a kanapé karfáján. Finom illata orromig száll, és szinte belerágja magát elmémbe, bõre tejfehérsége sikít, de minden érzékemmel igyekszem kizárni csábító vonzerejét. Légzésem leállítom, szemeimet lehunyom, de az édes kép, mely folyton szemhéjam belsõ felületére vetül, nem hagy nyugtot. Érzem, ahogy az állkapcsomba mar és lüktetve, ütemesen húz maga után, szívének minden dobbanása hívó jel.

Aylward ezért golyózott be.

Felkelek a kanapéról, és akármennyire is nehezemre esik, sétára indulok, nehogy megkóstoljam, míg édesdeden alszik. Komoly kétségeim vannak afelõl, hogy ezt ki fogom bírni, az önuralmam nem véges, én is ugyanolyan szörnyeteg vagyok itt, mint akárki más. Fásultan szaladnak ujjaim hajamba, a lakosztály folyosóján fel alá járkálva szinte vájatot képezek a padlózatban. Kezeim végül a szárny közös részének korlátjára simulnak, ahonnan lenézek az udvarra.

Odalent a cselédek gyerekei szedegetik össze a vámpírgyermekek játékait, néha bátortalanul fogják meg õket, nem értve mûködésük, majd gyermeki ésszel játszanak velük. Némelyek a szökõkút körül táncolnak, némán, csendesen, nehogy megzavarják uruk vagy más cselédek álmát. Lassan pirkad, a szolgálók felvonják a fényes kupolát, ami halkan zárul be felettük. Apró fáklyák gyulladnak a hirtelen támadt sötétségben, odakintrõl bent rekedt pár szentjánosbogár. Szüleik megróják csapongó gyermekeiket, láttomra mélyen meghajolnak, s kivonulnak a fenséges kertbõl.

Izmaim végleg elernyednek, alkarjaimra támaszkodom a korláton, és a lent elterülõ cselédszobák ablakain nézek be, mint láthatatlan, hívatlan vendég.

Éles, fájdalmas sikoly robban be elmémbe, a hang és forrása számomra nem ismeretlen. Pillanatok alatt rontok be a szobába, az ágyhoz pattanva rögvest védelmezõn magasodok fölé.

- Nheal… nincs semmi bajom, nem történt semmi, csak… csak vannak ezek a rémálmok… - érzem meg puha kezét karomon, kellemesen kiráz a hideg érintésétõl, de testtartásom visszább vesz a támadó felállásból. Nemes egyszerûséggel emelem fel a takarót, és fekszem be alá, napok óta nem sikerült pihennem, jelen helyzetben pedig ez a legcélravezetõbb megoldás.

– Mit csinálsz? – hallom meg kedves hangját, amiben most mérhetetlen zavar tombol.

- Megvédelek annak a rohadéknak az emlékétõl és a rémálmoktól – nem bírok ellenállni neki, ezüstös tincsei közé mártom ujjaim, tarkójánál kicsit mélyebbre túrok, hogy illatának édes aromája még jobban érzõdjön.

- Ó… ó, én… köszönöm – válaszolja, szavai pattognak száján, jelezve zavarát. Karjaimat a tarkóm alatt fûzöm össze, élvezem, hogy eggyé válok az ággyal, amit már Õ elõzetesen apró testének hõjével felmelegített. Meglepve konstatálom a tényt, hogy közelebb húzódott hozzám, meleg bõre szinte égeti az enyémet, mindenhonnan Evan illata árad ingerlõen, tejfehér válla kibukkan a pizsamájából, s szemfogaim megnyúlnak ettõl az összhatástól. Összeszorítom a számat, a lélegzetem visszatartom, de nem húzódok el tõle, helyette inkább betakarom.

Ma éjjel sem fogok tudni aludni.

***

Korábban kelek mint Õ, ez meg sem lep. Felnyílnak szemeim, érzem a bõrömön testének perzselõ melegségét, szuszogásának langyos szellõjét, édes bõrének párolgását. Pizsamája félrecsúszott róla, a takaróját lentebb rúgta, ezért összepréselt állkapcsokkal takarom be újra vigyázó mozdulatokkal. Kiszállok az ágyból, térdeimben pihentetem meg karjaim, majd a hajamba túrok. Nem lettem jóval pihentebb, de a semminél ez is jobb. Tény, hogy testének melengetésétõl mélyebbre sikerült az alvás, mint szabadott volna, csontjaim ropogásából arra következtetek, hogy akaratán kívül megajándékozott egy kis hulla-merevséggel.

Felállok, majd felöltözésem után parancsolom Olivert a lakosztály elõtti folyosóra. Alázatosan lehajtott fejjel borult le elém, az ajtót nesztelenül nyitom és csukom, ahogy elé lépek.

- Maradj itt Evannal. Hamarosan jövök – beszédem közben újra levegõt veszek, a kinti, friss levegõ tisztítja elmémet, a benti bódult, édes illatártól. – Bármi történik, a szobát egyikõtök sem hagyhatja el, hozass neki reggelit, mondd, hogy én kívánom így.

- Igen, uram. Minden úgy lesz, ahogy meghagytad…

Határozott léptekkel haladok a megszámlálhatatlan számú nyitott és zárt folyosókon, készen állva arra, hogy az egész Aylward családot felvilágosítsam arról, amire a klánom régóta áhítozik, hogy az orruk alá dörgölhesse:

Gátlástalan, undorító férgek.

Két kézzel tárom ki a nagykapukat, hogy elinduljak a gyûlölt klánhoz, mikor megjelenik fivérem a bal oldalamon, olyan lendületes járással, mintha már percek óta együtt sétálnánk. Hosszú haja lebben utána, a felkelõ nap fénye ragyogni engedi porcelánfehérségû arcát, játékos szemei úgy vizslatják a környéket, hogy az összes fa, növény és tárgy a birodalomban feljelenthetné zaklatásért.

- Fivérem, arckifejezésed több mint groteszk – jegyzi meg angyali hangján

- Meglehet – felelem nyersen, majd a domb oldalánál kezét vállamra helyezi, és megállít, mikor éppen suhanáshoz készülnék.

- Nem mondták, hogy egyedül kell menned – kacsint, és mielõtt még rávágnám, hogy szó sem lehet róla, máris elsuhan a fák között, játékos könnyedséggel hagy ott egyedül a domb oldalában. Felvéve a kesztyût utána rontok, percekig tart az amúgy három napos út, végül már fej-fej mellett haladva állunk meg a kastély kapuja elõtt, ahol az õrök nekünk szegezik szuronyukat.

- A vár urával kell beszélnünk – szólítom meg õket inkább én, mielõtt testvérem tenné meg. Túlságosan is heves és gondtalan, Õt nem zavarná egy újabb klánháború, sõt, újabb világháború sem. Felvonja a szemöldökét szavaim hallatán, de inkább csak sejtelmesen mosolyog továbbra is.

- Eleazarok nem léphetnek erre a földre. Távozzanak jó urak, mielõtt Urunk haragja le nem sújt rátok.

- Hallod ezt Nheal? Annyira vicces… - kuncog fel baljóslatúan, de mikor energianyalábot szabadítana az õrökre, az utolsó pillanatban csapom fel kezét az égre, rezzenéstelen arckifejezéssel.

- Az Örök Tanács színe elõtt tettem esküt, hogy Uratokkal találkozom, s ez mindkettõnket kötelez – lassan dörmögöm a szavakat, erre meghökkennek az õrök, érzem a tanácstalanság rezes illatát. Mikor szoktam rá a levegõvételre?

- Ebben az esetben, várjanak idekint – biccentenek végül, én pedig hasonlóval köszönöm meg kegyes elbírálásukat.

- Mit képzelsz, kivel beszélsz Aylward fattyú? – horkantása olyan erõs, hogy a két férfi csontozata úgy rezzen össze, mint valamiféle morbid xilofon.

- Boreas, tegyél féket a nyelvedre – szólok rá, mire felháborodottan fújtat egyet, de inkább hátrább lép két lépést, hogy félig mögém kerüljön, hosszú haja elõrelendül lépései nyomán. Az õrök távoznak, én pedig kettesben maradok testvéremmel, aki még mindig karmaival dobol felkarján, ahogy összefonta maga elõtt kezeit.

- Hogy bírod ki õket? A szaguk is olyan ocsmány, olyan… poshadt és dohos - szinte sértett, kislányos hangnemben beszél, mint mikor barátnõi nem értékelik új babázási ötletét. – Apropó… Rewall említette a balhé okát is. Tényleg annyira szép, hogy megéri ide belépned? Ha jól tudom, inkább ennél halottat, mintsem ide betedd a lábad.

Kinyílik a kapu, egy tûzvörös hajú vámpírnõ biccent és bevezet bennünket az udvarba, s ahogy belépünk, a súlyos vaskapuk fenyegetõ döndüléssel záródnak be mögöttünk.

- Lehet, de az ügyben én sem vagyok ártatlan.

- Óhó! Most már engem is kíváncsivá tettél, testvérem – emelgeti sokat sejtetõen a szemöldökét, de közben kölcsönös utálattal fixírozza a minket vezetõ nõt.

***

Fárasztóbb volt, mint reméltem, minden Aylwardok édesanyja tépni kezdte a haját, én pedig visszatartva véleményemet inkább összeszorított szájjal és faarccal ülök a helyemen, Boreas viszont kedélyesen söprögeti a higanyhoz hasonlító hajszálakat az asztalról és a ruhájáról.

Miután leordították egymást, hogy ez most kinek is a hibája, elhallgatva felénk fordultak, és jajgatással vegyes üvöltéssel adták tudtunkra, hogy takarodjunk el melegebb éghajlatokra, és nekem se kellett több. Felborítva a széket kicsörtettem a csarnokból, hallottam, ahogy Boreas kuncogva csapja be maga után az ajtót, az õröket pedig egymásnak verte, majd fütyörészve lép mellém derûsen vigyorogva.

- Fel sem fogták, hogy te nyírtad ki – röhög fel már az erdõben, mire égnek emelem a tekintetem. Lassan lemegy a Nap, én pedig érzem, hogy húz a föld, azonban Boreas ruganyos járásán meg sem látszik, hogy fáradt lenne.

Számomra felfoghatatlan, hogy nem ugrottak nekem száz irányból a felbõszült Aylwardok, mikor elmeséltem a történetet, de tudom, hogy ennyiben nem fog maradni a dolog. Ahogy Boreas is mondta, nem jutott el az agyukig, hogy én öltem meg legidõsebb fiukat, és az sem, hogy megõrült. Ha felfogják, utána lesz csak az igazán nehéz idõ. Fáradtan túrok a hajamba, Boreas suhanásra invitál megint, biccentve teszem meg kérését, így hamarabb érünk a kastély elé.

Elköszön még a csarnokban, és vidáman dudorászva a jobb oldali szárnyak felé veszi a lépést, ahol már szolgálói várják szeszélyes személyét, hogy körülrajonghassák és megadjanak minden tiszteletet neki, ami csak jár.

A tanácsosoknak elmondom a fejleményeket, természetesen nagy ívbõl leszarják az Aylwardok gyászát és bánatát, belekötnek abba, hogy Boreas kísért el, és nem beszéltem a legfiatalabb Aylwarddal kötelességeirõl. Továbbra is követelik Evan kihallgatását, és fáradtságomnak köszönhetõen könnyebben egyezek bele, mint legelsõnek, amin csodálkoznak is, de Hrowl ráncos arca diadalittas, látván kimerültségem. Azt hiszi, hogy ezzel már meg is nyerte az ügyet. Mikor felállok székembõl, még utánam szól a Király:

- Ma éjjel történik meg Oliver szolgáddá tétele, remélem nem felejtetted el, Nheal – hangja valamiért kedves éllel cseng, de olyan rejtetten, hogy azt hiszem képzelem. Nem szabad panaszkodnom, Evannak ezerszer rosszabb a helyzete.

Nekem pedig jelenleg az a dolgom, hogy mindannyiunk feszültségét és fájdalmát enyhítsem.

Ez ezerszer rosszabb, mint a háború.

***

Ujjaim a kilincsre lassan fonódnak, ahogy kinyílik az ajtó, megcsap a bent mindent átitatott édes illat, az enyémet szinte teljesen megszüntette, annyira intenzív. Vagy csak az én fáradt agyam képzeli be ezt a tömény illatot. Odaszalad hozzám, látom, hogy megérintene, de elkapja kezét tõlem, s teste mellé ereszti inkább.

- Nheal… minden rendben?

- Nem – fújom ki a levegõt hosszan, nem tudom hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne bántsam meg lelkét még ennél is jobban. – Evan… sajnálom, de nem tudom betartani az ígéretem. Vallomást kell tenned.

A félelem kesernyés, maró illata úgy lobban fel aprócska teste körül, hogy inkább eldöntöm, hogy leszokok az újonnan felvett, levegõvételi szokásaimról. Érzem, ahogy mellkasomban kényelmetlen, feszítõ érzés nyúlik el hosszan, látva reszketõ alakját.

Annyira esetlen, annyira törékeny…

- Vallomást…? Minden… mindenki elõtt…?

Leguggolok elõtte, térdeim aprón súrolják lábait, de így kerülünk egy szemmagasságba, amilyen apró termet, megfogom remegõ kezeit, ujjai ficánkolnak az enyémek között, nyugtalansága megpróbál maga alá gyûrni, de nem hagyom magam.

- Sajnálom, Evan – hangom õszinteségrõl árulkodik, remélem értékeli közvetlen megnyilvánulásomat, ugyanis többet nem tudok számára nyújtani, nem mondhatok el helyette mindent. Csupán jelenlétemmel tudom támogatni és megvédeni, többre ezen helyzetben nem telik tõlem.

És ez rettentõen dühít.

- Hidd el, én sem örülök neki, nagyon nem… De Aylward családja panaszt tett, és mindenáron a te szádból akarják hallani a történteket. A Tanács pedig melléjük állt ez ügyben – magyarázom türelmesen, hogy megértse, hogy még véletlenül sem én kényszerítem arra, hogy mesélje el életének talán legiszonytatóbb részeit.

- A Tanács nem igazán örül a jelenlétemnek, igaz? – erre nem tudok mit mondani, ez több mint nyilvánvaló, hiszen elsõ körben a halálával dobálóztak a hatalmas, fehér márványasztal felett, mint valami rongylabdával. – Én… én nem merem, Nheal… Félek…

- Tudom, hogy félsz. De semmi más dolgod nem lesz, minthogy válaszolj néhány kérdésre – próbálom kiokítani gyorsan, hiszen rögvest indulnunk is kell. Már így is eltelt egy csomó idõ azzal, hogy megpróbáltam óvatosabban közölni vele a dolgot. – Válaszolni viszont mindig válaszolj, soha ne kerüld ki a feleletet, és ne hallgass, mert azt nem szeretik.

Nem igazán figyelhet rám, szemeit lesütve figyeli kezeinket, ahogy melegíti az én hideg ujjaimat. Dünnyögése pedig akkor sem hagy alább, mikor felszólítom, hogy nézzen rám.  Megemelem fejét állánál fogva, holott eldöntöttem, hogy nem érek hozzá, de minden erõmet bevetve a szemeibe nézek:

- Nem engedem, hogy bántsanak. Végig ott leszek melletted, rendben?

- Semmiképp sem kerülhetem el, ugye? – érzem a keserûséget, fájdalmat mely szavaiban simul el, de sajnos, akármennyi befolyásom is van, ennyit nem tudok megtenni. – Rendben…

***

Egyedül ül, reszket, nem lehetek mellette, nem engedélyezik. Így inkább a háta mögött az egyik hosszabb asztalnál, ahol fivéreimmel üldögélek, megkaphattam a középsõ helyet, ami Evan bal oldalán van. Ennek jelentõsége van, hiszen arról van mindannyiunk szíve. Boreas felteszi lábait az asztalra és somolyog a nekem foglalt helyet látva, Rewall pedig szúrós szemekkel nézi a remegõ testet, ami pontosan elõtte ül.

Érzem az éhséget és a vágyat a levegõben, nem söpri el a félelem szaga, annyira erõs. Ökölbeszorított kezekkel ülök a helyemen, de készen állok arra, hogy átvessem magam az asztalon és elé álljak, vagy jól elintézzem azt a…

- Nheal. A Király kéri, foglald el helyed – hallom a parancsot, kimérten felállok és Evan bal oldalára állok, látom, ahogy biccent. Õ a legjobban érzõ Tanácsos az összes közül, de az Aylwardok természetesen ezt a konzervatív vén állatot kérték… Összeszûkítem a szemeimet, fivéreim figyelmeztetõn morrannak, hogy figyeljek oda erõkilengéseimre.

- Mi a neved? – dörren Hrowl undorítóan megvetõ hangja, legszívesebben lenyomnám öklöm a torkán.

- Evan – feleli, megkönnyebbülök, hogy nem blokkolt le. – Gazdám azt akarta, hogy legyek Aylward is, de én…

- Csak a kérdésre válaszolj! – gusztustalan ráncos varangy, mit képzelsz magadról, hogy rendreutasítod ezt a szerencsétlent?! Visszafogom a mellkasomból feltörõ hangokat, összepréselem a számat. Mostanában egyre többször kell ezt tennem. – Szóval Evan. Gazdád alatt Aylwardot érted?

- Igen, õ... õ azt akarta, hogy így hívjam.

- Hm. És mondd csak, mi is vagy te pontosan, Evan?

- Angyal. Bukott angyal – közli bánatosan a tényeket, megesik rajta az a csöpp kis szívem is, ami van. Megfeszülnek az izmaim, nem tudom figyelmen kívül hagyni a sok vágyat, illatot és erõkilengést.

Borzolja a kedélyeket.

- Bukott?

- Amikor Gazdám megharapott, megbuktam.

- Ezek szerint te is akartad?  - kérdésére feltörik belõlem az összes visszatartott lélegzet, mély hördüléssel adom tudtára, hogy helytelenítem az álláspontját. Nyomorék, mennyit fizettek neked? Vagy… Talán emberben kapod kínos kérdésenként a jussod? Mocskos, arrogáns, beképzelt…

- Nem! – Evan kiáltó szava zökkent ki a mély, ellenséges szuggerálásból, de az öreg nem veszi fel felháborodottságom, mindennél jobban érdekli az, hogy Evant befeketítse mindenki elõtt.

- Hm. Elmesélnéd nekünk, hogyan is történt az a harapás?

Tapints rá a legfájóbb részletre, mindannyiunk szégyene, korrupt kis… De sajnos a kérdése helyes, én is feltenném, akármennyire is együtt éreznék a kihallgatottal. Pillantásom Evan feje búbjára siklik, remélem nem torpan meg beszédében, mert az végzetes lenne a kimenetelre vonatkozóan.

- Egyik éjszaka az utcán sétálgattam, Gazdám pedig megtámadott – remek, megnyugtat válaszának velõs tartalma, tökéletesen felelt a kérdésre. Se többet se kevesebbet. Ha ezt megússzuk, biztos megdicsérem majd, hogy félelme ellenére mennyire talpraesett.

Jobb oldalra kapom tekintetem, az egyik Aylward pedig lesüti a szemeit, majd inkább Hrowl ráncos képét kezdi el bámulni bizakodva.

Ha még egy kicsit bámulod így, kitépem a szemgolyóidat, beképzelt mocsárlakó.

- Éjszaka az utcán sétálgattál egyedül? Nem felelõtlen dolog ez egy kicsit? – a szarkazmus tapintható a levegõben, megpróbálja ironikussá tenni a hangulatot, és bevonni kárörvendésébe és gúnyolódásába a többi jelenlevõt is.

- Még csak akkor küldtek le ide, fogalmam sem volt a Földön rám leselkedõ veszélyekrõl… - válaszol csöndesen, szép haja elõrehullik, újabb illatárral megajándékozva minket, én pedig ahogy a mozdulatot látom, visszafogom lélegzetem, de úgy hallom, hogy a hátsó sorban a kelleténél több levegõvételt hallok meg.

- Hm. És miért nem próbáltál elmenekülni?

Ha én rád vetném magam az egyik sötét sikátorban, szerintem elõbb engednéd el magad, mintsem elrohannál visítva, úgy, hogy fogalmad sincs a környékrõl, de arról az izérõl sem, ami rád ugrott.

- Tessék? Hogy… elmenekülni…? – ezért volt ennyire szúrós az összes kérdés. Megpróbálta összezavarni Evant, hogy kétségbeesésbe taszítsa, ezért akarta azt is, hogy ne lehessek a közelében. Fogaimat csikorgatom, de mikor a csend pár pillanatnál tovább elhúzódik:

- Az angyalok a mi gyorsaságunknak törtrészével sem rendelkeznek, mégis hogyan menekült volna el? – szúrok vissza én is, de megemelt orral, dölyfösen rendreutasít.

- Nem téged kérdeztelek, Nheal – rebben rám ráncos szemhéja, mintha repülõ sharpei lenne. Undorodva húzom fel az orrom, amit csupán egy szemvillanással konstatál. – Mindegy. És azután mi történt?

- Addig ivott a vérembõl, míg el nem ájultam. Azt hittem, meg is öl... de aztán magamhoz tértem, a lakásában.

- És ez nem most volt, igaz?

- Nem.

- Szóval hossz évek óta itt raboskodsz, de mégsem kerestél soha segítséget?

- Gazdám megtiltotta, hogy bárkivel is beszéljek, és egyébként is, mindig be voltam zárva, és vigyázott, hogy ne találkozhassak senkivel – irritál a történet, elég volt egyszer végighallgatni és felfogni, hogy vannak köztünk ilyenek. A legtöbbünk kevély és öntelt, nem alacsonyodik le ilyen szintre, mint Aylward.

- Akkor hogy szerezhetett tudomást mégis egy szolgáló az ittlétedrõl?

- Nem tudom. Oliver bejött a lakásba, és nekem már nem volt idõm elrejtõzni – a legnagyobb szerencséjére, ha Oliver nem hûséges hozzám, és nem mondta volna el, mit látott és hallott, mai napig ott raboskodna, és senki nem vette volna észre, hogy mi folyik a háttérben.

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha te magad sem akartál volna megmenekülni az állítólag olyan szörnyû helyzetedbõl – csúfondárosan jegyzi meg, méltatlankodva horkantok fel, sajnálom, hogy a Király levette kezét az ügyrõl és nem ül bent. Ezt a fajta igazságtalanságot nem tûrné meg még Õ sem.

- Mondtam, hogy Gazdám megtiltotta, hogy bárkivel is találkozzak – Evan hangja fokozatosan halkul, tudom, hogy kezdi sejteni, mire megy ki a játék. Legszívesebben bíztatóan megszorítanám a vállát, de engem is szabályok kötnek.

- Hm. Létesített veled testi kontaktust?

- Tessék?

- Azt kérdeztem, kerültél-e Aylwarddal szexuális kapcsolatba – kezeim még jobban ökölbe szorulnak, egyszerûen a hullafehér ujjaim még sápadtabb színt vesznek fel, ha lehetséges.

Ha tovább forszírozza, én esküszöm…

- Én… én… - elakad a szava, megtörtént az, amitõl féltem.

- Válaszolj! – recseg rá mérgesen, mintha nem érne annyira rá. Ne merészeljen üvöltözni vele, mikor ennyire fél, minimális tisztelet és igazság nincs a szemében? Érzem, ahogy eláraszt a düh, fivéreim nyugtalanul moccannak meg mögöttem székükben, érzik, hogy kimerültségem miatt képtelen vagyok önuralmat gyakorolni egy ilyen feszült helyzetben.

- Válaszolj!!

Patt.

Elszakad a fejemben az a bizonyos cérna, olyan gyorsan lendülök Hrowl felé, hogy egy pillanatra fel sem fogta, hogy vöröslõ szemekkel és megnyúlt szemfogakkal neki ugrok, az asztalon csikorognak karmaim, ahogy tovább veszem a lendületet és elmarom bal kezemmel a torkát, majd mindketten felborulunk székestõl mindenestõl.

A hátam mögött általános káosz robban ki, többen egymásnak esnek, de nagyívbõl teszek rá, most ökleimmel akarom kisimítani ezt a löttyedt, undorító arcot… Emelem kezeimet, ujjaim karmokká módosulnak és megnyúlnak, de egy pillanat alatt rántanak le róla. Dühödten tépem magam a karok között, megérzem fivéreim illatát a bódult ködön át, de egyszerûen nem tudom kontrollálni magam, csak közelebb akarok vergõdni a torkát szorongató vénséges undormányhoz, hogy elégtételt vehessek…

- Nheal! Nheal! – karmok mélyednek húsomba, hogy feleszméljek, saját, kevéske vérem illata figyelmeztet arra, hogy mit csinálok. A vörös köd felröppen elmémrõl és szemeim elõl, látom, hogy az Aylwardok közül ketten egymásra ugrottak, de nem tud érdekelni. Fújtatva próbálok meg lehiggadni fivéreim karmai között, megrázom fejem, látom, ahogy kezeim még nem alakultak vissza rendes, emberi kézre hasonlító kezekké, de vér nincs rajta.

Szerencsére, vagy inkább… balszerencsére?

Evan?

Úristen, ha valaki ráugrott!

Olyan lendülettel és erõvel fordulok meg testvérestõl-mindenestõl, hogy még látom a székébe kétségbeesetten kapaszkodó Evant, aki halálra vált arccal kapkodja tekintetét össze-vissza a teremben, ijedten pislogó szemei engem vesznek észre, alig láthatóan hátrább csúszik székében.

Csak ennyi kellett, és a harag utolsó foszlánya is elhagyja fejem, amitõl újra érzem a fáradtság húzó erejét.

- Jól vagy, Evan? – kérdezem, hangom rekedtes és karcos, riadtan ül a székében, de mikor oldalt valaki felborít egy több tonnás oszlopot, rémülten pattan fel, és rohan oda hozzám, szorosan átölelve a derekamat, könnyes kis arcát a hasamba fúrja. Karmos kezem lágyan simítja végig selymes haját, andalító illata az orromba kúszik, és érzem, hogy fogaim ismét nekinyomakodnak ajkaimnak.

 - Nheal! Túl kimerült vagy ahhoz, hogy ép ésszel gondolkozz… Bízd ránk a gyereket, menj, vegyél magadhoz egy kis vért, és aludd ki magad tisztességesen – hallom tompán, búgó hangon hozzám beszélni Rewallt, de ügyet sem vetek rá, csupán automatikusan simogatom Evan dús haját, és remegõ gerincét.

- Nem… - krákogom, áhítattal iszom magamba remegõ látványát. – Velem marad. Ti csináljatok valamit ezekkel.

- Ránk hagynád a piszkos munkát, mi? – Boreas méltatlankodva horkan fel, de tudom, hogy izzik a tenyere egy kiadós Aylward tapogatásra. És senkire nem hagyom rá Evant, fõleg hogy Rewall a tudtomra adta, hogy megöli Õt, ha szükségét érzi, Boreas pedig már kinyilvánította rajongását az én kis angyalom felé.

Még mit nem…

Elengednek, felszisszenek, ahogy kiveszik karmaimat a húsomból, de az áldásos forradási folyamat már azonnal el is kezdõdik, bár nagyon lassan. Fáradtan emelem fentebb a síró Evant, és mint valami gyereket, szorosan magamhoz ölelve kiindulok a terembõl, míg Õ gyönyörû arcát mellkasomba fúrja, hogy ne kelljen látnia semmit.

Talán engem se.

***

A lakosztályban már Oliver vár minket, meglepetten veszem észre, hogy nem éppen szolgámmá tételének rítusának kellõs közepén tartózkodik, hanem idegesen sétálja körül a kanapét és környékét. Nem… ez pont kapóra jön…

- Uram! Uram! – látom, ahogy bekönnyesednek szemei, és kérés nélkül odairamodik hozzánk, hogy lefejtse rólam a görcsösen kapaszkodó Evant, de fenyegetõ morgás szakad fel a torkomból, így alázatosan félrevonul, és engedi, hogy az ágyra fektessem a feszült testet.

- Ne! – kiáltja szívbemarkolóan kétségbeesetten, úgy kapaszkodik egyenruhámba, mintha ez lenne az utolsó menedéke. Hangosan reccsen az állkapcsom, olyan erõsen vágom össze õket, kiszolgáltatott, könnyes arcának láttán. Nem… nem szabad…

- Semmi baj, semmi baj… - hangom most nem olyan állapotban van, hogy megnyugtatóan zengjen, de úgy látszik, neki ez is fontos, és rettentõen számít. – De ha most nem engedsz el…

Megfogom apró ujjait, és lefejtem magamról, megpróbálok mindenhová nézni, csak rá nem. Lehunyom szemeimet, hogy ne kelljen látnia a vöröses izzást, kezeimet megpróbálom zsebre dugni, de képtelenség, kesztyûm szétszakadt kezemen, amely takarná megnövekedett, karmos ujjaimat.

- Hová mész? – ijedten próbál meg lekászálódni az ágyról, de Oliver egy morranásomra odaszalad, és átölelve az ágyon tartja.

- Muszáj… pihennem… egy kicsit…

- Miért nem maradsz itt? Itt nem tudsz pihenni? Ne hagyj magamra! – kishíján felüvöltök könyörgõ hangjától. Hát nem érti meg, hogy…

- Oliver, vigyázz… Evanra. Ne… engedd ki – tépem fel az ajtót nagy lendülettel, de apró kis kezek akaratosan szorítanak meg, hátamon érzem könnyes arcának nedvességét, és illanó hajának illatát. Lemerevedek, az épelméjûség határán táncolva hallgatom zakatoló szívét, hosszúra nyúlik a csönd, ajkaimba harapok, hogy ne perdüljek meg és…

- Evan… - sóhajtásom hörgéssé fajul, ahogy karmaim recsegve az ajtófélfába merülnek.

- Ne menj el – hangja szipogó és esdeklõ, gyenge kis karjaival eltántoríthatatlanul szorít, és nem ereszt el.

- Nem.

Értetlenséggel vegyes csalódottsággal pislogok a hátára, ahogy az ablakhoz lépve széthúzza a függönyöket. Azt mondta, bármit kérhetek... ez pedig igazán nem túlzás... azt hiszem. Vagy talán mégis...?

- Nem…? – Elcsuklik a hangom, ahogy eszembe jut egy másik eshetõség.

Mi van, ha... Lehet, hogy itt ugyanarra a sorsra jutok majd, mint Gazdámnál?

- Nem lehet, ameddig ezt az ügyet el nem simítom. Tudod, a mi törvényeink nagyon súlyosan büntetik az ilyet, ráadásul én sem vagyok valami ártatlan szerepben – feleli, mire csak még értetlenebbül pislogok.

- Nem vagy… ártatlan…? Hogy érted…? Miért…? – kérdezem, kezem a választól való félelemtõl a fotel karfájára markol.

- Minden el fogok mesélni neked, Evan. Egyelõre csupán annyit kérnék tõled, hogy bírd ki azt a pár napot, amit itt fogsz eltölteni. Utána kiderül, hogy velem és veled mi lesz.

Elém lépve gyengéden megsimogatja az arcom, majd szórakozottan a hajammal kezd babrálni. Zavarba jövök, mert... mert nagyon jólesõ érzés.  Nheal viszont csak mosolyog.

- Megígérem, hogy ki fogunk menni. Csak most muszáj ezt elrendeznem. Érted? – emeli fel a fejem az államnál fogva

- Igen… Köszönöm… - motyogom.

- Légy türelmes – borzolja meg a hajam. Az ajtóhoz lép, és azt kinyitva meglátom az elõtte térdelõ Olivert. – Oliver mostantól ugyanúgy itt lesz, mint te. Õ fog vigyázni rád, bármit kérhetsz tõle.

Oliver nem gyõz hálálkodni, megcsókolja Nheal köpenyének alját, és úgy hajlong, mint vékony fa az erõs szélben.

Nheal elmegy, mi pedig magunkra maradunk Oliverrel, de ez egy cseppet sem zavar. Oliver igazán kedves és megértõ velem, ráadásul nagyon tapintatos is. Látom a szemeiben a kíváncsiságot, tudni szeretné, mi történt velem, de nem akar azzal bántani, hogy fájó emlékekrõl faggat. Ez igazán aranyos és becsülendõ tulajdonság, késõbb talán pont ezért mesélem el neki a történetet.

Elõször azonban én kérdezõsködöm. Megkérem, hogy meséljen errõl a birodalomszerû helyrõl, ahol él. Készségesen és lelkesen mesél is, de a végére annyira belezavarodok a furcsa nevekbe, az összekötõ szálakba, és a betöltött szerepekbe, hogy inkább elnapoljuk a témát.

Mikor ránk sötétedik, Oliver megcsinálja nekem az áhított fürdõmet, és én szégyenletes módon legalább két órán át áztatom magam. Utána tisztaságérzettel, felszabadultan szállok ki a hatalmas kádból, pizsamát veszek – Oliver szerzett elég kicsi méretet nekem –, és bemegyek a hálószobába.

Alvást terveztem, de hamar rájövök, hogy nem fog menni. A tanácskozás miatti idegesség nem hagy pihenni.

Egy-két órával késõbb nyílik-csukódik a bejárati ajtó. Oliver hangját is hallom, így besietek a hallba. Nheal az egyik fotelben ül, feje természetellenes kényelmetlenséggel hanyatlik hátra. Gondterheltnek és fáradtnak tûnik.

 - Nheal… minden… rendben ment? – szólalok meg.

- Hát, a te részedrõl minden flottul ment. – A fürdõ felé pillant, majd rám néz. Meg szeretném kérdezni, hogy miért csak az én részemrõl, de õ ismét a hajammal kezd játszani, és ez nekem megintcsak olyan jól esik, hogy elterelõdik a figyelmem. – Miért nem alszol?

- Én… túl izgatott voltam – ismerem be, ruhám szegélyével játszva zavaromban.

- Ez érthetõ. De nyugodj meg, minden rendben van. Feküdj le aludni nyugodtan, Evan.

Megszeppenten pislogok rá, ahogy a saját ágyára mutat.

- De az… az a te ágyad… - vörösödöm el.

Vele fogok aludni?

Arca megkeményedik, mire zavarom fokozódik. Ennyire ellenére vagyok? Vagy... Gazdám mindig is gyûlölte, ha ellenkeztem vele.

- Van itt elég szoba, emiatt ne aggódj – simogatja meg az arcom.

Felkel, és a fürdõszobába megy, ahonnan éppen kijön Oliver. Nheal bemegy, én pedig az utasításnak megfelelõen elhelyezkedem az õ jókora ágyán, és bevackolom magam a takaró alá.

***

Megint sikoltva ébredek.

Rögtön a számra tapasztom a tenyerem, hogy elnyomjam a hangot, ezzel egy idõben ziháló légzésemre is igyekszem nyugalmat erõltetni.

A következõ pillanatban aztán ott terem fölöttem Nheal, szemei csak úgy szikráznak a gyilkos dühtõl. De nem engem néz... hanem a szobát kémleli éberen körülöttünk, a lehetséges veszélyforrást keresve.

- Nheal – suttogom –, nincs bajom, nem történt semmi, csak... csak vannak ezek a rémálmok... – Kezem finoman a karjára simítom, ezzel is jelezve, hogy lazítson. Nheal tartása ellazul, tekintete immáron gyengéd, ahogy lenéz rám. Meg akarom köszönni neki, hogy ennyire figyel rám, de amikor meglátom, hogy felemeli a takarót, és befekszik alá, a torkomon akad a szó. – Mit csinálsz? – kérdezem lángoló arccal.

- Megvédelek annak a rohadéknak az emlékétõl, és a rémálmoktól. – Végigsimít a hajamon, ujjaival finoman túr bele a tarkómnál, mire kellemesen megborzongok.

- Ó... ó, én... köszönöm – rebegem.

Valami megmagyarázhatatlan, furcsa ösztön arra késztet, hogy közelebb húzódjak hozzá, mielõtt elalszom, és én engedelmeskedem is ennek.

Aznap este nem gyötör több rémálom.

***

Mikor felkelek, már egyedül vagyok az ágyban.

Ezt annyira nem is bánom. Ha most Nheal szemébe kellene néznem, valószínûleg kigyulladna az arcom... Gazdám is nemegyszer kényszerített arra, hogy mellette aludjak, de akkor csak undort és viszolygást éreztem, és rettenetesen féltem. Nheal mellett viszont csak zavart és biztonságot. Fura...

Mosakodás után már bõséges reggeli vár rám az étkezõhelyiségben, Oliver pedig szerez nekem új, tiszta és rendes ruhákat. Fehér inget és fehér vászonnadrágot talált nekem, bár mindkettõ bõvebb egy kicsit a kelleténél, minden méretükhöz képest aprónak bizonyulok.

Nheal egész nap távol van, amit én késõ délutánra már kezdek igencsak furcsállni, és Oliveren is egyértelmûen azt látom, hogy õt is nyugtalanítja a dolog. Rossz elõérzetem támad, ami tudom, hogy nem jó jel. Megbuktam, de angyali mivoltomból az a képességem megmaradt, hogy gyakran megérzek dolgokat. És ez most rossz megérzés...

Estefelé végül csak kinyílik a bejárati ajtó, és belép rajta Nheal. Arckifejezése viszont semmi jót nem ígér – még komorabbnak tûnik, mint tegnap. Felpattanok a fotelbõl, és odalépek hozzá. Már majdnem felemelem a kezem, hogy megérintsem, szeretném lesimogatni arcáról a gondterheltséget... de nem tudom, szabad-e, így inkább visszaejtem a kezem magam mellé.

- Nheal... minden rendben? – kérdezem inkább.

Fejemet félrebillentve, aggódva figyelem.

- Nem – sóhajt fel. – Evan... sajnálom, de nem tudom betartani az ígéretem. Vallomást kell tenned.

A hirtelen megtámadó érzelmek kavalkádján még az sem enyhít, hogy látom rajta, számára sem kellemesebb ez a dolog, mint nekem. A rémület másodpercek alatt eluralkodik rajtam, testem remegni kezd, akárcsak a hangom, ahogy megszólalok.

- Vallomást...? Minden... mindenki elõtt...?

Nheal leguggol elém, kezét az enyémre teszi.

- Sajnálom, Evan. Hidd el, én sem örülök neki, nagyon nem... De Aylward családja panaszt tett, és mindenáron a te szádból akarják hallani a történteket. A tanács pedig melléjük állt ezügyben.

- A tanács nem igazán örül a jelenlétemnek, igaz? – suttogom. Nheal nem felel, de nem is szükséges, nem nehéz kitalálni a választ. Lesütöm a szemem, és olyan halkan szólalok meg, hogy talán nem is hallja. – Én... én nem merem, Nheal... Félek...

- Tudom, hogy félsz. De semmi más dolgod nem lesz, mint hogy válaszolj néhány kérdésre. Válaszolni viszont mindig válaszolj, soha ne kerüld ki a feleletet, és ne hallgass, mert azt nem szeretik.

- Ühüm...

- Nézz rám, Evan! – Mikor nem reagálok, az állam alá nyúlva emeli föl a fejem. Tekintetébõl erõ és féltés sugárzik. – Nem engedem, hogy bántsanak. Végig ott leszek melletted, rendben?

- Semmiképp sem kerülhetem el, ugye? – kérdezem elkeseredve. Hallgatása megválaszolja a kérdésem. – Rendben...

***

Mindenki engem néz.

Tudom.

Érzem.

Legszívesebben fognám magam, és kirohannék a hatalmas terembõl. Futnék, ameddig csak bírnék, minél messzebbre innen... De hiába, vámpírokkal vagyok körülvéve, másodpercek alatt utolérnének, ha nem tizedmásodpercek alatt.

Csapdában vagyok.

És ezt az érzést remekül bizonyítja az is, hogy egész testemben reszketek. Ráadásul a terem kellõs közepén ültettek le egy asztal elé, mintha valami vallatáson kellene részt vennem. Talán így is lesz... A lényeg, hogy mindenki tökéletesem rám lát, a pillantások égetik a hátamat, az arcomat, mindenemet – a reszketéstõl pedig gyengének tûnök. Vagy az is vagyok...

Félelmemen mit sem segít, hogy rengeteg pillantásban látom azt a fajta éhséget, amivel mindig Gazdám nézett rám. Ráadásul nem egy vámpírban vélem fölfedezni az õ vonásait. Ez így szörnyû lesz...

Az elõttem ülõ vámpír visszataszító. Ráncos és vén... és úgy néz rám, mint egy tál hernyóra. A nevét elfelejtettem idegességemben, valami H betûs... Mindenestre valami nagyobb hatalommal bíró vámpír, vagy mi a szösz, Gazdám családja pedig õt kérte fel a kikérdezésemre.

Nos, abból a lenézõ, gyûlölködõ pillantásból ítélve, amivel engem méreget, nem nehéz kitalálni, hogy miért...

- Mi a neved?

- Evan. Gazdám azt akarta, hogy legyek Aylward is, de én...

- Csak a kérdésre válaszolj! – dörren rám, mire összerezzenek. A mögöttem védelmezõ szoborként magasodó Nheal mintha felmorranna. – Szóval Evan. Gazdád alatt Aylwardot érted?

- Igen, õ... õ azt akarta, hogy így hívjam.

- Hm. És mondd csak, mi is vagy te pontosan, Evan?

- Angyal. Bukott angyal – helyesbítek szomorúan.

- Bukott?

- Amikor Gazdám megharapott, megbuktam.

- Ezek szerint te is akartad?

A kérdésre Nheal felhorkan, nekem pedig elkerekednek a szemeim.

- Nem! – tiltakozom szinte kiáltva.

- Hm. – Már most tudom, hogy ez a hümmögés semmi jót nem jelenthet. – Elmesélnéd nekünk, hogyan is történt az a harapás?

Összébb húzom magam a széken. Szeretnék eltûnni, legszívesebben összegömbölyödnék, és begubóznék a saját kis világomba, figyelmen kívül hagyva a kérdést, és mindenkit magam körül... De eszembe jutnak Nheal szavai, hogy muszáj válaszolnom, így erõt veszek magamon.

- Egyik éjszaka az utcán sétálgattam, Gazdám pedig megtámadott – felelem tömören.

- Éjszaka az utcán sétálgattál egyedül? Nem felelõtlen dolog ez egy kicsit? – vonja föl a szemöldökét gúnyosan.

- Még csak akkor küldtek le ide, fogalmam sem volt a Földön rám leselkedõ veszélyekrõl... – suttogom lehajtott fejjel.

- Hm. – Már megint ez a hümmögés. – És miért nem próbáltál elmenekülni?

- Tessék? Hogy... elmenekülni...? – pislogok zavartan.

Ez eddig eszembe sem jutott.

- Az angyalok a mi gyorsaságunknak törtrészével sem rendelkeznek, mégis hogyan menekült volna el? – szólal meg mögöttem Nheal.

- Nem téged kérdeztelek, Nheal – villantja rá gonosz szemeit a vénség. – Mindegy. És azután mi történt?

- Addig ivott a vérembõl, míg el nem ájultam. Azt hittem, meg is öl... de aztán magamhoz tértem, a lakásában. – Igyekszem tárgyilagosan beszélni, és nem átélni az emlékeket, hogy tudjak beszélni, és ne sírjam el magam... de még így sem könnyû. Sõt...

- És ez nem most volt, igaz?

- Nem.

- Szóval hossz évek óta itt raboskodsz, de mégsem kerestél soha segítséget?

- Gazdám megtiltotta, hogy bárkivel is beszéljek, és egyébként is, mindig be voltam zárva, és vigyázott, hogy ne találkozhassak senkivel.

- Akkor hogy szerezhetett tudomást mégis egy szolgáló az ittlétedrõl?

- Nem tudom. Oliver bejött a lakásba, és nekem már nem volt idõm elrejtõzni.

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha te magad sem akartál volna megmenekülni az állítólag olyan szörnyû helyzetedbõl – jegyzi meg cinikusan, mire Nheal újra felhorkan.

- Mondtam, hogy Gazdám megtiltotta, hogy bárkivel is találkozzak – védekezek halkan.

Ez a vámpír úgy akarja beállítani a dolgokat, mintha én is akartam volna mindazt, ami történt...?

- Hm. Létesített veled testi kontaktust?

- Tessék? – kérdezem elhaló hangon.

- Azt kérdeztem, kerültél-e Aylwarddal szexuális kapcsolatba – sóhajt türelmetlenül.

- Én... én... – Elcsuklik a hangom, a vén vámpír rám mered.

- Válaszolj! – förmed rám dühösen.

Testem eddiginél erõsebb remegésbe kezd, szemembe könnyek gyûlnek, ahogy az emlékek megállíthatatlanul rohannak meg. Térdeimet magam elé húzom, átölelve õket elrejtem az arcom mindenki elõl, és olyan kicsire húzom össze magam, amilyenre csak tudom. Hallom, hogy a kikérdezõ újra rám kiabál, tudom, hogy Nheal arra kért, mindenre válaszoljak, de nem megy...

Nem válaszolok. Nem, nem, nem, nem, nem...

- Ezt mégis hogy merészelted?! – a ráncos, hullafehér ököl lecsap, a márvány felhasad, én pedig ugyanúgy fújtatva csapom fel kezeimet az asztalra. A vén arc annyira beesett, mint egy csontváz, öregségének fénykorában pedig mégis hátráltat bennünket.

- Törvényt sértett! – hörgök fel olyan hangon, hogy testvéreim összehúzzák magukat. Csak Eleazarok ülnek most az asztalnál, a gyûlést lehetetlen próbálkozás berekeszteni.

- Senki nem hirdetett ki statáriumot! Ennek ellenére mégis önfejûen cselekedtél! – ereje olyan hévvel söpör végig rajtunk, hogy többen felhorkantanak az õsi erõtõl, de én egy centit sem mozdulok. Eltorzult arccal nézek a vénségre, nem tûröm el az effajta igazságtalanságot.

- Mert az értelmes dolog, hogy egy ártatlan angyalt ki akartok végeztetni, hogy ne derüljön ki az ügy? – mutatok rá a dolog lényegére, vissza kell fognom magam, hogy ne vicsorogjak rá, ami olyan mértékû tiszteletlenség, hogy minimum két karót kapnék a szívembe válaszul, ha megtenném.

- Mert az értelmes, hogy vámpír létedre másoknak, alantasabb lényeknek segítesz?- szúr vissza szemrebbenés nélkül, amire felmegy bennem a pumpa. Mindent a felsõbbrendûséggel kell elintézni? Ennyivel le van tudva az ügy?!

- És az is ésszerû, hogy…

- Nheal. Hrowl. Elég lesz – a mély, nyugodt hang hallatán levágom magam a székbe, és igyekszem lehiggadni. A Fõvezér szólalt meg, társadalmunk alapköve, akivel ordítoztam, az csak a tanácsadója, akit rühellek, és szívbõl gyûlölök. Emberek hulláin keresztül mászott fel idáig, még a napon se tud járni…

Remek, nekem is elõítéleteim lettek származás terén.

- A gyermeket hiábavaló lenne elpusztítani, semmirõl nem tehet – nem eresztem ki a bent tartott levegõmet, és feszülten meredek rá. Most jön az a rész, mikor követelõzik és kikötéseket tesz. – De ha bármi jellegû információ kitudódik, te leszel érte a felelõs Nheal. Rád bízom a gyermeket, ha felébred, és hajlandó beszélni, azt továbbítod nekünk s majd utána döntünk. Amennyiben nincs ellenvetés, folytathatjuk végre a megbeszélést…

Mondtam.

***

- Nheal. Megéri ez? Miért van szíved, a fenébe is… - csap a vállamra bátyám, mire csak egy gyilkos pillantást vetek rá. Felsóhajt, és leveszi kezét rólam, majd lábát lelógatva az oszlopfõrõl pozíciót vált.

- Mit fogsz vele csinálni?

- Túlbonyolítod, Rewall – pillantok fel rá, miközben az egyik függöny végét szagolhatja. Hobbija az illatminták vétele, szerinte ez az élet aromája.

- Vagy inkább te. Megittuk volna, és nem lett volna baj – hangja lenézõ, bár tudom, hogy csak engem piszkálgat. Leugrom a helyemrõl, és lustán elindulok a lakosztályom felé, de még utánam kiált.

- Ne feledd. Én szemrebbenés nélkül kicsinálom, okozzon akár kárt a felsõbb vezetésben, akár bennünk, akár a becsületeden – mikor visszanézek, már csak a suhanó árnyékát látom az oszlopsorok között.

A lakosztályom folyosójára érve megérzem, hogy apró teste már mozog. Legalább nincs eltörve keze-lába, és nincs komolyabb sérülése. Aylward egy állat volt, ez tény, a szolgálóit szokta tépdesni, de most, hogy volt egy kis háziállata, minden idegességét rajta tölthette ki. Finoman kell bánnom vele, és megtudni tõle pár fontosabb információt. Súlyos kihágás ez, amit Evory nem igazán tûr meg nemhogy a kastélyban, hanem az egész országban.

Az ajtó pontosan elõttem nyílik ki, finom illata úgy megcsap, hogy szemöldököm felszalad a hajtövemig, ami nem kis teljesítmény. Hangosat sikkantva hõköl hátra, és két szemét körülbelül a tüdõmre szegezi, úgy szemmagasságban.

- Hé, hé! Nyugalom, nem bántalak – szólítom meg lágyan, mire az arca a piros egy egészen egyedi színét veszi fel, ezután lassan felfelé pislog rajtam, egy örökkévalóságnak tûnik, míg végre a szemembe néz. Meglepõ módon, ahogy felnéz rám, olyan tempóban veszi fel a vörös még mélyebb árnyalatait.

Arca még ebben a szín kavalkádban egyedi, bõre szinte visít, hogy megérintsem, de eszem ágában sincs, még a végén szörnyethalna a félelemtõl. Ahogy felmérem aprócska alakját, a vérfoltos és szakadt inget látva kedvem támadna valamit összezúzni.

- É-én... én, sajnálom... bután viselkedtem... – hebegi megilletõdötten, én pedig nem értem hirtelen, mirõl beszél. Csupán megijedt, a helyében én is így cselekedtem volna, fõleg, ha hosszabb ideig sanyargatott egy ismeretlen vámpír.

- Nincs semmi baj – nyugtatom meg halkan, majd megállapítom, hogy így az életben nem jutok be, ha csak áll, és bámul. - Bemehetek?

- Ó! Igen, igen persze – félrehúzódik, én pedig lakásomba belépve nagyot sóhajtok. Hogyan kezdjek hozzá, hogy ne sértsem meg a lelkét? Olyan riadt szegény. Megérzem magamon selymes pillantását, s hátrafordulva látom, ahogyan gyönyörû szemeivel inkább a keleties festményt bámulja meg.

- Mond… beszélgethetünk? Rengeteg kérdésem lenne.

- Persze – megilletõdötten válaszol, majd rámutatok az egyik fotelra, ahová készségesen le is ül, én pedig a vele szemben levõvel foglalok helyet, hogy teljes mivoltát láthassam.

- Elõször is, kérlek, áruld el a neved – kezdem valami olyannal, ami még nem annyira sebfeltépõ. Nheal, a lelkiismeretes vámpír hadúr.

- A nevem Evan. Csak simán Evan… Gazdám azt akarta, hogy Aylward is legyek, de én… - kezdi szomorkásan, én pedig elkomorulok. Az a szemét még a nevét is rá akarta erõltetni, hogy ténylegesen tulajdonát képezze.

- Nem szükséges, Evan. Sõt… - sóhajtok fel kissé ingerülten, de utána úgy döntök, hogy inkább más vizekre evezek, hátha ott lehûtöm magam egy kicsit. – Az én nevem Nheal Eleazar.

- Eleazar? – kap a nevemen, mire meglepve és értetlenül pillantok alakjára. Nocsak. Aylward már be is feketített minket. – Elnézést, csak… ismerõs volt a név. Gazdám sokszor említette.

Képzelem milyen szalonképes szavakat használhatott.

- Áh, így már világos. De kérlek, ne hívd gazdádnak. Nem érdemli meg – egyrészt, hogy már halott, másodszor pedig nem igazán volt méltó arra, hogy egy angyali teremtmény gazdájának hívja.

- Rendben.

- Szóval, Evan… Elmeséled nekem, hogyan kerültél ide? – hajolok kicsit elõrébb, kezeimet lábaim közé ejtem, és úgy figyelem Evant. Látszik, hogy most betaláltam, pedig nem akartam. De ez elkerülhetetlen, muszáj érveket felállítanom.

- Én… - idegesen mocorogni kezd, körbepislog. Ezek már bõven elegendõ jelek ahhoz, hogy rövidített verziót fogok hallani. Nem is kell mindent elmesélnie. - Évekkel ezelõtt volt. Sok éve... Egyik pillanatról a másikra történt az egész... Éjszaka az utcán sétálgattam... õ pedig a semmibõl ugrott elõ. Rám támadt, megharapott... és nem is hagyta abba... Meggyõzõdésem volt, hogy meg fogok halni. Aztán amikor kezdtem elveszíteni az eszméletem, az, hogy meg is haltam. De végül ott tértem magamhoz... nála... És azóta itt vagyok.

Mesélése alatt egy pisszenést sem hallatok, fõleg, hogy a jelenlétében nem tanácsos levegõt vennem. Több horkantást is vissza kellett fognom, miközben felvázolta röviden a történetet, legszívesebben megfojtottam volna valakit. Ökölbeszorított kezeim még a hullafehérségen messzemenõen is elfehéredtek.

- Az a gazember…

- Uram… - szólít meg tétován.

- Nheal – mondom neki kedvesen, már amennyire az idegállapotomból telik, igyekszem nem hörögve tudtára adni, hogy tegezzen. Attól, hogy vámpír vagyok, Õ pedig angyal, semmi oka nincs egy démont „uram” jelzõvel illetni.

- Igen, u... Nheal. Ugye... ugye nem kell többször találkoznom vele? Ugye nem bánt többé? – hangja elakad beszéde közben többször is, én pedig úgy megsajnálom, hogy a nem dobogó szívem is felforrósodik.

- Nem, Evan – hatalmas kezem az Õ apró mancsára helyezem, kis keze megrándul az érintésemtõl, de nem rántja el, ami végülis már egy pozitív pont. Ezüstös-kékesen derengû szemeibe pillantva úgy érzem, hogy én is rabja lettem szépségének. – A szavamat adom, hogy most már soha senki nem bánthat. Itt biztonságban vagy.

- Köszönöm… - hangja olyan halk, mint az esti fuvallat a tengerparton.

- De Aylward súlyos törvénysértést követett el. Az esetet mindenképpen jelentenem kell a tanácsnál... – legalábbis az Õ verziójával kiegészítve, mert be kell hogy valljam, a nyílt felszólalásom eléggé üresnek hangzott bizonyíték nélkül, mégha oly sokan is adnak a szavamra.

- Ne! – ujjai riadtan fonódnak kezemre, meglepve nézem remegõ valóját. – Én nem... nem szeretnék folyamatosan errõl beszélni... senkivel...

- Ne aggódj, Evan, semmi ilyesmit nem kell tenned. Senki nem fog kényszeríteni semmire, ha úgy szeretnéd, én továbbítom feléjük a vallomásodat – amit már eredetileg terveztem, és sejtettem is, hogy nem akar errõl beszélni mások elõtt, csoda, hogy nekem ennyire megnyílt.

- Köszönöm... Annyira... ön annyira jó hozzám – mikor magázását meghallom, megrebbennek a szempilláim.

- Ugyan, tegezz, kérlek – mosolyodok rá, mire megint rózsaszín foltok kerülnek arcára. Jó tudni, hogy ilyen hatással vagyok rá. – Hamarosan indulnom kell a tanácsba, de addig is, lenne bármi kívánságod?

- Én… Nagyon szeretnék megfürödni – néz végig magán, mire lehervad a mosoly az arcomról.

- Természetesen, a szolgálók azonnal elkészítik neked a vizet – mondom, és már gondolatban hívom is Olivert. Mégis csak Õt ismeri kicsit több ideje, mint engem, és ráadásul a fiú jótét lélek, valamint megbízható.

- Szolgálók? Ne… mármint… én nem… nem vagyok több senkinél…

- De igen, Evan. A lakosztályom, az otthonom vendége vagy, a szolgálók a legnagyobb örömmel teljesítik minden kívánságod – magyarázom türelmesen, zavar, hogy ennyit sem képzel magáról.

- Hát… jó…

- Bármi más, ami most eszedbe jut? – mosolyom idõközben visszakerült arcomra, örülök, hogy valamivel enyhíthetem a kitörölhetetlen emlék fájdalmát.

- Én, amióta itt vagyok... Nem voltam kint. Minden vágyam, hogy kimehessek, hogy legalább egy órát fürödjek a napsütésben és fetrengjek a fûben... Annyira hiányzik! – esdeklõ pillantása ellenére elkomorulok. Ezt nem engedhetem meg. – Ez ugye megoldható?

- Nem – válaszolom, majd felállva a fotelben hagyom, s a függönyökhöz lépve széthúzom azokat, hogy a lenyugvó nap még végigsimítson az ágynemûn, és a bútorokon. Sajnálom, hogy el kell utasítanom kérését, de még nem mehet ki.

Elõször rendezni kell ezt a dolgot, és a végsõ döntés után tudok csak nyilatkozni.

- Nem…? – hangja elcsukló, tudom, hogy rosszul esett neki. Felsóhajtok, és felé fordulok, tekintetét ide-oda kapkodja, reszket. Megint bezártság érzete lett, érzem az illatán.

Mikor vettem megint levegõt?

- Nem lehet, ameddig ezt az ügyet el nem simítom. Tudod, a mi törvényeink nagyon súlyosan büntetik az ilyet, ráadásul én sem vagyok valami ártatlan szerepben – utalok arra, hogy felkoncoltam Aylwardot, de ezt neki még nem kell tudnia. Elég neki annyi, hogy nem fog vele a büdös életben találkozni.

- Nem vagy… ártatlan…? Hogy érted…? Miért…? – riadtan markolja meg a huzatot a fotelen, de én csak rámosolygok. Olyan ártatlan és kis naiv. Kis butus.

- Minden el fogok mesélni neked, Evan. Egyelõre csupán annyit kérnék tõled, hogy bírd ki azt a pár napot, amit itt fogsz eltölteni. Utána kiderül, hogy velem és veled mi lesz – odalépek hozzá, és lágyan megcirógatom az arcát, elmélyülten babrálok fülénél kunkorodó tincseivel. Riadtan és zavartan pislog, a vegyes érzelmek láttán csupán kiszélesedik mosolyom.

Nem veszek levegõt.

- Megígérem, hogy ki fogunk menni. Csak most muszáj ezt elrendeznem. Érted? – fogom meg állát, és felemelem ovális arcát, hogy rám nézzen. Gyönyörû szemei körül a seprûs szempillák megrebbennek, akárcsak egy riadt õzike.

- Igen… Köszönöm…

- Légy türelmes – borzolom meg a haját, majd ujjaim kivéve a finom, selymes tincsek közül az ajtó felé lépek. Ki is nyitom, hogy az elõtte térdelõ Olivert megmutassam Evannak. – Oliver mostantól ugyanúgy itt lesz, mint te. Õ fog vigyázni rád, bármit kérhetsz tõle.

- Uram… köszönöm, uram… - megint érzem a sós könnyek illatát, s megcsókolja a köpenyem alját, majd besündörög mögöttem, szapora hajbókolás közepette. Felsóhajtva becsukom az ajtót, és az égnek emelem a tekintetem.

Nheal Eleazar menedékhelye és babaszobája.

***

- Ez minden? – fûzi össze sátormód ujjait Evory, pillantása jeges és õsi, ahogy minden vámpírok apjának kell. Vérvörös szemei világítanak, õsz haja úgy omlik vállaira, akárcsak a higany.

- Igen, felség – biccentek, beszámolóm után.

- És a szolgáló? Megkímélted az életét? – kérdezi egykedvûen, poharáért nyúl, s meg is húzza azt, fémes vérillat tölt be mindent, többen fogják vissza a lélegzetüket, akárcsak mi, hadurak is.

- Igen, mivel tanú. Vallomást tehet bármikor.

- És most hozzád szegõdött? – billenti meg a serleget, amibõl a vér úgy szalad szét a hófehér márványon, mint valami méreg.

- Úgy lesz, ahogy akarod, felség – felelek tisztelettudóan, mire int, hogy üljek vissza a helyemre.

- Evan a te reszortod innentõl. Lehetõleg az angyalt ne engedd mászkálni, és ha mégis, öltöztesd fel máshogy, vagy használd a privát birtokodat. Olivert pedig szolgáddá tesszük, kötelezve a titoktartásra – hangzik el a végleges döntés, az Oliveres résznél pedig összeszorítom a szám, nehogy valami nem ideillõt találjak mondani.

A szolgává tétel fájdalmas rítus, aminek bekövetkezte után senki más nem ihat a vérébõl, csak én, ráadásul ez magasabbra emeli, mint bármelyik más cselédet a szárnyamban.

Kellemetlen, de hasznos.

- Ami Aylwardot illeti… Öccse, Raschor kerül a helyére, de ezeket a tényeket te fogod közölni a fiúval – ennek hallatán érdeklõdve felvonom a szemöldökömet. Én? Büntetõ szándékkal kaptam ezt, az biztos, de nem értem mi benne a ráadás. - A családját mi fogjuk értesíteni a dologról. Mindennek belsõ körben kell hogy maradjon uraim. A tanácskozást berekesztem.

***

Lassan sétálok visszafelé, elképzeltem, ahogyan ezt majd közölnöm kell. Kérdés, hogy a családot elõbb értesítik e, vagy én leszek a vészmadár, és a fiú felvilágosítása után minden kiderül, majd robban a bomba.

Másik problémám még az is, hogy Evant nem hagyhatom magára, még Oliverrel sem.

A harmadik kérdéses pont, az Oliver. Ha most szolgámmá teszik, akkor várni kell pár napot rá, ráadásul még csak utána fog felépülni a traumából, sõt, jelen kell lennem az esketésén is.

Tanácstalanul vakarom meg a tarkómat, és felsóhajtva nyitok be kopogás nélkül a lakosztályomba, ahol pár gyertya ég. Csöndesen becsukom magam után az ajtót, majd levágom magam az egyik fotelbe, s gondterhelten hunyom le szemeimet.

- Uram… azonnal készítek Önnek egy fürdõt – hallok egy engedelmes hangot, s látom is, ahogyan eltûnik a fürdõszobában. Újabb sóhaj, és hátravetem a fejem a háttámlán, szinte kitörik a nyakam, de nem érdekel. Megpróbálom leállítani a légzésem, mikor egy vékonyka hang hasít a csöndbe.

- Nheal… minden… rendben ment?

- Hát, a te részedrõl minden flottul ment – pillantok a fürdõ felé, ahol Oliver van, majd visszanézek a pizsamában széplõ Evanre. Gyönyörû. Szórakozottan emelem meg az egyik hajtincsét, és kérdõn meredek rá. – Miért nem alszol?

- Én… túl izgatott voltam – vallja be õszintén, ujjaival ruhája szegélyét babrálja. Elmosolyodok a gyermeki mozdulatokon, az ártatlan játékon, mellyel feszültségét vezeti le.

- Ez érthetõ. De nyugodj meg, minden rendben van. Feküdj le aludni nyugodtan, Evan – mutatok az ágyamra, mire megszeppenve néz rám.

- De az… az a te ágyad… - vörösödik el teljesen, szinte érzem, ahogy felforrósodott kis arca. Érzem a meleg lágy simogatását. Megkeményedik az arcom.

- Van itt elég szoba, emiatt ne aggódj – állok fel, és megsimogatva az arcát bemegyek a fürdõbe, ahonnan egy karikacsapásra pendül ki Oliver, elhadarva egy „jóéjszakát”-ot.

Felsóhajtva dõlök neki az ajtónak.

Ezt hogy fogom én kibírni… Olyan törékeny, illatos, és meleg… Annyira ártatlan, hogy az már vonzó.

Ez a fiú vonzza a démonokat, mint a légypapír a rovarokat.

Remegve, összetörten heverek a hatalmas franciaágyon. Számban vérem fémes íze keveredik az arcomra száradt könnyek sós ízével. Gazdám kielégült sóhajjal kel föl az ágyról, a ruha surrogásából ítélve nadrágját rángatja magára. Szemeimet összeszorítom, torkomban gombóc, a gyomrom felkavarodott.

- Hamarosan visszajövök, gyönyörûségem. – Hangját közvetlen közelrõl hallom, összerezzenek. – Ne feledd, eszedbe ne jusson hülyeséget csinálni! Megértetted? – Nem válaszolok. Durván ragad meg, ujjait fájón mélyeszti arcomba, körmei felsértik bõrömet. – Megértetted?!

- Meg... – suttogom.

Durván megcsókol, majd elhagyja a szobát, és az ajtócsapódásból ítélve a lakosztályt is. Nagy, fehér, vérfoltos ingemet lejjebb húzom, és visszaveszek magamra egy kis nadrágot a szétszaggatott helyett. Továbbra is az ágyon maradok, mozdulatlanul fekszek, a semmit bámulva.

***

Testem összerándul, ahogy hallom a lakosztály ajtajának nyitódását, és már felkészülök gazdám fogadására. De aztán... meghallom a jókedvû fütyörészést. Uramisten! Valaki van itt! Én pedig már nem tudok bemenni a rejtekszobába...

Már éppen felkészülnék, hogy egy lendülettel az ágy alá ugorjak, amikor megjelenik a szoba ajtajában. Furcsa, kék ruhát visel, melynek kendõje arcát és nyakát is takarja. Egyszerre sikkantunk fel, õ egy jó lépést ugrik hátra, én pedig összehúzom magam az ágy végében.

- Ki vagy te? – lép lassan közelebb. Remegni kezdek, még jobban összehúzom magam. – Ne félj! Nem bántalak.

Hangja halk, gyengéden szól hozzám, és a szemeibe nézve gonoszság nyomát sem látom. Teljesen más, mint a gazdám, õ jóságos. Ezt biztosan tudom... A megérzéseimre mindig hallgathatok.

- A nevem Evan – felelek halkan.

Istenem, õrültséget csinálok! Nem szabadna beszélgetnem vele, nem szabadna tudnia rólam! Gazdám meg fog ölni ezért...

- Az én nevem Oliver. Hogy kerültél ide, Evan? – kérdezi kedvesen.

- Én már... már régóta itt vagyok... Gazdám hosszú évekkel ezelõtt hozott ide.

Megrendül válaszom hallatán.

- De hát ez... ez törvényellenes! Ehhez nincs joga! – Tekintete véres ingemre, felrepedt ajkamra téved. – Istenem, még bántott is?

- Mindig bánt – csuklik el a hangom.

- Ó, egek... – Látszólag fogalma sincs, mit tegyen. – Na jó. Figyelj rám, Evan! Maradj itt, rendben? El se mozdulj a lakosztályból, én ígérem, hozok segítséget! Rendben?

- Igen – felelem megszeppenve.

- Sietek vissza!

Oliver szinte kirohan a lakosztályból, becsapva maga mögött az ajtót.

***

Mikor megunom az ágyon ücsörögve várakozást, behúzódom a rejtekszobámba. Oliver nagyon sokáig elmarad, remélem, nem esett baja... Az ablakpárkány van kialakítva ágyammá, így a párnákra kuporodok. Merítek némi bátorságot, és elhúzom a függönyt, hogy kilessek egy kicsit.

A kastély elõtt hatalmas sziklafal, tekintetem bejárja az egészet, kicsit el is bambulok. Amikor egy pillanatra magamhoz térek, tekintetem megakad egy ponton: az ott... valaki mászik a sziklafalon? Igen... Egyre magasabbra löki magát, de hirtelen megáll. Nem látom egészen tisztán, de mintha felém fordulna.

Jaj ne! Gyorsan összerántom a függönyöket. Remélem nem vett észre...

***

- EVAN! – dörren gazdám hangja.

A szívem õrült dobogásba kezd, a rettegés jeges marokként szorítja össze a torkom. Ez a hang semmi jót nem jelent... Remegõ végtagokkal lépek elõ a sötét kis zugból, gazdám a hálószoba ajtajában áll, tekintete szikrákat szór. Tudja... érzem... Tudja, hogy beszéltem Oliverrel, és ezt most nagyon meg fogom bánni...

Egy lépéssel elõttem terem, egyik kezével durván a hajamba markol, másik kezének ujjai szorosan nyakam köré kulcsolódnak. Szemeim rémülten nyílnak el, kétségbeesve próbálom lefeszegetni ujjait a nyakamról, de mit sem ér. Fenyegetõen morog, én pedig rémülten nyöszörgök, de egy pillanatra elenged.

- Megmondtam, hogy senkivel nem beszélsz! Senkivel! – Hatalmas pofon csattan arcomon. – Az a rongyos szolga már ment is jelentést tenni az Eleazar fattyúnak, de nem tudtak beszélni, de ez is percek kérdése! Muszáj bemennem és megölnöm Olivert, majd felvállalom a büntetést, de téged nem eresztelek... óhó, még mit nem!

Megragad, fölemel és az ágyra dob. Rémületem a tetõfokra hág, ahogy gazdám utánam mászik.
A hirtelen jövõ kopogásra még levegõt is elfelejtek venni, de látom, hogy gazdám megriad.

- Ki az?! – kérdezi, hangja eltorzul a benne dúló dühtõl.
- Én. Nyisd ki.

Nem ismerem ezt a hangot... De úgy tûnik, gazdám igen. Felpattan, és az ajtó felé lendül, éppen akkor, amikor az nagy robajjal vágódik ki. Gazdám szinte kirepül a folyosóra, az ajtó pedig becsukódik. Levegõt sem merek venni, nem hogy megmozdulni... csak a beszûrõdõ hangokat hallgatom.
- Takarodj el innen...
- Amit mûvelsz, az illegális – szólal meg újra az ismeretlen hang.
- Hordd el magad senkiházi, semmi közöd nincs hozzá...
- És mindezek mellett közölném, hogy a Tanács ezt halállal bünteti.
- Nem mered.

Gazdám olyan furcsa hangokat ejt ki, hogy a szívverésem is eláll egy pillanatra. Felpattanok az ágyról, a fürdõszobába iszkolok, és a kád függönye mögé rejtõzöm. Összehúzom magam, és a félelemtõl reszketve várok.

***

- Hahó...

Rémülten rándulok össze. Ez nem a gazdám... hanem a másik...
- Most már minden rendben, megnyugodhatsz.

Érzem, hogy közel van, de ott marad, nem jön még közelebb.

- Alyward nem zaklat többé – folytatja. – Nagyon úgy fest, hogy én fogok rád vigyázni egy darabig. Gyere ki nyugodtan, vége van.

A hangja... olyan kellemes, kedves és lágy... Évek óta nem beszélt még hozzám ilyen gyengéden senki... Érzem, hogy eddig visszatartott könnyeim most végigszánkáznak véres arcbõrömön. De továbbra sem merek válaszolni.

- Oliver majd vigyáz rád, Õ nem vámpír. Ideiglenesen az én lakosztályom vendége leszel, és nem rabja. Bármit kérhetsz, megkapod Olivertõl. Nekem most mennem kell.

Halványan látom alakját a függönyön át, ahogy feláll és elhagyja a fürdõszobát. Valaki más érkezik helyette, én már fel vagyok készülve gazdám látványára, hiszen mi van, ha mégis... de nem. Oliver húzza el halkan a függönyt, szemei könnyesek, de ugyanolyan jóságosak, mint voltak. Óvatos mozdulattal emel föl, én pedig összeszorított szemekkel hagyom, hogy elvigyen.

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor és miért, de alig teszünk pár lépést, vagy elájulok, vagy elalszom...

***

Sikítva ébredek.

Tenyeremet rögtön az arcomra tapasztom, ezzel nyomva el saját hangomat, még a légzésem is a hisztéria határát súrolja... Szorosan lehunyom a szemeimet, lassan próbálom megnyugtatni magam, ami végül sikerül is. Aztán ahogy lassan kinyitom a szemem, megdermedek.

Hol... hol vagyok?

Puha ágy, meleg takaró, minden patyolat tiszta és hófehér. És annyi párna, hogy szinte eltûnök köztük. Ez nem... ez nem gazdám szobája, és nem is az én rejtekszobám. Itt finom illat van, gonosz auráknak, vagy bármi ilyesminek nyoma sincs.

Óvatosan bújtatom ki a lábam a takaró alól, aztán jönnek a kezeim, végül az egész testem elõbújik, és lassan leteszem meztelen talpam a földre. Körülkémlelek. Takaros kis hálószoba, belõle nyíló tágas, kényelmes fürdõszoba, és ahogy kilépek a hálószobából, egy nappali-szerû helyiségbe jutok. Az egész olyan... otthonos. És szép. Nem úgy mint, gazdámnál...

Kíváncsian lépek a következõ ajtóhoz. Feltehetõleg bejárati ajtó...

Felsikkantva ugrok egyet hátra, ahogy az ajtót kinyitva farkasszemet nézek egy széles mellkassal.

- Hé, hé! Nyugalom, nem bántalak. – Ez a gyengéd hang... Õ mentett ki gazdámtól.

Érzem, hogy arcom lángolni kezd, amiért ilyen hülyén viselkedtem tiszteletteljes viselkedés helyett. Közben tekintetem lassan feljebb siklik... és az arcom nemcsak még pirosabb lesz, levegõt is elfelejtek venni. Ha nem tudnám, hogy nem az, azt mondanám, hogy ez a férfi egy angyal. Fizikai képtelenség, hogy valaki ilyen lehengerlõen nézzen ki... Az a markáns arc, az a gyönyörû szõke haj, és azok az elképesztõen kék szemek...

Aztán rájövök. Õt láttam a sziklán...

- É-én... én, sajnálom... bután viselkedtem... – dadogom frappánsan.

- Nincs semmi baj. Bemehetek? – kérdezi kedvesen.

- Ó! Igen, igen persze – állok félre az útból.

Belép, hatalmas termetétõl a szoba mintha összeszûkülne. Lehengerlõ jelenség... És én újra elvörösödöm, mikor elkapom róla a tekintetem, ahogy megfordul. De minden valószínûséggel észrevette, hogy bámultam.

- Mondd... beszélgethetünk? Rengeteg kérdésem lenne.

- Persze – felelem megszeppenve.

Hellyel kínál, így leülök a fotelba, õ pedig a másikba, velem szembe.

- Elõször is, kérlek, áruld el a neved! – néz rám.

- A nevem Evan. Csak simán Evan... Gazdám azt akarta, hogy Aylward is legyek, de én...

- Nem szükséges, Evan. Sõt... – Tekintete bosszúságot sugall, de felsóhajt, és rendezi gondolatait. – Az én nevem Nheal Eleazar.

- Eleazar? – kotyogom közbe meglepve, de rögtön el is szégyellem magam. Ezt azt hiszem, nem kellett volna. Õ is értetlenül vonja fel a szemöldökét. – Elnézést, csak... ismerõs volt a név. Gazdám sokszor említette.

- Áh, így már világos. De kérlek, ne hívd gazdádnak. Nem érdemli meg.

- Rendben – bólogatok.

- Szóval, Evan... Elmeséled nekem, hogyan kerültél ide?

- Én... – Nagyot nyelek, tekintetem idegesen körbejártatom a szobában. A fenti életrõl nem akarok beszélni... Az túl... szép volt... Felsóhajtok. – Évekkel ezelõtt volt. Sok éve... Egyik pillanatról a másikra történt az egész... Éjszaka az utcán sétálgattam... õ pedig a semmibõl ugrott elõ. Rám támadt, megharapott... és nem is hagyta abba... Meggyõzõdésem volt, hogy meg fogok halni. Aztán amikor kezdtem elveszíteni az eszméletem, az, hogy meg is haltam. De végül ott tértem magamhoz... nála... És azóta itt vagyok.

- Az a gazember... – morogja.

- Uram...

- Nheal.

- Igen, u... Nheal. Ugye... ugye nem kell többször találkoznom vele? Ugye nem bánt többé? – kérdezem reménykedve, remegõ hangon.

- Nem, Evan. – Tenyerét a lábamon pihenõ kézfejemre helyezi. Érintése olyan hatással van rám, mintha elektromosságot vezetne a testembe... mégis, olyan megnyugtató. Mint a pillantás, amivel a szemembe néz. – A szavamat adom, hogy most már soha senki nem bánthat. Itt biztonságban vagy.

- Köszönöm... – rebegem suttogva.

- De Aylward súlyos törvénysértést követett el. Az esetet mindenképpen jelentenem kell a tanácsnál...

- Ne! – ragadom meg a kezét kétségbeesve. – Én nem... nem szeretnék folyamatosan errõl beszélni... senkivel...

- Ne aggódj, Evan, semmi ilyesmit nem kell tenned. Senki nem fog kényszeríteni semmire, ha úgy szeretnéd, én továbbítom feléjük a vallomásodat.

- Köszönöm... Annyira... ön annyira jó hozzám – nyelek nagyot.

- Ugyan, tegezz, kérlek – mosolyodik el. És az a mosoly... gyönyörû... – Hamarosan indulnom kell a tanácsba, de addig is, lenne bármi kívánságod?

- Én... Nagyon szeretnék megfürödni – nézek végig magamon.

Még mindig a vérfoltos inget és nadrágot viselem, olyan érzés, mintha a környezetemet is bemocskolnám vele.

- Természetesen, a szolgálók azonnal elkészítik neked a vizet.

- Szolgálók? – döbbenek meg. – Ne... mármint... én nem... nem vagyok több senkinél...

- De igen, Evan. Az lakosztályom, az otthonom vendége vagy, a szolgálók a legnagyobb örömmel teljesítik minden kívánságod.

- Hát... jó... – felelem bizonytalanul.

Ez a bánásmód nem illett meg egy bukottat...

- Bármi más, ami most eszedbe jut? – kérdezi, mosolya még mindig ott tündököl az arcán.

Felcsillan a szemem, én sem tudom megállni mosolygás nélkül a gondolatot.

- Én, amióta itt vagyok... Nem voltam kint. Minden vágyam, hogy kimehessek, hogy legalább egy órát fürödjek a napsütésben és fetrengjek a fûben... Annyira hiányzik! – Szinte könyörögve nézek rá. – Ez ugye megoldható?