Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Bummie_KS2020. 09. 23. 01:46:35#35805
Karakter: Okozaki Kou
Megjegyzés: Senseinek!


Tapintható a feszültség köztem és a Sensei közt, de nem is tudom miért, nem kényelmetlen az egész szituáció. Habár lehet azért nem, mert viszonylag hamar hallok meg egy édes nyávogást valahonnan, majd ahogy a kis szőrmók a szőrös szívűhöz topog, majd belédörgölőzik, megolvad a szívem. Már most a karjaimban akarom tudni, ám mielőtt még elszánhatnám magam rá, Sensei karjai ölelnek át szorosan. Mi a fene?

 

A férfi izmos karjai rabságban fognak, vigyáznak rám és melegséget áraszt magából, az egész lénye. Nem is tudom mihez hasonlítani az érzést, azt tudom nem zárkózom el tőle, szorosan én is megölelem az óriást és mélyen beszívom illatát. Talán eddig, nem vonzódtam Senseihez testileg, lelkileg igen de testileg, aligha - habár az elmúlt napoktól eltekintve nem csoda -, mégsem értem, mitől leszek totálisan izgatott. Pirosodik az arcom, felhevül a bőröm, de mindezek ellenére sem engedem el Senseit, épp ellenkőzleg. Jól belebújok az ölelésbe és ha tehetném, többet követelnék tőle, ám megáll minden abban a pillanatban, mikor érzem, a testem reagál arra, ami éppen most történik. De hisz ez csak ölelés! Kou, fejezd be most rögtön! A csípőmet próbálom hátrébb tolni, ám Sensei nem enged és ahogy ismét magához szorít... nos, tuti megérezte. De talán nem. Talán nem érezte meg azt ami a lábam közt éppen éledezik, talán nem és nem ezért hallom ahogy kuncog. Kiégtem, totálisan.
 
~*~
 Bámul. Tagadhatatlan, hogy bámul, de vajon azért mert az ölelésnél eléggé elszaladt velem a ló? Dehát azután egy szót sem ejtett a dologról, sőt, még inkább tanítani akart engem és... jó. Oké. Talán a megszokottól többször ért össze a könyökünk, karunk, bármink, de... jézusom, Sensei!

-Királylány kedvel téged - amint meghallom a mondatot, halkan szusszanok egyet. A kis szőrmók kiléte végre lelepleződött.

- Még sosem láttam ilyen macskát. Milyen fajta? - dorombol a simogatásom miatt a kis macsek.

- Brit hosszú szőrű. Németországig mentem anno érte, annyira makacsul akartam őt- nos, ez nem lep meg, Senseinek mindig van valami kitűtzött célja, aztán a legtöbb esetben, megvalósítja is azt.

- Sosem jártam még Japánon kívül sehol sem.

- Nem maradtál le semmiről kölyök. Fiatal vagy, ráadásul annyira nem nagy szám szerintem semelyik ország. Vagy megsülsz vagy megfagysz vagy a turista tömeg áldozata leszel egy heringparti során. Tesoro volt oda annyira az utakért- Tesoro? Mégis kiről beszél? Felkapom a fejem és egyenesen rákérdezek.

- Tesoro? Nem értem, Sensei...

- Rosszat kérdeztem?- percek óta némán ül, így gondoltam, rákérdezek. Lehet az exe? Kezd bennem eluralkodni a féltékenység is, ezért szegény macskát nyúzom, csikizgetem, vakarászgatom, de Királylány türelmesen elviseli.

- Tesoro az ikertestvérem. Most zárjuk le ennyivel a témát, nem szeretek erről beszélni- hű. Na erre aztán nem számít az ember. Szóval volt egy ikertestvére? Mi a fene!

- Most szükségem van egy nagy fagyira. Kérsz?- megrázom fejem, kicsi bűntudatom van azért, mert a testvérére kezdtem féltékenykedni...

- Epres?- hökkenek meg a dobozt megpillantva.

- Málnás és igen ez nekem is fura, de mondjuk, úgy Rin beárult az anyámnak és elvagyok a csokis fagyitól tiltva. Tudom nevetséges, de mi nagyon tiszteljük a családot. A nagyapám miatt lett például malajziai nyelvre kissé átírva az egyébként olasz nevem. Nagyon vegyes vérű a család. Na gyere, végeztem ezzel az ocsmány fagyival, mindjárt itt egy vendég!
 
~*~
 
-Kou, tényleg nem csesztetni akarlak, de nem tarthatod, így a ceruzát... Nagyon vastagok a vonalaid, mert nem dőltöd meg eléggé az egészet és a hegyénél fogod. Nézd, így kéne- az ujjaimhoz ér, elizgatja és minden egyes érintése, bizsergeti a bőrömet. Nem értem, mi van velem. Talán a macska jöttével, rám jött a párzási időszak?

- Mindenkinek van egy elkényelmesedett tartása, de az alapnak akkor is, így kell kinéznie, oké?- még mindig a csuklómat fogja én pedig nem bánom, hát miért tenném? De kezdek ettől zavarba is jönni, hiszen... azért... ma a kelleténél többször értünk egymáshoz, kimerítettük már a munkaköri érintkezésre való szabályokat? Ha nem, s ha nincs is ilyen, vagy ha van és igen  akkor kit izgat?

- Jó, most van egy kis időnk, tegyél fel három kérdést! Most sokkal kellemesebb az időzítés hozzá, mint ahogy te rám szoktad őket dobálni! - amint kicsúszik a száján ez a mondat, gondolkodás nélkül teszem fel a kérdést.

- Beszélne nekem... A testvéréről? - az arcizmai azonnal eltorzulnak, tudom, ezzel bizonyoára eléggé kényes témára tapintottam.

- Mit szeretnél róla tudni?

- Mit osztana meg velem? - a kérdésemre látszólag megdöbben, de nem ad hangot neki.

- Nos... - itt elhallgat, de aztán egy szomorú mosolyra húzódnak ajkai.

Ez olyan, mintha elvesztenéd azt, ami kiskorod óta már megszoktál. Mint a látás, hallás, szaglás... nem, ezt semmivel sem lehet összehasonlítani - pontosan tudom, miről beszél. Nekem sem családom, sem keresztszüleim, senkire sem számíthatok magamon kívül, de ha lenne egy testvérem, akiért érdemes lenne minden szart lenyelnem, más lenne a helyzet. Senseinek alap volt, hogy a testvérére számíthatott, hogy ő mellette volt, de most... mégis... az a fájdalom, amit magából áraszt, kezd számomra eléggé nehézzé válni. Nem azért mert nem vagyok empatikus, de ezt a fájdalmat, ami benne van, nehéz így kívülállóként felfogni, ráadásul eléggé homályos, hpgs mit akar velem közölni.

- Mikor elment, haragudtam a világra. Nem akartam senkivel sem beszélni, ha kerestek is az Rin volt, mert őt hiába próbáltam magamtól ellökni, nem ment. Azóta megnyitottam a szalont, a munkának éltem, így sikeres lettem a munkámban.

- Mit gondol, ha újra láthatná, mit mondana neki? - a kérdésem látszólag elgondolkodtatja, így türelmesen várok a válaszra. Szóval elköltözött és ez viselte meg ennyire Senseit?

- Még nem tudom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki.

- Haragudna rá?

- Dehogy, vagyis... nem tudom. Nem tudnám elviselni a tényt, hogy elhagyott, éppen ezért, lehet szomorú lennék, mintsem dühös - aprót bólintok a hallottakra, nem szeretném tovább feszíteni a húrt, éppen ezért maradok csendben. - Na és veled, mi a helyzet?

- Nos... én... - megköszörülöm a torkomat, úgy érzem, ideje a vallomásnak. - Én jelenleg... az árvaházban élek. Kiskoromban adtak be oda, nem emlékszem a szüleimre, azt sem tudom, hogy vannak rokonaim vagy sem. Szerintem ha vannak is, nem akarnának engem, főleg így. Azért is jelentkeztem a munkára, mert kell a pénz, hogy kivegyek magamnak egy kisebb albérletet, hiszen nemsokára, tizennyolc leszek.

- Most hány éves is vagy?

- Tizenhét...

~*~

Éppen az éjjeli műszakom után vagyok már, mikor végre hazamehetek a fizettségemmel a zsebemben. Bezony, én a reggel elindulok magamra vásárolni. De mennyire élvezem! Egy pizza feliratú, fehér pólót választok és egy bőrnadrágot, legalábbis azt hiszem, hogy az. Ha mégsem hát kit érdekel? Ugyan megnéznek sokan az üzletben az összevert képem miatt, de nem éppenséggel zavaró.

Sensei üzletébe betérve, már kiforrott tervemben szerepel az elcsábítás című lépés. A ruhám vadi új, a pólóm nem takar és ugyan páran rámordították, hogy mocskos buzi, nem érdekelt. Belegyömöszöltem magam ebbe a nadrágba, nem is akármilyen célból, így nem állíthat meg néhány rossz megjegyzés.

Próbálom az őrületbe kergetni. De ahogy látom, hidegen hagyja, mert minden egyes lehajolásom követően - mert direkt ejtegetem ki a dolgokat a markomból -, ő elfordítja a fejét. Hát rendben. Ha nem megy oldalról, akkor majd szemből csodálhatod meg a faromat! A tervem be is jön, ismét leejtem a kifaragott ceruzákat, s mielőtt megszólhatna, gyorsan hátatfordítva állok fel és hajolok le értük, ám ekkor dörren Sensei hangja, de én azért sem egyenesedek ki addig  amíg össze nem szedtem a földről a grafitokat.
 
De ez sem vált be. Inkább hagyom az egészet a fenébe, és még arra sem reagálok, mikor megcsörren Sensei telefonja. Hát nem hiszem el amúgy. Szóval tényleg, kiteszek magamért, erre meg se érdemlek egy kisebb bámulást, vagy valami ami... legalább egy visszajelzésre lenne képes! Puffogva indulok meg a mosdó felé, jól megmosom az arcomat. Mégis mit kéne tennem, hogy végre valahára, kicsikarjak belőle egy kicsi... egy kicsi olyan reagálást, ami bizonyítaná, hogy vonzódik hozzám?

-Szia, Rin!- süket fülek a részemtől. Ez komolya botrány!


- Hogy mit csináltál?!- egyszer tényleg én fogom ellátni a baját, csak legyek olyan állapotban! Nem ússza meg egyhamar a Sensei sem! Ám ekkor, hirtelen felpattan ültéből, én pedig totálisan lesápadva nézek vissza rá. Mi történik?


Figyelem, ahogy ledöbben, majd hirtelen ahogy elszédül és végül, a koponyája a padlón koppan. Azonnal pánikba esek, felkapom a telefont és mikor meghallom Rin hangját, az utasításait követve, igyekszem főnökömet rendes testhelyzetbe gurítani, s ellátni.

 
~*~
 
Rin szerencsére a segítségemre sietett, pár percen belül a szalonban termett és segített felvinni Senseit az ágybába. Gondoltam teszek rá egy kis vizesborogatást, de Rin kiröhögött és azt mondta, nem kell.

-Ne légy ennyire kikészülve, Kou. Ügyes voltál, csak pánikrohamja volt itthon fekszik a saját ágyában és hamarosan felébred, semmi baja nem lesz. Ne most sírj ez a barom miatt, sokkal rosszabbakat is tett, már mint, hogy elájult.

- Te meg ne most beszélj ki!- éppen kint, a konyhában vitatjuk Sensei állapotát, mikor kiabálást hallunk mrg a hálószoba felől. Rin nevetve fordul vissza felém, majd megvonja a vállait, ezt bizonyára nem nekem címezve

- Nekem dolgoznom kéne mennem... Kou tudsz rá vigyázni, csak két órát, hogy meglássuk biztos jól van e?- azonnal bólogatok.

- I-igen, ez nem kérdés... - az utóbbit már jóval halkabbab tettem hozzá.

- Szuper, akkor sziasztok! Vigyázz morcossal!

- Kapd be, Rin!
Miután Rin elment, én azonnal a Sensei szobája felé veszem az irányt.

- Kou! Megkérhetlek valamire?

- Persze, Sensei

- Egy ne hord többet ezt a nadrágot előttem, kettő ne aggódj ennyire, három a lenti asztalom fiókjából hozz egy rózsaszín masnit.- oh, szóval ne hordjam a nadrágot? Azt lesheti! Nem azért vettem meg, hogy aztán ne hordjam! Persze ilyenkor járkáltat, de elnézem ezt neki. A masniért robogok le kissé puffogva, majd mikor végre megkaparintom, felszáguldozok a lépcsőn.

- Valaki meghalt? - nem tudhatom, de csak tippelni merek erre.

- Nem igazából jó hírt kaptam, valamit amiről rég lemondtam. Menj haza, kérlek kölyök- kérlően pillant rám, nekem pedig nincs szívem tiltakozni. Bizonyára valamit meg szeretne emészteni, amiben nekem helyem nincs, ezért nem hibáztathatom érte.
 

~*~
 
-Jobban néz ki, főnök- vigyorgok rá másnap, mikor látom, már nem sápadt és nincs összeomlás szélén.

-Te viszont még mindig tele vagy sebekkel- az érintésére megborzongok, hiszen a Sensei éppen végigsimít az egyik lüktető, feldagadt területen, amiért ugyan mérges is lehetnék, de épp ellenkezőleg. Mikor a szám környékén simít végig, elkap a zavarbaeső pirosság. Én álmodtam arról, hogy megcsókol. Tényleg. El is képzeltem tegnap este, ám tudtam, ez nem történhet meg - legalábbis eddig.

- Francba!- ekkor elkapja kezét arcomtól és kis idő múltán feláll, mire követem a tettét. Vajon valami rosszat tettem? Lehet, hogy messzire mentem és rájött, hogy kedvelem, s ez taszítja? Félve nyúlok a válláért, amit éppenhogy elérek teljes tenyeremmel, ám ekkor megfordul és annyira hirtelen és gyorsan tapasztja ajkait az enyémre, hogy hirtelen a levegőt is elfelejtem beszívni. Elnyílnak ajkaim szinte azonnal, visszacsókolok és fél karral, átölelem nyakánál, mire aztán intenzívebb lesz a csók és követelőzőbb, én pedig annál többet akarok, most és nem máskor. Testemmel teljesen Sensei erős és izmoktól kemény testéhez simulok, csókjaira reagálva tartom a tempót. Olyan ez mintha éheznék és végre ételhez jutnék, pont ennyire falom hát a puha ajkakat, majd hirtelen ötlettől vezérelve, alsóajkába harapok, mire morog valamit az orra alatt de nem értem, hiszen a fülemben dobog már a szívem és a forróság, ami körbeölel minket kezd felemészteni, viszont a támadásom hatására szenvedélyesebbé válik a csókunk, nagy kezei derekam fogják közre és présel testéhez ám hirtelen a falnak lökve találom magam. A csók egy pillanatra sem szakad meg én pedig a hajába túrva akarok mégtöbbet, Sensei konkrétan uralkodik rajtam és a csók felett. Az egész addig fajul, amíg keménnyé nem válok és ha szégyen ha nem, egy csóktól lazán felizgultam, főleg egy ilyentől! Tarkójára simítom mancsom, ám zavar a lapockáját fedő póló, így a textíl alá bújtatom kézfejem, megérintve a sima, forró bőrt. Sensei nagy kezei a combomat, derekamat simogatja és markolássza, majd fenekemre csúsztatva kezét erőteljesen belémarkol. Egy pillanatra felnyögök, mikor merevedésem a combjához nyomódik, ekkor tér észhez. Ellép tőlem, nyáltól csillogó ajkakkal és tűzben égő szemeivel, közben lihegve, én lecsúszok a fal mentén, és csak őt nézem. Nem tudom levenni róla a szemeim, lehetetlen.  Túl tökéletes a látvány ahhoz, hogy ezt megtegyem, és szerintem ő sincs másképp. Szédülök, annyira túlmelegedtem, a lábaim is már felmondták a szolgálatot.

Pislogok párat, mire teljesen kitisztul a látásom, s nem tudom mennyi idő telik el, de végül feltápászkodok. Ebben a pillanatban, mikor megszólalnék, jön meg egy vendég, mire azonnal felrázva magunkat üdvözöljük a hölgyet, én pedig visszavonulót fújva, eltűnök a mosdóban. 

Mikor végzek, leyugszom, megmosom az arcomat bő hideg vízzel  és hallgatózok egy picit. Sensei kézben tartja az ügyet, így nincs probléma. Vajon hogy fog hozzám viszonyulni ezután? Túlzásba vittem? Ugye nem? Ugye ő is akarta? Persze, hogy akarta! Hiszen ő csókolt meg elsőnek! Jó, mondjuk én provokáltam, de ez akkor is... totálisan zavarban vagyok. Ez nem lehet igaz, ez nem. Megtettük! Tényleg megtettük! Mi több... ismét elpirosodom, amikor a történtekre gondolok.

- Ez túl sok.... - mosom meg az arcom azonnal.

~*~

A vendég félig kész, én pedig Sensei körül forgolódok, segítem a munkáját. Nem néz rám, nem tudom mit gondol, lehet ezután nem is tudna rám úgy nézni, mint egy gyakornokra, vagy egy munkatársra, aminek meg van az előnye, de persze a hátránya is. A nő hangja idegesít. Nem kommunikál mással csak a főnökkel, én pedig hiába igyekszem bekapcsolódni, egyszerűen nem lehet. Felforr az agyvizem, mire végre végzünk vele és miután elrendeztük a számlát, a pakolászó Sensei felé fordulok.

- Sensei, ami történt, az...

- Hagyd csak, túlzásba estem - legyint le, mire megrázom fejem.

- Nem, én élveztem...  

Szerkesztve Bummie_KS által @ 2020. 09. 23. 02:00:42


Anettze2020. 09. 15. 20:42:59#35800
Karakter: Tersoros
Megjegyzés: Kou-nak


 Rin jól felbaszta az agyamat, szerencséje, hogy visszahozta Királylányt, így a macska miatt nem mentem neki, mert az pont a határtól tudott visszarángatni. Mintha ez egy annyira könnyű ügy lenne. Lekéne feküdnöm és bezárnom, mára Kou sem jött be, úgy sem. Komolyan mégis mi a francért nem jött be ő sem?
-Jó napot, Sensei!- érzem, ahogy az arcom eltorzul ahogy meglátom azt a rengeteg sebet az arcán és a szakadék szélén állok, hogy átlépjek egy határt amikor egy édes cica nyávogás töri meg a kettőnk közötti feszült csendet és királylány a lábamnak dörgölőzik. Istenem, de imádom ezt a macskát, még egy halvány mosoly is bujkál a szám sarkában, de nem marad sokáig én pedig Koura nézek és fogalmam sincs mi üt belém, ilyen hirtelen de szorosan magamhoz ölelem és a fejére támasztom az állam, majd úgy kezdek motyogni és a mondandóm felétől még a szememet is lehunyom, mert fogadalmam sincs miért, de Kou különösen jól ölel még akkor is, ha először teljesen lefagyott a kis akcióm végett.
- Nem akarom tudni, hogy ki miatt, ilyen az arcod és miért, mert csak egy mentális összeomlást hozna össze nálam, de ha még egyszer megcsinálod azt, hogy nem szólsz, hogy nem jössz akkor tényleg bajban leszel. Most pedig ölelj még egy kicsit mielőtt visszakapcsolok főnökbe, mert nagyon szar napom volt eddig.
 
~*~
 
-Királylány kedvel téged- szólalok meg, úgy 5 perc bámulás után mióta a drágalátos macskám elpártolt tőlem és a gyakornokom ölébe fészkelte magát.
- Még sosem láttam ilyen macskát. Milyen fajta?- örülök, hogy jól kezelte az ölelést és még a tetoválógép használatában is egész ügyes volt, ahogy papíron gyakoroltuk ma. Sokkal kevésbé szorítja, mint szerencsétlen ceruzáimat, megérdemli ezt a kis pihenőt a szalon kanapéján, ahogy én is
- Brit hosszú szőrű. Németországig mentem anno érte, annyira makacsul akartam őt- hallom, ahogy Kou felkuncog és furcsa mód az az ölelés nagyon feldobta az én kedvemet is.
- Sosem jártam még Japánon kívül sehol sem.
- Nem maradtál le semmiről kölyök. Fiatal vagy, ráadásul annyira nem nagy szám szerintem semelyik ország. Vagy megsülsz vagy megfagysz vagy a turista tömeg áldozata leszel egy heringparti során. Tesoro volt oda annyira az utakért- fanyaru mosolyra húzódik a szám, és csak akkor eszmélek fel, hogy mi csúszott ki a számon amikor Kou rákérdez
- Tesoro? Nem értem, Sensei.- na bazd meg... Bazd meg, bazd meg, bazd meg... Ez van, ha elfelejtkezek magamról!
- Rosszat kérdeztem?- percek óta némán ülök, és néha a kezeimet tekergetem, mert fogalmam sincs mit mondhatnék. Én nem szoktam erről beszélni!
- Tesoro az ikertestvérem. Most zárjuk le ennyivel a témát, nem szeretek erről beszélni- látom, ahogy meglepődik, de mégis tiszteletben tartja amit kérek ezt pedig értékelem pedig tényleg szinte letudom olvasni az arcáról a kérdéseit, nagyon mimikás ezt, már megfigyeltem.
- Most szükségem van egy nagy fagyira. Kérsz?- fordulok felé a hűtőtől, és látom, ahogy a fejét rázza. Hát rendben...
- Epres?- hökken meg amikor vissza ülök mellé.
- Málnás és igen ez nekem is fura, de mondjuk, úgy Rin beárult az anyámnak és elvagyok a csokis fagyitól tiltva. Tudom nevetséges, de mi nagyon tiszteljük a családot. A nagyapám miatt lett például malajziai nyelvre kissé átírva az egyébként olasz nevem. Nagyon vegyes vérű a család. Na gyere, végeztem ezzel az ocsmány fagyival, mindjárt itt egy vendég!
 
~*~
 
-Kou, tényleg nem csesztetni akarlak, de nem tarthatod, így a ceruzát... Nagyon vastagok a vonalaid, mert nem dőltöd meg eléggé az egészet és a hegyénél fogod. Nézd, így kéne- finoman a keze után nyúlok, és lesimítom az ujjait a ceruza végéig, majd a legapróbb részletekre is elmozgatom az ujjait.
- Mindenkinek van egy elkényelmesedett tartása, de az alapnak akkor is, így kell kinéznie, oké?- még mindig nem engedtem el a csuklóját, és csak ekkor veszem észre, ahogy felpillantok az arcára, hogy mennyire el is vörösödött. Zavarba hozta, hogy megfogtam a kezét, ez édes.
- Jó, most van egy kis időnk, tegyél fel három kérdést! Most sokkal kellemesebb az időzítés hozzá, mint ahogy te rám szoktad őket dobálni!
 
~*~
 
Két nap telt el a kis kérdezősködéses projektünk óta és valahogy minden nap kicsit máshogy állok Kouhoz ez pedig megijeszt. Basszus az alkalmazottam és tizennyolc sincs! Néha azt hiszem direkt produkál, mint például ma is. Sosem láttam még rajta szűk nadrágot, de ma valamiért fel vett egyet és esküszöm a melegek kilencvenszázaléka imába foglalná azt a feneket. Bűntudatom van amiatt, hogy ma kissé többet szenyázok vele a kelleténél, de ez így nagyon nem jó. A telefonom csörög és látom, hogy Rin hív. A múltkori óta nem is beszéltem vele...
-Szia, Rin!- igyekszem kedves lenni, de egyszerűen értem ez nem az én napom. Fél kezemben a ceruzát tartom és egy új mintán dolgozok, amikor látom, hogy kijön a kölyök mosdóból. Legjobb időzítés komolyan mondom...
- Nem mentél el a rendőrségre- na bazd meg
- Rin belefáradtam az, csak egy kép amin lehet, hogy ő van, de valószínűleg nem! Kész, nincs fogadd el!- fél szememmel Koura pillantok, de úgy látszik nem igen érdekli a beszélgetés, ez megnyugtat, legalább miatta nem kell aggódnom.
- Én elmentem a rendőrs...
- Hogy mit csináltál?!- szó szerint felugrom a székből és látom, ahogy a kölyök arca teljesen lesápad. Miért nézem, ilyenkor is pont őt?
- Nyugodj le, Ters ... Jó hírem van, kérlek ülj le hozzá. Én is alig hittem el, de megerősítették többen is, abban a városban lakik. Él a tesód Ters, csak épp semmire sem emlékszik, de ő neki kell lennie annak. Egy az egyben, úgy néz ki az új papírjain, mint most te és minden dátum...- kiesik a kezemből a telefon és zokogni kezdek. Pusztán a szemem sarkából láttam, hogy Kou felpattan aztán minden elsötétült.
 
~*~
 
Mocorgást hallok, és kibaszottul szédülök, ahogy nyitogatom a szemem.
-Ne légy ennyire kikészülve, Kou. Ügyes voltál, csak pánikrohamja volt itthon fekszik a saját ágyában és hamarosan felébred, semmi baja nem lesz. Ne most sírj ez a barom miatt, sokkal rosszabbakat is tett, már mint, hogy elájult.
- Te meg ne most beszélj ki!- kiáltok ki, de hamar meg is bánom, szerintem beverhettem a fejem amikor elájultam. Oldalra fordulok és magamhoz ölelek egy párnát, ahogy belépnek.
- Nekem dolgoznom kéne mennem... Kou tudsz rá vigyázni, csak két órát, hogy meglássuk biztos jól van e?- nem vagyok gyerek, hogy vigyázni kelljen rám
- I-igen- szerencsétlen kölyököt teljesen kellemetlen hozza, kiakarom nyírni Rint, csak álljak talpra...
- Szuper, akkor sziasztok! Vigyázz morcossal!
- Kapd be, Rin!- azt hiszem ezt, már csak a csukott ajtónak kiabálom, de azért biztos meghallotta. Ez az egész más esetben megmosolyogtatna, de most minden túl sok...
- Kou! Megkérhetlek valamire?
- Persze, Sensei
- Egy ne hord többet ezt a nadrágot előttem, kettő ne aggódj ennyire, három a lenti asztalom fiókjából hozz egy rózsaszín masnit.- látom, hogy nem érti mire a harmadik kérésem és a másik kettő miatt nagyon visszafogja magát, hogy ne sértődjen meg, de a végén, csak megcsikorgulnak a lépcsőnek a fokai és nemsokára ismét visszatér. Én pedig szinte kikapom a kezéből a masnit és erősen magamhoz szorítom.
- Valaki meghalt?- kérdezi óvatosan, ahogy félve leül mellém matracra.
- Nem igazából jó hírt kaptam, valamit amiről rég lemondtam. Menj haza, kérlek kölyök- kérlően pillantok rá, és látom, hogy nagyon gondolkozik, de végül bólint. Én pedig még pont összetudom borzolni a haját mielőtt haza menne.
 
~*~
 
-Jobban néz ki, főnök- kora reggel van és képes megmosolyogtatni, pedig utálom a reggeleket, de még sosem hívott szerintem főnöknek és ez az egész annyira nevetségesen néz ki.
-Te viszont még mindig tele vagy sebekkel- nem tudom mi vezérel, de önkéntelenül végig vezetem az arca minden sebén az ujjaim, és ahogy a szemeibe pillanatok közbe, egyszerűen gyűlölöm magam érte.
- Francba!- motyogom magam elé, ahogy elveszem a kezemet a puha bőréről és bennem él a tudat, hogy kibaszottul gyorsabban kezdte venni miattam a levegőt. Itt ül mellettem a 160 centijével, a fura pólójában és hajával, azzal a nagy szemeivel, félig agyonvert képpel, és mégis úgy vonz, mint éjjeli lepkét a fény. Egyáltalán nem az esetem, mégis valahogy az ujja köré csavart és biztos vagyok benne az ő szemében, csak valami fura főnök lehetek, de kibaszottul régen éreztem, ilyet és ez az egész teljesen idegtépő. Normál esetben elmennék valami bárba és szereznék magamnak egy jó éjszakát, de ő mindent megzavar. Megfogja a vállam, és látom, hogy mondani akar valamit, de nincs ideje rá, mert égből kapott mohósággal hajolok le hozzá és a tarkójánál fogva csókolom meg. Minden porcikáját érzem, ahogy elnyílnak az ajkai, ahogy átkarol, ahogy visszacsókol és amikor arra gondolok, milyen jól csinálja rögtön beugrik hány emberrel csinálhatta ugyanezt és még erősebben kezdem csókolni a féltékenységtől. Tudom, hogy kibaszottul nem helyes, hogy amint elválunk mindent elfog cseszni ez az egész, de most csak azt akarom, hogy emlékezzen erre, ahogy átölelem a derekát és magamhoz húzom, miközben a másik kezem a hátán jár köröket és az ajkaim, már finoman lassúznak az övéivel a nyelvünk ritmusára és most még nem akarok arra gondolni, hogy én küldöm el tíz másodpercen belül vagy ő küld el engem, mert most kibaszottul félek. Szeretném azt hinni, hogy legalább tudunk pár mondatot váltani ez után.
 


Bummie_KS2020. 09. 02. 23:14:38#35792
Karakter: Okozaki Kou
Megjegyzés: A Főnöknek


 - Ne már, Dei! - ragadom meg ismét vállánál barátomat az egyik cipőbolt előtt ácsorogva. - Tudom, hogy képes vagy rá! Másrészt... - körbekémlelek lassan, kamerák után keresve. - Azthiszem, nincs itt térfigyelő sem - Dei veszettül ügyes a lopásban, éppen ezért hazafele menet, mikor megpillantottam A cipőt, ami amúgy az életemnél is drágább ám az én álomcsukám, Dei a lopások nagy szakértőjét kértem, hogy csenje el valahogyan. A srác nem enged, nem akarja ellopni és amúgyis, ott van neki a becsületes diákelnök, a tiszteletre méltó lány, aki nem akarná bűncselekményen tudni barátját. Ám ekkor az ütő is megáll bennem, mikor Sensei hangját hallom a távolból.

-Kou! Ha elfelejtetted volna, még tart a munkaidőd! Köszönj el a kis barátodtól, mert mint említettem dolgozol, és most jut eszembe, ne rágcsáld a ceruzáimat, mert drágábbak egy esténél egy luxus prostinál! Most pedig gyere!- egyszerűen köpni-nyelni nem tudok, a Sensei magával rángat egészet a szalonig, én pedig továbbra is értetlenül követem. Ceruza? Talán rágtam a ceruzáját, de ez miért baj? Ő amúgysem azzal dolgozik, amit én használok! Vagy de?

-Ami pedig a kérdésedet illeti, ironikusnak tartom, hogy egy borzasztóan hideg dolog melegíti fel a bensőmet gyermeki boldogsággal, ezért eszem fagyit! A csokis meg a legjobb belőle! Erre, csak azért válaszolok, hogy annyira ne legyek faszfej, mert megzavartam az utcai enyelgésedet. Ne hidd azt, hogy mostantól öribarik leszünk!- valami nem oké a Sensei viselkédésével. Mérgesebb, sőt bosszúsabb az átlagnál és még okoskodni sem merek a ceruzás dologgal. Felkapja a ceruzát, megmutatja hogy kell fogni és eközben, a csuklómat fogvatartó, erős keze egyre szorosabban fogja közre. Már szólnék, hogy engedje el végre mert fáj, de nem hagy szóhoz jutni.

-A ceruzákat, így kell fogni, létszíves tanuld meg és kezdj valamit a szemeddel, mert annyira, annyira idegesít- fel sem fogom mi történik, csak azt hogy már a falnak szegezett és tartva a következő tettétől, lefagyva várom mi lesz a vége ennek. Most jól elver, vagy elver? Sensei hirtelen eltűnik a látókörömből, szemei melyek most teljesen más színben pompáztak a düh miatt, visszaidézve még mindig a falnak dőlve állok, mint egy kibaszott szobor. Mi dühíthette fel ennyire?

-Látod! Tudtam, hogy idegbeteg leszel, ha elmondom, de legalább a szegény srácra nem hoznád rá a frászt! A te szavaiddal élve, csak egy kölyök! Tanulni akar, nem téged elviselni! Most menj fel az emeletre és ne gyere le addig amíg le nem nyugodtál és lehetőleg felejtsd el azt, hogy kinyírod magad!- Sensei felmegy a lépcsőn, én pedig kbizonyára ijedt fejjel lesek utána. Elsőnek fel sem fogom mit makog nekem Rin, tulajdonképpen nem is figyelek rá igazán.

-A mai nagyon nehéz nap neki, mert egy régebbi ügy amiről én nem beszélhetek neked újra a felszínre tőrt, és ilyenkor kissé bipolárissá válik. Nem beteg vagy ilyesmi, csak... Egy érző emberi lény, aki hiányolja azt aki a legközelebb állt hozzá. Ha néha keményen is viselkedik veled tudom, hogy kedvel téged, nagyon jól ismerem. Engem is, majd megvert, csak mert rád néztem, ergo védelmez amit nem tenne meg mindenkiért. A te esetedben ezt meg is értem, elképesztően pici vagy és ez fura ismerve őt, de a lényeg az, hogy légy türelmes vele és ne ijedj meg, ha annyi fagyit eszik is, leedzi mindet, sőt azon az egy dolgon kívül még ijesztően egészségesen is étkezik. Eltértem a tárgytól, vigyázz rá amíg én meg nem oldom a dolgokat!- az ábrázatomtól függetlenül mindent hallok és értek is, meglepnek azonban szavai. Kedvelne engem? Ezért durva és lekezelő, na meg most majdnem megvert! Ha nem lett volna itt Rin, talán ájultan talál... plusz valójában Sensei nem lenne képes bárkit csak úgy megütni, nem? Na meg azt sem nézem ki belőle, hogy akár a verés helyett, megtalált volna erőszakolni. Megrázom fejem. Nem, Ő biztos nem tenne ilyesmit. Akkor mégis mi késztette ilyen féktelen dühre? Észre sem veszem, mikor lép ki az üzletből Rin.

Zárva a bolt, én pedig nem merek elmenni. Sensei után hallgatózom, leselkedem, de sokszor azt érzem, hogy egy váratlan pillanatban a szemeimbe pillant, holott tuti nem, de azért rendesen beparázok. Persze eközben elrendezek mindent, legjobb tudásom szerint letisztítom a tűket, majd rendet rakok a tervezőasztalon is.
 

~*~

 

Az órára pillantok, Sensei azóta nem dugta elő az orrát. Nem tudom, mit érezzek vele kapcsolatban. Nem tudom, mit kéne helyesnek és helytelennek tartanom és összezavarodtam. A szívem majd kiugrott pár órával ezelőtt, sőt. A fejem ketté akar törni, vagy mint mikor a dinnye a földre esik, úgy szétválni.

Végül megérzem a finom illatokat fentről. Sensei tud főzni? A gyomrom hangosan korogni kezd, magamban elmormolok egy imát, hogy végre hagyja abba, ám nem teszi. Sóhajtva felkelek és elindulok az ajtó felé, hogy végre hazamenjek, ám eszembe jutnak Rin szavai. Sensei nincs jól, s talán a zord külső mögött, jó lenne neki egy támogatás... talán? A mancsom a bejárati ajtó kilincsén van, de meggondolom magam. Fordulok, majd elindulok a lépcsőn felfelé, gondolkodás nélkül.

-Sensei, jól van?- fejem látókörében van, igyekszem nem halálra rémiszteni, mikor megszólítom.

-Ez a kifejezés az arcodon jobban zavar, mint amikor vigyorogsz. Inkább gyere vedd le a cipőd és egyél, ma már úgyis bezártunk, átállította Rin a táblát amikor elment, az előbb írta- biccentek egyet, és lassan elindulok az egyik székhez. Nem akarok tolakodó lenni, ezért vele szemben ülök le, tisztes távolságban, így talán nem fogom zavarni az evésben. A hallottakra nem tudok mit mondani, szemeimmel az ételt veszem célba, ám elképedek.

- Ez micsoda?- az elém tett tányérra meredek. Az árvaházban leves és rizs a menü a hét minden napján, szóval nagyon más ételeket nem ismerek. Persze van mikor beülünk a barátaimmal egyet gyorskajáldázni, de azért addig, még nem igazán jutottunk, hogy más kontinens, ország ételeit próbáljuk ki.

- Pásztorpitének hívják... Ha nem vagy laktóz érzékeny semmi bajod nem lesz tőle attól, hogy nem a kínai konyha egy része. Évek óta itt élek, de utálom az összes flancos kaját innen és az indiai sem jobb amiket anyám csinál mindig. – indiai? Az étel illata isteni, és a nyál összefut a számban, ám teljesen zavarban vagyok. Az agyam összezavarodott! Édes vagy sós lesz? Laktózérzékeny nem vagyok, s talán ebből következtetek arra, hogy ez az étel, édes lesz, ám ekkor döbbenek le igazán. Sensei eddig még nem beszélt ennyit, legalábbis velem nem, s ez igazán meglepett.

-Valami baj van?

-Nem, csak még sosem beszélt ennyit hozzám Sensei, főleg nem ilyen... Kedvesen. - ég az arcom? Talán. Lábamat lóbálva a levegőben kóstolom meg az ételt, ám annyira forró, hogy elkapom fejem és végül, ami a kanalamon volt, az már a pólómat díszítí. Halkan szitkozódva törölgetem le magam, közben öblítek egy picit, hogy a nyelvem lehűtsem.

-Hogy lehetsz, ilyen szerencsétlen? Kaja után kapsz egy kisebb pólót, kell lennie valahol. Ami pedig a mait illeti, már mondtam, de egy faszfej vagyok. Illetve a főnököd, de van önkritikám- megforgatom szemeim a béna jelzőn, már szólnék vissza, mikor közbevág.

-Mivel még mindig nem járna le a munkaidőd, tekintsd ezt munkavacsorának. Át kell egyébként is beszélnünk pár dolgot, mint például a technikádat, a biztonsági dolgokat azt, hogy mit nem tehet meg egy vendég vagy én, akkor is, ha nincs munkaügyi felügyelőnk és hasonlók. Készítettem neked két mapoát, ott lesznek a kisasztalon arról, hogy hogyan tisztítsad a tűimet és azt, hogyan fogd azt az átkozott ceruzát... Fontos, hogy megtanuld nem, csak azért mert a jelenlegi formátumtól amit alkalmazol öngyilkos akarok lenni -nem lep meg a hallottak, ám... próba cseresznye alapon, elterelem a témát. Fel szeretném tenni azt a kérdést, ami már fúrja az oldalamat.

-Sensei?

-Igen?

-A barátja mondott dolgokat és magának állandóan változik a hangulata... - de még végig sem engedi mondani, amiért normál esetben bosszús lennék, hogy már másodszorra szakít félbe, viszont nem tudok most rá haragudni.

-Tudom, emiatt elnézést kérek évek óta egyedül dolgozom, nem viselkedtem profiként. Mostantól kizárólag a munkai gondolataimat fogom megosztani kettőnk között. Nem kell aggódnod -és ezzel a vacsorám ugyan ízlik, de csendben telik el. Eléggé aggasztó.

 

~*~

 Egy héttel később, csak nézem a falat és közben figyelmenkívül próbálom hagyni Senseit. Annyira más lett, udvariasabb, hivatalosabb, ha valamit szeretne nem rám parancsol, hanem udvariasan megkér. Eléggé idegesítő, ahogy bájcsevejt folytat a vendégekkel, rokonszenvesen viselkedik és a vacsora óta, egyszersem vont felelősségre, hogy hogy fogom a ceruzám, miért rágom és miért takarítom le rosszul a tűit - már csak azért is bosszantani akartam, hogy végre önmaga legyen. De semmi. Még egy rossz nézés sem a részéről!

-Kou! Gyere ide kérlek!- odalépek a férfi, nagy termete mellé. Még nem végeztem a vonalvezetés gyakorlásával nem véletlenül. Szeretném, ha végre kirobbanna a dühe, akár egy vulkán.

-Még nem végeztem minden feladattal amit adott, Sensei. Viszont hamarosan megleszek...

-Nem ezért hívtalak ide, Kou. Mostanában meglehetősen lehangolt vagy. Történt valami? Esetleg mondtam valami rosszat? Nehéz még fent tartanom ezt a szakmaiságot... - dühösen meredek rá. Már hogyne, hiszen itt töröm magam, hogy végre megszidjon és visszatérjen a szokásos, mogorva Sensei, erre még ezek után is képes ilyesmi reakcióra!

-Nem ez a bajom! Maga, olyan lett, mint egy átkozott etikett robot! Állandóan kényelmetlenül érzem magam az új ingei miatt, hogy ha véletlenül magához érek vagy önmagam vagyok! Mindig is tudtam, hogy a munka sem lesz könnyebb az életnél, de maga direkt megnehezíti! Először egy agresszív állat, majd, majd amikor kezdem szimpatikusnak tekinteni, mert én ilyen hülye vagyok egy ilyen valami lesz és...- potyognak a könnyeim? Gyorsan letörlöm őket és felszippantom a spontán taknyomat.

- Kölyök...- annyira gyengéden ejti ki a rég nem hallott becenevem, hogy nem bírok magammal. Azonnal megölelem, igyekszem nem összepiszkolni az ingét, de már kit érdekel. A könny és takony nem árthat! Nem mondom azt, hogy nem volt dögös ingben Sensei, de azért mégis jobb úgy, ahogy van.

- Gyűlölöm ezeket a szar ingeket...

~*~

Az árvaházban mindenki megőrült.
Végre adoptálnak egy 2 évesnél nagyobbacska kislányt! Mennyire szuper, nem igaz?

Szuper, de nem adok pár hónapot és visszahozzák a rosszcsontot. Hiszen mindenkivel így volt. Velem is, Deivel is, egyedül a csecsemőkkel elégednek meg a szülőnek állók, őket még tudják formálni, ám nagy szerencsétlenségükre, az utolsó kis csöpp gyermeket még tavaly elvitték. Sóhajtva nézek fel az égre, hajnali ötkör még az udvaron vagyok, fekszem a földön, fejem mellett bőrlabdánk. Én mikor fogok elkerülni innen? Ha ki is dobnak, ha nem, hová fogok menni? Sensei nem tud semmit rólam. Sem a múltamról, sem pedig arról, hogy hol lakom és mit csinálok szabadidőmben. Nem mondtam el neki semmit magamról, mondjuk nem mintha kölcsönösen érdeklődtünk volna egymás iránt. Nem akarom neki elmondani, hogy hol lakom, mit csinálok mikor hétvégén nem megyek a szalonba.

Holnap szombat, vagyis már ma van, én pedig le sem hunytam a szemeim. El kellene ma mennem valamit intézni a lakhatásommal kapcsolatban, na meg nem ártana végre valamit kezdem is magammal. Tetszik a tetoválás, de valljuk be, nem lesz időm és erőm rá. Persze hobbinak elmegy, de megélni nem tudnék belőle, nem vagyok olyan gyakorlott mint Sensei, nekem pedig hamar pénzt kell szereznem. Persze elég az amit eddig kaptam, de közelsem egy ház fentartásához, ezért talán normális munkahelyet kéne szereznem.


Reggel nem is késlekedek. A pékségek, boltok mindig nyitva vannak még hétvégén is, szóval miért ne mehetnék valamelyikbe? És lám, találok is egyet, ami pont megfelel. Éjjel-nappali, nem messze a tetoválószalontól, így az éjjeli műszakot lazán elvállalhatom.
Nyugodtan dőlök hátra a rozoga, ócska fotelben, mikor mellém huppan a nálam 3 évvel fiatalabb, tüsis hajú Haru, aki ugyan ifjabb, de sokkalta izmosabb mint én. Nálam nem nehéz, hogy izmosabb legyen valaki, de még termetre sem nehéz lekörözni, így az ilyesmiket kezdem már megszokni, ám Haru imád a testi adottságaimmal cukkolni.

- Na, Törpe, mit csinálsz most hétvégén? - tart egy kis hatásszünetet. - Remélem iszol azért elég tejet...

- Haru, mióta itt vagy, azóta nyomod a hülye, google-ről betanult oltásaidat.

- Zavar, hogy nekem van telefonom? - legszívesebben letépném az arcát.

- Hagyj, és dugd fel a telefonodat jó mélyre, mert csak azt tudod, te buzi! - láthatóan kihoztam a sodrából, mivel utálja, ha buzinak nevezik.

- Ha már neked nincs mit feldugni, anyádnak sem kellett volna azt engedni, hogy felmenjen - ekkor elpattan az agyam. A srác mindig a közkívánat ellenére is elmondja, hogy mennyi mindenre futott neki, nekem pedig nem, ami egy ideig nem is zavar, ám ha édesanyámat veszi a szájára, mindig valami arra késztet, hogy beverjem a képét. Hiába, hogy az anyámra már nem emlékszem. A zsebébe nyúlok telefonjáért kutatva, mire elkapja csuklómat és elrántja onnét, majd rá is szorít. Felszisszenek, ám a srácnak ez inkább tetszik, mintsem bánná, hogy fájdalmat okozott - és valljuk be, hülye is lenne emiatt aggódni.

- Engedd el - szólítom meg, ám idegesítő mosolyával karöltve, megrázza fejét. Nekem pedig több sem kell. Azonnal ráugrok, és hol a fejét, orrát verem öklömmel, hol pedig a nyakát kapom el - ekkor már nála is elpattan a húr, és a földre gurítva könnyűszerrel ütlegeli az arcomat. Nem sírok, vagy kérem hagyja abba, még akkor sem ha agyonver ezt tudja jól, ám hirtelen egy jól irányzott öklössel töröm el az orrát, nem figyelt eléggé. Ekkor lefogja mindkét csuklómat, a földre szegezve őket markában tartva azokat, majd a másik kezével soroz meg jópár józanítóval.



~*~


Hétfő.
Nem akarok bemenni a szalonba ilyen kinézettel, de a Sensei bizonyára mérges lenne, és látni akarom őt. Igen, ezt még magamnak is nehéz bevallani. Sensei minig nagy meglepetéseket tartogat számomra, ám az utóbbi elválásunk, ritka kellemesre sikeredett. Mit szerénykedek basszus, imádtam. Ugyan vannak bennem kérések, miszerint miket nem mondott el arról, ami felzaklatta, de akkor nem éreztem helyénvalónak, hogy érdeklődjek róla. Talán most sem kéne, de nagyon is kíváncsi vagyok, mitől lehetett Sensei ennyire, de ennyire ideges, egy telefonhívástól, és Rin mégis mi az ördögről beszélt aznap? A tükörben mérem fel az állapotomat. Jól szétvert a köcsög, ám nem tudott sokáig fölényeskedni. Ugyan kicsi vagyok, de erős, és szerencsétlenségemre pont akkor látott meg a nevelő, mikor én következtem a harcban... hát, tőle is kaptam, de amit Haru művelt az arcommal, az borzalmas. És a szemét ráadásul, fel is jelenthet lassan! A szülimapom közeleg, nekem pedig se lakásom, se elég pénzem, hogy megéljek. Lehajtom fejem, a fürdőben álldogálok egyszál törcsiben a derekamra tekerve. A törülköző rég volt mosva, nem volt elég időm átöblíteni, ám legalább csak én törlöm magam vele. Senseinek bizonyára, nincsenek ilyen problémái.

Tulajdonképpen a főnököm, minden csak nem elhanyagolt, még az ingei is mindig kivasaltan és szépen állt rajta. Sőt, ha messzebb akarok menni, neki mindig finom, férfias illata van és sokszor irigykedem rá, mennyire más világban élünk. Keserű mosoly kúszik ajkaimra. Szerintem, megkedveltem Őt. Habár nem verem ki a gondolatra, de nem lenne ellenemre, ha netán többször érintene meg és közelebb lenne hozzám. Na, az végképp nem lenne rossz. De ő nem érezhet így. Kiabál velem, sokszor fogalmam sincs mire gondolhat, habár Rin azt mondta, hogy megvéd engem és hogy ritkán tesz ilyet - ez elég ok, hogy reménykedjek?

Fáj a szám.

A seb rajta már nem vérzik, de húzódik mikor megmozgatom ajkaim, az arccsontom is sajog. A barom, a szemem nem ütötte, de minden másom igen és a csuklómon is ott van a szorítása nyoma. Hánynom kell ettől. Mi a faszért vagyok ennyire gyenge? Felnézek a tetoválószalon épületére, az ajtó előtt állok, ám nem megyek még be. Miért jöttem el ide? Bizonyára le fog szidni, mert nem voltam itt időben, pluszban még... fogalmam sincs. Lehet haragszik rám, lehet azt hiszi, hogy direkt lógtam el két órát.

Veszek egy nagy levegőt, és benyitok, ám meg sem szólal a kis csengettyű, ami jelzi a vendégek érkeztét, mikor meghallom Rin hangját.

- Mit fogsz tenni? - tanácstalannak tűnik a szőke hangja.

- Mégis mit kéne tennem? - hallom meg a főnököm hangját is.

- Tudod egyáltalán, mit jelent ez? Van valami, ami alátámasztaná az igazad, amit felhasználhatnál, de nem akarod?

- Mégis ki a fene mondta, hogy nem akarom felhasználni? - csattan fel Sensei, mire felkapom fejem. Mit felhasználni, mire?

- Akkor? Mit akarsz?

- Elmennél végre? - feszült a hangja, eléggé idegesen cseng. - Kérlek, menj haza, vagy a dolgodra. Most ez nem fog menni.

- Rendben, majd visszajövök - ekkor hallom a cipője nyikorgását, így gyorsan ellépek az üzlettől jó pár méterre és hátat is fordítok, ám kétségtelen, hamar felismer mikor kilép az épületből. - Oh, Kou? Mizu? Már megint csokoládés fagyiért -... mi törtent az arcoddal? - próbáltam elfordulni tőle, ám erőszakos a srác és magával szemben fordít. Megragadja az állam, és lehajtott fejemet, minden ellenkezésem ellenére, felemeli. Megdöbben, majd szemügyre veszi a sérüléseket. - Mi történt veled? Ters megvert, miután elmentem?

- Mi? Dehogy!

- Akkor mi történt az arcoddal?

- Csak volt egy kis összetűzésem, ez srácoknál gyakori - rázom le magamról kezét, majd mikor megszólalnék, ő teszi előbb.

- Biztosan nyertél - mér végig, mire kelletlenül felsóhajtok.

- Na és ha nyertem? Amúgy meg-...

- Inkább menj, Ters vár már téged - lökdös befele, majd mikor elmegy, ismét az ajtó előtt álldogálok. Oké, túlleszek rajta. Benyitok, ám a főnököm, miután meglát, egyre inkább eltorzuló arccal tekint vissza rám.
 

Szerkesztve Bummie_KS által @ 2020. 09. 08. 18:36:23


Anettze2020. 08. 22. 13:34:14#35782
Karakter: Tersoros
Megjegyzés: Kou-nak


 Kou arca, még mindig vörösben csillog percekkel később is az eddigi köztünk legintimebb mondatok elszállása után és nem tudom, nem észrevenni, hogy tönkreteszi a ceruzáimat! Esküszöm ezt levonom a fizetéséből, mert ott marad minden rohadt fognyom! Az az egy grafit többet ér, mint egy ujja. Épp odamennék felcsapni neki egy újabb füzetet és jól kiosztani emiatt amikor két apró ujjbegy simul a karomra.
-Ez a horoszkópja?- faggat, már másodszorra ugyanazzal a kérdéssel, de én csak kétségbeesetten igyekszem elrohanni mellette és amikor a gondolataimmal vagyok, csak egy légtérben még mindig érzem az ajtón túl is a nagy, ártatlan őzike szemeinek a pillantását. A legtöbb nő akivel valaha találkoztam megirigyelné azokat a cuki kis szemeket, amikkel mindig bámul, mint valami megszállott. Minek kellett egyáltalán felvennem?!
 
~*~
 
-Am...Sensei?- szólít meg bizonytalanul nem sokkal azután, hogy kijöttem a mosdóból és természetesen óvatosan elpakoltam a masnit. Kissé kezd, már szinte bűntudatom lenni azért, mert ennyire retteg tőlem. Igazi kis érzékeny törpe és a megítélésemen Rin sem segített a minap, hogy jóformán lesmárolt amikor pontosan tudjuk mind a ketten, mi soha, de soha nem kezdenénk ki egymással, ez pedig a múltba nyúlik.
-Mit akarsz, már megint kölyök?- ha ismét a tetoválásaimról kezd faggatni esküszöm itt helyben felgyújtom magam, mert így is a pokolban járok, tökig.
- Éhes vagyok- pislog ismételten rám azokkal az irreálisan nagy íriszekkel, amik lassan jobban idegesítenek, mint a szavai. Nem tudom messziről kivenni, hogy milyen színűek ez pedig rohadtul idegesít, így közelebb lépdelek és mire észbe kapok, már a fülébe dörmögtem a szavaim. Ám a válaszomat nem felfogva az elriadt fiú reflexből a fagyasztót nyitja ki és fagylaltot hoz, nekem is. Szólnék neki, hogy tele van tömve egészségesebb dolgokkal a berendezés másik fele, de a végén vissza veszi a fagyim, így inkább, csak csendben maradok, már ameddig tudok. Megkocogtatja a vállam és képtelen lennék nem észrevenni, hogy újabban egyre többet ér hozzám még Rinnél és a kacérkodó vendégeknél is többet. Erről, majd beszélnem kell vele, kezd kellemetlen lenni.
-Sensei, kérdezhetek valamit?- töri meg a csendet nem meglepő módon a drága, egyetlen alkalmazottam és noha, olyan szívesen a képébe szúrnám, hogy már kérdezett, de valahogy most mégsem teszem, csak bólintok, mintha nem érdekelne pedig biztos vagyok benne, hogy kevés ember szarságaira figyelek annyira, mint az övéire. Talán pont azért, mert a végén valami elképesztően nagy hülyeséget csinálna, ha levenném róla a szemeimet, hiszen mint, már annyiszor mondtam ő is, csak egy kölyök.
-Miért szereti ennyire a fagylaltot?- ez nem is annyira személyeskedő kérdés, rosszabbra számítottam...- Ráadásul, csak a csokis ízesítésűt!- bök a dobozom felé, de ezt már kevésbé értem. A csokis a legjobb, ez nem egy rohadt kérdés! Még válaszolnék is szerencsétlenek, mert megsajnáltam amikor a telefonom hangosan csörögni kezd és most az egyszer nagyon nincs kedvem vele beszélni pedig megszokta menteni a mindennapjaimat.
- Rin mit akarsz?-kérdezem kissé ingerülten közben oldalra döntöm a fejem, ahogy próbálom megérteni, hogyan képes valaki pont vanília fagyit enni. „Micsoda kedves fogadtatás, pedig nagy hírem van... Most ezért nem mondanám el, de akkor valószínűleg megütnél, úgyhogy... Én sem akartam elhinni, de találtak valamit.” ekkor pedig gondolkodás nélkül kinyomom a telefont. Erre még nem állok készen, legszívesebben, csak összeesnék ma, már másodszorra mégis, ahogy felpillantok meglátom a kölyök fagylaltos arcát, és rajta a zavart, akkor pedig, már biztos vagyok még élnem kell egy kicsit, mert ez képes lenne kinyírni magát evés közben is.
 
~*~
 
Hanyatt-homlok kifutott az üzletből... Ez, azért már nem semmi. Utána kéne mennem pedig, csak pihenni akarok, de aztán elcsapja valami városi traktor amilyen szerencsétlen engem meg hallgathatnak ki a rendőrök és utána találkozom a síró anyjával a temetésén, na nem az több kialvatlan órát okozna!
 
~*~
 
-Kou!-kiáltok utána az utcán, ahogy messziről megpillantom. Lehetetlen nem felismerni. A ruhái lógnak rajta és állandóan minden nevetséges cucc rájuk van baszva, mindenkinél alacsonyabb és még a haja sem normális, mégis valahogy mindenkit megbabonáz, mint egy hülye szirén is lassan a szalonban is egyre több a középkorú kéjenc miatta. Esküszöm féltem. Amikor pedig közelebb érek, csak akkor tűnik fel, hogy nincs egyedül.
-Ha elfelejtetted volna, még tart a munkaidőd! Köszönj el a kis barátodtól, mert mint említettem dolgozol, és most jut eszembe, ne rágcsáld a ceruzáimat, mert drágábbak egy esténél egy luxus prostinál! Most pedig gyere!- ragadom meg a kezét magam után húzva az utcán, és csak arra tudok gondolni, hogy vigyorgott arra a másik kölyökre, miközben a keze a vállán volt és rám milyen dühvel néz még mindig.
-Ami pedig a kérdésedet illeti, ironikusnak tartom, hogy egy borzasztóan hideg dolog melegíti fel a bensőmet gyermeki boldogsággal, ezért eszem fagyit! A csokis meg a legjobb belőle! Erre, csak azért válaszolok, hogy annyira ne legyek faszfej, mert megzavartam az utcai enyelgésedet. Ne hidd azt, hogy mostantól öribarik leszünk!- látom, hogy szólásra nyitná a száját, de én inkább továbbra sem elengedve a csuklóját a ceruzákhoz lépek és a kezembe veszek egyet, teljesen elvesztve az eszem.
-A ceruzákat, így kell fogni, létszíves tanuld meg és kezdj valamit a szemeddel, mert annyira, annyira idegesít- nem sokkal később, már a falhoz döntve Kout találom magam és fogalmam sincs mit tennék, ha nem ránt egy ismerős tetovált kéz le róla. Rin...
-Látod! Tudtam, hogy idegbeteg leszel, ha elmondom, de legalább a szegény srácra nem hoznád rá a frászt! A te szavaiddal élve, csak egy kölyök! Tanulni akar, nem téged elviselni! Most menj fel az emeletre és ne gyere le addig amíg le nem nyugodtál és lehetőleg felejtsd el azt, hogy kinyírod magad!- meg sem tudok szólalni, csak bámulok a kölyök után, ahogy Rin feltessékel és beszélni kezd a gyakornokomhoz nem tudva, hogy mindent hallok, mégsem akarom megállítani túl fáradt vagyok.
-A mai nagyon nehéz nap neki, mert egy régebbi ügy amiről én nem beszélhetek neked újra a felszínre tőrt, és ilyenkor kissé bipolárissá válik. Nem beteg vagy ilyesmi, csak... Egy érző emberi lény, aki hiányolja azt aki a legközelebb állt hozzá. Ha néha keményen is viselkedik veled tudom, hogy kedvel téged, nagyon jól ismerem. Engem is, majd megvert, csak mert rád néztem, ergo védelmez amit nem tenne meg mindenkiért. A te esetedben ezt meg is értem, elképesztően pici vagy és ez fura ismerve őt, de a lényeg az, hogy légy türelmes vele és ne ijedj meg, ha annyi fagyit eszik is, leedzi mindet, sőt azon az egy dolgon kívül még ijesztően egészségesen is étkezik. Eltértem a tárgytól, vigyázz rá amíg én meg nem oldom a dolgokat!- ezzel pedig még hallom az ajtó csengettyűének lágy zenéjét tudatva, hogy Rin elment.
 
~*~
 
Órákkal később járunk mióta Rin elment és én, már túl vagyok fél óra edzésen, két tananyag megírásán és éppen európai vacsorát készítek, amikor hallom, hogy a lépcső halkan megnyikordul és nem sokkal később egy fehéres hajkoronát pillanatok meg az ajtóban.
-Sensei, jól van?- nem akarom, hogy aggódjon, hogy így nézzen rám, ahogy ebben a pillanatban soha, de soha többé. Fél és talán sajnál, mint valami szörnyet.
-Ez a kifejezés az arcodon jobban zavar, mint amikor vigyorogsz. Inkább gyere vedd le a cipőd és egyél, ma már úgyis bezártunk, átállította Rin a táblát amikor elment, az előbb írta- Kou arca ismét meglepődöttségbe csap át, ahogy magamhoz invitálom, de aztán a világos barna faasztalhoz lépdel és egy felém néző székre helyezkedik amikor észreveszem, hogy nem ér le a lába. Ettől pedig mosolyognom kell, igaz én az átlagnál még magasabb is vagyok, de ő tényleg pici.
- Ez micsoda?- néz furcsán a tányérjára.
- Pásztorpitének hívják... Ha nem vagy laktóz érzékeny semmi bajod nem lesz tőle attól, hogy nem a kínai konyha egy része. Évek óta itt élek, de utálom az összes flancos kaját innen és az indiai sem jobb amiket anyám csinál mindig. – húzom össze az orromat fintorogva az emlékekre és észreveszem, hogy Kou különösen csendes.
-Valami baj van?
-Nem, csak még sosem beszélt ennyit hozzám Sensei, főleg nem ilyen... Kedvesen. -pirul el a mondandója közben nekem pedig nevetnem kell, ahogy most meg megégeti a nyelvét a kajával és még a pólóját is összekeni vele.
-Hogy lehetsz, ilyen szerencsétlen? Kaja után kapsz egy kisebb pólót, kell lennie valahol. Ami pedig a mait illeti, már mondtam, de egy faszfej vagyok. Illetve a főnököd, de van önkritikám-egy kisebb mosolyt eresztek a srácra, majd bekapok egy falatot az ételből és ráérősen rágni kezdek.
-Mivel még mindig nem járna le a munkaidőd, tekintsd ezt munkavacsorának. Át kell egyébként is beszélnünk pár dolgot, mint például a technikádat, a biztonsági dolgokat azt, hogy mit nem tehet meg egy vendég vagy én, akkor is, ha nincs munkaügyi felügyelőnk és hasonlók. Készítettem neked két mapoát, ott lesznek a kisasztalon arról, hogy hogyan tisztítsad a tűimet és azt, hogyan fogd azt az átkozott ceruzát... Fontos, hogy megtanuld nem, csak azért mert a jelenlegi formátumtól amit alkalmazol öngyilkos akarok lenni.
-Sensei?
-Igen?-húzom fel a szemöldököm látva valamit nagyon tartogat magában
-A barátja mondott dolgokat és magának állandóan változik a hangulata...
-Tudom, emiatt elnézést kérek évek óta egyedül dolgozom, nem viselkedtem profiként. Mostantól kizárólag a munkai gondolataimat fogom megosztani kettőnk között. Nem kell aggódnod.
 
~*~
 
Egy hét telt el az a vacsora óta és én tartom magam az ígéretemhez, a vendégek pedig mosolyogva jönnek, majd mennek, még én is gyakran jobb kedvembe vagyok, csak ő nem... Az a vacsora óta szinte magába fordult és fogalmam sincs mit tettem.
-Kou! Gyere ide kérlek!- intem magamhoz, ahogy kilép az előző vendég az ajtón ő pedig, mint mostanában mindig, annyira furcsán néz rám.
-Még nem végeztem minden feladattal amit adott, Sensei. Viszont hamarosan megleszek...- kezd el rögvest szabadkozni, de fiatalnak sincs mi végett. Ez, már nem félelem inkább... Tartózkodás?
-Nem ezért hívtalak ide, Kou. Mostanában meglehetősen lehangolt vagy. Történt valami? Esetleg mondtam valami rosszat? Nehéz még fent tartanom ezt a szakmaiságot...
-Nem ez a bajom- kiállt rám hirtelen bennem pedig most tudatosul, hogy mióta nem hallottam hangosan beszélni
-Maga, olyan lett, mint egy átkozott etikett robot! Állandóan kényelmetlenül érzem magam az új ingei miatt, hogy ha véletlenül magához érek vagy önmagam vagyok! Mindig is tudtam, hogy a munka sem lesz könnyebb az életnél, de maga direkt megnehezíti! Először egy agresszív állat, majd, majd amikor kezdem szimpatikusnak tekinteni, mert én ilyen hülye vagyok egy ilyen valami lesz és...- elkezdett sírni. Itt sír a kibaszott százhatvan centijével előttem és nekem megszakad a szívem.
- Kölyök...- suttogom magam elé és önkéntelenül végig simítok a fedetlen karján, majd hirtelen a mellkasomhoz vetődik a feje és szorosan ölel. Mi történik velem...
- Gyűlölöm ezeket a szar ingeket- és olyan jól esik megint önmagamnak lenni


Bummie_KS2020. 08. 15. 14:17:24#35776
Karakter: Okozaki Kou
Megjegyzés: Senseinek!


 Egy követ tartok magam előtt. Pontosabban a markomban. Ezzel fogom magam megölni, ha a Sensei megint hülye fagyiért fog elküldeni! Komolyan, embertelen amennyit meg tud enni, és még ő van sokszor felháborodva rám?! Látta már magát miközben egy doboz édességet úgy pusztít el mintha csak táblacsokit enne?!

- Ooff! - vágom zsebre a kavicsot immár a boltban, a hűtőknél álldogálva. Ez még nem is lenne rossz, de még fizetést sem kaptam és csak azért fizetni nekem, mert elmegyek neki a boltba fagylaltért, nem érné meg. Mondjuk nekem mindenképp jó lenne, de... - Megőrülök! - hajamba túrva fogom markomba kusza tincseim, fel vagyok de tényleg már háborodva. Ha ennyire kell neki fagyi ne velem hozassa, hanem akkor legyen leleményes és magának rendeljen egy raklappal! Dühödten a kosaramba dobálom az összes csokoládés ízésítésű fagyit, plusz veszek magamnak egy vaníliásat. Megérdemlem. Egyértelműen, a melegben járkáltat és nincs lelkiismerete sem, hanem csak elém vágja a pénzt. Ez felháborító!

Amint megtalálom a pénztárt, s kifizetem a horribilis összeget "pár" doboz fagyiért, indulok is vissza az üzletbe, sietek, nehogy elolvadjanak a fagyik, ám mikor megérkezem, elég zavarbaejtő mondatra érek be.

-Ne már a farkad is láttam, már olyan nagy, mint te haver!- hogyan? Tessék? Sensei barátja? Sensei meleg? Megilletődve és teljesen elpirulva nézek előre, nem tudom mit nézek de az biztos, hogy a hang tulajdonosa felé nem mernék már. Jézusom. Sensei, te ilyen nagy dologgal jársz a gatyádban? Mi a pokol! Nyelek egyet, a kiszáradt torkom eléggé zavarónak tartom. Oké, Sensei nagyon is helyes, kívánatos, de pont... szóval a saját nemét szereti? Lassan a vendégére vezetem a tekintetem. Ó, atyám. A csávó teli tetkókkal, és eléggé zavarbaejtően sokat mutató, provokatív tetkóval rendelkezik - illetve csak fog rendelkezni. Megrázom fejem.

- Nem dugod meg a gyakornokom- engem? A szőke férfi? Mi? Teljesen értetlenül álldogálok, aztán mikor egy puszit akar adni Tersoros Sensei szájára, kikerekednek szemeim. Mi a pokol!?- Hülye!

- Nincs közünk egymás nemi életéhez, de hidd el az a barom után három napig nem tudnál kikelni az ágyból, ergo nem dolgoznál, én pedig kirúgnálak, úgyhogy ne nézz rám azokkal a boci szemekkel és nézd át a kisasztalon lévő mappát neked csináltam a vonalvezetésről. – annyira nem figyelek oda semmire miután végre kaptam munkát, illetve egy kis segítséget, hogy azonnal a mappához pattanok. Átnézem, lecsekkolom mikre kell odafigyelnem és mikor tisztázódik bennem néhány kérdés, a rajzokat illetően, bólogatok. Szóval a Sensei eddig is gondolt rám? Ez melegséggel tölt el. Visszaemlékszem a szavaira, ám hirtelen elpirulva kapom fel a fejem. Már ne már!

 

 

~*~

Számban a ceruzát rágom, miközben igyekszem odafigyelni a vonalvezetésre, ám lefoglal egy bizonyos férfi bámulása, avagy elmélkedés róla. Bizony, a barna hajú fiú nem messze tőlem tevékenykedik, ám megáll tekintetem az egyik tetoválás láttán. Ikrek? Az nem...
 

 

-Az európai horoszkópban hisz?- kérdésem közben a férfihez sétálok, megérzem finom illatát. Nem tudom mivel fújhatja magát Sensei, de nagyon jó illata van. A tetoválásra simítom mutató és középső ujjamat, majd végigsimítok rajta, tényleg tökéletesen van megcsinálva és mutatós is.

- Ez a horoszkópja?- mivel még nem válaszolt nekem, felteszem a kérdést ismét szelídebben, nem akarom magamra haragítani, ám ez eléggé hülyeségnek bizonyul, mikor válasz nélkül elfordul, keres valamit és elhaladva mellettem, elsétál. Sokat pislogva nézek a férfi után.
 

~*~

 

--Am... Sensei?- ismét megszólítom. Oké, nem kéne kihúzni a gyufát, de már eléggé éhes vagyok és hozzám sem szólt azóta, szóval eléggé feszélyezve érzem magam a társaságában. Abbahagyom a rajzot, és felpillantok, miután a szavamba vágott.

-Mit akarsz, már megint kölyök?

-Éhes vagyok- felelem az indulatosnak tűnő, hatalmas hűtőnek. A mai után, miután megtudtam, hogy lehetségesen meleg avagy biszex, s hogy mekkora csomagot hord magával, szóval még egy picit emésztem a dolgot. Amikor lehajol a fülemhez, megdermedek. Mi a pokol! Nyelek egyet, tuti hallotta, hiszen annyira közel van és az illata is immár sokkalta intenzívebb, mint amit az előbb éreztem a közelében. Dübörög a szívem, de magam sem tudom miért, talán az ismeretlen, meglepően közvetlen közelségtől?

-Hűtő, te buta - lefagytam, tuti hogy nem mozdulok meg. Jézus isten! Mi történt itt két pillanattal ezelőtt? A mellkasom emelkedik és süllyed ahogy levegőt veszek, megrázom fejem. Biztos csak ugratni akart! Felpattanok és a hűtőhöz megyek, ám megleptem saját magam! Vaníliás fagyi is van, így kikapom azt és egy csokisat is mellé, majd a Senseihez sétálok, megkocogtatom a vállát. Hátranéz, s biztos nek fordult volna meg, ha nem lett volna nálam fagyi, méghozzá csokoládés.

- Sensei, kérdezhetek valamit? - amíg megtartjuk a kicsitsem egészséges vacsora félénket, kanállal a számban beszélek. Ő felnéz rám, majd bólint egyet - de az arcán egyértelműen lerí, a legkevésbé sem érdekli a mondanivalóm.

- Miért szereti ennyire a fagyit? - kiveszem számból a kanalat, az ő csokisa felé bökök. - Ráadásul csak a csokis ízesítésűt! - nem kapok rá választ, mert hirtelen csörögni kezd a telefonja. Felveszi, miután a kijelzőről megtudta, ki keresi.

- Rin, mit akarsz? - hangja a szokásosan cseng, én pedig nézem ahogy telefonál, oldalra billentett fejjel vizslatom. Erős, nagydarab egy férfiról van szó, de ő a fagyiért él a leginkább. Chh. Pazarlásnak is mondhatnám, a csávó egyértelműen nincs tisztában azzal, milyen külsővel rendelkezik. De miért is érdekel ez engem? Bekapok egy nagyobbacska falatot, mire a fogaim fájdulnak meg. Nyüszítve kapok a számhoz, majd tátott szájjal, fújom ki a hideget, illetve igyekszem a taktikát alkalmazni, s próbálom nem kiköpni az olvadó fagylaltot.

A Sensei még mindig telefonál, éppenséggel elfintorodva figyeli az előadásomat, még a számon is kifolyt a nyálas-vaníliás nedű, halkan, kínosan röhögve törlöm le az államat és a nyakamat pólóm nyakkörével. A dobozra rácsapom a fedelet, majd felpattanok és elteszem a fagyit, a kanalat pedig leöblítem és a helyére teszem. Behúzom a széket, meghajolok és kirobogok az üzletből. Ez rohadt kínos volt, basszus! Hirtelen megállok. Na meg előbb is jöttem el, mint kellett volna!

- Aish, Kou! - dobbantok a lábammal mérgemben. - Jól megcsináltad most!

- Mit is? - ijedtemben ugrok egyet, az elsőre felismerhetetlen hangra, hirtelen azthiszem a Sensei az, de nem, ő csak Dei. Sóhajtva teszem vállára kezem.

- Az életem egy kész komédia... nem, talán jobb is lett volna, ha kiröhög inkább - indulok is meg az értetlen haverommal, előttem tolva őt előre, ugyanis addig egy tapottat sem mozdul, amíg el nem mondom miről zagyválok. 


Anettze2020. 08. 12. 21:45:45#35774
Karakter: Tersoros
Megjegyzés: A kiskutyának


 Fogalmam sincs mit eszik a nő azon a tetováláson, vagyis pontosan tudom, hogy semmit, de megfektetné a srácot viszont, ha a vendégek miatta is jönnek és felpontoznak az nekem, csak jó meg, hát olyan ijedt, védtelen szemekkel nézett rám amikor meghallotta, hogy feljelenteném, hogy kis híján megsajnáltam, mert csak egy kicsi kölyök, de aztán rájöttem a kölykök sokszor rosszabbak a felnőtteknél, úgyhogy ez nem mentené fel a srácot, de akkor is valami arra késztet, hogy ne rúgjam ki vagy verjem meg pedig attól a hülye vigyortól nagyon- nagyon közel kerülök hozzá...
 
-Kou, az én nevem Okozaki Kou!- nyújta felém az apró, szinte nőies tenyerét, de eszem ágában sincs elfogadni, mert nem vagyunk egyenrangúak és pont amikor arrébb akarnám lökni azt a suta kezet maga mellé vonja, és rájön nem tervezem semmilyen formában megfogni, valószínűleg sosem. Egyébként pont, olyan aranyos neve van, mint amilyen kis esetlen, de ezt azért mégsem mondhatom ki, úgyhogy csak próbálom visszafogni a fellebbenő mosolyomat
 
-Nem vagyok kölyök, lassan és biztosan tizennyolc leszek! Mikor megláttam a munkáit Sensei, egyből tudtam, önhöz kell jönnöm tanulni, s nem csak azért, mert ehhez nem kell diploma és a barátaimnak akarok ingyen szolgáltatást nyújtani- igen is kölyök, akarom mondani, de pofátlanul elveszi tőlem a lehetőséget, szinte a szavamba vág! Igazi kölyök... Utálom, egyszerűen idegesít
 
-Hanem azért is, mert megtetszett a mestersége és ez a hely baromi forgalmas, és rengeteg jó ötlete van és habár morbid picit, mondjuk a kígyós... azért van benne spiritusz! – sandít a rajzaim felé én pedig legszívesebben tényleg leütném, hogy kritizálni meri a munkáimat és a legnagyobb érzelmekkel társított műfajt! Azonban, még mindig beszél, sose, sose fogja be...
-Szorgalmas vagyok, tanulékony, és szeretnék egyszer én is nyitni egy saját sszalont- felhúzom a szemöldököm, ahogy elképzelem saját szalont vezet és biztos vagyok benne, hogy az lenne a...
- Kész katasztrófa- mormogom magam elé kifújva hosszasan az idegeim végett betartott levegőt, majd lassan szóhoz fogok
 
-Na és miért kéne téged alkalmaznom- kérdezem keresztbe fonva a karjaim mire a szemei, úgy kikerekedne, mintha csak éppen dugni készülne.
 
-Nos... mert szorgalmas és tanulékony vagyok- ismételi meg előző szavait kérdezve és most már biztos vagyok benne, hogy nagyon is kis sérülékeny bogyó, ha azt is hiszi eltakarhatja az igazi önmagát, de attól soha nem szabadulhatunk...
 
 
-Félre értesz, Kölyök – intem le egy flegmán. – Eddig, amiket hallottam... – harapom be az ajkaimat rendezve a gondolataimat, de aztán úgy vagyok vele a főnöke leszek, úgy beszélek vele ahogy akarok és folytatom a mondandómat.
 
-Majdnem segget nyaltál. Rád vagyok kíváncsi, nem pedig a szende és cukika, hízelgő beszédedre. Kamu szaga van annak amit mondtál
 
-Jól átlátott a szitán, Sensei- vakarja meg fészkelődve a tarkóját, mint valami elbaszott kiskutya aki láttán nem tudod eldönteni, hogy sírj vagy nevess
 
-Én csak szeretnék pénzt keresni, láttam sokat kapott a munkájáért a múltkor. Ha összegyűjtök valamennyit, elköltözhetek otthonról – a szavai közel sem, olyan magabiztosak, de most már tudom én is, olyan balek vagyok aki megsajnálja a kutyulit és lassan bólintok. .
 
-Ez azt jelenti, hogy felvesz? – ismét bólintok egyet, de azért felemelem a mutatóujjam a magasba piedesztálra emelve szavaimat és fontosságuk.
 
-Amíg nem okozol galibát, addig hagyom, hogy zaklass – erre nagy örömmel, elém libbenek és megragadja a kezem és baszod rázogatni kezdi... A végén le is smárol, így hát sietve elhúzom a kezem az ijesztően puha érintése elől. Kölykök, ez is rájuk vall...
 
 
-Akkor az első teendőd – az ajtó felé bökök és esküszöm egy pillanatig majdnem össze hugyozza magát félelmében.
 
-Menj, hozz nekem csokis fagyit.- vigyorgok rá és a kezébe nyomok jó pár yent és még odasúgom, hogy elég holnap hoznia. Majd a fagyasztó felé indulok egy újabb dobozért, mert úgy néz ki őt még nehezebben viselem el, mint a többi embert.
 
~*~
 
Másnap, olyan dél körül vagyunk mióta felvettem a kölyköt, akit az előbb küldtem el ismét csoki fagyiért, mert csak hármat hozott. Ki vesz csak három fagyit?! Az összeset meg kell venni... Viszont a lényeg az, hogy Rin az egyetlen és egyben legjobb barátom ismét itt van, hogy magára varrassa a világ legprovokatívabb tetoválása egyikét és szüntelenül ecsetelgeti mennyire jó lennék akt modellnek amikor ezerszer megmondtam neki, hogy nem.
-Ne már a farkad is láttam, már olyan nagy, mint te haver!- és persze, hogy erre a rohadt mondatra érkezik meg elpirulva a törpe és Rin kék szemei, már vetkőztetik is
- Nem dugod meg a gyakornokom- felelem a kelleténél hangosabban és az a fiú még mindig, csak áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség amikor kikísérem lökdösődve a szöszit, aki természetesen pont most akar egy nagy cuppanós puszit adni a számra...
- Hülye!- kiálltok utána, majd komoly arccal fordulok Kou felé és egyébként fogalmam sincsen miért emlékszem a nevére...
- Nincs közünk egymás nemi életéhez, de hidd el az a barom után három napig nem tudnál kikelni az ágyból, ergo nem dolgoznál, én pedig kirúgnálak, úgyhogy ne nézz rám azokkal a boci szemekkel és nézd át a kisasztalon lévő mappát neked csináltam a vonalvezetésről. – látom, hogy meglepődik amiért dolgoztam neki valamivel, majd sietősen bele is lapozik a mappába, újból vigyorgó arccal én pedig, csak megrázom a fejem és rajzolni kezdek fagyit nyammogva, mert az mindig lenyugtat.
 
 
~*~
 
 
-Az európai horoszkópban hisz?- kérdezi hirtelen a világos hajú én pedig azt se tudom miről van szó amíg rá nem teszi a vékony ujjait a tetoválásomra amin annyi áll „ikrek”.
- Ez a horoszkópja?- kérdezi óvatosan és fogalmam sincs miért nem fogja be, de a kezem ökölbe szorul és sietősen keresgélni kezdek a fiókok között amikor végre megtalálom azt a hülye rózsaszín masnik egyikét és magamhoz szorítva viharzok el a hely mosdójába, amíg a földre nem rogyok és tudom innentől kezdve még szemetebb leszek vele.
 
~*~
 
--Am... Sensei?-szólít meg óvatosan 7 óra magaslatában mire mérgesen fordulok felé és vágok rögtön a szavába
-Mit akarsz, már megint kölyök?
-Éhes vagyok- nyel egy nagyot félve, ahogy közeledek felé, majd lassan a füléhez hajolva suttogom neki saját magamat sem értve
-Hűtő, te buta- és hátat fordítók a teljesen lefagyott fiúnak.
 
 
 
 


Bummie_KS2020. 07. 23. 11:40:45#35763
Karakter: Okozaki Kou
Megjegyzés: A mogorva Senseinek!


 Hatalmas ásítás követte a délutánomat, akaratlanul elaludtam pár percre a meccs után. Minden nap - persze ha az idő is úgy akarja, játszunk pár mérkőzést a barátaimmal – izzadásig, ragadásig, habár a labdánk már cafatokban van, de minket ez azonban a legkevésbé sem zavar. Még anno valahonnan loptam, egy kertből a kincsünket, mert igen, számunkra ez a pattogó, kész kincsnek van számítva (már csak azért is, mert amúgy ez az egyetlen tárgy, amit játékként kezelhetünk), és ezt a lányok is tudják, a legkisebbek akiket még nem adoptáltak is tisztában vannak azzal, hogy ezzel a bőrrel, bizony tisztelettel kell bánni. Mindenesetre ez csak a látszat, szerencsétlent annyit rúgtuk-nyúztuk, hogy már feladta a harcot – ki is durrant, miután Dei a kapura lőtt vele – kapuként szolgáló két szemeteskuka közé szépen ívelő góllal nyertünk.


Így hát mint a legidősebb a csapatban, elindulok ismét szerezni labdát – átmászom a kerítésen, ugyanis ha megtudná valamelyik nevelő, hogy szabadon kóborlunk a városban, bizony lenne ne mulass, főleg ha kiderülne, hogy lopással vagy egy kisebb csellel zárul utam, ám hirtelen – a frászt hozva rám, Dei terem mellettem. Kérdő tekintetem látva magyarázatot is ad, hogy miért is gurult mellém.
- Tudom, hogy el fogsz kóborolni, szóval mielőtt hazajönnél üres kézzel, intézkedek. Másrészt, én voltam az aki kidurrantotta – megvonja lomhán vállait, mint akinek aztán tökmindegy lenne, de tudom jól, miért is jött velem. Illetve már kezdem sejteni.
- Szóval nincs a képben a csinos szőke, akit még a parkban láttál, igaz?
- Nem! – hevesen megrázza fejét annyira, hogy félek le is repül nyakáról.
- Persze... – hagyom is ott a nagyban tiltakozót – Ne felejts el óvszert húzni! – azért ezt még odakiabálom neki, pedig aligha van köztünk két méter, de persze fő, hogy azért legyen fogalma a védekezésről... nem mintha fel kéne hívnom rá a figyelmét. Hátra fordulok, hogy meglessem az arcát és bingó! Totál vörös.




~*~
 


Miközben azon töröm az agyam, hogy hol és minként kéne szereznem labdát, elhaladok a kihalt kertek mellett. Sehol semmi kint hagyott játék, vagy egy kisautó, még egy kutyaház sincs! Mondjuk az utóbbit aligha tudnánk felhasználni otthon játék céljára, másrészt aligha tudnám elcipelni az árvaházig. Vajon elbírnék egy kutyaházat?
Nincs mese, akkor a városba kell mennem. Elcsípem a buszt, ami pont jókor jön, leülök a helyemre és körbenézek a kis utaskísérőn. Mindenki telefonozik, vagy fülhallgatóval a fülében néz ki bambán az ablakon, ettől pedig elmegy minden jó kedvem. Na jó, nem mintha elszomorítana a technika fejlődése, de így még az ember arcára sem képesek nézni az emberek, internetről ismerkedni és minden problémás helyzetbe belekeveredni egy weboldal felület által, kicsit taszító és elkeserítő. De ami még inkább, hogy még a gyerekek is azt a szart nyomják leállíthatatlanul, a külvilágra nem figyelve! Mi van, ha elkalandozik és a szülő nem veszi észre? Oké, talán kezdek kicsit túlzásba esni.

Egy megállóval később szállok le mint szerettem volna, de mindegy is, tudok gyalogolni. Illetve csak akarnék tovább menni, de megállásra késztet az a menő bolt, ami nem messze a buszmegtől helyezkedik el, így rögvest meg is lesem mit találhatok ott, habár a dizájn már sejteti. Nem lövök mellé. Az átlátszó üvegre tapadok, akár csak egy pióca, és figyelem ahogy a srác tetoválja a másikat. A figurát, amit a vendég hátára készít a művész, nem látom rendesen, de látható a koncentrációja és amúgy, a profilja nem is néz ki rosszul. Azt hiszem a sráchoz sok női vendég járhat, mert kizárt, hogy egy ilyen pasashoz ne menne egyetlen nőnemű lény. Ahogy látom végez is a tetkóval, magyaráz valamit és mikor fizetnek neki, a szemeim a kétszeresére nő. Hűha!

Miután a vendég elment, én kapok az alkalmon és benyitok, ám nem számolok azzal, hogy orrba vágom az idegent. Már épp kezdenék tőle bocsánatot kérni, mélységesen sajnálva a tettemet, mikor rám morog és szinte követelve, beszélni kezd hozzám.

-Ma már nem tetoválok- szögezi le azonnal, mire köpni-nyelni nem tudok, így folytatja a mondandóját.

- Gyere vissza holnap, ha elmúltál 18! Kölyköket nem vállalok, az a dadák dolga. – na álljon meg a nászmenet! Még mindig megrökönyödve bámulom a srácot, annyira meglep az amit mondd, de egyben aztán fel is háborít. Kölyök?! Dada?! Ha tudnád, mennyire nem kell nekem dada! Végül veszek egy nagy levegőt, és igyekszem kultúráltan válaszolni.

- Nem tetováltatni jöttem...- de szóhoz sem hagy jutni, ezért tátva marad a szám egy darabig a szavam formálásában, aztán össze is zárom ajkaimat.

- Piercinget NEM vállalok, az istenért, már az ajtóra is kiírtam!- tuti valami felidegesíthette, mert ez a csávó nem komplett, az fix! Ám hiába a nagy bátorságom, amikor a falba csap, ijedten ugrok meg és pillantok fel dühös, mogyoróbarna szemeibe. Komolyan, szinte villámokat szór rám! De nem engedhetek, a félelmeimnek, annak hogy a srác egy kézzel tudna a falba építeni... muszáj tanulnom tőle. Tizenhét vagyok és nincs munkám, s ha betöltöm a Kort, a nagy betűs Kort, nekem végem. Nem lesz miből megélnem, nem mehetek alkalmi melókra, mert a termetem és az izomzatom, bizonyára nem bírnék melózni egy építkezésen. Más megoldás pedig, hogy focista legyek... nos, az konkrétan lehetetlen. Hacsak nem vagyok Ronaldo. Nézzük a jó oldalát, ha fel is vesz magához, a keménysége talán előrébb lökne az utamon mintsem hátrébb, egy erős kezű tanár, aki megköveteli amit akar, sokkal inkább válna hasznomra.

- Igazából tanulni akarok magától, sensei. – felelem hatalmas vigyorral, valahogy ezzel próbálom őt meggyőzni, rávenni taníttatásomra. A kisfiús mosolyom mindig célba ér, de most valahogy inkább mérgesebbnek néz ki az alany.

- Nem vagyok tanár, keress mást!- alig hallom amit mondd, s igencsak bepánikolok, mikor elfordul és elindul, automatikusan a karjáért nyúlok, amit ki is ránt a mancsaim közül és dühösen fordul vissza felém.

- Legalább hallgasson meg!- de hiába, már kint is találom magam. Az ajtó előtt állok és nem mozdulok egészen addig, amíg el nem döntöm, igenis kell nekem a Sensei tudása.




~*~




 Annyira igyekszem minden egyes nap jelen lenni a tetkó készítéseken, hogy már tényleg zaklatónak érzem magam, de akárhányszor járok a férfinél, ő mindig vagy rám ordít, vagy kidob az üzletből, vagy pedig kiátkozza az égieket is, csakhogy tűnjek el a közeléből, de viszont sokszor láthatom csodálatos munkáit. De ez a mogorvaság, talán éppen ezért nem tántorít el a célomtól! Muszáj, illetve tudom, hogy megtudom győzni, hogy tanítson engem. Meg kell engednie, hogy a tanítványa legyek, még ha ez eléggé nehéz feladatnak is minősül.

-Nem akarhatod te ennyire ezt!- amint benyitok ő felkapja a fejét, és már rám dörren dühös szemeivel az enyéimbe bámulva. De, pedig ennyire akarom, s nem is engedem el a pillantását. Nem én!

-Biztos vagyok benne, hogy te is, csak azért akarod ezt az állást, mert nem kell hozzá diploma meg a hülye Kis barátaid díjaznának pár ingyen tetkót! Ha igazán akartad volna ezt portfolióval jössz és nem késve az első nap! És tudod mit...- akkora indulattal beszél hozzám, sőt, lassan ordítozik velem, hogy tényleg kezdek megijedni tőle, hátrálok is pár lépést, de egyben felháborítanak a szavai. Mi, tessék? Hogy mit mondott? Aztán a megmentő, ám könnyen vihart csitító csengő hangja, plusz egy igen csinos nő sétál be a helyiségbe. Jól meglesem, a nőn több helyen vannak tetoválások, pont mint Sensei testén. Habár Sensei tetkóit már akkor észrevettem -és talán több is van rajta mint a csinos asszonykán -, mikor elsőnek bámultam az üvegen keresztül őt, most valahogy méginkább felkeltette az érdeklődésem. Eddig annyira el voltam foglalva a célommal, hogy észre sem vettem, Sensei bizony dögös pasi. A nő arca pedig, amint meglátja Senseit, már ragyogó mosolyt ölt is fel arcára. Pff. Tipikus.


- A fiatalember segít önnek mintát választani, és természetesen rajzol is magának, hiszen ezért van itt! Ha megvannak akkor pedig kérem, mondja el nekem elégedett e a teljesítményével. Ne ijedjen meg, de ezen múlik fel e jelentem zaklatásért – a nő nem, viszont én rendesen beparázok. Fel is akar jelenteni? De... én csak... hát így állunk? Elszántan meredek a nőre, aki kissé értetlenül pillog rám és Senseire. Ha rajzot akar, megkapja!




~*~




 - Mondja csak, milyen tetoválást szeretne? – megtalálok egy kész kötetet, amiken bizony Sensei vázlatai vannak, vagy kész tetoválásai. A múltkori, amikor a srác hátát csinálta, azt nem fényképezte le – bizonyára szívózott vele eleget, lehet emiatt nem akarta betenni a sok remekmű közé. Kár. A nő rábök egy címerre, amin egy kígyó tekereg és annak fejét egy nyíllal átszúrva tartja ott.

- Valami ilyesmire gondoltam, de mindenképpen nem kígyóra – bólintok egyet, és feltalálva magam kapkodok a mancsomba ceruzát és egy lapot, melyre felrajzolok egy mintát. A mintám a következő, két oposszum ahogy egy mamut csontra tekeregnek, ám itt inkább barátibb céllal, a két állatka farkát tartja össze egy gémkapocs. Sensei bizonyára durva tetkókat csinálhatott, és ez a nő sem lehet nagyon cukorfalat. Közben persze beszélgetünk, igyekszem válaszolni a kérdéseire, folyamatosan kérdezem min és hogyan változtassak, aztán végül Sensei előtt dicsérgetni kezd, kényelmetlen ugyan de nagyon jól esik a kis kedvessége – nyomás alatt tehát jól dolgozom? Persze szóba jött a zaklatós téma is, mire a szín tiszta igazat válaszoltam neki – nem zaklatom, csak tanulni szeretnék tőle. Ez annyira megindította a nőt, na meg hogy „ilyen fiatalon” tudom mit akarok, hogy odáig volt a nevettséges vázlatomért.


Sensei arcáról nem tudok semmit sem leolvasni, ezért feszülten várom a válaszát közben és azért imádkozom, hogy végre hagyja abba a dicsérgetésem a nő.

-5-ösre fogom értékelni a helyet, uraim. Alig várom, hogy fel is varrják rám ezt a szépséget. – elmegy az asszonyka, s mint megtudtam, a neve Sakura, s akaratlanul is kicsúszott a számon beszélgetéskor, hogy tökre a Narutóbeli Sakura jut eszembe róla – mire felnevetett.
A Sensei végül felém fordul.

- Meséljen magáról, kölyök! Illetve vegye le a képéről ezt a hülye vigyort, mert nem tűröm az efféle megtörött vonalvezetést! Kifogom magát készíteni, ha egyáltalán alkalmazom – ez annyira meglepett – de jó érzéssel töltött el, hogy nem sikerült a vigyort leküzdeni az arcomról. Habár egész végig rajta volt, de legbelül alig vártam, hogy a Sensei mondjon valamit, negatívat és pozitívat egyaránt. Leül velem szemben a forgós székére, a lapot hagyja nyugton és várakozóan pillant rám.

- Kou, az én nevem Okozaki Kou! – nyújtom is felé a kezem, de nem úgy tűnik, mint aki el akarná fogadni, így a kínos pillanatot áthidalom és visszarántom kezem magam mellé.

– Nem vagyok kölyök, lassan és biztosan tizennyolc leszek! Mikor megláttam a munkáit Sensei, egyből tudtam, önhöz kell jönnöm tanulni, s nem csak azért, mert ehhez nem kell diploma és a barátaimnak akarok ingyen szolgáltatást nyújtani – kicsit szemrehányó a hangom, amit nem hagy annyiban, már mondana valamit, de én is direkt közbevágok.
 
– Hanem azért is, mert megtetszett a mestersége és ez a hely baromi forgalmas, és rengeteg jó ötlete van és habár morbid picit, mondjuk a kígyós... azért van benne spiritusz! – sandítok mondandóm közben az említett ábra felé.
 
– Szorgalmas vagyok, tanulékony, és szeretnék egyszer én is nyitni egy saját szalont! – ezzel lezártnak tekintem a bemutatkozást, viszont a mogorva alak, megint morrant az orra alatt valamit. Nem hallom pontosan mit, de aztán felemeli fejét.

- Na és miért kéne téged alkalmaznom? – hatalmas szemekkel meredek rá. Micsoda? Hát eddig erről beszéltem!

- Nos... mert szorgalmas és tanulékony vagyok? – kezdem szokatlanul félszegen, ám nem hagy tovább szóhoz jutni.

- Félre értesz, Kölyök – int le egy flegmának tűnő mozdulattal. – Eddig, amiket hallottam... – itt elhallgat, ám nem finomít a megnyilvánulásán.

– Majdnem segget nyaltál. Rád vagyok kíváncsi, nem pedig a szende és cukika, hízelgő beszédedre. Kamu szaga van annak amit mondtál – és tökéletesen átlátott rajtam. Mintha tudta volna, hogy a nagy lelkesédesem egyrésze, csak manipulációként funkcionál. Legyőzötten ülök le egy várakozásra alkalmas székre, gondolom itt várokazik a vendég, ha netán Sensei kicsúszna az időből.

- Jól átlátott a szitán, Sensei – megvakarom tarkómat, fészkelődök a helyemen picit. Kezd kényelmetlen lenni a puha, biztosan halál kényelmes ülőalkalmatosság. Felpillantok a férfira, aki szemeivel, akár egy mindent látó, bámul rám és karbafont karokkal várja a nem elhanyagolandó információt.

– Én csak szeretnék pénzt keresni, láttam sokat kapott a munkájáért a múltkor. Ha összegyűjtök valamennyit, elköltözhetek otthonról – direkt nem említem, hogy amúgy egy szaros árvaház az otthonom, és sürgős pénzt keresnem tizennyolc éves koromig. A férfi vár. Sensei vár, gondolkodik, egy örökkévalóságnak tűnik, amíg csak ül ott és nem mondd semmit, közben a szokásos szigorú tekintetével néz rám. Végül bólint egyet.

- Ez azt jelenti, hogy felvesz? – ismét bólint egyet, ám felemeli mutatóujját a magasba.

- Amíg nem okozol galibát, addig hagyom, hogy zaklass – erre nagy örömmel, elé libbenek és megragadom kezét, valamelyiket, nem vagyok tisztában az oldalakkal, és jól megrázom két mancsommal. Elhúzza kezét.

- Akkor az első teendőd – az ajtó felé bök állával, én pedig értetlenül nézek vissza rá.

- Menj, hozz nekem csokis fagyit.
 


Anettze2020. 07. 22. 17:46:02#35762
Karakter: Tersoros
Megjegyzés: (az idegesítő kölyöknek) Kezdés!


  Kevés dolgot szeretek ebben a világban, az is a csokoládé fagylalt, mégis ma még nem juthattam hozzá a fenséges aromával párosuló, jeges finomsághoz, mert egy kedves és imádni való vendégem kitalálta, hogy tetováljuk ki az egész rohadt hátát, de neki erre csak 2 napja van. Az egyetlen dolog amit szeretek csinálni ebben a tetves világban az a rajz, mégis amikor 5 óra hossza óta nem pihen a csuklóm egy percet sem az idegeim egyre érzékenyebbek lesznek és még utána fagylaltért is elkéne mennem, mert kifogyott. Alig várom, hogy legyen még egy fagyasztóm, mert ebbe az egybe sosem tudok eleget venni. A munkában megállíthatatlan vagyok, precíz és hibátlan, mégis szinte szédelgő éjséggel kezdem, úgy érezni a koncentráláshoz kevés lesz az, hogy a fogaimat az alsó ajkamra vezetem és kizárom a körülöttem csapdosó millió fejfájást okozó zajt.
 
~*~
 
 Egy örökkévalóságba telt, hogy az utolsó vonal végre a helyére kerüljön és esküszöm az utolsó órában, már kezdtem vele úgy lenni nem érdekel az egész, az sem, ha az átlagosnál háromszor többet igért jussom nem kapom meg, csak tűnjön, már el végre, de vége lett, és már fagylaltot is vettem. Épp a bolt lakatjával vívok párbajt, amikor egy fehéres hajkoronájú törpe hirtelen vág orron az ajtóval nem is figyelve arra, hogy ott állok vagy sem. Szerencséje, hogy már megettem a napi fagylaltom... Első pillantásra talán azt hinném az utcán, hogy egy tizenhárom éves kölyök. Azonban az, hogy pont az én tetoválószalonomba téved be, ily lendülettel maximum akkor lehetne lehetséges, ha felcsináltam volna egy nő neműt, ami valljuk be lehetetlen. Az orromat fogva szitkozódok magamban, nagyra nyílt szemekkel pillantva az érthetetlenül alacsony srácra, aki kölyök és meg nem is a maga módján.
-Ma már nem tetoválok- szögezem a csuklómat ropogtatva, és az ajtó felé biccentek, közben újból szóhoz fogok
- Gyere vissza holnap, ha elmúltál 18! Kölyköket nem vállalok, az a dadák dolga. – felelem talán ellenségesebben a kelleténél, de a fakó hajú még mindig nem válaszol. Remélem nem süket vagy néma, mert semmi kedvem rendőrrel hazacipeltetni.
- Nem tetováltatni jöttem...- kezd bele, de rögtön a szavába vágok
- Piercinget NEM vállalok, az istenért, már az ajtóra is kiírtam!- dörrenek rá és a falba csapok, mire ijedt szemekkel pislog a maga 160 valahány centijével.
- Igazából tanulni akarok magától, sensei. – feleli valami érthetetlen oknál fogva hatalmas vigyorral az arcán, nekem pedig pusztán azon jár az agyam mennyire idegesít, hogy még itt van
- Nem vagyok tanár, keress mást!- morgom az orrom alatt, és hátat is fordítok neki, azonban ő egy pillanatig sem mozdul, mi több a kis mitugrász, még a karomat is megragadja és felemeli rám a hangját, mint egy igazi hisztis kölyök
- Legalább hallgasson meg!- itt egyszerűen kilököm az ajtón, és az orra előtt zárom be az ajtót, újabb fagylaltért indulva a fortyogó dühöm csillapításakért. Minden idióta engem talál meg...
 
~*~
 
 Napok teltek el, a fiú viszont még mindig idejár és egyre jobban nyomul minden alkalom során. Miatta még egy vendégre is rákiabáltam, mert azt hittem ő az, ezért esett 4,8-ra a szalon értékelése 4,9-ről. Ha még egyszer megjelen lehet meg is verem. Délután kettőkor járunk és egy bejegyzett vendégemnek kell jönnie mintatervezésre, ha el nem mulasztja, amikor az ajtó csilingelve kinyílik s a vendég helyett, már megint az a fiú mosolygó feje fogad.
-Nem akarhatod te ennyire ezt!- dörrenek rá felállva a székről, és egyenesen a pillantását veszem börtönbe saját meg nem rezzenő íriszeimmel.
-Biztos vagyok benne, hogy te is, csak azért akarod ezt az állást, mert nem kell hozzá diploma meg a hülye Kis barátaid díjaznának pár ingyen tetkót! Ha igazán akartad volna ezt portfolióval jössz és nem késve az első nap! És tudod mit...- a mondandómat, csak hamar megzavarja ismét az ajtó csilingelése és a késő vendég lép be rajta egyszerű könnyedséggel, nem pedig, már elegem van ebből a napból, így a hirtelen indulatok által vezérelve szólalok meg.
- A fiatalember segít önnek mintát választani, és természetesen rajzol is magának, hiszen ezért van itt! Ha megvannak akkor pedig kérem, mondja el nekem elégedett e a teljesítményével. Ne ijedjen meg, de ezen múlik fel e jelentem zaklatásért.
 
~*~
 
 Az állam a padlót súrolja, ahogy a vendég befejezi a folytonos dicsérgetést a törpe Ken baba, pedig pirulós orcákkal csábítja el a 30-as éveiben járó asszonyt, hogy még inkább oda- vissza legyen „annyira cukiért”. Felfordul a gyomrom...
-5-ösre fogom értékelni a helyet, uraim. Alig várom, hogy fel is varrják rám ezt a szépséget. – ezzel az asszony kilép a barna ajtón és én lepillantok az említett lapra. Francba! Ez tényleg jó!
- Meséljen magáról, kölyök! Illetve vegye le a képéről ezt a hülye vigyort, mert nem tűröm az efféle megtörött vonalvezetést! Kifogom magát készíteni, ha egyáltalán alkalmazom.
 


Sado-chan2016. 06. 09. 20:53:51#34392
Karakter: Rosier
Megjegyzés: Viciinek


 

- Az, hogy az orrom alá toltad a legújabb szöszi kirakatbabádat.- sziszegi, akár egy kígyó, bár a világért sem nézne rám. Nem értem miért van úgy kiakadva ezen… szabad ember vagyok, azzal jövök össze akivel én akarok, ráadásul a szalon is az enyém, tehát akkor viszem oda amikor jónak látom…azt elismerem, hogy volt egy kis hátsó szándékom, de nem értem miért reagálja túl
- Nevetséges vagy.- mondom végül. Nem szándékoztam magyarázni előtte, úgy érzem nincs miért
- A nap további részében szabadságot veszek ki.- morogja ingerülten, majd időt sem hagyva a válaszra sarkon fordul és ott hagy
- Yasu… Yasu! Ne csináld már!- kiáltok utána, ilyen idegállapotban még valami őrültséget csinál. Nem fordul  vissza, még csak nem is lassít, csak karját lendítve mutat be egyet. Nah..szép…

Percekig figyelem még őt, de nem tér vissza, én pedig végül csak vállat rántok és vissza megyek. Ha a sértett hercegnőt akarja játszani, ám legye, de engem hagyjon ki belőle!
A többiek rosszallóan rázzák a fejüket…ezeknek mi bajuk lehet…oké, tudom, hogy homi a gyerek. Mind tudjuk. De ennyire nem utálhatja a nőket, hogy még csak a jelenlétüket sem bírná elviselni, az meg hogy én őket szeretem…
Hirtelen bevillan…féltékeny lenne talán? De mire? Nem lenne rá oka, hisz tudja jól, hogy engem csak a nők érdekelnek, és ami köztünk történt…az a csók… részegek voltunk mindketten. Nem lehet, hogy már ennyitől rám kattanjon

Úgy döntök nem idegeskedek ezen. Nem fogom miatta megmásítani magam, így kénytelen lesz túltennie magát ezen.
A nap hátra lévő pár órájában így inkább a dolgomra koncentrálok.
Délutánra járhat már, mire eljutok odáig, hogy kimenjek kaját venni magamnak. A lenti hűtő majdhogynem üres, csak Luke bizarr kreálmányai vannak benne, amiket senki nem mer megkóstolni… nem baj, pár sarokra innen van egy kínai, úgyis rég ettem már olyat…

Ahogy visszafelé jövök, a kis ételhordómmal a kezemben furcsa hangra leszek figyelmes…Ez Yasu?!
Ahogy közelebb érek látom, hogy egy benga vadbarom éppen a falhoz préseli és vetkőztetni kezdi, Yasu meg csak nyöszörög és kapálózik. megint részeg…remek.
közelebb megyek hozzájuk, nem kellene beleavatkoznom ebbe, de ha úgy vesszük  ez a hülye miattam itta le magát a sárga földig, az a minimum, hogy nem hagyom hogy megerőszakolják.
A vállánál ragadom meg a monstrumos és rántom hátra, a lendület elég nagy ahhoz, hogy a földön kössön ki, de ahhoz nem, hogy ott is maradjon

- Yasu, jól vagy?- kérdem tőle, végig nézve rajta…azt hiszem az alkoholon meg a sokkon kívül nincs baja. Közben a fickó is felkel és felém lendíti a karját. Igen, ahogy látom ő sem józan már, de ahhoz elég volt a kapálózása, hogy kiverje a kezemből a zacskót a dobozzal. Kikerülöm a csapását, majd behúzok neki egy jókorát… ez az ebédemért kapod köcsög!

- Na jó, nekem ebből elég… ennyit egy jó dugás sem ér meg…- nyögi, majd lassan eltámolyog
- Most hazaviszlek… elég ramatyul nézel ki…- közlöm ellentmondást nem tűrően. Még jó, hogy itt lakik az utca végében, nem messze tőlem és ettől a lyuktól
- Hagyjál… nem kell a segítséged…- morogva lök el magától, de nem úgy tűnik, mint aki képes lenne megállni a saját lábain. Nem tesz meg két lépést, már dől is..na mit mondtam…
Elkapom őt és a hóna alá nyúlva húzom fel.
- Miért kellett holt részegre innod magad?- kérdem a fejemet ingatva. Valamit motyog, de egy szavát sem értem…talán jobb is így…

A ház előtt állunk meg végül
- Hol vannak a kulcsaid?
- A zsebemben… azt hiszem…
- Jó, de melyikben?- erre már csak vihogni kezd…ezt azt hiszem vehetem úgy, hogy nem tudja.. Jobb híján elkezdek kutakodni a zsebeiben, mire újra vihogni kezd…komolyan, mint egy kislány…
Végül sikerül bejutnunk a lakásba
- És most lefektetlek…- jelentem ki határozottan
- Még nee…
- Dehogynem, elég volt az ivászatból.
- De hánynom kell…- motyogja, és még épp időben ér ki a fürdőszobába, mielőtt engem hányna telibe. Megvárom míg kiadja magából a szemetet, majd felvakarom a földről és elvonszolom az ágyáig
- Ugye tudod hogy gyűlöllek?..- motyogja már szinte félálomban- Megcsókolsz, eléred hogy beléd szeressek aztán eldobsz mint egy szemetet…

Hosszú percekig csak ülök mellette és csak figyelem őt. Nem tudom mit kellene mondanom… Nem szándékoztam részegen lekapni őt, sem játszani az érzéseivel…
- Mért pont én? Mért nem próbálsz meg egy melegbárban felszedni valakit…én nem…
- Vagy csak még nem tudsz róla..
- Nem vagyok meleg
- Mind így kezdtük…- hiába akarnék erre válaszolni, azt már úgyse hallaná meg. Elaludt… legalább csöndben marad.
A fal melletti fotelba ülök át. Ilyen állapotban nem szerencsés magára hagynom őt…és már visszamennem sem lenne semmi értelme. Luke lett megbízva, hogyha valamiért nem vagyok ott záráskor, az ő feladata ellátni a teendőket.

Végül engem is elnyom az álom, igaz, nem nevezném kényelmesnek a fotelben alvást. Hajnali négy lehet amikor fölébredek. Yasu ugyanabban a pózban, ahogy tegnap letettem… nagyon ki lehet ütve. Mellé ülök, csendben is csak figyelem őt…így alvás közben valahogy más. Olyan mint egy alvó, ártatlan gyerek…hirtelen megrázom a fejem. Mit fantáziálok itt egy srácról?!
kinn a konyhában össze ütök valami kaját magamnak…ha már miatta kárba ment tegnap a kínaim, amúgy is kopog a szemem az éhségtől. Csendben megreggelizek, majd írok egy cetlit Yasunak, hogyha felkel, tudja hogy elmentem, nem akartam megvárni míg magához tér, különben is dolgom van ma.

Bent a városban járok, amikor megcsörren a telefonom. Furcsa… nem szoktak a többiek hívni, másnak meg nem igazán van meg a számom.. hacsak..
- Apa?- veszem fel kikerekedett szemekkel. Nem hívott már évek óta..- mi történt?
- Anyád… kórházban van…

Kis híján ott kaptam én is szívrohamot. Hiába romlott meg a kapcsolatom velük, mégis ők neveltek fel. Nem vagyunk vérrokonok, de ez ugyan mit számít? Apa megadja a kórház címét, én pedig már rohanok is, beszólok a szalonba hogy ma nem megyek, annyi energiám még van, utána futok egészen a kórházik.
Odabent az egyik orvos fogad, aki útba igazít anyám terméhez
- Ön Ross Morgen?- kérdezi egy másik. Csak bólintani tudok
- Az édesanyjának szívinfarktusa volt. Most alszik, az állapota is stabil, de ha még egy infarktusa lesz elkerülhetetlenné válik a transzplantáció…
Próbálom megemberelni magam. Nem eshetek össze itt én is, azzal nem segítenék anyámnak
- Értem…mit tehetnék érte?
- Jelenleg semmit. Ha kiengedjük, pihenésre lesz szüksége és nyugalomra…
Csodás… így hullik darabokra egy pillanat alatt az életem…


vicii2016. 03. 03. 10:38:08#34055
Karakter: Hachiro Yasuo
Megjegyzés: (Sado-channak)


 A reggel vontatottan kelik, mint mindig. Álmosan és rendkívül morcosan lépek be a szalon ajtaján, majd savanyú képpel látok neki az első kuncsaftnak. Nyitás után Rosier őnagysága is befárad a szalonba.
- Reggelt mindenkinek!- rikkantja gyanúsan vidáman, miközben a vállamra csap, én pedig sötét szemekkel fordulok hátra, hogy a fejéhez vágjak egy frappáns mondatot, de a torkomon akad a szó, ahogy meglátom mellette az ostobán vigyorgó kirakatbabát.
- Neked is… főnök…- motyogom halkan, majd sietős elfoglaltságot keresek valahol máshol. Távol tőlük. A rosszullét kerülget, ha ránézek a kis párocskára…
Megpróbálom a nap hátralevő részében távolról elkerülni őket.
Amikor pedig muszáj elmennem mellette, véletlennek szánt mozdulattal meglököm a könyökömmel, mire morranva néz fel rám.
- Figyelhetnél jobban is!- szól rám, de csak egy fintort kap válaszul.
A nap ilyen hangulatban telik, lassan peregnek az órák én pedig már nagyon mennék. Az utolsó csepp a pohárban pedig az, mikor Rosier látványosan megpróbálja ledugni a nyelvét a lány torkán…
Na ebből elég. Én ezt nem tudom tovább nézni.
Dühösen viharzok ki a szalonból, de ahogy kilépek a hideg levegőre, fortyogó mérgem lassan párologni kezd és csak fásult szomorúság költözik a helyébe. Hogy teheti ezt velem? Mikor tudja, hogy érzek iránta…
Pár háztömb után sóhajtva állok meg, a hátamat a hideg téglának vetem és fáradtan a hajamba túrok.
Néhány perc nyugtom marad, de láthatóan a fejébe vette, hogy kikerget a világból, mert újra megjelenik.
- Minden oké?- kérdi hülyének tettetve magát, én pedig sötét pillantást küldök felé.
- Mintha nem tudnád…- sziszegem, majd duzzogva fordítom el a fejem. Nem akarom látni sem. – Szándékos volt?
- Ugyan mi?- kérdi értetlenül, mire dühösen villantom rá a szemeimet.
- Az, hogy az orrom alá toltad a legújabb szöszi kirakatbabádat.- sziszegem felé, hiszen egyértelmű, hogy csak az én bosszantásomra hozta ide.
- Nevetséges vagy.- mondja végül némi szünet után, láthatóan nem tud mást mondani, én pedig ingerülten felmorranok.
- A nap további részében szabadságot veszek ki.- közlöm vele, majd a válaszát meg sem várva egyszerűen sarkon fordulok és zsebre dugott kezekkel távozom.
- Yasu… Yasu! Ne csináld már!- kiált utánam, válaszképpen pedig vissza sem nézve bemutatok neki.
Hazafelé veszem az irányt, aztán fejest ugrom egy kád forró vízbe. Egy óra hosszat áztatom magam, a béke kedvéért a telefonomat is kikapcsolom. A nyugtató habfürdő után ágyba vetem magam és inkább alszom néhány órát. Annál semmi sem jobb…
Késő délután ébredek, és kis gondolkozás után bekapok valamit, aztán kicsípem magam és elindulok, hogy leigyam magam a sárga földig. Részeg akarok lenni, csúnyán részeg, hogy elfelejtsek mindent…
Betérek egy közeli bárba, ahol a legtöbbször szoktam iszogatni. Rumcitromot iszok, keményen, megállás nélkül döntöm le egyik pohárral a másik után.
- Csak így, egyedül…? Barátnő?- telepedik le mellém egy idősebb fickó, én pedig végigpillantok rajta. Magas, izmos, férfias borostával… nem mondanám, hogy kimondottam az esetem, de most kivételt teszek. Dugni akarok. Orrvérzésig kefélni…
- Fogjuk rá… csak nő nélkül.- mosolygok rá keserűen, miközben újabbat kortyolok. Megvillan a szeme és elégedetten elvigyorodik, én pedig nyájasan csevegni kezdek vele. Flörtöl, kihívóan válaszolgatok.
- Azt hiszem… azt hiszem… kéne egy kis friss levegő…- motyogom akadozó nyelvvel, mire segít felállni a hátsó kijárathoz terelget. Ott kint nekidőlök a hideg falnak és lehunyt szemekkel lélegzem. Igen, ez jó… ez a hűvös levegő most jó…
Forog velem minden és kavarog a gyomrom…
Egy forró testet érzek meg hozzám simulni, majd ajkak tapadnak az enyémre… hagyom magam, de egyre durvábban csókol, és amikor a számba harap, ellököm magamtól.
- Héj, te seggfej, szállj le rólam…
- Ne csináld, az előbb még benne voltál.- mondja felháborodva, mire mérgesen pillantok rá.
- De most már nem. Kopj le.- zárom le a témát, majd lassan, a falnak támaszkodva araszolni kezdek a sikátor kijárata felé. Inkább hazamegyek.
De elkapja a csuklómat és visszaránt, a falhoz szorít.
- Nem ültetsz fel. Ha kell, akkor itt, az utcán foglak megdugni.- sziszegi, majd a nyakamra tapad, miközben szétrántja az ingem. A gombok szétgurulnak a földön.
- Hagyj békén, te szemét! Nem hallod? Engedj el!- próbálok kiszabadulni a szorításából, de túl koordinálatlan a mozgásom, az agyam lassan pörög, ő pedig most túl erős…
- Nyughass, cica… ígérem, csak kicsit fog fájni…- hörgi a fülembe, miközben már az övemnél matat. És ekkor hirtelen eltávolodik, majd nagyot puffan a földön.
Pislognom kell néhányat, hogy felfogjam, mi is történt. Rosier… mit keres itt…?
Ő ránthatta hátra a fickót, aki most a földről próbál felkecmeregni.
- Yasu, jól vagy?- kérdi aggódva, én pedig csak bizonytalanul bólintok. Ekkor a fickó is végre lábra áll, azt hiszem, Todd, vagy mi a fene a neve… Rosier felé lendül, hogy megüsse, de mivel már ő is elég sokat ivott, ezért elég koordinálatlan. Rosier ügyesen kikerüli, aztán behúz neki egy hatalmasat.
- Na jó, nekem ebből elég… ennyit egy jó dugás sem ér meg…- nyögi, majd visszatántorog a bárba, Rosier pedig hozzám lép.
- Most hazaviszlek… elég ramatyul nézel ki…- közli, miközben átkarolna, de ellököm a kezét.
- Hagyjál… nem kell a segítséged…- motyogom, miközben a falnak támaszkodva tovább araszolnék.
- Látom…- közli szarkasztikusan, és mikor megbotlom, elkap. A hónom alá nyúl és úgy támogat tovább.
- Miért kellett holt részegre innod magad?- kérdi megrovóan, mire csak nyöszörgök egy sort.
Nagy nehézségek árán elbotorkálunk a lakásomig.
- Hol vannak a kulcsaid?
- A zsebemben… azt hiszem…
- Jó, de melyikben?- kérdi, én pedig felvihogok. Fogggalmaaam sincs… morogva kezd kutakodni a zsebeimben, kicsit csikál is, ezért csak vékony hangon vihogni kezdek. Csak megtalálja végül a kulcsokat, bedugja a zárba, kinyitja az ajtót és betántorgunk rajta.
- És most lefektetlek…
- Még nee…
- Dehogynem, elég volt az ivászatból.
- De hánynom kell…- motyogom már öklendezve, megpróbálva visszatartani. A fürdőszobába tántorgunk, én pedig a vécé fölé görnyedve kiengedem a rókát. Hosszan és fájdalmasan öklendezek, majd nyögve hanyatlok a földre, hátamat a fürdőkádnak döntve. Rosszul érzem magam…


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).