|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2014. 07. 04. 22:36:57 | #30537 |
 Karakter: Shane Chasey
Megjegyzés: (Timómnak)
Boldog születésnapot! ^^
Egyetlen szerelmem, drága Timóm!
Tisztában vagyok vele, hogy érik a seggberúgásom, amiért ilyen nagy sokára írok, de hidd el, az elmúlt három hét minden percében iszonyatosan hiányoztál, s bár nem vetettem papírra semmit, folyton felidéztem kedves mosolyod - na meg mást is, de az titok :P -, hogy könnyebbé és derűsebbé varázsoljam a nehéz napokat.
Komoly eredményeket értünk el, felszabadítottuk és megtisztítottuk Bábil körzetét...
A toll megremeg a kezemben, s idegesen hajítom a falnak, hogy felálljak fújni egyet. De hiába teszek bármit - fel-alá járkálok, iszok egy kortyot, még a falba is belebokszolok -, az elmúlt időszak eseményei betolakodnak a fejembe. Még hogy felszabadítottuk! Kiirtottunk mindenkit, akiről a legkisebb gyanú is felmerült, terrorista.
Terrorista... A büdös lófasz terrorista! Kinyírattak felünk mindenkit, aki nem fogadta kitörő lelkesedéssel az amerikai békefenntartó erők jelenlétét!
Már az elnevezés is ironikus! Hogy a fenébe lehet békét fenntartani puskaropogással és vérrel - mostanra még abban is kételkedni kezdtem, egyáltalán lehet-e ilyen módon valódi békét teremteni.
- A kurva életbe! - rúgom fel a széket is, amin eddig ültem. Meg akartam írni ezt a rohadt levelet, de ismét csak képtelen vagyok rá.
* * *
..., de ne aggódj, kutya bajom. Tudod: csalánba nem üt a ménkő! Na jó, egy egészen picit. Ne ijedj meg, tényleg nem komoly: egy lövést kaptam az oldalamba. Fáj, mint a kutya, de csak izmokat sértett, meg kiszakított egy kis húscafatot belőlem, de túl fogom élni, és még a vesém is működni fog. Mind a kettő.
Ezzel kapcsolatban a jó hír, hogy a parancsnok behívatott az irodájába, és közölte, hogy javasolni fogja, hogy kapjak engedélyt otthon lábadozni. Szóval hazamegyek minimum egy hónapra. ...
Töviről hegyire elmesélem, hogy mit csináltak velem a kórházban, mit mondott a parancsnok pontosan, csak hogy legyen miről írnom, s ne tűnjön fel az otthoniaknak az a végtelen üresség, amit magamban érzek.
Mert igen, jól hangzik, hogy otthon lábadozhatok, de az már kevésbé, hogy valójában pszichológiai vizsgálat miatt döntött így a parancsnok - nem pedig a fizikai állapotom miatt -, s odahaza is kétnaponta jelentkeznem kell majd egy hivatalos katonai agyturkásznál, akinek a szakvéleménye dönt a jövőmről. S komolyan nem tudom, hogy azt szeretném, nyilvánítson normálisnak, s akkor jó eséllyel visszaküldenek, vagy nyilvánítson agyalágyultnak, s akkor leszerelnek örökre. Fogalmam sincs, mit szeretnék!
Ha legalább álmomban szabadulhatnék ettől az átkozott lelki nyomortól!
... Egy hét múlva indulok, pénteken. Másnap estére érek a reptérre, ha minden király, akkor este nyolcra. Ezt nem azért írom, hogy gyere ki, tudom, hogy így is lesz elég dolgod, ismerlek, olyan fogadást rittyentessz majd nekem, még az angol királynő is megirigyelné. (Tudom, hogy hiába mondom, mert önfejű vagy, de azért ne vidd túlzásba., nekem tényleg elég, ha egy finom illatú, friss és mosolygós Timo fogad a lakásunk ajtajában, és végre magamhoz ölelhetem, jól megtapogatva, mindene megvan-e, ugyanott van-e, mint mikor otthon hagytam.)
Már a gondolatra is elemi erővel csap le rám hiánya. Ugyanakkor félek is vele találkozni. Mikor eljöttem, vidámságom és derűm valódi volt, most csak kipréselem magamból a sorokat.
A kurva életbe már megint! Összekönnyeztem ezt az átkozott papírt!...
* * *
- Ti mentek hátulról, mi elölről, Tony, te fedezd a seggünket! - adja ki az utasítást a szakaszvezető, mire csak a többiekhez hasonlóan értően bólintok. - Akkor indulás!
Kapkodva szedem a lábam, hogy megközelítsem a hátsó bejáratot Phillel, aki velem egyidőben érkezett Irakba és Mike-kal, aki már vén rókának számít, az első kontingenssel érkezett. Tüzelésre felkészülve bólintok, hátam a falnak támasztva, hogy egyrészt fedezzem magam, másrészt, ha oldalról várnak ránk az ajtóban, azonnal tüzet nyithassak. Mike rúgja az be ajtót, és tüzelésre készen benyomulunk.
- Az előszoba tiszta, Phil, menj jobbra, Shane te az emeletre! - utasít Mike gyors helyzetfelmérés után.
- Roger! - nyugtázzuk mindketten, és a magam részéről megindulok tempósan. Ha minden jól megy, ez lesz a legnagyobb rajtaütésünk, s végre kifüstölhetjük a felkelőket a körzetből, elfoglalva bázisukat, és megtörve soraikat.
Ahogy felérek a lépcsőn, még elkapom, ahogy valami elsuhan az egyik oldalajtó előtt. Óvatosabb üzemmódba kapcsolva, a gyomromban gombóccal nézek szét, hogy védve magam, ahhoz az ajtóhoz lépjek. Nagy levegőt veszek, és befordulok, de a helyiség már üres, oldalt egy másik ajtó. Tempósan oda lépek, hogy a következő pillanatban egyszerre remegtesse meg a dobhártyám egy sikoltás, és egy távolabbról jövő lövés zaja. A sikoltás magára vonja a figyelmem, fegyverem az irányába fordítom, hogy csak lassan fogjam fel, egy négyéves forma gyerek pillant rám a rémülettől hatalmasra nyílt, könnyes szemekkel. A távolabbról, de valahonnan alólunk jövő lövésre viszont önkéntelenül is megrándulok, idegessé válva. Mit keres itt egy gyerek?!
Tekintetem eltépem a gyerektől hogy körbenézzek az újabb helyiségben. Talán ez a szerencsém, mert a hátam mögül mozgás kél, és hevesen megfordulok, hogy a közelembe ért, rám ordító alakba azonnal belelőjek önvédelemből. Ahogy elernyedve hullik rám, és arca lényegében alig pár centire van az enyémtől, tekintete egyenesen az enyémbe mar, gyengülő fénye még így is vádló, ráébredek, egy asszony volt a támadóm, s ahogy a gyermek újra felsikolt mögöttem, s a rólam a földre zuhanó testhez ugrik átölelve, nem nehéz kitalálnod, hogy az anyja lehetett. Sokkosan lépek hátrébb, reszkető kézzel fordítva félre a fegyvert, másik, az asszonyból ömlő vértől vörös kezemre pillantva hitetlenkedve.
- Én... én nem akartam... én nem - nyögöm, ahogy a gyerek vádlón pillant rám, valamit mondva sírós hangon, amit nem értek, csak a belőle áradó gyűlölet és fájdalom éri el a lelkem, beletépve mélyen. A szívem megremeg, és ellépnék, ki ebből a jelenetből, s talán ez a legnagyobb szerencsém, mert ahogy oldalra fordulok, egy golyó fúródik az oldalamba. Ha maradtam volna a helyemen, egy az egyben keresztülmegy rajtam, és valószínűleg mostanra része lettem volna a horrorisztikus tájképnek.
Ám ahogy felemelem a fegyverem, hogy viszonozzam a támadást, addigra a környezet megváltozik, sivatagban állok, tűz a nap, és minden tagom fáj, miközben a vér forrósága még mindig égeti az oldalam, s lecsöppenve a lábfejem. Ahogy lenézek, rádöbbenek, hogy a cipőmön lyuk tátong, ruháim megviseltek, s ahogy felpillantok, egy kistermetű alak rajzolódik ki a távolban. Nem haladok, mégis egyre közelebb ér. Először csak a tekintete rajzolódik ki élesen, majd a felismerés is megérkezik, ahogy a vádló pillantás belém mar. Egyre közelebb és közelebb ér, pedig az ő alakja is látszólag mozdulatlan, csak a hangja zengi be az egész teret vádlón, fájón, a gyűlölet fröcsögő tisztaságával. Súlyát nem is vagyok képes elviselni, lábam kibicsaklik alólam, és térdre rogyok előtte. Fölém magasodik, mint a halál angyala, aki azért jött, hogy kimondja rám az utolsó ítéletet, s valóban, keze előre nyúl, ujjai között pisztoly feszül, amelyet a homlokomnak támaszt.
- Sajnálom, annyira sajnálom! - felnőtt férfi, sőt, kiképett katona létemre előbuggyannak a könnyeim, ahogy felpillantok rá, belekapaszkodva a felsőjének anyagába, összevérezve. - Nem akartam megölni, csak véletlen volt.
Két szemöldökét összevonja kegyetlen nyugalommal, ahogy megfeszül az ujja a ravaszon...
Sikoltva ébredek fel, hogy ismét csak felhördüljek, ahogy mellettem terem egy stewardess nyugtatón téve a vállamra a kezét, és azonnal beszélni kezdve, hogy kiragadjon az álom karmaiból.
* * *
Ingerülten, rosszkedvűen és legszívesebben elmenekülve a világ elől, várok a csomagjaimra. A rémálom az egyik része, az utána érzett szégyen, ahogy mindenki úgy méreget, mintha legalábbis idegbeteg lennék, a másik. Most is magamon érzem az emberek tekintetét, mintha rám lenne írva, amit tettem, skarlátvörös betűkkel. Idegesen rántom le a csomagom a futószalagról, hogy elbattyogjak, a kapucnim mélyen az arcomba húzva. Igaz, hogy nem látok, csak magam elé, de más sem láthatja az arcomat. Ahogy a nagy előtérbe érek, felpillantok, hogy kitaláljam, merre is kellene mennem, hogy a jó oldalon jussak ki, mikor megpillantom.
Azt hittem, hogy az első találkozásunkkor azonnal felé visz majd a lábam, hogy majd nekicsapódva "döntöm fel", átölelve, és szenvedélyesen megcsókolom, hogy érezve őt, a teste melegét, a jellegzetes illatát, ajkai rózsás puhaságát és mézhez hasonlatos édességét, de ahogy most megpillantom, teljesen lemerevedek, s legszívesebben megszűnnék létezni. Hogy érhetnék egy ilyen ártatlan és csodálatos valakihez?
- Shane! Shane! - int széles mosollyal. Elfintorodom, igazából szívem szerint belerúgnák valamibe dühöngve, majd egyszerűen az ellenkező irányba elviharzanék. Megmondtam, hogy ne jöjjön ki, mit nem lehetett ezen felfogni?!
Én még nem vagyok rá felkészülve...
Lehajtom a fejem, ismét a kapucnim mögé rejtőzve, majd kelletlenül megindulok újra, hogy mikor hozzáérek, megtartsam a kellő távolságot, még csak a szemébe se nézek, nem akarom, hogy belelásson a sajátom által rejtett sötétségbe.
- Szia, Timo - mormogom halkan, de távolságtartón, hogy azonnal kérdőre is vonjam. - Miért vagy itt? Mondtam, hogy ne gyere ki elém!
|
| timcsiikee | 2011. 12. 22. 00:25:45 | #18179 |
 Karakter: Odoriko Miyagi
Megjegyzés: ~ Seikinek
Miyagi:
Fülemben az mp3, az egyik török számot hallgatom, miközben a készülék az oldalamra van erősítve, csak a nadrágra persze, mert pólót ilyenkor ritkán viselek. Nem egyszer megrepedt már, vagy el is szakadt, ha olyan anyagból volt így megkímélem őket. Nem tehetnek róla, hogy nem tudják követni a mozdulataimat.
Lábam lendül kicsit oldalra, csípőm kitolom és körkörösen mozgatni kezdem, derekam oldalra ívbe hajlik, majd kígyó mozgását utánozva hullámozni kezdek. Levegőt visszatartva végzem a mozdulatot, majd a tánclépések között szabályozom a levegővételt. Pördülök, újabb lépés, lassan hátrafelé hajolva tekergetem magam előtt kezeimet, fejjel lefelé látom a szobámat, ezért behunyom a szemem. Lassan visszakúszva egyenesbe a fenekem riszálom, most nincsenek rajtam érmés öv ami ilyenkor mindig csörög és rezeg, kicsit hiányzik is, de nem akartam most felvenni.
Olyan izgatott vagyok… Hosszú idő óta nem láttam a bátyámat, ráadásul elhozza magával azt a barátját, akit a középiskola óta ismer. Soha nem találkozhattam vele, de talán most megismerhetem végre. Aggódom… anyu azt mondja nem lesz baj, majd beszél Hanshiroval, lenyugtatja de én még mindig félek. Mindig úgy intézte, hogy alig találkozzunk, de… én… én azt szeretném, ha Hanshiro megenyhülne, ha elfogadna. Talán fel kéne adnom, hogy sosem fog rám többé testvéreként nézni, pedig amikor kicsik voltunk akkor olyan jól megvoltunk.
Aggodalmam közepette elvétek egy lépést, az ágyamra zuhanok, és pihegek egy kicsit. Kikapcsolom a zenét, majd a plafont figyelem, a szobámat, az ablakot és az órát. Mindjárt dél.
- Ej, Hanshiro, le fogod verni a fazekat! – hallom meg anya kiabálását, és azonnal felülök ijedten. Megjöttek.
Istenkém, el sem készültem. Ugrom is ki az ágyból, kinyitom a szekrényajtót, kidobálom belőle azt amit találok, de úgy érzem semmi nincs ami épp jó lenne. Végül megállapodok egy világoskék pólónál, ami jó a farmerhez, lefelé menet kiengedem és kifésülöm a hajamat ujjaimmal. Halkan lépkedek le a lépcsőn, hallom hogy Hanshiro kicsit megemelte a hangját, összerezzenek, de már nem állok meg. Ki fogom bírni… megmutatom, hogy nem zavar ha elítél ,csak próbáljon meg elfogadni.
- Heló – szólok félénken, és mindenki felém néz, jobban mondva Han és a barátja. Meglepődöm a szőkés hajú srácon, - azt hiszem Marlow - ahogy kinéz és a kisugárzásán, de Han kitör és eltereli minden figyelmemet. Sérteget és szid, teljesen feldúlt, mérges és hogy ne lássa a gyülekező könnyeimet előre hajtott fejjel inkább a ruhámat kezdem gyűrögetni.
Miért? Miért ilyen még mindig velem? Tényleg ilyen rossz lennék? Ennyire korcs és rossz ember? Felborít tálat mikor anya jön, végül leszidja, és a különös srác kivonszolja őt hátulra, nekem pedig nem sok kell, hogy térdre essek. Visszafogom szipogásomat ruhám már teljesen gyűrött, kinyújtottam a nagy matatásban. Megsemmisülten állok az étkező kellős közepén, míg anya oda nem lép, hogy átöleljen. Hajamat és hátamat simítja meg, míg le nem nyugszom, némán hagyok legurulni pár könnycseppet, majd elmorzsolom arcomon, szememen és ellépek tőle.
- Beszélek majd a fejével, és jobb lesz meglátod – tiltakozva rázom meg a fejem, majd a homlokomra tapadt tincseket hátra seprem.
- Nem. Nem akarok neki gondot okozni, főleg, hogy vendége van. Azt hiszem jobb lett volna, ha elmegyek itthonról. – nem próbál érvelni mert tudja jól, Ő is, hogy nyugtatása csak hamis mosolyt eredményezne. – Inkább kimegyek, hagy ebédeljenek nyugodtan. – segítek összeszedni az edény darabjait, majd kimegyek az előszobába, és amikor hallom, hogy már esznek, elosonok az étkező mellett, hátra, a kert felé vezető ajtóhoz. Szerencsére a tánc megtanította a hangtalan, puha lépéseket is.
~*~
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de az már biztos, hogy hamarosan sötétedni kezd. A lépcső alján ülve csak a fűszálakkal játszom, a kertet és a látványt figyelem, ahogy a nap lassan közelít a horizont felé.
Talán fel kéne hagynom a reménnyel, hogy Han valaha el fog engem fogadni. Nem egyszer már ki is jelentette, hogy én számára nem létezem. Nem is tudja, nekem ez mennyire fáj. Én nem tudom gyűlölni vagy utálni. Kicsi korom óta szeretem mint bátyámat, és kincsként őrzöm az emlékeket, amikor még kedves és törődő volt velem is.
Lejjebb csúszom a lépcsőről, csak gubbasztok a fűben mint egy nyuszi, és arra vágyom a fűszálak takarjanak el, persze esélytelen. Gerenda reccsen mögöttem, így azonnal hátra nézek, és megakad a tekintetem a különös szempáron. Ez… ez Han barátja. Nem tudtam, hogy még itt van, azt hittem Hannal együtt elment. vagyis… ha jól hallottam, ő elment valamiért.
- Heló – laza mozdulattal int felém.
- Heló – lehet hogy őt is zavarom? Jobb lenne ha bezárkóznék a szobába.
- Szabad? – mutat mellém, én pedig csak meglepetten pislogok. Sokkal… kedvesebb. A meglepettségtől hirtelen megszólalni sem tudok, így mutatom inkább, hogy hely az bizony van bőven.
- Miyagi, igaz? – fura, hogy tudja a nevem, ez is meglep. Bár lehet, hogy anyu árulta el neki.
- Igen.
- Marlow vagyok.
- Tudom. Még nem találkoztunk, de hallottam rólad. – Han mesélt mindig anyának, anya pedig nekem. Csak anyától tudok a bátyámról dolgokat, sokszor kérdeztem, hogy mi van vele.
- El tudom képzelni.
- Annyira azért nem vészes. Sőt… - sandán néz rám, ezért inkább nem folytatom, akaratlanul is egy félmosolyt csal arcomra. Nos, van akinek nem kell vagy nem lehet füllenteni - Hanshiro osztálytársa voltál, igaz? – úgy tűnik ő kedves srác, akkor is, ha tudja mi vagyok… milyen vagyok. Legalábbis szerintem biztosan tudja.
- Sajnálom, ami történt. . szabadkozik halkan, pedig… ő nem tett semmit.
- Jaj nem, nem a te hibád! – nem szeretném, ha magát hibáztatná, mert az lenne a legrosszabb. Itt aki hibát követett el, az csak én lehetek.
- Persze, hogy nem. De attól még sajnálhatom. – nos… erre igazán nem tudok mit mondani. Érdekes… Arcát figyelem ahogy épp egy fűszálat bűvöl, lassan végigsiklik rajta ujja, hogy a legnagyobb szálat téphesse ki. Haja különös kompozícióban áll, szemüvege kicsit előre van csúszva, de nem mintha zavarná a látásban.
- Hát... köszönöm.
- Megvagy!
- Tessék?
- Megvagy! – ismétli el újra, majd a kitépett fűszálat az orromra nyomja. - Tudsz ilyet csinálni? – kifeszíti a fűszálat a tenyerében majd addig fújkálja, míg fura hangot nem ad ki…
- Még nem próbáltam.
- Nem? Pedig jó. Mivel szórakoznak a mai fiatalok…? – ez a srác egyre furább. Ilyen barátai lennének a bátyámnak? Anyu nem mesélt sose, ennyire részletesen, viszont ez csak ezsembe juttatja azt, hogy valószínűleg Han szerintem negyed annyit sem tud rólam, mint én róla. Én a számára nem létezem - Ne vágj már ilyen fancsali képet! Meghalt valakid?
Meglepve nézek rá.
- Nem. Nem, én csak...
- Nem, akkor meg don't worry, be happy! Nem szakadt le sem az ég, sem valami értékes alkatrészed, azért a tálért meg igazán nem kár.
- A bátyám gyűlöl. Ez nem elég?
- Ugyan már, beszélsz itt hülyeségeket! Dehogy gyűlöl! … Talán azt, aki vagy egy kicsit. – ez szerintem ugyan az.
- Ettől jobban kellene éreznem magam? – a végeredmény úgyis az, hogy a számára nem létezem sem mint testvér, sem mint ember. Én csak egy undorító alak vagyok.
- Nem lehet mindenkinek tetszeni, pont neked magyarázzam? Nem tud elfogadni, akkor nem tud elfogadni, így járt. Minek gyötörni magad miatta?
- Ez nem ilyen egyszerű.
- De pont ilyen egyszerű. – vágja rá. Nem tudom mit próbál ezzel elérni, de… ha vidítani próbál, nem jött össze. Ujjaimat a fűszálakba csavargatom, élvezem az érdes, olykor pedig sima érintésüket. Kicsit zavarba hoz a tény, hogy egy sokat hallott, de soha nem látott személy, akire rég kíváncsi voltam itt ül mellettem és még arra sem vagyok képes, hogy értelmesen társalogjak vele.
- Ej banyek, rossz rád nézni. Gyere! – felpattan mellőlem és kezét nyújtja, hogy fölsegítsen.
- Hova? – nem értem.
- Felvidulni. Elviszlek a művészetek éjszakájára. – Mi? De!
- Nem hiszem, hogy... – ez jó ötlet lenne… fejezném be, de szóhoz sem hagy jutni.
- Már hogyne hinnéd! Anyuci biztos elenged, ha szépen nézünk. És egyébként is, tízre hazahozlak ha kell kocsival. – miért… miért csinálja ezt? Nem kéne velem törődnie. Csak megszeppenve figyelem kezét - Nehogy már én könyörögjek, hogy felvidíthassalak! De jó, tudod mit? Ülhetsz előre és ha jól viselkedsz, akár egy vattacukrot is kaphatsz.
Homlokomat ráncolva, most arcára nézek.
- Nem vagyok én valami kisgyerek.
- Akkor jössz? – tiszta lökött.
- Nem is ismerlek – jobban mondva személyesen nem ismerem… csak egy két elmondásból.
- És csak gondolj bele, miről maradnál le, ha ez így is maradna! – olyan komoly arcot vág, hogy nem bírom ki mosoly nélkül. Végül is… ő ajánlotta fel, és ma már nincs más dolgom, így talán… talán nem lesz baj belőle. Anyu is biztosan elengedne.
- Hát jó – válaszolom végül, ujjaimat markába csúsztatom és hagyom hogy felrántson hirtelen a földről. - De ugye Han nem tudja meg? Nem szeretném, ha miattam bajba kerülnél.
- Majd meglátjuk, mit tehetünk. - nem szeretnék neki gondot okozni, ha már ennyire fáradozott azon, hogy felvidítson engem.
Már csak anyunak kell szólni.
~*~
Már egész sötét kezd lenni, amikor megérkezünk, viszont bőven van még annyi fény, hogy az utcalámpákat ne kelljen felkapcsolni. Elég sok ember gyűlt össze az akadémia főépülete előtt, a zsibongás hangja kellemes bizsergéssel tölt el, mert majdnem pont olyan, mint a fellépések előtt. Persze a lámpaláz most messze elkerül, mert nem kell közönség elé lépnem, sőt innen úgy néz ki, mintha csak a háttérből figyelnék mindent. Magyaráz pár embernek, közben fokozatosan sötétedik, viszont lámpákat sehol nem kapcsolnak fel. Kezd félelmetessé válni itt egy fa alatt, a fűben a kampusz parkjának egy szegletében. Felcsendül a zene, a tömeg mintha egy emberként halkulna el, mindenki az épületre szegezi tekintetét, és kezdődik a fényjáték.
Csillagok, bolygók, különleges ábrák, a zene teljesen megával ragad a képekkel együtt, mintha összepasszolna az egész.
Marlow leül mellém, mond valamit, de csak elmosolyodva figyelem művét. A bolygóktól eljutunk a házakig, emberekig, a fény úgy vetül az épületre, mintha csak azt látnánk megvilágítva, s különböző trükkökkel színesíti, varázsolja ez az egészet. Mint egy látomás, a szép elfújja a házat de visszanő, felhúzott térdeimet átkarolva államat megtámasztom, és csak figyelem, azt sem veszem észre, ha pislogok.
Sosem láttam még ilyet, zenét sem szoktam ehhez hasonlót hallgatni, mégis… elbambulva, ámulva figyelem, mint kisgyerek a meséket. Az egészet olyan meséssé teszi a sok effekt. Az épületből mintha boltívek jönnének elő, víz kezd csorogni rajtuk majd eltűnik.
- Ez olyan szép… - motyogom csak magam elé, szememet le sem veszem a vászonként szolgáló épületről. Kattanó kis hangok mellé apró villanások társulnak a sötétségben, mintha régi neon lámpák fel-le kapcsolódnának, kis ablakok, szobák jelennek meg előttünk gyér fénnyel, benne emberkékkel, s lassan hosszas, szín kavalkáddal teli fényjáték után visszatérünk a csillagokhoz, bolygókhoz, a Naphoz. Összébb húzom magam, s amikor vége az egésznek villannak fel gyenge fények, az emberek zsibongani, feszengeni kezdenek, és elindulnak valamerre, sötét hullámként… vagy jobban hasonlítanak egy csordára? Nem is tudom.
- Ennyi volt a megnyitó – oldalra fordítom fejem, Marlow kényelmesen ül a fűben nem messze tőlem, kezeit hátra támasztva előre néz az emberek felé… azt hiszem.
- Nagyon jó lett. Biztos sokat dolgoztál rajta. – nem is tudom igazán mit mondhatnék. – Én biztos, hogy ilyet nem tudnék csinálni.
- Ha szereted és megtanulod, utána már csak a határidővel kell bajlódni – vállára támasztva végre oldalra billenti fejét, de megszakítva a pillanatnyi szemkontaktust inkább a sötét füvet, vagy én is az embereket figyelem, ahogy feloszlanak.
- Ez igaz – kis mosoly jelenik meg arcomon. De bármit is szeretnék, egyetlen vágyam sosem fog teljesülni… Hogy Han végre elfogadjon és elismerjen.
- Biztos van neked is valami hobbyd, vagy valami amit szeretsz. – visszafordulok felé,és válaszként először bólogatok.
- Igen, van – már csak a gondolatra is a zene és mozdulatok lebegnek szemem előtt. Ha tehetném csak ezt csinálnám, nem is tanulnék. Szeretek táncolni. Viszont… ha Hanshiro ezt tudná… lehet hogy eddig sem volt esélyem arra, hogy megbékéljen, de ha még ezt is tudná, egyenesen lehet, hogy nekem is esne… nem tudom. Nem szeretném megkockáztatni.
Csak most látom, hogy egy cigi füstölög és parázslik a szájában, már nem lehet sok. Addig nem zavarom, aztán ideje lenne hazamennem. Kezd hűvös lenni, és a pulcsi amit hoztam ,nem elég vastag. Nem tudtam, hogy ennyire hideg van már ilyenkor.
Hátra támaszkodom, lábaim előre csúsznak, fejem hátra vetem, és felkaromat hátra bukó tincseim cirógatják. Milyen tiszta az égbolt. A csillagok tiszták és több látszik belőlük. Biztosan a fényhiány miatt.
- Ilyenkor mindig olyan kicsinek érzem magam… jelentéktelennek. – talán követi tekintetem vonalát, vagy csak engem néz de sokáig nem szólal meg. A füst szaga amit kifúj kicsit felém is terelődik, de nem zavar annyira, mert alig érzem.
- Na, gyere – pattan fel, szavára én is felállok és leporolom ruházatomat. Jó volt a társasága, örültem neki, hogy valaki törődött velem egy kicsit… és nem anyu volt. Ráadásul fiú. Remélem nem volt neki túl nagy megerőltetés. Kicsit tartottam attól, hogy a bátyám barátja és talán ugyan olyan, mint Ő… de ha így lenne, biztos, hogy nem hozott volna el magával.
- Köszönöm, hogy elhoztál, jól esett és nagyon tetszett – hálálkodom mosolyogva, biccentek is, de csak kérdőn pillant rám. Mi a baj? Rosszat mondtam?
- Hova sietsz? Még csak most kezdődött el, te pedig velem jössz – megragadja kezem, és von maga után én meg csak pislogok mint a szemafor. De… én azt hittem csak ezt szeretné megmutatni, aztán megyünk haza. Igaz azt mondta tíz órára hazavisz, és még csak hét óra van… kissé összezavart.
~*~
Van itt minden féle, ami modern művészet. Csak lesek jobbra-balra, és el sem tudom hinni, mi minden van itt egy helyen. Van aszfaltfestmény, ami úgy néz ki egy szögből, mintha a földből lépnének elő lények, minden féle más is található, kiállítás, bódék, fellépők hada. Kicsit úgy néz ki az egész, mint egy karnevál. Persze vattacukrot azért nem szeretnék kérni, az részemről már tényleg gyerekes lenne.
Végig megyünk a legtöbb helyen, majdnem az egész épületen ahol ki van állítva valami, de lassan fáradni kezdek, lassabban is megyek, pedig jó lenne elkerülni a sok embert, nem szeretek tolongani.
Talán kilenc körül lehet, amikor megkérdezi menjünk-e, és csak hevesen bólogatok. Ki kell pihennem ezt a sok élményt, pedig ha nem lennék fáradt akkor biztos, hogy szívesen maradnék.
Már csak egy kocsiban találom magam, hátul ülünk mind a ketten. Elég feszélyezve kezdem érezni magam mellette, ráadásul félek, hogy ha hazaérek, Han meglátja, hogy vele voltam. Bár lehet, hogy majd nem is figyel rám, nem tudom. Nem szeretnék neki gondot okozni. Megérkezünk a házhoz, szívem a torkomban dobog, de csak mert tudom, sietnem kell. Gyorsan kikászálódom a kocsiból, de az ajtaját még nyitva hagyom, és behajolok, hogy láthassam arcát.
- Köszönök mindent, és örülök, hogy… megismerhettelek – pedig csak a külsejére voltam kíváncsi először, és kicsit arra hogy milyen, de ennél sokkal többet kaptam az este. Tekintetét keresem de csak egy fáradt, kósza mosollyal találkozom, biccent, mintha csak annyira fáradt lenne, hogy beszélni is nehezen tud. Szemei fürkészően tekintenek vissza rám, és zavaromban pír szökik arcomra, szerencsémre a sötétben ez biztosan nem látszik… gondolom én.
- Szívesen… remélem nem untattalak.
- Dehogy is – kezemmel is gesztikulálok legyintve, hogy elűzzem a rossz gondolatot. – Majd látogass el hozzánk gyakrabban – teszem még hozzá mosolyogva, és a hátsó ülés közepére mászik, de kissé úgy hat, mintha felém hajolna.
- Jó éjt! – hadarom hirtelen, és becsapom a kocsiajtót, majd még egy utolsót integetve besietek a házba.
~*~
A tanulás uncsi… nem szeretem a matekot és a fizikát… miért kell az atomokról tanulnom? Tudom, hogy alapműveltség, viszont olyan érzésem van, hogy soha nem lesz szükségem rá. Akkor miért? Sóhajtva összecsapom a könyveket, és elnyúlok az ágyon, ráfeküdve a füzeteimre. Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből Marlow kedvességét. Habár elég fura alak, de vicces is, azt hiszem. Amikor próbált jobb kedvre deríteni. Összegömbölyödök, és az ablakot figyelem, ahogy résnyire nyitva beszökik rajta a szellő, és meglebbenti a függönyöket.
A bejárati ajtó csapódását hallom, majd a kapu nyekergését. Nem kelek fel, inkább csak meredek magam elé. Be kéne fejeznem a matekházit.
Kopogás az ajtómon és gyorsan felülök, majd szólok, hogy bejöhet. Anyu feje bukkan fel a résen, majd teljesen benyit, mosolyogva.
- Elküldtem Hanshirot a nagyboltba. Ha szeretnél, most gyakorolhatsz hangos zenével – felcsillannak szemeim, azonnal el is felejtem a matekházi fogalmát, és levetődöm az ágyról.
- Köszönöm – máris ugrom a lejátszóhoz, előkeresem a lemezt, amin a fellépő zene van, észre sem veszem amikor anyu kimegy és bezárja maga után az ajtót. Körbenézek, az ablakot hagyom résnyire nyitva, és levetem a pólómat, majd az ágyra dobom, a füzetekre. Kényelmes melegítőnadrágom nem fog zavarni a mozgásban, főleg hogy csak térd alá ér, és rugalmas.
Amikor Han itthon van, csak a lejátszómról hallgatva tudok gyakorolni és olyan puha léptekkel kell lépdelnem, hogy ne hallhassa meg. Ezért sem tudja, hogy mit szoktam művelni. Talán nem is baj. Viszont a fellépésen teljesen más a zene hangja, így sokkal jobb ha hangos zenével tudok gyakorolni. Anyu már tudja, hogy pár hét múlva fellépés és még finomítani kell a konstrukción.
Betegszem a zenét, felcsavarom a hangerőt, a szoba közepére állok, ahol a legtöbb hely van. A zene eleje lassú de a vége olyan gyors lesz, hogy eleinte izomlázam lett tőle, amikor egyszerre az egészet le akartam tudni. Most már sokkal könnyebben megy, csak koncentrálnom kell, hogy ne tévesszem el a lépést.
Csípőm billen jobbra-balra, előre és hátra, végül körkörösen, s hozzá szabályosan lépkedek. Hasam hullámzik derekammal együtt, majd újra rázni, riszálni kezdek. Ha rajtam lenne a széles öv, most csörögne és csilingelne, megspékelve a látványt, de mivel senki nem néz, így teljesen felesleges. Majd felveszem, ha kell. karjaim karcsú kígyókként mozognak, lengnek körülöttem, kihangsúlyozva mozdulataimat. Jobbra-balra lépdelve megingok, meghajlok mind a nádszál, kezem és ujjaim úgy illannak oldalra, mintha szellő irányítaná. Sok gyakorlásomba került, mire teljesen elsajátítottam ezt a kegyes mozgást, nem beszélve arról, hogy a tanárom is milyen sokat segített ebben.
Összeillesztem magam előtt tenyereimet, kis körkörös mozdulatokat teszek velük, csípőmmel párhuzamosan, mintha összetartoznának, lehunyom szemem, fordulok kettőt, majd újra az ablakot figyelem, mosolyogva. Alkarjaim, kezeim egymás felett siklanak át, mintha csak lassan csavarnék velük egy láthatatlan fonalat, térdeim beroggyasztom, lassacskán hátra kezdek dőlni és mozgó karjaimmal egyensúlyozok. Hajam hátra esik, fejem lassacskán a talaj felé közelít, testem ívbe feszül, kinyitom a szemem és az ajtóban egy alakot látok meg fejjel lefelé.
Felsikoltok és térdre esek, Karjaimmal magam kezdem el takarni, azt sem tudom merre mozduljak. Megrántom az ágy takaróját, magamra próbálom húzni, de túl sok rajta a könyv, a magnó felé nyúlva kinyomom, majd vissza az ágy felé, hogy legalább mellkasomra csavarjak valamit. A suliban a fiúk már nem zavarnak, mert nem érdeklem őket, de… de ez…
Marlow?
- Hogy… hogy kerültél ide? – pihegem tág szemekkel nézve őt, ahogy kissé lesokkoltan áll az ajtóban, és a kilincset markolja. – Mióta állsz itt? – teljesen felforrósodik az arcom.
- Nos… bejöttem, anyukád pedig azt mondta várjam meg Hanshirot a szobájában és… - mikor látja, hogy magyarázata nem sokat segít rajtam, elakad a mondatban, és olyan meglepve néz rám, hogy legszívesebben még jobban magamra húznám a takarót, ha tudnám. – Egy ideje… - teszi még hozzá, és csak összeszorulnak az ajkaim. Legszívesebben elsüllyednék, teljesen a sárga földig. Meglátta, és el fogja mondani Hannak, hogy mit szoktam csinálni. Arcomat tenyereimbe temetem, mintha csak ezzel el tudnék bújni előle, és összekuporodom az ágy végében ülve, megsemmisülten. Nem sírok, inkább csak elbújnék szégyenemben előle.
Végem van…
A bátyám barátja… ha eddig nem undorodott tőlem, akkor most már biztosan.
|
|
